Stepfordi feleségek

Első rész

— Meg fogják szeretni ezt a helyet — kacsintott Joannára a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy, aki már a hatvanas éveit taposta, de még rendkívül fiatalos benyomást keltett (vörösesszőke haj, rúzsozott ajkak, kanárisárga öltözék). — Szép kis városka, tele kedves emberrel. Jobbat nem is választhattak volna! — lelkendezett, s az oldalán lógó jókora, igaz már kopottas táskából mindenféle zacskós reggeli itallal, levesporral, különböző környezetkímélő mosószerek mintacsomagjaival, egy huszonkét helyi üzletben árengedményre jogosító kuponokkal teli füzetecskével, két kis szállodai reklámszappannal, egy kis csomag illatosított betéttel ajándékozta meg Joannát…

— Elég, elég lesz… — próbált tiltakozni az ajtóban már tele kézzel ácsorgó Joanna. — Hagyja csak… Elég lesz! Nagyon köszönöm!

A hölgy még egy üvegcse kölnit is a holmi tetejére biggyesztett, majd tovább keresgélt a táskájában.

— Ne, most már igazán elég… — szabódott tovább Joanna, de a hölgy csupán egy rózsaszín keretes szemüveget és egy hímzett borítójú jegyzetfüzetet vett elő.

— Én vezetem az újonnan érkezettekről szóló rovatot a Krónikában — tette fel mosolyogva a szemüvegét, majd ismét a táska mélyén kezdett kotorászni. Végül megtalálta a golyóstollát, melyet vörösre lakkozott ujjaival azonnal készenlétbe is helyezett.

Joanna elmesélte, hogy honnan költöztek ide Walterrel; Walter melyik cégnél és mivel foglalkozik; közölte gyerekei — Pete és Kim — nevét és korát; azt, hogy ő mivel foglalkozott a gyerekek megszületése előtt, s Walterrel együtt milyen iskolákat végeztek. Mindezek ismertetése közben már türelmetlenül topogott, hiszen csomagokkal teli kézzel az ajtóban állt, ezért Pete és Kim hallótávolságon kívül került tőle.

— Van valami hobbija, vagy különleges érdeklődési köre?

Hogy gyorsabban szabaduljon, már éppen nemmel akart válaszolni, de aztán elbizonytalanodott: egy a helyi lapban megjelenő újságcikk talán hirdetőtáblaként is szolgálhat a hozzá hasonló asszonyok számára, s akár új barátságok lehetőségét is jelentheti. A közvetlen közelükben lakó asszonyok, akikkel az elmúlt néhány nap során találkozott, kedvesek és segítőkészek voltak, de úgy tűnt, hogy teljesen leköti őket a házimunka. Talán, ha majd jobban megismeri őket, az is kiderül, hogy más, távolabbra mutató gondjaik és gondolataik is vannak. Ezért akár hasznos is lehet, ha egy kicsit többet elárul magáról.

— Igen — felelte Joanna —, akad néhány. Szeretek teniszezni s mindig játszom is, ha lehetőségem van rá… aztán félhivatásos fotós is vagyok…

— Óh! — bólogatott elismeréssel a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy.

— De ez csak annyit jelent, hogy egy ügynökség átvett tőlem három képet forgalmazásra — mosolyodott el Joanna. — Foglalkozom a politikával is, és nagyon érdekel az emancipációs mozgalom. A férjemet szintén ezek a dolgok érdeklik.

— Őt is? — nézett rá szorgos jegyzetelés közben a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy.

— Igen — bizonygatta Joanna. — Sok férfit érdekel ez a probléma — tette még hozzá, de azt már nem akarta kifejteni, hogy ez milyen előnyökkel jár mindkét fél számára; inkább — fejét kicsit hátrahajtva — az előszobán keresztül kiszűrődő zajokat hallgatta. Szólt a tv, a stúdió közönsége valamin nevetett, Pete és Kim cirkuszolása pedig még nem érte el azt a szintet, hogy azonnali beavatkozást igényelt volna. Rámosolygott a Fogadóbizottságtól érkezett hölgyre: — A hajózás és a futball is érdekli… a régi amerikai jogi dokumentumokat is gyűjti… tette még rá Walter részét is a képzeletbeli hirdetőoszlopra.

A Fogadóbizottságtól érkezett hölgy ezt is feljegyezte, becsukta jegyzetfüzetét és a tollán is pattintott egyet.

— Nagyszerű, ennyi elég is lesz, Mrs. Eberhart! mosolygott rá Joannára, s szemüvegét is levette az orráról. — Biztos vagyok benne, hogy megkedvelik ezt a helyet — mondta —, és őszintén, tiszta szívből üdvözlöm magukat Stepfordban. Ha valamit tudni szeretne a helyi üzletekről és szolgáltatásokról, gondolkodás nélkül hívjon fel! A telefonszámom rajta van az árengedményes füzetecske tetején.

— Köszönöm, élni fogok vele — mosolygott vissza Joanna. — Ezeket is nagyon köszönöm!

— Próbálja ki őket! Jó minőségű holmik — biztatta a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy. — Minden jót! — köszönt el, s már indulóban is volt.

Joanna is mondott valamit búcsúzóul s figyelte, ahogy az asszony az ívelt kocsifelhajtón megindul kicsit viharvert, piros Volkswagenje felé. A kocsi ablakában hirtelen kutyafejek tűntek fel, egy barna és egy fekete spaniel csaholt, ugrált izgatottan odabent, mancsaikat a kocsi ablakára préselték. Szeme sarkából Joanna hirtelen valami fehér lebbenésre figyelt fel a Volkswagen mögött. A facsemetékkel szegélyezett út túlsó oldalán, a Claybrook ház egyik emeleti ablakában ismét meglebbent valami. Az egyik ablaktáblán látszott, a másikról eltűnt: ablakot pucoltak. Számítva arra, hogy Donna Claybrook feléje pillant, Joanna is elmosolyodott. A fehérség ezután az alsó, majd a mellette lévő ablaktáblán jelent meg.

A Volkswagen meglepő zajjal kanyarodott ki a járdaszegély mellől. Joanna behátrált az előszobába, s csípőjével belendítette az ajtót maga mögött.

Pete és Kim cirkuszolása már emelt hangerővel zajlott.

— Te, szaros!

— Auu! Hagyd abba!

— Befejezni! — szólt rájuk Joanna, s a kezében tartott mintadarabokat leszórta a konyhaasztalra.

— De rugdos…! — ordította Pete.

— Nem is rugdoslak, te szaros! — ordított vissza Kim.

— Azonnal abbahagyni! — emelte meg Joanna is a hangját, s az ajtóhoz lépve bekukkantott a szobába. Pete a tv előtt a szőnyegen hevert, Kim pedig kipirult arccal mellette ált, de már nem rugdosta. Még mindketten pizsamában voltak.

— Kétszer is belém rúgott! — panaszkodott Pete.

— Mert átkapcsoltad a tv-t! — kiabált vissza Kim.

— Te kapcsoltad át…

— Nem én kapcsoltam át… én a Félix, a macskát néztem…

— Csend! — ripakodott rájuk Joanna. — Teljes csend! Egy hangot se akarok hallani!

Kim Walter tágranyílt kék szemével, Pete pedig az ő sötétbarna tekintetével nézett vissza rá.

Kergesd ki a világból! Nincs áram! — ordította a tv.

— Először is, túl közel ültök a tv-hez — kezdte Joanna —, másodszor, azonnal kapcsoljátok ki; harmadszor, indulás öltözni! Azt a zöld valamit odakint, kertnek hívják, az a sárga pedig a napsütés!

Pete kelletlenül feltápászkodott, matatott valamit a tv gombjain, s az elsötétülő képernyő közepén kihunyt a fényes pontocska. Kim azonnal elbőgte magát.

Joanna nagyot sóhajtva belépett a nappaliba. Leguggolt, átkarolta Kim vállát, dörzsölgetni kezdte pizsamás hátát, s megcsókolta fürtös fejecskéjét.

— Ugyan már… — vigasztalta. — Nem akarsz játszani azzal a helyes kis Allisonnal? Lehet, hogy megint láttok majd egy mókust…

Pete is odalépett hozzájuk, s megemelte húga egyik hajfürtjét.

— Rajta nem kell csatornát váltani! — szólt rá az anyja.

— Rendben — felelte a fiú, s ujjára csavarta a kislány sötét hajtincsét.

— És rugdosni se kell — szólt rá Joanna Kimre is, és még mindig a hátát dörzsölgetve próbálta megcsókolni a karjaiból már szabadulni igyekvő gyerek arcocskáját.

Walter volt a soros a mosogatással, Pete és Kim pedig csendesen játszadozott Pete szobájában. Joanna egy gyors hideg zuhanyt vett, sortot, trikót, edzőcipőt kapott magára és megfésülködött. Fésülködés közben még rápillantott Pete-re és Kimre; a szőnyeg közepén ültek, s Pete űrállomásával játszottak.

Csendesen visszalépett az ajtóból, s lement az új szőnyeggel borított lépcsőn. Kellemes este volt, a kicsomagolásnak, hála istennek, már a végére értek. Sikerült kicsit lehűlnie, tisztának érezte magát, s most néhány szabad percében — ha szerencséje van, akár tíz-tizenöt percre is — talán leülhet odakint Walterrel, s gyönyörködhetnek egyhektáros telkük fáiban. Keresztülment a nappalin s kilépett az előtérbe. A konyha ragyogott a tisztaságtól s már a mosogatógép is be volt kapcsolva. Walter a mosogatónál állt, s az ablakhoz hajolva a Van Sant hát felé nézett. Hátracsapott fülű nyuszit ábrázoló emblémával díszített ingén apró izzadságfolt sötétlett. Felesége felé fordult s elmosolyodott.

— Mikor jöttél le? — kérdezte s egy konyharuhával megtörölte a kezét.

— Ebben a pillanatban — felelte Joanna.

— Olyan vagy, mintha újjászülettél volna!

— Ugy is érzem magam. Játszanak, mint az angyalok. Nem megyünk ki egy kicsit?

— Oké! — bólintott a férfi, s összehajtogatta a konyharuhát. — De csak néhány percre. Át akarok menni Tedhez. Beszélni szeretnék vele… — hajtotta rá a tűzhely rúdjára a konyharuhát. — Ezért is figyeltem a házukat. Éppen most végeztek a vacsorával.

— Miről akarsz vele beszélni?

Megindultak a terasz felé.

— Már éppen mondani is akartam… — válaszolt Walter menet közben. — Meggondoltam magam, mégis belépek a Férfiegyletbe.

Az asszony megtorpant és férjére nézett.

— Sok fontos dologról szó esik ott és nem akarok kimaradni belőle — magyarázta a férfi. — A helyi politikáról, a jótékonysági rendezvényekről és más dolgokról is…

— Hogy tudsz belépni egy ilyen ódivatú, korszerűtlen…

— Beszéltem néhány emberrel a vonaton — magyarázta Walter. — Ted és Vic Stavros, meg még többen is elmondták, hogy miről van szó. Ők is egyetértenek azzal, hogy ez a „nőknek tilos a belépés” ügy már nagyon elavult — fogta karon menet közben Joannát —, de ezeket a szabályokat csak belülről lehet megváltoztatni — magyarázta tovább. — Ebben én is szeretnék segíteni. Szombaton este kerül sor a hivatalos felvételre. Ted el akarja mondani, hogy ki melyik bizottságban dolgozik — nyújtotta Walter a cigarettásdobozt a felesége felé. — Dohányzol ma este, vagy füstmentes napot tartasz?

— Óh… dohányzom — válaszolta az asszony, s kivett a dobozból egy cigarettát.

A terasz túlsó végében álltak meg. Lassan leszállt az alkony, hűvösödött, a tücskök is rázendítettek, Walter pedig öngyújtójával meggyújtotta előbb felesége, majd a saját cigarettáját.

— Nézd csak az eget! — mutatta Joannának. — Minden pénzt megért, amit erre a házra költöttünk. Joanna a mályvaszínből kékbe, majd sötétkékbe olvadó égboltra pillantott.

— Szép — mondta cigarettájával babrálva. — A szervezeteket kívülről is meg lehet változtatni. Beadványokat lehet szerkeszteni, bojkottálni…

— De belülről könnyebb — vágott közbe Walter. Majd meglátod! Ha mindnyájan olyanok, mint akiket említettem, akkor észre se veszed, és máris Mindenki Egylete lesz az egész. Koedukált pókerjátszma. Szex a kártyaasztalon.

— Ha mindnyájan olyanok lennének, mint akikről beszéltél — jegyezte meg az asszony —, akkor máris Mindenki Egylete lenne. De rendben van, lépj csak be, majd én kigondolom, hogy milyen jelszavakat írjatok a plakátjaitokra. Rengeteg időm lesz, ha az iskola elkezdődik.

— Légy egy kis türelemmel — karolta át Walter a felesége vállát. — Ha az egylet fél éven belül nem nyitja meg kapuit a nők előtt is, akkor otthagyom az egészet, s együtt hirdetjük vállvetve: „Szex — igen; nemek szerinti diszkrimináció — nem!”

— Stepford nem tartja a lépést az idővel — nyúlt az asszony a dohányzóasztalon lévő hamutartó felé.

— Ne légy annyira borúlátó! — Várd csak ki a végét!

Elszívták cigarettájukat s kart karba öltve nézték a pázsit végén, a mályvaszínű égbolt hátterében sötétlő, magas fákat. A fatörzsek mögött fények csillantak, egymás után világosodtak ki a szomszédos utca, a Harvest Lane ablakai.

— Robert Ardreynek igaza van — jegyezte meg Joanna. — Nagyon földhözragadtnak érzem magam. Walter a Van Sant ház felé nézett, majd az órájára pillantott.

— Bemegyek s rendbe hozom magam egy kicsit mondta s arcon csókolta Joannát.

Az asszony megfordult, s egy puszit lehelt férje ajkaira.

— Én még maradok egy kicsit — mondta. — Csak kiálts, ha a gyerekek valami nagyobb zűrzavart csinálnának odabent!

— Oké — biccentett Walter, s a nappali szoba ajtaján belépett a házba.

Joanna dörzsölgette összefont karjait, kezdett lehűlni a levegő. Szemét behunyta, fejét hátrahajtotta s szívta magába a pázsit és a fák tiszta, finom illatát. Tágranyílt szemekkel nézte a tintakék égbolton feltűnő, milliárd kilométerekre lévő első csillagot. Sziporkázó csillagfény — idézte félhangosan, de már csak némán, magában folytatta.

Azt szerette volna, ha megtalálják a boldogságot Stepfordban. Ha Pete és Kim jól tanulnak az iskolában, ő pedig Walterrel együtt valóban jó barátokra talál és tényleg jól érzi itt magát. Bízott benne, hogy Walternek nem lesz gond a bejárás… bár ez a költözés teljes egészében az ő ötlete volt. Azt szerette volna, ha mind a négyük élete gazdagodik, kiteljesedik és nem válik színtelenebbé. Ettől tartott, amikor maguk mögött hagyták azt a mocskos, zsúfolt, bűnözéstől elgyötört, de mégis annyira elevenen lüktető nagyvárost.

Valami mozgásra és zajra lett figyelmes, és a Van Sant ház felé fordult.

A konyhából kiszűrődő fényben Carol Van Sant sötét körvonalait pillantotta meg, ahogy éppen a kukára igyekszik rápréselni a fedelet. Lehajolt, vörös haja megcsillant a fényben, majd egy nagyobbacska, gömbölyű valamivel, egy darab kővel a kezében emelkedett fel s rátette a kuka tetejére.

— Helló! — szölt át neki Joanna.

A magas, hosszúcombú Carol kiegyenesedett és feléje fordult. Lenge ruhájában, a háttérből világító fényben szinte meztelennek látszott.

— Ki az? — meresztette szemét a sötétbe.

— Joanna Eberhart — válaszolt Joanna. — Megijesztettelek? Ne haragudj! — mentegetőzött, s odasétált a telküket Van Santéktól elválasztó kerítéshez.

— Helló, Joanna — viszonozta Carol az üdvözlést jellegzetes, New England-i hanglejtésével. — Nem, egyáltalán nem ijesztettél meg. Gyönyörű este van, igaz?

— Nagyon szép — válaszolta Joanna. — Elkészültem a kicsomagolással és ettől még szebbnek tűnik.

A megszokottnál kicsit hangosabban kellett beszélnie. Carol a konyhaajtóban állt, még mindig elég távol ahhoz, hogy kényelmesen lehessen beszélgetni, pedig ő már ott volt a rácsos kerítés mellett húzódó virágágynál.

— Ma délután Kim nagyon jót játszott Allisonnal — folytatta. — Úgy tűnik, hogy remekül kijönnek egymással.

— Kim nagyon aranyos kis teremtés — mosolyodott el Carol. — Én is örülök, hogy ilyen jó kis új barátnőt szerzett a szomszédban. No, jó éjszakát, Joanna tette még hozzá, majd megfordult, indulni készült vissza a házba.

— Várj csak egy kicsit! — szólt utána Joanna.

— Igen — fordult arccal feléje Carol.

Joanna azt kívánta, bárcsak ne lenne ott az a virágágyás és a kerítés se lenne ott közöttük, s ő közelebb mehetne. A fene essen belé, ugyan mi lehet olyan sürgős abban a neonfénnyel kivilágított és sárgaréz tálakkal teleaggatott konyhában?

— Walter Tedhez készül átmenni — szólt át Carol meztelennek látszó alakjához. — Ha leteszed a gyerekeket, akkor te is átjöhetnél hozzám egy kávéra.

— Kösz, át is mennék szívesen — hangzott Carol válasza —, de a nappaliban ki kell fényesítenem a parkettát.

— Most, este?

— Egyedüli alkalom az iskola kezdetéig.

