“Életünk tele van meglepetésekkel…”

A Hiuszon senki nem áltatta magát azzal, hogy leszállásuk gyors és könnyű lesz. Jermakov annak idején, amikor beszámolt a Tahmaszib-expedícióról, elmondta, milyen nehéz volt irányítani a rakétát a Vénusz légkörében, hogyan hánykolódott, mint forgács az örvénylő vízben, milyen emberfeletti erőfeszítésbe került, hogy a rakétát a hajtómű nyílásaival lefelé tartsák. Vad szelekről, a száz fokra felizzott talaj fölött vágtató jeges viharokról számolt be. Ilyen körülmények között használhatatlanok, sőt veszélyesek voltak a legkorszerűbb giroszkópberendezések, melyek nyugodtabb légköri körülmények között automatikusan a megadott helyzetben tartották az űrhajót, nem engedték, hogy dülöngéljen, forogjon, átforduljon…

Nem maradt más hátra, mint hogy a Hiusz a mesterséges holdak nem túl pontos és állandóan megszakadással fenyegető irányjelzésére támaszkodjon. A meteoritvédő berendezések rádiólokátorai a Vénusz légköri, elektronikus mezőiben nem működtek, s az űrhajó hatalmas testével bármely pillanatban rázuhanhatott valamelyik sziklás csúcsra. A viharok és forgószelek még erőteljesebben sodorták a Hiuszt, mint a többi űrhajót, mert bár alakja kissé megkönnyítette a “fenékkel lefelé” ereszkedést, azonban igen távol volt attól, hogy áramvonalasnak nevezhessék.

És mégis, mindezek ellenére egyedül a Hiusz számíthatott komolyabb eséllyel arra, hogy sikeres leszállást hajtson végre a Vénuszon. Alkalmas volt rá, hogy rendkívül lassan ereszkedjék le, centiméterről centiméterre, ismét felemelkedhetett, s megkísérelhette más helyen az újabb leszállást, amire még a legjobb atomhajtású, impulzív rakéta sem lett volna képes korlátozott üzemanyag-készletével. Jermakov a “légkörrel rendelkező bolygók urának” nevezte el a Hiuszt, s most ezt be kellett bizonyítaniuk.

— Semmiség, semmiség az egész — dünnyögte Mihail Antonovics Krutyikov, s immár tizedszer ellenőrizte, elég szilárdan tartja-e őt a karosszékbe rögzítő biztonsági öv. — Semmiség az egész, minden remekül sikerül, higgyék el nekem. Talán egy kicsit rázni fog… Viszont képzeljék csak el, mekkora fordulat kezdődik a világűr meghódításának történetében a Hiusznak ezzel az útjával!

— Eljövendő megpróbáltatásainkat látva szerfölött vigasztal ez a gondolat — riposztozott deklamálva Jurkovszkij. — De még mennyire… szinte hallom, Krutyikov, az a bizonyos, tudják? aki az első űrrepülőteret építette a Vénuszon!

— Csak rendben leszálljunk — suttogta a fogai között Dauge.

Mihail Antonovics előhúzta üres pipáját, s töprengve szívni kezdte.

— Csak mielőbb elkezdődne! — mondta. — Mennyire más ez, mint korábbi utaink, igaz, barátaim?

— Igaz — felelte Dauge. — Szent igaz, Mihail Antonovics. Amikor légkör nélküli, nyugodt bolygókra szállsz le, egészen másképp érzed magad.

— Ml-é-é-ért? — nyögte ki nagy nehezen Bikov, s közben arra gondolt, vajon a többieket is kerülgeti-e a hányinger, s szédülnek-e.

— Azért, mert olyan pilótákkal, mint Jermakov és Szpicin, start és leszállás közben is nyugodtan alhatsz, olvashatsz, sakkozhatsz… Másutt!

De nem itt, a Vénuszon.

