Stepfordi feleségek

Második rész

Úgy döntött, hogy csak akkor hajlandó elköltözni, ha egy minden szempontból tökéletes házat talál magának; olyat, melyben megfelelő számú és megfelelő méretű szoba van, gyakorlatilag nem kell vele semmit csinálni és egy sötétkamra vagy egy ehhez nagyon hasonló helyiség is van benne. És nem kerülhet többe ötvenkét és félezernél, amennyit ezért a stepfordi házért fizettek és (Walter szerint) bármikor meg is kapnának érte.

Nehéz ügynek ígérkezett, ő pedig nem szeretett volna sok időt fecsérelni a keresgélésre. Egy hideg, december eleji reggelen ennek ellenére elindult Bobbie-val házat nézni.

Bobbie minden délelőttjét kereséssel töltötte… már egész Norwoodot, Eastbridge-t és New Sharont bejárta. Feltett szándéka volt, hogy amint talált valami megfelelőt — igényeit tekintve sokkal rugalmasabb volt Joannánál —, menten ráveszi Dave-et az azonnali költözésre, még akkor is, ha a gyerekeknek év közben kell iskolát váltaniuk. „Jobb most egy kis törés az életükben, mint az, hogy az anyjukból zombi legyen” — mondogatta. Azóta is csak ásványvizet ivott, és nem volt hajlandó megenni a helyben termelt élelmiszereket.

— Akár palackozott oxigént is vehetnél magadnak — javasolta Joanna.

— A fenébe veled is! Már most magam előtt látlak, ahogy az Ajaxot hasonlítgatod a jelenleg használt mosószeredhez!

A keresgélés kedvet csinált Joannának a további járkáláshoz; a nők, akikkel találkoztak — az eastbridge-i háztulajdonosok és egy Miss Kirgassa nevű ingatlanközvetítő — az üresfejű stepfordi özvegyekhez képest vidám, élénk és éles eszű teremtések voltak. Eastbridge-ben igen széleskörű társadalmi tevékenységre is mód nyílott mind a nők, mind pedig a nők és férfiak számára. Már a Nőszövetség helyi szervezete is alakulóban volt.

— Miért nem itt néztek házat először? — kérdezte Miss Kirgassa, amikor szédítő sebességgel végigvitte őket a kanyargós utcákon.

— A férjem azt hallotta — kezdte Joanna, de aztán csak tovább kapaszkodott az ajtóba, az utat figyelte s a képzeletbeli féket taposta.

— Ott halott minden. Mi itt sokkal jobban elvagyunk.

— Azért még szeretnénk visszaérni, hogy összepakolhassunk — jegyezte meg Bobbie a hátsó ülésről. Miss Kirgassa harsányan felkacagott.

— Bekötött szemmel is végig tudnék menni ezeken az utakon — mondta. — Szeretnék még több házat is megmutatni.

— Ez a nekem való dolog! — jegyezte meg Bobbie útban visszafelé. — Úgy döntöttem, hogy én is ingatlanos leszek! Az ember eljárogat, emberekkel találkozik és belelát mindenkinek az életébe. Ráadásul magad szabod meg a munkarendedet is! Komolyan mondom! Meg is fogom tudni, hogy milyen követelményeknek kell megfelelni.

Kaptak egy kétoldalas válaszlevelet is az Egészségügyi Hivatalból. Biztosították őket, hogy mind az illetékes állami szervek, mind a megyei hatóságok osztják a környezetvédelem iránti érdeklődésüket. Az ipari létesítmények telepítésekor a következő, ilyen és olyan, igen szigorú környezetvédelmi előírásokat kell betartani az egész állam területén. Ezeknek az előírásoknak nem csupán a berendezések folyamatos ellenőrzésével szereznek érvényt maradéktalanul, hanem a talaj—, a víz- és a levegőmintákat is folyamatosan vizsgálják. Stepford környékén semmiféle káros szennyeződésre utaló jelet nem sikerült felfedezni, a természetben előforduló vegyi anyagok közül pedig egyiknek sincs nyugtató vagy depresszív hatása. Biztosak lehetnek abban, hogy ezzel kapcsolatos aggodalmaik megalapozatlanok, de ezzel együtt levelüket igen nagyra értékelik.

— Lószar! — jelentette ki Bobbie, ásványvizes üveggel a kezében. Joannához is mindig egy termosz tea kíséretében látogatott el.

Walter az oldalán, háttal a feleségének feküdt, amikor a nő kijött a fürdőszobából. Joanna leült az ágya szélére, lekapcsolta a villanyt s bebújt a takaró alá. Hanyatt feküdt s figyelte, ahogy a mennyezet vonalai lassan kezdenek kirajzolódni előtte.

— Walter?

— Hm?

— Neked jó volt? — kérdezte.

— Persze — hangzott a válasz. — Neked nem volt jó?

— De jó volt — mondta Joanna.

Walter nem válaszolt.

— Olyan érzésem volt, hogy az elmúlt néhány alkalommal neked nem volt jó.

— Ugyan már — tiltakozott Walter. — Jó volt, mint mindig.

Joanna továbbra is a mennyezetet bámulta. Charmaine-re gondolt, aki nem hagyja, hogy Ed utolérje (vagy talán már ezen a téren is megváltozott?), s Bobbie-nak Dave furcsa ötleteivel kapcsolatos megjegyzései is eszébe jutottak.

— Jó éjszakát! — köszönt el tőle Walter.

— Van valami olyasmi — érdeklődött a nő —, amit nem csinálok és te szeretnéd, ha csinálnám? Vagy valami olyasmit csinálok, ami nem jó neked?

— Az a jó, amit csinálsz és ahogy csinálod — felelte Walter rövid hallgatás után, majd felesége felé fordult, felkönyökölt és ránézett. — Tényleg így van — mosolygott rá —, így a jó. Az utóbbi időben talán kicsit fáradtabbak voltunk a bejárás miatt — tette még hozzá s megpuszilta Joanna arcát. — Most aludj szépen!

— Van valami közöd ahhoz az Estherhez?

— Ugyan már — tiltakozott Walter. — Egy fekete párduccal jár. És különben sincs közöm senkihez.

— Fekete párduccal?

— Don titkárnője nevezte így. Mi szexről még csak nem is beszéltünk; csak a helyesírási hibáit szoktam kijavítani. Ugyan, aludjunk már! — csókolta meg ismét az asszony arcát, s a másik oldalára fordult.

Joanna hasra feküdt s behunyta a szemét. Mocorgott egy darabig, s megpróbált kényelmesen elhelyezkedni.

Bobbie-val és Dave-vel elmentek egy norwoodi moziba, majd az estét vidám hangulatban, a kandalló mellett töltötték és Monopolyt játszottak.

Szombaton éjszaka nagy hó esett s Walter — nem túl boldogan — lemondott a délutáni meccsnézésről s elvitte a gyerekeket szánkózni a Winter Hillre. Joanna pedig kiautózott New Sharonba, hogy ellőjön másfél tekercs színes filmet az ottani madárrezervátumban.

Az iskolában Pete kapta a főszerepet a karácsonyi színdarabban, Walter pedig egyik este, hazafelé jövet, elvesztette az irattárcáját, vagy zsebtolvajokkal akadhatott össze.

Joanna bevitt tizenhat képet az ügynökséghez. Jól esett neki, hogy Bob Silvering, akivel a kapcsolatot tartotta; elismerően nyilatkozott róluk, de közölte, hogy az ügynökség jelen pillanatban senkivel se ír alá szerződést. A képeket azért magánál tartotta s megígérte, hogy egy-két napon belül majd értesíti Joannát, melyik az a néhány darab, amelyet kelendőnek lát a piacon. Joanna meglehetősen csalódottnak érezte magát, s elment ebédelni régi barátnőjével, Doris Lombardóval, majd megvette a karácsonyi ajándékokat Walternek és szüleinek.

A képek közül tizet visszaküldtek, köztük a Szolgálaton kívült is, amiről azonnal eldöntötte, hogy indítani fogja a Saturday Review pályázatán. Az ügynökség által megtartott hat kép között volt a Diák címet viselő felvétel is, mely Johnny Markowe-t ábrázolja a mikroszkópjával. Azonnal fel is hívta Bobbie-t, hogy elújságolja neki a hírt.

— Amit a kép behoz, annak tíz százaléka Johnnyé — közölte.

— Ezek szerint akkor már ne is folyósítsuk a zsebpénzét?

— Ez azért még korai lenne. Az eddigi legjobb képemért alig kaptam többet ezer dollárnál, de az utóbbi kettőt már csak darabonként kétszázért vették át.

— Nos, az se rossz egy olyan gyereknek, aki annyira hasonlít Peter Lorrére — jegyezte meg Bobbie. Figyelj! Én is hívni akartalak. Adamot be tudnátok fogadni a hétvégére? Megtennéd?

— Persze, hogy meg — felelte Joanna. — Pete és Kim nagyon boldog lesz. Miért? Mi történt?

— Dave-nek ötletrohama támadt, a hétvégét egyedül töltjük. Második nászút.

Joannát valami furcsa várakozás érzése töltötte el, de aztán elhessegette magától; déjá vu.

— De hiszen ez nagyszerű! — mondta.

— Johnny és Kenny a szomszédoknál lesz — magyarázta Bobbie —, de Adamnak jobb helye lenne nálatok. — Hát, persze — helyeselt Joanna —, így legalább az enyémek se fogják egymás haját tépni. Mire készültök, bementek a városba?

— Nem, itthon maradunk. És remélem, hogy a hó is betemet bennünket! Holnap, tanítás után majd átviszem hozzátok, oké? Vasárnap délután érte megyek.

— Nagyszerű! És hogy állsz a házkereséssel?

— Nem valami fényesen. Ma délelőtt, Norwoodban, láttam egy gyönyörűséget, de a tulajdonosok április elseje előtt nem költöznek ki.

— Ki kell várni.

— Nem, kösz! Találkozunk valahol?

— Most nem tudok, még takarítanom kell. De tényleg!

— Látod? Már te is kezdesz változni. A stepfordi varázslat nálad is működésbe lépett.

Egy narancsszínű sálat és csíkos műszőrme kabátot viselő, fekete bőrű nő várakozott a könyvtár pultjánál, s ujjait egy halom könyvön nyugtatta. Joannára pillantott, majd egy halvány mosollyal biccentett felé. Joanna is ugyanazzal a halvány mosollyal biccentett vissza. A fekete bőrű nő tekintete ezután másfelé vetődött, a pult mögötti üres széket és a szék mögötti könyvespolcot nézte. A magas, göndör hajú, inkább sötétbarna, harminc év körüli nő, nagy szemeivel egzotikus és vonzó jelenségnek tűnt.

A pulthoz lépve Joanna lehúzta a kesztyűjét, és kivette zsebéből a levelezőlapot. A pulton lévő táblácskára pillantott, melyen Miss Austrian neve állt, majd tekintete a tőle alig egy méternyire álló fekete nő karcsú, hosszú ujjai alatti könyvcsomagra vetődött. Iris Murdoch Kemény koponya; Miért dalolnak a rabmadarak, alatta pedig A varázsló. Joanna a levelezőlapon álló értesítésre pillantott. Skinner Túl szabadságon és méltóságon című művét december 11-ig tartják a számára. Szeretett volna néhány kedves, üdvözlő szót mondani — a lány vagy feleség minden bizonnyal ahhoz a fekete családhoz tartozik, akiről a Fogadóbizottság tagja említést tett neki —, de nem szerette volna magát valami atyáskodó, fehér liberálisnak feltüntetni. Akkor is mondani akarna neki valamit, ha a nő nem lenne fekete? Igen, ebben a helyzetben…

— Ha akarnánk, felőle akár az egész könyvespolcot elvihetnénk — szólalt meg a fekete nő.

— Meg is érdemelné — válaszolta mosolyogva Joanna. — Legalább megtanulná, hogy ne hagyja ott a munkahelyét — bökött egy fejmozdulattal az üresen álló székre.

— Mindig üresen áll? — érdeklődött mosolyogva a fekete nő.

— Még soha nem fordult elő, igaz csak délután és szombatonként járunk ide — magyarázta Joanna.

— Újak itt Stepfordban?

— Három hónapja jöttünk.

— Én három napja — mondta a fekete nő. — Remélem, tetszik itt maguknak.

— Azt hiszem, megszeretjük majd a helyet. Joanna üdvözlésre nyújtotta a kezét.

— Joanna Eberhart vagyok — mutatkozott be mosolyogva.

— Ruthanne Hendry — válaszolta a fekete nő s kezet rázott Joannával.

— A neve ismerősen cseng — emelte Joanna mutatóujját a homlokához, s a nőre pislogott. — Valahol már találkoztam a nevével!

— Vannak kisgyerekei? — érdeklődött Ruthanne mosolyogva.

Joanna kicsit értetlenül bólogatott.

— Írtam egy gyermekkönyvet, Penny tervezget a címe — magyarázta. — Itt is megvan a könyvtárban. Első dolgom az volt, hogy megnézzem a katalógusban.

— Hát persze! — csapott a homlokára Joanna. — Két héttel ezelőtt Kim is megkapta. Nagyon tetszett neki! És nekem is! Olyan jóleső érzés valami olyasmit találni, ahol egy kislány tesz is valamit azon kívül, hogy teát készít a babájának.

— Bújtatott propaganda — mosolyodott el Ruthanne Hendry.

— Maga készítette az illusztrációkat is — jegyezte meg elismerően Joanna. — Nagyszerűek!

— Köszönöm!

— Készülőben van egy másik is?

— Már össze is állt — bólintott Ruthanne Hendry. — Az igazi munka majd azután kezdődik, ha berendezkedtünk.

— Bocsánat — sántikált elő Miss Austrian a terem túlsó végéből. — Ma akkora itt a csend, hogy bent dolgoztam az irodában — pislogott erőteljesen, hogy szeme hozzászokjon a fényhez. — Kerestem valamit, amit azok a betlehemes gyerekek felvehetnek magnóra. Helló, Mrs Eberhart — mosolygott rá Joannára és Ruthanne Hendryre.

