Stepfordi feleségek

Utószó

A Stepfordi feleségek, a csodálatos Ira Levin szinte minden művéhez hasonlóan — a csillogás és magamutogatás helyett —, a legkényesebb irodalmi ízlést is szinte észrevétlenül elégíti ki. Ugyanezt a velejéig kimunkált, csiszolt és szabályos stílust élvezhetjük James Joyce Dubliniak című művében, a nagyszerű Compton-Burnett regényeiben, a Richard Mathesonhoz és William R Nolanhoz hasonló kaliforniai krimiírók munkáiban és Brian Moore durván alábecsült utolsó hat könyvében. Írásmódját és tartalmát tekintve a stílusjegyek széles skáláját vonultatja fel, s tömörségével, felkészültségével, megfigyeléseinek pontosságával, hatásos megoldásaival és gyorsaságával még az egyszerűség illúzióját is kelti. Az ilyen jellegű művek — a cselekmény bonyolítása során és annak minden szakaszában — mereven elutasítják a megfellebbezhetetlen véleményalkotást és gondolatokat. A tömörségre törekvés néha együtt jár bizonyos — ha nem is túlzottan hangsúlyozott — elkerülhetetlen mesterkéltséggel. Emögött mindig valami szellemes gondolat húzódik meg, holott a műveknek ennél talán nincs is több köze a humorhoz. Az ilyen regény — természeténél fogva — rendkívül olvasmányos, hiszen az olvasónak csupán az a feladata, hogy hagyja magát sodortatni az egyik kifejezően és részletesen megformált párbeszédtől a következő, szintén sokatmondó részletig, melyet aztán egy újabb, rövid párbeszéd követ. És így tovább, egészen a végéig.

A Stepfordi feleségek című mű tulajdonképpen annyira könnyen olvasható, hogy emiatt — a több mint harminc évvel ezelőtti megszületése óta — folytonosan félremagyarázzák és félreértik. A szinte egyetlen hörpintéssel elfogyasztható regény rendkívül sikeresen tereli el a figyelmet az írás gondos megszerkesztéséről és ékszerdoboz finomságú szerkezetéről. (A népszerű regények olvasói hajlamosak is figyelmen kívül hagyni az őket lebilincselő könyvek szerkezetét, s ami még észrevehetőbb, elsiklanak a briliáns stiláris megoldások fölött. Megragadja őket egy érdekfeszítő vagy izgalmas részlet, ezért többnyire észre se veszik azokat a lényeges erényeket, melyek a ragyogó, vagy akár csapnivaló történetet közvetítik feléjük.) Levin tiszta, pontos, tudatosan rendezett prózája a lehető legnagyobb átláthatóságra törekszik: kerüli azt a fajta olcsó feszültségkeltést, melyet az események minél körmönfontabb leírásával lehet elérni. A jó írások (melyeknél az olvasó átsiklik efölött) és a rossz írások (melyeknél nem veszi észre) közötti egyik jelentős különbség titka a részletek többszöri átírásában és átszerkesztésében rejlik. Egyáltalán nem könnyű dolog tiszta, világos, kifejező prózai művet írni. Az átláthatóság könyörtelen vágásokat, igazításokat követel, s ez bizony, kemény munka. A pongyola, sántikáló írások csupán a múzsa kénye-kedve szerint folynak ki a szerzők tollából.