— Igen — sóhajtott Krutyikov —, nem a Vénuszon…

— Unom már a savanyú fecsegéseteket! — gurult dühbe Jurkovszkij. — Mit nyikorogtok? Tartsátok meg magatoknak élményeiteket! Vegyetek példát Bikovról, egészen zöld, de tartja magát, legalább hallgat. Gyerünk, barátaim, énekeljünk!

Ebben a pillanatban a hangszóróból felcsendült Jermakov izgatott hangja: — Figyelem!

A padló nyomban meglódult, s lassan átfordult.

Abból, ami az ezt követő három-négy órában történt, Bikovnak csupán néhány zavaros, összefüggéstelen emléke maradt. Később pedig sehogy sem tudta felidézni, hogyan követték egymást az események. Ha jól emlékszik, Jurkovszkij még oda tudott kúszni az oxigénpalackkal Daugéhoz, mielőtt a geológus feje ájultan hullott mellére.

Szpicin ijesztő, a felismerhetetlenségig elváltozott hangja, melyen közölte, hogy Anatolij Boriszovics betörte a fejét, már azután harsant, amikor egy hatalmas, vad rángás nyomán elszakadt a Bikovot a karosszékhez rögzítő öv.

Hogy ezután mi történt, arra már nem emlékezett.

Titokzatos erők játszottak a Hiusszal, a régi mondás: “mint egy béka a futball-labdában” azonban csak akkor jutott eszébe, amikor a biztonsági öv szakadt végét kezében szorongatva átrepült a fülkén, s nagy lendülettel hátával a fal borításának vágódott. A rugalmas borítás visszalökte. Ekkor úgy érezte, hogy egy kis időre elveszítette az eszméletét, mert váratlanul azt vette észre, hogy valaki ismét szorosan odaerősítette a karosszékhez. S arra sem emlékezett, hogyan került a térde közé a könnyű palack, az aktivizált ózonnal… hogyan s mikor volt az, amikor Jurkovszkij vérbe borult arccal, ernyedten lógott karosszéke övén… Mihail Antonovics a vállánál fogva rázta őt, Bikovot, és valamit kiabált a fülébe… Mindez sárgászöld ködön keresztül villogott az agyában, az eszméletvesztés és a hányinger rohamai között… A mennyezet oldalt fordult, majd villámgyorsan visszakerült a helyére, azután ismét lezuhant, s feltartóztathatatlan erővel feszült lábuknak a padló. Néha egy-egy percre csönd köszöntött be: ilyenkor Bikov hátravetette fejét, száját kitárta, s szaporán és mélyeket lélegzett. Az űrhajót hirtelen ismét megdobta valami, s kezdődött elölről az egész. Közben a csend fülsiketítő üvöltéssel váltakozott. A néma csendben csak a reaktorok tompa zúgása hallatszott, ami nem nyomta el sem a nyögéseket, sem tréfálódzásukat. Igen, ezeknek a sokat próbált, űrbéli farkasoknak volt akkor is erejük, hogy tréfáljanak, Bikov azonban egyetlen tréfájukra sem emlékezett. Teljességgel lefoglalta az az érzés, ami meggyőződéssé érlelődött benne, hogy a következő lökés végképp kirázza belőle a lelket. Időről időre eszébe jutottak társai a parancsnoki fülkében, már sebesülten látta őket, a műszereket pedig darabokra törve, s azt képzelte, hogy az űrhajó így nagy magasságból zuhan a hegyes, meredek sziklákra. A Hiusz, sebességét erőteljesen csökkentve, nagy erejű légköri áramlásba került, mely a céltól oldalt sodorta, s Jermakovnak és Szpicinnek minden erejére szüksége volt.

hogy az űrhajót a rádió által megadott irányban tartsák.

Mint ahogy később Szpicin elmondta, életében még sohasem kellett ilyen borzalmas körülmények között leszállnia.

Hirtelen nyugodt csend köszöntött be. Teljes és tagadhatatlan csönd, melyet apró vibráció, egyetlen hang, egyetlen rezzenés sem sértett meg. Úgy zúdult ez a csönd az eltompult űrhajósokra, mint derült égből a villámcsapás.