— Helló! — köszönt vissza Joanna. — Hadd mutassam be egyik szerzőjüket! Ő írta a Penny tervezget című könyvet. Ruthanne Hendry.

— Óh — zöttyent le nehézkesen a székébe Miss Austrian és esetlenül duci, rózsaszín kezeit továbbra is a szék karfáján nyugtatta. — Nagyon népszerű könyv magyarázta. — Két példányunk is van belőle, de már mindkettőt pótolni kellett.

— Tetszik nekem ez a könyvtár — jegyezte meg Ruthanne Hendry — Be lehet iratkozni?

— Stepfordi lakos?

— Igen, épp most költöztem ide.

— Akkor örülünk, hogy olvasóink táborában üdvözölhetjük — mondta Miss Austrian, majd kihúzta a pult egyik fiókját, egy fehér kártyát vett elő belőle, és a könyvcsomó mellé tette.

Bent a Központban, az egyik néptelen kis kávézó pultjánál csak két telefonszerelő ült rajtuk kívül a helyiségben —, Ruthanne a kávéját kavargatva Joannára nézett.

— Mondj meg nekem őszintén valamit: volt visszhangja annak, hogy itt vettünk házat?

— Én semmit se hallottam — válaszolta Joanna. — Ez különben se az a város, ahol visszhangja lenne… bárminek is! A Férfiegylet kivételével nincs is olyan hely, ahol az emberek találkoznának egymással.

— Velük nincs is semmi probléma — szúrta közbe Ruthanne —, Royal holnap csatlakozik hozzájuk. De a nők, a környékbeli nők, a szomszédok…

— Figyelj — vágott közbe Joanna —, ennek semmi köze a bőrszínhez, ezt hidd el nekem! Ezek mindenkivel ilyenek. Még egy kávéra sincs idejük, igazam van? Hozzá vannak láncolva a házimunkához.

Ruthanne csak bólogatott.

— Magam miatt nem is bánom — jegyezte meg rövid hallgatás után. — Én egész jól elvagyok egyedül, különben nem is egyeztem volna bele a költözésbe… de valahogy…

Joanna mesélt neki a stepfordi asszonyokról s azt is elmondta, hogy Bobbie el akar költözni, mert nem akar hasonló lenni hozzájuk.

— Olyan dolog nem létezik, ami belőlem egy otthonülő háziasszonyt faragna — jelentette ki Ruthanne mosolyogva. — Ha ők ilyenek, akkor lelkük rajta! A bőrszín csak a lányok miatt okozott egy kis aggodalmat.

Egy négy- és egy hatéves kislánya volt, férje, Royal pedig a városi egyetem szociológiai tanszékét vezette. Joanna mesélt Walterről, Pete-ről, Kimről és saját fotózásáról.

Telefonszámot is cseréltek.

— Amikor a Pennyn dolgozom, akkor teljesen begubózom — magyarázta Ruthanne —, de előbb-utóbb úgyis felhívlak.

— Majd én hívlak — ajánlotta Joanna. — Ha el vagy foglalva, akkor csak mondd meg őszintén. Szeretném, ha Bobbie-val is megismerkednél. Biztosan tetszeni fogtok egymásnak!

Útban a kocsik felé — mindketten a könyvtár előtt parkoltak — Joanna észrevette, hogy Dale Coba a távolból őt figyeli. Egy báránykát tartott a karjaiban, körülötte pedig — a Történelmi Társaság székháza mellett — egy csapat férfi a betlehem felállításán szorgoskodott. Joanna feléje biccentett, Coba pedig — karjaiban az élőnek látszó báránnyal — visszabiccentett és rámosolygott.

Elmondta Ruthanne-nek, hogy ki volt az a férfi s megkérdezte, tudja-e, hogy Ike Mazzard is Stepfordban lakik?

— Kicsoda?

— Ike Mazzard, a grafikus.

Ruthanne hírét se hallotta, amitől Joanna nagyon öregnek érezte magát. Vagy nagyon fehérnek.

Adam hétvégi vendégeskedése elég ellentmondásosra sikerült. Szombaton Pete-tel és Kimmel nagyszerűen eljátszogattak a házban és kint az udvaron, de vasárnap, amikor még hidegebbre fordult az idő s szürke felhők ereszkedtek a környékre, Walter pedig futballmeccs címszó alatt kisajátította a nappalit (az elmúlt vasárnapi szánkózás után jogosan), Adam és Pete először katonának nevezték ki magukat az ebédlőasztal alatti erődítményben, aztán felfedező útra indultak az alagsorba („A sötétkamrába nem bemenni!”), majd véd- és dacszövetséget kötöttek a közös ellenség, a Lüke-Kim ellen. Hangoskodás és lekicsinylő megjegyzések közepette védelmi állásokat építettek ki, és szegény kis Kim valóban elég lükének bizonyult, amikor csatlakozni akart hozzájuk. Nem érdekelte a rajzolás, sőt még az se, amikor Joanna — kétségbeesésében — felajánlotta, hogy süssenek együtt süteményt. Adam és Pete rá se hederített a fenyegetőzésre, Kimet pedig semmiféle kedveskedéssel nem lehetett levenni a lábáról. Waltert az egész ügy hidegen hagyta.

Joanna örült, amikor Bobbie és Dave végre megérkezett Adamért.

Amikor meglátta, hogy mindketten milyen jól néznek ki, már annak is örült, hogy hétvégére magukhoz vette a gyereket. Bobbie megcsináltatta a haját s kifejezetten szép volt, ami vagy a festéknek vagy a szeretkezésnek volt köszönhető… talán mindkettőnek. Dave is derűsnek, felszabadultnak látszott. Nyomukban dermesztő hideg tódult az előszobába.

— Helló, Joanna! Mi újság? — dörzsölgette bőrkesztyűbe bújtatott kezét Dave.

— Remélem, Adam nem okozott túl sok problémát? — kérdezte a mosómedve bundát viselő Bobbie.

— Egy cseppet se — felelte Joanna. — Nagyszerűen néztek ki mindketten!

— Nagyszerűen is érezzük magunkat — tette hozzá Dave.

— Kitűnő hétvégénk volt — mosolyodott el Bobbie. — Kösz, hogy a segítségetekkel össze tudtuk hozni!

— Ugyan már! — legyintett Joanna. — Az egyik hétvégén majd én is átdobom Pete-et hozzátok.

— El is visszük örömmel! — vágta rá Bobbie.

— Bármikor, amikor csak akarjátok — erősítette meg Dave. — Adam! Indulás!

— Fent vannak Pete szobájában.

Dave tölcsért formált kesztyűs kezéből s felkiáltott az emeletre:

— A-dam! Itt vagyunk! Szedd össze a holmidat!

— Vegyétek le a kabátotokat! — ajánlotta Joanna. — Még Jont és Kennyt is össze kell szednünk — felelte Dave.

— És nektek is szükségetek van egy kis nyugalomra — tette hozzá Bobbie. — Elég zűrös lehetett ez a két nap.

— Nos, valóban nem tartozott a legcsendesebb hétvégék közé — mosolygott Joanna. — Tegnap viszont nagyon jók voltak.

— Szevasztok! — köszöntötte Bobbie-ékat a konyhából egy pohárral a kezében előbújó Walter.

— Helló, Walter! — köszönt vissza Bobbie.

— Helló, öreg! — üdvözölte Dave is.

— Nos, hogy sikerült a második nászút? — érdeklődött Walter.

— Jobban, mint az első — felelte Dave. — Rövidebb volt, ennyi az egész — kacsintott rá Walterre.

Joanna Bobbie-ra pillantott s valami tréfás megjegyzést várt tőle, de Bobbie csak elmosolyodott s a lépcső felé nézett: — Helló, tökmag! — szólította Adamot. — Jól érezted magad?

— Nem akarok hazamenni! — hajolt ki a lépcsőkorlátnál a gyerek, s a háta mögé rejtette táskáját. Pete és Kim is ott sorakozott mögötte.

— Nem maradhatna még egy éjszakát? — fogta Kim könyörgőre a dolgot.

— Nem, drágám, holnap iskola van — felelte Bobbie. — Siess, haver, még a maffia többi tagját is össze kell szednünk! — szólt fel neki Dave.

Adam duzzogva leballagott a lépcsőn, Joanna pedig az előszobaszekrényhez lépett a gyerek kabátjáért és cipőjéért.

— Ohó! — szólalt meg hirtelen Dave. — Szereztem néhány információt azokról a részvényekről, melyek után a múltkor érdeklődtél!

— Nagyszerű! — örvendezett Walter s mindketten bementek a nappaliba.

Joanna átadta Adam kabátját Bobbie-nak, Bobbie megköszönte s Adam felé nyújtotta. A gyerek letette a táskáját s széttárt karjait a kabát ujjába dugta.

Joanna Adam csizmáit tartotta a kezében.

— Kértek hozzá egy zacskót?

— Óh, nem, nem szükséges — mondta Bobbie, majd Adamot maga felé fordította és segített neki begombolkozni.

— Jó illatod van — szimatolt a gyerek. — Kösz, tökmag!

A gyerek a mennyezetre, majd az anyjára pillantott.

— Nem szeretem, ha így nevezel! Valamikor szerettem, de most már nem szeretem.

— Ne haragudj — kért elnézést Bobbie. — Többé nem foglak így hívni! — mosolygott fiára és cuppanós csókot nyomott a homlokára.

Walter és Dave is kijött a nappaliból, Adam felvette a táskáját, majd elköszönt Pete-től és Kimtől. Joanna átadta Adam csizmáját Bobbie-nak, és arcához érintette az arcát. Bobbie arca még mindig hűvös volt a kinti hidegtől és valóban kellemes illat érződött rajta.

— Holnap majd beszélünk — búcsúzott el Joanna.

— Persze — válaszolta Bobbie s mindketten egymásra mosolyogtak. Bobbie az ajtónál álló Walterhez lépett s puszira nyújtotta az arcát. Walter tétovázni látszott — Joanna nem is értette, hogy miért — majd megcsippentette az arcát.

Dave egy puszit adott Joannának s megveregette Walter karját.

— Addig is, viszlát, öregem! — köszönt el tőle s Bobbie után Adamot is az ajtó felé terelgette.

— Bemehetünk a nappaliba? — kérdezte Pete.

— Tietek az egész szoba! — válaszolta Walter.

Pete elrohant, Kim azonnal a nyomába eredt. Joanna és Walter az üveg tolóajtó előtt állva figyelte, ahogy Bobbie, Dave és Adam beszáll a kocsiba.

— Fantasztikus! — jegyezte meg Walter.

— Ugye, milyen jól néznek ki? — kérdezte Joanna. — Bobbie még a vacsorán se nézett ki ilyen jól. Miért nem akartál neki puszit adni?

Walter nem szólt semmit, majd kis szünet után megvonta a vállát.

— Nem szeretem ezt a pusziszkodást. Olyan showműsor íze van az egésznek!

— Korábban nem vettem észre, hogy kifogásod lenne ellene.

— Akkor, azt hiszem, változott a véleményem mondta Walter.

Joanna figyelte, ahogy a kocsi ajtaja becsukódik Bobbie-ék mögött, s felgyúlnak a lámpák.

— Mit szólnál, ha mi is kettesben töltenénk egy hétvégét? — kérdezte. — Ők elvinnék Pete-et, fel is ajánlották, Van Santék pedig biztosan szívesen fogadnák Kimet.

— Nagyszerű lenne! — helyeselt Walter. — Közvetlenül az ünnepek után!

— Kimet talán Hendryékhez is el lehetne vinni morfondírozott Joanna. — Nekik egy hatéves kislányuk van és szeretném, ha Kim egy fekete családot is megismerne.

A kocsi kigördült a ház elől s még látni lehetett a stoplámpák fényeit, amikor Walter becsukta az ajtót, s lekapcsolta a kinti lámpákat.

— Kérsz egy italt? — kérdezte.

— De még mennyire kérek! — felelte Joanna. A mai nap után…

Hű, micsoda hétfő volt: Pete szobáját újjáépíteni, a többiben rendet rakni, ágyakat lehúzni, mosni (természetesen hagyta összegyűlni), összeállítani a holnapi bevásárlólistát, Pete három nadrágját leengedni… ez volt mindaz, amit csinált; arról már nem is beszélve, hogy még mit kellett volna megcsinálnia. Mondjuk megírni a karácsonyi üdvözleteket, elkészíteni Pete jelmezét (hála Miss Turnernek). Bobbie ma nem hívta, hála istennek, ez a nap teljességgel alkalmatlan volt a kávé melletti csevegésre. Mégis igaza lenne? fordult meg Joanna fejében a gondolat. Valóban változnék? A fenébe, biztosan nem, végtére néha a házimunkával is egyenesbe kell jönni, különben a ház olyanná válik, mint… nos, mint Bobbie háza. Különben is egy igazi, stepfordi asszony ezt nagyon nyugodtan, módszeresen és alaposan végigmászná, nem rángatná át a porszívót a zsinórjánál fogva, majd nem ütné le az ujját, amikor a kerekéről akarja letekerni azt az átkozott zsinórt.

Pete-et jól leteremtette, amiért használat után nem rakta el a játékait, a gyerek ezért egy órán át duzzogott és nem volt hajlandó szóba állni vele. Ráadásul Kim is köhögött.

Walternek sürgős dolga akadt s rohant, hogy még beleférjen Herb Sundersen már amúgy is tömött kocsijába. A Férfiegyletben mindenki nagyon el volt foglalva; karácsonyi-játék akció! (Ugyan kinek? Hol vannak itt, Stepfordban nélkülöző gyerekek? Még nyomát se látta ilyennek.)

