A bíborszínű felhők bolygója

Epilógus

Alekszej Petrovics Bikovnak, a földi, a vénuszi és a többi pusztaságok legyőzőjének, az Űrhajózási Akadémia harmadik évfolyama büszkeségének egy méltatlan bolygókutalótól Vologyka Jurkovszkijtól:

Üdv neked!

Nem gondolod-e, vörös képű barátom, hogy levelezésünk némileg egyoldalú? Az utóbbi két és fél év alatt (javíts ki, ha tévedek) a címedre négy levelet küldtem, de válaszként mindössze egyetlenegyet kaptam. S ezt az utóbbit is fölöttébb kapkodó betükkel, egy iskolai füzet félig letépett lapjára írták. A történelem csupán még egy ilyen intenzitású levelezést ismert — Rettenetes Iván és Kurbszkij herceg levelezését. A történelem azt tanúsítja, hogy a magasztos felek tizenhét év alatt összesen csupán hat levelet írtak. Iván kettőt, Kurbszkij viszont négyet, ami után meg is halt, nyilván a nagy erőlködéstől. Korunkban erősebbek az emberek, s én már az ötödik levelet írom neked. Igaz, nagy akaraterőre és a körülmények bizonyos egybeesésére volt ehhez szükség.

Tegnap az orvosi vizsgálaton Leontyev főorvos állát első, majd második és harmadik tokájára ejtve s végül a mellére hajtva, kijelentette, megtiltja, hogy részt vegyek a Golkonda köré tervezett harmadik expedícióban, s gyógytornát és zamatos bélszínszeleteket ír számomra elő (gondold csak meg!). Alvás, tornaterem, uszoda, ionzuhany, könyvtár, aztán majd meglátjuk. Nem vitatkoztam. Bárminemű vita vele azzal zárul, hogy bámulod mennyezet felé emelt tokáját, s hallgatod töprengő replikáját:

“Hm… sehogy sem jut eszembe, mikor indul a legközelebbi űrrepülő a Földre.”

Tehát egy órája, hogy elkísértem társaimat az expedíció indulásához. Elhatároztam, nagy bánatomat levélírásba fojtom. Annak idején te kértél rá, hogy meséljem el, hogyan történt minden. Emlékszem, kevés időm lévén, azt javasoltam neked, hogy olvasd el az újságokat, s nézd a tudományos-népszerűsítő tévéműsorokat. Most már van időm.

Tizennyolc hónapja, körülbelül azokban a napokban, amikor a vizsgákon szuszogtál, a Ciolkovszkij űrbázisról Krajuhin parancsára, pompázatos ünnepélyes beszédek és zenekar nélkül három Hiusz típusú fotonrakéta indult útnak, s másfél órás időközzel belevetették magukat a Vénusz légkörének rózsaszín délibábjába. Az első űrhajó a Világűr-óceán admirálisának, Mihail Antonovics Krutyikovnak a lobogója alatt indult útnak. A testes és kifogástalanul megborotvált admirális személyesen állt az irányítópult mögé. Szeme csillogott. A hatalmas űrhajó ibolyaszín lángot okádva száguldott az Urán Golkonda másodosztályú leszállótér irányjelzőinek nyomán. A tűzpiros égbolton háromszor villant lilás fénycsóva. Háromszor pattant szét a ködfüggöny. Háromszor remegett meg a szurokérc homoksivatag. Az ötmancsú acélóriások lábuk nehézkesen szétterpesztve álltak egymás mellett, reaktorgyűrűik belesüppedtek a felizzott kavicsrétegbe.

Szpektrolitsisakos emberkék, terepjárók, földmunkagépek, lánctalpas, hermetikusan zárt utasfülkéjű járművek gördültek ki az űrhajókból. Az emberek csoportokra oszlottak. Nyolc ember két aknákkal megrakott terepjáróval keletre indult — sziklákat robbantani, kiszélesíteni a leszállóhelyet, újabb irányjelzőket felállítani. Eltűntek a fekete ködben, s nemsokára a látóhatáron túlról tompa dübörgés hallatszott, robbanások borzas gombái emelkedtek a magasba.

Viktor Gajdadimov vezérletével (ő volt az, aki a Marson felépítette a Nagy Vízválasztó-kikötőt) húsz építő külön járművekre ült, s kényelmesen dél felé indultak, a hegylánchoz, hogy a jövendő kikötőváros számára elegyengessék, megtisztítsák, kimélyítsék az építési területet. Ugyanebbe az irányba száguldott el négy kilométeres ugrásokkal két rakétamobil asztrobiológusokkal: a földön kívüli flóra és fauna rajongói a Forró-mocsárba siettek, izgatottan fészkelődtek formalinos dunsztosüvegeiken és kőzetminta-konténereiken.

