A bíborszínű felhők bolygója

Első rész A hetes számú űrrepülőtér

A titkár Bikovra emelte épen maradt fél szemét.

— Közép-Ázsiából jött?

— Igen.

— Az iratait…

Az asztal fölött Bikov felé nyújtotta sötét, rákollóra emlékeztető kezét. Mutatóujja hihetetlenül hosszú volt, de hiányzott három ujja s tenyerének a fele. Bikov ebbe a kézbe helyezte kiküldetési papírját és személyi igazolványát. A titkár komótosan széthajtotta a kiküldetési utasítást, és olvasni kezdte: — “A Góbi sivatagi szovjet-kínai expedíciós állomás gépészmérnökét, Alekszej Petrovics Bikovot a Geológiai Minisztérium szolgálati helyének megváltoztatása ügyében tárgyalni küldi. Indoklás — a BKÁB kikérése…”

A titkár futó pillantást vetett az igazolványra is, majd visszaadta, s a fekete, párnázott ajtóra mutatott.

— Menjen be. Krajuhin elvtárs várja önt.

Bikov tétovázott.

— A kiküldetési utasítás önnél marad?

— A kiküldetési utasítás nálam marad.

Bikov végigsimított haján, s megigazította szarvasbőr zekéjét. Az volt az érzése, hogy a félszemű titkár gúnyos kíváncsisággal méregeti őt. Összeráncolta szemöldökét, s belépett a dolgozószobába.

A tágas, félhomályos szoba ablakait bambuszredőny fedte. A csupasz műanyag falak bágyadtan verek vissza a fényt. Puha, vörös szőnyeg borította a padlót, Bikov körülpillantott, a szoba tulajdonosát kereste. A széles és üres íróasztal mellett két kopasz fejet pillantott meg. Az egyik fej sápadt, sőt kissé szürkés színű volt, mozdulatlanul magaslott a vendégek részére odaállított karosszék háttámlája fölé. A másik — világos sáfrányszínű — az asztal túloldalán dossziék fölé görnyedve himbálódzott, mintha tulajdonosa bizalmatlanul szaglászta volna az előtte heverő kékes színű fénymásolatokat.

Bikov aztán még egy tar koponyát fedezett fel, amely egy figurához tartozott, aki szürke űrhajósruhában terpeszkedett el a szőnyegen, és szürke fejével esetlenül dőlt a fal és a páncélszekrény közé a sarokba. Nyakától vastag kötél kígyózott az asztal alá…

Bikov esetlenül toporgott, ismét megrángatta zekéjének cipzárát, s nyugtalanul az ajtóra pillantott. A sáfrányszínű, kopasz fej ebben a pillanatban eltűnt. Szipogás hallatszott, s rekedt, náthás hang jelentette ki elégedetten: “Nagyszerűen tart! Nagyszerűen!” S egy nylon kezeslábast viselő, testes, görnyedt férfi emelkedett fel lassan az asztal mögül.

Hatalmas termetű, hihetetlenül széles vállú férfi volt, és bizonyára igen súlyos. Barnás, ragyás arcbőre álarcnak tűnt, ajkát keskeny, egyenes vonallá szorította össze, s széles, domború homloka alól kerek, szempillátlan szemével hidegen és figyelmesen meredt Bikovra.

— Mit akar? — érdeklődött rekedten.

— Krajuhin elvtárssal kell beszélnem — jelentette ki Bikov, s zavartan a szőnyegen elterülő kopasz alakra pillantott.

— Krajuhin vagyok. — A kerek szemű férfi ugyancsak odapillantott, majd ismét Bikovra meredt.

A karosszékben ülő kopasz fej mozdulatlan maradt. Bikov egy másodpercig habozott, tett előre néhány lépést, és bemutatkozott. Krajuhin fejét oldalt hajtva hallgatta.

— Nagyon örülök — jelentette ki végül. — Már tegnap vártam, Bikov elvtárs. Kérem, üljön le. — Hatalmas lapátszerű tenyerével a karosszék felé intett. — Ide kérem.

Tegye szabaddá, és foglaljon helyet.

Bikov értetlenül az íróasztalhoz lépett, a karosszék felé fordult, s csak nehezen tudta megállni, hogy ne törjön ki belőle ideges nevetés. A karosszékben furcsa, szürke szövetből varrott s a búvárokéra emlékeztető szkafander hevert. Ezüstös, kerek fémcsatokkal rögzített sisakja emelkedett a karosszék háttámlája fölé.