A Stepfordi feleségek olvasása közben fokozatosan rájövünk, hogy a cselekmény valami kérlelhetetlen, belső időrend szerint bonyolódik. A műben szereplő minden utalás, fordulópont és apró beteljesülés az állomások, melyeket elhagyva a hősnő a végső felismerés felé halad — kizárólag a háttérben meghúzódó, szigorú időrendnek van alárendelve. Olyan, mint egy hatalmas, szeptember 4-től egészen karácsony előestéjéig ketyegő óramű. A zöldövezeti kisvárosba, Stepfordba költözve Joanna Eberhart hamarosan összebarátkozik két, helyi férfiakhoz feleségül ment, az otthonülő, udvarias, látszólag begyepesedett feleségektől üdítően különböző asszonnyal. A „rövidlábú, nagyfenekű, aprókezű és piszkos körmű” Bobbie Markowe azonnal azt javasolja, hogy a többi asszony segítségével alakítsák meg a helyi Nőszövetséget. A városkában az ügy iránt csupán a szenvedélyesen teniszező s állandóan az asztrológiáról, valamint férje kificamodott szexuális ízléséről fecsegő Charmaine Wimperis mutat némi érdeklődést. A nő férje szexuális eltévelyedését azzal is illusztrálja, hogy elmeséli: a férfi legutóbb egy mindenhol zipzáras, egész testét beborító gumiruhával ajándékozta meg. Charmaine júliusban, Bobbie augusztusban költözött Stepfordba. A feleségek itt igazi stepfordi asszonyokká váltak azután, hogy — négy hónappal megérkezésük után — a férjeik ehhez előkészítették a talajt. Charmaine így már novemberben abbahagyta a teniszezést, hogy pázsitot telepítsen férjének, akiről hirtelen kiderült, hogy milyen „nagyszerű fickó”. Az eseményeknek ebben a szakaszában még nem vagyunk tisztában azzal, hogy Bobbie-nak egy, Joannának pedig két hónapra van szüksége a teljes átalakuláshoz. Főszereplőnkhöz hasonlóan erről csupán azok után győződhetünk meg, hogy Bobbie Markowe egy rövid házastársi együttlét után erőteljesebb keblekkel, kisebb fenékkel és a vasalás iránt feltámadt vonzalmával jelenik meg ismét a színen.

Bár az idő kérdése a hosszabb műveknél általában visszatérő és nagyon fontos probléma, ezt a kérdést egy négy hónapos időszakra felépített mű esetében, talán még gondosabban kell kezelni. Valóban nagyszerű időbeosztással Levin olyan események segítségével röpít tovább bennünket a hurok szeptembertől novemberig tartó, egyre szorosabbra húzása során, mint „Pete leesett az iskolabuszról, elöl kitört két metszőfoga… Joanna szülei, egy utolsó pillanatban küldött értesítés után, útban karib-tengeri nyaralásukra, háromnapos látogatásra érkeztek… a mosogatógép szivattyúja tönkrement… közeledett Pete nyolcadik születésnapja… október vége tájékán Walter már ismét hazajárt vacsorázni… Mindenszentek napján egy hatalmas sütőtökből halálfejet faragtak ki s Pete fogatlan Denevéremberként járta a várost… november első szombatján vacsorát adtak…”

És már újra helyben is vagyunk: a vacsora feszült légköre után alig 900 szóval el is érkezik az események csúcspontja, amikor Charmaine nagy kedvvel hozzálát a takarításhoz, a munkások pedig kezdik levagdosni a tönkretett teniszpályát körülvevő vaskerítést.

A fanyar, harapós humor áll a csoportkép középpontjában, ahol Bobbie és Joanna vegyes érzésekkel, hitetlenkedve és elborzadva figyelik nem is olyan rég még szintén lázadó társukat, miközben a munkások odakint lerombolják mindazt, ami valaha a kiváltság jelképe volt a szemükben. („De hiszen ez agyagos pálya!” — siránkozik Joanna.) Ha a Stepfordi feleségek a kisvárosi feleségek megszokott, banális dolgairól szóló, könnyed szatíra lenne, aminek gyakran tekintik is — egy téveszme, mellyel kifigurázzák a kínos precizitásra törekvő háziasszonyokat —, akkor ez a humor messze nem lenne ennyire helyénvaló. Ennek ellenére annyira illik a helyzetre, hogy szinte észrevétlenül siklunk el fölötte, mivel ugyanarról a bomlasztó humorról van szó, melyre az egész könyv felépül. Az önmagát krimiként is kifigurázó könyv az elnyomókból és törekvéseikből űz gúnyt, és nem az áldozatokból.

