Neurománc

1

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.

— Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek — hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevő tömegen. — Csak engem is elkapott ez a szörnyű, járványos droghiány!

A hang és a tréfa egyaránt Túlparti beszélőre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót gyakorta hetekre száműzték a bárból.

Ratz a pult mögött tett-vett, műkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcarakományra való, pohárba csapolt kirint töltögetett. Észrevette Case-t és elmosolyodott, kivillantva fogsorát, a kelet-európai acél és barna szuvasodás e szövedékét. Case a bárpultnál telepedett le, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája, és egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész között, akinek arcát törzsi díszhegek gonddal kimunkált sorai barázdálták.

— Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal — mondta Ratz, ép kezével egy teli korsót tolva át a pulton. — Netán valami dolga van magával, Case?

Case vállat vont. A jobbján ülő lány felvihogott, és oldalba bökte.

A csapos mosolya kiszélesedett; legendásan csúf ember volt. A bárki számára hozzáférhető szépség korában az effajta nélkülözés már-már felvágásnak tűnt. A régimódi műkar feldunnyogott, ahogy gazdája egy újabb korsó után nyújtotta; orosz katonai protézis volt, hétfunkciós, erővisszacsatolásos manipulátor, piszkosrózsaszín műanyaggal borítva.

— Maga túlzottan művész, Herr Case! — Ratz röffenése a nevetését helyettesítette. Rózsaszín körmével megvakarta fehér trikós pocakját. — Mókás kis mesterség mókás kis művésze.

— Aha — felelt Case és belekortyolt a sörébe. — Valakinek muszáj itt mókásnak lennie, de kibaszott biztos, hogy nem magának.

A kurva vihogása egy oktávval feljebb csúszott.

— És neked sem, szivi. Szóval lehet lekopni, oké? Zone nekem személyes jóbarátom.

A lány Case szemébe nézett, és a lehető leglágyabb hangon, megvetően az arcába fújt; ajkai alig mozogtak. Azért felkelt, és otthagyta a bárpultot.

— Jézusom, miféle lebuja van magának?! — fakadt ki Case. — Az ember még inni se ihat nyugodtan!

— Ugyan már! — Ratz egy ronggyal törölgette a repedezett faburkolatot. — Zone-nak sok esik le, és meg is látszik rajta. Maga meg szórakoztatja a többieket, ezért hagyom, hogy itt dolgozzon.

Ahogy Case felemelte a sörét, egy pillanatra különös, hirtelen csend támadt, mintha száz különböző társalgás egyszerre szakadt volna félbe. Aztán felharsant a kurva kissé hisztérikus röhögése.

— Angyal szállt el felettünk — dörmögte Ratz.

— A kínai idegsebészet — bődült fel egy részeg ausztrál -, az aztán piszkosul ki van találva! Ha bármikor idegmunka kell, akkor irány a kontinens! Azok aztán helyrepofoznak, pajtikám…

Ennek hallatán Case minden keserűsége ingerültségbe csapott át, de feltörő dühét visszafogva csak a poharába sziszegte: — Hát ez eddig a legnagyobb baromság!

A japánok többet feledtek az idegsebészetből annál, amennyit a kínaiak valaha is tudtak. Chiba zugklinikái a csúcstechnikát képviselték, módszereiket havonta teljesen megújították, mégsem tudták kezelni azt a sérülést, ami Case-t abban a memphisi szállodában érte.

Már egy éve élt itt, és még mindig a cybertérről álmodott, éjről éjre halványuló reménnyel. Nem hoztak feledést a mohón szedett speedek, az arcnélküli szajhák, sőt, a jól sikerült üzletek sem: minden álmában látta a mátrixot, a logika színtelen űrben kibomló fényes rácsait… A Csendes-óceán túlpartján fekvő otthon már furcsán távolra került; ő maga sem volt már konzollovag, nem volt többé cybertér cowboy: egy lett a megélhetésért küszködő pitiánerek seregében. Az álmok azonban testet öltött vudu-varázslatokként özönlöttek elő a japán éjszakából, s ő egyre csak sírt a vágytól; nyugtalanul aludt és sokszor felriadt, magányban és sötétségben, összekuporodva valami fülkehotel hálókapszulájában, a matracot marcangolva, ujjai között habszivacscsomókkal — próbálta megragadni a konzolt, ami nem volt ott.

— Láttam a nőjét múlt éjjel — szólt Ratz, Case elé téve a második Kirint.

— Nekem olyan nincs — felelte a férfi, és ivott.

— Nincs nő? Semmi más, csak az üzlet, művész barátom? A kereskedelem mindenek felett? — A csapos apró, barna szeme mélyen fészkelt a ráncos húsban. — Azt hiszem, jobban kedveltem magát, amikor még vele járt. Többet nevetett. Mostanában félő, hogy addig művészkedik, míg egy éjjel a klinikai tartályokban fog kikötni, friss tartalék testrészek formájában…

— Megszakad a szívem, olyanokat mond, Ratz… — Case kiitta a sörét, fizetett és ment; keskeny vállait viharkabátjának esőverte keki nylonja alá húzta. Ahogy keresztültört a Ninsein hemzsegő tömegen, megcsapta orrát saját áporodott testszaga.

Huszonnégy éves volt. Huszonkét évesen lett cowboy, igazi vagány, az egyik legjobb a Túlparton. A legnagyobb mesterek tanították, McCoy Pauley és Bobby Quine, az üzleti élet nagy alakjai. Fiatalos hevülete és gyors haladása miatt szinte állandó adrenalintúltengéssel dolgozott, egy felpiszkált gépre csatlakozva, amely testetlenített tudatát abba az akarattól független hallucinációba vetítette, amit mátrixnak neveztek. Tolvaj volt; más, gazdagabb tolvajoknak dolgozott — olyanoknak, akik gondoskodtak az érdekképviseleti rendszerek fényes falainak meglékeléséhez szükséges különleges programokról, gazdag adatmezőkre nyitva ezzel ablakot.

A klasszikus hibát követte el; sose hitte volna, hogy ilyesmi valaha becsúszhat: a megbízóit lopta meg. Megtartott valamit magának, és megpróbálta elpasszolni egy amszterdami orgazdának. Azóta se jött rá, hogy ők hogy jöttek rá — ennek amúgy sem volt már jelentősége. Biztosra vette, hogy végeznek vele, de csak mosolyogtak: „Tartsd meg a pénzt, fiú, egész nyugodtan!”. És szüksége is lett rá. Azok ugyanis (és csak mosolyogtak!) arról is gondoskodni akartak, hogy többé soha ne dolgozhasson.

Egy háborús eredetű orosz gombaméreggel elroncsolták az idegrendszerét.

Egy memphisi szállodában, az ágyra szíjazva s látomásoktól gyötörve harminc órán át vergődött, mialatt a tehetsége mikronról mikronra égett ki.

A károsodás szinte észrevétlen volt, kifinomult, és kifejezetten eredményes.

Case számára, aki a cybertér testtelen mámoráért élt, ez maga volt a kiűzetés a Paradicsomból. Cowboy-fénykorának kedvenc bárjaiban egyre csak nőtt elittudata, s vele együtt az ernyedt megvetés minden hús-vér test iránt. Most, hogy tehetsége odalett, Case fogoly volt önnön testének hús-börtönében.

Ami pénze maradt sietve új yenre váltotta, régi papírpénz vaskos kötegére, ami úgy áramlott szakadatlanul a feketepiacok zárt köreiben, akár a Trobriand-szigetlakók közt a kagylóhéjak. Az Államokban törvényes üzletet készpénzzel nyélbeütni nehéz dolog volt, Japánban pedig egyenesen illegális.

Japánban, ezt fogcsikorgató és teljes bizonyossággal tudta, megleli majd a gyógyulást. Majd Chibában vagy egy bejegyzett klinikán, vagy a zuggyógyászat árnyékvilágában. A beültetésekkel, idegsebészettel és mikrobionikával egyet jelentő Chiba mágnesként vonzotta Amerika techno-bűnöző szubkultúráját.

Chiba Cityben egy kéthónapos vizsgálat- és megbeszéléssorozat során semmivé olvadt új yen-készlete. Utolsó reményét a zugklinikákba vetette, de ott is csak csodálták azt a szaktudást, amivel megnyomorították, aztán lassan megrázták a fejüket.

Most már a kikötőhöz legközelebbi, legolcsóbb fülkehotelekben aludt, a dokkokat mint roppant színpadokat egész éjjel megvilágító kvarchalogén fényáradatban; ahol a televízió-ég ragyogásától nem látszottak Tokió fényei, még a Fuji Electric Company feltornyosuló holoemblémája sem; a Tokiói-öböl feketén nyújtózó térség volt csupán, sirályok köröztek a tovasodródó fehér habszivacstörmelék felett. A kikötő mögött terült el a város, az egyesült mamutcégek irdatlan kockái által uralt gyárkupolák. A várost és a kikötőt régebbi utcák szűk mezsgyéje határolta el egymástól, egy hivatalosan nevenincs terület — Night City a homály hóna, s ennek szíve, Ninsei. Napközben Ninsei-szerte zárva voltak a bárok; jellegtelen egyformasággal, halott neonjaikkal, mozdulatlan hologramjaikkal csak várakoztak a mérgezett, ezüst szín ég alatt.

A Chattől két háztömbnyire nyugatra, egy teázóban Case erős duplával öblítette le aznap éjjeli első tablettáját. Lapos, rózsaszín oktagon volt, erős brazil dexedrin; Zone egyik nőjétől vette.

A teázó falait tükrök borították, minden lapot vörös neon keretezett.

Amikor rádöbbent, hogy Chibában egyedül van, pénze alig, reménye a gyógyulásra még kevesebb, Case úgy érezte, a világ összezárul körülötte. Tőle egészen idegen elszántsággal kezdett friss tőkét hajszolni. Az első hónapban két férfit és egy nőt ölt meg — pusztán a pénzükért; egy évvel ezelőtt még a gondolat is nevetséges lett volna. De Ninsei felőrölte az idegeit, s végül már az utca is valami halálvágy külső megnyilvánulásának tetszett számára, valami titkos méregnek — nem tudta, hogy amit érez, azt magában hordja.

Night City leginkább egy unatkozó tudós által kiagyalt, többszörös sebességre gyorsított szociáldarwinista kísérletre hasonlított. Állj le a nyüzsgéssel, és már el is süllyedtél nyomtalanul; de mozogj csak egy kicsivel gyorsabban a kelleténél, és máris megtörted a feketepiac érzékeny felületi feszültségét, így vagy úgy de eltűnsz, és semmi nem marad utánad, legfeljebb egy elmosódó emlék egy Ratz-féle helyi kövület tudatában. Igaz, szív, tüdők vagy vesék formájában az áldozatok, a vesztesek tovább szolgálhatták a zugklinikákat látogató gazdag idegeneket.

Az üzlet itt állandó tudatalatti zsongás volt; a lustaság, óvatlanság, modortalanság, a bonyolult illemszabályok elleni legapróbb vétség elfogadott büntetése pedig a halál.