— Dobja le a padlóra! — sürgette Krajulin Bikovot.

Bikov a sarokban, a páncélszekrény mellett heverő madárijesztőre sandított.

— Csak egy különleges védőöltözet — szólt rá türelmetlenül Krajuhin. — Üljön már le!

Bikov sietve tette szabaddá a karosszéket, s zavartan leült. Krajuhin rebbenéstelen tekintettel méregette.

— Hát így vagyunk… — Sápadt ujjaival dobolt az asztalon. — Nos, Bikov elvtárs, ismerkedjünk meg, szólítson Nyikoláj Zaharovicsnak, s minél előbb fogadjon jóindulatába. Az én irányításom alatt kell dolgoznia! Természetesen, ha…

Éles telefoncsöngetés szakította félbe. Felemelte a kagylót.

— Egy percre, Bikov elvtárs… Halló. Igen, én…

Egy szót sem szólt többet, de a videotelefon-ernyő kékes színű fényében Bikov jól látta, hogy az óriás arca egyszerre vörösbe váltott át, s csupasz halántékán a sötét színű erek dagadtak. Úgy látszott, nagyon is komoly dolgokról volt szó. Bikov tapintatosan lesütötte szemét, és a karosszék mellett a földön heverő különleges védőöltözetet kezdte bámulni. Az öltözék nyitott gallérján keresztül látni lehetett a sisak belső borítását. Bikovnak úgy tűnt, hogy a sisak falán keresztül a szőnyeg durva mintázatát látja, jóllehet az ezüstös színű gömb kívülről egyáltalán nem volt átlátszó.

Bikov lehajolt, hogy figyelmesebben szemügyre vegye a sisakot, Krajuhin azonban ebben a pillanatban a helyére tette a kagylót, s megnyomott egy kapcsológombot.

— Kérem Pokatyilovot! — adta ki rekedtes hangon az utasítást.

— Értettem! — felelte egy láthatatlan hang.

— Egy óra múlva.

— Értettem, egy óra múlva!..

A kapcsoló ismét kattant, s minden elcsendesedett. Bikov felemelte tekintetét, s látta, hogy Krajuhin erőteljesen dörzsöli a tenyerével az arcát.

— Úgy — szólalt meg nyugodtan, miután észrevette, hogy Bikov nézi őt. — Ez aztán a fajankó! Beszélhetsz neki, falra hányt borsó… Elnézést, Bikov elvtárs. Hol is hagytuk abba…

Igen-igen… Még egyszer elnézését kérem. Tehát, komoly beszédem lesz önnel. Az időnk rövid. Lássunk tehát hozzá…

Először is, nem ártana egy kicsit közelebbről megismerkedni. Beszéljen magáról.

— De mégis, miről szeretne hallani?

— Először is… mondja el az életrajzát.

— Az életrajzomat? — A mérnök töprengett egy kicsit.

— Az életrajzom az nagyon egyszerű. 19…-ben születtem, hajóscsaládban, Gorkij mellett. Apám korán meghalt, még hároméves sem voltam. Tizenöt éves koromig internátusban nevelkedtem. Négy évig segédmotor-vezetőként, majd vezetőként dolgoztam reaktív siklóhajókon a Volgán. Jégkorongoztam. A “Volga” válogatott tagjaként két olimpián is részt vettem.

Felvettek a felszíni közlekedés felsőfokú technikumába.

Ez a gépkocsizó csapatok egykori iskolája. (“Minek kellett ezt hozzátennem. Fecsegek” — gondolta Bikov.) A magreaktoros expedíciós járművek tagozatán végeztem.

Nos… utána a hegyekbe küldtek dolgozni, a Tien-San körzetébe… Majd a Góbiba, a homoksivatagba… Ott szolgáltam. Ott léptem be a pártba. Mi kell még? Azt hiszem, elég is ennyi.

— Elég. — Értett egyet Bikovval Krajuhin. — Egyszerű életrajza van. Tehát harminchárom éves?

— Egy hónap múlva töltöm a harmincnegyediket.

— S természetesen nőtlen?

Főnökének ez a megjegyzése meglehetősen tapintatlannak tűnt Bikov számára. A mérnök nem szerette, ha a külsejére célozgattak. Különben is megmondhatná ennek a medvének, hogy volt már egy nő az életében, akit nem zavart napégette arca, papucs formájú orra s vörhenyes, kemény haja.