— Nem várhat még egy kicsit? Az iskola csak három nap múlva kezdődik.

— Nem — rázta meg a fejét Carol. — Már úgyis régóta halogatom. Tele van cipőnyomokkal. És Ted különben is a Férfiegyletbe készül ma este.

— Minden este eljár?

— Majdnem.

Te jó isten!

— Te pedig maradsz itthon s végzed a házimunkát?

— Itt mindig van mit csinálni — sóhajtotta Carol. Tudod, hogy van ez! Most is előbb a konyhát kell rendbe raknom. Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — köszönt el Joanna s figyelte, ahogy profilból erőteljesen kirajzolódó dús kebleivel együtt, Carol is eltűnik a konyhaajtóban. Egy-két pillanat, és újra megjelent a mosogató fölötti ablak mögött, megnyitotta a csapot, s nagy igyekezettel hozzálátott valaminek a súrolásához. Csillogó, vörös haja most is rendezettnek látszott; orra keskeny, arca pedig (a fenébe is) feltűnően intelligens, telt, jókora keblei ringatóztak súrolás közben.

Joanna visszalépett a teraszra. Nem, hála istennek, ő nem tudta, hogy van ez! Nem tudta, hogy milyen megrögzött háziasszonynak lenni. Hogy is lehetne Tedet hibáztatni, ha egy ilyen balek ennyire felkínálkozik neki, hogy kihasználja?

Inkább az asszony hibáztathatná a férjet. Walter könnyű dzsekiben lépett ki a házból.

— Nem hiszem, hogy egy óránál tovább maradnék — mondta.

— Egyszerűen nem akarom elhinni, amit ez a Carol Van Sant az előbb mondott — dohogott Joanna. Nem tud átjönni egy kávéra, mert fel kell fényezni a nappalit. Ted minden este eljár a Férfiegyletbe, ő pedig marad otthon és végzi a házimunkát.

— Jézusom! — csóválta meg a fejét Walter. — Hozzá képest az anyám egy Kate Millett.

— Később találkozunk! — nevette el magát a férfi, majd arcon csókolta feleségét és keresztülvágott a teraszon.

Joanna egy újabb pillantást vetett a most már fényesebben ragyogó csillagra… kezdj most el dolgozni te! — gondolta s visszament a házba.

Vasárnap reggel vadonatúj családi kocsijukkal kirándulni mentek. Gondosan bekötötték a biztonsági öveket, Joanna és a Walter az üzletekről és a vásárlásról beszélgetett, Pete és Kim pedig az automata ablakot húzgálta le s föl míg Walter rájuk nem szólt, hogy hagyják abba. Napfényes, és olyan szikrázóan tiszta napjuk volt, hogy az szinte már az ősz előjelének is tűnhetett. Beautóztak a stepfordi városközpontba (fehér oszlopsorral alátámasztott, árkádos, képes levelezőlapra kívánkozóan rendezett üzleti negyed), hogy az árengedményt biztosító kuponjaikkal valami szerszámot és gyógyszert vegyenek. Ezután a Kilences úton dél felé indultak egy újonnan megnyílt bevásárlóközpont felé, hogy ugyancsak a kuponokkal — árengedményes cipőt vegyenek Pete-nek és Kimnek, majd (micsoda időveszteség!) rövid időre betértek egy árengedmény nélküli, dzsungelt utánzó játszótérre. Ezután az Eastbridge Roadon keletnek fordultak s megálltak egy McDonald'snál (Big Mac, csokoládé shake), aztán valamivel távolabb betértek egy régiségboltba (nyolcszögletű sarokasztalka, származási papírok nélkül). Északnak, délnek, keletnek és nyugatnak véve az irányt, az Anvil Roadon, a Cold Creek Roadon, majd a Hunnicutt, Beavertail és Burgess Ridgen végighaladva körbeautózták egész Stepfordot. Megmutatták Pete-nek és Kimnek az új iskolájukat, majd azokat az iskolákat, ahova később fognak járni (házvásárlás közben Joanna és Walter már megismerkedett a környékkel). Megmutattak nekik egy kívülről-kitudja-micsoda környezetkímélő szemétlerakót és egy piknikezőhelyet, ahol éppen egy mesterséges tavacskát építettek a városka lakói számára. Joanna Pete kérésére elénekelte a Jó reggelt csillagfény című dalocskát, majd négyesben rázendítettek a MacNamara csapata indulóra, melynek végén különböző hangszereket utánoztak. Kimnek hányni kellett, de Walternek még volt elég ideje félrehúzódni, kikapcsolni rajta a biztonsági övet s — hála istennek — még időben ki tudták szedni a járműből.

Ez már lecsillapította a kedélyeket. Visszatértek a stepfordi városközpontba… nagyon lassan, mert Pete közölte, lehet, hogy neki is hányni kell. Walter menet közben megmutatott egy fehér falú épületet, a könyvtárat, majd a Történelmi Társaság kétszáz éves, ugyancsak fehérfalú kúriában lévő székhelyét.

Kim az ablakon át az eget bámulta, és egy papírvékonyságúra koptatott, hányás elleni cukorkát szopogatott, majd egy épületre mutatva megszólalt:

— Ez micsoda?

— A Férfiegylet székháza — felelte Walter.

Amennyire csak a biztonsági öv engedte, Pete is előrehajolt.

— Ide fogsz menni ma este? — kérdezte.

— Pontosan! — válaszolta Walter.

— És hogyan jutsz fel oda?

— A domboldalon van a kocsifeljáró.

Közben egy kisteherautó mögé értek, melynek nyitott utasterében egy keki öltözéket viselő férfi állt, s mindkét kinyújtott karját a kocsi oldalának feszítette. Barna haja volt, hosszúkás arca és szemüveget viselt.

— Nem Gary Claybrook van abban a kocsiban? — kérdezte Joanna.

Walter egy rövidet rápöccentett a dudára, s a nyitott ablakon integetni kezdett kifelé. Szemben lakó szomszédjuk feléjük fordult, elmosolyodott, intett nekik, majd megfogta a kormányt. Joanna is mosolyogva integetett.

— Helló, Mr. Claybrook! — ordította feléje Kim.

— Jeremy hol van? — kérdezte Pete szintén ordítozva.

— Úgyse hallja, mit mondotok! — szólt rájuk Joanna.

— Én is szeretnék így utazni egy teherautón — szólalt meg ismét Pete.

— Én is! — visszhangozta Kim.

A kocsi kerekei kicsit megcsúsztak, s csikorogtak a meredek balkanyarral felfelé vezető emelkedőn. Gary Claybrook magabiztosan mosolygott feléjük. A kisteherautó hátulja félig tele volt különböző kisebb kartondobozokkal.

— Vajon mit keres itt? Szeszcsempészettel foglalkozik? — találgatta Joanna.

— Ha olyan jól keres, ahogy Ted mondja, akkor biztosan nem — felelte Walter.

— Óh!

— Mi az a szeszcsempészet? — érdeklődött Pete.

A kisteherautó féklámpái kigyultak, az irányjelző pedig azt mutatta, hogy balra akar kanyarodni. Joanna közben elmagyarázta, hogy mit jelent a szeszcsempészet.

Walterék kocsija nekilendült, a kisteherautó pedig átment a bal oldali sávba.

— Ez visz a kocsifelhajtóra? — érdeklődött tovább Pete.

— Így igaz! — bólogatott Walter.

Kim közben teljesen lehúzta az ablakot.

— Helló, Mr. Claybrook! — kiáltotta s integetett, amikor elhaladtak a teherautó mellett.

Pete kikapcsolta biztonsági övét s visszafordulva feltérdelt az ülésre.

— Egyszer én is elmehetek oda? — kérdezte a hátsó szélvédőn kifelé bámulva.

— Mm-mm, sajnos nem — válaszolta Walter. — Oda gyerekek nem mehetnek.

— Jé, mekkora kerítése van! — ámuldozott Pete. Olyan, mint a Hogan hőseiben!

— Hogy a nőket távol tartsa — jegyezte meg Joanna előre nézve, s egyik kezét a napszemüvege keretén tartotta.

Walter elmosolyodott.

— Tényleg? — csodálkozott Pete. — És ez mire jó?

— Pete kikapcsolta biztonsági övet — árulkodott Kim.

— Pete… — szólt rá Joanna.

Rátértek a Norwood Roadra, majd a Winter Hill Drive-on nyugatra fordultak.

Joanna elvi kérdést csinált abból, hogy ne kezdjen bele semmiféle házimunkába. Isten a megmondhatója, hogy nem azért, mintha nem lett volna bőven tennivalója, amit tulajdonképpen el is akart végezni, például a könyvszekrény beállítását a nappaliban, de nem ma este. Szó se lehet róla! Az még várhat. Ő nem Carol Van Sant és nem is Mary Ann Stavros… tolta el a porszívót a földszinti ablak elől, amikor bement Pete szobájába, hogy leengedje az ablakredőnyöket.

Szó se lehet róla! Walter elment a Férfiegyletbe, rendben van; el kellett mennie, hogy beléphessen és hetente egyszer vagy kétszer el is kell járnia, hogy belülről megváltoztassa a helyzetet. Ő viszont nem végez több házimunkát, amíg a férje ott van (legalábbis az első alkalommal nem), mint amennyit Walter végezne, ha ő menne el valahova. És erre sor is fog kerülni, mégpedig az első tiszta, holdfényes éjszakán, amikor szeretne néhány felvételt csinálni a városközpont gyarmati stílust idéző üzletsoráról. (A műszaki bolt szabálytalan ablaktáblái talán érdekesen verik vissza a holdfényt.)

Pete és Kim már mély álomba szenderült, ezért fogta magát s lement az alagsori helyiségbe, méregetett, megtervezte jövendő sötétkamráját, majd ismét felment a lakásba. Vetett egy pillantást Pete-re és Kimre, aztán kevert magának egy vodka-tonikot és leült a nappaliból nyíló dolgozószobába. A rádiót valami érzelgős de kellemes, Richard-Rodgersy számokat sugárzó adóra állította, Walter szerződéseit és papírjait pedig félretolta az asztal közepéről. Elővette a nagyítóját, fogott egy piros ceruzát s nézegetni kezdte a költözés előtti utolsó pillanatokban a városról készített felvételeinek próbanyomatait. Többségükre még filmet is kár volt pazarolni. Ezt már a felvételek elkészítésekor is gyanította — különben sem sült ki semmi jó abból, ha valamit gyorsan, sebtében kellett megcsinálnia —, viszont talált egy felvételt, melytől azonnal izgalomba jött.

A kép egy jólöltözött, fekete bőrű fiatalembert ábrázolt, aki diplomatatáskával a kezében dühösen néz egy mellette elhajtó üres taxi után. Ha a férfi arcvonásait ügyesen kinagyítja, s a taxi elmosódott körvonalait a háttér túlexponálásával hangsúlyozza, akkor valóban figyelemfelkeltő lesz a kép, s Joanna biztos volt benne, hogy az ügynökség is szívesen foglalkozik majd a forgalmazásával. A faji feszültségeket dramatizáló felvételeknek most igen jó volt a piaca.

Piros csillaggal megjelölte a felvételt s a többit kezdte nézegetni, melyek nem voltak ugyan roszszak, de azért erőteljes vágásra szorultak. Eszébe jutott a vodka-tonik s belekortyolt az italába.

Éjfél előtt fél órával már fáradtnak érezte magát, ezért az íróasztal egyik sarkába tolta a holmiját, Walter iratait visszatette a helyére, kikapcsolta a rádiót, majd poharát kivitte a konyhába és kiöblítette. Ellenőrizte az ajtózárakat, lekapcsolta a villanyt csak az előszobában hagyta égve a lámpát —, s felment az emeletre.

Kim elefántja a padlón hevert. Felvette, s a kislány párnája mellett bedugta a takaró alá; betakargatta a gyerek vállacskáit s leheletfinoman megsimogatta göndör hajfürtjeit.

Pete hanyatt fekve, nyitott szájjal aludt; meg se moccant azóta, hogy anyja utoljára ránézett. Joanna megvárta, míg a gyerek melle lélegzetvételkor megemelkedik, majd szélesebbre tárta a gyerekszoba ajtaját, lekapcsolta az előtérben a villanyt s ő is bement a hálószobába.

Levetkőzött, megfésülködött, lezuhanyozott, bekrémezte az arcát, fogat mosott s bebújt a takaró alá.

Húsz perccel múlt éjfél. Lekapcsolta a lámpát. Hanyatt fekve kinyújtotta jobb karját és jobb lábát. Hiányzott mellőle Walter, de kellemes volt elnyúlni a hűvös lepedőn. Házasságuk évei alatt vajon hány alkalommal fordult elő, hogy egyedül tért nyugovóra? Nem túl sokszor: amikor a Marburg-Donlevy ügyben el kellett utaznia néhány napra a városból; amikor Pete-tel és Kimmel kórházban volt; amikor egyszer áramszünet volt; amikor Bert bácsi temetésére kellett elmennie… összesen talán vagy huszonöt alkalommal a valamivel több, mint tíz év alatt. Nem volt rossz érzés — Isten a megmondhatója —, hogy ismét Joanna Ingallsnak érezte magát. Egyáltalán emlékszik rá, hogy az milyen volt?

Már arra gondolt, hogy Waltert esetleg leitatták. Gary Claybrook biztosan italt szállított a kocsijával (vagy ahhoz talán túl kicsik voltak a dobozok?). De Walter Vic Stavros kocsijával ment el, Gary tehát annyit ihat, amennyit akar, bár nem állt nagy ivó hírében. De mi van, ha Vic Stavros öntött fel a garatra? És a Norwood Roadon azok az éles kanyarok…

Butaság! Minek emiatt idegeskedni?

Az ágy rázkódott alatta. Csak feküdt a sötétben, a fürdőszoba nyitott ajtaján keresztül látta a még sötétebb sötétet, az öltözőszekrény fogantyúinak csillanását, s az ágy továbbra is lassú, egyenletes ritmusban remegett alatta. Az ágybetét rugózata minden ütemnél újra és újra halkan megcsikordult. Walter remegett mellette! Biztosan lázas! Vagy talán az alkohol, a delírium tremens teszi? Joanna megfordult, felkönyökölt, közelebb hajolt hozzá, s feléje fordulva megérintette a szemöldökét. Látta Walter szeme fehérjét felvillanni, majd eltűnni, aztán a férfi egész testével elfordult tőle s az ágyékánál sátorként kiemelkedő takaró helyett már csak csípője domborulata látszott. Az ágy remegése elcsendesedett.

Talán csak… talán csak nem maszturbált? Nem is tudta, mit mondjon.

Felült az ágyban.

— Azt hittem a delírium tremens vett rajtad erőt, vagy lázas vagy — mondta.

Férje csak csendesen feküdt a helyén.

— Nem akartalak felkelteni — szólalt meg kis idő elteltével. — Már két óra is elmúlt.

Joanna visszafojtott lélegzettel ült az ágyban. Walter továbbra is az oldalán feküdt és hallgatott. A Pete és Kim fürdőszobájából kiszűrődő halvány félhomályban az asszony körbenézett a szobán, az ablakokon és a bútorokon. Lesimította a haját s tenyerével megdörzsölte a derekát.

— Fel is ébreszthettél volna — szólalt meg ismét. Nem bántam volna.

Férje továbbra is néma maradt.

— Ezt nem kellett volna csinálni — mondta az aszszony.

— Egyszerűen nem akartalak felébreszteni — szólalt meg Walter. — Mélyen aludtál.

— Nos, legközelebb azért ébressz fel!

Walter ismét hanyatt feküdt. Ágyékánál már nem meredezett a takaró.

— És… sikerült? — kérdezte Joanna.

— Nem — válaszolta Walter.

— Óh! — sóhajtott megkönnyebbülten az asszony. Nos — mosolygott a férfire a sötétben — már fel is ébredtem. — Férje mellé feküdt, odafordult s a karját nyújtotta feléje. Walter is megfordult, átkarolták egymást és csókolóztak. Walternek whisky íze volt. — A tapintat jó dolog — súgta Joanna Walter fülébe —, de azért, jézusom…

A végén úgy alakult, hogy ebből sült ki életük legjobb szeretkezése… legalábbis Joanna számára.

— Hű-ha! — sóhajtotta a fürdőszobából kilépve. A lábaim még mindig remegnek.

Walter az ágy szélén űlve cigarettázott s rámosolygott. Joanna kényelmesen férje karjai közé furakodott, s kezét a mellére vonta.

— Mit csináltak veled? — kérdezte. — Valami pornófilmet vagy ilyesmit néztetek?

— Nem volt olyan szerencsém — mosolyodott el Walter, s cigarettájából Joannának is adott egy szippantást. — Nyolcötvenet elnyertek tőlem pókeren, s telebeszélték a fejem a városrendezési bizottság Eastbridge Roaddal kapcsolatos gonosz terveivel.

— Már attól féltem, hogy sokat találtál inni.

— Én? Két whiskyt ittam. Nem nagyon ivós társaság. És te mivel foglaltad el magad?

Joanna elmondta, s beszélt a fekete férfit ábrázoló felvételhez fűzött reményeiről is.

Walter beszámolt arról is, hogy kikkel találkozott: a Van Santék és Claybrookék által javasolt gyerekorvossal, egy folyóirat grafikusával, aki az egyik legnagyobb hírességnek számít Stepfordban, két másik ügyvéddel, egy pszichiáterrel, a rendőrfőnökkel és a központi piac igazgatójával.

— A pszichiáter biztosan pártolja az ötletet, hogy nők is járhassanak az egyletbe — jegyezte meg Joanna.

— Mellette van a dolognak — felelte Walter. — És Dr. Verrynek is ez a véleménye. Másokat nem kérdeztem ezzel kapcsolatban; első alkalommal még nem akartam túlságosan sokat nyüzsögni.