Ahogy ott ült egyedül egy asztalnál a teázóban — az oktagon hatni kezdett, tenyerén kiütöttek az izzadtság gombostűfejei, karján és mellén minden szőrszál bizsergését külön érezte — Case ráébredt, hogy egy ideje igen ősi, névtelen játékot játszik önmagával, végső leosztásban. Már nem hordott fegyvert, s elfeledkezett a legalapvetőbb óvintézkedésekről is. A leggyorsabb, legkötetlenebb utcai ügyleteket hajtotta, és híres volt arról, hogy bármit képes megszerezni. Énjének egy része tudta ugyan, hogy önpusztító életmódja teljesen nyilvánvaló ügyfelei számára — akik egyre kevesebben lettek -, de azzal kecsegtette magát, hogy mindez hamarosan úgyis véget ér. És énjének ez a halálvárásban önelégült része volt az, amely Linda Lee-re még rágondolni is gyűlölt.

Egy játékteremben jött össze vele egy esős éjszakán.

Cigarettafüst kék fátyolán átizzó, fényes szellemek alatt, ahol a Varázslóvár, a Tankcsata: Európa és a New York hologramjai vibráltak… Most is úgy látta maga előtt a lányt, ahogy arca a sosem nyugvó lézerfényben fürdött, s vonásai sejtelmes jelekké alakultak át. Arccsontjai skarlátban lobogtak, ahogy a Varázslóvár égett; homlokán azúrkék ragyogás ömlött el, amikor München elesett az Európáért vívott tankcsatában; száján olvadt arany hullámzott, míg egy csúszkáló kurzor szikrákat vetett New York felhőkarcoló-kanyonjának falán. Case-t nagy elismerés övezte akkor éjjel, Wage ketaminjából egy kilónyit indított útnak Jokohamába, és a pénzt már a zsebében tudta. Belépett, kint hagyta a Ninsei kövezetét paskoló meleg esőt; a lány arca valahogy kitűnt a konzolokra meredő tucatnyi többi közül. Belemélyedt a játékba, s arcán ugyanaz a kifejezés ült, amit Case órák múltán is megfigyelhetett rajta, mikor egy kikötőparti hálófülkében aludt: felsőajka akár egy gyermekkéz rajzolta, szárnyaló madarat jelképező vonás.

A jó üzlettől elégedetten vágott át a termen, és megállt a lány mellett, aki fekete szemceruzával körülmaszatolt szürke szemekkel pillantott fel rá. Szemei akár egy rémült állatkáé, ahogy egy száguldó jármű fényszóróira szegeződve elkerekednek.

Együtt töltött éjszakájuk a légpárnáshajó-kikötőben váltott jegyek reggelébe torkollt, Case ekkor kelt át első ízben a Tokiói-öblön. Az eső kitartóan esett egész Haradzsukuban, cseppjei végiggyöngyöztek a lány műanyag dzsekijén. Nézték a tokiói kölyköket, akik fehér szandálban, testükre tapadó köpenyben csoportosultak a híres divatüzletek előtt; végül ott álltak egy pacsinko-terem éjféli zsivajában, és a lány úgy fogta a kezét, akár egy gyerek.

Egy hónapba telt, míg a férfi drogjai és az állandó feszültség együttes hatására azok az örökösen riadt szemek függőséget tükröző kutakká váltak. Case figyelte, hogyan töredezik szét a lány egyéniségének maradéka, mint egy sodródó szilánkokra hulló jéghegy; végül meglátta a nyers vágyat, az éhes kötődés csupasz vázát. Nézte őt, amint a következő adagokat belőtte magának. Koncentrálása Case-t a sáskákéra emlékeztette, amelyeket a shigai bódésoron árultak, mutáns kék pontyokkal teli tartályok, tücsköket rejtő bambuszketrecek között.

Case a kávéüledék fekete gyűrűjét bámulta üres csészéjének alján: az imént beszedett speedtől vibrálni látszott. Az asztallap barna lemezborítását apró karcolások patinája homályosította el; ahogy a dexedrin felkúszott a gerincén, szinte látni vélte a rengeteg véletlen ütődést, ami ilyen felszínt hoz létre. A teázót — Jarre de'Thé volt a neve — múlt századi, avítt stílusban alakították ki, hagyományos japán és fakó milánói plasztik mindenütt. Úgy rémlett, mindent vékony, fényelnyelő réteg borít, mintha a milliónyi vendég rossz idegei valahogy kihatottak volna a tükrökre és az egykor ragyogó műanyagra, s ettől minden felület elhomályosult, úgyannyira, hogy letörölni sem lehet többé soha.

— Hé, Case, öreg haver…

Felnézett, a szemceruzával kihúzott szürke szemekbe. A lány űrállomásokon használatos, napszítta francia gyakorlóruhát és új fehér tornacipőt viselt.

— Már régóta kereslek, öregem… — Leült vele szemben, és az asztalra könyökölt. Kék ruhájának ujjai a vállrészen fel voltak hasítva; a férfi szeme önkéntelenül végigsiklott a kivillanó karokon, dermák vagy tűszúrások nyomait keresve.

— Egy cigit?

A lány egyik bokazsebéből gyűrött csomag Jehjüant kotort elő, és megkínálta vele. Case elvett egy szálat és hagyta, hogy Linda meggyújtsa egy piros műanyag csővel.

— Okén alszol, Case? Fáradtnak látszol — akcentusa a túlpart déli, Atlanta-környéki részét idézte. Szeme alatt a bőr sápadt volt, beteges színű, húsa azonban még ruganyos volt és erős. Alig múlt húsz; szája szögletébe a szenvedés újabb ráncai kezdtek végleg bevésődni. Sötét haját hátrafésülte és nyomtatott rajzú selyemszalaggal kötötte le; a minta mikroáramköröket ábrázolhatott, netán egy várostérképet.

— Csak akkor fáradok le, ha elfelejtem bevenni a tablettáimat — dünnyögte a férfi, s megcsapta a vágyakozás tömény hulláma, az amfetamin hullámhosszán belovagló gerjedelem és magány. Újra érezte a lány bőrének illatát a kikötőmenti fülke túlhevült sötétjében, s az ujjait, ahogy a derekára kulcsolódnak.

Mind csak a hús — gondolta — s mindaz, amit akar…

— Wage — mondta a lány, s a szeme összeszűkült — egy lyukkal az arcodban akar viszontlátni. — Meggyújtotta a saját cigarettáját is.

— Ki mondta? Ratz? Vele beszéltél?

— Nem, Monával. Az új fazonja Wage embere.

— Nem olyan súlyos az ügy. Ő is lóg nekem, és végeredményben neki kell annyira a pénz.

— Túl sokan lógnak már neki, Case, és lehet, hogy te leszel az elrettentő példa. Komolyan, jobb lesz, ha vigyázol!

— Na igen. És veled mi a helyzet, Linda? Van hol aludj?

— Ahol aludjak… — A lány megrázta a fejét. — Hát persze, Case! — Megborzongott és közelebb hajolt az asztal felett; arca verítékben fürdött.

— Nesze — mondta a férfi, viharkabátjának zsebébe túrva s kihalászva egy gyűrött ötvenest. Az asztal alatt gépiesen kisimította, négyrét hajtotta és a lány elé csúsztatta.

— Ez neked kell, édes. Add inkább Wage-nek! — Volt most valami a szürke szemekben, amit Case nem értett, valami, amit sose látott bennük azelőtt.

— Sokkal többel vagyok neki sáros. Tedd csak el! Nemsokára úgyis kapok még — hazudta, s figyelte, ahogy új yenje eltűnik egy cipzáras zseb mélyén.

— Amint megkaptad a dohányt, Case, rögtön keresd meg Wage-t!

— Majd találkozunk még, Linda — felelte, a férfi miközben felkelt az asztaltól.

— Persze. — A lány mindkét pupillája alatt kilátszott egy milliméternyi fehérje: sanpaku. — Vigyázz magadra, öregem!

A férfi bólintott, alig várta, hogy mehessen végre.

Visszanézett, ahogy a műanyag ajtó becsapódott mögötte, s még látta a lány vörös neonketrecben tükröződő szemét.

Péntek éjjel a Ninsein.

Jakitori-standok és masszázsszalonok mellett haladt el; maga mögött hagyta a Beautiful Girl nevű koncessziós kávéházat, és egy játékterem elektronikus robaját. Kitért egy sötét ruhás hivatalnok útjából, és észrevette a férfi jobb karjának hátoldalára tetovált Mitsubishi-Genentech logót.

Vajon hiteles-e? Ha igen — gondolta -, akkor bajt fog hozni rá; ha hamis, úgy kell neki. Az M-G alkalmazottakba egy bizonyos szint felett modern mikroprocesszorokat ültetnek be, ezek ellenőrzik a vérkeringés mutagénszintjét. Egy ilyen készülékért Night Cityben bárkit elkapnak, és egy fekete klinikán hamar meg is szabadítják tőle.

A hivatalnok ugyan japán volt, a Ninsein nyüzsgő tömeg viszont gaidzsin a javából. Kikötőből felszállingózó matrózcsoportok; útikalauzban nem jelzett élményekre vadászó izgatott, magányos turisták; fekete munkát, beültethető egységeket kínáló Államokbeli nehézfiúk, és még tucatnyi fajtája a gyanús alakoknak, akik mind a vágy és az üzletelés kusza táncában rajzottak utcahosszat.

Számtalan elmélet született annak magyarázatára, hogy Chiba City miért tűri el a beléékelődő Ninseit. De Case feltételezte, hogy a jakuzák igyekeznek megőrizni a területet, mint a szerény kezdetekre emlékeztető sajátos skanzent. De azt is érezte, hogy ezen elképzelés szerint a virágzó technológiának szüksége van törvényen kívüli zónákra. Mintha Night City nem lakóinak otthona volna, hanem a különféle eljárások szándékosan felügyelet nélkül hagyott játszótere.

Lindának igaza lenne? — töprengett, feltekintve a fényekre. Wage tényleg képes kinyíratni, hogy példát statuáljon? Nem tűnt túl ésszerűnek, ám Wage elsősorban tiltott biológiai anyagokkal foglalkozott — azt mondják, aki ilyesmit csinál, az eleve esztelen.

Linda azt mondta, hogy Wage a halálát kívánja. Case az utcai ügyletek dinamikájából elsőnek azt értette meg, hogy személyére valójában sem a vevőnek, sem az eladónak nincs szüksége. Egy közvetítőnek az a sorsa, hogy szükséges rosszá váljék. Case Night City bűnös biostruktúrájába kétes üreget kapart magának, hazugságokkal és árulással mélyítette éjszakáról éjszakára. S most, ahogy a falakat omladozni érezte, lassan furcsa eufória lett úrrá rajta.

Az előző héten visszatartott egy tétel szintetikus mirigykivonatot, és így a szokottnál nagyobb haszonnal adhatta el. Tudta, hogy Wage-nek ez nem tetszett. Wage volt az első számú szállítója; kilenc éve élt Chibában, és egyike volt annak a néhány gaidzsin kereskedőnek, akik a Night City határain túli, szigorúan rétegződött bűnözőkörökkel kapcsolatokat tudtak kiépíteni. A génanyagok és hormonok álcázva szivárogtak le Ninseibe, kamu nevek és fantomcégek szövevényes csatornáin keresztül. Wage-nek egyszer valahogy sikerült visszanyomoznia valamelyik szállítmányt, s azóta számos városban örvendett biztos kapcsolatoknak.