Kettévágott egy lepedőt s hozzálátott Pete hóember jelmezének elkészítéséhez, s közben társasjátékozott is vele és Kimmel (aki ugyan csak egyszer köhögte el magát, de azért nem árt az óvatosság). Ezután üdvözlőlapokat írt s tízkor ágyba zuhant. Könyvvel a kezében aludt el.

A kedd már jobb volt valamivel. A reggelizőasztal leszedése és ágyazás után felhívta Bobbie-t, de ő nem vette fel a kagylót — biztosan újra házakat nézeget. Ezután Joanna bement a központba. Túlesett a heti bevásárláson, készített néhány felvételt a betlehemről, és még a gyerekeket szállító iskolabusz megérkezése előtt sikerült hazaérnie.

Walter elmosogatott, azután elment a Férfiegyletbe. A játékok a városi szegénynegyedben élő és a kórházakban fekvő gyerekeknek kellettek. Ezt nehezményezi, Ms. Eberhart? Vagy inkább Ms. Ingalls? Ms. Ingalls-Eberhart?

Pete és Kim megfürdetése és lefektetése után felhívta Bobbie-t. Furcsa, hogy Bobbie már két napja nem jelentkezett.

— Helló! — szólt bele Bobbie a kagylóba.

— Régen nem beszéltünk.

— Ki beszél?

— Joanna.

— Óh, helló! — üdvözölte Bobbie. — Hogy vagy?

— Jól, kösz! És te? Olyan unottnak tűnik a hangod.

— Nem, semmi… én is jól vagyok.

— Délelőtt szerencsével jártál?

— Hogy érted?

— A házkereséssel.

— Délelőtt vásároltam — közölte Bobbie.

— És engem miért nem hívtál?

— Korán elmentem itthonról.

— Én is tízkor indultam, biztosan elkerültük egymást.

Bobbie nem válaszolt.

— Bobbie?

— Igen?

— Biztos, hogy nincs semmi bajod?

— Biztos. A vasalás kellős közepén vagyok.

— Ilyenkor?

— Dave-nek holnap vasalt ingre van szüksége.

— Óh! Akkor hívj holnap délelőtt, akár együtt is ebédelhetnénk, hacsak nem mész el házat nézni.

— Nem megyek — mondta Bobbie.

— Akkor hívjál, oké?

— Oké — felelte Bobbie. — Viszlát, Joanna!

— Viszlát!

Letette a kagylót s a telefonon nyugvó kezét bámulta. Nevetséges módon az jutott eszébe, hogy Bobbie is úgy megváltozott, mint Charmaine. Nem, Bobbie nem, ez lehetetlen! Biztosan összevitatkozott Dave-vel… alaposan összeveszhettek és még nem akar róla beszélni. Vagy talán tudtán és akaratán kívül ő sértette volna meg? Valami olyasmit mondhatott neki Adam hétvégi ottlétéről, amit esetleg félreértett. De nem, ez nem lehet, hiszen ugyanolyan barátsággal váltak el, mint máskor; összeérintették arcukat s megállapodtak abban, hogy majd beszélnek egymással. (De talán mégis, most, hogy így utánagondol, Bobbie mintha más lett volna; valahogy nem mondott olyanokat, amiket rendszerint mondani szokott, és lassabban is mozgott a szokásosnál.) Talán mégse sikerült annyira jól a hétvégéjük. Bobbie szerint már többször is próbálkoztak ilyesmivel, de soha nem jött ki belőle semmi. Talán majd most…

Ismét megírt néhány karácsonyi üdvözletet. Felhívta Ruthanne Hendryt, aki barátságos volt és örült a hívásnak. A varázslóról beszélgettek, melyet Ruthanne is annyira élvezett, mint Joanna, majd Ruthanne készülő új könyvéről, a Penny sorozat folytatásáról mesélt. Megállapodtak, hogy valamikor a jövő héten együtt ebédelnek. Joanna majd beszél Bobbie-val és hármasban elmennek abba az eastbridge-i francia étterembe. Ruthanne megígérte, hogy hétfőn délelőtt telefonál.

Joanna folytatta a karácsonyi üdvözletek írását, majd az ágyban olvasott, míg Walter haza nem érkezett.

— Beszéltem ma Bobbie-val — újságolta Joanna. Olyan furcsa… kicsavart volt.

— Biztosan belefáradt már a nagy rohangálásba felelte Walter, miközben a zsebeit kezdte kiüríteni az iratszekrényre.

— Mintha már vasárnap is más lett volna — folytatta Joanna. — Nem mondta…

— Egy kis festéket tett az arcára, ennyi az egész! — vonta meg a vállát Walter. — Ugye nem akarod ezt is összekapcsolni azokkal a vegyszerekkel?

Joanna elkomolyodott s az összecsukott könyvet betakart térdéhez szorította.

— Dave nem mondott semmit az újabb próbálkozásról? — kérdezett tovább.

— Nem — felelte Walter —, de lehet, hogy ez a probléma.

Szeretkeztek, de Joanna feszült volt, nem tudta valóban odaadni magát, és nem is volt igazán jó neki.

Bobbie nem telefonált. Egy óra tájban Joanna átment hozzájuk. Amikor kiszállt a családi kocsiból, a kutyák veszettül ugatni kezdtek. Egy magasban kifeszített dróthoz voltak kikötve a ház mögött; a kis walesi fajta a hátsó két lábára állva első mancsaival a levegőben kalimpált, a nagy pedig csak állt, mintha oda lett volna cövekelve s hangosan ugatott. „Vau, vau, vau, vau, vau.” Bobbie kék Chevyje ott állt a kocsifelhajtón.

A makulátlan tisztaságú nappaliban — a párnák felrázva dagadnak, az ablakok ragyognak, a kanapé mögött fényesen csillogó asztalon katonás rendben sorakoznak az újságok — Bobbie rámosolyodott Joannára.

— Óh ne haragudj — mentegetőzött. — Annyira el voltam foglalva, hogy teljesen kiment a fejemből. Ebédeltél már? Gyere ki a konyhába. Azonnal csinálok neked egy szendvicset. Milyet kérsz?

Ugyanolyan jól nézett ki, mint vasárnap — frizurája rendezett volt s egy kis festéket is tett magára. Zöld pulóvere alatt valami emelőpárnás melltartót, barna rakott szoknyája alatt pedig csípőszorítót viselt.

— Igen, megváltoztam — szólalt meg ugyancsak makulátlan tisztaságú konyhájában. — Rájöttem, hogy rettentően slampos, rendetlen és gondatlan voltam. Egyáltalán nem szégyen az, ha valaki szereti az otthonát és jó háziasszony. Ugy döntöttem, hogy én is olyan lelkiismeretesen végzem a munkámat, ahogy Dave is dolgozik, és jobban vigyázok a külsőmre is. Biztosan nem kérsz egy szendvicset?

— Bobbie! — rázta meg a fejét Joanna. — Én… én nem is tudom, mi történt… Ami itt körülötted van… téged is ugyanúgy elkapott, mint Charmaine-t!

— Semmi nem kapott el — mosolygott Bobbie. Nincs itt semmi a környéken. Egy sor ostobaságot hordtam össze. Stepford nagyon jó és egészséges környék.

— És… és már nem is akarsz elköltözni?

— Óh, nem — válaszolta Bobbie. — Az is butaság volt. Itt tökéletes a boldogságom. Legalább egy csésze kávét igyál!

Az irodájában hívta fel Waltert.

— Óh, jó `stét kívánok! — szólt bele Esther a kagylóba. — Mennyire örülök, hogy hallom a hangját! Csodálatos lehet most maguknál, vagy talán itt van a városban?

— Nem, itthon vagyok — közölte Joanna. — Beszélhetnék Walterrel?

— Sajnálom, de most éppen egy megbeszélés van nála.

— Fontos! Kérem, szóljon be neki!

— Tartsa egy pillanatig, kérem!

Joanna a dolgozószobában lévő íróasztalnál ülve telefonált, közben a szekrényből elővett levélpapírokat és borítékokat nézegette, majd a naptárra Kedd, december 14. — utána pedig Ike Mazzard rajzára vetődött a pillantása.

— Azonnal felveszi, Mrs. Eberhart — hallotta ismét Esther hangját. — Remélem, Peter és Kim jól vannak.

— Igen, nincs semmi bajuk.

— Nagyszerű! Biztosan…

— Helló? — szólt bele Walter a kagylóba.

— Walter?

— Helló! Mi történt?

— Walter, szeretném, ha meghallgatnál és nem vitatkoznál velem — hadarta Joanna. — Bobbie megváltozott! Most voltam nála. Az egész ház olyan, mintha… tökéletes! Walter! Makulátlan tisztaság! És magát is teljesen összekapta… Figyelj, nálad vannak a betétkönyvek? Kerestem őket, de nem találtam… Walter?

— Igen, itt vannak nálam — válaszolta Walter. Dave javaslatára néhány részvényt vásároltam. Mit akarsz velük?

— Megnézni, hogy mennyi van bennük — felelte az asszony — Láttam egy házat Eastbridge-ben, ami…

— Joanna!

— … egy kicsit nagyobb, mint a mostani, de…

— Joanna, figyelj rám!

— Egy percet se maradok itt tovább…

— Figyelj már rám, az ördög vigye el!

— Tessék! — adta meg magát Joanna s továbbra is görcsösen szorította a telefonkagylót.

— Megpróbálok hamarabb hazaérni — nyugtatgatta Walter. — Amíg haza nem érek, ne csinálj semmit! Hallasz engem? Ne kötelezd el magad sehova! Gondolom, hogy félóra múlva már tudok is indulni.

— Egyetlen napot se maradok itt! — jelentette ki az asszony.

— Csak várd meg, amíg hazaérek, rendben? Ezt nem lehet telefonon keresztül megbeszélni.

— Hozd haza a takarékkönyveket!

— Ne csinálj semmit, amíg haza nem érek! — figyelmeztette Walter még egyszer, majd a vonal megszakadt.

Joanna is helyére tette a kagylót.

Visszarakta a levélpapírokat és a borítékokat a középső fiókba s helyére tolta a fiókot. Gyorsan lekapta a telefonkönyvet a polcról s megnézte Miss Kirgassa eastbridge-i számát.

A St. Martin féle ház, amire gondolt, még mindig eladó volt.

— Azt hiszem, hogy már talán engednek is belőle valamit — mondta Miss Kirgassa.

— Megtenne nekem egy szívességet? — kérdezte Joanna. — Talán érdekelni fog bennünket, de ezt csak holnap tudom meg pontosan. Megtudná tőlük az utolsó árat, azonnali eladás esetén? Ha igen, akkor értesítsen, kérem, amilyen gyorsan csak lehet!

— Azonnal jelentkezem, amint megtudok valamit — ígérte Miss Kirgassa. — Nem tudja véletlenül, Mrs. Markowe talált már magának valamit? Úgy volt, hogy ma délelőtt találkozunk, de ő nem jelentkezett.

— Meggondolta a dolgot — mondta Joanna. — Nem akar költözni. De én igen!

Buck Raymondot, a stepfordi ingatlanközvetítőt is felhívta.

— Csak elvileg érdekel a dolog — kezdte. — Ha holnap piacra dobnánk a házat, akkor mit gondol, gyorsan el lehetne adni?

— Semmi kétség — válaszolta Buck. — Állandó kereslet van a környéken. Amennyit kifizettek, azt biztosan megkapják érte, de lehet, hogy még többet is. Nem érzik ott jól magukat?

— Nem! — jelentette ki Joanna.

— Óh, mennyire sajnálom! Kezdjem árulni? Éppen itt van nálam egy házaspár…

— Ne, ne, még ne! — mondta Joanna. — Majd holnap megmondom.

— Várj, várj egy kicsit! — mondta Walter, s a felesége felé fordított tenyérrel, nyugtatgató mozdulatot tett.

— Nem! — rázta meg a fejét Joanna. — Nem! Az a valami négy hónap elteltével kezdi kifejteni a hatását, ami azt jelenti, hogy nekem már csak egy hónapom van. Talán már annyi sincs; szeptember negyedikén költöztünk.

— Az isten szerelmére, Joanna…

— Charmaine júliusban költözött be a házába — folytatta Joanna. — Novemberben megváltozott. Bobbie-ék augusztusban költöztek és most december van — mondta s hátat fordított férjének. A mosogató csapja csepegett egy kicsit; egy erőteljes kézmozdulattal hátratolta a kart s a csöpögés megszűnt.

— De már az Egészségügyi Hivatal levele is a kezedben van — próbált érvelni Walter.

— Lószar… hogy Bobbie-t idézzem! — fordult ismét feléje Joanna. — Valami biztosan van itt, valaminek lenni kell! — állította határozottan. — Menj el hozzá és nézd meg magad! A kedvemért tedd meg! A mellei egészen megnőttek, a feneke pedig szinte eltűnt! A ház olyan, mintha valami reklámfilmből bújt volna elő! Olyan, mint Carolé, Donnáé és Kit Sundersené.

— Előbb vagy utóbb ki kellett takarítania, már olyan volt, mint egy disznóól.

— De megváltozott, Walter! Már nem is úgy beszél, nem is úgy gondolkodik, mint azelőtt… én pedig nem akarom megvárni, míg velem is ez történik!

— Nem fogunk…

Közben kipirult arccal, prémes szélű kapucnival a fején Kim lépett be a teraszról.

— Maradj csak kint! — szólt rá Walter.

— Szeretnénk egy kis útravalót! — közölte Kim. Túrázni megyünk.

Joanna a süteményes dobozhoz lépett és néhány süteményt vett ki belőle.

— Itt van, tessék — nyomta a kislány markába. Maradjatok a ház körül! Mindjárt sötétedik…

— Oreost nem kaphatunk?

— Nincs itthon Oreos. Indulás kifelé!

Kim kilépett a konyhából, Walter pedig becsukta mögötte az ajtót.