— Azt akartam mondani — folytatta Krajuhin —, hogy ha jól tudom, fél éve még nőtlen volt.

— Igen — felelte szárazon Bikov —, most is az vagyok.

Egyelőre…

Hirtelen rádöbbent, hogy Krajuhin sokat tud róla, s nem azért tesz fel kérdéseket, mert érdeklik a válaszok, hanem azért, hogy “személyes benyomást” szerezzen róla, vagy valami egészen más a célja. Ez kellemetlenül érintette, és óvatosságra intette.

— Egyelőre nőtlen vagyok — ismételte meg.

— Következésképp — jegyezte meg Krajuhin —, nincsenek közeli hozzátartozói.

— Következésképp nincsenek.

— Tehát, hogy úgy mondjam, maga teljesen egyedülálló és független…

— Igen, egyedülálló. Egyelőre az.

— Mit mondott, hol szolgált az utóbbi időben?

— A Góbiban…

— Régóta?

— Három éve…

— Három éve! S folyton a sivatagban?

— Igen. Persze voltak kisebb szünetek. Kiküldetések, továbbképzések…

De többségében a sivatagban töltöttem.

— Nem unta meg?

Bikov töprengett egy kicsit.

— Először nehéz volt — kezdte óvatosan. — Később megszoktam. Persze nem könnyű ott a szolgálat. — Maga előtt látta a lángoló égboltot és a fekete köveket… — De hiszen a sivatagot is meg lehet szeretni…

— Vagy úgy! — csodálkozott Krajuhin. — Megszeretni a sivatagot? És maga szereti?

— Természetesen megszoktam.

— Mi volt az utolsó beosztása?

— A Góbi sivatagi expedíciós tábor atomterepjáró osztagának vezetője voltam.

— Tehát jól ismeri a gépeket?

— Attól függ, milyeneket…

— Legalábbis ezeket az atomterepjárókat.

Bikov a kérdést teljesen értelmetlennek találta, és azért nem is válaszolt rá.

— Mondja, maga volt az, aki tavaly a Dauge-expedíció megmentését irányította?

— Én.

— Derék dolog, remekül megoldotta! Ha maga nincsen, bizonyára ott pusztulnak. — Bikov vállat vont.

— Feszített tempójú menet volt. Semmi több.

Krajuhin összehúzta szemét.

— Hiszen a maga emberei is megsérültek, ha az emlékezetem nem csal.

Bikov elvörösödött, az ő arcszíne mellett ez ijesztőnek tűnt, s dühösen kifakadt: — Tombolt a fekete szélvész! Ezt nem dicsekvésből mondom, Krajuhin elvtárs. Diadalmenet zeneszóval csak a díszszemléken létezik. A homoksivatagban ez azért egy kissé bonyolultabb.

Kényelmetlenül érezte magát, és bosszankodott. Krajuhin gyengéd mosollyal méregette Bikovot.

— Úgy-úgy… Bonyolultabb… három év a homoksivatagban. Ez nem kevés. Ez derék. Mondja, Bikov elvtárs, van magának valamilyen szenvedélye? Úgy értem, a munkán kívül.

Bikov gondterhelten meredt a férfira.

— Hogyan érti?

— Mivel foglalkozik a szabadidejében?

— Hm… Természetesen sokat olvasok. Sakkozok is.

— Ha jól tudom, van néhány tudományos munkája?

— Igen, van.

— Sok?

— Nem, nem sok. Két cikk a Lánctalpas közlekedés című szaklapban.

— Miről szólnak?

— A reaktormotorok javítása tábori viszonyok között. Személyes tapasztalataim.

— A reaktormotorok javítása… Nagyon érdekes. Mellesleg még milyen sportot űz a jéghokin kívül?

— Szambót. Dzsudóoktató is vagyok.

— Ez jó. Úgy. Az asztronómia iránt sohasem érdeklődött?

Bikov úgy érezte, hogy Krajuhin gúnyolódik rajta, így válaszolt: — Nem, az asztronómia sohasem érdekelt.

— Kár!

— Lehetséges…

— Arról van ugyanis szó, Alekszej Petrovics, hogy a munkája nálunk, egy bizonyos értelemben, hogy is mondjam, összefüggésben van ezzel a tudománnyal.

A mérnök összeráncolta a homlokát.

— Megbocsásson, de nem teljesen értem…

— Mit mondtak magának, amikor hozzánk irányították?