Bikovnak úgy tűnt, hogy maga az idő állt meg. Még mindig színes foltok úsztak a szeme előtt, veríték-patakok csordogáltak testén, keze-lába remegett. Később különös közöny vett rajta erőt, halálos vágy fogta el, hogy kinyújtsa lábát, és aludjon, aludjon, aludjon… Lehunyt szemhéján keresztül is érezte, hogy mozdult meg s állt fel Jurkovszklj, tett néhány bizonytalan lépést, tenyerét végighúzta arcán, majd értetlenül meredt vértől maszatos ujjaira.

— Mi van veled? — kérdezte halkan Dauge.

— Sem-mi… — Jurkovszkij összeráncolta homlokát, s megrázta fejét. — Azt hiszem, az orrom… Fáj a szemem…

— Pfuj! — sóhajtott Mihail Antonovics. — Ez volt aztán a tánc, szó se róla!

Jurkovszkij felemelte a kezét, tett néhány tornagyakorlatra emlékeztető kézmozdulatot, majd hirtelen megdermedt.

— Barátaim! — kiáltott fel. — A Vénuszon vagyunk… s élünk! A Hiusz egészben maradt, az ördögbe is! Dauge! Kelj fel! Érted, a Vénuszon vagyunk…

— Korai még az öröm — állította meg Dauge. — Azt hiszem, valami történt Anatolij Boriszoviccsal…

— Igen, én is hallottam Szpicin hangját — erősítette meg Krutyikov.

— Menjünk?

A parancsnoki fülkéhez indultak, az ajtó azonban kitárult, s Jermakov jelent meg a küszöbön, sápadtan, átizzadva, bebugyolált fejjel.

— Mindnyájan éltek? — Gyorsan végigpillantott társain.

— Mindnyájan — felelte Dauge.

— Köszöntelek benneteket a sikeres leszállás alkalmából!

Mindenkihez külön odalépett, és megszorította a kezét.

— És Bogdan? — kérdezte Mihail Antonovics.

— Alszik.

— Hm…

— Ledőlt, mint akit leütöttek.

— Nincs mit csodálkozni — nevette el magát Krutyikov. — Ilyen három és fél óra után… Magam is alig állok a lábamon.

— Érdekelne, mi van a Fiúval. Nem szakadt le? — kérdezte Bikov.

— Kiszállunk? — javasolta nem túl nagy meggyőződéssel Jurkovszkij.

— Nem. — Jermakov még egyszer végignézett a legénység tagjain, s megismételte: — Nem. Semmi esetre sem. Hozzátok rendbe magatokat, és pihenjetek! A kiszállásra úgy négy óra múlva majd visszatérünk, amikor megkapjuk a kinti laboratórium összes adatait. Kapcsoljátok be az ionizátorokat, mosakodjatok meg, és alvás!

— Jó lenne enni valamit… — jegyezte meg gondterhelten Mihail Antonovics.

“S egy kupica konyak sem ártana” — gondolta Bikov.

— Ahogy akarjátok. Ami engem illet, veszek egy fürdőt, s be az ágyba… Alekszej Petrovics, segítsen Bogdannak, hogy eljusson a kajütjébe, rendben?

— Értettem, Anatolij Boriszovics.

Nem, nem úgy történt az egész, ahogy Bikov feltételezte.

Jóval egyszerűbben és jobban ment minden. Amikor félóra múlva alaposan megfürödve s még vörösebben, mint szokott, bebújt a lepedő alá, Ismét maga elé idézte az ashabadi kis házat… Boldog mosoly áradt szét arcán, s elaludt.

Mint mindig, ezúttal is Dauge ébresztette. Johanics sovány arca megnyúlt, fekete szeme beesett, s lázasan csillogott.

— Öltözz, Alekszej! Vedd föl a különleges védőöltözetet, s gyere be a társalgóba! — közölte vele rekedt hangon. — Nemsokára kiszállunk.