— És az a ház jobb is, mint ez — söpörte le Joanna a morzsákat a tenyeréről. — Ötvenhárom és félezerért már meg is kapnánk. Buck Raymond szerint annyit ezért is adnának.

— Nem költözünk! — jelentette ki Walter.

— De hisz azt mondtad, hogy igen.

— Jövő nyáron, és nem…

— Nekem nem lesz következő nyaram!

— Joanna…

— Hát nem érted? Velem ez januárban fog megtörténni!

— Semmi se történik veled!

— Én is ezt mondtam Bobbie-nak. Még csúfoltam is az ásványvíz miatt.

— Nincs semmi a vízben — lépett közelebb hozzá Walter —, és a levegőben sincs semmi. Az a változás oka, amit neked is mondtak: rájöttek, hogy lusták és hanyagok. Ha Bobbie a külsejével kezdett törődni, akkor épp ideje. Neked nem bántja a szemed, ha néha a tükörbe nézel?

Joanna ránézett, Walter félrefordította a fejét, elpirult, majd ismét Joannára pillantott.

— Komolyan mondom — bizonygatta Walter. — Csinos nő vagy és egy fikarcnyit se törődsz magaddal csak akkor, ha vendégek jönnek hozzánk, vagy valami nevezetes alkalom van! — magyarázta, majd ellépett a felesége mellől, s a tűzhelynél megállva annak egyik gombját kezdte csavargatni.

Joanna Walterre bámult.

— Megmondom mit csinálunk… — kezdte Walter.

— Azt akarod, hogy megváltozzam? — kérdezte.

— Ne butáskodj, dehogy is akarom — fordult el Walter.

— Ezt akarod? — kérdezte Joanna. — Egy csinos, nett kis háziasszonyt?

— Én csak azt mondtam…

— Ezért volt Stepford az egyetlen hely, ahova költözni lehetett? Valaki megsúgta neked? „Vidd csak el Stepfordba, Wally, öregfiú; ott van valami a levegőben, négy hónap alatt meg fog változni!”

— Nincs semmi a levegőben — közölte Walter. — És csak azt súgták meg, hogy itt jók az iskolák és a helyi adók is alacsonyak! Figyelj! Én megpróbálom a te szemszögedből nézni és józanul mérlegelni a dolgokat. Azért akarsz elköltözni, mert attól félsz, hogy „megváltozol”. Én pedig azt hiszem, hogy ez ostobaság… egy kicsit hisztériázol. Ha most újra költöznénk, akkor az indokolatlan nehézségeket jelentene mindnyájunknak, különösen Pete-nek és Kimnek — fejezte be mondókáját s vett egy mély lélegzetet.

— Rendben van! — szólalt meg újra. — Csináljuk! Majd beszélsz Alan Hollingsworth-szel és ha ő azt mondja, hogy…

— Kivel?

— Alan Hollingsworth-szel — válaszolta Walter s már nem tekintett a nőre. — A pszichiáterrel. Ismered te is — nézett vissza rá. — Ha ő azt mondja, hogy nincs semmi…

— Nekem nincs szükségem semmiféle pszichiáterre! — jelentette ki Joanna. — És ha szükségem lenne, akkor se Alan Hollingsworthre. Láttam a feleségét a szülői értekezleten; ő is közéjük tartozik. Te tudod, hogy ő is ostobaságnak tartaná.

— Akkor keress magadnak egy másikat — mondta Walter. — Bárkit, akit csak akarsz. Ha azt mondja, hogy nincs semmi rögeszméd, nem hallucinálsz, vagy valami ilyesmi, akkor elköltözünk, amint csak tudunk. Holnap délelőtt magam is megnézem azt a házat, sőt még le is foglalózom.

— Nincs szükségem pszichiáterre — hajtogatta Joanna. — Nekem el kell mennem Stepfordból.

— Ugyan már, Joanna! — szólalt meg ismét Walter. — Azt hiszem, nagyon tisztességes ajánlatot tettem. Azt kéred, hogy ismét vállaljunk fel egy hatalmas zűrzavart, én pedig azt hiszem, hogy annyival tartozol mindnyájunknak, magadat is beleértve — különösen magadnak —, hogy legalább annyira világosan lásd a dolgokat, mint amennyire hiszed, hogy világosan látod!

Joanna ránézett.

— Nos? — kérdezte Walter.

Joanna nem szólt egy szót se, csak némán az arcába bámult.

— Nos? — kérdezett rá ismét a férje. — Nem hangzik ésszerűen?

— Bobbie akkor változott meg, amikor együtt volt Dave-vel; Charmaine is akkor változott meg, amikor kettesben maradt Eddel — szólalt meg Joanna.

Walter elfordult s a fejét csóválta.

— Velem is ez fog történni? — kérdezte. — Az együtt, a kettesben töltött hétvégénken?

— A te ötleted volt — válaszolta Walter.

— Ha én nem javasoltam volna, akkor te előállsz egy ilyen javaslattal?

— No, látod? — kérdezte Walter. — Hallod miket beszélsz? Én csak azt szeretném, ha átgondolnád azt, amit mondtam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nem forgathatod fel mindnyájunk életét! Józan ésszel ilyet nem is lehet elvárni! — háborgott, majd megfordult és kiment a konyhából.

Joanna csak állt a konyha közepén, tenyerét a homlokára szorította s behunyta szemét. Egy ideig csak álldogált, majd levette kezét a homlokáról s megrázta fejét. A hűtőszekrényhez lépett, kivett belőle egy lezárt dobozt és egy darab — bolti csomagolású — húst.

Walter az íróasztalánál ült s írogatott valamit egy sárga jegyzettömbbe. A hamutartóban lévő cigarettájának füstje vékony csíkot húzva emelkedett a lámpaernyő felé. Joannára pillantott s levette szemüvegét.

— Rendben van — szólalt meg az asszony — Majd… majd beszélek valakivel. De csak egy nővel!

— Nagyszerű! — mondta Walter. — Látod, ez jó ötlet.

— És holnap leteszed a házra a foglalót?

— Igen — felelte Walter. — Hacsak nincs valami alapvető hiányossága.

— Annak nincs — állította Joanna. — Hat éve épült és nagyon jó állapotban van. A rajta lévő jelzálog is kedvező.

— Nagyszerű! — mondta Walter.

Joanna felállt a helyéről és a férjére nézett.

— Te akarod, hogy megváltozzam? — kérdezte.

— Nem — hangzott a válasz. — Csak jó lenne, ha időnként egy kis rúzst tennél a szádra. Ez nem nagy változás. Egy kicsit én is szeretnék megváltozni, szeretnék néhány kilómtól megszabadulni.

— Lemegyek kicsit dolgozni a sötétkamrába — simította hátra a haját Joanna. — Pete még ébren van. Figyelsz rá egy kicsit?

— Persze — mosolygott rá Walter.

Joanna is visszanézett, megfordult s már ott se volt.

Felhívta a jó öreg Egészségügyi Hivatalt, onnan a megyei egészségügyi csoporthoz irányították, ahonnan megkapta négy vagy öt női pszichiáter nevét és telefonszámát. A két legközelebbi — mindketten Eastbridge-ben laktak — már január közepéig be volt táblázva, de a Norwoodtól északra lévő Sheffieldben lévő harmadik, szombaton délután két órakor kész volt fogadni. Dr. Margaret Fancher telefonon keresztül egész kedves volt.

Joanna befejezte a karácsonyi üdvözletek írását és Pete jelmezét, játékokat és könyveket vett Pete-nek és Kimnek s még Bobbie és Dave is kapott tőle egy üveg pezsgőt. A városban Walternek is megvette az arany övcsatot s bár úgy tervezte, hogy régi törvényszéki dokumentumokért még végigjárja a Kilences út mentén az antikváriumokat, de aztán inkább egy barna kardigán mellett döntött.

Az első karácsonyi üdvözletek is megérkeztek… a szüleitől, Walter beosztott ügyvédeitől, McCormickéktól, Chamalianéktól és Van Santéktól is. Mindet kirakta a nappaliban lévő könyvszekrényre.

Az ügynökségtől egy százhuszonöt dolláros csekket is kapott.

Pénteken délután — az öt centis hó és a további havazás ellenére — Pete-et és Kimet berakta a családi kocsiba s átment velük Bobbie-ékhoz.

Bobbie szívélyesen üdvözölte; Adam, Kenny és a kutyák üdvözlete már kicsit hangosabbra sikerült. Bobbie forró csokoládét készített a gyerekeknek, Joanna pedig bevitte a tálcát a nappaliba.

— Vigyázz a lépteidre — figyelmeztette Bobbie. Ma délelőtt viaszoztam át a padlót.

— Észrevettem — mondta Joanna.

Csak ült a konyhában és Bobbie-t nézte — a szép és formás Bobbie-t —, ahogy egy törlőkendővel és valami spray-vel a tűzhelyet tisztítja.

— Mit csináltál te magaddal, az isten szerelmére? kérdezte csodálkozva.

— Nem eszem annyit, mint szoktam — felelte Bobbie. — Többet is tornázom.

— Legalább öt kilót leadtál!

— Ugyan! Csak egyet vagy kettőt. Csípőszorítót viselek.

— Bobbie, kérlek, mondd már el, hogy mi történt az elmúlt hétvégén?

— Semmi se történt. Itthon voltunk.

— Szívtatok valamit, bevettetek valamit? Valami drogot, úgy értem…

— Á, dehogy! Ne bolondozz!

— Bobbie, te már nem vagy a régi! Nem veszed észre? Olyan lettél, mint a többiek!

— Őszintén megmondom, Joanna, ez ostobaság! felelte Bobbie. — Nagyon is a régi vagyok. Csak egyszerűen rájöttem, hogy mennyire lusta és hanyag vagyok, s most Dave-hez hasonlóan én is lelkiismeretesen végzem a munkámat.

— Tudom, tudom — türelmetlenkedett Joanna. — És neki mi erről a véleménye?

— Nagyon örül neki.

— Fogadni mertem volna!

— Ez a tisztítószer valóban nagyon jó. Te is használod?

Nem őrültem meg, gondolta Joanna. Nem őrültem meg!

Johnny és két másik fiú hóembert épített a szomszéd ház előtt. Pete-et és Kimet Joanna a kocsiban hagyta s a fiúhoz lépett, hogy üdvözölje.

— Óh, helló! — örvendezett a gyerek. — Hozott nekem egy kis pénzt?

— Még nem — mondta Joanna s tenyerével igyekezett beárnyékolni a szemét a kövér hópelyhek elől. Johnny, nekem… nekem nem fér a fejembe, hogy anyu mennyire megváltozott.

— Ugye? — bólogatott izzadtan a fiúcska.

— Nem értem a dolgot — csóválta a fejét Joanna.

— Én sem! — mondta a gyerek. — Mostanában már nem ordítozik, meleg reggelit készít… — nézett hunyorogva a ház felé. Hópelyhek ültek az arcára. Remélem, így is marad — tette még hozzá a fiú —, de fogadom, nem tart sokáig.

Az alacsony, vidám arcú Dr. Fancher az ötvenes évei elején járhatott, rövidre vágott, hullámos barna haja már őszülni kezdett, orra élesen kiemelkedett az arcából, szürkéskék szeme vidáman mosolygott. Sötétkék kosztümöt, rajta a kínai jang és jin jeleket ábrázoló arany kitűzőt, ujján pedig karikagyűrűt viselt. Chippendale bútorokkal és Paul Klee grafikákkal berendezett rendelője is kellemes, vidám, hangulatot árasztott; a csíkos, átlátszó függönyökön keresztül a szikrázó napsütésben bevilágított a frissen esett hó. Egy barna bőrdívány is volt a rendelőben, melynek fejrészét gondosan fehér papírtörülközővel takarták le. Joanna a mahagóni íróasztal előtt álló széken foglalt helyet; az asztalon lévő zöld jegyzettömbben számtalan kis fehér zászlócska szolgált könyvjelzőül.

— A férjem javaslatára kerestem fel önt — kezdte Joanna. — Szeptember elején költözünk Stepfordba, és én a lehető leggyorsabban el szeretnék onnan költözni. Foglalót tettünk le egy eastbridge-i házra, de csak azért, mert én ragaszkodtam hozzá. Ő úgy érzi, hogy… hogy nem gondolkodom értelmesen…

Joanna ezután azt is elmondta Dr. Fanchernek, hogy miért akar elköltözni: beszélt a stepfordi aszszonyokról, s arról, hogy először Charmaine, majd Bobbie is, hogyan vált hozzájuk hasonlóvá.

— Járt már Stepfordban? — kérdezte meg a doktornőt.

— Csak egyszer — felelte Dr. Fancher. — Hallottam, hogy érdemes oda kirándulni, ami igaz is. Azt is hallottam, hogy az ottani emberek elég elszigetelt, befelé forduló életet élnek.

— Így is van, higgye el nekem!

Dr. Fancher arról a texasi városról is tudott, ahol olyan alacsony volt a bűnözési arányszám.

— Minden bizonnyal a lítium teszi — magyarázta. — Egy tanulmány is megjelent róla az egyik folyóiratban.

— Bobbie-val még az Egészségügyi Hivatalnak is írtunk — mesélte Joanna. — Közölték, hogy Stepfordban nincs semmi, ami káros hatással lenne bárkire. Azt hiszem, bolondnak tartottak bennünket. Bár egy időben magam is azt hittem, hogy Bobbie… túlzottan aggodalmaskodik. A levelet is csak azért segítettem megírni neki, mert megkért rá… — magyarázta, majd egymásba kulcsolt kezeit kezdte dörzsölgetni.

Dr. Fancher továbbra is hallgatott.

— Arra kezdtem gyanakodni… — folytatta Joanna — óh istenem, „gyanakodni”, milyen furcsán hangzik… — csóválta meg a fejét s ismét a kezeit dörzsölgette.

— Mire kezdett gyanakodni? — kérdezte Dr. Fancher.

