Neurománc

3

Otthon.

Az otthon a BAMT volt, a Sprawl, a Boston-Atlanta Metropolisz-Tengely.

Írj egy térképprogramot, amely az adatcseréket ábrázolja egy igen nagy képernyőn, minden ezer megabyte-ot egyetlen pixellel. Manhattan és Atlanta egyenletes fehérben izzik. Aztán pulzálni kezdenek, a forgalom mértéke a szimulációdat túlterheléssel fenyegeti. A térképed mindjárt szupernóvává változik. Hűtsd le. Növeld a léptéket. Mindegyik pixel egymillió megabyte. Másodpercenkénti százmillió megabyte-nál már kezded kivenni Manhattan belvárosának egyes háztömbjeit, az Atlanta régi magját övező, százéves ipari létesítmények körvonalait…

Case felébredt álmából, melyben repülőtereket látott, Molly sötét bőrnadrágját, ahogy megy előtte, keresztül Narita, Schipol, Orly várócsarnokain… Nézte önmagát, ahogy hajnal előtt egy órával valami kioszkban dán vodkát vesz egy lapos műanyag üveggel.

Valahol lent, a város vasbeton gyökereinél egy vonat áporodott levegőt hajtott keresztül az alagúton. Maga a vonat csendesen siklott indukciós párnáján, de az alagút harsogott a kiszorított levegőtől, hallásküszöb alá dörgő basszusán. A vibráció felért a szobáig, ahol Case feküdt, s a szikkadt parkett repedéseiből felzavarta a port.

Kinyitotta a szemét és meglátta Mollyt, meztelenül, karnyújtásnyira tőle, a vadonatúj rózsaszín habszivacstömb átellenes oldalán. A fejük feletti tetőablak koromfoltos rácsán át napfény szűrődött be. Az üveg félméternyi, négyzetes darabját kartonlemezzel helyettesítették, ahonnét vastag szürke kábel ereszkedett alá, vége a padlótól pár centiméterre himbálózott. A férfi az oldalán feküdt, figyelte a nő lélegzését, a melleit, a vadászgépek törzsének funkcionális eleganciájával megrajzolt lágyékívet. A nő teste inas volt és arányos, izomzata akár a táncosoké.

A szoba óriási volt. Felült. Körös-körül — a széles ágytömbtől és a mellette fekvő két új, egyforma nylonzsáktól eltekintve — nem volt semmi. Üres falak, ablakok sehol, csak egy egyszerű, fehérre mázolt acél tűzajtó. A falakat fehér kaucsukfesték számtalan rétege fedte. Gyárterület. Ismerte az effajta szobákat és épületeket; bérlőik általában az átmeneti zónában kívánnak tevékenykedni, ahol a művészet nem egészen bűn, s a bűn nem egészen művészet.

Otthon volt.

Lábával a padlóra lendült. Azt apró fakockák alkották, néhányuk hiányzott, néhányuk kilazult. Fájt a feje. Eszébe jutott Amszterdam, egy másik szoba, a Centrum óvárosi részében álló évszázados épületekben. Molly a csatorna mellől narancslével és tojásokkal tért vissza. Armitage elment, hogy végrehajtson valami titokzatos betörést; a nő tudott egy bárt Damrak egyik főútján, így kettesben sétáltak végig a Dóm téren, egészen odáig. Párizs zavaros álom volt csupán. Bevásárlás. A nő elvitte bevásárolni.

Felállt, felrángatta magára a lábainál heverő gyűrött, új fekete farmert, és a zsákok mellé térdelt. Az első, amit kinyitott, Mollyé volt: gondosan összehajtott ruhákat és kicsiny, költséges küllemű szerkentyűket rejtett. A második olyan dolgokkal volt teletömve, amelyek megvételére nem emlékezett: könyvek, szalagok, egy szimstim deck, francia és olasz címkés ruhák. Egy zöld póló alatt lapos csomagot fedezett fel, japán újrapapír origamiba tekercselve.

Ahogy kivette, elszakadt a papír; fényes, kilencágú csillag hullott ki belőle — és állt bele egyenesen egy parkettarepedésbe.

— Emlékbe — szólalt meg Molly. — Észrevettem, hogy folyton ezeket nézed. — A férfi megfordult és látta, hogy a nő keresztbevetett lábakkal ül az ágyon, s burgundivörös körmeivel álmosan vakargatja a hasát.

— Valaki majd jön később, és biztosítja a helyet — mondta Armitage. A nyitott ajtóban állt, ódivatú mágneses kulccsal a kezében. Molly a zsákjából előkotort apró német tűzhelyen kávét főzött.

— Magam is meg tudom csinálni — felelte. — Már elegendő cuccot szereztem hozzá. Infrakereső övezet, vijjogók

— Nem — válaszolta a férfi és behúzta az ajtót. — Igazán szorosra akarom.

— Ahogy tetszik. — A nő sötét neccpólót viselt, szélét buggyos fekete gyapjúnadrágjába tömte.

— Dolgozott valaha a rendőrségnek, Mr. Armitage? — kérdezte Case onnan, ahol ült, háttal a falnak.

Armitage nem volt magasabb Case-nél, de széles vallaival és katonás testtartásával betölteni látszott az ajtónyílást. Komor színű olasz öltöny volt rajta; jobb kezében puha borjúbőr aktatáskát tartott. A Különleges Alakulat-fülbevaló eltűnt. A megnyerő, kifejezéstelen arcon a kozmetikaszalonok rutinszépsége tükröződött, az elmúlt évtized vezető televíziós személyiségeinek vonásai keveredtek rajta. Szemeinek sápatag csillogása még jobban kiemelte a maszk összhatását. Case kezdte megbánni a kérdést.

— Úgy értem, az Alakulattól sokan zsaruként végzik. Vagy vállalati rendészként — tette hozzá kényszeredetten. Molly odanyújtott neki egy gőzölgő csésze kávét. — Az a szám is zsarumódszer volt, amivel megcsináltatta velük a hasnyálmirigyemet.

Armitage becsukta az ajtót, keresztülvágott a szobán és megállt közvetlenül Case előtt. — Maga szerencsés fickó, Case. Köszönettel tartozik nekem.

— Tényleg? — Case nagy zajjal megfújta a kávéját.

— Új hasnyálmirigyre volt szüksége. Amit magának vettünk, veszedelmes függőségtől szabadítja meg.

— Kösz, de én élveztem azt a függőséget.

— Helyes, ugyanis szerzett egy újabbat helyette.

— Hogyan? — pillantott fel Case. Armitage mosolygott.

— Tizenöt méregtasakot rögzítettek a főbb artériáinak a falába, Case. A tasakok oldódnak. Nagyon lassan, de oldódnak. Gombaméreg van mindegyikben. Ennek a gombaméregnek már ismeri a hatását. Ugyanarról van szó, amilyet az egykori megbízóitól kapott odaát Memphisben.

Case csak pislogott a mosolygó maszkra.

— Arra van még ideje, hogy megtegye, amire felbérelem, Case, de ez minden. Hajtsa végre a feladatot, és én beinjekciózom magának az enzimet, ami lebontja a kötőanyagot anélkül, hogy megnyitná a tasakokat. Aztán csak le kell cserélni a vérét. Másképpen a tasakok szétolvadnak és maga ugyanott van, ahol megtaláltam. Szóval, Case, szüksége van ránk. Ugyanúgy állatira szüksége van ránk, mint ahogy akkor volt, amikor kivakartuk a nyomorból.

Case Mollyra nézett. Az vállat vont.

— Most pedig menjen le a teherlifthez és hozza fel a dobozokat, amiket ott talál — Armitage átnyújtotta neki a mágneses kulcsot. — Rajta. Élvezni fogja, Case. Akárcsak a karácsony reggelt.

Tombolt nyár a városban, a sétányokat ellepő tömeg hajladozott, mint a szélfútta fű; mint egy húsmező, melyen átnyilallnak a vágy és a kielégülés hirtelen örvényei.

Case Molly mellett ült a szűrt napfényben, egy kiszáradt szökőkút betonkáváján, s hagyta, hogy az arcok véget nem érő folyama átismételje életének állomásait. Először gyermek, ernyőzött szemekkel; majd tinédzser, arca sima és rejtélyes a vörös szemüveg mögött. Case felidézte, hogyan küzdött tizenhét évesen egy háztetőn, milyen volt a néma kézitusa a geodéziai hajnal rózsafényében.

Fészkelődött a betonon, amely a vékony fekete pamutvásznon keresztül is érezhetően durva volt és hűvös. Semmi sem akadt itt Ninsei elektromos táncából. Másféle kereskedelem volt ez, más ritmusra járt a gyorsételek, parfümök és friss nyári izzadság illatában.

A deckje — egy Ono-Sendai Cyberspace 7 — már vár rá hátul a padlástérben. Úgy hagyták a helyet, teleszemetelve a habszivacs csomagolóegységek absztrakt fehér formáival, összegyűrt műanyagfilmmel és parányi habgyöngyök százaival. Az Ono-Sendai; a jövő év legdrágább Hosaka számítógépe; egy Sony monitor; tucatnyi disk, vállalati szintű jéggel; egy Braun kávéfőző. Armitage minden darabnál megvárta Case jóváhagyását.

— Hová ment? — tudakolta most Mollytól.

— Szereti a szállodákat. A nagyokat. A repterekhez közeliekbe megy, ha teheti. Menjünk le az utcára! — A nő behúzta a cipzárt egy régről megmaradt mellényen, melyet tucatnyi különös alakú zseb ékesített, és feltett egy hatalmas fekete plasztik napszemüveget, amely teljesen eltakarta a tükröző beültetéseket.

— Te tudtál arról a méreg-balhéról korábban? — kérdezte a nőtől, a szökőkút mellett állva. Az megrázta a fejét. — Gondolod, hogy igaz?

— Talán igen, talán nem. Mindenképp hatásos.

— Tudsz rá módot, hogyan tudhatnám meg?

— Nem — felelte a nő, s jobb keze felemelkedett, a csend jelét mutatva. — Az a fajta gúzs túl kifinomult ahhoz, hogy egy kereső kimutassa. — Aztán ismét megmozdultak az ujjai: várni. — És annyira úgysem érdekel téged. Láttalak, ahogy azt a Sendait simogattad. Ember, az már pornográf volt! — Nevetett.

— Na és téged mivel vett le a lábadról? Hogyan sikerült lekötnie a prostit?

— Szakmai büszkeség, bébi, ez minden — és ismét a csend jele. — Bekapunk valamit reggelire, oké? Tojást, valódi szalonnát. Feltehetőleg meg fog ölni, olyan sokáig etted azt az újrafeldolgozott chibai krillt. Úgy ám, gyerünk, bemetrózunk Manhattanbe, és lesz egy igazi reggelink!

Az élettelen neoncsövek poros nagybetűkké álltak össze: METRO HOLOGRAFIX. Case a metszőfogai közé szorult szalonnadarabkát csócsálta. Már feladta a kérdezősködést útjuk célja és értelme felől; válaszként mindössze oldalbabökéseket kapott, s a csend jelét. Molly az évszak divatjáról, sportról, meg valami sosem hallott kaliforniai politikai botrányról beszélt.

Körbepillantott a kihalt zsákutcában. Egy ív újságpapír hengergett tova a kereszteződésben. A Keleti Oldal szeszélyes szelei sodorták; az áramlattal és a kupolák közti átfedésekkel lehettek összefüggésben. Case a halott feliratot kémlelte az ablakon keresztül. Az ő városa nem azonos az enyémmel, állapította meg. A nő tucatnyi bárba és klubba vezette el, amelyeket azelőtt sohasem látott; üzleti dolgokat intézett, legtöbbször nem téve többet egy biccentésnél. Ápolta a kapcsolatait.

Valami mozgolódott a METRO HOLOGRAFIX mögötti árnyékban.

Az ajtót jókora tetőfedő hullámlemez képezte. Eléje állva Molly kezei bonyolult vonaglássorozatba kezdtek, amit a férfi nem tudott követni. Ám a fizetés jelét, a hüvelykujj és a mutatóujj hegyének összedörzsölését elcsípte. Az ajtó befelé lendült, és a nő magával húzta a porszagba. Egy nyitott téren álltak, minden oldalon jókora szemétkupacok emelkedtek, egészen a megsárgult papírkiadványoktól roskadozó polcokig. A szemét összegörbült fémből és műanyagból növekvő helyi gombafélének hatott. A férfi megkülönböztetett egyes tárgyakat, de azok utóbb mintha megint belevesztek volna a többi tömegébe: egy vízözön előtti televízió vákuumcsövek üvegcsonkjaival teliszórt zsigerei; horpadt tányérantenna; barna szálakból font doboz, benne egy ötvözött csőszerkezet rozsdás darabjai. A régi magazinok irdatlan kupaca alázuhoghatott a nyitott térbe: most elmúlt nyarak húsa meredt róluk vakon felfelé, s ő követte a nőt hátra, a zsúfolt hulladék szűk kanyonján keresztül. Hallotta, hogy becsukódik mögöttük az ajtó. Nem nézett vissza.

Az alagút egy átjáró elé szögelt ősrégi katonai takaróban végződött. Fehér fény csapott ki mögüle, ahogy Molly átbújt alatta.

Négy négyzetes, fehér műanyagfal, hozzájuk illő mennyezettel és fehér kórházi csempével burkolt padlóval, amit kidomborodó csúszásgátló korongocskák tarkítottak. Középen négyzet alakú, fehérre mázolt faasztal állt, négy fehér tábori székkel.

Az ember, aki most hunyorogva állt mögöttük az ajtónyílásban, a válláról köpenyként redőző takaróval, úgy nézett ki, mintha szélcsatornában tervezték volna. Fülei nagyon kicsik voltak, laposan tapadtak keskeny koponyájához. Valami, ami nem volt teljesen mosoly, feltárta óriási és élesen hátrahajló metszőfogait. Régies tweedzakót viselt, baljában sajátos kézifegyvert tartott. Fürkészően nézett rájuk, hunyorított, s a pisztolyt zakója zsebébe ejtette. Intett Case-nek, és egy fehér műanyagtömbre mutatott, amely az ajtó mellé volt támasztva. Case odalépett, és meglátta, hogy a lemez tömör áramkörszendvics, közel egy centiméter vastag. Segített felemelni és beilleszteni az ajtónyílásba. Fürge, nikotinfoltos ujjak rögzítették le fehér velcroszalaggal. Rejtett elszívó kezdett duruzsolni.

— Az idő — szólalt meg a házigazda -, és a számítás. Ismered a tarifát, Moll.

— Átvilágításra van szükségünk, Finn. Beültetéseket keresünk.

— Akkor állj oda, a pilonok közé. Állj a szalagra. Húzd ki magad, egen. Most fordulj körbe, csinálj teljes háromhatvanat. — Case nézte, ahogy a nő a két törékeny külsejű, szenzorokkal telipakolt pillér között forog. A másik férfi kivett a zsebéből egy kicsiny monitort és rásandított. — Valami újdonság a fejedben, mgen. Szilícium, pirolitikus széntakaróval. Óra, ugye? A szemüvegedről ugyanazt látom, mint mindig: alacsony hőmérsékletű izotróp szén. A pirolitikus jobb biokompatibilitást ad, no de ez a te dolgod, igaz? A karmaiddal ugyanez a helyzet.

— Gyere ide, Case! — A férfi kopott fekete X-et látott a fehér padlón. — Fordulj körbe. Lassan.

— A fickó szűz — vont vállat a Finn. — Némi olcsó fogorvosi munka, ez minden.

— Biológiaiakat is kerestél? — Molly lehúzta zöld mellénye cipzárját, és levette a sötét szemüveget.

— Tán azt hiszed, a Mayóban vagy? Mássz fel az asztalra, kölyök, csinálunk egy kis szövettani vizsgálatot! — A férfi nevetett, még többet mutatva ki sárga fogaiból. — Nah. Finn azt mondja, édes husi, hogy bennetek nincsenek se kis poloskák, se kérgi bombák. Akarjátok, hogy lekapcsoljam az ernyőt?

— Csak addig, amíg kimész, Finn. Azután teljes ernyőt akarunk, és addig, ameddig kívánjuk.

— Hé, ez a Finnek teljesen megfelel, Moll! Úgyis az idő szerint fizetsz.