Kiszállnak! A gondolat, hogy azon a bolygón van, mely annyi bátor ember pusztulását okozta, éles késként hasított agyába. Most kezdődik majd a lényeg, amiért idejöttek…

Bikov sietve felöltözött, a beépített szekrényből elővette a különleges védőöltözetet, s magára húzta. A legénység tagjai már mind a társalgóban voltak, az asztal körül álltak, szpektrolitsisakjukat hátravetették, s némán egymást vizsgálgatták.

Jermakov szeme tágra nyílt, s úgy ragyogott, akár egy macskáé. Mihail Antonovics üres pipáját szívta.

— Kávét? — kérdezte Bikov egyikőjükhöz sem fordulva.

— Azt gondolom, majd később — mondta homlokát ráncolva Jurkovszkij. — Nincs értelme húzni az időt, menni kell. Hallatlan dolog: öt óra telt el a leszállás óta, s még ki sem nyitottuk a bejárati ajtót!

— Induljunk! — invitálta egyszerűen Jermakov.

— Fegyverek? — Bikov a parancsnokra pillantott.

Az bólintott, s görnyedten kilépett a folyosóra. A többiek is követték. Bikov a korlátba kapaszkodva felrohant a lépcsőn. Egy perc múlva géppisztollyal a nyakán, s két gránáttal az övén csatlakozott társaihoz.

— A hódító Alekszej! — tréfálkozott rajta Szpicin.

Jurkovszkij csak a homlokát ráncolta.

A kijárati ajtó melletti keszonkamrában szorongtak. Bogdan légmentesen bezárta maga után az ajtót.

— Sisakokat fel! — adta ki a parancsot Jermakov.

Bikov ettől kezdve nem látta bajtársai arcát, s ez kellemetlenül érintette. Felzúgott a szivattyú, elmozdult a manométer mutatója. Jermakov megfogta az ajtó fogantyúját. A nehéz acéllemez félrecsúszott. Az ajtó megremegett, s valamiféle undorítóan zsíros, sárgásszürke iszap ömlött hangos cuppanással a lábuk elé. Sűrű és tapadós volt, azonban szabadon folyt, s a reflektorok fénye aranyszínű lángocskákkal villogott a felületén. Ez annyira váratlanul érte őket, hogy az első pillanatban egyikőjük sem mozdult.

Majd Jurkovszkij elfojtott kiáltással előrevetette magát.

Bikov azonban megelőzte. Megragadta a kijárati ajtó szegélyét, és teljes erejéből próbálta tolni. Lába meg-megcsúszott az iszapban, térdre zuhant. Odaért azonban már Jurkovszkij és Dauge, majd hátuknak feszült Bogdan és Mihail Antonovics is. A borítólemez puha cuppogással megmozdult, a helyére csúszott, s Jermakov sietve megnyomta a szivattyú indítógombját.

Mindnyájan kiegyenesedtek. Lábuk alatt zavaros iszap folyt szét, gőz áradt belőle. Bikov felemelte géppisztolyát, öltözéke ujjával megtörölte a fegyver markolatát, s belenézett a csőbe. Majd gondosan letisztogatta összemaszatolt térdét.

— Ha jól látom — hallatszott a fülhallgatóban Dauge hangja —, ez egyáltalán nem homok.

— Valóban nem nagyon hasonlít a sivatagra — erősítette meg Jurkovszkij. — Ezt még én is meg tudom állapítani, noha nem vagyok szakember.

Jermakov leguggolva vizsgálgatni kezdte a sáros pocsolyát.

— Ha a tréfálódzást egy későbbi, megfelelőbb időre hagyjuk — jelentette ki —, akkor hajlok arra, hogy feltételezzem, a Hiusz egy mocsárban ereszkedett le.

— Mégpedig fülig — értett vele egyet Jurkovszkij. — De akkor hol a sivatag?

— Életünk tele van meglepetésekkel — sóhajtott Krutyikov.

— Tessék, szép kis slamasztikába vitt bennünket Stirner az irányjeleivel!

— Mi köze ehhez Stirnernek?