Joanna szétnyitotta kezeit s tenyerét a szoknyájába törölte.

— Arra kezdtem gyanakodni, hogy a férfiak vannak a dolog mögött — mondta s Dr. Fancherre pillantott.

— Milyen férfiak? — érdeklődött Dr. Fancher minden mosoly és meglepetés nélkül.

Joanna ismét a kezeit bámulta.

— A férjem — mondta. — Bobbie férje, Charmaine férje; mindegyik… — sorolta és ismét Dr. Fancherre pillantott.

Ezután a Férfiegyletről kezdett beszélni.

— Két hónappal ezelőtt éjszakai felvételeket készítettem a Központban — magyarázta. — Ott, ahol azok az árkádos üzletek vannak, s a székház ablakai is pontosan arrafelé néznek. Az ablakok nyitva voltak és valami… valami szag terjengett a levegőben. Valami orvosságnak vagy vegyszernek a szaga. Ezután gyorsan leengedték a redőnyöket, mert megtudták, hogy ott vagyok; az a rendőr látott engem, még meg is állt beszélgetni velem. Egy egész sor bonyolult ipari üzem van a Kilences út mentén — mondta közelebb hajolva Dr. Fancherhez —, és számos ott dolgozó, magas beosztású vezető Stepforban lakik és tagja a Férfiegyletnek! Ott minden este csinálnak valamit s nem hinném, hogy csak játékokat gyártanak a rászoruló gyerekeknek, vagy biliárdoznak, vagy csak kártyáznak. Ott van az AmeriChem-Willis és a Stevenson Biokémiai Művek is. Valamit akár… akár össze is kutyulhatnak, amiről az Egészségügyi Hivatal se tud… ott fent… a Férfiegyletben… — dőlt hátra székében s tenyerét ismét beletörölte a combját takaró szoknyájába, de még mindig nem nézett Dr. Fancherre.

Dr. Fancher a családi körülményeiről és fotószenvedélyéről kérdezgette; korábbi munkája, valamint Walter, Pete és Kim felől is érdeklődött.

— Bizonyos fokig minden költözés egy kis traumát jelent — magyarázta Dr. Fancher —, különösen egy olyan nő számára, aki — a városból a zöldövezetbe költözve — nem találja kielégítőnek a háziasszony szerepét. Valóban hasonlíthat ahhoz, mintha valakit elküldenének Szibériába — mosolygott rá Joannára. — Az ünnepi időszak se kedvező — folytatta. — Ilyenkor a gondok nagyobbnak látszanak s ezzel mindenki így van. Gyakran már az is megfordult a fejemben, hogy egy évet talán ki kellene hagyni, hogy igazi ünnepünk legyen, s nem kellene törődni az egész dologgal.

Joanna is elmosolyodott.

Dr. Fancher előredőlt székében s összekulcsolt kezét és könyökét az asztalon nyugtatta.

— Nagyon meg tudom érteni, hogy nem érzi magát jól egy olyan városkában, ahol az asszonyok minden gondolata a háztartás körül forog — magyarázta Joannának. — Én se érezném jól magamat, egyetlen nő se érezné jól magát, akit a külvilág dolgai is érdekelnek. Csak arra lennék kíváncsi — és… gondolom, a férjét is ez érdekli —, hogy jól érezné-e magát az adott körülmények között Eastbridge-ben, vagy bármely más helyen?

— Azt hiszem, hogy igen.

Dr. Fancher a kezét nézte, egyikkel megszorította a másikat, kicsit még gyűrűs ujját is megfeszítette, majd Joannára emelte tekintetét.

— A város kialakítja a maga figuráit — mondta —, s az emberek válogatnak maguknak egymás közül. Régebben néhány író és művész ideköltözött Sheffieldbe; többen is követték őket, majd akik túlzottan bohémnak találták a körülöttük kialakult világot, szépen elköltöztek. Egy írók és művészek lakta várossá változott. Persze, nemcsak ők laknak itt, de éppen elegen vannak ahhoz, hogy a város Norwoodtól és Kimballtól is különbözzön. Biztos vagyok benne, hogy Stepford is így alakította ki a maga lakosságát. Ennek, szerintem, sokkal nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy a férfiak összeálltak és vegyszerek segítségével, agymosásnak vetik alá az asszonyokat. És vajon meg bírnák ezt tenni? Nyugtatókkal le tudnák őket lassítani, de nekem nem úgy tűnik, mintha ezek az asszonyok le lennének lassulva. Keményen és szorgalmasan dolgoznak a saját kis világukban. Ez kemény munka még a legnagyobb vegyész számára is.

— Tudom, hogy furcsán hangzik… — dörzsölte meg ujjaival a halántékát Joanna.

— Úgy hangzik — vágott közbe Dr. Fancher — mint egy olyan asszonynak a gondolata, aki manapság sok más társához hasonlóan és okkal neheztel és gyanakszik a férfiakra. Aki egyszerre két követelménynek akar megfelelni s erre erőteljesebben törekszik, mint azt maga is gondolná; egyrészt meg akar felelni a régebbi hagyományoknak, másrészt meg akar felelni az emancipált nőkkel kapcsolatosan kialakult új elvárásoknak is.

— Bárcsak ön is látná, hogy milyenek azok a stepfordi asszonyok! — rázta meg a fejét Joanna. Mindegyik olyan, mintha valami tv-reklámból lépett volna elő. De nemcsak erről van szó! Olyanok is… pontosan olyanok… — bizonygatta székében előredőlve. — Négy vagy öt héttel ezelőtt volt egy műsor a tv-ben. A gyerekeim is nézték. Különböző arckifejezéssel az amerikai elnökök jelentek meg a képernyőn. Abraham Lincoln felállt és elmondta a Gettysburgi Beszédet; annyira élethű volt, hogy az ember azt hitte volna… — magyarázta, majd elhallgatott.

Dr. Fancher csak némán bólogatott.

— Ahelyett, hogy családjának azonnali költözését erőltetné — mondta —, azt hiszem, hogy inkább…

— Disneyland! — csapott a homlokára Joanna. Disneylandből közvetítették a műsort…

— Tudom — mosolyodott el Dr. Fancher. — A múlt nyáron az unokáim is jártak ott. Mesélték is, hogy „találkoztak” Lincolnnal.

Joanna elfordult tőle s maga elé bámult.

— Azt hiszem, megfontolandó lenne egy terápiát végigcsinálni — folytatta Dr. Fancher. — Tisztázni és pontosan meghatározni az érzéseit. Ezután képes lesz a helyes lépés megtételére… lehet, hogy Eastbridge-be fog költözni, lehet, hogy visszatér a városba, de az is elképzelhető, hogy már nem találja anynyira nyomasztónak Stepfordot.

Joanna feléje fordult.

— Gondolkodjon ezen néhány napig és utána hívjon fel, rendben van? — javasolta a pszichiáter. — Biztosan segíteni tudok magának. Ez igazán megér egy néhány órás felfedezőutat!

Joanna némán ült s csak bólogatott.

Dr. Fancher elővett egy tollat s receptet írt. Joanna csak nézte, majd felállt s táskáját is elvette az asztalról.

— Pillanatnyilag ez segíteni fog — mondta Dr. Fancher írás közben. — Enyhe nyugtató. Naponta hármat is bevehet belőle — tépte ki a tömbből a receptet, s mosolyogva átadta Joannának. — Ez nem fogja megzavarni és nem lesz a házimunka megszállottja.

Joanna elvette a receptet.

— A karácsonyi ünnepek alatt nem leszek itthon állt fel Dr. Fancher a helyéről —, de a harmadikával kezdődő héten már elkezdhetjük. Hétfőn vagy kedden hívjon fel és értesítsen, hogyan döntött! Joanna bólintott.

— Ez egyáltalán nem katasztrófa — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy tudok önnek segíteni — ismételte meg s a kezét nyújtotta.

Kezet fogtak s Joanna kiment a rendelőből.

A könyvtárban nagy volt a forgalom. Miss Austrian közölte, hogy a keresett újságok lent vannak a pincében. Az ajtótól balra, a legalsó polcon. Szépen, a megfelelő rendben rakja őket vissza! Dohányozni tilos, és oltsa le maga után a villanyt!

Joanna egyik kezével a falnak támaszkodva ment le a keskeny lépcsőn. Karfa nem volt.

Ajtó a baloldalon. Belül a villanykapcsolót is megtalálta. Szemkápráztató, vibráló fényű neoncső, régi papírok szaga, s egy élesen zúgó motor zaja.

Az apró helyiségnek még a mennyezete is alacsony volt. A folyóiratokkal megrakott polcoktól körülvett asztal mellett négy piros műanyaggal bevont, krómozott lábú konyhaszék állt.

A polcok alsó sorait barna fedelű, nagyméretű, egymásra rakott kötetek töltötték meg.

Joanna az asztalra tette táskáját, kabátját pedig az egyik szék támlájára hajtotta.

Az öt évvel korábbi évfolyammal kezdte s visszafele lapozott a féléves időszakot felölelő kötetben. A POLGÁRI SZÖVETSÉG ÉS A FÉRFIEGYLET EGYESÜLÉSE. E héten kerül sor a Stepfordi Polgári Szövetség és a Stepfordi Férfiegylet javasolt — és mindkét szervezet tagsága által jóváhagyott — egyesülésére. Thomas C. Miller III. és Dale Coba, az illetékes elnökök…

Joanna továbblapozott és átugrotta a helyi futballcsapat eredményeiről, az erős havazásról, lopásokról, karambolokról és az iskolabuszokat érintő vitákról tudósító híreket.

A NŐK KLUBJA FELFÜGGESZTETTE ÖSZSZEJÖVETELEIT. A Stepfordi Nők Klubja a csökkenő taglétszám miatt felfüggeszti kéthetente tartott összejöveteleit, nyilatkozta a Klub elnöki tisztét — a leköszönő Mrs. Alan Hollingsworth után — ezelőtt mindössze két hónappal elfoglaló Mrs. Richard Ockery. „Csupán ideiglenes intézkedésről van szó — közölte Fox Hollow Lane-i otthonában Mrs. Ockery. — Kora tavasszal széleskörű tagtoborzást tervezünk s a találkozókat is felújítjuk…”

Mondja csak, Mrs. Ockery!

A régi filmekről és csökkentett árú élelmiszerekről, a metodista templomban keletkezett tűzről, valamint a szemétfeldolgozó üzem megnyitásáról szóló híreket szintén átlapozta.

A FÉRFIEGYLET MEGVÁSÁROLJA A TERHUNE HÁZAT. Dale Coba, a Stepfordi Férfiegylet elnöke…

Az övezetekről szóló rendelet módosítása, betörés a CompuTechnél.

Az ezt követő évfolyamot rádobta a másik tetejére és a végénél lapozta fel.

BESZÜNTETHETI MŰKÖDÉSÉTA NŐI SZAVAZÓK SZÖVETSÉGE.

Mi ebben a meglepő?

Amennyiben a taglétszám közelmúltban bekövetkezett csökkenése tovább folytatódik, akkor a Stepfordi Női Szavazók Szövetsége működésének beszüntetésére kényszerülhet. Erre figyelmeztetett a szövetség új elnöke, a Fairview Lane-en lakó Mrs. Theodore Van Sant…

Carol? Vissza, még vissza!

Enyhült a szárazság, fokozódott a szárazság.

A FÉRFIEGYLET ÚJRAVÁLASZOTTA COBÁT. Az Anvil Road-i illetőségű Dale Cobát közfelkiáltással a második kétéves időszakra is újraválasztották a folyamatosan gyarapodó…

Akkor még két évet vissza!

Most már három évfolyamot ugrott vissza a múltba. Lopás, tűz, bazár, havazás.

Egyik kezével emelte, másikkal fordította a lapokat; gyorsan, még gyorsabban!

FÉRFIEGYLET ALAKULT. A Switzer Lane-en lévő használaton kívüli pajtát felújító és ott már egy éve találkozókat rendező tucatnyi stepfordi férfi megalakította a Stepfordi Férfiegyletet, s várja az újonnan csatlakozókat. Az egylet elnökévé az Anvil Roadon lakó Dale Cobát választották, a Switzer Lane-en lakó Duane T. Anderson az alelnöki, a Gwendolyn Lane-en lakó Robert Sumner Jr. pedig a titkár-gazdasági felelős tisztét tölti be. Az egylet — Mr. Coba elmondása szerint — kifejezetten társasági jellegű: kártyajátékoknak ad otthont, lehetőséget teremt a beszélgetésre s a szabadidő eltöltésével kapcsolatos tapasztalatok megosztására. A Coba család különösen alkalmasnak látszik egy ilyen jellegű tevékenység megindítására; Mrs. Coba a Stepfordi Nők Klubjának volt alapító tagja, bár Mrs. Andersonhoz és Mrs. Sumnerhez hasonlóan a közelmúltban ő is abbahagyta ezt a tevékenységet. A Stepfordi Férfiegylet tagjai még Claude Axhelm, Peter J. Duwicki, Frank Ferretti, Steven Margolies, Ike Mazzard, Frank Roddenberry, James J. Scofield, Herbert Sundersen és Martin I. Weiner. További részletekért az érdekelt férfiak…

Ismét visszaugrott vagy két évfolyamot és minden számban az újonnan érkezettekről szóló értesítéseket nézte át.

… Mr. Ferretti rendszerfejlesztő mérnökként dolgozik a CompuTech Társaság laboratóriumában.

… a színezékek és műanyagok területén számos szabadalommal rendelkező Mr. Sumner nemrégiben került az AmeriChem-Willis Társasághoz, ahol vinil-polimerek kutatásával foglalkozik.

ÉRTESÍTÉS AZ ÚJONNAN ÉRKEZETTEKRŐL, ÉRTESÍTÉS AZ ÚJONNAN ÉRKEZETTEKRŐL; már csak az egyes neveknél állt meg, nem is olvasta végig a híradást s egyre csak azt hajtogatta magának, hogy igaza volt, igaza volt.