Leragasztották mögötte az ajtót; Molly megfordította az egyik fehér széket és ráült, arcát összefont alkarján pihentette. — Most beszélhetünk. Ez olyan privát hely, amilyen a pénzemért lehet.

— Miről beszélhetünk?

— Arról, amit csinálunk.

— És mit csinálunk?

— Armitage-nak dolgozunk.

— És azt mondod, ez nem az ő javára megy?

— Azt. Láttam a profilodat, Case. És láttam egyszer a vásárlási listánk hátralevő részét is. Dolgoztál már halottakkal?

— Nem. — A tükörképét nézte a nő szemüvegén. — De gondolom, tudnék. Jó vagyok abban, amit csinálok. — A jelen idő felidegesítette.

— Tudod, hogy Dixie Flatline meghalt?

Bólintott.

— Azt hallottam, a szíve vitte el.

— Az ő agykártyájával fogsz dolgozni — A nő elmosolyodott. — Ő tanított az alaptrükkökre, mi? Ő és Quine. Mellesleg ismerem Quine-t. Igazi seggfej.

— Valaki megszerezte McCoy Pauley agyfelvételét? Kicsoda? — Most Case is leült, s az asztalra könyökölt. — Nem értem. Sosem csinálta volna végig.

— Sense/Net. Megát fizettek neki, mérget vehetsz rá.

— Quine szintén halott?

— Nincs akkora szerencsénk. Európában van. Ebbe nem folyik bele.

— Nos, ha meg tudjuk szerezni a Flatline-t, akkor miénk a pálya. Ő volt a legjobb. Tudsz róla, hogy háromszor halt agyhalált?

A nő bólintott.

— Az EEG-je egy merő flatline volt. Szálegyenes. Megmutatta a szalagokat. „Fiú, én meghóttam.”

— Idehallgass, Case, én azóta próbálom kiszimatolni, hogy ki áll Armitage mögött, amióta hozzászegődtem. De úgy tűnik, ez nem egy konszernt, egy kormányt vagy valami jakuzaérdekeltséget képvisel. Armitage parancsokat kap. Mintha valami azt mondta volna neki, hogy menjen ki Chibába, szedjen fel egy narkóst, aki már totál lerobbant és az utolsókat rúgja, és adjon egy programot a műtétért, ami helyrepofozza. A pénzért, amit azért a sebészeti programért a piac bármikor kész volt kifizetni, akár húsz világklasszis cowboyt is megvehettünk volna. Te jó voltál, de annyira azért nem… — Molly megdörzsölte az orrcimpáját.

— Mindez nyilvánvalóan jelent valakit — felelte Case -, valaki nagyot.

— Nehogy a végén a lelkedbe gázoljak! — vigyorodott el a nő. — Egy kemény akciót fogunk csinálni, Case, hogy megkapjuk a Flatline-agykártyát. A Sense/Net egy belvárosi könyvtártrezorba zárta el. Egy angolna seggelyukába is könnyebb bejutni, mint oda. Nos, Sense/Net-ék ugyanott tartják az összes új anyagukat az őszi évszakra. Ha azokat megfújod, máris gennyesre kerested magad. De nem, nekünk csak a Flatline-t kell lenyúlnunk, semmi egyebet. Furcsa, nem?

— Egen, ez mind furcsa. Te furcsa vagy, furcsa ez a lyuk is, és ki az a furcsa kis hörcsög odakinn a hallban?

— Finn, egy régi kapcsolatom. Orgazda, leginkább. Software. Ez az elrejtőzés-üzlet csak mellékes. De rávettem Armitage-t, hogy őt válassza itteni technikusunknak, szóval ha később felbukkan, te nem láttad soha. Értve?

— Na és benned mi mállik szét Armitage jóvoltából?

— Én könnyű eset vagyok — mosolyodott el Molly. — Mint mindenki, aki profin teszi, amit tesz. Ezért profik, nem igaz? Neked becsatlakozásokat kell csinálnod, nekem verekednem kell.

Case rámeredt. — Akkor mondd el nekem, amit Armitage-ról tudsz!

— Kezdetnek annyit, hogy Armitage nevű egyén sosem vett részt egyetlen Süvöltő Ököl-műveletben sem; ellenőriztem. De ez nem sokat jelent. Egyik túlélő képe se hasonlít az övére. — Molly megrántotta a vállát. — Nagy kaland. És amit megtudtam, az csak a kezdet — körmével széke háttámláján dobolt. — De te cowboy vagy, nemde? Úgy értem, talán te körülnézhetnél kissé… — És mosolygott.

— Megölne.

— Lehet. De az is lehet, hogy nem. Azt hiszem, szüksége van rád, Case, méghozzá nagyon. És amellett te dörzsölt pali vagy, nem? Te tutira kiszagolsz róla valamit.

— Mi van még azon a listán, amit említettél?

— Játékok. A legtöbbje neked. És egy címeres pszichopata, bizonyos Peter Riviera. Igazán kellemetlen egy pofa.

— Ő hol van?

— Nemt'om. De valóban beteg a mandró, nem hazudok. Láttam a profilját — a nő grimaszt vágott — borzasztó. — Felállt, és macska módjára nyújtózkodott. — Szóval, közös a tengely, fiú? Együtt vagyunk ebben? Társakként?

Case ráemelte a szemét: — Marha sok választásom van, mi?

A nő felnevetett. — Érted a dolgot, cowboy.

— A mátrix gyökerei a kezdetleges játéktermi játékokig nyúlnak — sorolta a géphang -, a korai grafikus programokig és a katonai koponyacsatlakozó-kísérletekig. — A Sonyn a kétdimenziós űrháború elenyészett a logaritmikus spirálok térlehetőségeit demonstráló matematikailag generált páfrányerdő mögött. Hidegkék katonai dokumentumfilm izzott fel, tesztrendszerekhez kapcsolt laboratóriumi állatokat, tankok és harci repülők tűzvezető áramköreibe kötött sisakokat mutatva. — Cybertér. Akarattól független hallucináció, melyet minden nemzetből törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak naponta, egészen a matematikai fogalmakat tanuló gyermekekig… Az emberi rendszer összes számítógépének bankjaiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatok nyalábjai és csoportjai. Mint a távolodó városi fények…

— Mi az? — érdeklődött Molly, amikor a férfi átkattintotta a csatornaváltót.

— Gyerekműsor. — Összefüggéstelen képfolyam hullámzott a képernyőn, ahogy a kereső végigpásztázta a csatornákat. — Kikapcs — szólt oda a Hosakának.

— Meg akarod próbálni, Case?

Szerda. Nyolc nap telt el, amióta felébredt az Olcsó Hotelben, Mollyval az oldalán. — Akarod, hogy kimenjek, Case? Talán úgy könnyebb lesz neked, egyedül…

A férfi megrázta a fejét.

— Nem. Maradj csak, nincs jelentősége. — Homlokára illesztette a bolyhos fekete izzadságszívó szalagot, vigyázva, nehogy elmozdítsa a lapos Sendai bőrelektródákat. Rábámult az ölében nyugvó deckre; nem is igazán látta, helyette inkább a Ninsei-beli kirakat volt a szeme előtt, a tükröződő neonfényben égő krómozott surikenekkel. Felpillantott; a falon, épp a Sony felett ékeskedett a nő ajándéka: Case tűzte fel oda, a középső nyíláson átszúrt sárga fejű rajzszöggel.

Becsukta a szemét.

Körös-körül a tápcsatlakozó barázdált felületén.

És a szemei mögötti vérsugaras sötétbe az űr pereméről fortyogó ezüst káprázatok törtek be: véletlenszerű kockákból összevágott film módjára elvonagló hipnagógikus képek. Jelképek, számjegyek, arcok, a vizuális információ elmosódott, széttöredezett, misztikus világképe.

Könyörgöm, imádkozott, most…

Egy szürke korong, színe mint a Chiba feletti ég.

Most…

A korong forogni kezdett, egyre gyorsabban, halványabb szürkés gömbhéjjá alakult. Kiterjeszkedett…

És szétáradt, kivirágzott előtte a folyékony neon-origami mutatvány: feltárulása saját, távolság nélküli otthonának s hazájának, a végtelenségbe tartó átlátszó, térbeli sakktáblának. Belső szeme előtt felmerült a Keleti Part Nukleáris Hatóságának skarlátszín, lépcsőzetes gúlája, mely a Mitsubishi Bank of America zöld kockáin túl parázslott, s magasan és nagyon messze meglátta a katonai rendszerek spirálkarjait, melyeket soha el nem érhet…

És valahol, egy fehérre festett padlástérben, csak nevetett, távoli ujjai a decket cirógatták, s arcára a felszabadultság könnyei festettek csíkokat.

Molly már nem volt ott, amikor levette az elektródákat; a padlás sötét volt. Megnézte az időt. Öt órát töltött a cybertérben. Az Ono-Sendait az egyik új munkaasztalhoz cipelte és az ágylemezre rogyott; Molly fekete selyem hálózsákját a fejére húzta.

Az acél tűzajtóra ragasztott biztonsági csomag kettőt csippant. — Belépéskérelem — mondta. — A tárgy a programom által tisztázott.

— Akkor nyisd ki — Case lehúzta arcáról a selymet és felölt, arra számítva, hogy Molly vagy Armitage az érkező.

— Krisztusom — szólalt meg egy rekedtes hang. — Tudom, hogy az a szuka lát a sötétben… — Egy zömök alak lépett be és becsukta az ajtót. — Gyújtsd meg a lámpát, oké?

Case lemászott az ágyról és rátalált az ódivatú kapcsolóra.

— Én a Finn vagyok — mondta a Finn és figyelmeztető grimaszt vágott.

— Én meg Case.

— Örvendek, hogy találkoztunk, frankón. Úgy látszik, valami hardware-t csinálok a főnöködnek… — A Finn egyik zsebéből előhalászott egy csomag Partagast, és rágyújtott. A szobát kubai dohány illata töltötte be. A látogató a munkaasztalhoz sétált, és szemügyre vette a gépeket. — Szabványosnak látszik. Hamar összerakom. De itt a te problémád, kölyök! — Zakója belső zsebéből mocskos manilaborítékot vett elő, a padlóra hamuzott, s a borítékból egy jellegtelen, fekete hasábot húzott ki. — Ezek az istenverte gyári prototípusok — folytatta, miközben a készüléket az asztalra lökte. — Körül vannak öntve egy polikarbon tömbbel, nem lehet úgy lézerrel beléjük nyúlni, hogy be ne süljön a szerkezetük. Tele vannak csapdákkal, röntgenre, ultrakeresőre, meg még isten tudja mi mindenre reagálnak. Be fogunk jutni, de hát a bűnös sose lel nyugalmat, igaz? — Nagy gonddal összehajtogatta a borítékot, és egyik belső zsebébe gyömöszölte megint.

— Mi ez?

— Alapjában véve egy irányváltó kapcsoló. Itt bekötöd a Sendaidba, és hozzá tudsz férni élő vagy felvett szimstimhez anélkül, hogy ki kellene lépned a mátrixból.

— Minek ez?

— Gőzöm sincs. Annyit tudok, hogy Mollyt most készítem elő egy jeladóegység viselésére, így feltehetőleg az ő érzőideg-rendszeréhez lesz bejárásod. — A Finn megvakarta az arcát. — Szóval most majd rájössz, valójában mennyire szűk is az a farmer, he?

4

Case a padlásszobában ült, homlokán a bőrelektródákkal, s figyelte a porszemek táncát a fenti ablakon beszűrődő tompított fénynyalábban. A monitor egyik sarkában visszaszámlálás pergett.

Arra gondolt, hogy a cowboyok nemigen használnak szimstimet, mivel azt alapvetően hús-játéknak tartják. Tudta ugyan, hogy az általa használt elektródák és a szimstim-deckekről lecsüngő kis plasztikfejdíszek alapjaikban azonosak, s hogy a cybertér mátrixa éppenséggel nem más, mint az emberi érzékrendszer drasztikus leegyszerűsítése — legalábbis a megjelenés szempontjából -, de magát a szimstimet a testi inputok felesleges megsokszorozásának tekintette. A kommersz változatokat természetesen megszűrték, tehát ha az egyik folytatásban Tally Ishamnek történetesen fájt a feje, a publikum azért nem szenvedett.

A monitor csipogása az utolsó két másodpercre figyelmeztetett.

Az új kapcsoló vékony üvegszál-szalagja már a férfi Sendai-jába volt kötve.

És egy, és kettő és…

A cybertér a négy égtáj felől a tudatába siklott. Finom, gondolta, de nem eléggé. Még dolgozni kell rajta…

Aztán megnyomta az új kapcsolót.

Váratlan átzökkenés az idegen húsba. A mátrix eltűnt, hang- és színhullámzás… Molly zsúfolt utcán haladt végig, leárazott software-eket kínáló bódék és műanyagszeletekre filctollal felfirkált árak mellett, a számtalan hangszóróból áradó zeneszilánkok kavalkádjában. Vizelet bűze, szabad monomerek, parfüm és a sülő krill húspogácsáinak szaga. Case néhány rémült másodpercig kétségbeesve küszködött, hogy irányíthassa a nő testét. Aztán sikerült önmagát tétlenségre kényszerítenie, és utassá lett a női szemek mögött.

Úgy találta, hogy a szemüveg egyáltalán nem szűri meg a napfényt. Kíváncsi volt, vajon átálltak-e automatikusan a beépített erősítők. A nő bal látómezejének alsó szélén kék alfanumerikus jegyek villantották fel az időt. Csak parádé, gondolta.

A nő testbeszéde megtévesztő volt, a stílusa idegen. Állandóan a másokkal való összeütközés határán mozgott, de az emberek kitértek az útjából, oldalt léptek, helyet adtak neki.

— Hogy s mint, Case? — Hallotta a szavakat és érezte, ahogy a nő megformálja őket. Egyik kezét a dzsekije alá csúsztatta, s ujjbegyével körbecirógatta a meleg selyem alatt rejtőző egyik mellbimbóját. Az érzéstől a férfinak elakadt a lélegzete. Molly nevetett. A kapcsolat azonban egyirányú volt. Case nem tudott válaszolni.

Két háztömbbel odébb a nő már a Memory Lane környékén furakodott tovább. Case tovább próbálkozott, hogy szemeit a tájékozódási pontok felé fordítsa, amelyekre szüksége lett volna hogy odataláljon. Tehetetlenségét kezdte bosszantónak találni.

Az átmenet a cybertérbe, amikor rácsapott a kapcsolóra, csak szemvillanásnyi volt. A New York Nyilvános Könyvtára falához tartozó primitív jég mentén irányította magát lefelé, automatikusan számolva a potenciális ablakokat. Majd visszaváltott a nő érzékrendszerébe, az izmok s az éles, és világos érzetek örvénylő áramlásába.

Azon vette észre magát, hogy az elmén tűnődik, amivel megosztja ezeket az érzékleteket. Mit tud a nőről? Azt, hogy profi, akárcsak ő; hogy azt mondta, a lénye, akár a férfié, az a dolog, amivel megkeresi a mindennapi betevőt. Tudta, hogyan mozdult felé a nő, még korábban, amikor felébredt. Tudta, hogyan nyögtek fel együtt az egyesülésben, amikor beléhatolt, s tudta még, hogy Molly utána feketén kérte a kávét…

A nő úticélja a Memory Lane-t szegélyező gyanús software-kölcsönző komplexumok egyike volt. Odabenn némaság és mozdulatlanság uralkodott. A központi hall körül fülkék sorakoztak. Az ügyfelek fiatalok, néhányuk alig múlt tizenéves. Mindegyiknek karbonaljzatot ültettek be a bal füle mögé, de Molly rájuk sem hederített. A fülkék frontját alkotó pultokon százával kínálták magukat a mikrosoft-forgácsok: fehér kartonlapokon nyugvó, átlátszó hasábokba foglalt színes, szögletes szilíciumdarabok. Molly a déli fal hetedik fülkéjéhez ment. A pult mögött borotvált fejű fiú meredt üres szemmel a semmibe, a füle mögötti aljzatból tucatnyi mikrosoft-tüske állt ki.

— Larry, benn vagy? — Molly odaállt elé. A fiú szemeibe élet költözött. Felült a székében, és hüvelykujjának koszos körmével kipiszkált az aljzatából egy élénkbíbor szálkát.