Case azon kapta magát, hogy egy kirakatot bámul. A jobbára tengerészek látogatta boltban mindenféle csillogó apróságot lehetett kapni. Órákat, rugós késeket, öngyújtókat, zsebvideókat, szimstim-szerkezeteket, nehezékkel ellátott manriki-láncokat és surikeneket. A surikenek mindig megigézték. Tűhegyes ágú acélcsillagok: némelyik krómozott, némelyik fekete; akadt szivárványos felületű is, mint a vízen csillanó olaj. De főleg a krómozott csillagok bűvölték el. Alig látható damilszálakkal élénkvörös műantilopbőrre erősítették őket; közepükre sárkányok, Jin-jang-jelek voltak vésve. A foglyul ejtett utcai neonfényt furcsán megcsavarva verték vissza; Case egyszerre úgy látta, hogy ez alatt az olcsó krómcsillagzat alatt utazott idáig és a végzete is ebben áll megírva.

— Julie — mondta a csillagainak. — Ideje felkeresni az öreg Julie-t. Ő tudni fogja, honnét fúj a szél.

Julius Deane százharmincöt évet ért meg; anyagcseréjét minden héten gondosan beszabályozták, szérumok és hormonok vagyonokat érő adagjaival. Az öregedés ellen tett lépései során először is évente elzarándokolt Tokióba, ahol génsebészek utánállították DNS-ének kódjait. Egy ilyen eljárás Chibában elérhetetlen volt. Azután Hongkongba repült és megrendelte azévi öltönyeit és ingeit. Aszexuális volt, embertelenül türelmes, és úgy tetszett, leginkább abban leli örömét, ha a szabászmágia csak beavatottaktól ismert formáinak hódolhat. Case sosem látta rajta kétszer ugyanazt az öltönyt, bár az volt a benyomása, hogy Deane ruhatára kizárólag múlt századbeli öltözékek aprólékos gonddal rekonstruált példányaiból áll. Szívesen hordott pókhálószerű arannyal keretezett gyógyszemüveget, és kedvelte a szintetikus rózsaszín kvarcpadlót, melynek vékony lapjait — a viktoriánus babaházak tükreinek mintájára — ferdére sarkozták.

Irodái Ninsei szélén, egy raktárépületben rejtőztek. Egy részüket találomra összeválogatott európai bútorokkal próbálták otthonosabbá tenni még évekkel ezelőtt; mintha Deane egyszer úgy döntött volna, hogy itt fog lakni. A szobában, ahol Case várakozott, az egyik falon neo-azték könyvszekrények gyűjtötték a port. Egy Kandinsky-utánzatú alacsony, pirosra lakkozott acél kávézóasztalon két gömbölyded Disney-lámpa gubbasztott sután. A könyvszekrények között Dali stílusú óra csüngött, eltorzult számlapja a csupasz betonpadlóra ereszkedett. Mutatói hologramok voltak, melyek járás közben követték a számlap görbületét, de sohasem mutattak pontos időt. A szoba többi részét fehér üvegszálas szállítómodulok töltötték meg, tartósított gyömbér szagát árasztva magukból.

— Úgy látom, tiszta vagy, fiam — szólalt meg Deane testetlen hangja. — Kerülj beljebb!

A könyvespolcoktól balra eső masszív műrózsafa ajtó felől szétnyíló mágneses reteszek tompa csattanása hallatszott. JULIUS DEANE IMPORT EXPORT, hirdették a műanyagról itt-ott már lehámló öntapadós nagybetűk. Míg a Deane hevenyészett előszobájában szétszórt bútorok a múlt század végére utaltak, addig az iroda maga inkább századelejinek hatott.

Deane ránctalan, rózsaszín arccal tekintett Case-re egy négyszögletes, zöld üvegernyőjű régi rézlámpa vetette fénykörből. Az importőr hatalmas, festett acél íróasztal mögé barrikádozta el magát, s mindkét oldalról valamilyen halvány fából készült magas, fiókos szekrények vették körül. Case sejtette, hogy az ilyeneket valaha írott feljegyzések tárolására használták. A rendetlen asztalon kazetták és megsárgult printerlapok keveredtek össze holmi mechanikus írógép különféle alkatrészeivel, amelyeknek újbóli egésszé varázsolására Deane sosem tudott sort keríteni.

— Mi járatban erre, öcsém? — kérdezte Deane, kékfehér papírba csomagolt apró bonbonnal kínálva Case-t. — Kóstold meg! Ting Ting Djahe, a legeslegjobb!

Case nem kért a felkínált gyömbérből. Leült egy ingatag fa forgószékre, hüvelykujját végighúzta fekete farmerének kikopott varrásán. — Julie, úgy hallottam, hogy Wage meg akar engem ölni.

— Ah. No lám! És kitől hallottad ezt, ha szabad tudnom?

— Az emberektől.

— Az emberektől — ismételte Deane, egy gyömbérbonbont majszolva. — Miféle emberektől? A barátaidtól?

Case bólintott.

— Nem mindig egyértelmű, hogy ki az ember barátja, igaz?

— Tartozom neki némi pénzzel, Deane. Beszélt erről magának?

— Nemigen találkozunk az utóbbi időben — sóhajtott fel a másik. — De ha beszélt volna, akkor sem lennék abban a helyzetben, hogy elmondhassam neked. Hiszen tudod, hogy vannak ezek a dolgok…

— Dolgok?

— Ő egy fontos kapcsolat, Case.

— Aha. Szóval meg akar ölni, Julie?

— Arról nem tudok — vont vállat Deane, mintha csak a gyömbér áráról vitatkoznának. — Ha ez az egész alaptalan szóbeszédnek bizonyulna, akkor gyere vissza egy hét múlva, vagy azután, fiam. Mutatok neked egy apróságot Szingapúrból…

— A Nan Hai Hotelből, a Bencoolen Streeten?

— Sokat jár a szád, fiacskám! — vigyorodott el Deane. Az acélasztal lehallgatáselhárító áramkörök seregével volt telitömve.

— Minden jót, Julie. Adja át üdvözletemet Wage-nek.

Deane ujjai felkúsztak, hogy megigazítsák halványszín selyemnyakkendőjének tökéletes csomóját.

Alig járt egy háztömbnyire Deane irodájától, amikor meglegyintette az érzés; hirtelen ráébredt, hogy valaki a sarkában van — és nagyon közel.

Case a paranoiának egy bizonyos szelídített formáját egészen természetesnek tekintette mindaddig, amíg ellenőrzése alatt tudta tartani. A rengeteg oktagon után ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Küzdött a felszökő adrenalinhullámmal, és nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára. Unott üresség maszkját öltötte, s úgy tett, mintha sodortatná magát a tömeggel. Amikor talált egy sötét kirakatot, megállt előtte; sebészeti szakbolt volt, felújítás miatt zárva. Kezét kabátzsebébe mélyesztve bámult az üveg mögé: jade-utánzatból faragott állványon nyugvó, lapos rombusz alakú mesterséges húsdarabot látott. A bőr színéről Zone kurvái jutottak eszébe; digitális reklám tetoválás ragyogott rajta, a bőr alá ültetett chipből kapta a jeleket. „Minek vesződni a műtéttel — ötlött fel benne önkéntelenül -, mikor az árut egyszerűen magaddal is viheted a zsebedben?”

Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a tekintetét és a járókelők tükörképét tanulmányozta.

Ott.

A tengerészek mögött, rövidujjú kekiben. Sötét haj, tükörszemüveg, sötét ruha, nyúlánk termet…

És eltűnt.

Azután Case már futott, mélyen meggörnyedve, testek közt cikázva.

— Kölcsönöznél egy pisztolyt, Shin?

A fiú elmosolyodott: — Két óra. — Egy Shiga-beli szusibár hátsó részében álltak, friss, nyers tengeri hal és rák szagfelhőjébe burkoltan. — Te jönni vissza, két óra.

— Most van rá szükségem, öreg. Tudsz valamit most adni?

Shin üres, egykor porított tormával töltött kétliteres konzervdobozok mögött kotorászott. Végül előhúzott egy keskeny, szürke műanyagba tekert csomagot:

— Tézer. Egy óra, húsz új yen. Harminc letét.

— A francba, nekem nem ilyen kell! Pisztoly. Mint amikor le akarok valakit lőni, stimmt?

A pincér vállat vont, és visszarakta a tézert a tormásdobozok mögé. — Két óra.

Belépett a boltba, ügyet se vetve a kirakatban lévő surikenekre; életében nem hajított el egyet sem.

Vett két csomag Jehjüant; egy Mitsubishi Bank hitelchippel fizetett, ami Charles Derek May néven azonosította. Ez mindenesetre jobb volt a Truman Starr-nál, amit az útleveléhez talált ki.

A terminál mögött álló japán nő ránézésre néhány évvel verte az öreg Deane-t, de a tudomány áldásaiból így sem juthatott sok neki. Case előszedte zsebéből új yenjeinek megfogyatkozott kötegét, és felmutatta:

— Fegyvert akarok vásárolni.

A nő egy késekkel megrakott polc felé mutatott.

— Nem — felelte Case -, nem szeretem a késeket.

A nő erre a pult alá nyúlt, és kiemelt onnan egy hosszúkás dobozt. Sárga kartonfedelére kiterjesztett csuklyájú, összetekeredett kobra elnagyolt ábráját nyomták. Nyolc egyforma, papírkendőbe csavart hengert tartalmazott. A férfi figyelte, ahogy a májfoltos barna ujjak az egyikről lehántják a burkot. A nő feltartotta a tárgyat, hogy szemügyre vehesse: matt acélcső, egyik végén bőrszíjjal, a másikon egy kis bronzgúlával. A nő egyik kezével megmarkolta a csövet, a másikkal mutató- és hüvelykujja közé fogta a gúlát és meghúzta. Szorosan felcsévélt, olajosan csillogó tekercsrugó háromrészes teleszkópja csusszant ki, és záródott.

— Kobra — mondta a nő.

Ninsei reszkető neonjain túl az ég szürkébb árnyalatra váltott. A levegő is fojtóbb lett, úgy tűnt, ma éjjel fogai vannak: a tömeg fele szűrőmaszkot viselt. Case egy nyilvános vécében tíz percig vesződött azzal, hogy megpróbálta alkalmas helyre rejteni kobráját. Végül beérte annyival, hogy a nyelét farmerjének övrészébe gyömöszölte, így a cső keresztben állt a gyomrán; a gúla alakú ütőhegy mellkasa és viharkabátjának bélése között lengett. Úgy érezte, már az első lépésnél a járdán fog csattani az egész, de a közérzete jobb lett tőle.

A Chat nem volt kimondottan az üzletelők bárja, de hétköznapokon inkább a hasonszőrű vendégeket vonzotta. Pénteken és szombaton más volt a helyzet. A törzsvendégek legtöbbje ugyan akkor is ott lebzselt, de szinte elvesztek a beözönlő tengerészek és a rájuk utazó specialisták között. Átvergődve az ajtón, Case Ratzot kereste tekintetével, de a csapos nem mutatkozott. Lonny Zone, a bár törzsstricije merev, atyai érdeklődéssel figyelte, amint egyik nője épp egy fiatal matrózzal készült megegyezni. Zone a japánok által „Felhőtáncos”-nak nevezett hipnotikus szer rabja volt. Elkapva a strici tekintetét, Case intett neki, hogy jöjjön a bárpulthoz. Zone lassan nyomakodott közelebb a tömegben, hosszú arca bágyadt volt és nyugodt.

— Láttad Wage-t ma éjjel, Lonny?

Zone megszokott higgadtságával nézett vissza rá. Megrázta a fejét.

— Biztosan nem, haver?

— Talán a Nambanon. Úgy két órája.

— Voltak vele apródok? Az egyik vékony, sötét hajú, esetleg fekete dzsekiben?

