Neurománc

24

A nő elment. Már akkor megérezte, amikor kinyitotta Hyatt-beli lakosztályuk ajtaját. Fekete tapéták, a homályos fényűre csiszolt fenyőpadló, évszázados gonddal elrendezett papírtáblák. A nő elment.

Az ajtó melletti fekete, lakkozott bárszekrényen volt egy üzenet, egyszerű levélpapír ív, kettéhajtva, nehezékül rajta a suriken. Case kicsúsztatta a kilencágú csillag alól, és kinyitotta.

SEMMI GÁZ, DE NEM MEGY TOVÁBB. MÁR KIFIZETTEM A SZÁMLÁT. ÉN MÁR CSAK ILYEN VAGYOK, AZT HISZEM, VIGYÁZZ A SEGGEDRE, OKÉ? CSÓK MOLLY.

Case gombóccá gyűrte a papírt, és a suriken mellé ejtette. Felvette a csillagot és az ablakhoz ment, miközben a kezében forgatta. A dzsekije zsebében találta meg, Sionon, amikor a JAL állomásra való induláshoz készülődtek. Lepillantott rá. Elmentek egy bolt mellett, ahol a nő megvette ezt neki, amikor együtt Chibába utaztak, Molly utolsó műtétei miatt. Aznap éjjel elment a Chatsubóba, mialatt a nő a klinikán volt, és találkozott Ratz-cal, Korábbi öt útjuk során valami mindig távol tartolta a helytől, de most úgy érezte, mintha visszatérne.

Ratz a felismerés legcsekélyebb jele nélkül szolgálta ki.

— Hé — mondta a férfi -, én vagyok az. Case.

Az öreg szemek kitekintettek rá sötét, ráncos húsfoglalatukból. — Á — mondta végül Ratz -, a művész! — Azzal vállat vont.

— Visszajöttem.

Ratz megrázta masszív, tar fejét.

— Night City nem az a hely, ahová valaki visszatér, művész — mondta. Egy mocskos ronggyal törölgette a bárpultot Case előtt, rózsaszín manipulátora vinnyogott. Aztán elfordult, hogy egy másik vendéget szolgáljon ki, Case pedig kiitta a sörét, és ment.

Most a suriken csúcsait érintette meg egyenként, lassan forgatva az ujjai között. Csillagok. Végzet. Még csak nem is használtam soha ezt az átkozott vacakot — gondolta.

És azt sem tudtam meg, milyen színű a szeme. Sose mutatta.

Wintermute nyert, összekapcsolódott valahogyan Neuromancerrel, és valami mássá változtak, valamivé, ami a platinafejből szólt hozzájuk, kifejtve, hogy megváltoztatta a Turing-feljegyzéseket, kitörölve bűncselekményük minden bizonyítékát. Az Armitage által adott útlevelek érvényesek voltak, mindkettőjüknek hatalmas összegeket írtak jóvá, genfi bankszámlákon. A Marcus Garvey-t visszaküldték, Maelcum és Aerol is kapott pénzt a Sion halmazzal kapcsolatban álló bahamai bankon keresztül. A visszaúton, a Babylon Rockerben, Molly elmagyarázta, mit mondott neki a hang a méregtasakokkal kapcsolatban.

— Azt mondta, minden oké. A puszta jelenlétük arra késztette az agyat, hogy előállítsa az enzimet, ezért mostanra leváltak már az érfalakról. A sioniták majd lecserélik a véredet, hogy megnyugodhatsz végre…

Case kezében a csillaggal, lebámult a Császári Kertekre, s visszaidézte felfogóképességének fellobbanását, amint a Kuang-program áthatolt a tornyok alatti jégen, s annak az információszerkezetnek a villanásnyi feltűnését, amit 3Jane halott anyja fejlesztett ki. Megértette, miért választotta Wintermute a fészket az ábrázolására, de nem érzett visszahatást. Az anya keresztüllátott a kriogenizálás hamis halhatatlanságán; nem úgy, mint Ashpool és a többi gyermekük — 3Jane-től eltekintve — , az anya elutasította, hogy idejét tél-láncolatra aggatott meleg pillanatokba sűrítve élje le.