— Hé, Larry.

— Molly. — A fiú biccentett.

— Volna némi munkám pár barátodnak, Larry.

Larry vörös sportinge zsebéből lapos műanyag szelencét húzott elő, felpattintotta, s visszadugta a mikrosoftot tucatnyi társa közé. Keze a doboz felett körözött, lecsapott egy tükörfényes fekete chipre, amelyik kissé hosszabb volt a többinél, s óvatosan a fejébe illesztette. A szeme összeszűkült.

— Mollynak lovasa van — jelentette ki -, és Larry-nek az nem tetszik.

— Hé — csodálkozott a nő -, nem is tudtam, hogy ennyire… érzékeny vagy. Ez egészen meglepő. Jó sokba kerülhet, hogy ilyen érzékeny lehess.

— Ismerem önt, asszonyom? — A kifejezéstelen nézés visszatért. — Valamily softot kíván venni?

— A Moderneket keresem.

— Lovasod van, Molly. Ez mondja. — A fiú megkopogtatta a fekete tüskét. — Valaki más használja a szemedet.

— A társam.

— Mondd meg a társadnak, hogy tünés!

— Van valamim a Panther Modernek számára, Larry.

— Miről beszél, hölgyem?

— Case, lépj ki — utasította a nő; a férfi megpöccintette a kapcsolót és azonnal visszakerült a mátrixba. A cybertér zümmögő nyugalmában pár másodpercig még ott függött a software-komplexum szellemképe.

— Panther Modernek — fordult a Hosakához, miközben leszedte az elektródákat. — Öt perc kivonat.

— Kész — jelentette a számítógép.

A név ismeretlen volt számára. Valami új, valami, ami azóta jött be, hogy elment Chibába. Az Államok fiatalságán fénysebességgel söpörtek keresztül a múló hóbortok; teljes szubkultúrák születtek egyetlen éjszaka alatt, pár hónapig virultak, s aztán végképp eltűntek. — Indulj — mondta. A Hosaka lekérdezte könyvtár-, napilap- és hírszolgálat-adatbázisait.

Az összefoglalás hosszan tartó színes állóképpel kezdődött, amit Case elsőre holmi kollázsnak vélt; egy másik képből kinyesett fiúarccal, amelyet egy festékkel összekent falról készült fotóba ragasztottak. Sötét szemek, nyilvánvalóan műtét utáni epicanthus-ráncok, gyulladt pattanásoktól ragyázott sápadt-keskeny arc. A Hosaka kioldotta a kimerevítést; a fiú megmozdult, egy dzsungelmélyi ragadozót utánzó pantomimtánc vészjósló kecsességével lopakodott tova. Teste szinte láthatatlan volt: szoros, egybeszabott ruháján az összefirkált téglafallal közel azonos rajzolatú absztrakt minta terjedt szét lágyan. Környezetutánzó polikarbon.

A kép a New York Egyetem szociológiai tanszékére váltott, Dr. Virginia Rambalira; a professzornő neve, fakultásának és tanintézetének adatai rózsaszín betűkkel és számokkal pulzáltak át a képernyőn.

— Még ha fel is tételezzük, hogy hajlamuk van az effajta szürreális, vaktában elkövetett erőszakos cselekedetekre — mondta valaki -, nézőink számára akkor is nehezen érthető, hogy Ön miért tart ki továbbra is amellett, hogy ez a jelenség nem a terrorizmus egyik formája.

Dr. Rambali elmosolyodott. — Mindig akad egy pont, amelynél a terrorista felhagy a média egy adott formájának manipulálásával. Egy olyan pont, amelynél az erőszak még fokozható, de amelyen túl a terrorista már jellemzővé válik magára a médiaformára. A szó köznapi értelmében vett terrorizmusban kezdettől fogva benne rejlik a médiával való összefüggés. A Panther Modernek épp öntudatosságuk fokában különböznek az egyéb terroristáktól; abban a tudatosságban, amellyel felmérik, melyik média választja külön a terrorcselekményeket az eredeti szociopolitikai szándéktól…

— Ezt átugorjuk — dünnyögte Case.

Két nappal a Hosaka összefoglalója után találkozott először egy Modernnel. Arra a felismerésre jutott, hogy a Modernek saját kései tinikora Nagy Tudósainak kortárs kiadásai. Az Államokban egyfajta kísérteties tinédzser-DNS munkálkodott; valami, ami a különféle kérészéletű szubkultuszok kódolt előírásait hordozta, s időről időre újratermelte őket. A Panther Modernek a Tudósok software-fejű változatai voltak. Ha a technológia akkoriban elérhető lett volna számukra, a Nagy Tudósok mindegyikének mikrosoftokkal telitömött aljzat lett volna a fejében. Ami számított, az a stílus volt, s a stílus ugyanaz maradt. A Modernek zsoldosok voltak, nagy átverők, nihilista techno-bálványimádók.

Az, amelyik a Finntől kapott doboznyi lemezzel felbukkant a padlástér ajtajában, szelíd hangú fiú volt, Angelónak hívták. Arca egyszerű, kollagénre és cápaporc-poliszacharidokra nőtt átültetett szövetből állt; sima volt és visszataszító. A szabadon választott műtét egyik legrútabb példája, amit Case valaha is látott. Amikor Angelo elmosolyodott, kimutatva nagyragadozót idéző, borotvaéles tépőfogait, Case valósággal megkönnyebbült. Foggyök-transzplantációk. Ilyet látott már azelőtt.

— Nem hagyhatod, hogy a kis taknyosok leugassanak — szólt Molly. Case bólintott, s a Sense/Net jegének mintáiba mélyedt.

Ez volt az igazi. Az, ami és aki Case-t és lényét jelentette. Még enni is elfelejtett. Molly a hosszú asztal sarkán hagyott pár kartondoboz rizst és habszivacs tálcákon szusit. Néha szinte neheztelt érte, hogy a padlásszoba sarkában felállított vécé használatához fel kell kelnie a deck mellől. Jégminták álltak össze és alakultak át a képernyőn, ahogy rések után kutatott, megkerülte a legfeltűnőbb csapdákat, s kijelölte a Sense/Net jegében követendő útvonalát. Jó jég volt. Csodálatos jég. Mintái ott égtek, mialatt ő, karjával Molly vállai alatt csak feküdt, s nézte a tetőablak acélrácsai közt éledő vörös hajnalt. Mikor felébredt, a jég szivárványszínű pixelútvesztőjét pillantotta meg elsőnek. S már ment volna oda egyenest, hogy becsatlakozzék, nem is vesződve a felöltözködéssel. Hasította a jeget. Dolgozott. Elveszítette a napok fonalát.

És néha, ha álomba zuhant — főként, mikor Molly felderítőútjainak valamelyikén járt a Modernektől bérelt keretlegénnyel -, a képek Chibából visszaáramlottak hozzá. Arcok. Ninsei neonjai. Egy ízben felriadt hagymázas álmából: Linda Lee-ről szólt, s ő képtelen volt visszaidézni, ki volt a lány, vagy mit jelentett valaha is a számára. Amikor végre mégis sikerült, becsatlakozott és kilenc órán át dolgozott egyvégtében.

A Sense/Net jegének átvágása kilenc teljes napot igényelt.

— Én egy hetet mondtam — mondta Armitage, nem tudván palástolni elégedettségét, amikor Case megmutatta neki akciótervét. — Maga a saját drága idejét vesztegeti.

— A nyavalyát — vágott vissza Case a képernyőre mosolyogva. — Ez minőségi munka, Armitage.

— Igen — ismerte el Armitage -, de azért ne szálljon a fejébe! Ahhoz képest, amivel végül szembe fog kerülni, ez csak játéktermi csecsebecse.

— Hódolatom, Macska Anya — suttogta a Panther Modernek összekötője. Hangja statikusan recsegett Case fülhallgatójában. — Atlanta, Bagázs. Úgy látszik, megy. Megy, értitek?

Molly hangja valamivel tisztábban szólt.

— Hallani annyi, mint engedelmeskedni. — A Modernek egy New Jersey-be telepített, tyúkketrec-szerű paraboláról lőtték fel az összekötő eltorzított jeleit, hogy azok egy Manhattan felett geostacionárius pályán keringő Krisztus Király Fiai-műholdról verődjenek vissza. Úgy döntöttek, az egész műveletet kifinomult, csak beavatottak számára érthető csínynek tekintik, s választásuk a távközlési műholdak esetében is előre kiterveltnek tűnt. Molly jeleit egy, a Sense/Net-épülettel közel azonos magasságú, feketeüveges banktorony tetejére epoxizott, méteres esernyőantenna sugározta fel.

Atlanta. Az azonosító kód egyszerű volt. Atlantától Bostonon és Chicagón át Denverig, minden városnévre öt percet számítva. Ha bárkinek sikerült volna lehallgatnia Molly jelét, leszednie a torzítást, és szintetizálnia a hangját, a kód még mindig figyelmeztette volna a Moderneket. Ha a nő húsz percnél tovább marad az épületben, felettébb valószínűtlenné válik, előkerül-e valaha is.

Case felhajtotta kávéja maradékát, helyükre illesztette az elektródákat, s megvakarta a mellkasát fekete pólója alatt. Csak bizonytalan elképzelése volt arról, miféle akciót terveznek a Modernek a Sense/Net biztonsági emberei ellen. Az ő feladata abból állt, hogy biztosítsa az általa írt behatolóprogram bekapcsolódását a Sense/Net-rendszerekbe, amikor Mollynak szüksége lesz rá. Figyelte a visszaszámlálást a képernyő sarkában. Kettő. Egy.

Belépett és elindította a programját. — Belövés — lehelte az összekötő; csak az ő hangja hallatszott, mialatt Case alábukott a Sense/Net jegének izzó rétegeibe. Helyes. Lássuk Mollyt. Rácsapott a szimstimre, és a nő érzékei közé váltott.

A jeltorzító kissé elkente a képi bemenetet. A nő az épület hatalmas fehér előcsarnokának arannyal pettyezett tükörfala előtt álldogált, gumit rágott, és szemlátomást a saját tükörképében gyönyörködött. A beültetett tükörlencséket eltakaró óriási napszemüvegtől eltekintve, sikerült felettébb odatartozónak látszania, hétköznapi turistalánynak, aki Tally Ishamre remél vetni egy sóvár pillantást. Rózsaszín nylon esőkabátot viselt, fehér necctrikót, s a múlt év tokiói divatja után szabott, bő fehér nadrágot. Üresen vigyorgott és a rágóját fújta. Case nevetésfélét érzett. Világosan érezte a nő mellkasán keresztülhúzódó mikroporózus szalagot, s az alatta megbúvó lapos, apró egységeket: a rádiót, a szimstim-egységet és a torzítót. A nyakához ragasztott gégemikrofont akár fájdalomcsillapító dermadisknek is vélhették volna. Kezeit módszeresen hajlítgatta a rózsaszín kabát zsebében, feszültségoldó gyakorlatsort hajtva végre. A férfinak eltartott pár másodpercig, míg rájött, hogy az ujjbegyeken tapasztalt sajátos érzést a félig kitolódó és nyomban visszahúzódó pengék okozzák.

Visszakattintott. Programja elérte az ötödik kaput. Figyelte jégtörőjét, amely stroboszkópként villogott és ficánkolt előtte, s alig volt tudatában, mit művelnek kezei, melyek apróbb beállításokat végezve zongoráztak a decken. Áttetsző színlemezek keveredtek egymással, akár egy pakli bűvészkártya. Húzz egy kártyát, gondolta, mindegy, melyiket.

A kapu elmosódott és tovatűnt. Case felnevetett. A Sense/Net jege a konzorcium Los Angeles-i komplexumából származó szokásos átutalásnak ismerte el behatolását. Odabenn volt. Mögötte vírusalprogramok váltak le s fonódtak össze a kapu kódszerkezetével, készen arra, hogy eltérítsék a valódi Los Angeles-i adatokat, amint azok megérkeznek.

Ismét átkattintott. Molly az előcsarnok hátterében álló roppant, körkörös recepciópult mentén ténfergett.

12:01:20, villódzott a kijelző a nő látóidegében.

Éjfélkor, a Molly szeme mögötti chippel szinkronban hangzott el Jersey-ben az összekötő parancsa: — Belövés.

Kilenc Modern kétszáz mérföldes területen szétszóródva, egyszerre tárcsázta utcai fülkékből a MAX VESZÉLY-t. A Modernek mind rövid, előre megírt szöveget mondtak be, letették a kagylót és elszéledtek az éjszakában, lehántva kezükről a sebészkesztyűket. Kilenc különböző rendőrségi részleg és polgári biztonsági ügynökség vette az információt, miszerint harcias keresztény fundamentalisták egy sötét szektája most épp azzal büszkélkedhet, hogy a Sense/Net Piramis szellőzőrendszerébe a Kék Kilences néven ismert törvénytelen pszichoaktív anyagot juttatta. A Kék Kilencesről, melyet Kaliforniában Ártó Angyalként ismertek, kimutatták, hogy a kísérleti alanyok nyolcvanöt százalékánál heveny paranoiát és öngyilkossági pszichózist okoz.

Miközben programja áthömpölygött a Sense/Net kutatási könyvtárának biztonságát ellenőrző alrendszer kapuin, Case megfricskázta a kapcsolót. Azon kapta magát, hogy egy liftbe lép.

— Elnézést, de Ön itteni alkalmazott? — vonta fel a szemöldökét az őr. Molly elpukkantotta a rágóját. — Nem — felelte, és jobb keze első két bütykével a férfi hasi idegfonatába vágott. Ahogy az őr összegörnyedt, s az övébe tűzött csipogó után kapott, a nő oldalról nekicsapta a fejét a lift falának.

Némiképp szaporábban rágózva tovább, Molly megérintette az AJTÓ ZARÁS-t és az ÁLLJ-t a kivilágított panelen. Kabátzsebéből dobozkát húzott elő, és vezetéket illesztett a panel áramkörét vigyázó zár kulcslyukába.

A Panther Modernek négy percet hagytak arra, hogy első lépésük kifejtse hatását, majd befecskendezték a félrevezető információ második, gondosan előkészített adagját. Ezúttal egyenesen a Sense/Net épületének belső videorendszerét vették célba.

12:04:03-kor az épület összes képernyője tizennyolc másodpercre stroboszkóppá változott és olyan frekvencián villódzott, amely a Sense/Net-alkalmazottak arra hajlamos részéből idegrohamokat váltott ki. Aztán egy emberi arcra csak távolról emlékeztető valami töltötte be a képmezőket, vonásai holmi ocsmány Mercator-vetület módjára feszültek a szabálytalanul megnyúlt csontokon. Kék ajkak váltak szét nedvesen, a megcsavart, kinyúlt állkapocs mozgását követve. Valami, talán egy kéz, göcsörtös gyökerek vörhenyes csomóját idéző micsoda matatott a kamera irányába, elmosódott, s elenyészett. A fertőzés tudatalatti, gyors képei következtek: az épület vízellátó rendszerének rajza, laboratóriumi üvegedényekkel pepecselő kesztyűs kezek, valami, ahogy alábukfencezik a sötétségbe, halk csobbanás… A hangaláfestés, mely a normális lejátszási sebesség közel kétszeresével pergett, híradórészlet volt egy hónappal korábbról: az ECSN néven emlegetett, az emberi csontozat növekedési faktorát szabályozó biokémiai anyag katonai felhasználási lehetőségeit taglalta. Az ECSN túladagolása bizonyos csontsejteket burjánzásra késztet, ezer százalékkal gyorsítva fel a növekedést.

12:05:00-kor valamivel több mint háromezer dolgozó tartózkodott a Sense/Net konzorcium tükörborítású gubójában. Éjfél után öt perccel, amikor a Modernek üzenete egy fehér képernyő-fellobbanással véget ért, a Sense/Net Piramis felsikoltott.

Reagálva arra a lehetőségre, hogy az épület szellőzőrendszerébe Kék Kilences került, a New York-i Rendőrség nyomban fél tucat légsiklót indított a Sense/Net Piramis felé. Valamennyi jelzőfényük vadul villogott. A BAMT Gyorshadtest egyik helikoptere is felemelkedett Riker's Island-en kiépített bázisáról.

