Stepfordi feleségek

Harmadik rész

A piac parkolója eléggé tele volt, de közel a bejárathoz mégis sikerült jó helyet szereznie, ráadásul ahogy a napfény melege és a levegő nedves édeskés illata megérintette az arcát, már nem is érezte akkora nyűgnek a bevásárlást. Mindenesetre kevésbé zavarta.

A bejárat felől, bottal a kezében, sántikálva, Miss Austrian tartott feléje. Egy kisebb papírzacskót fogott a kezében és — szinte nem is akarta elhinni — a könyvtárosnő mészfehér arcára barátságos mosoly ült ki. Ez vajon neki szól?

— Jó reggelt, Mrs. Hendry — köszöntötte Miss Austrian.

Nocsak! A fekete is elviselhető.

— Jó reggelt — köszönt vissza az asszonynak.

— A március olyan félénken bújik elő, mint egy kisbárány. Nem igaz?

— Igen — felelte. — Már azt hittem, hogy egy kétfejű oroszlán jön elő helyette.

Miss Austrian megállt vele szemben és alaposan szemügyre vette.

— Hónapok óta nem láttuk a könyvtárban mondta. — Talán csak nem rabolta el magát is tőlünk a tv?

— Oh, nem, engem nem — válaszolta mosolyogva. — Dolgoztam.

— Egy újabb könyvön?

— Igen.

— Nagyszerű! Szóljon majd, ha megjelenik! Rendelünk belőle egy példányt.

— Majd szólok — ígérte. — Hamarosan sor kerül rá. Már majdnem kész vagyok vele.

— További kellemes napot! — köszönt el Miss Austrian s botjával kopogva eltipegett.

— Köszönöm! Magának is!

Talán túl érzékeny volt. Miss Austrian talán a fehéreket is hűvösen kezelte addig, amíg néhány hónappal ezelőtt ők is ide nem költöztek.

Belépett a piac önműködő ajtaján, s talált is magának egy üres bevásárlókocsit. A polcok közt a szokásos, szombat délelőtti felvonulás.

Kocsijával ügyesen manőverezve, erre-arra kerülgetve — „Bocsánat!”, „Kérem, bocsánat!” —, gyorsan leszedte a polcokról a szükséges dolgokat. Még mindig nem tudta megemészteni, hogy a többiek milyen ráérősen, lagymatagon vásárolnak, mintha még soha nem izzadtak volna meg igazán. Meg lehet érteni ezeket a fehéreket? Még a kocsijukat is úgy rakják tele! Ő az egész üzletet meg tudná venni, amíg ezek egy soron végigmennek!

Joanna Eberhart jött vele szembe. Övvel szorosan összefogott, pasztellkék kabátjában ragyogóan nézett ki. Nagyszerű alakja volt s csinosabbnak tűnt, mint ahogy Ruthanne emlékezett rá. Csillogó sötét haját elegánsan két oldalra fésülte. Lassan közeledett feléje, s közben a polcokat nézegette.

— Helló, Joanna! — köszönt rá Ruthanne.

Joanna megállt s ízlésesen festett szempillája alól, barna szemeit rávetette barátnőjére.

— Ruthanne! — mondta meglepetten s elmosolyodott. — Helló! Hogy vagy? — érdeklődött kedvesen. Ívelt, pirosan csillogó ajkához nagyon illett tökéletesen kikészített, halványrózsaszín arcbőre.

— Jó vagyok — válaszolta Ruthanne mosolyogva. Azt már meg se kérdezem, hogy te hogy vagy … nagyszerűen nézel ki!

— Kösz! — mondta Joanna. — Mostanában egy kicsit többet törődöm magammal.

— Ez meg is látszik — bólintott Ruthanne.

— Ne haragudj, hogy nem hívtalak — mentegetőzött Joanna.

— Semmi baj — mondta Ruthanne s Joannáé elé tolta a kocsiját, hogy mások is el tudjanak menni mellettük.