— Mi lett volna, ha a Hiusz teljesen belemerül ebbe az ingoványba… — kezdte Bogdan.

Jurkovszkij türelmetlenül vállat vont.

— Mi sem egyszerűbb! Kimászunk a felső nyíláson, s megnézzük.

Kilépett a keszonból, s rozsdás, olajos foltokat hagyva a műanyag padlón, felkapaszkodott a tehernyílás szűk előterébe.

— Mocsár a Vénuszon! Gondoljátok csak meg! — dünnyögte Mihail Antonovics. — Micsoda meglepetés!

A felső nyílást óvatosan nyitották ki, készen arra, hogy bármely pillanatban ismét becsapják. Semmi borzasztó nem történt. Vékony sípolás hallatszott — az előtérbe betört a külső atmoszféra, majd minden elcsendesült.

— Hurrá! — örvendezett nyugodtan Jurkovszkij. — Minden rendben.

Nyissátok ki!

A zárófedél nagy csattanással elmozdult. Az elöl álló Jermakov kihajolt a résen. A háta mögött, lábát türelmetlenül váltogatva, szorongott Jurkovszkij és Mihail Antonovics. Dauge, aki közéjük furakodott, érthetetlen kiáltással húzódott vissza.

— Hát igen — szolalt meg valaki. — Nagyon, nagyon érdekes…

Semmit nem láttak. A Hiuszt rebegő, teljesen áthatolhatatlan, sárga köd vette körül. Lent, úgy másfél méterre, tompán csillogott az ingovány felszíne. A csendben elmosódott hangok hallatszottak, elfojtott köhögésre, bugyborékolásra emlékeztettek. Az űrhajósok sokáig álltak, s vizsgálgatták a kigőzölgés zavaros, őszes hullámait. Néha úgy látták, hogy árnyak suhannak el előttük, torz, szürke alakok rajzolódnak ki, azonban újabb és újabb ködrétegek törtek elő, s mindez eltűnt.

— Ebből elég volt — szólalt meg végül Jermakov. — Már káprázik a szemem. Igénybe kell venni az infravörös technikát. — Kiegyenesedett és fölpillantott. — Aha, a Fiú, azt hiszem, a helyén van!

— Alaposan belemerültünk… — Szpicin, aki mellével a nyílás peremének dőlt, nyugtalanul hol az egyik, hol a másik oldalra forgatta fejét. — A reaktorgyűrűk tövig belesüppedtek az ingoványba.

— Semmi vész, egy kicsit körülnézünk, majd megkíséreljük a felemelkedést.

— S ha az űrhajó még mélyebbre süllyed?

Az infravörös technika semmi támponttal nem szolgált.

A képernyőn árnyak gomolyogtak, a talaj ugyanazon a helyen hol süppedékesnek, hol alaposan ledöngöltnek, hol porhanyósnak bizonyult…

— Gyerünk, menjünk ki! — javasolta Jurkovszkij. — ott majd meglátjuk, mit tegyünk.

Ugrani készült, Bikov azonban vállon ragadta — Mi van? — kérdezte némi ingerültséggel a geológus.

— Életünk tele meglepetésekkel — mondta Bikov. — Én megyek elsőnek.

— Miért maga?

Bikov némán a géppisztolyra mutatott.

— Elég volt már Lord Roxton szerepéből! — Jurkovszkij ellökte Bikov kezét.

— Bikovnak igaza van — mondta Jermakov. — Kérem, engedje át, Vlagyimir Szergejevics!

— Nem értem…

— Engedjen előre engem és Bikovot. Három perc múlva visszatérek…

Mindnyájan tudták, hogy az előírások szerint a parancsnok nem hagyhatja el elsőnek a hajót, ha ismeretlen helyen szállnak le. Azonban megértették Jermakovot. Jurkovszkij szótlanul félrelépett. Bikov gyors mozdulattal kibiztosította géppisztolyát, s Jermakov után ugrott. Lába térdig süppedt a híg latyakba.

Загрузка...