Case elengedte második programját. Gondosan megalkotott vírus támadta meg a kódrendszert, amely a Sense/Net kutatási anyagait befogadó alagsor legfőbb ellenőrző parancsait védte. — Boston — érkezett Molly hangja a közvetítőláncon keresztül -, leértem. — Case átváltott rá, és meglátta a lift üres falát. A nő lehúzta a fehér nadrág cipzárját. Alaktalan, a nő fakó rózsaszín bokájával pontosan megegyező árnyalatú csomag bukkant elő alóla; mikroporózus szalag tartotta a helyén. Molly letérdelt, és lehántotta a szalagot. Az álcázó polikarbonon burgundivörös csíkok villantak át, ahogy a nő széthajtogatta a Modern-ruhát. Az esőköpenyt levetette, és a fehér nadrág mellé dobta a padlóra, aztán elkezdte felhúzni a kezeslábast a fehér necctrikó fölé.

12:06:26.

Case vírusa léket vésett a könyvtár parancsjegébe. A férfi átfurakodott rajta, és végtelen, mélykék térségre lelt, melyben sűrű, halványkék neonrácsra fűzött, színkódolt gömbök sorakoztak. A mátrix nem-terében egy adott adatkonstrukció végtelen sok szubjektív dimenziót tartalmazott; egy gyerek játékszámológépe — Case Sendai-ján keresztül hozzáférve — korlátlan számban állította volna elő a nemlét néhány alapparanccsal teliaggatott öbleit. A férfi nekilátott, hogy bebillentyűzze a jelsorozatot, amit a Finn egy súlyos droggondokkal küszködő középszintű hivatalnoktól szerzett be. Kezdett keresztülsiklani a gömbökön, akárha láthatatlan ösvényeken járna.

Itt van. Ez az.

Mialatt utat vájt magának a gömbbe, s annak hidegkék neonboltozata mint megfagyott, csillagtalan és sima üveg borult föléje, kioldott egy alprogramot, amely bizonyos módosításokat hajtott végre a mag ellenőrző parancsain.

Most pedig kifelé!

Óvatosan visszatolatott, s a vírus újra összeszőtte az ablak szerkezetét.

Kész.

A Sense/Net előcsarnokában, alacsony, négyszögletes virágtartó mögött két Panther Modern ült készenlétben, és egy videokamerával rögzítette a zűrzavart. Mindkettőjük kaméleonruhát viselt. — A Taktikaiak most habkordonokat vonnak — jegyezte meg az egyik, a gégemikrofonjához intézve szavait. — A Gyorsak még mindig landolni próbálnak a dongójukkal.

Case ráütött a szimstim kapcsolójára — és törött csont gyötrelmeinek poklába érkezett. Molly egy hosszú folyosó üresszürke falához támaszkodott; szaggatottan és szabálytalanul lélegzett. Case azonnal visszatért a mátrixba, bal combjában a fehéren izzó fájdalom gyengülő sávjával.

— Mi történik, Bagázs? — kérdezte az Összekötőtől.

— Mitt'omén, Vájár! Az Anya nem beszél. Várjunk.

Case programja újraindította magát. A helyreállított ablak közepétől jégtörője mozgó körvonaláig egyetlen hajszálvékony, karmazsinvörös neonfonal feszült. Nem volt ideje várni. Mély levegőt véve ismét átkapcsolt.

Molly egy lépést tett, s testsúlyát a folyosó falára próbálta áthelyezni. Case felnyögött a padlástérben. A második lépéssel a nő átjutott egy kinyújtott kar felett. Friss vértől csillogó egyenruhaujj. Rövid pillantás egy szilánkokká tört üvegszálas sokkolóbotra. Molly látása alagúttá szűkült. A harmadik lépésnél Case felüvöltött, és ismét a mátrixban találta magát.

— Bagázs? Boston, bébi… — a nő hangja tele volt szenvedéssel. Köhögött. — Apróbb zűr a helyiekkel. Asszem, az egyik eltörte a lábam.

— Mire van most szükséged, Macska Anya? — Az összekötő hangját alig lehetett kivenni, szinte elveszett a statikus zajban.

Case kényszerítette magát, hogy visszaváltson. A nő a falnak dőlt, s teljes súlyával a jobb lábára nehezedett. Végigtapogatta a kezeslábas kenguruzsebének tartalmát, s előcibált egy plasztiklemezt, amelyen dermadiskek szivárványa fénylett fel. Kiválasztott hármat és erősen a bal csuklójára szorította őket, az erek fölé. Hatezer mikrogrammnyi szintetikus endorfin sújtott le kalapácsként a fájdalomra, valósággal összezúzva azt. A nő háta görcsbe rándult. Combjait rózsaszín hőhullámok borították el. Felsóhajtott, és lassacskán elernyedt.

— Oké, Bagázs. Most már oké. De kell nekem egy orvoscsoport, mikor kijövök. Mondjátok meg az embereimnek. Vájár, két percre vagyok a céltól. Tudod tartani?

— Mondd meg neki, hogy bent vagyok és tartom — válaszolta Case.

Molly bicegve elindult a folyosón. Amikor egyszer visszanézett, Case meglátta a Sense/Net három biztonsági emberének összeroskadt testét. Az egyiknek mintha nem lett volna szeme.

— A Taktikaiak és a Gyorsak lezárták a földszintet, Macska Anya. Habkordonok. Az előcsarnokban kezd meleg lenni a helyzet.

— Az idelenn is elég meleg — felelte a nő, s átlódította magát egy kettős szürke acélajtón. — Majdnem ott vagyok. Vájár.

Case átkattintott a mátrixba, és lehúzta homlokáról az elektródákat. Csurom izzadság volt az egész teste. Egy törülközővel letörölte a homlokát, sebtében kortyolt egyet a Hosaka melletti kerékpárkulacsból, és áttanulmányozta a képernyőre kirajzolódó könyvtár-térképet. Pulzáló piros kurzor araszolt át egy ajtónyílás körvonalain. Csupán pár milliméternyire volt attól a zöld ponttól, amely Dixie Flatline agykártyájának helyét jelezte. Azon tűnődött, vajon a szer mit tett a nő lábával, hogy így tud vele járni. Ha elegendő szintetikus endorfinja lenne, még egy pár véres csonkon is elvánszorogna… A férfi szorosabbra húzta a nylonhámot, ami a székben tartotta, és visszatette az elektródákat.

Az eljárás most a következő: elektródák, becsatlakozás, átkapcsolás.

A Sense/Net kutatási könyvtára kihalt raktárterület volt; az itt tárolt anyagokat fizikailag el kellett távolítani ahhoz, hogy rájuk csatolódhassanak. Molly egyforma szürke szekrénysorok között sántikált.

— Mondd meg neki, hogy még öttel tovább és balra a tizedik, Bagázs — szólalt meg Case.

— Öttel tovább és tízzel balra. Macska Anya — továbbította a közvetítő.

A nő balra fordult. Két szekrény között holtsápadt könyvtárosnő kuporgott, nedves arccal és üres szemekkel. Molly nem törődött vele. Case-t érdekelte volna, mit tettek a Modernek, amivel ilyen fokú irtózást idéztek elő. Tudta, hogy valamiféle félrevezető fenyegetésről volt szó, de a jege túlságosan lekötötte ahhoz, hogy megértse Molly magyarázatát.

— Ez az — közölte Case, de a nő már meg is állt az agykártyát rejtő szekrény előtt; alakjáról Case-nek eszébe jutottak a neo-azték könyvszekrények Július Deane chibai előszobájában.

— Csináld, Vájár — szólt Molly.

Case átkattintott a cybertérbe, és pulzáló parancsot küldött el a könyvtár jegébe fúródó karmazsinszálon. Öt különböző riasztórendszert sikerült meggyőznie arról, hogy még mindig működnek. A három bonyolult zár kikapcsolódott, de továbbra is zártnak tekintették magukat. A könyvtár központi bankjának folyamatos memóriája egy percnyi eltolódást szenvedett: az agykártyát egy hónappal ezelőtt végrehajtási utasítással eltávolították. Ha egy könyvtáros ellenőrizni akarta volna az agykártya eltávolításának engedélyét, azt tapasztalta volna, hogy a feljegyzéseket törölték.

Az ajtó nesztelenül fordult pántjain.

— 0467839 — mondta Case, és Molly kihúzott egy fekete tárolóegységet a rekeszből. Óriási smasszerpuska tölténytárára hasonlított, felületeit figyelmeztető matricák és biztonsági besorolások borították.

Molly becsukta a szekrényajtót; Case átkapcsolt.

Visszahúzta a szálat a könyvtár jegéből. Az visszacsapódott a programjába, s automatikusan elindított egy teljes rendszer-visszafordítást. Kifelé menet a Sense/Net-kapuk becsapódtak utána, s ahová alprogramokat telepített, onnan azok is visszaperdültek a jégtörő magjába, ahogy elhaladt mellettük.

— Kiléptem, Bagázs — jelentette, és a hátrahanyatlott. Egy adott akció után becsatlakozva tudott maradni és még így is megtartotta teste tudatát. A Sense/Net-nél napokig is eltarthat, míg felfedezik a agykártya ellopását. Nyomot legfeljebb a Los Angeles-i adatok eltérítése jelenthet, amely túl pontosan esett egybe a Modernek terrorakciójával. Case úgy érezte, hogy a három biztonsági, akivel Molly összeakadt, elpatkolt már, és aligha beszél a dologról. Átkapcsolt.

A lift, Molly vezérlőpanel mellé ragasztott dobozkájával együtt, ott volt, ahol hagyta. Az összecsuklott őr még mindig a padlón hevert. Case csak most vette észre a dermát a nyakán. Biztosan Molly tette rá, hogy nyugton maradjon. A nő átlépett rajta, és leszedte a dobozt, mielőtt megnyomta volna az ELŐCSARNOK-ot.

Amint szisszenve kitárult a lift ajtaja, egy nő lódult ki háttal a tömegből, bezuhant a liftbe, és fejjel nekivágódott a hátsó falnak. Molly nem vett róla tudomást, és lehajolt, hogy levegye a dermát az őr nyakáról. Aztán kirúgta az ajtón a fehér nadrágot és a rózsaszín esőkabátot, utánuk hajította a sötét szemüveget, majd öltözéke csuklyáját a homloka elé rántotta. A kezeslábas kenguruzsebébe rejtett agykártya mozgás közben belebökött a szegycsontjába. Kilépett a liftből.

Case látott már pánikot azelőtt, de zárt térben még sohasem.

A Sense/Net alkalmazottai a liftekből kitódulva az utcai ajtók felé zúdultak, de a Taktikaiak habkordonjaival és a BAMT Gyorsak homoklövedékes puskáival találták magukat szembe. A két ügynökség, azzal a meggyőződéssel, hogy potenciális gyilkosok egész hordáját tartóztatják fel, a hatékonyság rájuk nem jellemző fokán dolgozott össze. A főbejárat tönkrezúzott roncsain túl hármas sorokban halmozódtak a testek a barrikádokon. Az oszlatófegyverek tompa puffanásai állandó alapzajt szolgáltattak ahhoz a hanghoz, amit az előcsarnok márványpadlóján fel-alá hullámzó tömeg hallatott. Case ilyen hangot még sose hallott.

Nyilvánvaló volt, hogy Molly sem. — Jézusom — döbbent meg, és tétovázott. Panaszos jajgatás vette körül, amely a nyers, totális rettegés bugyborékoló üvöltésévé erősödött. Az előcsarnok padlóján mindenfelé testek, ruhadarabok hevertek, vérfoltok és hosszú, összetiport, sárga printerlapok között.

— Nyomás, nővér. Ki kell jutnunk! — A két Modern szemei őrülten kavargó polikarbon-árnyalatok közül lestek elő: ruhájuk képtelen volt a mögöttük tomboló alak- és színkavalkáddal lépést tartani. — Megsérültél? Nyomás. Tommy majd segít menned. — Tommy átadott valamit a beszélőnek, egy polikarbonba tekert videokamerát.

— Chicago — mondta a nő -, úton vagyok. — Aztán elzuhant, de nem a vértől és hányadéktól síkos márványpadlóra, hanem valami vérmeleg kútba, a csendbe és a sötétségbe.

A Panther Modernek Lupus Yonderboy néven bemutatkozó vezetőjének polikarbon öltönye felvételre is képes volt, így tetszés szerinti háttereket játszhatott vissza. Úgy gubbasztott Case munkaasztalának szélén, mint valami ultramodern vízköpő, s mélyen ülő szemekkel tekintett Case-re és Armitage-ra. Elmosolyodott. A haja rózsaszín volt. Hegyes, dús rózsaszín hajjal rojtozott bal füle mögött mikrosoftok szivárványos erdeje meredezett. Pupillái fényfelfogó képességét a macskáéhoz hasonlóra módosították. Case a színektől és szövedékektől hemzsegő kezeslábast tanulmányozta.

— Maga hagyta, hogy ellenőrizhetetlenné fajuljon a dolog — kezdte Armitage. Szoborként állt a padlásszoba közepén, drága kinézetű esőkabátjának sötéten csillogó redőibe burkolódzva.

— A káosz, Mr. Valaki — válaszolta Lupus Yonderboy. — Ez a létformánk és a módszerünk. A kezdőrúgásunk. A maguk nője tudja ezt. Nekünk vele van dolgunk, nem magával, Mr. Valaki. — Kezeslábasa szögletes, bézs- és halvány avokádószínű bizarr mintát öltött fel. — Szüksége volt az orvoscsoportjára. Most velük van. Gondoskodunk róla. Minden rendben — újfent elmosolyodott.

— Fizesse ki — szólalt meg Case.

Armitage ellenséges tekintetet vetett rá. — Nincs nálunk az áru.

— A nőjüknél van — szólt közbe Yonderboy.

— Fizesse ki.

Armitage kimért léptekkel az asztalhoz sétált, és viharkabátja zsebéből három vastag új jen-köteget vett elő. — Kívánja megszámolni? — kérdezte Yonder-boytól.

— Nem — felelte a Panther Modern. — Maga anélkül is annyit fizet, amennyi jár. Hiszen maga egy Mr. Valaki. Azért fizet, hogy az is maradjon, hogy ne váljon Mr. Névvé.

— Remélem, ez nem fenyegetés akar lenni — jegyezte meg Armitage.

— Ez üzlet — válaszolta Yonderboy, miközben a pénzt ruhájának elülső zsebébe tömte. Csengeni kezdett a telefon. Case felvette.

— Molly — mondta Armitage-nek, s átadta a kagylót.

A felhőkarcolókon túli égbolt színe már hajnal előtti világosszürkébe hajlott, amikor Case elhagyta a házat. Végtagjait hidegnek és szétesőnek érezte. Nem tudott aludni. Már torkig volt a padlástérrel. Lupus elment, aztán Armitage is, Mollyt pedig műtötték valahol. A mélyben száguldó vonat megremegtette lába alatt a talajt. Szirénák hangja mélyült halkká a távolban.

Találomra fordult be a sarkokon, nyakát új bőrdzsekijének felgyűrt gallérja mögé húzta; a láncban szívott Jehjüanok első darabját a csatornába pöckölte, és máris újabbra gyújtott. Megpróbálta elképzelni Armitage méregtasakjait, amint a véráramában oldódnak, mikroszkopikus hártyájukat, ahogy járás közben egyre vékonyabbá kopnak. Valószerűtlennek tűnt. Akárcsak a rémület és kínszenvedés, amit Molly szemein keresztül látott a Sense/Net előcsarnokában. Egyszerre azon vette észre magát, hogy az általa Chibában megölt három ember arcát igyekszik felidézni. A férfiaké nem fejezett ki semmit; a nő Linda Lee-re emlékeztette. Ütött-kopott, háromkerekű, tükörablakos teherautó robogott el mellette, platóján üres műanyaghengerek csörömpöltek.

— Case.

Félreszökkent, ösztönösen háttal a falnak.

— Üzenet a számodra, Case — Lupus Yonderboy ruháján tiszta alapszínek váltakoztak. — Bocs. Nem akartalak megijeszteni.

Case kihúzta magát, kezét a dzseki zsebébe dugta. Egy fejjel magasabb volt a Modernnél. — Jobban kéne vigyáznod, Yonderboy.

— Ez az üzenet. Wintermute — betűzte ki a másik.

— Tőled? — lépett közelebb Case.

— Nem — felelte Yonderboy. — Neked.

— De kitől?