— Azt mondták, tárgyalni fognak velem arról, hogy vegyek részt egy tudományos expedícióban. Egy időre…

— Azt, hogy milyen expedícióban, nem mondták?

— Valahová a sivatagba indul, ritka ércek felkutatására.

Krajuhin megropogtatta sápadt ujjait, s tenyerét az asztal lapjára fektette.

— Igen, magától értetődik — dünnyögte. — Nagyon is természetes. Erről nincs tudomásuk. Tehát, Alekszej Petrovics — kezdte mély sóhajjal —, magától értetődik, hogy az asztronómiához a dolognak semmi köze. Nem fontos, hogy korábban nem érdekelte az asztronómia. Aligha lesz rá szüksége.

A legrosszabb esetben egyet s mást elolvas, néhány dolgot pedig elmondanak magának. Arról van azonban szó, hogy nem itt kell dolgoznia.

Hogy úgy mondjam, nem a Földön.

Bikov nyugtalanul pislogott. Ismét rosszul érezte magát, mint félórával ezelőtt, amikor átlépte ennek a szobának a küszöbét.

— Félek, hogy… nem értem, mit mond — szólalt meg rövid habozás után.

— Nem a Földön? Talán a Holdon?

— Nem, nem a Holdon. Jóval távolabb.

Furcsa álomnak tűnt az egész. Krajuhin állát összefont ujjaira helyezve folytatta: — Miért csodálkozik így, Alekszej Petrovics? Az emberiség immár harminc esztendeje repül más bolygókra. Talán azt hiszi, hogy ezek valamiféle más, különleges emberek? Szó sincs róla. Ugyanolyan közönséges emberek, mint maga. A legkülönbözőbb foglalkozásúak. Én például meg vagyok róla győződve, hogy magából elsőrendű űrhajós válna. Mellesleg, jó néhány űrhajós, hogy úgy mondjam, más cégtől jött hozzánk, például a repüléstől. Megértem, hogy magában, egy olyan mérnökben, akinek a szakmája kizárólagosan “földi”, a lehetősége sem merült fel annak, hogy részt vehet egy ilyen dologban. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy expedíciót küldünk a Vénuszra, s szükségünk van egy olyan emberre, aki remekül ismeri a sivatagi feltételeket. Az ottani homoksivatagok aligha különböznek lényegesen a maga kedves Góbijától. Csak egy kissé nehezebb dolog lesz…

Bikov hirtelen észbe kapott.

— Az Urán Golkonda!

Krajuhin gyors, figyelmes pillantást vetett rá.

— Igen, az Urán Golkonda. Lám, már szinte mindent tud.

— A Vénusz… — jegyezte meg lassan Bikov. — Az Urán Golkonda… — Megcsóválta a fejét, s elnevette magát. — Élek, s egyszer csak mennybe repülök! Hihetetlen!

— No, nem olyan bűnös lélek, hogy ne tehetné meg.

Különben sem a paradicsomi ligetekbe küldjük. Lehet, hogy talán… — Krajuhin előrehajolt, s halkabban folytatta: — Fél?

Bikov elgondolkozott.

— Természetesen félek kicsit — ismerte be. — Sőt, egyszerűen félek. Hiszen… lehet, hogy nem boldogulok a feladattal. Igaz, ha csak azt várják el, amit tudok, amire képes vagyok, akkor miért ne vállalnám? — Krajuhinra pillantott s elmosolyodott. — Nem, annyira azért nem félek, hogy visszautasítsam. Tudja, ez az egész olyan váratlanul ért. S azután meg, miért… olyan biztos benne, hogy nem vallok szégyent?

— Teljesen biztos vagyok benne, hogy megbirkózik a feladattal. Magától értetődik, hogy nehéz dolga lesz, borzasztóan, kimondhatatlanul nehéz dolga, bizonyára veszélyes helyzetekbe is kerül, olyanokba, amilyeneket egyelőre még csak nem is sejtünk… Maga azonban meg fog birkózni velük.

— Ezt maga jobban tudja, Krajuhin elvtárs.

— Igen, azt hiszem, hogy jobban tudom. Nos, Alekszej Petrovics, úgy gondolom, hogy ezután nem fog berohanni a minisztériumába, s nem fog könyörögni, hogy egészségi állapotára való hivatkozással vagy nehéz családi körülményei miatt mentsék fel állásából.