— Nem — bökte ki végül Zone, míg sima homlokán ráncok jelezték, milyen nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ennyire semmitmondó részletet idézzen fel. — Nagy fiúk voltak. Átoltott izmúak. — Zone szemében alig látszott a fehérje és az írisz; félig csukott szemhéjai alatt kitágult és hatalmas pupillák sötétlettek. Hosszú ideig Case arcát fürkészte, majd lejjebb siklott a pillantása. Meglátta az acélkorbács dudorát. Kobra — állapította meg és felhúzta a szemöldökét. — Haza akarsz vágni valakit?

— Viszlát, Lonny! — Case elhagyta a bárt.

A kullancs ismét rátapadt. Biztos volt benne. Mámorító érzés töltötte el, az oktagonok és az adrenalin hatásába valami más is vegyült. Élvezed a dolgot — gondolta -, nem vagy normális.

Ugyanis ez az egész valahogy furcsán és nagyon távolról, de a mátrixakciókra hasonlított. Csak robbanj le eléggé, kerülj egy kétségbeejtő, de furamód szeszélyes kutyaszorítóba, és Ninseit máris egy adatmezőnek láthatod; pont úgy, ahogy Case-nek a mátrixról egyszer a sejtjelleg-felismerő fehérjeláncolatok jutottak eszébe. S rögtön belevetheted magad egy szédült kavargásba, nyakig merülve, de mégis kívül maradva — s körötted mindenütt az üzlet, az információcsere, az eleven adatok tánca a feketepiac útvesztőiben…

Gyerünk, Case — biztatta magát. — Verd át őket! Ezt várják a legkevésbé.

Fél sarokra volt a játékteremtől, ahol először találkozott Linda Lee-vel.

Keresztülrohant Ninsein, szétugrasztott egy csapat sétáló tengerészt; az egyikük spanyolul utánakiáltott. Aztán beugrott az ajtón, a hang robajló hullámverésként zúdult rá, gyomorszájában érezte az infra-mély lüktetést. Valakinek tíz megatonnás találata volt a Tankcsata Európá-n; egy szimulált hangrobbanás a játéktermet fehér zajjal árasztotta el, vadul ragyogó tűzgömb-hologram terült szét a fejek felett. Case átvágott jobbra, és felosont egy festetlen furnérlemez lépcsősoron. Egyszer már jártak itt Wage-dzsel, tiltott hormonserkentőkre vonatkozó üzletet vitattak meg egy Matsuga nevű pasassal. Emlékezett a folyosóra, koszos gyékényszőnyegére, az apró irodákba nyíló, egyforma ajtók sorára. Az egyik ajtó most nyitva állt. Ujjatlan fekete trikót viselő japán lány pillantott fel egy fehér terminál mellől; feje mögött görögországi utazásra csábító plakát feszült, az Égei-tenger modern vonalú keleti írásjelekkel telehintett kékje.

— Hívd fel ide a biztonságiakat! — vetette neki oda Case, azzal már tovább is száguldott, végig a folyosón, eltűnve a lány szeme elöl. A két utolsó, becsukott ajtó — ahogy feltételezte — be volt zárva. Megperdült és nylon futócipős lábával a távolabbi, kékre lakkozott műanyag ajtóba rúgott. Az felpattant, forgácsokra szakadt keretéből olcsó záralkatrészek hullottak ki; a benti sötétségben csak egy terminálburkolat fehér körvonala derengett. Aztán a jobboldali ajtóhoz ugrott, mindkét kezével megragadta az átlátszó plasztikkilincset, és teljes erejével benyomta. Valami reccsent — és már bent is volt. Ez volt az a hely, ahol ő és Wage Matsugával találkozott, de akármilyen fantomcéget vezetett is Matsuga, mostanra már nyoma se maradt. Terminál sem, semmi sem. Fény is csak a játékterem mögött húzódó sikátorból szűrődött be a kormos plexiüvegen keresztül. A homályban csak egy falicsatlakozóból előtekeredő üvegszálkábelt, egy halomnyi eldobált élelmiszeres dobozt, és egy lapátjavesztett ventillátortestet tudott kivenni.

Az ablak hitvány műanyagtábla volt; Case lerángatta magáról a kabátját, jobb karja köré csavarta, és rávágott. A lemez kettéhasadt, de még két ütés kellett, hogy kiszabadítsa a keretből. A játékok tompított káosza felett egy riasztó sivított fel; a betört ablak kapcsolhatta be, vagy a lány a folyosó elején.

Case megfordult, felvette a kabátját és a kobrát teljes méretére kattintotta.

Az ajtó csukva volt, így arra számított, üldözője azt hiszi majd, hogy a másik, félig szétrúgott ajtón át menekült. A kobra bronzgúlája lágyan lüktetni kezdett, ahogy az acélrugós szár felerősítette a szívverését.

Nem történt semmi. Csak a riasztó sivítását, a játékok csattogását és szívének kalapácsütéseit hallotta. A félelem úgy bukkant fel, mint valami félig elfeledett barát. Nem a dexedrin-paranoia hideg, gyors mechanizmusa volt ez, csak egyszerű, állati rettegés. Oly régóta élt már a szorongás mezsgyéjén, hogy majdnem elfelejtette, milyen is az igazi félelem.

Ez a fülke is olyan hely volt, ahol meghalnak az emberek. Ő is meghalhat itt. Lehet, hogy pisztoly van náluk…

Egy csattanás a folyosó távoli végéről. Egy férfihang, ahogy japánul kiált valamit. Egy sikoly, a rémület velőtrázó sikoltása. Újabb csattanás.

És léptek, kényelmesek és lassúak, közeledők.

Elhaladtak az őt rejtő csukott ajtó előtt. Megálltak, három gyors szívdobbanásnyi időre, majd visszafordultak. Egy, kettő, három. Csizmasarok csikordult a gyékényen.

Case oktagon indukálta harciasságának maradéka is elenyészett. A kobrát visszakattintotta a markolatába, s az ablakhoz kúszott, vakon a félelemtől, sikító idegekkel. Anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mit tesz, felállt, kiugrott, és már zuhant is. A járdára esett, lábszárába tompa fájdalomrudak döftek.

Fentről félig nyitott szervízablak vetette keskeny fénycsíkját az alant szétszórt üvegszálkupacra, s a mellette terpeszkedő kiszuperált konzolburkolatra. Case egy ragacsos kartonpapírra vetette magát, arccal előre; átfordult, és begurult a konzol árnyékába. A fülke ablaka csak halvány fénynégyszög volt. A riasztó továbbra is vijjogott; itt még hangosabban szólt, mert a hátsó fal elfojtotta a játékterem moraját.

Az ablakban, a folyosó fénycsöveitől hátulról megvilágítva egy fej jelent meg, majd eltűnt. Aztán újra felbukkant, de a vonásait Case továbbra sem tudta kivenni. A szemek helyén ezüst csillant.

— A francba — mondta valaki, egy nő, a túlpart északi hanghordozásával.

Aztán eltűnt megint. Case a konzol alatt fekve lassan húszig számolt, felállt. Még mindig szorongatta az acélkobrát, s eltartott néhány másodpercig, míg ráeszmélt, hogy mi is az. Nekiindult, végigsántikált a sikátoron, bal bokáját dédelgetve.

Shin pisztolya ötvenéves darab volt, egy Walther PPK dél-amerikai másolatának vietnami utánzata; az első lövés előtt nagyon durva rántással kellett felhúzni. Töltényűrjét .22 long rifle méretre fúrták fel, s Case szívesebben használt volna hozzá ólomazid robbanógolyókat a Shintől vett közönséges kínai homorúfejes lőszer helyett. Mindazonáltal kézifegyver volt, kilenc tölténnyel, s a kabátzsebében ringatta, míg a szusibárból jövet végigment Shigán. A markolat élénkvörös, ágaskodó sárkányt formázó öntött műanyag volt, olyasmi, amit jó a sötétben hüvelykujjal dörzsölgetni. A kobrát egy csomagmegőrző kazettára bízta Ninsein, és szárazon lenyelt egy újabb oktagont.

A tabletta felpezsdítette az idegrendszerét; Case belevetette magát a shigai tolongásba, kiment Ninseire és tovább, egészen Baiitsuig. Úgy érezte, hogy kísérője lemaradt, s ez jó érzés volt. Néhány számot fel kellett hívnia, üzleteket megkötnie, ez már nem várhatott. Egy háztömbbel odébb Baiitsuban, a kikötő környékén egy csúf sárga téglás, kilencemeletes irodaház emelkedett. Ablakai most sötétek voltak, de ha valaki felszegte a fejét, a tetőn láthatott némi gyengén parázsló fényt. A főbejárathoz közel, japán írásjelek füzére alatt egy kialudt neonfelirat kínált OLCSÓ HOTELt. Hogy a helynek más neve is lett volna, arról Case nem tudott; mindig csak Olcsó Hotelként emlegették. A lift, akár az Olcsó Hotel maga, utólagos elgondolás volt: bambusszal és epoxigyantával erősítették az épülethez. Case bemászott a plasztikketrecbe és kulcsa — egy jelzés nélküli, merev mágneskártya — segítségével elindította.

Case már Chibába érkezése óta bérelt itt egy kapszulát, hetente fizette a díját, de sosem aludt az Olcsó Hotelben. Aludni még olcsóbb helyekre járt.

A lift parfümtől és cigarettától bűzlött, oldalait karcolások és mocskos ujjnyomok éktelenítették. Ahogy a negyedik emeletet elmaradt alatta, Case meglátta Ninsei fényeit. Ujjaival a pisztolymarkolaton dobolt, míg a lift enyhe szisszenéssel lelassított. Mint rendesen, most is erős zökkenéssel állt meg, de Case már felkészült rá. Kilépett a belső teraszra, mely a ház hallja és egyben a kertje is volt.

A zöld műgyepszőnyeg négyzetének közepén, C alakú pult mögött japán kamasz ült tankönyvébe mélyedve. A fehér üvegszálas kapszulák ipari szerelőállványokon nyugodtak. Hat szintnyi kapszula, szintenként tíz-tíz mind a négy oldalon. Case a fiú felé biccentett, és a műfüvön keresztül a legközelebbi létrához sántikált. A felépítményt olcsó, rétegelt gyékény fedte, ami zörgött, ha erős szél fújt, és beázott, ha esett; de a kapszulákat kulcs nélkül meglehetősen nehéz volt kinyitni.

A lengőrács futóhíd remegett a súlya alatt, ahogy végigoldalazott a harmadik szinten, a 92-es számig. A kapszulák hossza három méter volt; ovális tolóajtajuk szélessége egy, magassága pedig alig másfél méter. Case kulcsát a nyílásba tolta, és megvárta, amíg a ház számítógépe ellenőrzi azt. Mágneszárak megnyugtató csattanása hallatszott, rugók nyikordultak, s az ajtó felemelkedett. Bemászott, az ajtót lerántotta maga mögött, és rácsapott a kézi zárpanelre; a belső fénycsövek vibrálva kigyúltak.

A 92-es üres volt, eltekintve egy szabvány Hitachi zsebszámítógéptől és egy kisméretű fehér habszivacs hűtőládától. A hűtő három tízkilós szárazjégtömb maradványait tartalmazta (a párolgást késleltetendő gondosan papírba csomagolták), valamint egy alumíniumból sajtolt laboratóriumi palackot. A padló és az ágy funkcióját egyaránt betöltő barna laticellapra kuporodva Case kihúzta zsebéből Shin .22-esét, és a hűtő tetejére rakta. Azután levette a kabátját. A kapszula terminálját az egyik homorú falba süllyesztették, szemben a házirendet hét nyelven felsoroló táblával. Case leemelte a rózsaszín kagylót a villáról, és fejből beütött egy hongkongi számot. Hagyta, hogy ötször kicsengjen, aztán letette. Aki a Hitachiban lévő három megabyte-nyi forró RAM-ra lett volna vevő, nem fogadott hívásokat.