— Wintermute-tól — ismételte Yonderboy, és biccentett, meglibbentve rózsaszín taréját. Ruhája matt-feketére váltott, régi betonra vetülő szénárnnyá lett. Különös kis táncot lejtett, vékony fekete karjaival körözve, aztán eltűnt. De mégsem. Amott. A rószaszínt elrejtő felhúzott csuklyával a kezeslábas most pontosan felvette a megfelelő szürke árnyalatot, foltos volt és piszkos, mint a járda, amin viselője állt. A szemekből még visszavillant egy féklámpa vöröse. Azután tényleg eltűnt.

Case lehunyta a szemét, megmasszírozta zsibbadt ujjaival, és háttal a hámladozó téglafalnak dőlt.

Ninseiben azért sokkal egyszerűbb volt az élet.

5

Molly orvosbrigádja két szintet foglalt el egy névtelen lakókeretben, nem messze Baltimore régi központjától. Az épület moduláris volt, akár valami hatalmas Olcsó Hotel, negyvenméteres kapszulákkal. Case akkor találkozott Mollyval, amikor a nő éppen kikecmergett az egyikből, amelyen GERALD CHIN, FOGORVOS szépen kimunkált lógója ékeskedett. Molly sántított.

— Azt mondja, ha bármit megrúgok, az egész le fog esni.

— Találkoztam az egyik haveroddal — mondta Case -, egy Modernnel.

— Tényleg? Melyikkel?

— Lupus Yonderboy-jal. Üzenetet hozott. — Papírszalvétát tolt a nő elé, amire piros filctollal, gondosan megrajzolt nagybetűkkel a WINTERMUTE szót írta. — Azt mondta… — De a nő keze máris fellendült, a csend jelét mutatta.

— Hozz nekünk egy kis rákot — vágott közbe.

A baltimore-i ebéd után (Molly aggasztó nyugalommal boncolgatta rákját) metróval bementek New Yorkba. Case már megtanulta, hogy ne tegyen fel kérdéseket; mindegyikre csak a csend jele volt a válasz. A nőt láthatóan zavarta sérült lába, és csak ritkán szólalt meg.

Sovány, fekete, a hajában szorosan belesodrott fagolyókat és ósdi ellenállásokat viselő fiú nyitotta ki a Finn ajtaját, és keresztülvezette őket a kacat-alagúton. Case-nek az volt a benyomása, hogy távollétükben valahogy megnövekedett a lomkupac. Vagy talán csak finoman változott, az idők üstjében párolva önmagát; néma s láthatatlan lemezkék ülepedtek halomba, kristályos eszenciáját formálva a város kietlen zugaiban titkon virágzó hulladéktechnológiának.

A katonai takarón túl, a fehér asztalnál a Finn már várta őket.

Molly hevesen mutogatni kezdett, előkapott egy cédulát, ráírt valamit, és átadta a Finn-nek. Az hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette, s úgy tartotta el magától, mintha bármikor felrobbanhatna. Tett egy kézmozdulatot, amit Case nem ismert; türelmetlenség és mogorva beletörődés keverékét közvetítette. Felállt, s lesöpörte a morzsákat viharvert tweedzakója hajtókájáról. Az asztalon pácolt heringgel teli üvegbödön állt, feltépett kétszersültes műanyagdoboz és egy Partagas-csikkek alá temetett bádoghamutartó társaságában.

— Várjatok — szólt a Finn, és elhagyta a szobát.

Molly odaállt a helyére, kitolta mutatóujja pengéjét, és felnyársalt egy szürkés heringszeletet. Case céltalanul ődöngött a szobában, mentében megérintette, a pilonokon nyugvó vizsgálókészüléket.

Tíz perc telhetett el, s a Finn nagy sietve már vissza is érkezett, sárga fogaival széles mosolyt villantva rájuk. Bólintott, hüvelykujjával felfelé bökve üdvözölte Mollyt, és intett Case-nek, hogy segítsen neki beemelni az ajtópanelt. Mialatt Case a helyére simította a velcroszalagot, a Finn lapos kis konzolt húzott elő a zsebéből, és bonyolult jelsorozatot gépelt be rajta.

— Kicsikém — fordult Mollyhoz, elrakva a konzolt -, megszerezted! Ne is mondd, jó orrom van hozzá. Lennél oly jó és elmesélnéd, kitől van?

— Yonderboytól — felelte Molly, s odébbtolta a heringet meg a kétszersültet. — Ráadásul Larryvel is kötöttem egy üzletet.

— Ügyes — mondta a Finn. — Ez egy MI.

— Lassabban egy kicsit! — kérte Case.

— Bern — folytatta a Finn, oda sem figyelve. — Bern. A mi '53-as törvényünk ottani megfelelője alapján korlátozott svájci állampolgársággal bír. A Tessier-Ashpool SA számára építették. A főrendszer és az eredeti software az ő tulajdonuk.

— Most már aztán mondjátok meg, mi van Bernben, oké? — Case elszántan közéjük lépett.

— Wintermute egy MI azonosítási kódja. Nekem megvannak a Turing Nyilvántartó számai. Mesterséges intelligencia.

— Ez mind nagyon szép — mondta Molly -, de mire megyünk ezzel?

— Ha Yonderboy nem téved — válaszolta a Finn -, akkor ez az MI áll Armitage mögött.

— Fizettem Larrynek, hogy a Modernekkel szimatoltassa körül egy kicsit Armitage-t — magyarázta Molly Case-hez fordulva. — Van néhány felettébb furcsa kommunikációs vonaluk. Az alku úgy szólt, hogy akkor kapják meg a pénzemet, ha választ adnak egy kérdésre: ki irányítja Armitage-t?

— És azt hiszed, hogy ez a MI az? Azoknak az izéknek semmi önállóságot nem engedélyeznek. Inkább az anyavállalat lesz az, ez a Tessle…

— Tessier-Ashpool RT. — javította ki a Finn. — És van róluk egy kis történetem a számotokra. Akarjátok hallani? — Leült és előrehajolt.

— Ez a Finn — jegyezte meg Molly — imádja a történeteket.

— Ezt még sosem mondtam el senkinek — közölte a Finn, és belekezdett.

A Finn orgazda volt, lopott áruval, elsősorban software-rel kufárkodott. Üzletei alkalmával néha kapcsolatba került más orgazdákkal is, akik hagyományosabb árucikkekkel foglalkoztak. Nemesfémekkel, bélyegekkel, ritka érmékkel, drágakövekkel, ékszerekkel, szőrmékkel és festményekkel, s egyéb műalkotásokkal. A történet, amit Case-nek és Mollynak előadott, egy másik ember történetével kezdődött, akit Smith-nek hívtak.

Smith szintén orgazda volt, de nyugalmasabb időszakokban műkereskedőként is működött. A Finn ismerősei közül ő volt az első, aki „átment szilíciumba” — a kifejezés Case számára ódivatúan csengett -, s az általa vásárolt mikrosoftok művészettörténeti programokat és képtárak eladási jegyzékeit tartalmazták. Féltucatnyi chippel új aljzatában, Smith műkincsüzleti tudása ijesztően megnőtt, legalábbis kollégái szintjéhez képest. Ám Smith segítségért fordult a Finnhez, baráti kéréssel állt elő. Üzletemberek egymás közt. Utánkeresést akar a Tessier-Ashpool-klánra, mondta. És olyan módon kellene végrehajtani, amely garantáltan lehetetlenné teszi, hogy az alany visszanyomozhassa a vizsgálódás forrását. Lehetséges a dolog, vélte a Finn, de magyarázat feltétlenül szükséges.

— Szaga volt a dolognak — mondta Case-nek a Finn -, pénzszaga. És Smith nagyon óvatosan viselkedett. Szinte túlságosan is óvatosan.

Mint kiderült, Smith-nek volt korábban egy Jimmy néven ismert szállítója. Jimmy betörő volt s még egyéb is; éppen akkor tért vissza egy év után a föld körüli magaspályáról, ahonnét visszahozott ezt-azt a gravitációs kúton keresztül. A legszokatlanabb tárgy, amit Jimmynek zsákmányolnia sikerült szigettengeri túráján, egy fej volt: bonyolult szerkezetű mellszobor, teljes egészében platina rekeszzománc borította, aprószemű gyönggyel és lazurittal veretezve. Smith sóhajtva letette zsebmikroszkópját, és azt javasolta Jimmynek, hogy olvassza be. Kortárs mű volt, nem antik darab, gyűjtők számára értéktelen. Jimmy felnevetett. A dolog egy számítógép-terminál, magyarázta. Beszélni is tud. És nem szintihangon, hanem szerkentyűk és miniatűr orgonacsövek csodálatosan összerendezett együttese segítségével. Bárki alkotta is, barokkosat hozott létre már-már perverz bíbelődésével, hiszen a szintihang-chipek egészen olcsók. Ritkaság volt. Smith hozzákapcsolta a fejet a számítógépéhez és hallgatta, ahogy a dallamos, nem emberi hang elfuvolázza az előző évi adóvisszatérítést.

Smith vevőkörében egy tokiói milliárdos is akadt, akinek automaták iránti szenvedélye már a fétisizmus határát súrolta. Smith vállat vont, s kifordított tenyérrel Jimmy felé tárta karjait azzal a mozdulattal, amely oly régi, mint maguk a zálogházak. Megpróbálhatja, mondta, de kétli, hogy sokat kapna érte.

Miután Jimmy a fejet otthagyva elment, Smith gondosan átbogarászta azt, és felfedezett rajta bizonyos fémjeleket. Végül is két zürichi iparművész, egy párizsi zománc-specialista, egy holland ékszerész és egy kaliforniai chiptervező alig hihető együttműködésére sikerült fényt derítenie. Azt is kinyomozta, hogy minderre a Tessier-Asnpool RT. adott megbízást.

Smith hozzáfogott, hogy megkörnyékezze a tokiói gyűjtőt, sejtetve, hogy valami figyelemreméltó dolog nyomára jutott.

S aztán látogatót kapott, váratlan látogatót, méghozzá olyat, aki úgy sétált keresztül Smith biztonsági rendszerének bonyolult útvesztőjén, mintha az ott sem lett volna. Kicsi, mérhetetlenül udvarias japán volt, aki egy lombiktermék nindzsa orgyilkos minden azonosító jegyét magán viselte. Smith teljesen mozdulatlanul ült, s a hűvös, halálos barna szemekbe meredt, a fényezett vietnami rózsafaasztal túlfelén. A klónozott gyilkos lágyan, szinte bocsánatkérően magyarázta: neki az a feladata, hogy előkerítsen és visszajuttasson egy bizonyos műtárgyat, egy csodaszép mechanizmust, amit elvittek a gazdája házából. A fülébe jutott, mondta a nindzsa, hogy Smith talán tud valamit e tárgy hollétéről.

Smith kijelentette, hogy nem áll szándékában meghalni, és előadta a fejet. No és, tudakolta látogatója, mekkora nyereségre számított e tárgy értékesítése révén? Smith mondott egy összeget, jóval kevesebbet annál az árnál, amit eredetileg szabni akart. A nindzsa elővett egy hitelchipet, és egy Svájcban bejegyzett számláról lehívta Smith-nek a pénzt. Honnét került Önhöz a fej? — érdeklődött azután. Smith megmondta neki. Napokon belül értesült Jimmy haláláról.

— Szóval itt jöttem én a képbe — folytatta a Finn. — Smith tudta, hogy sokat üzletelek a Memory Lane-i népséggel, és éppen oda kell menned, ha nyugis utánkeresést akarsz, amit senki nem tud lenyomozni. Szerződtettem neki egy cowboyt. Én voltam a közvetítőjük, így le is vettem a részem. Smith viszont fenemód óvatos volt. Az egészet vehette volna akár egy különös üzleti tapasztalatnak is, amellyel ő járt a legjobban, de ez valahogy nem stimmelt. Ki fizetett a svájci dugeszből? A jakuzák? Nem létezik. Az ő ilyesfajta helyzetekre vonatkozó szabályzatuk nagyon merev, és az orgazdát is megölik, minden esetben. Vagy megfélemlítés volt? Smith nem gondolta annak. Egy félelemkeltő ügyletnek rezgése van, átragad rád, és ki tudod szúrni. Nos, a cowboy-jal átnyálaztattam a hírszerkesztőségi dokumentumokat, s végül egy peres, ügyben megtaláltuk a Tessier-Ashpool nevét. Az eset semmiség volt, de kezünkbe került az ügyvédi iroda. Azután a fickó feltörte a jogtanácsos jegét, és már meg is volt a család címe. Mennyire jót tett ez nekünk…

Case felvonta a szemöldökét.

— Szabadpart — mondta a Finn. — Az orsó. Kiderült, hogy övék szinte az egész. Az igazán érdekes kép akkor alakult ki, amikor a cowboy a hírarchívumokon szabályos utánkeresést futtatott le, és összeállított egy kivonatot. Családi szervezet. Vállalati struktúra. Egy RT. részeit feltehetőleg meg lehet vásárolni, csakhogy a nyílt piacon a Tessier-Ashpool részvényeiből már száz éve nem adtak el egyet sem. Semmilyen piacon sem, amennyire én tudom. Egy nagyon nyugodt, nagyon különc, első generációs magaspálya-családdal állunk szemben, amely vállalat módjára működik. Nagy halom pénz, erős idegenkedés a médiától. Sok-sok klónozás. Az orbitális törvények sokkal elnézőbben bánnak a genetikus machinációkkal, ugyebár? És nehéz követni, hogy adott időszakban éppen melyik nemzedék vagy nemzedékkombináció igazgatja a dolgokat.

— Hogyhogy? — vetette közbe Molly.

— Megvan nekik a saját kriogenizált testfelépítésük. A fagyasztás időtartamára még az orbitális törvények szerint is halottnak minősülsz. Úgy látszik, felváltva használják, jóllehet már vagy harminc éve senki se látta az alapító atyát. Ami az alapító anyucit illeti, ő valami laboratóriumi baleset során meghalt…

— És mi lett az orgazdáddal?

— Semmi — ráncolta össze a homlokát a Finn. — Ejtette az ügyet. Meglestük, micsoda fantasztikus hatalomszövevénye van a T-A ügyvédjének, és ennyi volt az egész. Jimmy nyilván behatolt a Straylight-ba, lenyúlta a fejet, mire Tessier-Ashpoolék ráuszították a nindzsájukat. Smith úgy döntött, megfeledkezik az esetről. Talán ügyesen cselekedett. — Ránézett Molly-ra. — A Villa Straylight. Az orsó csúcsa. Szigorúan magánterület.

— Úgy gondolod, övék az a nindzsa. Finn? — kérdezte Molly.

— Smith-nek ez volt a véleménye.

— Költséges — tűnődött a nő. — Vajon mi történt azzal a kis nindzsával. Finn?

— Valószínűleg lejegelték. Ha szükség lesz rá, majd kiolvasztják megint.

— Oké — szólalt meg Case -, kisütöttük, hogy Armitage egy Wintermute nevű Ml-től szerzi be a nyalánkságait. És ezzel mire jutottunk?

— Eddig még semmire — felelte Molly -, de most van egy kis mellékmeló a számodra. — Összehajtogatott papírszeletet húzott elő a zsebéből és átnyújtotta neki. A férfi kinyitotta. Rácskoordinátákat és belépési kódokat tartalmazott.

— Kié ez?

— Armitage-é. Valamilyen adatbázis memója. A Modernektől vettem. Amolyan ráadás. Hol van ez?

— Londonban — állapította meg Case.

— Törd fel — Molly felnevetett. — Keresd meg a rezsirevalót, a változatosság kedvéért.

Case a transz-BAMT személyvonatra várakozott egy zsúfolt peronon. Molly már órákkal korábban visszament a padlástérbe, és attól fogva, hogy zöld zsákjában magával vitte a Flatline agykártyáját, Case egyfolytában ivott.