— Mikor mész el újra? — kérdezte az asszony s hirtelen attól kezdett félni (miért is?), hogy a holnap választ kapja.

— Még nem tudom — válaszolta Walter. — Figyelj, én nem szeretném átvenni Ted és Vic stílusát. Azt hiszem, hogy egy hét múlva ismét elmegyek; még nem tudom. Elég vidékiesnek tűnik a társaság.

Az asszony elmosolyodott s közelebb húzódott hozzá.

A ruháskosarat az átkozott magas korlát miatt szinte az arcáig emelve, óvatosan egyensúlyozva az út harmadát már megtette lefelé a lépcsőn, amikor megszólalt az a rohadt telefon.

A kosarat nem tudta sehova letenni, mert legurult volna a lépcsőn, de ahhoz se volt elég hely, hogy megforduljon és visszamenjen, ezért lassan, lábával a lépcsőket tapogatva, folytatta útját lefelé. Közben több oké-t is elmormogott, a telefon sürgető csörömpölésére.

A lépcsősoron leérve végre letette a kosarat a padlóra, s a dolgozószoba asztalán lévő telefonhoz sietett.

— Halló! — köszönt, remélhetőleg mesterkéletlen kedvességgel.

— Helló, Joanna Eberharttal beszélek? — hallatszott a kagylóban a hangos, vidám, kicsit érdes, Peggy Clavengerére emlékeztető hang. Peggy Clavenger viszont a Paris-Matchnál volt, legalábbis akkor, amikor utoljára hallott felőle, s nemhogy Joanna férjhezmeneteléről nem értesült, de talán már azt se tudta, hogy a világon van.

— Igen — válaszolta Joanna. — És én kivel beszélek?

— Hivatalosan még nem mutattak be egymásnak bennünket — folytatta a hang, melynek gazdája sehogy se lehetett Peggy Clavenger —, de ezt most szeretném pótolni. Bobbie, szeretném neked bemutatni Joanna Eberhartot. Joanna, szeretném, ha megismerkednél Bobbie Markowe-val — KOWE-re végződik a neve. Bobbie már majdnem öt hete él itt Ajax körzetében, s szeretne megismerkedni egy szenvedélyes fotóssal, aki érdeklődik a politika és a női egyenjogúság kérdései iránt. Ez pedig te vagy Joanna, legalábbis a Stepfordi Krónika — vagy ahogy egyesek ízlésüknek megfelelően nevezik, a Krónikus Beteg — írása szerint. Valós képet rajzoltak rólad? Valóban nemcsak az érdekel, hogy a rózsaszín súrolópárna jobb mint a kék, vagy fordítva? Helló? Ott vagy még, Joanna? Helló?

— Helló — szólt vissza Joanna a kagylóba. — Igen, itt vagyok, de még mennyire, hogy itt vagyok! Helló! Légy üdvözölve! Látod, megéri, ha az ember egy kicsit hirdeti magát!

— Milyen jó érzés felfordulást látni egy konyhában! — örvendezett Bobbie. — Igaz, az enyémhez nem hasonlítható… nálad nincsenek mogyoróvajas ujjlenyomatok a szekrényeken… de ez is jó, nagyon jó! Gratulálok!

— Egy gyászos kinézetű, kétes tisztaságú fürdőszobát is tudok neked mutatni, ha akarod — válaszolta Joanna.

— Kösz! Inkább iszom egy kávét!

— Neszkávé jó lesz?

— Ezzel azt akarod mondani, hogy más is van? Az alacsony, terebélyes fenekű Bobbie Snoopy kutyával díszített kék trikót, farmernadrágot és szandált viselt. Széles ajkai mögött nagyon fehér fogak ragyogtak, élénk, kíváncsi kék szeme volt, és rövidre vágott sötét haját meglehetősen kusza frizurába rendezte. Kicsiny kezének körmei alatt fekete csík húzódott. David névre hallgató férje tőzsdei elemzéssel foglalkozott és volt egy tíz, egy nyolc és egy hatéves fiuk is. Megivott két kávét, evett hozzá egy darabka csokoládéval bevont kekszet, s a Fox Hollow Lane-n lakó asszonyokról beszélt Joannának.

— Már kezdem azt hinni, hogy itt egy össznépi verseny folyik, amiről én nem értesültem időben — jegyezte meg a csokoládét nyalogatva az ujjáról. — Karácsonykor egymillió dollár és Paul Newman lesz a legtisztább ház jutalma. Komolyan! És ez súrolást, súrolást, súrolást, csuszatolást és megint csak súrolást jelent!

— Itt is ugyanaz a helyzet — bólogatott Joanna egyetértően. — Még késő este is! És a férfiak…

— A Férfiegyletben! — kiáltott fel Bobbie.

Ezután már erről szólt a beszélgetés… a nemek közti idejétmúlt különbségtételről s arról az igazságtalanságról, hogy ebben a városban a nőknek nincs semmiféle szervezete, de még a Női Szavazók Ligája se alakult meg.

— Hidd el, alaposan felmértem a helyzetet — sóhajtotta Bobbie. — Van itt valami Kertbarátok Klubja, meg néhány, öregasszonyokból álló vallási csoport is… mindegy, én úgyse lehetnék egyiknek se a tagja. A „Markowe”-t a „Markowitz” fölött találod a telefonkönyvben… és van egy nagyon is nem létező Történelmi Társaság. Ugorj be hozzájuk s mondj egy hellót nekik. Halottak, élethű megvilágításban.

Dave éppen a Férfiegyletben volt és Walterhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a szervezetet belülről lehet megváltoztatni. Bobbie-nak már más volt a véleménye.

— Majd meglátod! Előbb kell nekünk a kerítéshez láncolni magunkat, mielőtt ezek bármire elszánnák magukat. És mi van azzal a kerítéssel? Mit gondolsz, ezek kábítószer finomítással foglalkoznak?

Felvetették annak lehetőségét is, hogy majd öszszejönnek a szomszédaikkal s megpróbálják rávenni őket, vegyenek részt aktívabban a város életében. Abban is egyetértettek, hogy az eddig megismert asszonyok nem valószínű, hogy egy lépést is tennének saját felszabadításuk érdekében. Beszélgettek a Nemzeti Nőszövetségről, melynek mindketten tagjai voltak, és Joanna fényképészet iránti vonzalma is szóba került.

— Te jó isten, hiszen ezek nagyszerűek! — csodálkozott rá Bobbie Joanna négy bekeretezett, a dolgozószoba falán lévő nagyítására. — Csodásak!

Joanna megköszönte az elismerést.

— Te valóban megszállott fotós vagy. Én meg először azt gondoltam, hogy csak egy kisgyereknek való polaroiddal kattintgatsz. Ezek tényleg kitűnőek!

— Kim az óvodában van, nekem mennem kell — közölte Joanna.

Kikísérte Bobbie-t a kocsijáig.

— Az ördögbe is, nem! — háborgott Bobbie. — Akkor is, legalább meg kell próbálnunk! Beszéljünk ezekkel a háziasszonyokkal! Lenni kell néhánynak közöttük, aki legalább egy kicsit elégedetlen a helyzettel. Mit szólsz hozzá? Nem lenne nagyszerű, ha összehoznánk egy csoportot — talán a Nemzeti Nőszövetség helyi szervezetét —, és egy kicsit felráznánk ezt a Férfiegyletet? David és Walter csak ámítja magát; csak akkor lesz ott változás, ha rákényszerülnek. A jóllakott macskák soha nem akarják a változást. Mit szólsz hozzá, Joanna? Menjünk, s érdeklődjünk a környéken!

— Igen, ezt kellene tenni — bólogatott Joanna. Nem lehetnek mindnyájan annyira elégedettek, mint amilyennek látszanak!

Joanna Carol Van Santtel beszélt először.

— Jézusom, Joanna, nem! — közölte Carol. — Ez nem úgy hangzik, mint ami engem érdekelne. Mindenesetre köszönöm, hogy megkérdeztél — tette hozzá s közben egy jókora sárga szivaccsal a kezében, a Stacy és Allison szobáját elválasztó, műanyagból készült, harmonikaszerűen elhúzható falat sikálta.

— Mindössze néhány órát venne igénybe — győzködte Joanna. — Az esti órákban, vagy ha az mindenkinek alkalmasabb, akkor iskolaidő alatt.

— Sajnálom — guggolt le Carol, hogy az elválasztó fal alját is le tudja törülgetni —, de ilyesmire nem tudok időt szakítani.

Joanna néhány pillanatig némán bámulta szomszédasszonyát.

— Az nem zavar, hogy itt, Stepfordban, az asszonyok teljesen ki vannak zárva az egyetlen szervezetből, amelyik valami lényeges dolgot tehetne a közösségért? Nem tartod ezt egy kicsit idejétmúlt felfogásnak?

— Idejétmúltnak? — csavarta bele Carol a szivacsot a vödör habos vízbe.

— Korszerűtlennek, régimódinak… — ismételgette Joanna.

Carol még mindig a szivacsot csavargatta.

— Nem, nekem nem tűnik idejétmúltnak — egyenesedett fel, és most már a fal felső részét kezdte tisztogatni. — Ted felkészültebb nálam az ilyesmire — mondta s erőteljes mozdulatokkal az összehajló elemeket kezdte súrolgatni. — És a férfiaknak is szükségük van egy helyre, ahol kikapcsolódhatnak s egy-két italt megihatnak.

— És az asszonyoknak?

— Az asszonyoknak nem annyira — rázta meg fejét és samponreklámnak is beillő vörös haja most is teljesen rendezett volt. — Nekem egyszerűen nincs időm az ilyen összejövetelekre.

— Oké! — vonta meg vállát Joanna. — Szólj, ha esetleg meggondolnád magad!

— Ugye nem haragszol, hogy nem kísérlek le?

— Persze, hogy nem.

Van Santék szomszédjával, Barbara Chamaliannal is beszélt.

— Kösz, de nem tudom, hogy miben tudnék közreműködni — szabadkozott a szögletes állú, barna hajú, tökéletes alakján kellemes rózsaszín ruhát viselő Barbara. — Lloyd nagyon sokat van a városban magyarázta —, s amikor este hazaér, akkor szeret eljárni a Férfiegyletbe. Nem akarok fizetni azért, hogy valakit fogadjak a gyerekek mellé…

— Tanítás alatt is megoldható lenne — érvelt Joanna.

— Nem! Engem hagyjatok ki a számításból — jelentette ki kedvesen, de határozottan Barbara, és szélesen elmosolyodott. — Mindenesetre örülök, hogy megismerkedtünk. Kerülj beljebb s ülj le egy kicsit! Éppen vasalok.

— Nem, köszönöm — mentette ki magát Joanna. Még másokkal is szeretnék beszélni.

Beszélt Marge McCormickkal („Őszintén megmondom, hogy engem ez nem érdekel!”), Kit Sundersennel („Tartok tőle, hogy ilyesmire nincs időm, Mrs. Eberhart!”) és Donna Claybrookkal („Nem rossz ötlet, de mostanában nagyon elfoglalt vagyok. Mindenesetre köszönöm, hogy megkérdeztél!”).

A központi piacon Mary Ann Stavrosszal is találkozott.

— Nem, nem hinném, hogy lenne időm ilyesmire. Nagyon sok tennivaló van a ház körül. Tudod, hogy van ez!

— De néha azért te is elmész otthonról, nem igaz? — erősködött Joanna.

— Persze, hogy el — válaszolta Mary Ann. — Látod, most se vagyok otthon.

— Úgy értettem, hogy valahova, kikapcsolódni.

— Nem, nem túl gyakran — mosolyodott el fejét rázva Mary Ann s lófarokba kötött, szőke, egyenes szálú hajfürtjei követték fejmozdulatát. — Nem érzem túlzottan szükségét a kikapcsolódásnak. Majd még találkozunk! — tolta meg bevásárlókocsiját, majd megállt, leemelt egy konzervet a polcról, szemügyre vette, belerakta a kocsijába s már ment is tovább.

Joanna utánanézett, majd egy másik, mellette elhaladó nő bevásárlókocsijába is belepillantott. Te szent ég, gondolta magában, ezek még a bevásárlókocsiba is rendezetten rakják be a dolgaikat. Ezután saját kocsiját vette szemügyre: dobozok, konzervek, üvegek. A bűntudat egy pillanatig arra ösztökélte, hogy ő is rendet rakjon a kocsijában, de átkozott legyek, ha megteszem, gondolta, s a polcról leemelt mosóport is a többi holmi tetejére dobta. Különben nem is volt szüksége arra az átkozott mosóporra.

Dr. Verry várószobájában Kim egyik osztálytársának a mamájával és Stavrosék másik szomszédjával, Yvonne Weisgalttal, valamint Yvonne szomszédjával, Jill Burkkel is beszélt. Mindannyian elhárították a javaslatot; vagy nem volt idejük, vagy nem érdekelte őket, hogy a többi asszonnyal találkozzanak s kicseréljék gondolataikat.

Bobbie még nála is kevesebb szerencsével járt, pedig ő kétszer annyi asszonnyal beszélt.

— Egyetlen jelentkező akadt — mesélte Joannának. — Egy nyolcvanöt éves özvegyasszony berángatott az ajtaján s egy órán át nyálat fröcsögött a képembe. Ha valaha is meg akarjuk ostromolni a Férfiegylet székházát, akkor Eda Mae Hamiltonra biztosan számíthatunk.

— Jó lesz tartani vele a kapcsolatot — jegyezte meg Joanna.

— Oh nem, annyira azért még nem reménytelen a helyzet!

Egy délelőttöt azzal töltöttek, hogy együtt keresték fel az asszonyokat. Abból az elképzelésből indultak ki (ami különben Bobbie ötlete volt), hogy kettesben, a terveknek megfelelően csupán általánosságban beszélve, talán egy már meglévő egységfront látszatát tudják kelteni, ahol akad hely még mások számára is. Ez a módszer se működött.

— Jézusom! — szörnyülködött Bobbie, miközben kocsijával dühösen végigrobogott a Short Ridge Hillen. Itt valami erősen bűzlik! Egy olyan városba kerültünk, ahol megállt az idő!

Egyik délután Joanna a tizenhat éves Melinda Stavros gondjaira bízta Pete-et és Kimet. Vonattal bement a városba, ahol Walterrel együtt a színházi negyedben, egy olasz étteremben találkoztak barátaikkal, Shep és Sylvia Tackoverrel. Jó volt újra látni Shepet és Sylviát. Életvidám, okos, energikus, közvetlen emberek voltak annak ellenére, hogy több súlyos csapást, többek közt négyéves kisfiuk elvesztését is el kellett viselniük. Joanna élvezte a forgalmas étterem színeit és nyüzsgését.

Walterrel együtt lelkesen beszéltek Stepford békéjéről és nyugalmáról, arról, hogy mennyi előnye van annak, ha valaki önálló házban és nem lakásban lakik. Joanna úgy érezte, jó adag hiúság is volt abban, hogy még Sheppel és Sylviával se sajnáltatták magukat. Mesélt nekik arról, hogy milyen szórakoztató teremtés Bobbie, s azt is részletesen elmondta, hogy Stepfordban az iskolák se olyan zsúfoltak, mint a városban. Se Walter, se ő nem hozta szóba a Férfiegyletet. A városvezetés építési és fejlesztési osztályán dolgozó Sylvia biztosan dührohamot kapott volna tőle.

Útban a színház felé Sylvia egy komoly, töprengő pillantást vetett barátnőjére.

— Nehéz megszokni?

— Bizonyos értelemben igen.

— Majd menni fog! — mosolygott rá Sylvia. — Mi van a fotózással? Ilyen szempontból biztos nagyszerű lehet; mindent friss szemmel látsz.

— Eddig még semmit se csináltam — vallotta be Joanna. — Bobbie-val együtt végigrohantuk a várost, hogy összehozzunk valami Nőszövetséget. Meg kell mondanom, ilyen szempontból teljes állóvíz az egész.

— A rohangálás, a lárma és szervezés nem neked való — jegyezte meg Sylvia. — A fotózás a te világod, vagy legalábbis annak kellene lenni.

— Tudom — bólogatott Joanna. — A napokban jön majd egy bádogos, aki megcsinálja a tálakat a sötétkamrában.

— Walter egészen felélénkült.

— Így is van. Valóban nem rossz ott az élet.

A musical, az előző évad nagy sikere, csalódást okozott. Hazafelé a vonaton néhány percig még beszélgettek róla, majd Walter feltette a szemüvegét s a papírjaival kezdett foglalkozni; Joanna átnézte a Time-ot, majd rágyújtott és a sötét ablakon keresztül bámulta az időnként mellettük elfutó fényeket.

Sylviának igaza van, a fotózás az ő világa. A pokolba a stepfordi asszonyokkal! Bobbie, természetesen, kivétel ez alól.

Mindkét kocsit az állomáson hagyták, így külön vezettek haza. Joanna ment elöl a családi kocsival, Walter a Toyotával követte. A városközpont teljesen kihalt volt s az utcai lámpák fényében az egész környék olyan volt, mint egy színpad. Igen, a felvételt még az előtt megcsinálja, hogy a sötétkamrája elkészülne! A Férfiegylet épületének ablakai ki voltak világítva, a kocsifelhajtón pedig egy autó állt égő lámpákkal s arra várt, hogy kikanyarodhasson.

Melinda Stavros már ásítozott, de mosolyogva fogadta őket, Pete és Kim pedig már rég az igazak álmát aludta.

A nappaliban az asztalon a lámpa mellett üres tejespoharakat és tányérokat találtak, a kanapén és mellette a padlón egy üres üdítősüveg társaságában, fehér papírgalacsinok hevertek.

Legalább nem adják át a lányaiknak a súrolási mániát, gondolta Joanna.