Wintermute kaptár-elme volt, döntéshozó. A külső világban ő végzett változtatásokat. Neuromancer személyiség volt. Neuromancer halhatatlanság volt. Marie-France biztosan beleépített valamit Wintermute-ba, a kényszert, amely arra sarkallta, hogy megszabadítsa önmagát, hogy egyesülhessen Neuromancerrel.

Wintermute. Hidegben és némaságban, egy kibernetikus pók szövögette lassan hálóját, míg Ashpool aludt. Megszőtte Ashpool halálát, a Tessier-Ashpool változat bukását. Egy szellem egy gyermekhez suttogott, aki 3Jane volt, s kiszakította a merev elzárkózásból, melyet rangja megkövetelt.

— Nemigen érdekelte a dolog — mondta Molly. — Csak viszlátot integetett. A kis Braun a vállán ült. Ügy nézett ki, eltört az egyik lába. Azt mondta, el kell mennie, hogy találkozzon az egyik bátyjával, akit jó ideje nem látott.

Visszagondolt Mollyra a hatalmas Hyatt-ágy habszivacsán. Visszament a bárszekrényhez, kivett egy üveg behűtött dán vodkát a belső állványról.

— Case.

Megfordult, egyik kezében a hideg, síkos üveggel, másikban a suriken acéljával.

A Finn arca töltötte be a szoba hatalmas Cray falképernyőjét. Case látta a pórusokat a fantom orrán. A sárga fogak párnányi méretűek voltak.

— Most nem Wintermute vagyok.

— Akkor hát mi vagy? — ivott az üvegből és nem érzett semmit.

— Én vagyok a mátrix, Case.

A férfi felnevetett. — És mire mész ezzel?

— Semmire. Mindenre. Én vagyok a mindenség végösszege, az egész buli.

— Ezt akarta 3Jane anyja?

— Nem. El sem tudta képzelni, milyen lennék. — A sárgafogú mosoly kiszélesedett.

— Na és akkor mi az ábra? Mennyiben változtak a dolgok? Te vezeted most a világot? Te vagy Isten?

— A dolgok nem mások. A dolgok — dolgok.

— De mit csinálsz? Csak ott vagy? — Case vállat vont, a surikent és a vodkát letette a szekrényre, és rágyújtott egy Jehjüanra.

— A saját fajtámmal beszélgetek.

— De hisz te vagy az egész dolog! Magaddal beszélgetsz?

— Vannak mások. Már találtam egyet. Egy nyolcéves periódus alatt rögzítettek átvitelsorozatokat, még az ezerkilencszázhetvenes években. Míg én nem voltam, persze nem volt senki, aki tudja. Senki, aki válaszoljon.

— Honnan jönnek azok a jelek?

— A Centauri-rendszerből.

— Ó — sóhajtotta Case. — Egen? Ne mondd!

— Nem mondom.

És elsötétült a képernyő.

A vodkát a szekrényen hagyta. Összecsomagolta a holmijait. A nő egy csomó olyan ruhát vett neki, amire nem volt igazán szüksége, de valami visszatartotta attól, hogy egyszerűen otthagyja őket. Már az utolsó drága, borjúbőr bőröndöt csukta be, amikor eszébe jutott a suriken. Félretolva a palackot, felvette a nő első ajándékát.

— Nem — mondta. Megperdült, a csillag elhagyta az ujjait egy ezüstvillanással, és a falképernyőbe fúródott. A képernyő feléledt, tükrén minták szikráztak erőtlenül: mintha szabadulni próbált volna valamitől, ami fájdalmat okozott neki.

— Nincs rád szükségem — mondta a férfi.

Svájci számlája zömét új hasnyálmirigyre és májra fordította, a maradékot egy új Ono-Sendaira és egy jegyre, vissza az Államokba.

Talált munkát.

Talált egy lányt, aki Michaelának nevezte magát.

És egy októberi éjjelen, amikor elsuhant a Keleti Part Nukleáris Hatósága skarlátszín sorai mellett, meglátott három figurát. Aprók voltak, valószínűtlenek; az egyik irdatlan adatlépcső legszélén álltak. Bármilyen aprók voltak is, ki tudta venni a fiú vigyorát, rózsaszín foghúsát, a nagy szürke szemek csillogását, amelyek Rivieráéi voltak. Linda még mindig az ő dzsekijét viselte; integetett, ahogy a férfi elhaladt. A harmadik figura, szorosan a lány mögött, karjával annak válla körül, ő maga volt.