— Hogy képzeli?…

— Miért, maga hogy képzeli? — Krajuhin arca elsötétült — Voltak itt magánál különbek is, akik ebben a karosszékben ülve a legszégyenletesebb módon meghátráltak. — Tenyerét végighúzta az arcán. — Az igazat megvallva, én már régóta számon tartom magát, s örülök, hogy nem tévedtem.

Bikov zavartan hümmögött, s elfordította a fejét.

— Honnan ismer engem?

— A Dauge-expedíció nyomában indított mentővállalkozásból.

Ez az expedíció hozzánk tartozott, s attól kezdve figyeltem magát. Bekérettem a jellemzését és a személyi anyagát. S tessék, eljött az ide]e, és hivattuk.

— Világos.

— Általában ilyenkor gondolkodási időt szoktak adni. Egy hetet, néha egy hónapot. Most nem várhatunk. Döntsön.

Alekszej Petrovics. Figyelmeztetem: ha csak egy kicsit is ingadozik, azonnal mondjon nemet. Nem sértődünk meg.

Bikov elnevette magát.

— Nem. Krajuhin elvtárs, nem mondok nemet. Ha úgy gondolja, hogy megbirkózom a feladattal, akkor állok elébe. Természetesen egy kicsit váratlanul ért a dolog, de semmi baj, majd megszokom. Szóval elfogadom, — Nos, akkor remek.

Krajuhin nyugodtan bólintott, s egy pillantást vetett az órájára.

— Még valamit! Az expedíció viszonylag rövid ideig fog tartani, nem tovább másfél hónapnál. Megfelel magának?

— Megfelel…

— A magára váró munkát most nem részletezem. Később megtudja. Kevés az időnk. Kérem, csak azt ne feledje, hogy holnap repülünk.

— Holnap? A Vénuszra?

— Nem, a Vénusz még egy kicsit távolabb van. Egyelőre maradunk a Földön. Csak nem Moszkvában, hanem másutt.

Mellesleg, hol a csomagja?

— Lent a ruhatárban. Nincs sok holmim, egy bőrönd és egy térképtáska. Nem gondoltam…

— Ez nem fontos. Hol akar megszállni? Javasolnám a Prága-szállót. Itt van a közelben.

Bikov biccentett. — Tudom. Jó szálló.

— Nagyon jó szálló. Most elengedem, hanem — ismét az órájára pillantott — úgy két óra múlva, pontosan tizenkét óra nulla nullakor, űrhajós barátom, ismét jöjjön ide. Itt megtud egyet s mást. Nem ebédelt? Természetes, hogy nem. Az ebédlő a tizenharmadik emeleten van. Ebédeljen meg, pihenjen egy kicsit a könyvtárban vagy a klubban, ki se kell mennie az épületből, s tizenkét óra nulla nullakor jöjjön vissza. No, menjen. Most néhány embernek még megmosom a fejét.

Bikov még mindig egy kicsit izgatottan felállt, s habozva teltette az öt már régóta izgató kérdést.

— Krajuhin elvtárs, hogy hívják teljes nevén ezt az intézményt? A kiküldetési papíron ez áll: BKÁB. De azt hiszem, hogy nem jól fejtettem meg, mit is jelent.

— BKÁB a Bolygóközi Közlekedés Állami Bizottsága, mely a Minisztertanács mellett működik. Én vagyok a bizottság elnökhelyettese.

— Köszönöm — mondta Bikov.

“Bolygóközi Közlekedés Állami Bizottsága — dünnyögte magában, miközben az ajtó felé fordult. — Hát persze… Én meg azt hittem, hogy a Belsőszállítási Kutatás Állami Bizottsága… Azt is így rövidítenék…”

Az ajtóban Bikov összeütközött egy nyurga férfival, aki feltartózhatatlanul vágtatott be a szobába. Bikov csak annyit tudott megjegyezni, hogy a férfi hatalmas, fekete keretes szemüveget hordott, s rendkívül sápadt volt. A látogatót észre sem vette, mellével félresodorta, s már egyenest a küszöbről kezdte a mondókáját.

— Nyikolaj Zaharovics!

— Hol a hatos számú reaktor? — hallotta Krajuhin vészjósló basszusát.

— Már megbocsásson. Nyikolaj…

— Azt kérdem, hol a hatos számú reaktor?

Bikov mérnök becsukta az ajtót, s a fogadószoba kijárata felé indult. A sötétképű titkár fél szemével kísérte, majd ismét az asztala fölé hajolt.