Neurománc

8

Szigettenger.

A szigetek. Forgástest, orsó, halmaz. A gravitáció meredek kútjából olajfolt módjára szétterjedő emberi DNS.

Idézz fel egy grafikus megjelenítőt, amely a végletekig leegyszerűsíti az L-5 szigettenger adatforgalmát. Bekattan egy szegmens tömény vörössége; masszív négyszöge uralja a képernyődet.

Szabadpart. Szabadpart sok dolgot jelent, s a kúton fel és alá ingázó turisták számára nem mindegyik nyilvánvaló. Szabadpart egyszerre bordély- és bankközpont, örömház és szabadkikötő, határváros és gyógyfürdőhely. Szabadpart Las Vegast és Babilon függőkertjeit jelenti, orbitális Genfet és egy belterjes és a leggondosabban kinemesített család lakhelyét, Tessier és Ashpool ipari klánját.

A Párizsba tartó hosszú távú THY-gép első osztályán ültek, egymás mellett: Molly az ablaknál, Case mellette, Riviera és Armitage pedig a közlekedőfolyosó felőli oldalon. Egy pillanatra, amikor a gép bedőlt a víz felett, Case megpillantotta egy görög szigetváros ékkőcsillanását. És egy másik alkalommal, amikor az itala után nyúlt, vizes whiskyje mélyéről óriási emberi spermára emlékeztető dolog villant a szemébe.

Molly áthajolt felette és lekent egy pofont Rivierának. — Nem, kicsikém. Nincs játszadozás. Ha elsütöd nekem a tudatalatti kis szarságaidat, állatira elbánok veled. Tudom úgy csinálni, hogy egyáltalán ne tegyek benned kárt. Szeretem úgy csinálni.

Case önkéntelenül Armitage felé fordult, hogy lássa a reakcióját. A sima arc higgadt volt, a kék szemek elevenek, de indulatnak semmi jele. — Úgy van, Peter. Ne csinálja.

Case visszafordult, még idejében ahhoz, hogy elkapja egy fekete rózsa elillanó képét; szirmai bőrszínben fénylettek, fekete szárán krómtövisek ragyogtak.

Peter Riviera édesen elmosolyodott, lehunyta a szemét, és azonnyomban elaludt.

Molly elfordult, lencséi visszatükröződtek a sötét ablakban.

— Te már jártál fenn, ugye? — kérdezte Molly, amikor a JAL-űrsiklón a férfi visszafészkelte magát a mély habszivacs-ágyba.

— Dehogy! Nemigen utazgattam, csak üzletileg… — Az utaskísérő kijelzőelektródákat illesztett a csuklójára és a bal fülére.

— Remélem, nem kapsz SAS-t — jegyezte meg a nő.

— Légibetegséget? Nem létezik.

— Ez nem ugyanaz. Zéró gravitáción a szívverésed felgyorsul, és a belső füled egy időre megkergül. Beindítja a menekülési reflexedet, mintha csak pokoli rohanásra kapnál jelzéseket, és egy csomó adrenalint. — Az utaskísérő Rivierához lépett, piros műanyag kötényéből újabb elektródakészletet húzva elő.

Case oldalt fordította a fejét és megkísérelte kivenni a régi Orly-épületek körvonalait, de a sikló indítóállását kecses, nedvesített beton lángterelők fogták körül. Az ablakhoz legközelebbin festékszóróval odafújt arab jelmondat vöröslött.

Lehunyta a szemét és azt mondta magában, hogy a sikló csupán egy repülőgép, ami igen magasra száll. A szaga is olyan volt, mint a repülőgépeké: új ruhák és rágógumi és ózon szaga. Hallgatta a tilinkózó koto-zenét és várt.

Húsz perc, aztán ráomlott a gravitáció, mint egy hatalmas, ős-kőcsontú, puha kéz.

Az űradaptációs szindróma rosszabb volt, mint amilyennek Molly leírta, de elég gyorsan elmúlt, és Case el tudott aludni. Amikor az utaskísérő felkeltette, már dokkoláshoz készültek a JAL célállomás-halmazára.

— Most átszállunk Szabadpart felé? — kérdezte, miközben egy Jehjüan-dohánymorzsát szemlélt, amely könnyed mozgással előlebegett az inge zsebéből, s az orrától tíz centiméterre táncolt. A siklójáratokon tilos volt a dohányzás.

— Nem, a tervben most a főnök szokásos kis szeszélye következik. Ezzel a taxival kimegyünk Sionra, a Sion-halmazra. — A nő megérintette rögzítőhámja kioldólemezét és elkezdte kiszabadítani magát a habszivacs öleléséből. — Fura találkahely-választás, ha engem kérdezel.

— Hogyhogy?

— Dread-hívők. Rasták. A kolónia most kábé harmincéves.

— Mit jelent ez?

— Majd meglátod. Számomra oké a hely. Ők biztosan megengedik, hogy elszívd a cigarettáidat.