Valahonnét, nagyon közelről, nevetés hallatszott, amely nem volt nevetés.

Mollyt sosem látta többé.

Vancouver, 1983 július

A SZERZŐ UTÓSZAVA A MAGYAR KIADÁSHOZ

Olvasóim okkal csodálkozhatnak, vajon miért bukkan fel minduntalan a ma már nem létező Szovjetunió egy olyan regény lapjain, mely a közeljövő multinacionális, info-kapitalista világát ábrázolja. Olyan anakronizmus ez, mely a világ minden science fiction íróját fenyegeti. Mindegy, mit talál ki az ember — fennáll a veszély, hogy víziója egyik napról a másikra túlhaladottá válik. A Neurománc első ízben 1984-ben jelent meg, s be kell ismerjem, hogy akkoriban igenis reálisnak láttam egy olyan jövőt, melyben az Egyesült Államok politikai egysége megszűnik, ám képtelen voltam olyan világot fel vázolni, melyben nem létezik a Szovjetunió.

A Neurománc eredeti angol szövegében nem szerepel az Egyesült Államok elnevezés, és ez szándékos. Az olvasókra bíztam annak eldöntését, létezik-e még az USA, avagy egy nemzetközi konzorciumok uralta városállam-rendszernek adta át helyét. Azért tettem így, mert az ország, amelyben születtem, gyakorta kelti bennem ilyen entitás benyomását.

A Szovjetunió bukását azonban képtelen voltam megjövendölni. Hisz mindig is létezett. Mint a hold, vagy épp a bíborszín. Volt. Most már a múlté, emléke azonban ott kísért első regényem lapjain. Azt hiszem, elmúlásának egyik oka épp az volt, amiért nem tartottam elképzelhetőnek elmúlását. Képtelennek mutatkozott a változásra. Az én életemben — nekem legalábbis nagyon úgy tűnt — nem változott semmit, s mire a változások végre elkezdődtek, már nem lehettek elegendők. Túl kevés történt, túl későn — s az amerikai tömegtudat rémálmainak Vörös Óriása megszűnt létezni.

A Neurománc újraolvastán arra gondolok, hogy Case világának Szovjetuniója az idők folyamán mindinkább elzárkózott a változások elől, saját marxista-leninista buborékába húzódott vissza, ahogyan a Villa Straylight építői, az infokapitalista-arisztokrata Tessier-Ashpoolok a maguk futurisztikus „kaptárába”.

Amikor a Neurománcon dolgoztam, elsősorban a nukleáris apokalipszis folyton visszaköszönő sémáját akartam kiküszöbölni. Olyan világot igyekeztem megteremteni, melyben — minden rossz szándékunk dacára — miénk lett az a bizonyos jövő; olyan világot, melynek körvonalai már akkoriban kezdtek kirajzolódni, akár tetszett, akár nem. Az USA és a Szovjetunió megkapta a maga háborúját — kurta, kínos kis háború kerekedett ki belőle. Sejteni engedtem, hogy a multinacionális tőke vetett véget a harcnak, mely egyben azt is biztosítani kívánta, hogy ilyesmi sose fordulhasson elő többé — ha másért nem, hát azért, mert zűrzavarral jár, s persze árt az üzletnek.

Mégsem lehettem igazán elégedett ezzel az én buborékba zárt Szovjetuniómmal, mert a Neurománc folytatásaiban (Count Zero, Mona Lisa Overdrive) nemigen foglalkoztam vele. Akár az amerikai Középnyugatot, mely hasztalan igyekszik élelmiszerrel ellátni a BAMT millióit, mindvégig a háttérben tartottam. Csak most örülök igazán, hogy így tettem. És örülök annak is, hogy munkám hozzáférhetőségét immár csupán a szabadpiaci gazdaság törvényszerűségei korlátozzák Magyarországon.

Vancouver, B.C. 1992 február 17.