Egy tokiói számot hívott, Sindzsukuban.

Női hang jelentkezett, japánul mondott valamit.

— Kígyó Nagyúr ott van?

— Nagyszerű ismét hallani felőled — szólalt meg Kígyó Nagyúr, egy mellékvonalon bekapcsolódva. — Már vártam a hívásodat.

— Megszereztem a zenét, amire vágytál. — Case vetett egy gyors pillantást a hűtőre.

— Ezt igazán őrömmel hallom. Jelenleg likviditási gondjaink vannak. Tudsz előre szállítani?

— Nézd öregem, most állatira kellene a pénz… — Kígyó Nagyúr letette.

— Te rohadék! — mondta Case a zümmögő kagylónak. Rámeredt a hitvány kis pisztolyra.

— Nem akar összejönni — motyogta. — Ma éjjel nagyon nem akar összejönni semmi.

Napkelte előtt egy órával tért be megint a Chatba. Mindkét kezét kabátjának zsebeiben rejtegette: az egyikkel a kölcsönpisztolyt markolta, a másikkal az alumínium palackot.

Ratz egy hátsó asztalnál ült, és söröskorsóból Apollinaris-vizet ivott; testének falhoz dőlő, százhúsz kilós, tésztaszerű hústömege alatt recsegett a szék. A bárpultnál egy Kurt névre hallgató brazil kölyök szolgálta ki a jobbára csendes részegekből álló gyér vendégsereget. Ratz plasztikkarja felzúgott, ahogy felemelte a korsót s ivott; borotvált fejét izzadság borította.

— Rosszul néz ki, művész barátom — szólalt meg, s kivillantak fogainak nedves romjai.

— Pedig remek formában vagyok — felelt Case halálfejszerű vigyorral. — Szuperformában. — Ratz-cal szemben egy székre zökkent, kezét továbbra is a zsebében tartva.

— S csak jár-kel itt, a piából és narkóból tákolt hordozható óvóhelyen, mi? Megóvja az erősebb érzelmektől, igaz?

— Miért nem száll már le rólam, Ratz? Látja Waget?

— Megóvja a félelemtől és az egyedülléttől — folytatta a csapos. — Hallgasson a félelemre! Meglehet, hogy az a barátja.

— Hallott valamit egy ma éjjeli játéktermi balhéról, Ratz? Megsérült valaki?

— Valami őrült kinyírt egy biztonsági embert — vont vállat a csapos. — Egy lány, azt mondják.

— Muszáj beszélnem Wage-dzsel, Ratz, én…

— Ah — Ratz szája összeszűkült, sima vonallá préselődött. Case mögé nézett, a bejárat felé. — Azt hiszem, tüstént fog is.

Case előtt felvillantak a surikenek a kirakatukban. A speed a fejében dalolt. A kezében szorongatott pisztoly iszamos volt az izzadságtól.

— Herr Wage — mondta Ratz, miközben lassan előrenyújtotta rózsaszín manipulátorát, mintha azt várná, hogy kezet rázzanak vele. — Micsoda hatalmas öröm. Ön oly ritkán tisztel meg bennünket!

Case odafordította a fejét, és felnézett Wage arcába. Lebarnult, felejthető maszk volt. A szemek lombiktermékek: tengerzöld Nikon transzplantációk. Wage fegyveracélszürke selyemöltönyt viselt, mindkét csuklóján egyszerű platina karkötőt. Oldalról az apródjai zárkóztak mellé, közel egyforma, fiatal férfiak; karjuk-válluk kidolgozott izmoktól duzzadt.

— Hogy s mint, Case?

— Uraim — szólalt meg Ratz, s rózsaszín mancsával felmarkolta az asztal teli hamutartóját -, nem akarok itt semmi bajt. — A hamutartó vastag, törhetetlen műanyagból készült; felirata Csingtao sört reklámozott. Ratz lágyan összemorzsolta: csikkek és zöld plasztikszilánkok záporoztak az asztallapra. — Világos?

— Hé, édeském — mondta az egyik apród -, csak nem velem akarja azt a dolgot megpróbálni?

— Ne fáradj azzal, hogy a lábukra célzol, Kurt — szólt Ratz társalgási hangnemben. Case átpislantott a termen, és látta, hogy a brazil a bárpulton áll, és egy Smith Wesson gyártmányú smasszerpuskát szegez a trióra. A papírvékony fémötvözetből és kilométernyi üvegszálkötegből tekert csőbe egy ököl is befért volna. Az áttetsző tár látni engedte az öt vastag, narancssárga töltényt: szubszonikus homoklövedék-zseléket.

— Törvényi értelemben nem halálos fegyver — jegyezte meg Ratz.

— Hé, Ratz — mondta Case -, jövök magának eggyel!

A csapos vállat vont. — Semmivel se jön. Ezeknek — és fenyegetően Wage-re és az apródokra meredt — jobban kellene tudniuk. A Chatsubóban senkit sem lehet kicsinálni.

Wage köhintett: — No és ki beszél bárkinek a kicsinálásáról? Mi csak üzletről akarunk beszélni. Case és én együtt dolgozunk.

Case kihúzta a zsebéből a .22-est, és Wage lágyékára irányította. — Azt hallottam, el akarsz intézni.

Ratz rózsaszín marka összezárult a pisztoly körül és Case elernyesztette a karját.

— Idesüss Case, elmondanád, mi az isten van veled? Begolyóztál, vagy micsoda? Mi ez a seggség, hogy meg akarlak ölni? — Wage a balján álló fiúhoz fordult: — Ti ketten visszamentek a Nambanra! Várjatok, amíg odamegyek…

Case figyelte, ahogy átvágnak a báron, ami mostanra teljesen kiürült, leszámítva Kurtot és egy kekiruhás, részeg tengerészt, aki egy bárszék lába mellé roskadt. A Smith Wesson csöve egészen az ajtóig követte a két apródot, majd visszalendült, hogy Waget tartsa sakkban. Case pisztolyának tárja csattanva az asztalra esett. Ratz mancsával feltartotta a fegyvert és kiugratta a lőszert a töltényűrből.

— Ki mesélte be, hogy le akarok számolni veled, Case? — kérdezte Wage. — Ki mondta, ember? Valaki át akar téged verni?

A tengerész felnyögött, és sugárban hányni kezdett.

— Vidd ki innét — szólt rá Ratz Kurtra, aki most a bárpult szélén üldögélt, ölében a Smith Wessonnal, s épp rágyújtott.

Case érezte, hogy az éjszaka súlya nedves homokkal teli zsákként ráereszkedik, leülepszik a szeme mögé. Kihúzta zsebéből a palackot, és átnyújtotta Wage-nek.

— Ennyim van összesen. Agyalapi mirigyek. Ötszázat biztosan hoz, ha gyorsan elpasszolod. A maradék pénzem egy RAM-ban tartottam, de az most már nincs meg.

— Jól vagy, Case? — A palack már el is tűnt a fegyveracélszürke hajtóka mögött. — Úgy értem, oké, ezzel kvittek vagyunk, de pocsékul nézel ki. Akár a mosott szar. Inkább menj el valahová, és aludd ki magad!

— Egen. — Case felállt. Úgy érezte, a Chat meginog körülötte. — Szóval volt egy ötvenesem, de odaadtam valakinek. — Kuncogott. Felemelte a .22-es tárját és a külön heverő töltényt, az egyik zsebébe ejtette őket, majd becsúsztatta a pisztolyt a másikba. — Shinhez kell mennem, hogy visszakapjam a letétemet.

— Menjen haza — mondta Ratz, s zavartan fészkelődött a recsegő széken. — Lóduljon, művész. Menjen haza!

Érezte, hogy figyelik, ahogy keresztülment a termen, és átnyomakodott a műanyag ajtókon.

— Ringyó — dünnyögte a Shiga felett úszó rózsás derengésnek. Odalenn Ninsein a hologramok szellemek módjára szertefoszlottak, a neonok legtöbbje hideg volt már és halott. Egy utcai árusnál sűrű feketekávét vett (gyűszűnyi habpohárba kapta), kortyolgatta, és nézte a felkelő napot. Elrepülsz, édes. Az effajta városok olyan embereknek valók, akik szeretnek mélyen lenni. De ez valójában nem így volt, s Case számára egyre nehezebbnek tűnt elviselni az árulás tudatát. A lány csak jegyet akart, hogy hazautazhasson, s a RAM Case Hitachijában fedezni is tudja az árát, ha jó orgazdát talál. És az a színjáték az ötvenessel: a lány majdnem visszautasította, előre tudva, hogy úgyis kiforgatja maradék vagyonából.

Amikor kimászott a liftből, a recepciónál ugyanaz a fiú ült. A tankönyv már nem volt ugyanaz. — Jó haver vagy — kiáltott oda neki Case a plasztikfű felett. — Nem is kell mondanod. Már tudom. Aranyos hölgy jött látogatóba, azt mondta, nála van a kulcsom. Szép borravalót is adott neked, mondjuk ötven újat? — A fiú lerakta a könyvét. — Nő — Case hüvelykujjával vonalat húzott a homlokán keresztül. — Selyem — tette hozzá és szélesen mosolygott. A fiú visszamosolygott, bólintott. — Kösz, seggfej! — mondta Case.

A futóhídon állva vesződött egy keveset a zárral. A lány biztos elcseszett benne valamit, amikor feltörte — gondolta. Kezdő. Case tudta, honnét lehet olyan blackboxot kölcsönözni, amely mindent kinyitna az Olcsó Hotelben. Ahogy bekúszott, a fénycsövek felragyogtak.

— Nagyon lassan csukd be az ajtót, barátom. Nálad van még az a kis játékszer, amit a pincértől kölcsönöztél? .

A nő hátával a kapszula hátsó falának támaszkodva ült, felhúzott térdekkel. Csuklói rajtuk nyugodtak; kezéből egy tűvető lyukacsos torkolata meredt elő.

— Maga volt az ott a játékteremben? — Case lecsukta az ajtót. — Hol van Linda?

— Csapd meg azt a zárkapcsolót!

Megcsapta.

— Az a te nőd? Linda?

Bólintott.

— Meglépett. Elvitte a Hitachidat. Izgága egy kölyök. A fegyverrel mi az ábra, testvér? — A nő tükörszemüveget viselt. Ruhája fekete volt, a fekete csizmák sarka a habszivacsba mélyedt.

— Visszavittem Shinhez és visszakaptam a letétemet. Féláron eladtam neki a lőszert is, amit tőle vettem. Akarja a pénzt?

— Nem.

— Akar egy kis szárazjeget? Pillanatnyilag nem tudok egyébbel szolgálni.

— Mi ütött beléd ma éjjel? Miért rendezted azt jelenetet a játékteremben? Le kellett nyomnom azt a bérzsarut, aki nuncsakuval jött utánam.

— Linda azt mondta, hogy maga meg akar ölni.

— Linda? Sose láttam, mielőtt feljöttem ide.

— Maga nem Wage-dzsel tart?