Mi, geológusok szolidan és méltóságteljesen utolsónak hagytuk el a rakétákat. Mi tudtuk, kik vagyunk. Pavel Nyikolajevics Lin kiadta az utasítást, és terepjáróra ülve észak felé indultunk, a Füsttenger partjaihoz, s egy egész nyájnyi, sokkezű robotot hajtottunk magunk előtt — két- és hatlábúakat, lánctalpmeghajtásúakat. Az aktív anyagokra érzékeny robotok girbe-gurba láncban haladtak előre, menet közben szaglászták a terepet, mintákat válogattak, feljegyzéseket készítettek, számoltak, megjegyezték és időről időre közölték velünk kutatásaik eredményeit. Módszeresen és magabiztosan tevékenykedtek, s már-már azt hittük, hogy nem maradt más hátra, mint hogy bőröndjeinkbe csomagoljuk a kész felfedezéseket. A Füst-tengernél azonban egy kis fennakadás történt.

A robotok ráakadtak az átkozott málnaszín hártyamezőre, mely majdnem ezerhektárnyi területet foglal ott el. A radioaktív sugárzás túl erősnek bizonyult a robotokba táplált programhoz képest, s ezért leforrázva vágtattak vissza a Füst-tengerből, sokáig álldogáltak tanácstalanul, s mozgatták csápjaikat. Menet közben kellett átprogramozni őket, amitől a robotok újból hősiesen rohamra indultak s annyi vörös hártyát gyűjtöttek egybe, hogy már azt sem tudtuk, miképp szabaduljunk meg tőle.

Az asztrobiológusoknak térítés nélkül átadtunk tíz tonnát ebből a vöröses-lilás ocsmányságból. Mellesleg kiderült, hogy sejtésünk igaz: a hártya valóban mikroorganizmusok telepe, melyek életfolyamataikhoz a radioaktív bomlás energiáját használják fel. Megállapították, hogy a vörös hártya kétségkívül vonzódik a föld alatti robbanások fészkeihez. Vannak néhányan, akik mint jelzőberendezést szeretnék felhasználni, mely figyelmeztet a veszélyre! Ha mi akkor ezt tudjuk!

A Golkonda rohama megkezdődött. Bömböltek a hajtóművek, rohangásztak az emberek, fekete porfelhőt kavarva terepjárók vágtattak. Itt-ott már vitatkoztak, valaki azt harsogta az éterbe, hogy úgy látszik, üdülni jött ide, Leontyev főorvos valakibe már belefecskendezett egy jó adag aradlatint, s dühödten faggatózott, mikor indul az első űrrepülő a Földre… Néhány óra múlva a Hiuszok elrepültek, s erősítéssel tértek vissza: nyomukban a bíborszínű felhőkből automata teherrakéták szálltak alá, teletömve anyagokkal, berendezésekkel, élelemmel, könyvekkel, ruházattal. Az emberi kéz percről percre szorosabban fojtogatta a Golkonda fekete torkát.

S a Golkonda megadta magát. Magasba emelte mancsát. Üvölt, forr, bíborszínű felhőkkel s mindenféle pirotechnikai trükkel ijesztget, de ez most már, az újoncokat kivéve, senkit nem ijeszt meg. Még a fekete viharoktól sem félünk többe — meteorológusaink hidrogénbombákkal még csirájukban megsemmisítik őket. Ott, ahol egykor a szeléntakarókat elhelyeztük, most első osztályú űrrepülőtér húzódik.

Havonta száz űrhajót képes fogadni és útjára bocsátani.

Ötven kilométerre délre, a hegylánc nyúlványánál város áll.

Nyolc nagyszerű, szintetikus üveggel borított autósztráda vezet oda. A város központjában áll a mi Fiúnk. Megtalálták, kivájták a kőzetből, s így, a megolvadt kővel együtt műanyag alapra helyezték. Rövid felírást véstek páncéljára: Az elsőknek. Anatolij Jermakov, Bogdan Szpicin, Tahmaszib Mehti és társaik emlékműve ez.