… a barátai által csak Wicknek rtevezett Mr. Duwicki a mikroáramkörök osztályán dolgozik az Instatron Társaságnál.

… az Instatron Társaság Sono-Trak részlegénél dolgozó Mr. Weiner…

… Mr. Weiner a stabilizáló szerkezeteket gyártó Reed Saunders Társaságnál tevékenykedik, melynek a Kilences út mentén épült új telephelye a jövő héten kezdi meg működését.

Visszatette az eddig átnézett évfolyamokat, az újakat jókora csattanással ejtette az asztalra.

… Mr. Roddenberryt kinevezték a CompuTech Társaság rendszerfejlesztési laboratóriumának helyettes vezetőjévé.

… Mr. Sundersen optikai érzékelőket tervez az Ulitz Optics cég számára.

Aztán végre megtalálta.

Az egész cikket végigolvasta.

Mr. és Mrs. Dale Coba, valamint gyermekeik, a négyéves Dale Jr. és a kétéves Darren személyében új lakók költöztek az Anvil Roadra. A Coba család a kaliforniai Anaheimből érkezett, ahol hat évet töltött el. „Egyelőre kedvezőek a benyomásaink a környékről — mondta Mrs. Coba —, csak még azt nem tudom, hogy a tél milyen lesz. Nem szoktunk hozzá a hideg időjáráshoz.”

Mr. és Mrs. Coba a Kaliforniai Egyetemen végzett. A diploma megszerzése után Mr. Coba a Kaliforniai Műszaki Intézetben helyezkedett el, majd az utolsó hat évben „audioanimetrikus” munkát végzett a Disneyland számára. Jórészt az ő munkája révén sikerült kialakítani az amerikai elnököknek a National Geographic augusztusi számában is bemutatott beszélő figuráit. Szabad idejében a vadászat szenvedélyének hódol és zongorázik. Az idegen nyelveket beszélő Mrs. Coba a klasszikus norvég regényt, A parancsnok lányát fordítja.

Itteni munkájával Mr. Coba minden bizonnyal kevésbé hívja majd fel magára a figyelmet, mint Disneylandben, hiszen a Burnham-Massey-Microtech kutatási és fejlesztési részlegénél helyezkedett el.

Joanna felkuncogott.

Kutatás és fejlesztés! És minden bizonnyal kevésbé hívja majd fel magára a figyelmet!

Joanna kuncogott, megállás nélkül kuncogott. Nem tudta abbahagyni.

Nem is akarta abbahagyni!

Felállt a helyéről és most már állva nevetett, s közben az újonnan érkezettekről szóló értesítéseket nézte. Minden bizonnyal kevésbé hívja majd fel magára a figyelmet! Te magasságos isten!

Becsukta a nagy, barna fedelű kötetet s — még mindig nevetve — az alatta lévő évfolyammal együtt visszarakta helyére, a polcra.

— Mrs. Eberhart? — hallatszott fentről Miss Austrian hangja. — Öt perccel múlt hat óra. Zárunk!

Hagyd már abba a nevetést, az isten szerelmére!

— Már kész is vagyok! — kiáltott vissza. — Éppen most teszem helyre, amit elővettem.

— Kérem, hogy helyes időrendbe rakja vissza!

— Ugy lesz! — nyugtatta meg Joanna.

— És a villanyt is oltsa le!

— Jawohl!

Helyükre tette az előszedett évfolyamokat s többé-kevésbé a megfelelő sorrendre is vigyázott.

— Drága istenem! — mondta nevetve. — Minden bizonnyal!

Magára kapta a kabátját, fogta a táskáját, leoltotta a villanyt s még mindig nevetve elindult a lépcsőn Miss Austrian felé, aki — nem is csoda — megrökönyödve bámult rá.

— Megtalálta, amit keresett? — érdeklődött Miss Austrian.

— Óh, igen — felelte Joanna s alig tudta elfojtani nevetését. — Nagyon szépen köszönöm! Maga és a könyvtára valóban a tudás forrása. Még egyszer köszönöm! Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — búcsúzott el Miss Austrian.

Átment a szemközt lévő gyógyszertárba, mert isten a megmondhatója, hogy most szüksége volt valami nyugtatóra. A gyógyszertár is éppen zárni készült; a félhomályos helyiségben már csak Cornellék voltak. Átadta a receptet Mr. Cornellnek, aki betűzni kezdte az írást.

— Igen, ez most kapható — mondta s hátrament az üzlet belsejébe.

Joanna mosolyogva nézte a polcon sorakozó fésűket. Háta mögött üvegcsörömpölést hallott s megfordult.

Az oldalsó pult mögött a félhomályban, Mrs. Cornell állt a falnál. Ronggyal törölgetett valamit, talán a falipolcot, s rakosgatott is rá valamit, onnan hallatszott az üvegcsörömpölés. A magas, szőke, hosszúcombú, telt keblű nő olyan csinos volt, mint — mondjuk — egy Mazzard figura. Levett valamit a polcról, megtörölte, utána a polcot is letörülte alatta, majd egy kis üvegcsörömpölés közepette visszatette a valamit a helyére. Ezután ismét levett valamit a polcról, megtörülgette…

— Helló! — üdvözölte Joanna.

— Helló, Mrs. Eberhart — fordult felé mosolyogva Mrs. Cornell. — Hogy van?

— Kösz, jól — felelte Joanna. — És maga?

— Köszönöm, nagyon jól — felelte Mrs. Cornell s megtörülgette amit a kezében tartott, letörülte a polcot, s üvegcsörömpölés közepette visszarakta a valamit a helyére; valamit ismét levett a polcról, megtörülgette…

— Ugyesen csinálja — jegyezte meg Joanna.

— Csak egy kicsit letörülgetek — törülgette Mrs. Cornell továbbra is a polcot.

A háttérből egy írógép kopogása hallatszott.

— Ismeri a Gettysburgi Beszédet? — érdeklődött Joanna.

— Tartok tőle, hogy nem — felelte Mrs. Cornell valamit törülgetve.

— Óh, dehogy nem — mondta Joanna. — Azt mindenki ismeri: Nyolcvanhét évvel ezelőtt…

— Azt tudom, de mást se nagyon tudok róla mondta Mrs. Cornell és üvegcsörömpölés kíséretében valamit feltett a polcra, majd levett róla valamit és megtörülgette.

— Óh, igen, nem is szükséges — mondta Joanna. — És azt ismeri, hogy Egy kismalac elment a vásárba…

— Hát persze! — törülgette tovább a polcot Mrs. Cornell.

— Számlázzam? — kérdezte Mr. Cornell.

Joanna megfordult. Mr. Cornell egy fehér kupakos üvegcsét nyújtott át neki.

— Igen — vette át Joanna az üvegcsét. — Van itt egy kis víz? Most szeretnék egyet bevenni — mondta.

A férfi bólintott s elindult a helyiség vége felé. Joanna ott állt az üveggel a kezében és hirtelen remegés fogta el. Üvegcsörömpölést hallott maga mögött. Levette az üvegcse tetejét és egy vattalabdacsot vett ki belőle. Az üvegcsében fehér tablettákat pillantott meg; egyet remegő ujjal a tenyerébe tett, visszatette a labdacsot az üvegbe s rányomta a kupakot. Az üveg újra csörömpölt mögötte.

Mr. Cornell tért vissza egy pohár vízzel.

— Köszönöm! — vette át tőle a poharat, majd a nyelvére tette a tablettát, szájába vett egy korty vizet s lenyelte.

Mr. Cornell a számlatömbbe írogatott valamit. Feje tetején a bőr fehéren világított, a keresztbefésült néhány barna hajszál nem tudta elfedni kopaszságát.

A maradék vizet is megitta, a poharat letette a pultra, az üvegcsét pedig belecsúsztatta a táskájába. Ujra üvegcsörömpölést hallott maga mögül.

Mr. Cornell feléje fordította a számlatömböt s mosolyogva átnyújtotta a tollát is. Ronda, apró szemű, satnya állú ember volt.

Joanna átvette a tollat.

— Helyes felesége van — jegyezte meg a számla aláírása közben. — Csinos, dolgos, és engedelmeskedik urának és parancsolójának — nyújtotta vissza a tollat Mr. Cornellnek.

— Tudom — vette át a férfi a tollat elpirulva, s lesütötte a szemét.

— Ez a város tele van szerencsés férfiakkal — tette még hozzá Joanna. — Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — köszönt Mrs. Cornell. — Legyen újra szerencsénk!

Joanna kilépett a karácsonyi fényekkel megvilágított utcára. Gyér volt a forgalom, az elhaladó kocsik kerekei alól víz spriccelt a járda felé.

A Férfiegylet és távolabb a dombtetőn lévő házak ablakai ki voltak világítva. Néhányon vörös, zöld és narancssárga fények villództak.

Joanna mélyet szippantott az esti levegőből, csizmás lábával átlépett egy hóbuckán és átment a túlsó oldalra.

Odasétált a tompított fénnyel megvilágított betlehemhez, s egy ideig nézegette Máriát, Józsefet, a Gyermeket és az őket körülvevő bárányokat és borjakat. Nagyon élethű volt az egész, bár kissé olyan, mint egy szegényes Disneyland.

— Ti is beszéltek? — kérdezte Máriát és Józsefet. Választ nem kapott, a figurák tovább mosolyogtak.

Egy ideig még álldogált — remegése már megszűnt —, majd elindult vissza a könyvtár irányába.

Beült a kocsijába, beindította a motort s felkapcsolta a világítást. Átvágott az úton, hátratolatott, elhaladt a betlehem mellett, majd a dombok felé vette az irányt.

A feljáróra érve kinyílt az ajtó.

— Merre jártál? — kérdezte Walter.

— A könyvtárban — válaszolta s a lépcsőnél lerugdosta a maradék havat a csizmájáról.

— És miért nem hívtál? Már azt hittem, hogy valami bajod esett ebben a havazásban…

— Tiszták az utak — mondta Joanna s lábát törülgette a lábtörlőn.

— Hívnod kellett volna, az isten szerelmére! Már hat óra is elmúlt!

Joanna belépett a házba, Walter becsukta mögötte az ajtót.

Az asszony letette a székre táskáját, s kezdte a kesztyűt is lehámozni a kezéről.

— Nos, milyen volt? — érdeklődött Walter.

— Nagyon kedves — felelte Joanna. — Szimpatikus.

— És mit mondott?

Joanna zsebre vágta kesztyűit, a kabátját gombolgatta.

— Azt, hogy egy kis kezelésre van szükségem válaszolta. — Rendet kell rakni az érzéseim között, mielőtt elköltöznénk. Ellentétes igényeknek akarok eleget tenni — vette le az asszony a kabátját.

— Nos, ez értelmes javaslatnak tűnik — jegyezte meg Walter. — Én legalábbis annak tartom. Neked mi a véleményed?

Joanna a gallér belsejénél fogva kézben tartott kabátjára pillantott, s ledobta a széken heverő táskájára. Fázott a keze; a tenyerét dörzsölgette és nézegette.

Walterre pillantott. Férje kicsit megdöntött fejjel, éberen figyelte. Enyhén borostás arcbőre az állánál kicsit sötétebb árnyalatot kapott. Arca teltebb volt — kezdett kicsit magára szedni —, csodásan szép kék szemei alatt lassan kis táskák alakultak ki. Hány éves is? A következő lesz a negyvenedik születésnapja. Március harmadikán.

— Nos, én tévedésnek, óriási tévedésnek tartom! szorította leengedett tenyerét az oldalához Joanna. — Elviszem Pete-et és Kimet a városba — mondta. Shephez és…

— Minek?

— … Sylviához, vagy egy szállodába. Néhány nap múlva felhívlak. Vagy más valaki fog hívni. Egy másik ügyvéd.

— Miről beszélsz? — bámult rá elképedve Walter.

— Tudom! — jelentette ki Joanna. — Átnéztem a régi Krónikákat. Tudom, hogy Dale Coba valamikor mivel foglalkozott, és azt is tudom, hogy most mivel foglalkozik, ő és a többi… a többi CompuTech Instatron zseni!

— Fogalmam sincs, miről beszélsz — pislogott rá Walter értetlenül.

— Óh, hagyd ezt abba! — fordult sarkon a nő, majd az előtéren keresztül belépett a konyhába és felkapcsolta a villanyt. A nappali szoba bejárata sötéten ásítozott. Megfordult, Walter az ajtóban állt.

— Halvány gőzöm sincs, miről beszélsz — jelentette ki.

— Hagyd abba a hazudozást! — ment el mellette Joanna. — Azóta hazudsz nekem, mióta az első képemet megcsináltam — mondta s megindult felfelé a lépcsőn.

— Pete! — kiáltotta. — Kim! — hívta a kislányt is.

— Nincsenek itthon.

Joanna a lépcsőkorláton keresztül, az előtérből kilépő Walterre nézett.

— Amikor nem jöttél haza — magyarázta a férfi úgy gondoltam, nem lenne rossz ötlet elvinni őket itthonról. Ha valami baj történt volna…

— Hol vannak? — nézett le Joanna a lépcsőről s Walter felé fordult.

— Barátoknál — hangzott a válasz. — Jól vannak.

— Milyen barátoknál?

— Mindketten jól vannak — lépett Walter a lépcsőfeljáró aljához.

— Hétvége kettesben? — fordult szembe vele Joanna, a lépcsőkorlátba kapaszkodva.

— Talán egy kicsit le kellene feküdnöd — javasolta Walter s egyik kezét a falnak támasztotta, másikat pedig a korláton nyugtatta. — Összevissza beszélsz, Joanna! — mondta. — Diz meg a többiek honnan kerülnek bele ebbe a dologba? És amit a hazudozásról mondtál…

— És ti mit csináltatok mostanában? — kérdezte számonkérőn az asszony — Felgyorsítottátok az eseményeket? Ezért volt a héten mindenki annyira elfoglalt? Karácsonyi játékok, ez csak megtévesztő duma! Méretet vettetek?