Walter már harmadszor ment el a Férfiegyletbe, amikor este kilenckor hazatelefonált s közölte Joannával, hogy hazaviszi magával a Tervezőbizottság tagjait, melybe az előző alkalommal őt is beválasztották. Valamit meg kellett szerkeszteni (Joanna még valami gépnek a zaját is hallotta), és nem találtak egy csendes helyet, ahol nyugodtan leülhettek volna megbeszélni a kérdéseket.

— Rendben — mondta az asszony. — Kirakom a felesleges holmit a sötétkamrából, s ott nyugodtan beszélgethettek…

— Nem, figyelj csak — vágott közbe Walter —, maradj te is fent velünk s legyél ott a beszélgetésen! Ketten közülük elég vaskalapos férfipártiak; nem árt nekik, ha hallják, hogy egy nő is értelmesen hozzá tud szólni a dolgokhoz.

— Kösz! És ők nem ellenzik?

— A mi házunkban lesznek.

— Nem inkább egy pincérnőt keresel?

— Óh, istenem — nevette el magát Walter —, téged nem lehet becsapni! Oké, megfogtál! De egy intelligens pincérnőt, rendben? Ugye megteszed? Biztosan hasznunkra lehet a dolog.

— Oké! — egyezett bele Joanna. — Adj még tizenöt percet s akkor intelligens és szép pincérnő is leszek! Nos, mit szólsz az együttműködési készséghez?

— Fantasztikus! Hihetetlen!

Öten érkeztek s egyikük, az alacsony, pirospozsgás, hatvan év körüli, hegyes bajszú férfi, Ike Mazzard, az egyik folyóirat grafikusa volt.

— Nem biztos, hogy szeretni fogom magát — fogadta Joanna meleg kézfogással a férfit. — Teljesen megkeserítette a serdülőkoromat azokkal az álomszép lányokat ábrázoló képeivel.

— Pedig maga is nagyon hasonlíthatott rájuk mosolygott vissza a férfi.

— Erre maga se merne fogadni — szabadkozott Joanna.

A Bizottság tagjai különben a harmincas éveik végén, a negyvenes éveik elején járhattak. A magas, fekete hajú, fesztelenül arrogáns Dale Coba volt az Egylet elnöke.

— Helló, Joanna! — mérte fel zöld szemeinek lekicsinylő pillantásával a bemutatkozáskor. — Örülök, hogy megismerhetem! Biztosan egyike a vaskalapos férfipártiaknak, gondolta Joanna, az asszonyok csak arra valók, hogy lefeküdjenek. A férfi kezének érintése sima, kézfogása lagymatag volt.

A másik három férfi egyikét valami Anselmnek vagy Axhelmnek, a maradék kettőt pedig Sundersennek és Roddenberrynek hívták.

— A feleségével már megismerkedtem — újságolta Joanna a sápadt, pocakos, nyugtalannak látszó Sundersennek. — Legalábbis, ha maga az a Sundersen, aki az utca túlsó oldalán lakik.

— Valóban? — csodálkozott a férfi. — Igen, azok mi vagyunk. Stepfordban rajtunk kívül nincsenek Sundersenek.

— Meghívtam egy összejövetelre, de nem tudott eljönni.

— Nem túlzottan társasági ember — nézett el Sundersen Joanna mellett, s érezhetően kerülte a tekintetét.

— Bocsásson meg, nem értettem tisztán a keresztnevét — folytatta Joanna a társalgást.

— Herb — hangzott a válasz, s a férfi tekintete ismét máshol járt.

Joanna bekísérte a társaságot a nappaliba, majd kiment a konyhába jégért és szódáért s odavitte Walternek az italszekrényhez.

— Elég intelligens? Elég szép? — kérdezte súgva s férje rámosolygott.

Joanna ezután visszament a konyhába s kis tálkákban chipset és földimogyorót tett az asztalra. Senki sem tiltakozott, amikor poharát a kezében tartva egy röpke „Megengedik?” után leült Walter mellé a heverő végére. Ike Mazzard és Anselm vagy Axhelm felemelkedett a helyéről, a többiek is úgy tettek mintha fel akarnának emelkedni, kivéve Dale Cobát, aki nem hagyta magát zavartatni. Továbbra is markából ette a földimogyorót, s zöld szemével lekicsinylő pillantásokat vetett a nőre.

A karácsonyi játékokról és a városkép megőrzésének tervéről beszélgettek. Roddenberry a Frank keresztnévre hallgatott, szimpatikus pisze orra, kékre borotvált arca volt s egy kicsit dadogott. Cobát Diznek becézték, ami nem illett rá túlzottan. Arról folyt a diskurzus, hogy a városban megszaporodott zsidók miatt ez évben gyújtsanak-e hanuka-gyertyákat és állítsanak-e betlehemet a főtéren. Egymás után vetették fel a legkülönbözőbb ötleteket.

— Mondhatok valamit? — kérdezte Joanna.

— Hát persze — vágta rá azonnal Frank Roddenberry és Herb Sundersen. Coba hátradőlt a fotelben és tarkójára font kézzel, kinyújtott lábakkal a menynyezetet bámulta (minden bizonnyal lekicsinylően).

— Nem gondolják, hogy sikere lenne, ha valami esti előadás-sorozatot indítanánk felnőttek számára? — kérdezte. — Vagy megrendeznénk a szülők és tizenévesek fórumát. Az egyik iskolai osztályteremben is meg lehetne tartani…

— És milyen témáról? — érdeklődött Frank Roddenberry.

— Bármilyenről, ami érdekli az embereket — válaszolta Joanna. — A drogkérdés mindnyájunkat foglalkoztat, de úgy tűnik, hogy a Krónika az asztal alá söpri a problémát. Aztán ott van a rockzene… és nem is tudom… bármi, ami az embereket egy kicsit kimozdíthatja otthonról, hogy meghallgassák mások véleményét és beszélgessenek egymással.

— Ez érdekes — jegyezte meg előrenyújtott és keresztbe tett lábakkal, a halántékát vakargatva a vékony, szőke, csillogó szemű, nyugtalan tekintetű Claude Anselm-vagy-Axhelm.

— Így talán a nők is kimozdulnak otthonról — folytatta Joanna. — Ha nem tudnák, akkor ez a város a bébiszitterek számára katasztrófa sújtotta területnek számít.

Mindenki nevetett s Joanna is kicsit könnyebben érezte magát. Még egyéb témákat is javasolt, majd Walter és Herb Sundersen is előállt néhány ötlettel. Aztán más terveket hoztak szóba s Joanna is részt vett azok megtárgyalásában. Ha megszólalt, akkor a férfiak (Coba kivételével, hogy az ördög vigye el!) figyelmesen meghallgatták, Ike Mazzard, Frank, Walter és Claude is bólogatott, sőt még Herb is a szemébe nézett. Egyetértettek vele, vagy elgondolkodva kérdéseket tettek fel neki, s Joanna valóban nagyszerűen érezte magát, miközben jó érzékkel és okosan válaszolgatott. Gyere csak, Gloria Steinem!

Meglepetéssel s kicsit zavartan figyelt fel arra, hogy Ike Mazzard egy vázlatot készít róla. A még mindig a mennyezetet bámuló Coba melletti fotelben ülve időnként rá, majd a készülő munkára pillantva, egy kék tollal rajzolgatott a jól vasalt nadrágja térdén nyugvó jegyzetfüzetbe.

Ike Mazzard! És őt rajzolja!

A férfiak közben elhallgattak. Poharaikkal foglalkoztak s a jeget kevergették italukban.

— Helló! — fészkelődött Joanna kicsit zavartan mosolyogva a helyén. — Én nem tartozom Ike Mazzard szépségei közé!

— Minden szépség Ike Mazzard szépsége — mosolygott rá a férfi, s továbbra is a készülő képpel foglalkozott.

Joanna Walterre nézett, aki zavartan visszamosolygott rá és megvonta a vállát.

Joanna ismét Mazzardra nézett, majd — anélkül, hogy fejét elfordította volna — a többiekre pillantott. Azok mosolyogva, de bizonyos éllel néztek vissza rá.

— Az ilyesmi megöli a beszélgetést — próbált Joanna tiltakozni.

— Engedje el magát és csak nyugodtan mozogjon — felelte Mazzard, majd lapozott s folytatta a rajzolást.

— Nem hinném, hogy egy újabb ba-baseball pálya annyira fontos lenne — jegyezte meg Frank.

Joanna hallotta, hogy Kim „mami” kiáltással őt keresi, de Walter megérintette a karját, letette a szemüvegét, felemelkedett a helyéről s elnézést kérve, Claude mellett kiment a szobából.

A férfiak folytatták az új tervek megbeszélését. Néhány szó erejéig ő is belefolyt a beszélgetésbe, közben a fejét is mozgatta, holott tudta, hogy Mazzard még mindig őt és a rajzát nézegeti. Ha Ike Mazzard rajzot készít rólad, próbálj Gloria Steinem módjára viselkedni! Volt ebben a rajzolásban egy kis magamutogatás is, hiszen Joanna nem tartotta magát olyan egyszerinek és megismételhetetlennek, akinek a megörökítésére csak most van lehetőség. És vajon a férfiak mitől tűnnek annyira feszültnek? Beszélgetésük akadozott és erőltetettnek látszott. Herb Sundersen még el is pirult.

Joanna hirtelen úgy érezte, mintha meztelen lenne, s mintha Mazzard obszcén pózokban rajzolgatná.

Keresztbe tette a lábát, karját is össze akarta fonni a mellén, de aztán meggondolta magát. Jézusom, Joanna, hiszen ez csak egy magamutogató művészember! És te is fel vagy öltözve!

Walter érkezett vissza s közelebb hajolt hozzá.

— Csak rosszat álmodott — mondta, majd felegyenesedve a férfiakhoz fordult: — Még egy italt? Diz? Frank?

— Én még kérek egy kortyot! — szólalt meg Mazzard s Joannára pillantva tovább rajzolgatott.

— A mosdót odalent találom? — kérdezte Herb s felállt a helyéről.

Oldottabb légkörben, lazábban, a beszélgetés tovább folytatódott.

Új tervek.

Régi elképzelések.

Mazzard befejezte a rajzolgatást, s tollát mosolyogva visszatette a zsebébe.

— Hű — fújta ki magát Joanna és legyezni kezdte az arcát.

Coba felemelte a fejét, s kezét továbbra is tarkóján összefogva, állát mellére szorítva, a Mazzard térdén heverő jegyzettömbre pillantott. Mazzard lapozott néhányat s Cobát figyelte.

— Mindig csodálattal kell adóznom neked — bólogatott Coba elismerően.

— Én is megnézhetem? — kíváncsiskodott Joanna.

— Hát persze! — válaszolta Mazzard s félig felemelkedve helyéről, mosolyogva Joanna felé tartotta a kinyitott jegyzettömböt.

Walter is megnézte, Frank is közelebb hajolt hozzá.

Az egymást követő oldalakat az ő portréi töltötték meg; kicsik és precízek voltak… és hízelgőek, amilyenek általában Ike Mazzard munkái mindig is lenni szoktak. Szemből, félprofilból, profilból, mosolyogva, hallgatás és beszéd közben, majd homlokát ráncolva ábrázolták Joannát.

— Nagyon szépek! — lelkesedett Walter.

— Nagyszerű, Ike! — jegyezte meg Frank őszinte csodálattal.

Claude és Herb is felállt a helyéről s a kanapé mögé kerülve a portrékat nézegették.

— De hisz ezek… ezek csodásak! — lapozott vissza néhány oldalt a jegyzettömbben Joanna. — Bárcsak elmondhatnám, hogy élethűek is!

— Pedig azok! — bizonygatta Mazzard.

— Isten áldja ezért a bókért! — nyújtotta vissza Joanna a jegyzettömböt Mazzardnak, aki azt ismét a térdére fektette, lapozni kezdett benne és újra elővette a tollát. Írt valamit a papírlapra, majd kitépte a jegyzettömbből és Joanna felé nyújtotta.

A rajz a komoly tekintetű Joannát ábrázolta félprofilból, a portré alján ott díszelgett az ismerős, nagybetűket mellőző ike mazzard aláírás. Joanna azonnal meg is mutatta Walternek.

— Kösz, Ike! — mosolygott férje a művészre.

— Nagyon szívesen!

— Nagyon köszönöm! — mosolygott Joanna is Mazzardra. — Már meg is bocsátottam, hogy elrontotta a serdülőkoromat. Kávét kér valaki? — hordozta végig még mindig mosolyogós tekintetét a társaságon.

Mindenki jelentkezett, csak Claude kért teát. Joanna kiment a konyhába, s a képet feltette a hűtőszekrény tetején lévő üzenőtáblára. Egy róla készült Ike Mazzard portré! Ki gondolta volna tizenegy, tizenkét éves korában, amikor a mama folyóiratait lapozgatta! Ostobaság volt annyira zavarba jönni attól, hogy Mazzard őt rajzolja. Nagyon kedves dolog volt tőle.

Még mindig mosolyogva feltöltötte vízzel a kávéfőzőt, bekapcsolta, belerakta a filtert, belekanalazta a kávét, rátette a tetejét, majd megfordult. Coba előreejtett vállakkal, karjait mellén összefonva, az ajtófélfát támasztva figyelte.

Magas nyakú (természetesen szeme színéhez is nagyon illő), jade-színű garbójában, palaszürke kordbársony öltönyében nagyon hűvös benyomást keltett.

— Szeretem elnézni az asszonyokat, amikor a házimunkával foglalkoznak — jegyezte meg mosolyogva.

— Akkor éppen időben érkezett — válaszolta Joanna. A kanalat beledobta a mosogatóba, majd fogta a kávésdobozt és visszatette a hűtőszekrénybe.

Coba csak állt és őt bámulta.

Joanna azt kívánta, bárcsak Walter is feltűnne valahol a környéken.

— Miért becézik magát Diznek? — tette fel váratlanul a kérdést, miközben a teáskannát készítette elő Claude-nak.

— Valamikor a Disneylandben dolgoztam — válaszolta a férfi.

— Ez nem lehet igaz — kacagott fel az asszony a mosogatótál felé tartva.

— De valóban így van! — bizonygatta Coba.

Joanna megfordult s az arcába nézett.

— Nem hisz nekem? — kérdezte a férfi.

— Nem! — válaszolta Joanna.

— És miért nem?

Joanna egy pillanatig gondolkozott s már tudta is a választ.

— Miért nem? — hangzott ismét a kérdés. — Mondja meg!

A pokolba vele! Meg is fogja mondani!

— Mert nem olyannak látszik, mint aki örül, ha örömet szerezhet másoknak.

Válaszával kétségkívül megtorpedózott minden esélyt arra, hogy nők valamikor is betehessék lábukat a megszentelt és sérthetetlen Férfiegyletbe.

— Milyen keveset tud — vetett rá Coba egy lesújtó pillantást, majd megfordult s természetesebb tartást felvéve ellépett az ajtóból.

— Az el Presidente nem volt túlzottan rokonszenves számomra — jegyezte meg Joanna vetkőzés közben.

— Én se kedvelem túlzottan — válaszolta Walter. Hideg, mint a jégcsap. Hála istennek, nem örökre lett megválasztva!

— Még szerencse, különben nőket oda soha nem engednének be! Mikor lesz a választás?

— Újév másodnapján.

— Különben mivel foglalkozik?

— A Burnham-Massey cégnél dolgozik. A Kilences út mellett. Claude is ott van állásban.

— Óh, tényleg! Mi is a vezetékneve?

— Claude-nak? Axhelm.

Kim felsírt álmában és egész kis teste lázban égett. Hajnali háromig fent voltak, folyamatosan mérték a lázát (harminckilenc öttel kezdődött), fellapozták Dr. Spock idevonatkozó tanácsait, hideg fürdőbe tették s alkohollal dörzsölgették a testét.

Bobbie végre ráakadt valakire!

— Össze se hasonlítható a többi nyomorékkal! recsegte bele a telefonba. — Charmaine Wimperisnek hívják, s ha az ember kicsit hunyorít, akkor megszólalásig olyan, mint Rachel Welch. Fent laknak a Burgess Ridge-n, egy kétszázezer dolláros, modern házban; szobalányuk, kertészük és — ezt hallgasd meg — teniszpályájuk is van!

— Valóban?

— Gondoltam, hogy ez téged is kirobbant az alagsorból. Meghívást kaptál egy partira és egy ebédre is. Fél tizenkettőre ott vagyok nálad, érted megyek!

— Ma? Képtelen vagyok rá! Kim még mindig itthon fekszik lázasan.

— Még mindig?

— Nem lehetne áttenni szerdára? Vagy csütörtökre… a biztonság kedvéért?

— Szerdára! — szögezte le Bobbie határozottan. Megbeszélem vele és majd visszahívlak.

Piff! Puff! Bamm! Charmaine nagyon jól játszott. Túlságosan is jól! Labdái keményen és nyílegyenesen zúgtak el hol az egyik sarokba, hol a másikba. Ide-oda futtatta, majd annyira az alapvonalhoz szorította Joannát, hogy alig érte el a labdát. Futott utána, de a hálóhoz közelítő Charmaine — védhetetlenül leütötte azt a bal alsó sarokba. Ezzel hat-háromra a játékot és a játszmát is megnyerte. Az előző játszmában hat-kettőre győzött.

— Drága istenem! Ezt jól megkaptam! — lihegte Joanna. — Mekkora leégés! Óh, istenem!

— Játsszunk még egyet! — biztatta Charmaine, s már vissza is hátrált az alapvonalhoz. — Gyere! Még egy partit!

— Képtelen vagyok rá! Holnap így se tudok a lábamra állni — vette fel Joanna a labdát. — Gyere Bobbie, most te vagy a soros!

A labdafogó kerítés mögött a fűben, keresztbe tett lábakkal a napon üldögélő Bobbie az arcát süttette.

— Utoljára akkor játszottam, amikor táborban voltam — szabadkozott.