A nő megrázta a fejét. Case felismerte, hogy a szemüveg be van operálva, lezárva a nő szemüregeit. Úgy tűnt, mintha az ezüst lencsék egyenesen az arccsontjai feletti finom, sápadt bőrből nőttek volna ki, durván bozontosra vágott sötét hajtól keretezve. A tűvető köré kulcsolódó ujjak vékonyak voltak és fehérek, végük borvörös lakktól csillogott. A körmök mesterségesnek látszottak.

— Azt hiszem, elbaltáztad, Case. Felbukkantam, és te máris beleraktál a saját valóságfilmedbe.

— Szóval, mit óhajt, hölgyem? — A férfi ernyedten az ajtólemeznek dőlt.

— Téged. Egy eleven testet, egy még némileg sértetlen képzelőerőt. Molly, Case. Mollynak hívnak. Annak az embernek gyűjtelek be, akinek dolgozom. Csak beszélgetni akar veled, ennyi az egész. Senki nem akar bántani.

— Ez jól hangzik.

— Elismerem, néha bántok embereket. Azt hiszem, egyszerűen csak ilyen vagyok. — Szűk fekete kesztyűbőr farmer volt rajta és valami matt, fényelnyelőnek tűnő anyagból szabott vastag fekete dzseki. — Ha elteszem ezt a tűvetőt, akkor nyugton maradsz, Case? Olyannak látszol, aki képes hülye kockázatot is vállalni. .

— Hé, én nagyon nyugodt típus vagyok! Egy nyugis kis nyuszi; nem lesz semmi probléma.

— Ez nagyszerű, pajtás… — A tűvető eltűnt a fekete dzseki mélyén. — Ugyanis ha megpróbálnál átejteni, akkor az egyik leghülyébb dolgot kockáztatnád meg egész életedben.

A nő kinyújtotta mindkét kezét, tenyérrel felfelé; a fehér ujjak kissé széttárultak s egy alig hallható kattanással tíz kétélű, négycentis szikepenge siklott elő a burgundivörös körmök alatti tokokból.

A nő elmosolyodott. A pengék lassan visszahúzódtak.

2

Egyévi kapszulázás után a szoba a Chiba Hilton huszonötödik emeletén hatalmasnak tetszett. Tízszer nyolc méter, egy lakosztály fele. A keskeny balkonra nyíló üveg csúszópanelek melletti alacsony asztalkán fehér Braun kávéfőző gőzölgött.

— Önts be egy kis kávét. Úgy látom, jót tenne neked… — A nő levette fekete dzsekijét; a tűvető a karja alatt függött, fekete nylon válltokban. Ujjatlan, a váll-részeken lapos acélzipzárakkal szegett szürke pulóvert viselt. Golyóálló, döntötte el Case, miközben a kávét egy élénkvörös bögrébe löttyintette. Karját és lábát faágaknak érezte.

— Case.

Feltekintett és első alkalommal látta meg a férfit.

— A nevem Armitage. — A sötét köntös derékig nyitva volt, mögötte a széles mellkas szőrtelen és izmos, a has lapos és kemény. A kék szempár rendkívüli halványsága fakítóeljárásokat juttatott Case eszébe. — A nap már felkelt, Case. Szerencsés napja ez a mai, fiam.

Case oldalvást csapta karját, s a férfi könnyedén félrekapta a fejét a fortyogó kávé elől. Barna lé csurgott végig a rizspapírutánzat falon. Case meglátta a szögletes aranygyűrűt a bal fülcimpában. Különleges Alakulat. A férfi elmosolyodott.

— Idd meg a kávédat, Case — mondta Molly. — Oké vagy, de addig nem mész sehová, míg Armitage el nem mondja, amit akar. — Egy selyemhuzatú kanapén ült keresztbevetett lábakkal, és anélkül, hogy odanézett volna, belefogott a tűvető szétszerelésébe. Ikertükrök követték, ahogy Case átment az asztalhoz, és újra megtöltötte a bögréjét.

— Túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzék a háborúra, nemde, Case? — Armitage nagy keze végigszántott rövidre nyírt barna haján. Csuklóján nehéz aranykarkötő villant meg.

— Leningrád, Kijev, Szibéria. Magát Szibériában agyaltuk ki, Case.

— Mit akar ez jelenteni?

— A Süvöltő Öklöt, Case. Hallotta már ezt a nevet?

— Valamiféle akció volt, nem? Vírusprogramokkal próbálták meg szétégetni az orosz összeköttetéseket.

— Egen; hallottam róla. És senki sem tért vissza.

Érezte, hogy a szobában hirtelen megnőtt a feszültség. Armitage az ablakhoz sétált, és elnézett a Tokió-öböl felett.

— Ez nem igaz. Egyetlen egységnek sikerült visszajutnia Helsinkiig, Case.

Case vállat vont, és kortyolt a kávéból.

— Maga egy konzolcowboy. Azoknak a programoknak a prototípusait, amiket maga az adatbankok feltörésénél használ, a Süvöltő Ököl részére fejlesztették ki. A kirenszki kommunikációs számítógéphálózat elleni támadáshoz. Az alapegységet egy mikrokönnyű Nightwing gép, egy pilóta, egy mátrixdeck és egy zsoké alkotta. Egy Vakond nevű vírust vetettünk be. A Vakond-sorozat volt az igazi behatolóprogramok első generációja.

— A jégtörőké — mondta Case a vörös bögre karimája mögül.

— A jég a JÉG-ből származik: Jogosultságellenőrző És Behatoláselhárító Gátelektronika.

— A gond csak az, miszter, hogy én már nem vagyok zsoké, szóval azt hiszem, ideje távoznom…

— Én ott voltam, Case; ott voltam, amikor megalkották a maga fajtáját.

— Maga szart se kezdhet velem és a fajtámmal, öregem. Maga elég gazdag, hogy borotvalányokat béreljen és ide hurcoltassa a seggemet, ez minden. Sose fogok többé semmilyen decket csapdosni, se magának, se másnak. — Case az ablakhoz lépett, és lebámult — Ez az, ahol most élek.

— A profilunk szerint maga úgy próbálja intézni a dolgot, hogy az utca végezzen magával, amikor nem figyel oda.

— Profil?

— Mi felépítettük a maga részletes életrajzmodelljét. Utánanéztünk mindegyik álnevének és a lényeges adatokra ráengedtünk egy bizonyos katonai szoftvert. Maga öngyilkos hajlamú, Case. A modell egy hónapot ad magának odakint. S az orvosi elemzések azt mutatják, hogy egy éven belül új hasnyálmirigyre lesz szüksége.

— „Mi” — nézett a sápadt kék szemekbe. — Ki az a „mi”?

— Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy tudunk segíteni az idegsérülésén, Case? — Armitage hirtelen olyannak látszott, mintha egy fémtömbből faragták volna; élettelennek és irdatlanul nehéznek hatott. Egy szobornak. Case tudta már, hogy ez egy álom és mindjárt felébred. Álmai mindig ilyen állóképekben végződtek, és ez a mostani már véget ért. — Mit szólna hozzá, Case?

Case kinézett az öböl felé, és megborzongott.

— Azt szólnám, hogy ez csak fos duma.

Armitage bólintott.

— Aztán megkérdezném, mik a feltételeik.

— Nem térnek el túlságosan azoktól, amikhez már hozzászokott, Case.

— Hadd aludjon egy kicsit a fiú, Armitage! — szólt közbe Molly a kanapéjáról; a tűvető alkatrészei mint drága kirakójáték-darabok hevertek a selymen körülötte — Hiszen alig áll már a lábán.

— A feltételeket — mondta Case -, és most. Most rögtön.

Még mindig borzongott. Nem tudta megállítani a borzongást.

A klinika névtelen volt, drága felszereléssel. Csillogóan sima pavilonok csoportjából és az azokat elválasztó apró franciakertekből állt. Még emlékezett a helyre, chibai tartózkodásának első hónapjában tett körútján fordult meg itt.

— Begyulladtál, Case. Állatira be vagy gyulladva. — Vasárnap délután volt, s ő Mollyval egy udvarszerűségben állt. Fehér sziklakövek, zöld bambuszágyás, lágy hullámokba gereblyézett fekete kavics. Egy kertész — nagy fémrákra hasonlító jószág — a bambusszal bíbelődött.

— Menni fog ez, Case. Fogalmad sincs, Armitage-nek miféle cuccai vannak. Például azért, hogy téged helyrekalapálnak, ezeknek az idegbütykölő fiúknak a programmal fog fizetni. Azzal, amit most odaad nekik, hogy megtudják belőle, hogyan is kell az ilyesmit csinálni. Ezzel három évvel kerülnek előrébb a versenyben. El tudod képzelni, hogy mennyit ér ez? — A nő hüvelykujjait bőrnadrágjának övpántjaiba akasztotta és cseresznyepiros cowboycsizmájának lakkozott sarkain hátrafelé hintáztatta magát. A csizmák elkeskenyedő orrát fényes mexikói ezüst borította. A lencsék üres higanyfoltokként, egy rovar nyugalmával tekintettek a férfira.

— Te utcai szamuráj vagy — szólalt meg Case. — Mióta dolgozol neki?

— Már több hónapja.

— És azelőtt mi volt a helyzet?

— Azelőtt valaki másnak. Mint prostituált, érted?

Bólintott.

— Furcsa, Case.

— Mi a furcsa?

— Olyan, mintha ismernélek. Abból az életrajz-modellből, amit ő szerzett. Tudom, hogy milyen vagy.

— Nem ismersz te engem, hugi.

— Veled minden oké, Case. Ami veled történt, azt úgy hívják, hogy pech.

— Na és vele mi van? Ő is oké, Molly? — A robotrák feléjük haladt, a kavicshullámokat kerülgetve. Bronz-páncélja lehetett vagy ezer éves. Amikor a nő csizmáitól egy méteren belülre ért, fénycsóvát lövellt ki, aztán egy pillanatra megdermedt és elemezte a kapott adatokat.

— Amire én minden esetben először gondolok, Case, az a tulajdon édes seggem. — A rák módosította az útvonalát, hogy kikerülje, de a nő finom precizitással felrúgta; az ezüst csizmaorr nagyot csendült a páncélon. A szerkezet a hátára esett, de bronzlábai hamar visszafordították.

Case az egyik sziklán ült, cipője orrával a szimmetrikus kavicshullámokat sikálta. A zsebeiben cigaretta után kezdett kutatni. — Az ingedben — szólt a nő.

— Felelnél a kérdésemre? — A dobozból előhorgászott egy kókadt Jehjüant, a nő pedig meggyújtotta egy vékony német acélhasábbal, ami úgy nézett ki, mintha egy műtőasztalról származna.

— Nos, annyit mondhatok, hogy határozottan működik valami a pasas javára. Tele van pénzzel. Azelőtt sose volt neki, s állandóan kap még hozzá. — Case észrevette, hogy Molly ajka megfeszül. — Vagy talán, ő működik valaminek a javára… — Vállat vont.

— Mit jelent ez?

— Gőzöm sincs róla, frankón. Csak azt tudom, hogy nem tudom, valójában kinek, vagy minek dolgozunk.

Case belemeredt az ikertükrökbe. Miután szombat reggel elhagyta a Hiltont, visszament az Olcsó Hotelbe és tíz órát aludt. Azután hosszú és céltalan sétára indult a kikötő biztonsági peremsávja mentén, s nézte, hogyan köröznek a sirályok a láncszemeken túl. Ha a nő követte, akkor derekas munkát kellett végeznie. Messzire elkerülte Night Cityt; a kapszulában várta Armitage hívását. S most itt áll, ezen a csendes udvaron, vasárnap délután, ezzel a tornásztestű és boszorkánykezű lánnyal.