— Istenemre mondom, fogalmam sincs, hogy miről…

— A próbababa! — hajolt férje felé Joanna a korlátba kápaszkodva. — A robot! Kitűnő! Az ügyvéd urat meglepi egy újabb feltételezés. A cégekkel és pénzügyekkel csak elaprózod magad; neked a tárgyalóteremben kellene villognod! Mindezt milyen áron? Megmondanád nekem? Én már úgyis haldoklom. Folyó áron mennyibe kerül egy, a konyhában maradó, bamba, igénytelen feleség? Egy vagyonba, gondolom! Vagy a jó öreg Férfiegylet jóvoltából olcsón is hozzá lehet jutni? És mi történik az igaziakkal? A szemétégetőbe, vagy a stepfordi tóba kerülnek?

— Menj fel és feküdj le! — nézett rá Walter, s egyik kezét még mindig a falnak támasztotta, a másikkal pedig a korlátot fogta.

— Elmegyek! — jelentette ki Joanna.

— Nem! — rázta meg a fejét Walter. — Addig nem mész sehova, amíg ilyeneket beszélsz! Menj fel és pihenj le!

— Nem akarok ittmaradni, hogy… — lépett lejjebb egy lépcsőfokkal Joanna.

— Nem mész sehova! — mondta Walter határozottan. — Menj fel és pihenj! Ha megnyugodtál, akkor majd megpróbálunk értelmesen beszélni egymással.

Joanna ránézett, ahogy egyik kezével a falat támasztja, a másikkal a korlátot fogja, aztán a széken heverő kabátjára pillantott, majd sarkon fordult és felsietett a lépcsőn. Belépett a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, a kulcsot is ráfordította és felgyújtotta a villanyt.

Az öltözőszekrényéhez lépett, kivett belőle egy vastag, fehér pulóvert. Kirázta, széthajtogatta, karjait az ujjába dugta, belebújt, majd haját összefogva kiszabadította a pulóver magas nyakrésze alól. Valaki nyitni akarta az ajtót, aztán kopogás hallatszott.

— Joanna?

— Tűnj el innen! — szólt ki az asszony a pulóvert igazgatva magán. — Pihenek! Te mondtad, hogy pihenjek!

— Engedj be egy percre!

Joanna csak állt, az ajtót bámulta és egy szót se szólt.

— Joanna, nyisd ki az ajtót.

— Majd később… Egy kicsit egyedül akarok lenni! — szólt vissza és mozdulatlanul ismét az ajtót kezdte bámulni.

— Rendben van! Akkor majd később!

Joanna csak állt, hallgatózott — hallgatta a csendet —, aztán ismét a szekrényhez lépett s kihúzta a felső fiókot. Egy ideig keresgélt benne, majd előszedett belőle egy pár fehér kesztyűt. Először az egyik, majd a másik kezére rángatta fel, aztán előkapott egy hoszszú, csíkos sálat és a nyaka köré tekerte.

Ismét az ajtóhoz lépett, hallgatózott s lekapcsolta a villanyt.

Az ablakhoz ment és felhúzta a redőnyt. A bejárathoz vezető út ki volt világítva. Claybrookék nappalijában is égett a villany, de a szobában nem volt senki; emeleti ablakaik sötéten ásítoztak.

Csendesen megemelte az alsó ablaktáblát. Mögötte ott volt a télire feltett külső ablaktábla.

Erről az átkozott ablakról teljesen megfeledkezett. Feszegetni kezdte az alját, de az szorosan tartott és nem engedett. Kesztyűs kezének élével rácsapott, majd két kézzel ismét próbálkozott. Ezúttal moccant valamit, sikerült néhány centivel kijjebb tolni, de aztán nem engedett tovább. Az ablaktáblát tartó fémcsuklók teljesen kiegyenesedtek. Az ablaktáblát kívülről, a keretről kellene lekapcsolni.

Az egyik ablakon keresztül fény szűrődött ki a hóra.

Walter a dolgozószobában lehetett.

Joanna csak állt mereven és hallgatózott; maga mögött alig hallható kis pittyegésekre figyelt fel. A hangok az éjjeliszekrényen lévő telefonkészülék felől jöttek; újra hallatszottak, egy hosszú, egy rövid, ismét egy hosszú.

A dolgozószobából telefonál.

Dale Cobát hívja s értesíti, hogy megérkezett. Minden a tervek szerint folytatódhat. A rendszer működésbe lendült.

Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, hallgatózott, elfordította a kulcsot, résnyire kinyitotta az ajtót, de egyik kezével továbbra is támasztotta. Pete szobája előtt az Űrszekerekből való fegyver hevert. Walter hangja csak távolról, elmosódottan jutott el hozzá.

Továbbra is lábujjhegyen a lépcsőig merészkedett, majd óvatosan, szorosan a falhoz lapulva megindult lefelé, s a korlát tartóoszlopánál lepillantott a dolgozószoba bejáratára.

— … nem biztos, hogy egyedül elboldogulok vele…

Átkozottul igaza van, ügyvéd úr, egyáltalán nem biztos!

A bejárati ajtónál lévő szék üres volt, kabátja és táskája (a kocsi kulcsai és tárcája) eltűnt.

Így még akkor is jobb, mint az ablakon keresztül. Leért a hallba. Walter tovább beszélt, különben mindenfelé csend uralkodott. Keresse meg a táskáját?

Mozgást hallott a dolgozószoba felől. Beugrott a nappaliba s hátát szorosan a falnak préselte.

Walter lépései már az előtér felől hallatszottak, az ajtó felé közeledtek, majd egyszerre csend lett. Joanna visszafojtotta a lélegzetét.

Rövid, szisszenésszerű füttyentés… a szokásos hang, mielőtt Walter hozzálátott volna valami nagyobb dologhoz; az ablaktáblák felrakásához vagy egy kerékpár szétszedéséhez. (Meggyilkolni egy feleséget? Vagy Coba, a vadász, ezt a szolgáltatást is biztosítja?) Joanna behunyta a szemét, s megpróbált nem gondolkodni. Attól tartott, hogy még a gondolatai is Walter tudomására juthatnak valahogy.

Walter lassú léptekkel megindult fölfelé.

Joanna kinyitotta a szemét, apránként már levegőt is vett s várta, hogy Walter feljebb menjen a lépcsőn. A fotelek és a lámpatartó asztal mellett csendes léptekkel átsietett a nappalin, kinyitotta a teraszra vezető ajtót és a felgyülemlett havat megtolva, a külső ajtót is megpróbálta szélesebbre nyitni.

Keresztülpréselte magát a résen s rohanni kezdett a hóban. Rohant, rohant, szíve majd kiugrott a helyéről; a Pete és Kim csizmácskáitól és a szánkótalptól szabdalt havon rohant a sötétlő fák felé; rohant, rohant, belekapaszkodott egy fatörzsbe, megpördült körülötte, aztán bukdácsolva, botladozva, kínlódva rohant tovább a fák között. A rohanás, botladozás közben igyekezett mindvégig a Farview-t és Harvestet elválasztó, hosszú fasor közepén maradni.

El kell jutnia Ruthanne-ékhez. Ruthanne majd kölcsönöz neki pénzt és egy kabátot, megengedi, hogy Eastbridge-ből hívjon egy taxit, vagy felhívjon valakit a városból — Shepet, Dorist, Andreast — valakit, akinek kocsija van s érte tud jönni.

Pete-tel és Kimmel nem lesz semmi probléma; ebben hinnie kellett. Nem is lesz velük probléma, amíg eljut a városba és beszél valakivel, beszél egy ügyvéddel és vissza tudja őket Waltertől szerezni. Bobbie, vagy Carol, vagy Mary Ann Stavros biztosan lelkiismeretesen gondoskodik róluk.

És Ruthanne-t is figyelmeztetni kell. Talán együtt is mehetnének…bár lehet, hogy Ruthanne-nek most nincs ideje…

A fasor végéhez érve körülnézett, hogy nem jön e autó valamerről, aztán átfutott a Winter Hill Driveon. Az út túloldalán hóval borított fenyőfák sorakoztak; végigsietett a fák mögött, karjait mellén öszszefonta, vékony kesztyűbe bújtatott kezeit pedig a hóna alá dugta.

A Gwendolyn Lane, ahol Ruthanne lakott, valahol — Bobbie-ékon túl — a Short Ridge Hill környékén volt; egy óra, míg odaér. Így hóban és sötétben talán még több is. Autóstoppal nem mert próbálkozni, mert a közeledő kocsikban akár Walter is ülhet, s ő csak későn fogja felismerni.

De nemcsak Walter, tört rá hirtelen a felismerés. Most mindnyájan az ő nyomában vannak, az utakon cirkálnak, fényszórókkal és kézilámpákkal pásztázzák a környéket. Hogy engedhették, hogy meglépjen előlük és kinyissa a száját? Most minden férfi veszélyt és minden autó fenyegetést jelentett. Mielőtt becsengetne, arról is meg kell győződnie, hogy Ruthanne férje sincs otthon. Körbejárja a házat és benéz az ablakokon.

Óh, istenem! Vajon képes lesz elmenekülni? A többiek közül ez senkinek se sikerült.

De az is lehet, hogy más meg se próbálta. Bobbie nem próbálta és Charmaine se próbálkozott ilyesmivel. Talán ő az egyetlen, aki még idejében rájött. Ha egyáltalán idejében történt…

Maga mögött hagyta a Winter Hillt s végigsietett a Talcott Lane-en. Az utca másik oldalán lámpák villantak fel s egy kocsi kanyarodott ki az útra. Joanna leguggolt egy közelben parkoló autó árnyékába és dermedten várt. A fénykéve a kocsi mellett haladt el, s a kikanyarodó autó továbbhajtott. Joanna állt és figyelt: az autó lassan haladt s a nő biztos volt benne, hogy fényszórójával a házak elejét s a behavazott utcákat pásztázza.

Az asszony végigsietett a Talcott Lane-en; a csendes utcában az ablakokat karácsonyi fények világították meg, a bejárati ajtókat lámpafüzérek keretezték. Fázott a keze és a lába, de különben jól érezte magát. A Talcott Lane végén az Old Norwood Road kezdődött, onnan pedig vagy a Chimney Roadon, vagy a Hunnicutton kell majd folytatni az utat.

A közelben dühösen ugatott egy kutya, de ahogy Joanna tovasietett, az ugatás is elcsendesedett.

A letaposott havon egy letört ág feketéllett. Csizmás lábával a közepére taposott, kettétörte, egyik darabját felemelte, s vékonyka kesztyűbe bújtatott kezében tartva a nedves gallyat, már tovább is sietett.

A Pine Tree Lane-en egy zseblámpa fénye villant. Berohant két ház közé, s futott tovább a behavazott bokrok felé; lihegve lekucorodott mögéjük s elgémberedett kezében görcsösen szorította a faágat.

Kikukucskált… a házak mögé keveredett; az ablakok ki voltak világítva. Az egyik tetején mintha vörös szikrák táncoltak s hunytak volna ki, a csillagok között.

A zseblámpa fénykévéje a két ház közötti térséget kezdte pásztázni, ő pedig visszahúzódott a bokrok mögé. Megdörzsölte egyik, harisnyába bújtatott térdét, a másikat pedig könyöke hajlatában melengette.

Sápadt fénysugár tartott feléje a havon, s szoknyáján, kesztyűjén fényfoltok futottak keresztül.

Várt, még tovább várt, majd kinézett a bokrok mögül. A havon haladó fényfoltot követve, egy férfi sötét alakja tartott a ház felé.

Megvárta, míg a férfi eltűnik, majd felemelkedett és sietős léptekkel elindult a következő utca irányába. A Hickory Lane? A Switzer? Nem volt benne biztos, de tudta, hogy mindkettő a Short Ridge Road felé vezet.

Csizmájának vastag filcbélése ellenére a lábai teljesen elgémberedtek.

Vakító fény villant fel előtte, ő pedig megfordult s futásnak eredt. A fény feléje fordult, ő pedig futás közben oldalra húzódott, felrohant egy — a hótól letakarított — kocsifelhajtón, elhaladt a garázs oldala mellett, majd egy hóval borított lejtőn rohant tovább. Megcsúszott és elesett; amikor feltápászkodott és újra futásnak eredt, kezében még mindig a faágat szorongatta. A fények egyre közeledtek, majd az egyik fénykéve egyenesen rávetődött. Joanna megfordult, a hóval borított sík terület sehol nem kínált rejtekhelyet, ezért csak állt s erősen lihegett.

— El innen! — kiáltotta az egyik oldalról feléje tartó két zseblámpa, s a másik oldalról közeledő magányos lámpafény felé. — El innen! — emelte magasba a gallyat.

A zseblámpák fényei tovább bukdácsoltak feléje, aztán lelassultak, végül megtorpantak s teljesen elvakították.

— El innen! — kiáltotta s tenyerével beárnyékolta a szemét.

A fények eltompultak.

— Kapcsoljátok le! Nem akarjuk bántani, Mrs. Eberhart!

— Ne féljen! Walter barátai vagyunk!

A fények kihunytak, Joanna leengedte a kezét.

— És a te barátaid is. Frank Roddenberry vagyok. Jól ismerjük egymást!

— Nyugodjon meg, senki se akarja bántani!

A sötétnél is sötétebb árnyak megálltak előtte.

— Ne jöjjenek közelebb! — emelte még magasabbra a gallyat.

— Arra semmi szükség!

— Nem akarunk bántani…

— Akkor el innen! — hajtogatta Joanna.

— Mindenki téged keres — hallatszott Frank Roddenberry hangja. — Walter nagyon nyugtalankodik miattad.

— Azt elhiszem! — mondta Joanna.

Négy-öt méterre állhattak tőle; három férfi.