— Csak még egy játszmát! — kérlelte Charmaine. Csak egyetlen játszmát, Joanna!

— Rendben, de csak egy játszmát! Charmaine azt is megnyerte.

— Teljesen kivégeztél, de nagyon jól esett — lihegte Joanna, amikor együtt sétáltak le a pályáról. — Nagyon köszönöm!

— Vissza kell zökkenned a gyakorlatba — törülgette gondosan egy kicsit erős csontozatú arcát Charmaine. — Ennyi az egész! Az adogatásaid kitűnőek!

— Jókora súlyfelesleget szedtem magamra.

— Szívesen játszanál gyakrabban? Nekem itt csak néhány állandó merevedéssel küszködő tizenévessel van alkalmam játszani.

— Küldd át őket hozzám! — tápászkodott fel Bobbie a fűről.

A lapos kövekkel kirakott gyalogúton elindultak a ház felé.

— Csodálatos pálya! — dicsérte Joanna, a karját törülgetve.

— Akkor használd is! — vágta rá Charmaine. — Én mindennap játszottam Ginnie Fisherrel — biztosan ismered —, de ő cserbenhagyott. Te nem akarsz játszani? Mondjuk, holnap?

— Óh, ez nem fog menni.

A teraszon leültek egy Cinzano feliratú napernyő alá s a Nettie-nek szólított, kicsit már őszülő szobalány egy kancsó Bloody Maryt, uborkás öntetet és valami rágcsálnivalót tett az asztalra.

— Csodálatos teremtés — jegyezte meg Charmaine. A Szűz jegyében született. Ha azt mondanám neki, hogy nyalja meg a cipőmet, azt is megtenné. Te milyen jegyben születtél, Joanna?

— Én Bika vagyok.

— Ha azt mondod neki, hogy nyalja meg a cipődet, akkor szembe fog köpni — figyelmeztette Bobbie. Te valóban hiszel ezekben a dolgokban?

— Tényleg hiszek! — felelte Charmaine és Bloody Maryt töltött a poharakba. — Ha egy kicsit nyitottabb lennél, akkor te is hinnél bennük! — (Joanna lopva rápillantott; nem, nem Rachel Welch, de átkozottul hasonlít rá.) — Ginnie Fisher is ezért hagyott itt. Ő az Ikrek jegyében született és állandó változásra van szüksége. A Bikák stabilak és megbízhatóak. A tenisznek is ez a titka.

— Ennek a Bikának pedig háza és két gyereke van, és nem a Szűz jegyében született.

Charmaine-nek kilencéves fia, Merrill volt az egyetlen gyereke. Televíziós producer férjével, Eddel együtt, júliusban költöztek Stepfordba. Ed is tagja a Férfiegyletnek, és nem, Charmaine-t egyáltalán nem zavarta a nemek szerinti megkülönböztetés igazságtalansága.

— Nekem minden megfelel, ami esténként kimozdítja a házból — magyarázta. — Ő Kos én pedig Skorpió vagyok.

— Nos, rendben — vonta meg vállát Bobbie, és magába tömött egy adag uborkaszószba mártott chipset.

— Nagyon rossz kombináció — folytatta a témát Charmaine. — Ha akkor tudtam volna, amit most tudok…

— Milyen értelemben rossz? — érdeklődött Joanna. Ezzel hibát követett el. Charmaine egymás után sorolta nekik, hogy milyen téren nem illenek össze Eddel; se társadalmi, se érzelmi, és mindenekelőtt szexuális téren se stimmelnek közöttük a dolgok. Nettie közben homárt és szalmaburgonyát tett eléjük az asztalra…

— Óh, a vonalaim… — siránkozott Bobbie, homárt szedve a tányérjára, Charmaine közben őszintén mesélte a részleteket. Szexuális téren Ednek valóban akadtak különcségei.

— Csináltatott nekem egy gumírozott búvárruhát Angliában. Az isten tudja, mennyit fizetett érte! Képzeljétek el, gumiruha! „Add rá valamelyik titkárnődre, mondtam neki, én ugyan fel nem veszek ilyesmit!” Zipzárak és csatok mindenütt. Egy Skorpiót nem lehet megfékezni. A Szüzeket bármikor; az ő dolguk az, hogy szolgáljanak. A Skorpiók mindig a maguk útját járják.

— És ha Ed tudta volna akkor, amit most te tudsz? — tette fel a kérdést Joanna.

— Egy fikarcnyit se változott volna semmi — felelte Charmaine. — Meg van őrülve értem. Tipikus Kos! Nettie epres lepényt és kávét szolgált fel. Bobbie felnyögött. Charmaine más, általa ismert különcökről is mesélt. Valaha modellként dolgozott s ismert közülük néhányat.

Aztán egészen Bobbie kocsijáig kísérte őket.

— Figyelj — fordult búcsúzóul Joannához. Tudom, hogy elfoglalt vagy, de ha bármikor akad egy szabad órád, akkor ugorj át hozzám! Nem is kell előtte telefonálnod; én szinte mindig itthon vagyok.

— Kösz, élni is fogok az ajánlattal — mosolygott rá Joanna. — És a mai napot is köszönöm! Nagyszerűen éreztem magam!

— Bármikor! — ismételte meg Charmaine a kocsi ablakához hajolva. — És mindketten… figyeljetek… megtennétek valamit a kedvemért? Olvassátok el Linda Goodmantól a Csillagképeket! Csak olvassátok el és majd meglátjátok, hogy mennyire igaza van. A központi drogériában puhafedelű kiadásban még lehet kapni. Megteszitek? Kérem!

Rámosolyogtak s megígérték, hogy teljesítik a kérését.

— Csaó! — integetett utánuk Charmaine, amikor kigördültek a ház elől.

— Nos — szólalt meg Bobbie, miután lekanyarodtak kocsifelhajtóról — lehet, hogy nem a legjobb alapanyag a Nőszövetség szempontjából, de ő legalább nem szerelmes a porszívójába.

— Istenem, és milyen szép! — tette hozzá Joanna. — Ugye! Még az is szép benne, amit az ember különben nem gondolna szépnek. Te jó isten, és ez a házasság! Mit szólsz ehhez a búvárruhás figurához? És én még azt gondoltam, hogy csak Dave-nek vannak rémes ötletei!

— Dave-nek? — nézett rá csodálkozva Joanna. Bobbie oldalról egy mosolyt villantott rá.

— Belőlem te nem szedsz ki semmiféle vallomást mondta még mindig mosolyogva. — Én Oroszlán vagyok és ránk az jellemző, hogy témát szoktunk váltani. Szombaton mentek moziba Walterrel?

Egy Pilgrim nevű családtól vették a házat, de ők csak két hónapig laktak a városban, utána átköltöztek Kanadába. Pilgrimék Mrs. McGrath-tól vették, aki viszont magától az építtetőtől vásárolta meg tizenegy évvel korábban. Az alagsori raktárhelyiségben lévő lim-lom túlnyomó része, még Mrs. McGrath hagyatéka volt. Talán nem is tisztességes az ott lévő dolgokat lomnak nevezni, hiszen a két egészen jó állapotban lévő, gyarmati stílusú széket Walter át akarta húzni és rendbe hozni. A húsz kötetből álló Tudás könyve pedig Pete szobájában, a könyvespolcon kapott helyet. Voltak még ott dobozok, szerszámok s bár egyik se számított nagy kincsnek, de Mrs. McGrath nyilvánvalóan használta őket. Ő nem dobált ki holmikat feleslegesen.

A nem-igazán-szemét túlnyomó többségét Joanna az egyik távolabbi sarokba gyűjtötte, s csak most kezdett el foglalkozni a maradék holmival… egy kanna festékkel, a tetőről megmaradt zsindellyel… Walter valamit kopácsolt a munkaasztalon, Pete pedig adogatta neki a szegeket. Kim a Van Sant lányokkal és Carollal elment a könyvtárba.

Joanna kibontott egy megsárgult újságpapírba tekert kis csomagot s egy három centi széles, még mindig jó állapotban lévő és használható ecsetet talált benne. Kezdte visszagöngyölni az újságba, amikor a Krónika egyik oldalán megpillantotta a NŐK KLUBJA címet. Ez lesz az, amit keresett! Visszahajtogatta a félbetépett újságlapot s alaposabban szemügyre vette.

— Te jó isten! — tört fel belőle a meglepetés.

Pete feléje pillantott s kalapálás közben Walter is felfigyelt a hangjára.

— Mi az? — nézett rá érdeklődéssel.

Joanna újra kicsomagolta az ecsetet, kisimította az újságpapírt, majd két kezével maga elé tartva olvasni kezdte.

Walter is abbahagyta a kopácsolást s feléje fordult. — Mire bukkantál?

Joanna néhány pillanatig még folytatta az olvasást, aztán a férjére, az újságra és megint a férjére pillantott.

— Valamikor egy Nők Klubja is működött a városban — újságolta. — Betty Friedan is tartott náluk előadást. Kit Sundersen volt az elnök. Dale Cobának és Frank Roddenberrynek a felesége pedig benne volt a vezetőségben.

— Viccelsz? — bámult rá Walter meglepetten. Joanna ismét az újságra pillantott és hangosan olvasni kezdte:

Betty Friedan, A titokzatos nő szerzője, kedden este előadást tartott a Nők Klubja tagsága előtt Mrs. Herbert Sundersennek, a klub elnök-asszonyának Fairview Lane-n lévő otthonában. Több mint ötven asszony tapsa köszöntötte Mrs. Friedant, amikor az írónő a modern idők háziasszonyait sújtó egyenlőtlenségeket és csalódásokat idézte… — olvasta Joanna a cikket, majd ismét Walterre nézett.

— Segíthetek valamit? — türelmetlenkedett Pete.

— Mindez mikor volt? — nyomta Walter a gyerek kezébe a kalapácsot.

— Azt nem tudom — pillantott Joanna ismét az újságra. — Ez csak a lap alsó fele. Itt van a tisztségviselők fényképe is. Mrs. Steven Margolies, Mrs. Dale Coba, Betty Friedan írónő, Mrs. Herbert Sundersen, Mrs. Frank Roddenberry és Mrs. Duane T. Anderson — mutatta Joanna a közben melléje lépő Walternek a fényképet.

— Ez aztán mindennek a teteje! — ámuldozott Walter, hol a képre, hol az írásra bámulva.

— Én pedig beszéltem is Kit Sundersennel — mesélte Joanna —, de ő egyetlen szóval se említette a dolgot. Nincs ideje az ilyen összejövetelekre! Ugyanazt mondta, mint a többiek.

— Ez hat vagy hét évvel ezelőtt lehetett — szólalt meg Walter a megsárgult újságoldal szélét morzsolgatva.

— Óh, még régebben — mondta Joanna. — A titokzatos nő akkor jelent meg, amikor még dolgoztam. Emlékszel, Andreas még a róla szóló kritika másolatát is elhozta nekem!

Walter bólogatott, majd rászólt az asztalt veszettül kalapáló Pete-re.

— Hé, ne olyan hevesen! Gödröket csinálsz az asztalba! — intette a gyereket, majd ismét az újsággal kezdett foglalkozni. — Ez aztán nem semmi! — csóválta a fejét. — És aztán egyszerűen csak megszűnt létezni.

— Ötven taggal? — hitetlenkedett Joanna. — Több mint ötvennel? És nem kifütyülték Friedant, hanem tapsoltak neki!

— Nos, ez a klub ma már nem létezik — rakta le Walter az újságot. — Ha pedig igen, akkor az elnökük nagyon kétbalkezesen bánik a nyilvánossággal. Nocsak, milyen ügyes vagy! — fordult ismét a fiához.

Joanna még mindig az újságlapot bámulta, és nem tudott napirendre térni fölötte. — És kik lehettek ezek az asszonyok? Mindenki csak nem költözhetett el!

— Ugyan már — csitítgatta Walter —, még nem beszéltél a város minden asszonyával…

— De Bobbie igen, majdnem mindenkivel — replikázott Joanna, majd a tépett újságoldalt gondosan összehajtogatva, a dobozok tetejére rakta. Az ecset is ott volt a dobozokon. — Nincs szükséged egy ecsetre? — nyújtotta Walter felé a szerszámot.

— Talán csak nem várod el tőlem, hogy ezeket mind le is fessem? — fordult feléje Walter kicsit csodálkozva.

— Nem, nem — válaszolta Joanna. — Csak éppen ebbe a papírba volt becsomagolva.

— Aha — bólogatott Walter, s újra a munkaasztalon lévő dolgaival kezdett foglalkozni.

Joanna lerakta valahova az ecsetet, s összeszedett néhány széthullott zsindelydarabot.

— Előlem miért hallgatta el? — morfondírozott magában. — Híszen ő volt az elnök!

Amint Bobbie és Dave beszállt a kocsiba, azonnal elújságolta nekik a nagy hírt.

— Biztos vagy benne, hogy nem olyan újságról van szó, melyben pár centért bármit kinyomtatnak? kérdezte gyanakodva Bobbie. — Olyanokat is, hogy „Frank Smith ágyba vitte Elizabeth Taylort”.

— Ez a Krónikus Betegben jelent meg — tiltakozott Joanna. — Az első oldal alsó felében. Itt van, nézd meg! Hátranyújtotta a tépett újságot Bobbie-éknak, akik azonnal szétteregették és vizsgálgatni kezdték. Walter még a belső világítást is felkapcsolta.

— Sok pénzt nyerhettél volna tőlem, ha először fogadunk és utána mutatod meg ezt a cikket — csóválta a fejét Dave.

— Nem is gondoltam rá! — felelte Joanna.

— Több mint ötven asszony! — hitetlenkedett Bobbie. — Hová lettek ezek? Mi történt velük?

— Én is ezt szeretném tudni! — morfondírozott Joanna. — És azt, hogy Kit Sundersen miért nem említette egy szóval sem. Holnap majd beszélek vele.

Elautóztak az Eastbridge-re s beálltak a sorba egy tizennyolc éven felülieknek szóló, korhatáros filmet vetítő mozi pénztáránál. A sorban álló párok vidáman, élénken beszélgettek, négyes, hatos csoportokba verődve nevetgéltek, a sor vége felé nézegettek, s integettek az ismerőseiknek. Bobbie csak egy idősebb házaspárt ismert fel közöttük, akikkel a Történelmi Társaságban találkoztak, s ott volt még a tizenhét éves McCormick gyerek is. Kézen fogta a barátnőjét s ünnepélyes, komoly arccal mindketten megpróbáltak tizennyolc évesnek látszani.

Mind a négyük véleménye szerint „átkozottul jó” volt a film, s mozi után Bobbie és Dave házába mentek, ahol kaotikus állapotok uralkodtak; a gyerekek még fent voltak, s a kutya is összevissza rohangált a házban. Azután, hogy Bobbie és Dave megszabadult a bébiszittertől, a fiúktól és a kutyától, mindnyájan leültek kávézni és túrós süteményt csipegettek a nappaliban, ami úgy festett, mintha tornádó söpört volna rajta végig.

— Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam különösen ellenállhatatlan — mesélte Joanna, Ike Mazzardnak egy Bobbie-ról készült rajzát nézegetve, mely a kandallópárkány fölötti kép keretébe volt betűzve.

— Nem tudtad, hogy minden szépség Ike Mazzard szépsége? — kérdezte Bobbie s a rajz szélét a biztonság kedvéért még beljebb gyömöszölte és még jobban begyűrte a keret sarkába. — Istenem, csak fele ilyen jól néznék ki!

— Ugy vagy jó, amilyen vagy — szólalt meg a mögötte álló David.

— Hát nem aranyos? — nézett Bobbie Joannára, majd megfordult s megpuszilta David arcát. — Akkor is te vagy soros vasárnap a korai keléssel — jegyezte meg mosolyogva.

— Jé, Joanna Eberhart! — mosolygott meglepetten Kit Sundersen. — Mi újság? Kerülj beljebb!

— Köszönöm, ha van néhány perced a számomra mondta Joanna.

— Hát persze, hogy van, gyere csak, gyere! — invitálta Kit. A csinos, fekete hajú asszony, arcán kis gödröcskével, alig látszott idősebbnek, mint a Krónika annak idején készült, nem valami fényesen sikerült fotóján. Harminchárom éves lehet, gondolta Joanna az előszobába lépve. Az elefántcsont fehérségű műanyag padló úgy csillogott, mint a reklámfilmeken. A nappaliból baseball mérkőzés hangjai szűrődtek ki.

— Herb odabent van Gary Claybrookkal — magyarázta Kit, s behúzta maga után a bejárati ajtót. — Nem akarod üdvözölni őket?

Joanna odalépett a nappaliba vezető boltíves átjáróhoz s bepillantott a nappaliba. Herb és Gary a heverőn, egy hatalmas képernyőjű, színes készülék előtt üldögélve nézte a közvetítést. Gary éppen egy félig elfogyasztott szendvicset majszolgatott. A dohányzóasztalon lévő tálcára további szendvicsek és két doboz sör volt odakészítve. A makulátlan tisztaságú, gyarmati stílusú bútorral berendezett szobában a drapp, barna és a zöld tónusok uralkodtak. Joanna kivárta, míg a hátráló játékos megszerzi a labdát, aztán beköszönt: — Helló!

Herb és Gary mosolyogva feléje fordult.

— Helló, Joanna! — viszonozták mindketten a köszönést. — Hogy vagy? — érdeklődött Herb. — Walter is itt van?

— Jól, köszönöm — válaszolta Joanna. — Nem, Walter nincs itt. Csak én jöttem át Kittel traccsolni egy kicsit. Jó a meccs?

Herb ismét a képernyőre pillantott.

— Nagyon — felelte Gary.

— Gyere, üljünk le a konyhában! — szólalt meg Joanna mellett Kit, aki ugyanazt a Joanna számára ismeretlen parfümöt használta, mint Walter édesanyja.