A technika vívmányainak rabságába esett, öntelt kisvárosi férfiak közössége összeesküvést sző azzal a céllal, hogy a feleségeket olyan szex-robotokká züllessze, akik csak a csillogó parketta és a fürdőszobacsempe fugáinak tisztasága iránt éreznek elkötelezettséget… és ez nem is annyira a fantázia terméke. Levin szándékosan ugyanezt a zsánerparódiát írja meg a Brazíliai fiúk (The Boys from Brazil) című művében is, melyben a náci tudósok apró kis Hitler-klónokat állítanak elő, akiket a Hitler híveinek számító családok fogadnak örökbe. Számos — a szatíra természetéről azonnal megfeledkező — kétbalkezes krimi író ilyenkor azonnal pontosan azt kezdi utánozni, amit maga is nevetség tárgyává kíván tenni. Hasonló a helyzet Levin legfrissebb művével, a Rosemary gyermekével (Son of Rosemary) is, melyet számos kritikus a saját feltételezett műfajának bírálataként értékel.

Levin Olümposzi humorának elsődleges megnyilvánulása, a stepfordi férjekről adott jellemrajzában fejeződik ki. Vidám dolognak tűnik mindaz, amit ezek a férjek csinálnak… egészen az utolsó tizenöt oldalig. Az összejöveteleken a stepfordi férjek — gátlásos kisfiúkként — csak egymással beszélgetnek. Szexuális fantáziaképeiket a tizenéves kamaszokhoz hasonlóan szeretnék valósággá változtatni, ezért szinte minden estéjüket a Férfiegylet fülledt, áporodott légkörében töltik, ahol agyukat és ágyékukat egyesítve, a legújabb sétáló és beszélő szexuális játékszerekkel foglalkoznak. (Ha éppen nem a munkájuk fölé hajolnak, akkor pornófilmeket bámulnak.) Ezek a férfiak olyan megszállottan és komikusan csak ezzel a kérdéssel foglalkoznak, hogy már szándékaikat is alig igyekeznek titkolni, és — az új lehetőségek boncolgatása közben — alliteráció formájában magnóra is mondják elképzeléseiket. A valós, hús-vér nők bosszantják és untatják őket, a melles robotokat csak matracnak és cselédlánynak tekintik.

A férfiak legmulatságosabb disznóságára már a könyv elején fény derül, amikor az Eberhart család még csak néhány hete van a városkában. Hajnali két órakor, — miután Walter Eberhart a Férfiegyletben tett első látogatásáról visszatér, felesége az ágy remegésére és a matrac rugóinak nyikorgására ébred. Joannának nem kell sok idő, hogy rájöjjön… a férje maszturbál! „Nos, legközelebb nem ártana, ha engem is felébresztenél”, jegyzi meg s hamarosan olyan kitűnő szexben van részük, amilyet már évek óta nem élveztek. Valami nagyon feldobta Waltert, s csak jóval később jövünk rá — Joanna pedig soha —, hogy azokról a szenzációs fantáziaképekről van szó, melyeken a vigyorgó haverokkal együtt csámcsogtak az egyletben.

A dolog elítélése nélkül, Levin a férfiak mesterkedésének eredetére is rámutat akkor, amikor Joanna végiglapozza a helyi újság régebbi számait. Ekkor tudja meg, hogy a Férfiegylet nem sokkal azután alakult meg, hogy Betty Friedan, A titokzatos nő (The Feminine Mystique) című könyv szerzője, nagyszámú hallgatóság előtt előadást tartott a stepfordi Nőszövetségben. Ugyanez a szervezet — kétségkívül a gyér látogatottság miatt — hamarosan fel is függesztette működését.

1972-ben, a Stepfordi feleségek megjelenésének évében, Betty Friedan közreműködött a Nők Nemzeti Politikai Egyesületének megalakításában, A titokzatos nő pedig már kilenc évvel korábban megjelent. A Törvényhozás még ugyanebben az évben elfogadta (a végül is eleve halálraítélt), egyenlő jogokról szóló alkotmány-kiegészítést. A konzervatív gondolkodású férfiak számára a feminista mozgalom most már nem csupán zavaró apróság, hanem komoly gond. Nem tudom, hogy a Stepfordi feleségeket jogosan nevezhetjük-e feminista szatírának, de a dolog szépsége már önmagában véve is az, hogy Levin időzítése tökéletesnek bizonyult. A többi művéhez hasonlóan, ez a könyv is a repülő madárra, a haikura, erre a kalligrafikus kínai írásjelre emlékeztet. Egyetlen felesleges, elvesztegetett mozdulat nélkül jut el oda, ahova el akar jutni.

Peter Straub