— Nem kellene így kabát nélkül szaladgálnia — szólalt meg az egyik.

— El innen! — ismételte Joanna.

— Tedd le azt a vackot! — szólt rá Frank. — Senki se akar bántani!

— Mrs. Eberhart — szólalt meg a középen álló férfi —, öt perccel ezelőtt beszéltem Walterrel. Tudjuk, hogy milyen gondolatai támadtak. Téved, Mrs Eberhart! Higgye el, ez egyszerűen képtelenség!

— Senki se készít robotokat — bizonygatta Frank. — Maga túlságosan is okosnak képzel bennünket mondta a középső. — Tudnak a robotok kocsit vezetni? Ebédet főzni? Le tudják vágni a gyerekek haját?

— És annyira valósnak látszanak, hogy még a gyerekeik se veszik észre? — kérdezte a harmadik férfi. Alacsony volt és köpcös.

— Biztosan az gondolja, hogy egy városra való zseni van köztünk — mondta a középső. — Higgye el, nem így van.

— Maguk röpítettek fel bennünket a Holdra is felelte Joanna.

— Ki volt az? — kérdezte a férfi. — Én biztosan nem! Frank! Felröpítettél te valakit is a Holdra? És te, Bernie?

— Én nem — felelte Frank.

— Én sem, Wynn — nevetett a kis tömzsi.

— Azt hiszem, hogy összekever bennünket másokkal — jegyezte meg a középső. — Leonardo da Vincivel, talán Albert Einsteinnel…

— Istenemre — szólalt meg a tömzsi —, valóban nem akarunk a feleségeinkből robotokat csinálni. Igazi nőket szeretnénk.

— El innen és hagyjanak elmenni! — szólt rájuk Joanna.

Azok továbbra is ott álltak mozdulatlanul és sötétebben a sötétségnél.

— Joanna! — szólalt meg Frank. — Ha igazad lenne és valóban olyan fantasztikusan élethű robotokat tudnánk készíteni, akkor — mit gondolsz — nem váltanánk azt valahogy készpénzre?

— Így igaz — tódította a középen álló. — Ilyen tudás birtokában mindnyájan dúsgazdagok lennénk!

— Lehet, hogy igazuk van — mondta az asszony —, de az is lehet, hogy ez csak a kezdet.

— Óh, istenem — mondta a férfi —, magának mindenre van valami válasza. Magának és nem Walternek kellene jogásznak lenni!

Frank és a tömzsi kis ember hangosan felnevetett. — Ugyan már, Joanna — szólalt meg ismét Frank. Te-tedd már le azt a bo-botot, vagy micsodát és…

— El innen és hagyjatok elmenni! — szólt rájuk ismét Joanna.

— Nem tehetjük — mondta a középső. — Tüdőgyulladást fog kapni. Vagy elüti egy autó.

— Egyik barátomhoz megyek — jelentette ki Joanna. — Néhány percen belül már bent leszek a házban. Már ott lennék, ha maguk… óh, jézusom…

Gallyat tartó kezét leengedte s dörzsölgetni kezdte a karját; aztán reszketve a szemét és a homlokát is megdörzsölte.

— Engedje meg, hadd bizonyítsuk be, hogy mennyire nincs igaza — mondta a középső férfi. — Utána hazavisszük és ha szüksége van rá, akkor segítséget is kaphat.

— Nekem bebizonyítani? — nézett rá Joanna az előtte sötétlő alakra.

— Elvisszük a házba, a Férfiegylet székházába…

— Óh, ne!

— Várjon egy pillanatra! Hallgasson végig! Elviszszük a házba, s a pincétől a padlásig mindent végignézhet. A körülményeket figyelembe véve, gondolom, senkinek se lesz ellene kifogása. És meg fogja látni…

— Be nem teszem a lábamat…

— …meg fogja látni, hogy nincs ott semmiféle robotgyár — bizonygatta a férfi. — Van egy bár, egy kártyaszoba, néhány másik szoba és ennyi az egész. Van egy vetítőgép és néhány meglehetősen durva pornófilm; ez az összes titok az egészben.

— És a játékgépek — tette hozzá a tömzsi.

— Igen, és van még néhány játékgépünk is.

— Fegyveres kíséret nélkül be nem teszem oda a lábam! — makacskodott Joanna. — Női fegyveresek nélkül.

— Teljesen kiürítjük az épületet — ígérgette Frank. — Csak te leszel ott egyedül.

— Nem megyek! — kötötte meg magát Joanna.

— Mrs. Eberhart — szólalt meg újra a középső —, legjobb képességeink szerint próbálunk a lehető legudvariasabbak lenni, de azért annak is vannak határai, hogy így folytassuk ezt a beszélgetést.

— Várjunk egy pillanatot — szólalt meg a köpcös. Támadt egy ötletem! Tegyük fel, hogy a maga által robotnak tartott asszonyok közül valaki megvágná a kezét és az vérezne. Ez meggyőzné arról, hogy valós emberrel áll szemben? Vagy akkor talán azt mondaná, hogy olyan robotokat készítünk, amiknek vér folyik az ereiben?

— Az isten szerelmére, Bernie! — szólalt meg a középső.

— Nem kérhetsz meg valakit, hogy vágja meg magát csak azért, hogy… — próbált tiltakozni Frank is.

— Hagyjátok, hadd válaszoljon a kérdésre! Mrs. Eberhart? Ez meggyőzné magát? Ha valamelyik aszszony elvágná a kezét és vérezne?…

— Bernie…

— Hadd válaszoljon már, az ördög vigye el! Joanna csak bámult maga elé és bólogatott.

— Akkor… akkor azt hinném… azt hinném, hogy igazi — mondta.

— Akkor… megkérünk valakit, hogy vágja el a kezét. Elmegyünk… elmegyünk…

— Bobbie megtenné! — szólt közbe Joanna. — Az igazi Bobbie. A barátnőm. Bobbie Markowe.

— A Fox Hollow Lane-en? — kérdezte a tömzsi. — Igen — felelte az asszony.

— No, látja! — mondta a férfi. — Két percre sincs ide. Gondoljátok csak végig! Nem kellene Mrs. Eberhartot bevinni a központba, neki se kellene olyan helyre menni, ahova nem akar…

Mindenki hallgatott.

— Talán… talán nem is olyan rossz ötlet — szólalt meg Frank. — Beszélhetnénk Mrs. Markowe-val…

— Nem fog vérezni! — jelentette ki Joanna.

— De vérezni fog! — mondta határozottan a középső férfi. — És ha vérzik, akkor belátja, hogy tévedett, s minden vita nélkül hagyja, hogy hazavigyük Walterhez.

— Ha vérzik, akkor igen — mondta Joanna.

— Rendben van — bólintott a férfi. — Frank! Siess előre, nézd meg, hogy otthon van-e Mrs. Markowe, és magyarázd meg neki a helyzetet. A zseblámpámat itt hagyom a földön, Mrs. Eberhart. Bernie-vel egy kicsit mi is előremegyünk, maga felveszi a lámpát és olyan távolságból követ bennünket, amennyit kényelmesnek érez. A lámpát viszont tartsa felénk, s mutassa vele, hogy követ bennünket. A kabátomat is itt hagyom magának; terítse magára! Ide hallom, hogy vacognak a fogai.

Tudta, hogy nincs igaza. Nincs igaza és össze van fagyva, ömlik róla a víz, fáradt, éhes és tizennyolcfele szakad a tizennyolcféle ellentétes érzéstől. Beleértve a pisilést is.

Ha gyilkosok lennének, akkor már megölték volna. A kezében tartott gallyal úgyse tudott volna három férfit megállítani.

Feljebb emelte a gallyat, megnézte, majd fájós lábbal, lassan ballagott tovább. Hagyta, hogy a gally a földre hulljon a kezéből. Kesztyűje is átázott és piszkos lett, ujjai is összefagytak. Megmozgatta őket s egyik kezét a hóna alá dugta. A nehéz zseblámpát megpróbálta olyan szilárdan tartani, ahogy csak tudta.

A férfiak apró léptekkel mentek előtte. A tömzsi barna kabátot és vörös bőrsapkát viselt; a magasabb férfin zöld inget és barna csizmába gyűrt, világosbarna nadrágot látott. Haja vörösesszőke volt.

Báránybőr kabátja melegen simult Joanna vállára. Szaga erőteljes és kellemes volt… egy állat szaga, az élet szaga.

Bobbie vérezni fog. Az csak merő véletlen, hogy Dale Coba Disneylandben robotokon dolgozott, hogy Claude Axhelm Henry Higginsnek képzeli magát és Ike Mazzard azokat a helyes, hízelgő kis rajzokat készíti. Véletlenek, melyek őt belekergették… belekergették az őrületbe. Igen, az őrületbe. („Nem katasztrófa, mondta Dr. Fancher mosolyogva. Biztosan tudok segíteni.”)

Bobbie vérezni fog, ő pedig hazamegy és felmelegszik.

Haza Walterhez?

Mikor kezdődött, mióta nem bízik benne, mióta érzi az ürességet kettőjük között? Kinek a hibája volt? Az arca is teltebbé vált; miért csak ma vette ezt észre először? Talán túlzottan is lefoglalta a fotózás és a sötétkamra?

Hétfőn felhívja Dr. Fanchert, el fog menni hozzá, le fog feküdni arra a barna bőrdíványra; lehet, hogy sírdogál is egy kicsit és megpróbál boldog lenni.

A férfiak rá vártak a Fox Hollow Lane sarkán. Felgyorsította lépteit.

A két férfi Bobbie-ék kivilágított ajtajában ácsorgott. Frank néhány szót váltott vele, majd mindnyájan Joanna felé fordultak, amikor lassan megindult a ház felé.

— Azt mondta, hogy kész megtenni — újságolta Frank mosolyogva. — Ha ettől jo-jobban fogod érezni magad, akkor örömmel megteszi.

Joanna visszaadta a zseblámpát a zöld inges férfinek. Széles, erős vonásai voltak.

— Mi kint várunk — mondta miközben leemelte a kabátot a nő válláról.

— Azért nem kellene… — kezdte Joanna.

— Nem, nem, menjen csak! — ellenkezett a férfi. Különben később újra eszébe jut valami.

— Bent van a konyhában — intett Frank, az ajtónál állva.

Joanna belépett a házba. Azonnal finom meleg vette körül. Fönt az emeleten harsány rockzene szólt. Sajgó kezét dörzsölgetve végigment a folyosón. Bobbie a konyhában várta. Piros nadrágot viselt és egy nagy margarétával díszített kötény volt a derekán. — Helló, Joanna! — üdvözölte mosolyogva. A szép, dúskeblű Bobbie. És nem a robot.

— Helló — üdvözölte Joanna is, majd az ajtófélfának támaszkodott s a homlokát is rászorította.

— Nagyon sajnáltalak, amikor meghallottam, hogy milyen állapotba kerültél — mondta Bobbie.

— Én is sajnálom — mondta Joanna.

— Nem bánom, ha egy kicsit meg kell vágni az ujjamat, ha az könnyít a helyzeteden — lépett oda Bobbie a pulthoz. Járása könnyednek, magabiztosnak és kecsesnek tűnt. Kihúzta a fiókot.

— Bobbie… — szólalt meg Joanna. Behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta. — Valóban Bobbie vagy? — kérdezte.

— Persze, hogy az vagyok — felelte Bobbie késsel a kezében és a mosogatótálhoz lépett. — Gyere közelebb! — mondta. — Onnan nem látod.

A rockzene még jobban felerősödött.

— Mi van odafönt? — érdeklődött Joanna.

— Nem tudom — vonta meg a vállát Bobbie. — Dave van fent a gyerekekkel. Gyere ide. Az ajtóból nem látod!

Nagy, hegyes kést tartott a kezében.

— Ezzel az egész ujjadat amputálod — jegyezte meg Joanna.

— Arra azért vigyázok — mosolyodott el Bobbie. Gyere! — intett feléje és továbbra is kezében tartotta a kést.

Joanna elvette homlokát és kezét az ajtófélfáról. Bement a konyhába… minden csillogott, ragyogott, makulátlan tisztaság uralkodott mindenütt… anynyira nem illett Bobbie-hoz.

Hirtelen megtorpant. A zene azért szól ilyen hangosan, hogy ne hallatsszon, ha sikoltozni kezdek, gondolta. Nem is akarja elvágni az ujját, mást akar…

— Gyere már! — sürgette a mosogatónál álló Bobbie. Egyik kezével hívogatóan intett feléje, másikban a hegyes kést tartotta.

Nem katasztrófa, Dr. Fancher? Azt gondolni, hogy ezek nem nők, hanem robotok? Arra gondolni, hogy Bobbie meg akar ölni? Biztos abban, hogy tud nekem segíteni?

— Mégse kellene megtenni… — szólt oda Bobbie-nak.

— Ettől könnyebb lesz, majd meglátod — mondta Bobbie.

— Újév után elmegyek egy agyzsugorítóhoz — jelentette be Joanna. — Attól lesz majd könnyebb.

— Gyere, gyere! — sürgette Bobbie. — Az emberek várnak odakint.

Joanna előrelépett. Bobbie ott állt a mosogatónál, késsel a kezében, s olyan valószerűnek látszott — a bőre, a szeme, a haja, a keze, a kötény alatt hullámzó melle —, hogy nem lehetetett robot, egyszerűen nem lehetett, és ennyi az egész.

A férfiak zsebre dugott kézzel topogtak az ajtóban, s a hidegben párafelhővé vált a leheletük. Frank ide-oda himbálózott a zene ritmusára.

— Mi tart olyan sokáig? — türelmetlenkedett Bernie.

Wynn és Frank csak megvonta a vállát.

A rockzene hangosabbá vált.

— Felhívom Waltert s megmondom neki, hogy megtaláltuk — mondta Wynn, s elindult befelé a házba.

— Kérd el Dave-től a kocsikulcsot! — szólt utána Frank.