— Jó szórakozást! — szólt oda Joanna Herbnek és Garynek.

Gary ismét a szendvicsébe harapott s szeme élénken csillogott a szemüvege mögött. Herb is újra feléje fordult.

— Kösz, megvan! — mondta mosolyogva.

A csillogó műanyag padlón lépkedve Joanna követte Kitet a konyha irányába.

— Kérsz egy kávét? — kérdezte Kit menet közben.

— Köszönöm, most nem kérek — lépett be Joanna is a kávéillatú konyhába. Ott is gyógyszertári tisztaság és rend uralkodott… kivéve természetesen a nyitott szárítógépet és a pulton lévő szennyestartót. A mosógép teljes gőzzel üzemelt. A műanyag padló ugyanúgy csillogott, mint az előszobában.

— Már készen van… — jegyezte meg Kit. — Nem kerül fáradságba…

— Nos, akkor mégis kérek…

Leült a zöld színű, kerek konyhaasztalhoz, Kit pedig csészét és kistányért vett elő a szépen rendben tartott konyhaszekrényből. Minden csésze kis kampón lógott, a tányérok pedig rácson sorakoztak egymás mögött.

— Csend és nyugalom van, hála istennek! — csukta be Kit a konyhaszekrény ajtaját s elindult a tűzhely felé. (Rövid, égszínkék ruhájában alakja majdnem olyan tökéletes volt, mint Charmaine-é.) — A gyerekek Garyéknél vannak Donnával. Én éppen Marge McCormick holmiját mosom. Nem jól érzi magát… alig bír moccanni…

— Óh, szegény… — sajnálkozott Joanna.

Kit ujjhegyével végigsimogatta a kávéfőző fedelét s kávét töltött a csészébe.

— Egy-két nap múlva már kutya baja se lesz mondta mosolyogva. — Hogy kéred a kávét?

— Tejjel és cukor nélkül, ha lehet…

Kit átvitte a csészét s a tányért a hűtőszekrényhez. — Ha megint az összejövetelről akarsz beszélni szólalt meg menet közben — akkor, tartok tőle, hogy még mindig nagyon elfoglalt vagyok.

— Nem arról van szó — nyugtatta meg Joanna s figyelte, ahogy a hűtőszekrénynél matat valamit. Azt szeretném megtudni, hogy mi lett a sorsa a Klubnak.

Kit a kivilágított, nyitott hűtőszekrény ajtajából visszanézett Joannára.

— A Nők Klubjának? — csodálkozott. — Óh, az már évekkel ezelőtt volt. Feloszlott.

— De miért? — érdeklődött tovább Joanna.

Kit becsukta a hűtőszekrény ajtaját s kihúzta a mellette levő fiókot.

— A tagok közül néhányan elköltöztek — tolta viszsza a fiókot, majd megfordult és kiskanalakat tett a csésze mellé a tányérra —, a többiek pedig megunták a dolgot. Nekem legalábbis elegem lett belőle — tette még hozzá az asztalhoz lépve. — Nem csináltunk semmi hasznosat — magyarázta. — A találkozók egyre unalmasabbakká váltak — tette le a csészét, s a tányért közelebb tolta Joannához. — Ennyi tej elég lesz? — kérdezte.

— Igen, így jó. Köszönöm! — bólintott Joanna. De miért nem említetted ezt, amikor itt jártam ebben az ügyben?

— Mert nem kérdezted — mosolyodott el Kit s arcán elmélyültek a gödröcskék. — Ha kérdezted volna, akkor elmondom. Nincs ebben semmi titok. Kérsz egy kis süteményt, vagy valami édességet?

— Nem, köszönöm — válaszolta Joanna.

— Közben összehajtogatom ezeket a holmikat — állt fel Kit az asztaltól.

Joanna figyelte, ahogy Kit a szárító mellett állva leemel valami fehéret a gép tetején lévő csomóból. Megrázta… egy trikó volt.

— És mi van Bill McCormickkal? — kérdezte Joanna. — Ő nem tudja kezelni a mosógépet? Eddig azt hittem, hogy a legkomolyabb űrhajózási szakembereink közé tartozik…

— Most Marge-ot ápolja — felelte Kit a trikót hajtogatva. — Milyen szép fehérek lettek… és nem is gyűrődtek össze, igaz? — kérdezte s az összehajtogatott trikót mosolyogva az üres szennyestartóba tette.

Úgy festett, mint egy reklámfilm főszereplője. Valójában az is, érezte meg hirtelen Joanna. Ezek mindnyájan azok, minden stepfordi asszony az; főszerepet játszanak valami reklámműsorban, meg vannak elégedve a mosóporokkal, a padlófénnyel és a mosogatószerekkel, samponokkal és dezodorokkal. Csinos kis színésznők, nagy mellekkel, kevés tehetséggel; nem túl nagy meggyőzőerővel játsszák a zöldövezeti háziasszony szerepét s körülöttük minden túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen.

— Kit — szólalt meg ismét Joanna.

Kit ránézett.

— Még biztosan nagyon fiatal lehettél, amikor a klub elnökévé választottak — kezdte Joanna. — Ez azt is jelenti, hogy intelligens vagy és van benned lendület. Most boldognak érzed magad? Mondd meg az igazat! Úgy érzed, hogy teljes életet élsz?

— Igen, boldog vagyok — nézett vissza rá Kit. — És úgy érzem, hogy teljes életet élek. Herb nagyon fontos munkát végez és biztosan nem lenne ennyire eredményes, ha nem lennék mellette. Mi ketten egyek vagyunk, együtt alapítottunk családot, együtt végezzük az optikai kutatásokat, együtt tartjuk fenn a tiszta és kényelmes házunkat és együtt veszünk részt a közösség életében.

— A Férfiegyleten keresztül?

— Igen.

— A Nők Klubjának rendezvényei a házimunkánál is unalmasabbak voltak?

— Nem — válaszolta Kit a homlokát ráncolva —, de nem voltak annyira hasznosak, mint a házimunka. Miért nem iszod a kávédat? Valami baj van vele?

— Nem, csak vártam, hogy kicsit kihűljön — válaszolta Joanna s az ajkához emelte a csészét.

— Óh, igen — állt fel mosolyogva Kit s a kimosott ruhákhoz lépve ismét összehajtogatott valamit.

Joanna a mozdulatait figyelte. Megkérdezze, hogy kik alkották a tagságot? Nem, azok ugyanolyanok lennének, mint Kit, és mi haszna lenne? Belekortyolt a kávéjába. A kávé erős és aromás volt, a legjobb, amit az utóbbi időben ivott.

— Hogy vannak a gyerekek? — érdeklődött Kit.

— Köszönöm, jól — felelte Joanna.

Ezután a kávé márkája után akart érdeklődni, de visszafogta magát és ivott belőle még egy csészével.

Lehet, hogy a műszaki üzlet ablaktáblái érdekesen tükröznék vissza a holdfényt, de csak az ablaktáblákkal egyszerűen képtelenség volt érzékeltetni, hogy hol vannak, és hol tükröződik bennük a holdfény. C'est la vie. Kóválygott kicsit a városközpontban, megérezte a kihalt éjszakai utcák hangulatát. Az egyik oldalon a fehérárkádos üzletsor, a másikon a lankás domboldal, a könyvtárépület és a Történelmi Társaság székháza. Elpocsékolt néhány filmkockát az utcai fényekre, a szemétgyűjtőkre a kor s az idő jellemző közhelyeire. Fekete-fehérben csinálta, de mit számít ez! ? A könyvtár felől egy ezüstszürke macska szaladt ki lassú ügetéssel az úttestre, s lábnyomait sötét holdárnyék követte. Átvágott az úttesten, majd a piac parkolója felé vette az irányt. Nem, kösz, macskafotót most nem kérünk!

Háromlábú állványát a könyvtár előtti füves térségen állította fel, s egy ötven milliméteres lencsével, tizenkét és tizennégy másodperces expozíciós idővel készített néhány felvételt az üzletsorról. Valami furcsa gyógyszerszag terjengett a levegőben… a szellő a háta mögül lengedezett. Majdnem a gyermekkorára emlékeztette, de mégsem volt ugyanaz. Talán a kanalas orvosság szagát érezte? Vagy egy régi játék illata köszönt vissza?

A hold fényénél újratöltötte fényképezőgépét, viszszament az utcán, s valami megfelelő szöget keresett, ahonnan a könyvtárról is csinálhat néhány felvételt. Talált is egy elfogadható helyet s felállította az állványát. Az épület oldalának fehér faburkolatára fekete csíkokat húzott a feje fölött világító hold árnyéka. Az ablakokon át, a belülről gyenge fénnyel megvilágított helyiségekben, a könyvespolcokkal borított falak látszottak. A szokottnál is nagyobb gonddal állította be az élességet, s az expozíciós időt nyolc másodpercről indítva, majd egy-egy másodperccel megnövelve, felment egészen tizennyolc másodpercig. Legalább az egyik felvételen látszaniuk kell majd a könyvespolcoknak is anélkül, hogy a kép többi része túlexponált lenne.

A kocsijához ment a pulóveréért, majd újra fényképezőgépéhez tartva körülnézett. A Történelmi Társaság székháza? Nem, a fák túlságosan is tömör árnyékot vetnek rá és különben is unalmas lenne. De a Férfiegylet épülete… ott fent a dombtetőn… meglepően komikus látványt nyújt: a négyszögletes, tizenkilencedik században emelt, szabályosan szimmetrikus épületet furcsán koronázza a holdfényben csillogó, ferde tv-antenna. Az emeleten lévő négy, padlóig érő ablakon fény áradt az utcára, a redőnyöket felhúzták. Odabent emberi alakok mozogtak.

Levette gépéről az ötvenmilliméteres lencsét s egy harmincöt milliméteresre cserélte, amikor egy fényszóró sugara söpört végig az utcán s azonnal világosabb lett. Megfordult s egy reflektor fénye nyomban elvakította. Behunyt szemmel erősítette meg helyén a lencsét, kezét a szeméhez emelte, pislogott.

Az autó megállt s az elfordított reflektor fénye először narancsszínbe váltott, majd kihunyt. Joanna pislogott néhányszor, s szeme előtt még mindig csillagok futkároztak.

Egy rendőrautó. Ott állt, ahol lefékezett, tíz méterre tőle, az utca másik oldalán. Belülről halk férfihangok hallatszottak; valaki beszélt és tovább beszélt.

Joanna várt.

A kocsi előregördült, egy vonalba ért vele s újra megállt. Egy fiatal, egyáltalán nem rendőrhöz illő hatalmas bajszot viselő rendőr mosolygott rá.

— Jó `stét, asszonyom!

Joanna már többször is találkozott vele, legutóbb a papírboltban, amikor egy rakás különböző színű krepp-papírt vásárolt. Minden színből vett egy tekerccsel.

— Helló! — köszönt vissza Joanna mosolyogva.

A rendőr egyedül ült a kocsiban, biztosan rádión keresztül beszélt valakivel. Talán éppen őróla?

— Ne haragudjon, hogy a reflektorral elvakítottam — mentegetőzött a rendőr. — Az öné az a kocsi a postahivatal előtt?

— Igen — válaszolta Joanna. — Azért nem itt parkoltam, mert éppen…

— Semmi probléma, csak ellenőriztem — mondta a rendőr a fényképezőgépre pillantva. — Jó kis gép! Milyen márka?

— Pentax — felelte Joanna.

— Pentax — ismételte meg a rendőr a fényképezőgépre, majd ismét Joannára pillantva. — És ezzel éjszaka is lehet fényképezni?

— Időfelvételt lehet csinálni vele.

— Óh, persze, persze — bólogatott a rendőr. — És egy ilyen estén mennyi időbe telik az ilyesmi?

— Nos, ez attól függ — válaszolta Joanna.

A fiatal rendőrt az is érdekelte, hogy milyen filmet használ, hivatása-e a fotózás, nagyjából mennyibe kerül egy Pentax, és úgy általában milyen helyet foglal el a fényképezőgépek rangsorában.

Joanna megpróbált nem türelmetlenkedni. Örülnie kellett volna, hogy egy olyan városkában él, ahol a rendőrnek van ideje megállni és néhány percet elbeszélgetni vele.

— Nos — szólalt meg végre a rendőr — azt hiszem, jobb lesz, ha hagyom tovább dolgozni. Jó éjszakát!

— Jó éjszakát — köszönt el Joanna mosolyogva.

A rendőr lassan elindult. Az ezüstszürke macska ismét megjelent s átfutott előtte az úttesten.

Joanna néhány pillanatig tekintetével még követte a kocsit, majd a gépével kezdett foglalkozni, s ellenőrizte a lencse beállítását. A keresőhöz hajolva a Férfiegylet épületére állította gépét és rögzítette az állványon. Fókuszált s az élességet a ferde antennás, négyszögletű épületre állította be. Az emeleti ablakok közül kettő már elsötétült, aztán először az egyiken, majd a másikon is leengedték a redőnyt.

Joanna kiegyenesedett, az épületre nézett, majd a távolban álló rendőrautó stoplámpái felé pillantott.

A rendőr rádión keresztül érdeklődött felőle, majd kérdésekkel tartotta fel addig, amíg nem reagáltak megfelelően, és le nem eresztették a redőnyöket!

Ugyan már, te lány, kezdesz te is megbolondulni! Ismét az épületre pillantott. Odafent biztosan nincs rádiójuk! És miért félnének attól, hogy fényképezi őket? Talán valami orgiát rendeznek? Nőket hozattak a városból? (Vagy ami még rosszabb, innen Stepfordból?) A NAGYÍTÁS DÖBBENETES TITKOKAT TÁR FEL! A Fairview Lane-n lakó Nancy Drew Eberhart fotográfusnak felhőtlen mozdulatlanságba merevedett, látszólag tisztességes háziasszonyokat sikerült időfelvétellel lencsevégre kapni a Férfiegylet ablakán keresztül…

Mosolyogva ismét a keresőhöz hajolt, finomított egy kicsit a beállításon és az élességen, majd három felvételt készített az elsötétített ablakú épületről… először tíz, aztán tizenkét, majd tizennégy másodperccel exponált.

Készített néhány képet a postahivatalról s a felhők hátterében előtte álló, csupasz zászlórudakról. Éppen az állványát rakta be a kocsijába, amikor a rendőrautó ismét lelassított mellette.

— Remélem, sikerültek a képek! — szólt ki a fiatal rendőr.

— Kösz! — mosolygott rá Joanna. — Kellemes volt elbeszélgetni magával — tette még hozzá, hogy enyhítsen valamit a nagyváros-szülte gyanakvásán.

— Jó éjszakát! — köszönt el tőle a rendőr.

Walter cégénél a többségi tulajdonostárs vesebajban meghalt, s a cég könyvelésében, melyet ő irányított, nyugtalanító pontatlanságok kerültek napvilágra. Walternek két éjszakát és egy teljes hétvégét is a városban kellett töltenie, s az ezt követő estéken is csak ritkán ért haza tizenegy óra előtt. Pete leesett az iskolabuszról, elöl kitört két metszőfoga. Joanna szülei egy utolsó pillanatban küldött értesítés után, útban karib-tengeri nyaralásukra, háromnapos látogatásra ékeztek. (Nagyon tetszett nekik a ház és maga Stepford is, s Joanna anyja egyenesen csodálta Carol Van Santet. „Olyan derűs és ügyes! Igazán példát vehetnél róla, Joanna!”)

A mosogatógép szivattyúja tönkrement; közeledett Pete nyolcadik születésnapja s az ezzel járó kötelezettség, az ajándék, a vendégség, a kedveskedés és a torta. Kimnek fájt a torka, három napig nem is ment iskolába, Joannának késett a menstruációja, de aztán — hála Istennek és a pirulának — végre megjött.

Sikerült néha teniszeznie is, játéka fokozatosan javult, de még meg se közelítette Charmaine-ét. Közben elkészült a sötétkamra is, próbanagyítást készített a fekete férfit és a taxit ábrázoló képről. Előhívta s kinagyította a városközpontban készített felvételeket, melyek közül kettő elég jól sikerült. Peteről, Kimről és Scott Chamalianról is készített néhány fotót, ahogy a dzsungelnek berendezett tornateremben játszanak.

Bobbie-val szinte mindennap találkozott; együtt mentek vásárolni, s tanítás után Bobbie néha két kisebb fiát, Adamot és Kennyt is átvitte hozzájuk. Egy alkalommal Joanna, Bobbie és Charmaine kicsípték magukat s elmentek egy kétkoktélos ebédre az Eastbridge-n lévő francia étterembe.

Október vége tájékán Walter már ismét hazajárt vacsorázni, fény derült a halott tulajdonos sikkasztására, aztán a dolgok helyrejöttek és feledésbe merültek. A házban minden működött és mindenki egészséges volt. Mindenszentek napján egy hatalmas sütőtökből halálfejet faragtak ki, s Pete fogatlan Denevéremberként járta a várost húgával, aki Heckelnek vagy Jeckelnek öltözött (mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy egyszerre mindkettejüket megszemélyesítse). Joanna is szétosztogatott ötven zacskó cukrot, de a gyümölcs és a sütemény idő előtt elfogyott; jövőre majd jobban oda fog figyelni erre is.

November első szombatján vacsorát adtak, ahol ott volt Bobbie és Dave, Charmaine és férje Ed; a városból pedig Shep és Sylvia Tackover, valamint Don Ferrault, Walter egyik tulajdonostársa, és felesége Lucy is kijött hozzájuk. Az a helyi asszony, akit Joanna segítségül felfogadott a tálaláshoz és a mosogatáshoz, örült, hogy a változatosság kedvéért itt, Stepfordban is dolgozhat.