— Pedig fel akartalak hívni — bizonygatta Joanna —, de annyi tennivaló van a ház körül.

— Minden rendben van — intett Ruthanne. — Én is nagyon elfoglalt voltam. Majdnem elkészültem a könyvemmel. Még egy nagy rajz és néhány apróság hiányzik.

— Gratulálok! — mondta Joanna.

— Köszönöm! — felelte Ruthanne. — És te mivel foglalkoztál? Sikerült érdekes képeket csinálni?

— Óh, nem — rázta meg a fejét Joanna. — Már nem nagyon fotózom.

— Nem? — csodálkozott rá Ruthanne.

— Nem — erősítette meg Joanna —, nem voltam túlzottan tehetséges és rengeteg időt elpazaroltam rá, holott hasznosabban is eltölthettem volna.

Ruthanne csodálkozva nézett rá.

— A napokban majd felhívlak, ha egy kicsit utolérem magamat — ígérte Joanna mosolyogva.

— És a házimunka mellett még mivel foglalkozol? — érdeklődött Ruthanne.

— Valójában semmivel — felelte Joanna. — A házimunka éppen elég nekem. Valamikor úgy éreztem, hogy más dolgok is érdekelnek, de most már kicsit lazábban veszem a dolgokat. Így én is boldogabb vagyok, a családom is boldogabb. És ez számít, nem igaz?

— Igen, azt hiszem — felelte Ruthanne, s Joanna szépen, takarosan megtöltött bevásárlókocsijára nézett, majd a saját kocsijában lévő összevisszaságra pillantott. — Lehet, hogy majd együtt ebédelünk — tolta el Joanna útjából a kocsiját. — Majd, ha befejeztem a könyvemet…

— Talán majd sikerül — mondta Joanna. — Örültem, hogy láttuk egymást!

— Én is! — búcsúzott el tőle Ruthanne.

Joanna mosolyogva elindult… levett egy dobozt a polcról, megnézte s gondosan belerakta a kocsijába, majd továbbhaladt a sorok között.

Ruthanne csak nézett utána, aztán megfordult s elindult az ellenkező irányba.

Nem tudta rávenni magát a munkára. Járkált, forgolódott a szűk dolgozószobában; az ablakon keresztül ránézett a Cohane lányokkal játszó Chickiere és Sarára; átnézett egy rakás elkészült rajzot s már nem is találta őket annyira sikerültnek és elbűvölőnek, mint korábban.

Mire Pennyvel valóban foglalkozni kezdett, már majdnem öt óra volt.

Lement a nappaliba.

Royal a Férfiak egymás közt című könyvet olvasgatta; kék zokniba bújtatott lábát egy puffon nyugtatta.

— Kész vagy? — nézett fel a feleségére. Szemüvegét valami átlátszó ragasztószalaggal erősítette meg.

— A fenét! Dehogy vagyok kész! — mondta Ruthanne. — Még csak most kezdtem.

— Hogyhogy?

— Nem is tudom — mondta az asszony — Valami nem hagy békén. Figyelj, megtennél nekem valamit? Most, hogy belelendültem, nem szeretném abbahagyni.

— A vacsora? — kérdezett rá Royal.

Ruthanne csak bólogatott.

— Elvinnéd őket egy pizzériába? — kérdezte. — Vagy a McDonald's-ba?

— Rendben! — vette fel pipáját Royal az asztalról.

— Szeretnék már elkészülni vele — magyarázta Ruthanne. — Különben nem fogom élvezni a következő hétvégét.

Royal a nyitott könyvet a térdére fektette, s a pipatisztító készletet is elvette az asztalról.

— Tényleg nem haragszol? — fordult vissza Ruthanne.

— Tényleg nem — kapargatta Royal a pipa belsejét. — Csináld csak nyugodtan! — nézett fel mosolyogva. — Tényleg nem haragszom!