Zavaró dolog volt úgy gondolni a Flatline-ra, mint egy agykártyára, egy szilárdan kábelezett ROM-kazettára, amely a halott ember szakismereteit, rögeszméit, térdreflex-reakcióit másolja… A vonat dübörögve érkezett meg a fekete indukciós szalag mentén, az alagút mennyezetének repedéseiből finom por szitált. Case becsoszogott a legközelebbi ajtón, és az út során a többi utast mustrálta. Két ragadozó kinézetű Keresztény Tudós oldalazott egy fiatal irodatechnikusokból álló trió felé, amelynek tagjai csuklóikon idealizált holo-vaginákat viseltek: a nedves rózsaszín csak úgy tündökölt a bántóan éles fényben. A technikusok idegesen nyalogatták tökéletes ajkukat, és leeresztett, fémes szemhéjaik alól figyelték a Keresztény Tudósokat. A lányok magas, egzotikus, legelésző állatoknak látszottak, ahogy a vonat mozgását követve öntudatlanul és kecsesen ringtak, magas cipősarkaikkal mint fényesre csiszolt patákkal a kocsi szürke fémpadlóján álldogálva. Még mielőtt fejvesztve menekülni kezdtek volna a misszionáriusok elől, a vonat befutott Case állomására.

Kilépett és észrevett egy fehér holografikus szivart, amelyet az állomás falára függesztettek, alatta a SZABADPART felirat pulzált, nyomtatott japán írást utánzó, eltorzult nagybetűkkel. Átverekedte magát a tömegen, és a szöveg alá állva tanulmányozni kezdte azt. MIÉRT VÁRNÁL? pulzált a jel. Rácsoktól és adóantennáktól fogazott, dokkokkal és kupolákkal teleszórt, tompa fehér orsót formázott. Már vagy ezerszer látta ezt vagy az ehhez hasonlatos reklámokat. Sohasem vonzotta a dolog. Deckjével ugyanolyan könnyedén elérte a szabadparti bankokat, mint Atlantát. Az utazás a testnek való. De ezúttal felfedezte az apró pecsétet; akkora volt, mint egy kisebb érme, a hirdetés fényszerkezetének bal alsó sarkába szőve: T-A.

Flatline-ról őrzött emlékeibe mélyedve ballagott vissza a padlástérbe. Élete tizenkilencedik nyarának java részét a Gentleman Loser-ben töltötte, drága söröket babusgatott, és a cowboyokat bámulta. Akkoriban deckhez még sosem nyúlt, de már tudta, mit akar. Azon a nyáron még legalább húsz másik szépreményű ifjonc lézengett a Loser-ben, s mind azon volt, hogy apródként dolgozzék valamelyik cowboy mellett. Nincs más mód a tanulásra.

Mindnyájan hallottak Pauley-ról, 'Tlanta külvárosainak bugris zsokéjáról, aki túlélte az agyhalált a fekete jégben. A suttogó pletyka — felületes, utcaszintű és az egyetlen, amit suttogtak — Pauley-ról azon kívül, hogy véghezvitte a lehetetlent, vajmi keveset közölt. Nagy buli volt — mesélte egy másik várományos, cserébe egy sör áráért -, de ki tudja, mire ment ki? Azt hallottam, talán egy brazil bérlista-hálózatra. Akárhogy is, a pasi halott volt, kinyúlt az agyhalálban.

Case szemügyre vette a zsúfolt bár túloldalán ülő zömök, ingujjas férfit: bőrszínének árnyalatában volt valami ólomszerű.

— Fiú — mondta volna neki a Flatline, hónapokkal később Miamiben -, olyan vagyok én, mint azok a kibaszott ősgyíkok, tudod? Volt nekik két agyuk, az egyik a fejben, a másik a seggcsontban, az mozgatta a hátsó lábakat. Rávágtam arra a fekete izére, és az öreg seggagyam csak folytatta tovább…

A Loser-beli cowboy-elit már-már babonás félelemmel, nagy ívben kerülte a fickót. McCoy Pauley, a cybertér Lázára…

És a végén a szíve tett be neki. Az orosz tartalékszíve, amelyet a háború alatt ültettek be neki egy hadifogolytáborban. Nem egyezett bele, hogy kicseréljék, mondván, hogy időérzéke fenntartásához szüksége van annak sajátos ütemére. Case megtapintotta a Mollytól kapott papírszeletet, és felsietett a lépcsőn.

Molly a habszivacson horkolt. Combját térdtől átlátszó öntvény burkolta, amely néhány milliméterre a boka alatt végződött; a merev mikroporózus anyag alatti bőr zúzódásoktól volt foltos, feketés színük csúf sárgává halványult már. Bal csuklóján nyolc különböző méretű és színű dermából álló sor futott körbe. Mellette egy Akai transzdermális egység hevert, finom vörös vezetékeit a burkolósín alatti bemeneti elektródákhoz csatolták.

Case bekapcsolta a Hosaka melletti tenzort. Az éles fénykör egyenesen a Flatline agykártyájára esett. Becsúsztatott némi jeget, bekötötte az agykártyát, és becsatlakozott.

Pontosan az az érzés fogta el, mintha valaki a vállán keresztül olvasna.

Köhintett. — Dix? McCoy? Te vagy az, öreg? — Elszorult a torka.

— Hé, testvér — szólalt meg egy hang a semmiben.

— Case van itt, öreg. Emlékszel?

— Miami, apród, gyors tanulás.

— Mi az utolsó dolog, amire emlékszel, mielőtt hozzád szóltam volna, Dix?

— Semmi.

— Maradj! — Case kihúzta az agykártyát. A jelenlét megszűnt. Visszadugta. — Dix? Ki vagyok én?

— Kiakaszottál, apafej. Ki a fasz vagy te?

— Ca… A cimborád. A társad. Mi történik most, öreg?

— Jó kérdés.

— Emlékszel, hogy itt voltam-e, egy másodperccel ezelőtt?

— Nem.

— Tudod, hogyan működik egy ROM személyiségmátrix?

— Naná, testvér! Az egy szilárd kiépítésű agykártya.

— Szóval, ha bekötöm a bankba, amit használok, adhatok neki sorozatos, valós idejű memóriát?

— Azt hiszem — felelte az agykártya.

— Oké, Dix. Te ROM-agykártya vagy. Világos az ábra?

— Ha te mondod… — válaszolta az agykártya. — Ki vagy?

— Case.

— Miami — vágta rá a hang -, apród, gyors tanulás.

— Pontosan. És kezdetnek, Dix, te és én át fogunk nyomulni a londoni rácsra, és bemérünk egy-két adatot. Benne vagy a játékban?

— Azt akarod mondani, hogy van választásom, fiú?

6

— Keress magadnak egy paradicsomot — tanácsolta Flatline, amikor Case ismertette vele a helyzetét. — Nézz szét Koppenhágában, az egyetemi körzetben. — A hang koordinátákat sorolt neki, miközben gépelt.

Megtalálták a paradicsomukat, egy „kalózparadicsomot”, egy alacsony biztonsági szintű egyetemi rács összekuszált szélén. Első ránézésre olyan irkafirkára emlékeztetett, amilyet a tanonc-operátorok szoktak hátrahagyni a rácsvonalak csomópontjain: színezett fény halvány véseteire, melyek ott csillámlottak több tucat művészeti tanszék zagyva körvonalain.

— Ott — mondta a Flatline -, a kék. Ki tudod venni? Az egy belépési kód a Bell Európához. Ez is friss. Bellék hamarosan kijönnek ide, és végigolvassák az egész tetves táblát, aztán megváltoztatnak minden kódot, amit kirakva találtak. A kölykök meg holnap ellopják az újakat.

Case befúrta magát a Bell Európába, és átváltott egy szabvány telefonkódra. Flatline segítségével összekapcsolódott a londoni adatbázissal, amelyről Molly azt állította, hogy Armitage-é.

— Itt — szólalt meg a hang. — Majd én megcsinálom neked! — Flatline számsorozatokat kezdett kántálni, Case pedig bebillentyűzte őket deckjébe, megpróbálva elkapni a szüneteket, amiket az agykártya az időzítés jelölésére használt. Háromszori próbálkozást igényelt.

— Nagy dolog — jegyezte meg Flatline. — Sehol semmi jég.

— Vizsgáld át ezt a szart! — utasította Case a Hosakát. — Keresd ki a tulajdonos személyes történetét.

A paradicsom neuroelektronikus irkafirkája eltűnt, és egyszerű fehér fényrombusznak adta át a helyét. — A tartalom főleg háború utáni katonai perek videofelvételeiből áll — közölte a Hosaka távoli hangja. — Központi alakjuk Willis Corto ezredes.

— Mutasd rögtön! — sürgette Case. A képernyőt egy férfiarc töltötte be. A szemek Armitage szemei voltak.

Két órával később Case Molly mellé zuhant a matracra, és hagyta, hogy a habszivacs körülölelje.

— Találtál valamit? — kérdezte a nő; hangja álmos volt, drogoktól ittas.

— Később elmesélem — felelte a férfi -, teljesen kivagyok. — Másnapos volt és zavarodott. Csak feküdt ott lehunyt szemmel, igyekezett elrendezni magában a Corto nevű pasas történetének részeit. A Hosaka ugyan a rendelkezésre álló adatok alapján összeállított egy kivonatot, de az tele volt hézagokkal. Az anyag egy részét nyomtatott feljegyzések alkották, amelyek simán futottak a képernyőn, túl gyorsan, és Case-nek arra kellett kérnie a számítógépet, hogy olvassa fel őket neki. Más részek hangfelvételek voltak a Süvöltő Ököl tárgyalásáról.

Willis Corto ezredes Kirenszk felett jutott át az orosz védelem egy vakfoltján. A siklók pulzobombákkal ütöttek lyukat, s Corto csoportja lecsapott Nightwing mikrogépeivel. A szárnyak kitartóan dolgoztak az Angara és a Podhamennaja ezüstös kanyarulataiban tükröződő holdfényben, az utolsó fényben, amit Corto a rákövetkező tizenöt hónapban láthatott. Case megpróbálta elképzelni a mikrogépeket, ahogy kibontakoznak indítókapszuláikból, magasan a havas sztyepp felett.

— Az tuti, hogy pokolian bevertek neked, főnök — mormolta, és Molly fordult egyet mellette álmában.

A mikrogépeken nem volt fegyverzet: leszerelték, hogy kiegyenlítsék a súlytöbbletet, amit a konzol-operátor és a prototípus deck jelentett. Ott volt azután a Vakond IX nevezetű vírusprogram, az első igazi vírus a cybernetika történetében. Cortót és csapatát három éven át készítették fel az akcióra. Már átjutottak a jégen, és készen álltak, hogy belőjék a Vakond IX-et, amikor az empek megszólaltak. Az orosz pulzoágyúk a zsokékat elektronikus sötétségbe taszították; a Nightwingek rendszertörést szenvedtek, a repülési áramkörök tisztára törlődtek.

Aztán a lézerek kezdtek tüzelni, infravörössel célozva, szétrombolták a törékeny, a radarok számára átlátszó rohamgépeket; Corto és halott konzolembere alázuhant a szibériai égből. Csak zuhant és zuhant…

Itt rések következtek a történetben, Case azokat a dokumentumokat pásztázta át, amelyek egy elrabolt, és sikeresen Finnországig jutó orosz rohamhelikopter útjára vonatkoztak. Röviden összefoglalva: egy hajnalban riadóztatott, tartalékosok által működtetett ósdi, húszmilliméteres löveg végül leszállásra kényszerítette egy lucligetben. A Süvöltő Ököl hadművelet Corto számára Helsinki külterületén fejeződött be, ahol a finn segélyszolgálat tagjai kiszabadították a helikopter össze-vissza görbült roncsai közül. A háború kilenc nappal húzta csak tovább. Cortót Utahba, egy katonai bázisra szállították; vak volt, hiányzott mindkét lába, és állkapcsának a nagyobbik fele. A Kongresszus nyomozó tisztnek tizenegy hónapjába került, míg rátalált ott. Hallgatta a levezetőcsövek hangját. Washingtonban és McLeanben a kirakatperek már javában folytak. A Pentagont és a CIA-t balkanizálták, részben leépítették, s a Süvöltő Ököl ügyében vizsgálat indult. Valóságos új Watergate, mesélte Cortónak a tiszt.

Új szemekre, lábakra és alapos kozmetikai műtétre van szüksége, közölte továbbá, de ez mind elintézhető. A vízcsöveket is kicseréljük, tette hozzá, s megszorította Corto vállát az izzadságtól nyirkos takaró alatt.

Corto hallotta a lágy, könyörtelen csepegést. Azt mondta, jobban szeretne abban az állapotban tanúvallomást tenni, amilyenben most van.

Nem lehet, magyarázta a küldött, a pereket közvetíti a televízió. A tényeknek el kell jutniuk a választópolgárhoz. És diszkréten köhintett.

Rendbehozva, mindennel ellátva, és alaposan betanítva, Corto megtette feltáró jellegű, részletes, megrendítő és világos tanúvallomását, amely túlnyomórészt egy kongresszusi klikk csinálmánya volt; bizonyos okokból érdekükben állt, hogy a Pentagon infrastruktúrájának egyes részleteit átmentsék. Corto fokozatosan megértette, hogy tanúvallomása eszközként szolgált a kirenszki emp-állások építéséről szóló jelentések elhallgatásáért közvetlenül felelős három aranygalléros karrierjének megóvásához.

Miután a tárgyalásokon eljátszotta a szerepét, Washingtonban már nemkívánatosnak minősült. Egy M Street-i étteremben, spárgaszálakkal megrakott tányérok felett, a tiszt kifejtette, milyen végzetes következményekkel járna, ha illetéktelenek előtt fecsegne tovább. Corto jobb kezének merev ujjaival összezúzta a fickó gégefőjét. A kongresszusi küldött megfulladt, arccal a spárgával megrakott tányérba bukott, Corto pedig kilépett a hűvös szeptemberi éjbe.

A Hosaka rendőrségi jelentéseken, vállalati kémfeljegyzéseken és hírkazlakon robogott keresztül. Corto Liszabonban és Marrakesh-ben — az árulás gondolatától egészen rögeszméssé vált már — szakemberek dezertálását segítette elő, de gyűlölte mindazokat, akiket az egyes konszernek megbízásából átállásra bírt. Egy szingapúri hotelben részegen agyonvert egy orosz mérnököt, és felgyújtotta a szobáját.

Legközelebb Thaiföldön, egy heroinüzem művezetőjeként bukkant fel. Később egy kaliforniai szerencsejáték-kartellnél mint végrehajtó, megint később Bonn romjai között, mint bérgyilkos. Kirabolt egy bankot Wichitában. Az információk elbizonytalanodtak és elhomályosultak, a rések folyvást növekedtek.

— Egy napon — mondta Corto egy szalagra rögzített részben, ami vegyi vallatást sejtetett — minden szürke lett…

Lefordított francia orvosi feljegyzések ismertették, hogy egy párizsi elmegyógyintézetbe ismeretlen férfit szállítottak, és skizofréniát állapítottak meg nála. Később bénulás lépett fel, ezért egy Toulon környéki állami intézetbe vitték. Alanya lett egy kísérletnek, amely a skizofrénia kibernetikus modellek alkalmazásával történő gyógyításának lehetőségeit kutatta. A betegek egy véletlenszerűen kiválogatott csoportját mikroszámítógépekkel látták el, és arra biztatták, hogy — diákok segítségével — programozzák őket. Az illetőt meggyógyították; a kísérlet alanyai közül egyedül őt sikerült visszahozni az életbe.

A feljegyzés itt véget ért.

Case megfordult a habszivacson. Molly gyengéden átkozta, amiért megzavarta.

Csengett a telefon. Case behúzta az ágyba.

— Igen?

— Isztambulba utazunk — mondta Armitage. — Ma éjjel.

— Mit akar a pofa? — kérdezte Molly.

— Azt mondja, Isztambulba megyünk ma éjjel.

— Ez egyszerűen csodálatos…

Armitage repülőjáratszámokat, indulási időpontokat olvasott fel.

Molly felült, és felkapcsolta a világítást.

— Mi lesz a cuccommal? — tudakolta Case. — A deckemmel…?

— Finn majd gondoskodik róla — felelte Armitage, és letette.

Case a nőt szemlélte, ahogy pakol. Szemei alatt karikák sötétlettek, de még burkolósínnel a lábán is olyan volt, mintha táncolna. Sehol egy elpazarolt mozdulat. Ruhái gyűrött kupacban hevertek a zsákja mellett.

— Fáj? — érdeklődött a férfi.

— Rámférne még egy éjszaka Chinnél.

— Ő a fogorvosod?