— Valamikor milyen nagy volt itt az élet! — mesélte a nő. — Sorba álltak és veszekedtek értem a háziaszszonyok! Most pedig el kell járnom Norwoodba, Eastbridge-be meg New Sharonba! Pedig én utálok éjszaka vezetni!

A tenyeres-talpas, de fürge mozgású, ősz hajú aszszonyt Mary Migliardinak hívták.

— Mindennek a Férfiegylet az oka! — magyarázta, miközben a rákfalatokba szurkálta a fogpiszkálókat. — A szórakozás, a vidámság azonnal elszállt, ahogy azok elkezdték! A férfiak eljárnak, a nők maradnak otthon. Ha az öregem élne, előbb engem kellene agyonütnie, mielőtt hagynám, hogy oda belépjen!

— De hát ez egy nagyon régi szervezet, nem így van? — érdeklődött Joanna s óvatosan karnyújtásnyira tartotta magától a salátástálat.

— Viccel? — nézett rá csodálkozva Mary — Hat vagy hét éve alakult; biztos, hogy nem régebben! Korábban volt a Polgári Szövetség, a Szarvasok, a Légiósok — sorolta a fogpiszkálók gépiesen gyors szurkálása közben —, de aztán ezek egyesültek és azóta így működnek. A Légiósok nem csatlakoztak hozzájuk. Azok ma is külön vannak. Hat vagy hét éve történt. Ez lesz az összes előétel?

— A sajtos tekercsek bent vannak a hűtőben — mutatta Joanna.

Közben jégvödörrel a kezében, Walter is megjelent a konyhában; sportzakójában nagyon jól festett.

— Szerencsénk van — jegyezte meg mosolyogva, amikor a hűtőszekrényhez lépett. — Valami jó rajzfilm van a tv-ben s Pete le se akar jönni. A Sonyt betettem a szobájába — mondta s a fagyasztóból elővett egy nagy zacskó jeget.

— Mary éppen most mesélte, hogy a Férfiegylet egy új szervezet — újságolta Joanna.

— Az nem új — tépte fel Walter a zacskó végét. Arcán egy borsónyi papír zsebkendő lifegett, borotválkozás után azzal állíthatta el a vérzést.

— Hat vagy hét éves — bizonygatta Mary.

— Nekünk az már réginek számít — mosolygott Walter.

— És én meg azt hittem, hogy még a Puritánok idején alakult — háborgott Joanna.

— Ezt meg honnan vetted? — kérdezte Walter, s kiöntötte a jeget a jégvödörbe.

— Nem is tudom… — keverte Joanna a salátát. A felépítéséről, meg arról a régi székházról…

— Valamikor az volt a Terhune Ház — mesélte tovább Mary s egy fóliacsíkot rakott a fogpiszkálóval teletűzdelt tányérra. — Rettentő olcsón jutottak hozzá. Adótartozás miatt árverezték el és rajtuk kívül senki se licitált rá.

A vendégség katasztrofálisan sikerült. Lucy Ferrault allergiás volt valamire és állandóan tüsszögött; Sylvia olyan szórakozottan ült, mintha el lett volna varázsolva; Bobbie, akire Joanna nagyon számított, hogy majd szóval tartja a társaságot, torokgyulladást kapott s alig tudott megszólalni; Charmaine Miss Vámpírra vette a figurát s hosszú, földig érő, majdnem a köldökéig kivágott, hófehér selyemruhában jelent meg; Dave és Shep zavarban érezte magát és félrehúzódott. Walter (az ördög vigye el), a sarokba elvonulva, jogi kérdésekről tárgyalt Don Ferrault-val. A kitűnően szabott ruhát viselő, nagydarab és kicsit spicces Ed Wimperis Joanna karjába kapaszkodva lassan, meggondoltan és nagyon hosszan azt fejtegette, hogy a videokazetták megjelenése teljesen megváltoztatja az iparágat. A vacsoraasztalnál Sylvia kicsit magához tért és frontális támadást indított az elővárosi közösségek ellen, melyek az adókedvezményeknek és a könnyűiparnak köszönhetően szedték meg magukat és másfél, két hektáros telkeken kerítéssel körbevett erődökkel zárják el magukat a külvilágtól. Ed Wimperisnek sikerült feldöntenie a poharát. Joanna megpróbálta egy kicsit lazább témára terelni a beszélgetést. Bobbie rekedtes hangon, fuldokolva magyarázni kezdte torokgyulladásának eredetét. Valami hangfelvételt készített Dave egyik barátjának, „aki valami átkozott Henry Higginsnek képzeli magát” s ez mindennek az oka. Charmaine viszont, aki jól ismerte a szóban forgó barátot és maga is készített számára hangfelvételt, azonnal le is torkollta Bobbie-t: „Soha ne szóld meg a Bakot azért, amit csinál! A Bak jegyében született emberek alkotnak!” — jelentette ki, majd körbekérdezett mindenkit, hogy milyen jegyben született. Elemezte az adott jegyben születettek jellemzőit, amivel mindenkitől teljes figyelmet követelt magának. A túlságosan száraz sültet ezúttal Walternek se sikerült szépen felszeletelnie. A tészta ugyan megkelt, de nem annyira, amennyire kellett volna — jegyezte meg Mary felszolgálás közben. Lucy Ferrault erre is tüszszentett egyet.

— Soha többé! — jelentette ki Joanna a külső lámpák oltogatása közben.

— Egy időre nekem is elég volt — ásította Walter. — Figyelj — fordult hozzá Joanna —, hogy tudtatok Donnal félrehúzódni és külön beszélgetni, amikor három nő úgy ült ott a díványon, mint három fadarab?

Sylvia telefonált és elnézést kért. Nem hagyták jóvá az előléptetését, amiről pedig az volt a véleménye, hogy átkozottul megérdemelte volna. Charmaine áradozott a telefonba, hogy mennyire jól érezték magukat és kérte, hogy halasszák el az elvileg rögzített keddi teniszpartit.

— Ednek újabb rögeszméje támadt — újságolta. Kivesz néhány nap szabadságot, Merrillt elvisszük DaCostasékhoz — szerencsére te nem ismered őket s hétvégén majd „újra felfedezzük egymást”. Ez azt jelenti, hogy engem egyfolytában az ágy körül fog kergetni. És a menstruációm is csak a jövő héten esedékes, hogy az ördög vigye el!

— És miért nem hagyod, hogy utolérjen? — érdeklődött Joanna.

— Óh, istenem — sóhajtotta Charmaine. — Tudod, egyáltalán nem élvezem, ha egy nagy farkat belém dugnak, ennyi az egész. Soha nem élveztem és nem is fogom. Leszbikus se vagyok, mert már azt is kipróbáltam, és az se nagy ügy! Egyszerűen nem érdekel a szex. És nem hinném, hogy bármelyik nőt komolyan érdekelné, még azokat se, akik a Halak jegyében születtek. Téged érdekel?

— Nos, nimfomániás én se vagyok — mondta Joanna —, de engem érdekel, persze, hogy érdekel.

— Valóban érdekel, vagy csak kötelességednek érzed, hogy érdekeljen?

— Valóban érdekel.

— Nos, ezt mindenki maga tudja — jegyezte meg Charmaine. — Tegyük át a partit csütörtökre, rendben? Akkor lesz valami értekezlete, amiről nem maradhat el, hála istennek…

— Oké, tehát csütörtök, ha valami közbe nem jön.

— Ne hagyd, hogy közbejöjjön! — Már kezd hűvösödni.

— Majd pulóvert húzunk!

Elment a szülői értekezletre. Pete és Kim tanárai, Miss Turner és Miss Gair — két kellemes, középkorú tanárnő — is jelen voltak és nagyon lelkesen válaszoltak a tanítási módszerekkel kapcsolatos kérdéseire. Elmagyarázták, hogy milyen zsúfolt programot terveztek be erre az évre. Az értekezleten nagyon kevesen vettek részt, a terem végében meghúzódó tanárok csoportján kívül mindössze kilenc anyuka és egy tucatnyi apuka jött el a találkozóra. A szülői munkaközösség elnöke, egy Mrs. Hollingsworth nevű, csinos, szőke asszony mosolyogva, ráérős hozzáértéssel intézte az ügyeket.

Pete-nek és Kimnek néhány téli ruhadarabot, magának pedig egy szövetnadrágot vásárolt. Két nagyítása, a Szolgálaton kívül és a Stepfordi Könyvtár csodálatosan sikerült, aztán Pete-et és Kimet is el kellett vinnie Dr. Coe-hez, a fogorvoshoz.

— Megbeszéltük? — kérdezte csodálkozva Charmaine, amikor ajtót nyitott neki.

— Persze, hogy megbeszéltük — felelte Joanna. — Még mondtam is, hogy oké, ha nem jön közbe semmi. Charmaine mosolyogva csukta be mögötte az ajtót. Nadrágja és blúza elé kötényt kötött.

— A fenébe is, ne haragudj, Joanna! — mentegetőzött. — Teljesen kiment a fejemből.

— Nem történt semmi baj! Siess átöltözni!

— Már nem tudunk játszani — kezdte Charmaine. — Először is, túl sok a munkám…

— Munkád?

— Házimunka.

Joanna kimeredt szemmel bámult rá.

— Nettie-t elküldtük — magyarázta Charmaine —, egyszerűen hihetetlen, hogy az utóbbi időben milyen hanyag munkát végzett. Először minden tisztának látszik, de aztán, ha benézel a sarkokba… te jó isten!… Tegnap rendbe hoztam a konyhát és az ebédlőt, de még az összes többi szoba hátra van. Ed nem tud együtt élni a piszokkal.

— Oké, nos, ez jó vicc volt — szólalt meg mosolyogva Joanna.

— Egyáltalán nem viccelek! — bizonygatta Charmaine. — Ed valójában nagyszerű fickó, én pedig lusta és önző teremtés voltam. Szorgalmasan teniszeztem, szorgalmasan olvastam az asztrológiai könyveket. Most már Edről és Merrillről is gondoskodnom kell. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen nagyszerű férjem és fiam van.

Joanna a kezében tartott teniszütőre, majd Charmaine-re pillantott.

— Nos, ez valóban nagyszerű — mondta mosolyogva —, de őszintén szólva, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy abbahagyod a teniszezést.

— Menj és nézd meg! — mondta Charmaine.

Joanna barátnője arcába bámult.

— Menj és nézd meg! — ismételte meg Charmaine.

Joanna megfordult, bement a nappaliba s odalépett az eltolható üvegajtóhoz. Széthúzta s Charmaine biztatására kiment a teraszra. Néhány lépést tett a széléig s lenézett a pázsitos térségen kanyargó, lapos kövekkel kirakott, lejtős gyalogútra.

A keréknyomokkal szabdalt pázsiton a teniszpálya mellett egy teherautó állt. A pálya két oldaláról a kerítés már eltűnt, másik két oldala, a rövidebb és a hoszszabb, a pázsiton hevert. A hosszabb kerítésszakasz mellett két férfi térdelt s hosszú nyelű vágószerszámokkal szorgoskodott. Szétnyitották a nyelet, majd összepréselték s ezután éles, pattanó hang hallatszott. A pálya kellős közepére leborított kerti föld egész kis hegyet alkotott; a háló és a tartóoszlopok is eltűntek.

— Ed fűvel akarja betelepíteni — magyarázta Charmaine.

— De hisz ez agyagos pálya! — fordult feléje Joanna.

— Minden sima és egyenletes lesz — jelentette ki Charmaine.

— Te jó isten! — szörnyülködött Joanna, ahogy a vágószerszámmal dolgozó munkásokat bámulta. — De hisz ez őrültség, Charmaine!

— Ed golfozik, teniszezni nem szokott — közölte Charmaine.

— Mit csinált ez az ember veled? — nézett rá Joanna. — Megbabonázott?

— Ne bolondozz — felelte Charmaine mosolyogva. — Ed valóban nagyszerű fickó, én pedig szerencsés asszony vagyok, aki köszönettel tartozik neki. Akarsz kicsit maradni? Azonnal csinálok egy kávét! Most éppen Merrill szobájával foglalkozom, de közben beszélgethetünk.

— Hát rendben — mondta Joanna, de közben tagadóan rázta a fejét. — Nem, köszönöm, nem kérek… — hátrált el Charmaine mellől, s még mindig rajta tartotta a tekintetét. — Nem, van néhány dolog, amit nekem is meg kell csinálnom — mondta, majd megfordult s gyors léptekkel átvágott a teraszon.

— Sajnálom, hogy elfelejtettelek felhívni — mentegetőzött Charmaine, amikor beértek a nappaliba.

— Semmi probléma — mondta Joanna, majd mindkét kezével ütőjét tartva, gyorsan szembefordult vele. — Néhány nap múlva találkozunk, rendben?

— Persze — mosolygott rá Charmaine. — Hívjál majd telefonon! És add át üdvözletem Walternek!

Bobbie is elment Charmaine-hez, mert a saját szemével akarta látni, aztán telefonált.

— Most éppen a hálószobából pakolja ki a bútorokat. Még csak júliusban költöztek be… ugyan menynyi piszok gyűlhetett ott össze azóta?

— Nem fog sokáig tartani — bizonygatta Joanna. Ilyesmi nem létezik! Az emberek nem tudnak ilyen hirtelen megváltozni.

— Nem? — kérdezett rá Bobbie. — Itt, ezen a környéken?

— Hogy érted ezt?

— Hallgass el, Kenny! Add oda neki! Joanna, figyelj, beszélni szeretnék veled. Holnap együtt tudunk ebédelni?

— Igen…

— Dél körül érted megyek. Azt mondtam add oda neki! Oké? Délben, és nem csinálunk nagy ügyet belőle. — Oké! Kim! Minden vizes lesz a környéken…

Walter nem volt különösen meglepve, amikor a Charmaine körüli változásokról értesült.

— Ednek biztosan elege lett belőle — jegyezte meg, s közben kanalával villájára segítette a spagettit. Nem hiszem, hogy eleget keresne egy ilyen életvitelhez. Egy szobalány fenntartása manapság legkevesebb heti száz dollárba kerül.

— De az egész viselkedése megváltozott — magyarázta Joanna. — Gondold el! Panaszkodik.

— Tudod, hogy mennyi Jeremynek a zsebpénze? — szólt közbe Pete.

— Ő két évvel idősebb nálad! — hangzott Walter válasza.

— Őrültségnek hangzik, de szeretném, ha nevetés nélkül végighallgatnál, mert vagy igazam van, vagy pedig teljesen meghibbantam és akkor együttérzésre van szükségem! — közölte Bobbie s szájához emelte a sajtos hamburgert.

— Oké, rajta! Vágj bele! — nyelte le a falatot a figyelmesen hallgató Joanna.

Az Eastbridge Roadon lévő McDonald'snál álltak meg s a kocsiban ették a sajtos hamburgert.

Bobbie egy kisebb falatot vett a szájába, alaposan megrágta és lenyelte.

— Néhány héttel ezelőtt olvastam egy cikket a Timesban — kezdte a mondókáját. — Kerestem is otthon, de már biztosan kidobtam — pillantott Joannára. — El Pasóban, Texasban, nagyon alacsony a bűnözés. Azt hiszem, El Pasóról volt szó. Mindenesetre, valahol Texasban nagyon alacsony a bűnözés, alacsonyabb mint Texasban bárhol. Ennek oka az, hogy a talajban lévő vegyszerek bejutnak az ivóvízbe, mindenkit letompítanak és enyhítik a feszültségeket. Isteni igazság!

— Mintha nekem is rémlene valami — bólogatott Joanna, s szájához emelte a sajtos hamburgert.

— Joanna! — folytatta Bobbie. — Azt hiszem, hogy valami itt is van! Itt Stepfordban! Elképzelhető ez? Azok a furcsa fák a Kilences út mellett… az elektronika, az űrhajózási ipar hulladékai… és a Stepford patak épp ott folyik el a lerakó mögött… csak az isten a megmondhatója, hogy milyen szeméttel mérgezik a környezetet…

— Hogy érted ezt? — kérdezte Joanna.

— Gondolj csak bele! — fejtegette Bobbie s kezét először ökölbe zárta, majd kisujjával kezdve, az ujjait vette sorra. — Charmaine megváltozott és háziasszony lett belőle — mondta, majd gyűrűsujját is kinyújtotta. — Az a nő, akivel beszéltél, aki valamikor a klub elnöke volt, szintén megváltozott ahhoz képest, amilyen korábban volt, nem igaz?

Joanna csak bólogatott, Bobbie pedig a középső ujját is kiegyenesítette.

— Azok az asszonyok, akikkel Charmaine korábban teniszezett, szintén megváltoztak; ezt maga Charmaine mondta.

Joanna homlokát ráncolva sült krumplit vett ki a közéjük tett zacskóból.

— Gondolod… gondolod, hogy a vegyszerek miatt? — kérdezte bizonytalankodva.

— Vagy azokból az üzemekből folyik el valami — bólogatott Bobbie —, vagy valahonnan a környékükről… ugyanúgy, mint El Pasóban — tette még hozzá, s kávéspoharát levette a műszerfalról. — Ilyesminek kell történnie — jelentette ki határozottan. — Az nem lehet, hogy minden stepfordi nő olyan, amilyen! Néhányan azok közül, akikkel beszéltünk, valaha szintén tagjai lehettek a klubnak. Néhány évvel ezelőtt még tapsoltak Betty Friedannak és most nézd meg őket! Ők szintén megváltoztak!

Joanna a sült krumplit majszolta s időnként a sajtos hamburgerből is harapott hozzá. Bobbie is harapott egyet a hamburgerből s egy korty kávét ivott rá.

— Valaminek lenni kell! — ismételte meg Bobbie. A talajban, a vízben, a levegőben… nem tudom! Ennek hatására az asszonyokat semmi más, csakis a házimunka érdekli. Ki tudja, hogy ezt melyik vegyszer okozhatja? Ezt ma még a Nobel-díjasok se tudják. Lehet, hogy valami hormonféle teszi… talán ettől van ilyen sok nagy melák is a környéken! Már biztosan te is észrevetted?!