Igen, Aljosa, a Golkonda megadta magát! S nemcsak a Golkonda! Nemsokára az egész Vénusz legyőzve a lábunk előtt hever majd. Tanulmányozzák a Golkonda körüli nehézvizű mocsarak és tavak gyűrűjét. Mind a mai napig nem lehet tudni, honnét kerül beléjük a víz: először azt hitték, hogy ezek a tavak és mocsarak összefüggésben vannak a Golkondával, két hónapja azonban néhány ezer kilométerre a Vénusz túlsó féltekéjén is felfedeztek egy másik nehézvizű tavat. Irgensen leszállt a déli póluson. Új vidékre talált ott — beláthatatlan vörös erdők, zöld tavak, vadállatok, a vad sztratoszféra kupolája alá rejtőzött furcsa világ vadaskertje. Expedíció készül az északi pólusra is. S ha a Vénusz északi-sarki süvege legalább egy picikét hasonlít a déli-sarkira, sok mindent megbocsátok ennek a bolygónak. Itt expedícióink egyre messzebb hatolnak a fekete homokban a Forró-mocsarak gyűrűje felé. Én pedig kénytelen vagyok fürdőket venni s bélszínt falatozni.

Mellesleg, a bélszínről.

Nemrég láttam Mihail Antonovicsot. Elmondta, hogy az Űrhajózási Akadémia parancsnoka fölöttébb hízelgőn nyilatkozott személyedről. Ugyanilyen véleménye van magának Mihailnak is rólad. Ismered a beszédstílusát: “Aljosenyka? Kiváló-ó-ó navigátor lesz belőle, majd meglátod, hogy kiváló-ó-ó!” Vörös képű barátom, nagyon örvendek sikereidnek.

Félórára abba kellett hagynom a levélírást, s meg kellett hallgatnom szomszédom, a kibernetikus Scserbakov morgolódását. Bizonyára tudod, hogy az űrrepülőtértől északra urán és transzurán elemeket feldolgozó hatalmas kombinát építkezése folyik. Hat váltásban dolgoznak ott az emberek. A robotok — egész nap: nagyszerű gépek, a gyakorlati kibernetika legfrissebb vívmányai. Azonban ahogy a japánok mondják, még a majom is leeshet a fáról.

Most jött hozzám Scserbakov, pokolian mérgesen közölte, hogy ezeknek a mechanikus idiótáknak a bandája (ezek az ő szavai) ma éjszaka széthordott egy nagy kőzettárolót; bizonyára azt hitték, hogy szokatlanul gazdag lelőhelyre bukkantak. A robotokba táplált programok eltértek egymástól, ezért a tároló anyagának egy része reggelre a repülőtér raktáraiba került, másik része a geológiai főnökség bejáratához, a harmadik rész az ördög tudja hova.

A kutatás folytatódik. Ahogy tellett, vigasztaltam Scserbakovot (majd belepusztult az izgalomba, noha igyekezett megőrizni méltóságát), s utána visszatértem a levélíráshoz.

Voltaképp ideje befejeznem. A tollam pihenni szeretne, s kezelésre hívnak. Csupán annyit szeretnék még közölni veled, hogy Mihailt most átirányították az Amalteára. Az Amaltea a Jupiter ötödik bolygója. Ezt nyilván az iskolában még tudtad, de azóta természetesen elfeledted. Ott most figyelemreméltó dolgok történnek. Különben is: belőled navigátor, ürhajóparancsnok lesz, ismerlek téged. De “aspice hoc sublime candens, quem invocant omnes Iovem”, vagyis: “nézd ezt a magasztos csillogást, ragyogást, amit Jupiternek neveznek”. Makacsul kérlek — nézz oda! A következő nagy roham ott lesz.

Igen, Misa elmondta, hogy Dauge teljesen felgyógyult, s azzal bosszantja Krajuhint, hogy könyörög, engedje ide. Szándéka természetesen nemes, de ha találkozol vele, igyekezz lebeszélni róla. Várja meg, amíg teleültetjük az itteni vidéket kertekkel. Komolyra fordítva a szót, egyszerűen félek, hogy a láz újból visszatér nála. Mégis borzasztóan szeretnélek látni titeket, pokolfajzatok!

Isten veled, vörös képű! Remélem, nem múlik el két esztendő sem, s válaszolsz majd.

Üdvözlet feleségednek és kisfiadnak. Barátom, csókold meg a nevemben az asszony kacsóját.

A te Jurkovszkijod.

Vénusz, Golkonda űrkikötő 20… február. 7.