— Meghiszem azt! Nagyon tapintatos. Annak a keretháznak a fele az övé, komplett klinikát rendezett be. A szamurájoknak vállal javításokat — Molly behúzta táskája cipzárját. — Voltál már 'Sztambulban?

— Egyszer, pár napra.

— Sosem változik — mondta a nő. — Vacak, öreg város.

— Ilyen volt az is, amikor Chibába indultunk — mondta Molly, és a vonatablakból az ipartól felperzselt holdbéli tájra bámult; a látóhatár vörös jelzőfényei egy fúziós erőműtől intették távolmaradásra a repülőgépeket. — LA.-ben döglöttünk. Ő bejött és azt mondta: pakolás. A jegyeink már megvoltak Makaóig. Amikor odaértünk, én elmentem fantant játszani a Lisboa-ba, ő meg átment Zongsanba. Rákövetkező nap már veled játszottam szellemesdit Night Cityben. — A nő egy selyemsálat húzott elő fekete dzsekije ujjából, és kifényesítette a beültetett lencséket. Az Államok északi részének tájképe a gyermekkor zavaros emlékeit ébresztette fel Case-ben, halott fűcsomókat egy autópálya megdőlt betontömbjének repedéseiben.

Tíz kilométerre a repülőtérről a vonat lassítani kezdett. Case nézte, hogyan kúszik a nap a gyermekkor tájai, a töredezett salak és a finomítóüzemek rozsdásodó vázai fölé.

7

Beyogluban esett; a bérelt Mercedes gyanakvó görög és örmény ékszerészek rácsos és világítatlan kirakatai mellett húzott el. Az utca majdnem üres volt, mindössze néhány sötétkabátos alak fordult meg a járdán, hogy a kocsi után bámuljon.

— Ez volt, valaha az ottomán Isztambul virágzó európai része — dorombolta a Mercedes.

— Mostanra jól lerohadt — állapította meg Case.

— A Hilton a Cumhuriyet Caddesi-ben van — közölte Molly. Hátradőlve ült a kocsi szürke ultravelúr ülésén.

— Hogyhogy Armitage egyedül repül? — kérdezte Case. Fájt a feje.

— Úgy, hogy már az agyára mész. És biztosíthatlak, az enyémre is.

A férfi el akarta mondani Corto történetét, aztán úgy döntött, mégsem teszi. A gépen altatódermát használt.

A repülőtérről bevezető út nyílegyenes volt, akár egy gondos metszés, mely feltárja a várost. A férfi figyelte az összetákolt fabarakk-bérkaszárnyák elmaradó, őrületes falait; utánuk öröklakások, gyárszövetségek, nyomasztó lakóviskók, bordáslemez- és furnértábla-falak következtek.

A Finn hivatalnokfekete, új Sindzsuku-öltönyében kedvetlenül várt rájuk a Hilton halijában, ottrekedve egy halványkék szőnyegtenger közepén árválkodó velúrfotelben.

— Atyaisten! — szólalt meg Molly. — Egy tisztviselőruhába bújt patkány.

Keresztülsiettek a hallon.

— Mennyit fizetnek azért, hogy átjöttél ide, Finn? — A nő a fotel mellé eresztette a zsákját. — Fogadok, hogy kevesebbet, mint amennyit azért kapsz, hogy felvedd ezt az öltönyt, mi?

A Finn felső ajka hátrahúzódott. — Nem eleget, cukorfalat. — Átnyújtott a nőnek egy sárgacímkés mágneskulcsot. — Már be vagytok jelentve. A főnök odafenn van. — Körültekintett. — De szar ez a város!

— Ha egy kupola alatt tériszonyod támad, kivisznek alóla. Csak tegyél úgy, mintha Brooklynban lennél, vagy ilyesmi. — Molly ujja körül pörgette a kulcsot. — Te itt inas vagy, vagy micsoda?

— Utána kell nézzek egy pasi implantjainak — felelte a Finn.

— Mi van a deckemmel? — kérdezte Case.

A Finn-nek megrendült az arca. — Tartsd be a protokollt! Kérdezd a főnököt.

Molly ujjai mozgásba jöttek dzsekije árnyékában, sebes jeleket írva le. A Finn figyelte, aztán bólintott.

— Egen — mondta a nő -, tudom, ki az. — Fejével a liftek felé intett. — Gyerünk, cowboy!

Case követte, s vitte mindkettőjük zsákját.

A szobájuk kiköpött olyan volt, mint Chibában az, amelyikben Case először találkozott Armitage-dzsel. Reggel odament az ablakhoz, és szinte azt várta, hogy megpillantja a Tokiói-öblöt. Az utca túloldalán egy másik szálloda állt. Még mindig esett. Néhány levélíró a kapuk alatt keresett menedéket; régies szónyomtatóikat tiszta plasztikkendőkbe bugyolálták, ezzel is bizonyítva, hogy itt az írott szónak van még bizonyos tekintélye. Tespedő ország volt ez. Nézte, ahogy egy színevesztett, négyajtós Citroen — kezdetleges, hidrogéncellás változat — gyomrából öt komor külsejű, gyűrött egyenruhás török tiszt mászik elő. Valamennyien bementek a szemközti szállodába.

Visszapillantott az ágyra, Mollyra, s megdöbbentette a lány sápadtsága. Molly a padlásszobában hagyta a mikroporózus burkolósínt, a transzdermális induktor mellett. Szemüvegében tükröződött a csillár egy része.

Case felkapta a kagylót, mielőtt a telefon másodjára is csöröghetett volna.

— Örülök, hogy már fent van — szólalt meg Armitage.

— Épp most keltem. A hölgy még szunyál. Idehallgasson, főnök, azt hiszem, ideje, hogy beszéljünk egy kicsit. Azt hiszem, jobban dolgoznék, ha valamivel többet tudnék arról, amit csinálok.

Csend a vonalban. Case az ajkába harapott.

— Maga annyit tud, amennyit tudnia kell. Talán még többet is.

— Úgy gondolja?

— Öltözzön fel, Case. A nőt keltse fel. Kábé tizenöt perc múlva látogatót kapnak. A neve Terzibasdzsián. — A telefon lágyan bégetett. Armitage letette.

— Ébresztő, bébi — dürrögött Case. — Meló!

— Már egy órája ébren vagyok. — fordultak feléje a tükrök.

— Valami Sercli-A-Bástyán jön ide fel nekünk.

— Neked aztán van nyelvérzéked, Case! Lefogadnám, hogy félig örmény vagy. Ez az a kopó lesz, akit Armitage Rivierára állított. Segíts fel!

Terzibasdzsián szürke öltönyös, aranykeretű tükörszemüveget viselő fiatalembernek bizonyult. Fehér inge gallérja nyitott volt, s alatta olyan sűrű, sötét szőrcsomó látszott; hogy Case először valamiféle pólóingnek vélte. Kezében fekete Hilton-tálcát hozott rajta a rákészített három apró törékeny csészében feketekávéval, és három ragacsos, szalmasárga tőrökméz-szelettel.

— Nekünk ezt a dolgot, ahogyan azt az Önök ingiliz nyelvén mondják, nagyon higgadtan kell vennünk. — Úgy látszott, élesen Mollyra mered, de végül levette az ezüstszemüveget. Sötétbarna szemének árnyalata jól illett egészen rövid, katonásra nyírt hajához. Elmosolyodott. — Így már jobb, ugye? Különben csak tunel-végtelenséget kapnánk, tükröket a tükrökben… Önnek különösen — fordult a nőhöz -, óvatosnak kell lennie. Törökországban nemtetszéssel fogadják azokat a nőket, akik ilyesfajta módosításokkal kérkednek.

Molly félbeharapta az egyik süteményt. — Ez az én dolgom, kishaver — vetette oda teli szájjal. Megrágta és lenyelte a falatot, és megnyalta a szája szélét. — Ismerlek téged. A hadseregnek spicliskedsz, igaz? — Keze lustán dzsekije zsebébe csúszott, és a tűvetővel került elő ismét. Case nem is tudta, hogy magával hozta.

— Csak nyugalom, nyugalom, kérem! — rettent meg Terzibasdzsián, s gyűszűnyi fehér porceláncsészéje megdermedt, centiméterekre az ajkaitól.

A nő kinyújtotta a pisztolyt. — Talán egy rakás robbanógolyót kapsz, talán rákot. Egyetlen tű, szarfejű. Hónapokig érezni sem fogod.

— Könyörgöm! Ez számomra nagyon … bántó, ahogy ezt Önök ingilizül mondják…

— Én ezt úgy mondom, hogy pocsék a reggel. Most pedig mesélj az emberedről, aztán húzd el innen a beledet! — A nő eltette a fegyvert.

— Fenerben lakik, a Küchük Gülhane Caddesi 14-ben. Ismerem az ő tunelútját, éjszakánként a bazárba. A legutóbbi időben a Yenishehir Palas Oteli-ben lép fel, ami egy modern, turistik stílusú hely, de gondoskodtak róla, hogy a rendőrség némi érdeklődést tanúsítson e bemutatók iránt. A Yenishehir-vezetés idegessé vált. — A fiatalember elmosolyodott. Valami fémszerű aftershave illata érződött körülötte.

— Meg akarom tudni, milyen implantjai vannak — mondta a nő, a combját masszírozva. — Pontosan akarom tudni, hogy mire képes.

Terzibasdzsián bólintott. — A legrosszabbak, ahogy azt Önök ingilizül mondják, a tudatalattiak. — A szót hat, gondosan ejtett szótaggal mondta.

— Tőlünk balra — mondotta a Mercedes, miközben esőáztatta utcák labirintusán kormányozta át magát — látható a Kapali Carsi, a nagy bazár.

Case oldalán a Finn elismerő hangot hallatott, de rossz irányba nézett. Az utca jobb oldalán miniatűr ócskástelepek sorakoztak. Case-nek feltűnt egy kibelezett mozdony, amely rozsdafoltos, összetört recés márványdarabok tetején hevert. Tűzifaként, halomban álltak a fejetlen márványszobrok.

— Honvágy? — érdeklődött Case.

— Szar ez a hely — felelte a Finn. Fekete selyemnyakkendője elnyűtt indigószalaghoz kezdett hasonlítani. Az új öltöny hajtókáin kebabszósz és sült tojás érdemrendjei díszelegtek.

— Hé, Sercli — fordult Case a mögöttük ülő örményhez -, hol rakták be ennek a pofának a vacakjait?

— Chiba Cityben. Nem volt bal tüdeje. A másik… túlterhelődött, ugye így mondják Önök? Akárki megvehette volna ezeket az implantokat, de ez a vevő a legtehetségesebb. — A Mercedes megfarolt, hogy elkerüljön egy bőrökkel megrakott, ballonkerekes szekeret. — Követtem az utcán, és ugyanazon a napon legalább egy tucat kerékpárost láttam felbukni a közelében. Mikor a kerékpárosokat felkerestem a kórházban, mindig ugyanazt a sztorit mesélték. Egy skorpió egyensúlyozott a fékkar mellett…

— „What you see is what you get”, egen — helyeselt a Finn. — Láttam a pasas szilíciumsémáját. Nagyon kirívó. Amit elképzel, azt látod. Az sem zárható ki, hogy mindezt egy impulzussá tudja szűkíteni, és felettébb könnyen szétégetheti vele bárki retináját.

— Elmondta már ezt a hölgybarátjuknak? — Terzibasdzsián előrehajolt az ultravelúr kagylóülések közé. — Törökországban a nők még mindig nők. Ez a…

A Finn felhorkant. — Csokornyakkendőt köt rád a golyóidból, ha ferdén nézel rá!

— Nem értem ezt a kifejezést.

— Sebaj — mondta Case -, annyit tesz: pofa be.

Az örmény visszaült, fémszerű aftershave-illatot hagyva maga után. Egy Sanyo adóvevőbe kezdett suttogni, görög, francia, török és elszigetelten angol töredékszavakból kevert, különös nyelvsalátát használva. Az adóvevő franciául válaszolt. A Mercedes puhán befordult egy sarkon. — A fűszeres bazárt, egykori nevén az egyiptomi bazárt — sorolta -, a Hatice szultán által 1660-ban felállított korábbi bazár helyén állították. Ez a város központi fűszer-, software-, parfüm- és drogpiaca…

— Drogok — kapott a szón Case, aki a kocsi ablaktörlőit figyelte, amelyek oda-vissza sikálták a golyóálló lexánüveget. — Mit is mondtál az előbb, Sercli, ez a Riviera mivel lövi magát?

— Kokain és meperidin keverékével, kérem. — Az örmény visszatért a Sanyo-val folytatott beszélgetéséhez.

— Demerolnak is nevezik — tette hozzá a Finn. — Speedball-művész az ürge. Furcsa népség között forogsz, Case.

— Oda se neki — mondta Case, és felgyűrte a dzsekije gallérját. — Alkalomadtán szerzünk szegény fickónak egy új hasnyálmirigyet.

Miután beléptek a bazárba, a Finn észrevehetően felderült, mintha csak megvigasztalódott volna a tömeg sűrűségétől és a bezártság érzetétől. Széles csarnokon sétáltak végig az örménnyel, pernyefoltos plasztiklepedők és az ipari forradalom korából származó, ittfelejtett, zöldre festett vasszerkezet alatt. Lebegő reklámok vibráltak és vonaglottak ezerszámra.

— Hé, a Krisztusát! — kiáltott fel a Finn, és megragadta Case karját -, odass'! — Előremutatott. — Az ott egy ló, ember! Láttál már lovat?

Case odapillantott a bebalzsamozott állatra, és megrázta a fejét. Talapzatfélére volt kiállítva, közel egy madarakat és majmokat árusító bolt bejáratához. A lény lábait már feketévé és szőrtelenné koptatták az évtizedeken át tapogató kezek. — Egyszer láttam egyet Maryland-ben — mesélte a Finn -, és az már jó három évvel az általános járvány után volt. Vannak arabok, akik még mindig próbálják DNS-ből előkódolni őket, de azok mindig kinyúlnak.

Az állat barna üvegszemei követni látszottak őket, ahogy elmentek mellette. Terzibasdzsián egy kávéházba vezette őket, nem messze a piac magjától: alacsony mennyezetű terembe, amely mintha évszázadok óta folyamatosan üzemelt volna. Mocskos fehér kötényes, vékonydongájú legények cikáztak a zsúfolt asztalok között, Turk-Tuborgos palackokkal és teával töltött apró poharakkal megrakott acéltálcákat egyensúlyozva.

Case vett egy csomag Jehjüant az ajtó melletti árustól. Az örmény a Sanyo-jával sutyorgott. — Jöjjenek — mondta -, továbbmegy. Minden éjjel végigmegy a tunelen a bazárba, hogy megvegye a keverékét Alitól. A maguk nője már közel van. Jöjjenek!

A sikátor régi hely volt, túlságosan is régi, a falakat sötét kőtömbökből hasították. A kövezet hepehupás volt és évszázadnyi csepegő benzintől bűzlött, amit az ősi mészkő szívott magába.

— Szart se látok — suttogta Case a Finn-nek.

— A cukorfalat annál többet — dünnyögte vissza a Finn.

— Csendesen! — szólt rájuk Terzibasdzsián, túl hangosan.

Fa nyikordult a kövön vagy a betonon. Tíz méterrel odébb sárga fénypászma vetült a nedves utcakövekre, és kiszélesedett. Egy alak lépett ki, egy ajtó nyikorogva ismét becsapódott, sötétben hagyva a szűk helyet.

Case megborzongott.

— Most! — sziszegte Terzibasdzsián, és a piaccal szemközti épület tetejéről irányított ragyogó fehér sugár tökéletes fényköre az ősrégi faajtó mellé szegezte a nyúlánk figurát. Fénylő szemek vetődtek balra, jobbra, és a férfi összerogyott. Case úgy gondolta, hogy valaki lelőtte; arcra borulva feküdt, szőke hajának sápadtsága elütött az öreg kövektől, elernyedt karjai fehérek voltak és szánalmasak.

A fénykéve meg se rezdült.