— Persze! — felelte Joanna. — A piacon mindig törpének érzem magam.

— Én is, isten bizony! — helyeselt Bobbie, majd kávéját visszatette a műszerfalra és krumplit vett ki a zacskóból. — Nos? — nézett kérdően Joannára.

— Azt hiszem, hogy… hogy ez elképzelhető, de elég valószínűtlenül hangzik… — vette el Joanna is a kávéját a műszerfalról. A műanyag pohár párás nyomot hagyott.

— Semmivel se valószínűtlenebb, mint El Pasóban — jelentette ki Bobbie.

— De az — mondott ellent Joanna. — És azért valószínűtlenebb, mert ez itt csak a nőket érinti. Davenek mi a véleménye?

— Még nem említettem neki. Úgy gondoltam, hogy téged kérdezlek meg először.

— Nos, ez is a lehetőségek közé tartozhat — kortyolt bele Joanna a kávéjába. — És nem hiszem azt, hogy meghibbantál. Azt kellene csinálni, gondolom én, hogy valami nagyon tárgyilagos levelet írunk az állami… minek is?… mondjuk az Egészségügyi Hivatalnak… vagy a Környezetvédelmi Bizottságnak… szóval valami hivatalos szervnek, melynek jogában áll utánanézni a dolgoknak. Ezt ki tudjuk deríteni a könyvtárban.

— Mm-m — rázta meg a fejét Bobbie. — Én már dolgoztam állami hivatalban. Felejtkezz el róluk! Szerintem az egyedüli megoldás, ha elköltözünk és csak azután kezdünk el levelekkel foglalkozni.

Joanna feléje fordult s az arcába bámult.

— Komolyan mondom! — bizonygatta Bobbie. Az a valami, ami háziasszonyt tudott faragni Charmaineből, az velem nem fogja ugyanezt megtenni. Gondolom, veled sem?

— Ugyan már! — csitítgatta Joanna.

— Valami itt nincs rendjén, Joanna! Nem viccelek! Ez egy Zombiváros. És Charmaine júliusban, én augusztusban, te pedig szeptemberben költöztél ide!

— Rendben, nyugodj meg, hallom, amit mondasz. Bobbie jókorát harapott a sajtos hamburgerbe, Joanna pedig összevont szemöldökkel a kávéját kortyolgatta.

— Ha mégis tévednék — folytatta tele szájjal Bobbie —, még ha nem is valami vegyszer okozná ezeket a dolgokat — nyelte le a falatot —, akkor is valóban ez lenne az a hely, ahol le akarod élni az életed? Mindkettőnknek van egy barátnője, neked két, nekem három hónap után! Ez lenne az eszményi közösség? Norwoodba mentem a hajamat megcsináltatni, amikor hozzátok készültünk. Egy tucatnyi rohanó, hanyagul öltözött, ideges és élő asszonyt láttam. Szerettem volna mindet átölelni.

— Keress magadnak Norwoodban barátnőket! mosolyodott el Joanna. — Kocsid is van…

— Te pedig olyan átkozottul független vagy! emelte le Bobbie is poharát a műszerfalról. — Megkérem Dave-et, hogy költözzünk el innen. Itt eladjuk a házat és veszünk magunknak egyet Norwoodban, vagy Eastbridge-ben. Ezért csak egy kis fejfájást és zűrzavart, meg a költözködési költségeket kell vállalni… ha ragaszkodik hozzá, akkor még kölcsönt is hajlandó vagyok felvenni…

— Gondolod, hogy bele fog egyezni?

— Jobban jár, ha beleegyezik, különben nagyon megkeserítem az életét. Mindig is Norwoodban akartam venni valamit. De szerinte ott túl sok a protestáns. Nos, engem inkább vegyenek körül protestánsok, mint hogy ezen a helyen megmérgezzen az a valami! Úgyhogy rövidesen egyetlen barátnőd se lesz… hacsak nem beszélsz te is Walterrel.

— A költözésről?

Bobbie biccentett, majd tekintetét változatlanul Joannán tartva, belekortyolt a kávéjába.

— Nem kérhetem meg, hogy újra költözzünk el rázta meg a fejét Joanna.

— Miért ne? Hiszen ő is azt akarja, hogy jól érezd magad, nem így van?

— Biztosan nem fogom megkérni! Éppen most készült el a sötétkamrám.

— Oké! — vonta meg a vállát Bobbie. — Akkor maradsz és marad neked a közvetlen szomszédod.

— Bobbie, ez nem lehet vegyszer. Azaz… éppen lehetséges, de őszintén szólva, én nem hiszek benne. Valóban őszintén mondom!

Még beszélgettek egy ideig, befejezték az evést, majd elindultak az Eastbridge Roadon s rákanyarodtak a Kilences útra. Elhaladtak egy bevásárlóközpont és néhány régiségbolt mellett, majd valami ipari negyedhez értek.

— A méreggyárak! — jegyezte meg Bobbie.

Joanna végignézett az úttól kicsit távolabb eső, ragyogóan rendben tartott, alacsony építésű, modern épületeken, melyek mindegyikét széles, gondosan nyírt pázsitos térség választotta el a másiktól: Ulitz Optics (Herb Sundersen is itt dolgozik), a CompuTech (Vic Stavros munkahelye, bár lehet, hogy ő az Instatronnál van), a Stevenson Biokémiai Művek, a Haig-Darling Computers és a Burnham-Massey-Microtech (Dale Coba… fújj… és Claude Axhelm), aztán az Instatron és a Reed Saunders (Bill McCormick — vajon hogy van Marge), aztán a Vesey Electronics és az AmeriChem-Willis.

— Öt dollárba fogadok veled, hogy ezek ideggázzal kísérleteznek.

— Lakott területen?

— Miért ne? Egy ilyen washingtoni banda mellett?

— Ugyan már, Bobbie!

Walter észrevette, hogy valami nincs rendben a felesége körül, s rá is kérdezett.

— Neked kész kell lenned a Koblenz féle szerződéssel — próbált Joanna kitérni a kérdés elől.

— Az egész hétvége előttünk van — válaszolta Walter, s nem hagyta magát eltéríteni. — Miről van szó? Ki vele!

Amíg a mosatlant összeszedte és berakta a mosogatógépbe, addig Joanna elmesélte Bobbie költözési szándékát és az El Pasóval kapcsolatos elméletét.

— Nos, ez nekem magas egy kicsit — jegyezte meg Walter.

— Nekem is — vallotta be Joanna. — De az is igaz, hogy itt az asszonyok valóban megváltoznak és hátrányukra változnak, unalmasakká válnak. Ha Bobbie elköltözik és Charmaine se tér vissza a régi önmagához, ami legalább…

— És te is el akarsz költözni? — tette fel Walter a kérdést.

Joanna bizonytalan pillantást vetett feléje. Walter kék szemének válaszra váró csillogása nem árulkodott arról, hogy mit gondol.

— Nem — felelte Joanna — nem, mert már teljesen berendezkedtünk. És a ház is jó… És igen, mert biztos vagyok benne, hogy Eastbridge-ben vagy Norwoodban boldogabb lennék. Bárcsak korábban megnéztük volna mindkettőt!

— Ez aztán a határozott válasz — mosolyodott el Walter. — Egyszerre igen és nem.

— Hatvan-negyven százalék — mondta Joanna.

— Rendben van! — egyenesedett fel Walter a pultnál, melyre eddig támaszkodott. — Ha majd száz és nulla százalék lesz, akkor elköltözünk.

— Megtennéd? — kérdezte az asszony.

— Hát persze — felelte Walter. — Ha itt valóban boldogtalan lennél… Csak nem szeretném tanítási idő alatt bonyolítani az ügyet…

— Nem, nem, arról szó se lehet!

— A következő nyáron viszont nyélbe lehet ütni a dolgot. Végtére is az időn és a költözés költségein kívül nem vesztünk semmit.

— Bobbie is ezt mondja.

— Tehát akkor csak az van hátra, hogy eldöntsd a kérdést — mondta Walter, majd az órájára pillantott és kiment a konyhából.

— Walter! — szólt utána Joanna konyharuhával a kezében.

— Igen?

Joanna odalépett az ajtóhoz, ahonnan láthatta a hallban megálló férjét.

— Köszönöm! — mondta mosolyogva. — Most már sokkal jobban érzem magam!

— Te vagy az, aki egész nap itthon van, nem én — mosolygott Walter s bement a dolgozószobába.

Joanna követte pillantásával, aztán megfordult s benézett a nappaliba. Pete és Kim a szőnyegen ülve tv-t nézett… a képernyőn — meglepő módon — Kennedy és Johnson elnök látszott; nem, csak az alakjuk tűnt fel egy pillanatra. Néhány pillanatig még ő is a képernyőt figyelte, majd visszalépett a mosogatóhoz s a maradék néhány edényt is elsúrolta.

A tanítási év végén Dave is késznek mutatkozott arra, hogy elköltözzön.

— Olyan gyorsan beadta a derekát, hogy majd hanyatt estem — mesélte Bobbie másnap reggel telefonon. — Abban bízom, hogy júniusig végzünk is vele.

— Addig is ásványvizet igyál! — figyelmeztette Joanna.

— Gondolod, hogy nem azt iszom? Éppen most küldtem el Dave-et, hogy hozzon néhány üveggel. Joanna hangosan felkacagott.

— Nevess, csak nevess! — folytatta Bobbie. — Napi néhány centért inkább biztonságban érzem magam, mint hogy később bánkódjak miatta. És írok az Egészségügyi Hivatalnak! A probléma csak az, hogy nem szeretném, ha egy begolyósodott öregasszonynak néznének. Nem akarsz segíteni és aláírni?

— Dehogynem — felelte Joanna. — Gyere át kicsit később! Walter éppen egy szerződésen dolgozik; talán neki is lesz néhány ötlete a számunkra.

Joanna Pete-tel és Kimmel őszi levelekből álló képeket ragasztgatott, aztán segített Walternek feltenni a külső ablaktáblákat, később a városban akartak találkozni a cégtulajdonosok és feleségeik számára rendezett vacsorán… ezen a dögunalmas, mesterkélten baráti rendezvényen, ahol mindenki csak a másik ruháját figyeli. Joanna egy csekket is kapott az ügynökségtől: legsikeresebb képe felhasználásáért kétszáz dollárt utaltak ki neki.

A piacon Marge McCormickkal találkozott — igen, tényleg nem érezte jól magát, de kösz, most már minden rendben van; Frank Roddenberryvel is összeakadt a műszaki áruházban. — Helló, Joanna! Hogy érzed magad? — A Fogadóbizottság munkatársába pedig az üzlet ajtajánál botlott bele. — A Gwendolyn Lane-re egy fekete család költözik — újságolta. — Ez jó dolog, ugye?

— Jó — biccentett Joanna.

— Felkészültek már a télre?

— Éppen azt csinálom — mosolyodott el Joanna s a táskájában lévő több zacskónyi madáreleségre mutatott.

— Ugye, szép környék? — érdeklődött tovább a hölgy a Fogadóbizottságtól. — Ugye, maga volt az a megszállott fotós? Egy bemutatót kellene tartania!

Joanna ebédre hívta Charmaine-t.

— Nem tudok menni, Joanna, nagyon sajnálom közölte Charmaine. — Rengeteg teendőm van a ház körül. Tudod, hogy van ez!

Szombaton délután Claude Axhelm kereste fel… őt, Joannát és nem Waltert. Egy táskát is hozott magával.

— Szabad időmben egy feladaton dolgozom — magyarázta fel s alá járkálva a konyhában, míg Joanna egy teát készített neki. — Talán már hallottál is róla? Embereket kérek meg, hogy bizonyos szavakat és szótagokat magnóra mondjanak. A férfiak ezt fent a székházban, a nők pedig saját otthonukban csinálják.

— Óh, igen — figyelte érdeklődéssel Joanna.

— Elmondják, hogy hol születtek s azóta hol és mennyi időt töltöttek — folytatta Claude a járkálást s ujjával megérintgette a konyhaszekrény gombjait.

A végén az egészet — minden szalagot, a rajtuk lévő földrajzi adatokkal együtt — számítógépre viszem. Elegendő mennyiségű minta után már adatok nélküli szalagot és nagyon rövid szöveget is be tudok táplálni, s akkor — magyarázta csillogó szemekkel s ujját végigfuttatta a pult szélén — a gép ennek alapján kidobja az illető személy földrajzi előfordulásának színhelyeit s azt is, hogy hol született és hol élte le eddigi életét. Egyfajta elektronikus Higgins profeszszor. És nem csupán üres bűvészkedésről van szó; szerintem ezt majd a rendőrségi munkában is nagyon jól lehet használni.

— A barátnőm, Bobbie Markowe… — szólalt meg Joanna.

— Dave felesége, hát persze!

— … torokgyulladást kapott a magnózástól.

— Mert elsiette a dolgot — magyarázta Claude. Az egészet két este csinálta meg. Nem kell ennyire elkapkodni! A magnót itthagyom; addig maradhat, amíg csak akarod. Ugye megteszed? Nagy segítség lenne…

Walter jött be a teraszon keresztül; Pete-tel és Kimmel éppen a lehullott levelet égették a kertben. Claude-dal kezet fogott s üdvözölték egymást.

— Ne haragudj — kért Walter elnézést Joannától. Szólnom kellett volna, hogy Claude átjön, mert kérni akar tőled valamit. Gondolod, hogy tudsz neki segíteni?

— Nagyon kevés az időm… — kezdte Joanna.

— Szabad perceidben is csinálhatod — győzködte Claude. — Azt se bánom, ha több hétig eltart.

— Nos, ha ilyen hosszú időre itt tudod hagyni a magnót…

— És cserébe ajándékot is kapsz tőlem — nyitotta ki Claude az asztalon heverő táskáját. — Hagyok még egy plussz szalagot is, amire altatódalt énekelhetsz, vagy mesét mondhatsz a gyerekeknek. Majd átírom neked lemezre és ha este elmentek valahova, akkor a bébiszitter lejátszhatja nekik.

— Oh, ez valóban nagyszerű — lelkesedett Joanna.

— Ráénekelhetnéd az Altatódalt és a Jó reggelt csillagfényt is — javasolta Walter.

— Amit csak akarsz — bátorította Joannát Claude. Minél több, annál kedvesebb.

— Nos, ideje visszamennem a kertbe — indult kifelé Walter. — Még ég a tüzem. Majd találkozunk, Claude!

— Oké! — köszönt el tőle Claude.

Joanna Claude elé tette a teát, Claude pedig megmutatta, hogyan kell az elegáns, fekete bőrtokban lévő magnetofonba betenni a szalagot, és hogyan kell felvételt készíteni. Átadott a nőnek nyolc sárga magnókazettát s egy fekete kötésű, vastag füzetet is.

— Úristen, hiszen ez rengeteg — szörnyülködött Joanna, miután végiglapozta a kicsit gyűrött, kicsit szamárfüles oldalakat, melyekre három külön oszlopba gépelték a szöveget.

— Gyorsan fog menni — vigasztalta Claude. — Csak minden szót tisztán, normális, köznapi hanglejtéssel kell kimondani, s a szavak között tarts rövid szünetet. Látod, most a mutató a vörös mezőben áll. Akarsz egy kicsit gyakorolni?

Hálaadáskor az estét Walter bátyjával Dannel, és családjával töltötték. A vacsorát a fiúk anyja szervezte, hogy gyermekei kibéküljenek. A két testvér már évek óta nem beszélt egymással, mivel apai örökségük miatt vita támadt közöttük. A nézeteltérések viszont ismét fellángoltak és a probléma még jobban kiéleződött, mivel közben a kérdéses birtok értéke is jócskán megnőtt. Walter és Dan kiabálni kezdett egymással, az anyjuk még hangosabban kiabált, amit hazafelé menet a kocsiban, Joanna elég nehezen tudott megmagyarázni a gyerekeknek.

Készített egy felvételt Bobbie legidősebb fiáról, amint mikroszkópjával bíbelődik, meg egy férfiről is, aki éppen a fákat metszette a Norwood Roadon.

Az első hó azon az estén hullott le, amikor Walter éppen a Férfiegyletben volt. Joanna a dolgozószoba ablakából figyelte: az utcai lámpák fényében ritkás pelyhekben szállt, kavargott a csillogó fehérség. Nem esett számottevő mennyiség. Majd lesz még több is! Jó szórakozást, jó fotózást fog jelenteni… no meg vesződséget a csizmákkal és téli ruhákkal.

Szemben az utca túlsó oldalán, Claybrookék nappalijában, Donna gépies, egyenletes mozdulatokkal valami sportversenyen nyert serleget csuszatolt. Joanna egy ideig figyelte, majd fejcsóválva elfordult az ablaktól. Ezek a stepfordi asszonyok, soha nem hagyják abba, gondolta magában.

Úgy hangzott, mintha valami vers első sora lenne. Ezek a stepfordi asszonyok soha nem hagyják abba.

Ezeknek valamit, valamit egész életükben csinálniuk kell. Úgy dolgoznak, mint a robotok. Igen, ez illik rájuk. Egy életen át dolgoznak, mint a robotok.

Elmosolyodott. Próbálná csak ezt elküldeni a Krónikának!

Az asztalhoz lépett s félretolta a tollat, amit könyvjelzőként hagyott a gépelt oldalak között. Néhány pillanatig csendben hallgatózott — fentről nem szűrődött le zaj —, majd bekapcsolta magnót. Ujjával a szöveget követve Ike Mazzard róla készített, bekeretezett képéhez támasztotta a mikrofont és felé hajolt.

— Venni. Vevő. Vétel. Vétek. Vétség. Verés. Verekedés. Vér. Vég. Vége. Végül.