— Ha szíveskedne most befáradni, uram; az aneszteziológus már várja önt. — A technikus meghajolt, megfordult, és visszament a klinika épületébe, meg sem várva, hogy Case követi-e.

Hideg acél szaga. Jég cirógatta végig a gerincét.

Elhidegült kezek, oly kicsik, hogy szinte elvesznek a sötétségben, a test képe, ahogy elmosódik a televízió-ég folyosóin.

Hangok.

Aztán fekete tűz találta telibe a mellékidegek elágazásait, és kín, minden kínnak nevezett dolgon túltevő…

Maradj nyugton. Ne mozdulj.

És ott volt Ratz, és Linda Lee, Wage és Lonny Zone, arcok százai a neonerdőből, tengerészek és vagányok és kurvák, ahol az ég ezüstre mérgezett, túl a láncszemeken és a koponya börtönén.

Az istenfáját, meg ne mozdulj!

Ahol az ég statikus sercegésből átváltott a mátrix színtelenségébe, és szemébe villantak csillagai, a surikenek.

— Hagyd abba, Case, meg kell találnom a vénádat!

A nő a mellkasán ült lovaglóülésben, egyik kezében kék, műanyag szikével.

— Ha nem fekszel nyugodtan, átvágom azt a kibaszott torkodat. Még tele vagy mirigykésleltetőkkel.

Felébredt és maga mellett találta a nőt, elnyújtózva a sötétben.

A nyakát akárha vesszőből fonták volna, oly törékenynek érezte. A gerincén, félúton lefelé, egyenletesen lüktetett a fájdalom. Képek keletkeztek és alakultak át: villódzó montázs a Túlpart tornyaiból és a szabálytalan Fuller-kupolákból, egy híd vagy felüljáró alatti árnyékban feléje lopódzó homályos alakokból…

— Case? Szerda van, Case. — A nő megmozdult, átfordult és keresztülnyúlt felette. Melle súrolta a férfi felkarját. Hallotta, ahogy a nő letépi egy vizespalack fóliapecsétjét és iszik. — Nesze — nyomta a férfi kezébe az üveget. — Én látok a sötétben, Case. Mikrocsatornás képerősítők vannak a szemüvegemben.

— Fáj a hátam.

— Ott csapolták le a gerincnedvedet. A véredet is lecserélték. A vért is, mert az ügy érdekében új hasnyálmirigyet kaptál. És valami új szövetet is foltoztak a májadba. Az ideg-dologhoz, mitt'omén. És egy rakás injekciót is beadtak. A fő mutatványhoz nem kellett felvágniuk semmit. — Visszaült melléje. — Hajnali 2:43:12 van, Case. A látóidegemhez egy kijelző van csatolva.

A férfi felült, és megpróbált kortyolni a palackból. Émelygett, köhögött; mellkasát és combját langyos víz permetezte.

— Géphez kell ülnöm — hallotta a saját hangját. Vaktában a ruhája után tapogatózott. — Tudnom kell…

A nő nevetett. Kicsi, erős kezek ragadták meg a férfi felsőkarjait: — Sajnálom, nagyfőnök. Négy napot várunk. Az idegrendszered kiesne ha most becsatlakoznál. Az orvos utasítása. Mindamellett úgy saccolják, hogy sikerült. Egy-két nap múlva ellenőriznek.

A férfi ismét hátradőlt.

— Hol vagyunk?

— Otthon. Az Olcsó Hotelben.

— Hol van Armitage?

— A Hiltonban, gyöngysorokat ad el a helyieknek vagy valami hasonlót csinál. Hamarosan odábbállunk innét, testvér. Amszterdam, Párizs, aztán vissza az Államokba! — A nő megérintette a vállát: — Fordulj át! Kapsz egy jó masszázst.

Case hasra feküdt, karjait kinyújtotta; láb- és kézujjhegyei a kapszula falaihoz nyomódtak. A nő a vesetájékára telepedett, a habszivacson térdelve; a bőrfarmer hűvösen simult a férfi bőréhez. A nő ujjai a nyakát simogatták.

— Hogy lehet, hogy te nem vagy a Hiltonban?

A nő válaszként hátranyúlt a férfi combjai közé, s hüvelyk- és mutatóujját lágyan a herezacskója köré zárta. Egy percig így ringott felette, kiegyenesedve a sötétben, másik kezével Case nyakán. A nadrágbőr finoman recsegett a mozgás közben. Case megmozdult, érezte, hogy teste megkeményedve a habszivacsnak feszül.

A feje lüktetett, de nyakának ridegsége már múlónak tetszett. Felkönyökölt, átfordult, és visszasüppedt a szivacsba. Lehúzta magához a nőt és nyalni kezdte a melleit; a kis kemény mellbimbók nedvesen csúszkáltak az arcán. Megtalálta a bőrnadrág cipzárát és lecibálta.

— Minden oké már — mondta a nő -, úgy látom.

Lehúzott nadrág hangja hallatszott. Molly addig erőlködött amíg sikerült lerúgnia magáról. Egyik lábát átvetette a férfin, aki megérintette az arcát. A beültetett lencsék nem várt keménysége meglepte. — Ne — mondta a nő. — Az ujjlenyomatok ártanak nekik.

Most ismét a férfi fölé kerekedett, megfogta a kezét és a teste köré húzta; Case hüvelykujja a nő feneke mellé simult, a többi pedig a szeméremajkakra terült. Ahogy a nő lejjebb ereszkedett, a képek pulzálva visszatértek, az arcok, a neonfoszlányok, ahogy megérkeznek és visszahátrálnak. A nő lecsúszott köréje s a férfi háta görcsös ívbe hajlott. Ilyen helyzetben lovagolt rajta a nő, felnyársalva önmagát, fel s le csúszkálva rajta újra és újra, míg mindketten elélveztek.

Case orgazmusa kéken lobbant az időtlen űrben, a mátrixhoz hasonló végtelenségben, ahol az arcok cafatokra szakadtak és elsodródtak a hurrikánfolyosókon; Molly combjainak belső fele szorosan és nedvesen tapadt a csípőjére.

Ninsein a tömegnek egy kevésbé sűrű, hétköznapi verziója kavargott a táncban. A játéktermekből és a pacsinko-szalonokból hanghullámok gördültek elő. Case bekukkantott a Chatba, és látta Zone-t, ahogy szemmel tartja a lányait a meleg, sörszagú félhomályban. Ratz a pultnál ügyködött.

— Látta Wage-t, Ratz?

— Ma éjjel nem — Ratz nagy erőfeszítéssel felhúzta a szemöldökét Molly láttán.

— Ha látná, mondja meg neki, hogy megszereztem a pénzét.

— Jó sorozat kezdődött, művészkém?

— Na ja, felgyorsultak kicsit a dolgok.

— Nézd, muszáj elmennem ehhez a pasashoz — mondta Case, és a tükörképét tanulmányozta a nő szemüvegén. — Szólnom kell neki, hogy kiszállok.

— Armitage nem örülne, ha szem elől tévesztenélek. — A nő Deane olvatag órája alatt állt, csípőre tett kézzel.

— A pasi nem áll velem szóba, ha te is ott leszel. Ami Deane-t illeti, őt le se szarom; tud magára vigyázni. De van pár emberem, akik le fognak bukni, ha szó nélkül lelépek Chibából. Az én embereim, tudod?

A nő ajka megkeményedett. Megrázta a fejét.

— Vannak embereim Szingapúrban, tokiói kapcsolataim Sindzsukuban és Asakuzában, és ők lebuknak, érted? — hazudta és megmarkolta a nő fekete dzsekijének vállát. — Ötöt. Csak öt percet. A te órád szerint, oké?

— Nem ezért fizetnek.

— Hogy miért fizetnek, az egy dolog. Az pedig, hogy miattad hagyjam megdögleni néhány közeli barátomat, egy másik.

— Baromság. „Közeli barátaim”, az ám, a valagam! Azért fogsz oda bemenni, hogy lenyomoztass minket a csempész haveroddal — felelte a nő és egyik csizmás lábát a porlepte Kandinsky kávézóasztalra tette.

— Ah, Case, cimbora, úgy veszem észre, hogy a társad amott határozottan fel van fegyverkezve, ráadásul a fejében is van egy jókora adag szilícium. Pontosan miről van szó? — Deane kísérteties köhögése mintha kettejük között függött volna a levegőben.

— Várjon, Julie! Mindenképpen egyedül megyek be.

— Biztos lehetsz benne, édes fiam. Másképp nem is sikerülne.

— Oké — szólt a nő -, menj. De csak öt perc. Ha egy kicsivel is több, bemegyek és végleg hidegre teszem a közeli barátodat. És ha már itt tartasz: próbálj rájönni valamire.

— Mire?

— Hogy miért teszek neked szívességet! — A nő megfordult és kisétált a konzervgyömbér-dobozok fehér tornyai mellett.

— Ezúttal a szokottnál is sajátságosabb társaságba cseppentünk, mi, Case? — kérdezte Julie.

— Julie, ő elment. Beengedne végre? Kérem, Julie.

A reteszek kinyíltak. — Lassan, Case — szólt a hang.

— Kapcsolja be a cuccokat, Julie, az összeset, ami az asztalban van — mondta Case, miközben helyet foglalt a forgószéken.

— Mindig be vannak kapcsolva — válaszolta Deane lágyan; ósdi mechanikus írógépének közszemlére kitett darabjai mögül egy pisztolyt húzott elő, és gondosan Case-re célzott. Hasas fegyver volt, egy Magnum revolver, egészen kurta csővel. A kakast is levágták, a markolatot régi álcaszalag-szerűséggel tekerték be. Case úgy találta, hogy a fegyver nagyon különösen fest Deane manikűrözött, rózsaszín kezében.

— Csak óvatosságból, ugye megérted. Semmi személyeskedés. S most ki vele, mit akarsz?

— Történelemórát szeretnék venni, Julie. És utána kéne nézni valakinek.

— Mi indult be, drága fiam? — Deane cukorka-csíkos inget viselt, a gallérja fehér volt és merev, akár a porcelán.

— Én, Julie. Távozom. Elmegyek. De tegye meg, amit kértem, oké?

— Utánkeresés kire, fiacskám?

— Egy gaidzsin, név szerint Armitage. A Hiltonban van lakosztálya.

Deane letette a pisztolyt.

— Ülj nyugodtan, Case. — Begépelt valamit egy hordozható terminálon. — Úgy látszik, pont ugyanannyit tudsz, mint a hálózatom, Case. Ennek az úriembernek ideiglenes megállapodása van a jakuzákkal, és a Neon Krizantém Fiai tudják a módját, hogyan titkolják el a szövetségeseiket a magamfajták elől. Más módon sem tudok hozzáférni. Nos, történelem. Azt mondtad, történelem. — Ismét kézbevette a pisztolyt, de nem irányította közvetlenül Case-re. — Miféle történelem érdekel?

— A háború. Maga volt a háborúban, Julié?

— A háború? Mi van azon tanulnivaló? Három hétig tartott.

— A Süvöltő Ököl-hadművelet.