Az elesett férfi dzsekijének háta megdagadt és szétrobbant, vér freccsent a falra és az ajtóra. A ragyogásban egy pár lehetetlenül hosszú, szürkés-rózsaszínű, kötélszerűen inas kar hajladozott. A dolog, úgy tetszett, a kövezetből kászálódik elő, azon a halott, véres romhalmazon keresztül, ami Riviera volt. Két méter magasra nyúlt, két lábon állt, és fej nélkülinek látszott. Aztán lassan szembefordult velük, és Case meglátta, hogy van feje, de nincs nyaka. Szemek sehol, a bőre nedves bélrózsaszínben csillogott. A szája — ha ugyan száj volt egyáltalán — kör alakú volt, kúpos, és fekete krómként csillámló, kavargó szőr- vagy sörtekinövés keretezte. Félrerúgta a ruha- és húscafatokat és lépett egyet; a száj mintha őket fürkészte volna, ahogy mozgott.

Terzibasdzsián mondott valamit görögül vagy törökül, és a jelenség felé iramodott, kitárt karokkal, mint aki egy ablakon akar keresztülugrani. Átment rajta. Egyenest belerohant egy pisztoly fénykör mögötti sötétből elővillámló törkolattüzébe. Kőszilánkok süvítettek el Case feje mellett; a Finn leguggolt, és őt is lerántotta.

A háztetőről jövő fény kialudt, s ő a torkolattűz, a szörny és a fehér sugár rosszul összeálló utóképei közt maradt. Zúgott a füle.

Aztán visszatért a fény, ezúttal imbolygott, az árnyakat kutatta. Terzibasdzsián egy acélajtónak támaszkodott, arca egészen elfehéredett a fényözönben. Bal csuklóját feltartotta, úgy nézte a bal kezén ütött sebből csepegő vért. A szőke férfi, újra egészben és vértelenül, a lábainál feküdt.

Molly kilépett az árnyékból, tiszta feketében, kezében a tűvetővel.

— Használják a rádiót — nyögte az örmény, összekoccanó fogai között. — Hívassák Mahmutot! El kell őt innen vinnünk. Ez nem egy jó hely.

— Majdnem sikerült a kis fasznak — szólalt meg a Finn, térdei hangosat reccsentek, amikor felállt; eredménytelenül próbálta leverni a nadrágja szárát. — A szörnybemutatóra figyeltél, igaz? Nem pedig arra a húsvagdalékra, amit félrependerített. Igazán aranyos. Na jó, segítsünk a tagnak elvonszolni innen a pofát! Át kell néznem a cuccait, mielőtt felébred, hogy lássam, megérte-e Armitage pénzét.

Molly lehajolt, és felemelt valamit. Egy pisztolyt. — Egy Nambu — mondta. — Szép fegyver.

Terzibasdzsián szűkölő hangot hallatott. Case észrevette, hogy a középső ujjának legnagyobb része hiányzik.

A várost már a hajnal előtti kékség itatta át, mikor a nő utasította a Mercedest, hogy vigye őket a Topkapihoz. A még akkor is eszméletlen Rivierát a Finn és egy hatalmas, Mahmut nevű török vitte el a sikátorból. Percekkel később egy porlepte Citroen érkezett az örményért, aki már az ájulás határán volt.

— Te egy seggfej vagy — förmedt rá Molly, miközben kinyitotta neki a kocsi ajtaját. — Hátul kellett volna maradnod. A képmezőim már akkor befogták, amikor kilépett az ajtón. — Terzibasdzsián a nőre pislantott. — Szóval, veled mindenesetre végeztünk. — A nő betaszította, és bevágta az ajtót. — Ha még egyszer beléd botlok, megöllek — közölte a polarizált ablak mögött gubbasztó, sápadt alakkal. A Citroen a földet súrolva végigrobogott a sikátoron, és nehézkesen befordult a sarkon.

A Mercedes keresztülsuhant Isztambulon; a város ébredezett. Elhaladtak a Beyoglu tunel-végállomás mellett, aztán kihalt mellékutcák útvesztőjén rohantak végig, lerobbant lakóházak között, amelyek Case-t halványan Párizsra emlékeztették.

— Mi ez az izé? — kérdezte Mollytól, amikor a Mercedes beparkolt a Szerájt övező kertek szélén. Unottan bámulta a Topkapit alkotó barokk stílustömörülést.

— Őfelsége magánbordélyfélesége volt — tájékoztatta Molly, és nagyot nyújtózva kiszállt. — Egy csomó nőt tartott odabent. Most múzeum. Olyasmi, mint Finn boltja, az összes holmi mind összehányva; nagy gyémántok vannak ott, kardok, Keresztelő János bal keze…

— Mint egy létfenntartó kádban?

— Á. Holtan. Bele van rakva ebbe a réz kar-akármibe, oldalt van egy kis fedél, hogy a keresztények megcsókolhassák, hogy szerencsések legyenek. Már egy millió éve elvették a keresztényektől, és sosem porolják le az átkozott vacakot, mert az, úgymond, pogány ereklye.

A Szeráj kertjeiben fekete vasszarvasok rozsdásodtak. Case Molly mellett ballagott, s a nő csizmáinak orrát figyelte, hogyan tapossák szét a korai fagytól merev, gondozatlan füvet. Hideg, nyolcszögletes járdakövekből összerótt ösvényen sétáltak végig. Valahol a Balkánon már ott várakozott a tél.

— Ez a Terzi egy elsőrangú rohadék — mondta a nő. — Titkosrendőr. Kínvallató. Olyan fajta pénzzel, amilyet Armitage kínált, ő is igen könnyen megvehető. — A környező, ázott fákon dalolni kezdtek a madarak.

— Megcsináltam neked azt a melót — mondta Case -, azt a londonit. Találtam valamit, de nem tudom, mit jelent. — Elmesélte Mollynak Corto történetét.

— Hát igen, tudtam, hogy Armitage néven senki nem vett részt az Üvöltő Ökölben. Utánanéztem — A lány végigsimította az egyik vas-szarvastehén rozsdamarta horpaszát. — Azt hiszed, az a kis számítógép húzta ki belőle? Abban a francia kórházban?

— Azt hiszem, inkább Wintermute.

A nő rábólintott.

— A kérdés az — folytatta a férfi -, hogy… mit gondolsz, ő tudja, hogy azelőtt Corto volt? Úgy értem, amikor az ágyat nyomta, név szerint egy senki volt, így talán Wintermute egyszerűen…

— Egen. Felépítette őt, a nulláról kezdve. Iggen… — A nő befordult, és továbbsétáltak. — Minden egybevág. Tudod, a pasasnak semmi magánélete nincs. Amennyire én tudom, nincs. Ha látsz egy ilyen hapsit, azt gondolhatod, hogy van mit csinálnia, ha egyedül marad. De Armitage nem ilyen. Csak ül és a falat bámulja, testvér. Aztán valami kattan, rákapcsol és teljes gőzzel hajt Wintermute céljaiért.

— Na és miért van az a dugihelye Londonban? Nosztalgiából?

— Meglehet, hogy nem is tud róla — felelte a nő. — Az is lehet, hogy csupán az ő nevén van, nemde?

— Nem egészen értem — vallotta be Case.

— Csak hangosan gondolkozom… Mennyire értelmes egy MI, Case?

— Az attól függ. Néhányuk nem értelmesebb a kutyáknál. A háziállatoknál. De mindenképpen egy vagyonba kerülnek. Az igazán értelmesek annyira azok, amennyire a Turing-rendőrség hajlandó engedni, hogy értelmessé váljanak.

— Figyelj, te cowboy vagy. Hogy lehet, hogy nem vagy kiakadásig elbűvölve ezektől a dolgoktól?

— Nos — kezdte a férfi -, először is ritkák. Legtöbbjük katonai darab, az okosabbja, és nem tudjuk feltörni a jeget. Onnan származik minden jég, tudod? S aztán ott vannak még a Turing-zsaruk, és az nagyon rossz rendőrbanda. — Ránézett a nőre. — Nemtom; ez valahogy nem része a bulinak.

— A zsokék mind egyformák — jegyezte meg a nő. — Nincs semmi fantáziájuk.

Széles, négyszögletes medencéhez értek, amelyben pontyok turkálták valamilyen fehéres vízinövény szárait. A nő berúgott közéjük egy kavicsot, és nézte a táguló vízgyűrűket.

— Látod, ez Wintermute — mondta a nő. — Ez az ügylet igazán nagy, nekem úgy tűnik. Ott vagyunk kinn, ahol a kis hullámok túl szélesek, és nem láthatjuk a követ, ami középre hullott. Tudjuk, hogy van ott valami, de azt nem, hogy miért. Tudni akarom, hogy miért. Azt akarom, hogy menj, és beszélj Wintermute-tal.

— A közelébe se juthatnék — felelte a férfi. — Te álmodozol.

— Próbáld meg!

— Nem lehet megcsinálni.

— Kérdezd meg Flatline-t.

— Mit akarunk mi attól a Rivierától? — kérdezte a férfi, remélve, hogy témát válthat.

A nő a tavacskába köpött. — Isten tudja. Már akkor meg kellett volna ölnöm, amikor megláttam. Láttam a profilját. Megrögzött Júdás. Képtelen a szexuális élvezetre, amíg nem tudja biztosan, hogy elárulja a vágya tárgyát. Ez áll a dossziéban. És elsőként nekik kell szeretniük őt. Talán ő is szereti őket. Ezért volt könnyű Terzinek, hogy felhajtsa nekünk, mivel már három éve itt van, és ellenzékiekről informálja a titkosrendőrséget. Terzi alkalmasint engedte, hogy jelen legyen a vallatásukon. Három év alatt tizennyolcat adott fel. Mindegyik nő húsz-huszonöt éves volt. Ez aztán ellátta Terzit másként gondolkodókkal… — A nő dzsekije zsebébe dugta a kezét. — Ugyanis ha rátalált egyre, akit igazán megkívánt, akkor meggyőződött arról is, hogy a lány már politizál. Olyan a személyisége, mint egy Modern-öltözék. A profil alapján ez nagyon ritka típus, becslés szerint egy a millióból. Ami az emberi természetre nézve mindenképpen pozitív, úgy gondolom. — A fehér virágokra és a lomha halakra meredt, arcára keserű kifejezés ült ki. — Azt hiszem, megyek és kötök magamnak valamilyen különleges biztosítást erre a Peterre. — Aztán megfordult és elmosolyodott, és ez a mosoly nagyon hideg volt.

— Hogy érted ezt?

— Ne is törődj vele. Menjünk vissza Beyogluba és reggelizzünk meg. Ma éjjel megint sűrű éjszakám lesz. Be kell gyűjtenem a cuccait abból a Fener-beli lakásból, vissza kell mennem a bazárba, és vennem kell neki egy kis drogot…

— Veszel neki egy kis drogot? Mi az adagja?

A nő elnevette magát. — Hát nem annyira hamar kitikkasztó, mint a tiéd volt, édesem. És úgy látszik, hogy anélkül a különleges keverék nélkül nem képes dolgozni. Most már jobban tetszel, hogy nem vagy olyan átkozottul sovány. — Elmosolyodott. — Szóval elmegyek Alihoz, a szállítóhoz és feltankolok. Mérget vehetsz rá.

Armitage a szobájukban várta őket a Hiltonban.

— Ideje csomagolni — mondta. Case a sápadt kék szemek és a napbarnította maszk mögött a Corto nevű férfit próbálta megtalálni. Wage-re gondolt, ott Chibában. Tudta, az operátorok egy bizonyos szint felett hajlanak rá, hogy elrejtsék a személyiségüket. De Wage-nek kicsapongásai és szeretői voltak. Mi több, az a hír járta, még gyermekei is akadnak. Az az üresség, amit Armitage-ban talált, valami más volt.

— És ezúttal hová? — kérdezte, s ellépett a férfi mellett, hogy lebámuljon az utcára. — Milyen éghajlatra?

— Náluk nincs éghajlat, csak időjárás — válaszolta Armitage. — Tessék. Olvassa el a prospektust. — A kávézóasztalra helyezett valamit, és felállt.

— Riviera rendben távozott? Hol van a Finn?

— Riviera jól van. A Finn elindult hazafelé — Armitage elmosolyodott, de ez a mosoly nem jelentett többet egy rovarcsáp rezdülésénél. Arany karkötője megcsörrent, ahogy előrenyúlva Case mellére bökött. — Csak ne legyen túl ravasz! Azok a kis tasakok kezdenek elkopni, de azt nem tudhatja, hogy mennyire.

Case uralkodott az arcvonásain és kényszerítette magát, hogy bólintson.

Miután Armitage eltávozott, felvette az egyik brosúrát. Pazar kiállítású füzet volt franciául, angolul és törökül nyomtatva.

Mind a négyük elő volt jegyezve a Yesilköy repülőtérről induló egyik THY-járatra. Átszállás Párizsban a JAL-űrsiklóra. Case az Isztambul Hilton halljában üldögélt, és a hamisított bizánci cserepeket böngésző Rivierát figyelte az üvegfalú ajándékboltban. Armita-ge, köpenyként vállára vetett viharkabátjában, a bolt bejáratánál állt.

Riviera karcsú volt, szőke és bársonyos hangú, angolsága akcentusmentes és folyékony. Molly azt mondta róla, hogy harminc éves, de nehéz lett volna megállapítani a korát. A nő azt is mondta még, hogy legálisan hontalan és hamis holland útlevéllel utazik. Riviera a régi Bonn radioaktív magját övező törmelékgyűrűk terméke volt.

Három mosolygó japán turista érkezett sebbel-lobbal a boltba, s udvariasan biccentettek Armitage felé. Armitage túl gyorsan, túl feltűnően sietett át a túloldalra, hogy Riviera mellé álljon. Riviera megfordult és elmosolyodott. Csodálatosan szép volt; Case sejtette, hogy arca egy Chiba-beli sebész remeke. Finom munka, egyáltalán nem olyan, mint Armitage népszerű arcokból összeollózott nyájas-elegáns keveréke. A férfi homloka magas volt és sima, szürke szemei hűvösek és egymástól távolesők. Orra, melyet talán túlságosan szépen faragtak ki, úgy hatott, mintha törés után ügyetlenül állították volna helyre. A brutalitás sugallata ellensúlyozta állkapcsának filigrán mivoltát és mosolyának gyorsaságát. Fogai aprók voltak, szabályosak, és igen fehérek. Case nézte, hogyan játszadoznak a fehér kezek a szobortöredék-utánzatok felett.

Riviera nem úgy festett, mint akit előző éjjel megtámadtak, méregtűvel elkábítottak, elraboltak, alávetettek a Finn kivizsgálásának, és akit Armitage arra kényszerített, hogy csatlakozzék a csoportjukhoz.

Case megnézte az óráját. Mollynak már ideje visszatérnie drogszerző körútjáról. Ismét felpillantott Rivierára.

— Fogadok, hogy már most is be vagy lőve, seggfej — mormolta a Hilton hallja felé. Egy fehér bőrszmokingzakos, őszes olasz matróna leengedte Porsche szemüvegét, hogy szemügyre vegye. Szélesen elmosolyodott, felállt, és vállára vetette a zsákját. Cigarettát kellett szereznie a repülőútra. — Viszlát, hölgyem — mondta a nőnek, aki tüstént visszatolta az orrán a napszemüveget, és félrefordult.

Az ajándékboltban ugyan tartottak cigarettát, de nem volt ínyére, hogy Armitage-dzsel vagy Rivierával beszélgessen. Kiment a hallból, és a pénzbedobós telefonok sorának végén, egy szűk beugróban fel is fedezett egy árusítókonzolt.

Előkotort egy marékkal a zsebében csörgő lírásokból, és egymás után bedobálta az apró, fénytelen fémötvözetből vert érméket; a folyamat korszerűtlensége bizonytalan jókedvre derítette. A hozzá legközelebb eső telefon felcsengett.

Automatikusan felvette.

— Igen?

Gyenge harmonikus frekvenciák, parányi hallhatatlan hangok, ahogy végigcsörögnek egy orbitális közvetítőláncon, azután olyan hang, mint a szél.

— Hello, Case.

Az egyik ötvenlírás érme kiesett a kezéből, megpattant, és elgurult a látótérből a Hilton szőnyegén.

— Wintermute, Case. Ideje elbeszélgetnünk.

Chiphang volt.

— Nem akarsz beszélgetni, Case?

A férfi letette a kagylót.

Visszafelé a hallba, elfeledkezve a cigarettájáról, végig kellett haladnia a telefonsoron. Egymás után mindegyik megcsörrent, de csak egyszer, ahogy elment mellettük.