Siont öt munkás alapította, akik nem voltak hajlandók visszatérni. Hátat fordítottak a kútnak, és építkezésbe fogtak. Kalciumveszteséggel és szívzsugorral kellett szembenézniük, mielőtt beindították a gravitációt a kolónia központi forgástestében. A taxi buborékjából nézve Sion hevenyészett törzse Case-t az isztambuli bérlakás-tákolmányokra emlékeztette; a szabálytalan, színevesztett lemezekre rastafari jeleket és a hegesztők monogramjait firkálták lézerrel.

Molly és egy Aerol nevű vézna sionita segített Case-nek legyőzni azt a szabadesésű folyosót, amely egy kisebb forgástest magjába vezetett. A feléledő SAS-szédület második hullámában utat tévesztett Armitage és Riviera között.

— Erre — mutatta Molly, és lábát a fejűk feletti szűk lejárónyílásába dugta. — Markold meg a fokokat! Úgy csináld, mintha visszafelé másznál, rendben? A törzs felé mész; ez olyan, mintha lemásznál a gravitációba. Érted?

Case gyomra felkavarodott.

— Nem esik bajod, testvér — mondta Aerol, s arany metszőfogainak zárójelei közt elvigyorodott.

Az alagút vége valahogyan átváltozott az aljává. Case úgy ölelte magához a gyenge gravitációt, mint egy fuldokló, aki talált egy korty levegőt.

— Fel — szólt rá Molly. — Legközelebb meg is csókolod mi? — Case elterülve, széttárt karokkal hason hevert a padozaton. Valami vállon ütötte. A hátára fordult és vastag elasztokábel-tekercset pillantott meg.

— Az itteni szabályok szerint kell játszanunk — folytatta a nő. — Segítesz nekem ezt kifeszíteni? — A férfi körülnézett a széles, jellegtelen térben és minden felületen láthatólag találomra odahegesztett acélgyűrűket vett észre.

Miután Molly bonyolult utasításai szerint kifeszítették a kábeleket, teliaggatták őket kopottas sárga műanyagponyvákkal. Ahogy dolgoztak, Case fokozatosan tudatára ébredt a halmazon állandóan végigpulzáló zenének. Ez volt a dub, a digitalizált popzene roppant könyvtáraiból kifőzött mozaik; ahogy Molly mondta, egyaránt volt vallásgyakorlat és a közösségi érzés kifejezése. Case az egyik sárga ponyvával huzakodott; könnyű volt, de rossz fogású. Sion főtt zöldségtől, emberségtől és marijuanatól illatozott.

— Jó — mondta Armitage, amikor roggyantott térdekkel keresztülcsúszott a csapóajtón, és a ponyvalabirintus felé biccentett. Riviera a részleges gravitációban kevésbé bízva követte.

— Hol volt, amikor munkáról volt szó? — kérdezte Case Rivierát.

A férfi szóra nyitotta a száját. Apró pisztráng úszott ki belőle, lehetetlen buborékokat húzva maga után. Elcsusszant Case arca mellett.

— A budiban — felelte Riviera, és elmosolyodott.

Case felröhögött.

— Nagyszerű — mondta Riviera -, maga nevetni is tud. Próbálnom kellett volna segíteni magának, de nem sokra megyek a kezeimmel… — Feltartotta mindkét tenyerét, amelyek hirtelen megkettőződtek. Négy kar, négy kéz.

— Megint csak ártatlan bohóckodás, igaz, Riviera? — lépett közéjük Molly.

— Hé — szólt Aerola csapóajtóból -, te akar' ve'em jönni, cowboy testvér!

— Megjött a deckje — mondta Armitage -, és a többi holmi. Segítsen neki behozni őket a raktárkamrából.

— Te na'on sápadt vagy, testvér — jegyezte meg Aerol, miközben végigterelték a habba bugyolált Hosakát a központi folyosón. — Talán akarná va'mit enni?

Case szája savanykás nyállal telt meg; megrázta a fejét.

Armitage nyolcvan órányi tartózkodást jelentett be a Sionon. Mollynak és Case-nek gyakorolnia kellene zéró gravitáción, mondta, és hozzászoktatni magukat ahhoz, hogy ilyen körülmények közt dolgozzanak. Ő majd eligazítást ad nekik Szabadpartról és a Villa Straylight-ról. Az nem volt világos, hogy Rivierának mit kell majd csinálnia, de Case-nek nem volt kedve kérdezősködni. Megérkezésük után néhány órával Armitage elküldte a sárga útvesztőbe, hogy Rivierát enni hívja. Vékony habszivacstömbön talált rá, Riviera macskaszerűen összegömbölyödve hevert; meztelen volt és szemlátomást aludt, feje körül apró fehér mértani alakzatok, kockák, gömbök és gúlák forgó fény-koronája keringett.

— Hé, Riviera!

A gyűrű csak forgott tovább. Case visszament és beszámolt róla Armitage-nak.