— Híres volt. Manapság már nem tanítanak nektek történelmet? A háború utáni nagy politikai futball-játszmához tartozott. Watergate orrba-szájba. Az aranygallérosaitok, Case, a ti túlparti aranygallérosaitok ott, hol is, McLean-ben? A bunkerekben, mindegyik óriási botrány volt. Feláldoztak némi hazafias fiatal húst, hogy tesztelhessenek néhány új technológiát. Tudtak az oroszok védelmi eszközeiről, ez később kiderült. Tudtak az empek, a pulzomágneses lövegállások helyéről is. Ennek ellenére odaküldtek azokat a fickókat, csak hogy lássák az eredményt. — Deane vállat vont. — Ivánéknak agyaggalamblövészet volt.

— Megúszta valaki közülük?

— Krisztusom — merengett Deane -, rohadt idők voltak… De azt hiszem, néhányuk igen. Az egyik csoport. Kézrekerítettek egy nehéz gépet; tudod, egy olyan helikoptert. Visszarepültek vele Finnországig. Természetesen nem voltak belépési kódjaik, és a finn véderő felét szétlőtték. Azok a Különleges Alakulatosok — Deane szipogott — rohadt sokat megöltek.

Case bólintott. A tartósított gyömbér szaga mindent elborított.

— A háborút Liszabonban töltöttem, tudod — folytatta Deane, letéve a pisztolyt. — Elragadó hely az a Liszabon.

— Szolgálatban, Julie?

— Nem igazán. Habár láttam hadműveletet is — Deane arcán megjelent a rózsaszín mosoly. — Csodálatos, hogy egy háború milyen jótékonyan hat egyes piacokra.

— Kösz, Julie. Eggyel jövök magának.

— Aligha, Case. És viszlát.

És később azt mondta magának, hogy az az este a Sammi's-ben rossznak tűnt már az elejétől fogva; hogy már akkor érzékelte, amikor a folyosón Mollyt követve habszivacs csészék és letépett jegyfüzetek széttaposott kupacán botorkált keresztül. Linda halála, a várakozás…

Miután végzett Deane-nél, a Nambanra mentek és Armitage új yen-kötegével Case kifizette a tartozását Wage-nek. Wage örült ennek, az apródjai már kevésbé, s Molly egyfajta révült, állatias élénkséggel vigyorgott Case oldalán, szemmel láthatóan sóvárogva arra, hogy valamelyikük egy rossz mozdulatot tegyen. Azután visszatértek egy italra a Chatba.

— Az idődet vesztegeted, cowboy — figyelmeztette Molly, amikor Case kivett a dzsekije zsebéből egy oktagont.

— Hogyhogy? Kérsz egyet? — Case odakínált neki egy tablettát.

— Az új hasnyálmirigyed, Case, és azok a dugaszok a májadban. Armitage úgy tervezte őket, hogy megszűrjék azt a szart — koppintott egyik burgundiszín körmével az oktagonra. — Biokémiailag képtelen vagy arra, hogy amfetaminnal vagy kokainnal kiüsd magadat.

— A francba! — fakadt ki a férfi. Az oktagonra nézett, onnan a nőre.

— Edd csak meg! Egyél egy tucatot. Semmi sem fog történni.

Case megtette. Semmi sem történt.

Három sörrel később a nő a mérkőzésekről kérdezte Ratzot.

— A Sammi's-ben lesznek — közölte Ratz.

— Kihagyom — mondta Case. — Úgy hallom, megölik egymást odalenn.

Egy óra múlva a nő már jegyeket vett egy ösztövér, fehér pólóba és buggyos rögbisortba öltözött thaifölditől.

A Sammi's vékony acélkábelekkel megerősített, sűrű szövésű textilkupolája egy kikötőparti raktárépület mögött pöffeszkedett. A mindkét végén ajtóval ellátott folyosó légzsilipként szolgált, a kupolát tartó nyomáskülönbséget tartotta fent. A furnérlemez mennyezetre egyenlő távolságokban fluoreszkáló gyűrűket csavaroztak, de legtöbbjük már eltörött. A levegő nyirkos volt és fülledt, izzadtság- és betonszagtól terhes.

Mindezek nem készítették fel az arénára, a tömegre, a feszült csendre, a kupola alatt tornyosuló fénybábukra. Betonsorok lejtettek holmi központi színpad, egy megemelt kör felé, amit vetítőkészülékek csillogó erdeje vett körül. Semmi fény, csak a hologramok, melyek az alant álló két férfi mozdulatait reprodukálva vonaglottak és vibráltak. A sorok közül cigarettafüst fátylai emelkedtek, s szálltak felfelé, amíg a kupolát feszítő légfúvók áramlatai szét nem zilálták őket. Semmi hang, csak a légfúvók tompa zúgása és a küzdők felerősített zihálása.

Molly lencséiben színes fényfolyam tükröződött, ahogy a férfiak egymást kerülgették. A hologramokat az eredeti méret tízszeresére növelték; ekkora nagyításnál a harcolók kései majdnem méternyiek voltak. A késharcos fogása vívófogás, emlékezett vissza Case. Az ujjak begörbítve, a hüvelyk a penge mellé simul. A kések szinte maguktól mozogtak, a táncuknak megfelelő rituális lassúsággal lendültek pontról pontra, ahogy mindkét férfi azt várta, hogy a másik nyisson. Molly felfelé fordított arca sima volt, nyugodt és figyelmes.

— Megyek, szerzek valami kaját — mondta Case. A nő csak bólintott, egészen belemerült a tánc szemlélésébe.

A férfinak nem tetszett a hely.

Megfordult, és visszasétált az árnyékba. Túl sötét. Túl nyugodt.

A tömeg — ezt látta — főleg japánokból állt. Nem volt igazán Night City-beli tömeg. Technikusok, akik lejöttek a mamutcégektől. Úgy gondolta, ez is annak a jele, hogy az aréna valamelyik vállalati fitness-bizottság jóváhagyását élvezi. Futólag belegondolt, milyen is lehet egy életen keresztül egyetlen konszernnél dolgozni. Vállalati lakás, vállalati himnusz, vállalati temetés.

Majdnem teljesen körbejárta a kupolát, mire rátalált a büfésorra. Nyársonsült jakitorit vett és sört, két hosszúkás kartondobozban. Felpislantva a hologramokra, észrevette, hogy az egyik figura mellét vér pettyezi. Sűrű barna szósz csepegett a nyársakról, rá az ujjperceire.

Hét nap még, és becsatlakozik. Ha lehunyta a szemét; már most látta a mátrixot.

Árnyak kavarogtak, ahogy a hologramok ismét táncra perdültek.

Aztán a vállai között belegörcsölt a félelem. Hideg izzadságcsepp tört utat magának lefelé, s végigfutott a bordáin. A műtét nem sikerült. Még mindig itt volt, még mindig az a hús, Molly nem vár rá a köröző késekre szegeződő szemekkel, Armitage sem vár rá a Hiltonban a jegyekkel, az új útlevéllel és a pénzzel. Ez mind csak álom volt, csak szánalmas képzelgés…Szemét forró könnyek homályosították el.

Vörös fényfröccsenés; vér spriccelt elő egy nyaki ütőérből. A tömeg üvöltött, megemelkedett, üvöltött — amint az egyik figura összecsuklott, hologramja elhalványult, hunyorgott…

A hányás nyers éle Case torkát kaparta. Becsukta a szemét, mély levegőt vett, kinyitotta, és meglátta Linda Lee-t, ahogy elsuhan mellette, szürke szemei vakok voltak a félelemtől. Ugyanazt a francia gyakorlót viselte.

És eltűnt. Eltűnt az árnyékban.

Puszta, gondolkodás nélküli reflex: a férfi ledobta a sört és a csirkét, és a lány után iramodott. A nevén is szólíthatta volna, de nem lehetett biztos a dolgában.

Hajszálvékony vörös fénysugár utóképe. Kiégett beton cipőjének vékony talpa alatt.

A lány fehér tornacipői ezúttal a kanyarodó falhoz közel villantak meg, s a lézer szellemsugara ismét fel-parázslott a szeme előtt, belekacsintott a látómezőjébe, ahogy szaladt.

Valaki elgáncsolta. Beton szaggatta fel a tenyerét.

A másik oldalára gurult és rúgkapált, de nem sikerült támaszt találnia. Egy sovány fiú hajolt fölébe, tüskés szőke hajára a hátulról jövő fény szivárványos koszorút font. Odafenn a színpadon a másik figura körbefordult, kését magasra tartva felmutatta a tapsoló tömegnek. A fiú mosolygott és a ruhaujjából előhúzott valamit. Egy borotva; a mellettük elvillanó harmadik sugár vörös mintát mart rá, fénye a sötétbe veszett. Case látta, ahogy a borotva a torka felé hajlik, akár a vízkutató varázsvesszeje.

Az arcot mikroszkopikus robbanások morajló felhője törölte el. Molly tűi voltak, másodpercenként húsz lövedék. A fiú görcsösen felköhögött és Case lábaira bukott.

A férfi a bódék felé támolygott, az árnyékok közé. Lenézett, arra számítva, hogy meglátja azt a mellkasából előtörő rubintűt. Semmi. Megtalálta a lányt. Egy betonpillér tövében hevert, csukott szemmel. Főtt hús szaga érződött. A tömeg a győztes nevét skandálta. Egy sörárus a csapjait törölgette sötét színű rongyával. Az egyik fehér tornacipő lejött valahogy, és a lány feje mellett feküdt.

Kövesd a falat. A beton görbületét. Kezek a zsebben. Sétálj tovább. El a mit sem látó arcok mellett, minden szem a bajnokra, a gyűrű felett ingó képére tapad. Egyszercsak egy európai arc táncolt elő a meccs ragyogásában, ajkait szorosan összezárta fémpipájának kurta szárán. A hasis illata. Case továbbment, nem érzett semmit.

— Case — Molly tükrei a mélyebb árnyékból emelkedtek elő. — Jól vagy?

Valami nyögdécselt és bugyborékolt mögötte a sötétben.

A férfi megrázta a fejét.

— Vége a küzdelemnek, Case. Ideje hazamenni.

Megpróbált elsurranni a nő mellett, vissza a sötétbe, ahol valami haldoklott. A nő egyik kezét a férfi mellére tette és megállította. — A te közeli barátod barátai. Megölték a barátnődet. Nem túlságosan feleltél meg a barátoknak ebben a városban, igaz? Készítettünk egy részleges profilt arról a vén gazemberről is, mikor téged elemeztünk, testvér. Bárkit megsütne pár koszos Újért. Az ott hátul elmondta, hogy akkor szálltak rá a lányra, amikor megpróbálta elpasszolni a RAM-odat. Egyszerűbbnek tartották, ha megölik, és elveszik tőle. Megspórolnak egy kis pénzt… A lézer-pisztolyost kaptam el, és kiszedtem belőle mindent. Véletlen egybeesés, hogy mi is itt voltunk, de biztosra kellett mennem… — A nő ajka kemény, vékony vonallá húzódott.

Case úgy érezte, mintha az agya beragadt volna. — Kicsoda — kérdezte -, ki küldte őket?

A nő egy vérfoltos zacskót lökött eléje; tartósított gyömbér volt benne. Látta, hogy a nő keze ragacsos a vértől. Hátul az árnyak között valami nedves hangokat hallatott, aztán végleg elcsendesedett.

A klinikán még elvégeztek rajta egy műtét utáni ellenőrzést, aztán Molly kivitte a kikötőbe. Armitage már várta őket. Bérelt egy légpárnás hajót. Az utolsó dolgok, amiket Case Chibából látott, a mammutcégek sötétlő szögletei voltak. Aztán könnyű köd borult a fekete vízre és a sodródó hulladék halmaira.