— Be van lőve — mondta Molly, felpillantva tűvetője szétszerelt alkatrészeiről. — Hadd pihenjen.

Armitage attól tartott, hogy a zéró gravitáció kihat Case mátrixműveleti képességeire.

— Ne izgassa magát emiatt — vitatkozott Case -, becsatlakozom, és már itt sem vagyok. Ez mindig ugyanolyan.

— Az adrenalinszintje magasabb — figyelmeztette Armitage. — Még mindig SAS-a van. Nincs ideje arra, hogy leépítse. Meg kell tanulnia együtt dolgozni ezzel.

— Tehát innen csinálom az akciót?

— Nem. Csak gyakorol, Case. Most. Indulás felfelé…!

A cybertér, miután a deck előállította, nem állt különösebb kapcsolatban a deck fizikai állandóival. Amikor Case becsatlakozott, szemét a Keleti Parti Nukleáris Hatóság azték adatpiramisának ismerős alakzatára nyitotta.

— Hogy s mint, Dixie?

— Halott vagyok, Case. Elég időt töltöttem ebbe a Hosakába kötve, hogy erre következtessek.

— És milyen érzés?

— Semmilyen.

— Zavar téged?

— Ami zavar, az nincs.

— Hogyan?

— Volt egy cimborám Szibériában, az orosz táborban; elfagyott az egyik hüvelykujja. A dokik meglátogatták, és levágták neki. Egy hónappal később egész éjjel hánykolódott. Elroy, mondtam, mi bajod van? Azt feleli, viszket a rohadt hüvelykujjam. Nos, mondtam erre neki, akkor vakard meg. McCoy, mondja, a másik rohadt hüvelykujjam az! — Amikor az agykártya felnevetett, valami más jött át, nem nevetés, hanem a hideg döfése, végig Case gerincén. — Tegyél egy szívességet nekem, fiú!

— Mi lenne az, Dix?

— Ha ez a ti bulitok véget ér, töröld le ezt az egész átkozott izét!

Case nem értette a sionitákat.

Aerol, különösebb bíztatás nélkül, előadott egy mesét egy bébiről, aki a homlokából pattant ki, és eliramodott a hidroponikus ganja erdejébe.

— Na'on kicsi bébi, testvér, nem 'osszabb, mint a zujjad. — Tenyerével végigdörgölte barna homlokának egy sértetlen foltját és elmosolyodott.

— Ez a fű hatása — közölte Molly, amikor Case elmondta neki a történetet. — Nem sok különbséget tesznek az állapotok között, tudod? Ha Aerol azt mondja neked, hogy ez megtörtént, nos akkor vele meg is történt. Ez nem annyira marhaság, mint inkább költészet. Világos?

Case habozva bólintott. A sioniták mindig megérintették, ha beszéltek, kezüket a vállára tették. Ki nem álhatta az egészet.

— Hé, Aerol! — kiáltott Case egy óra múltán, amikor a szabadesésű folyosón gyakorlóakcióra készült. — Gyere ide, haver! Meg akarom ezt mutatni neked — nyújtotta oda az elektródákat.

Aerol lassított zuhanást hajtott végre. Meztelen lába nekicsapódott az acélfalnak, szabad kezével elkapott egy keresztgerendát. A másikban átlátszó víztömlőt tartott, amelyben kékeszöld algák dagadoztak. Barátságosan hunyorított, és elvigyorodott.

— Próbáld meg — mondta Case.

A másik elvette a szalagot, feltette. Case beállította az elektródákat. Behunyta a szemét. Case rácsapott a hálózati gombra. Aerol megrázkódott. Case kicsatlakoztatta. — Mit láttál, haver?

— Babilont — mondta Aerol szomorúan, visszaadta neki az elektródákat, és elrúgta magát lefelé a folyosón.

Riviera mozdulatlanul ült habmatracán, jobb kezét egyenesen előrenyújtotta, egymagasságban a vállával. Ékkőpikkelyes, rubinneon-szemű kígyó tekeredett rá szorosan, néhány milliméterrel a könyöke felett. Case a figyelte a kígyót: ujjnyi vastag volt, feketével és skarláttal csíkozott; lassan összehúzódott, és megszorult Riviera karja körül.

— Jöjj hát — mondta hízelegve a férfi a felfelé fordított tenyerén egyensúlyozó sápadt, viaszszín skorpiónak. — Jöjj! — A skorpió meglengette barnás karmait, és felsurrant a karján, lábai az erek halovány, sötéten árulkodó jeleit követték. Amikor a könyökhajlatba ért, megállt és rezegni látszott. Riviera lágy, szisszenő hangot hallatott. A méregtövis felemelkedett, megrebbent, és az egyik duzzadt ér feletti bőrbe süllyedt. A korallkígyó elernyedt, és Riviera lassút sóhajtott, ahogy az injekció hatni kezdett.

Aztán a kígyó és a skorpió eltűnt, és Riviera csak az opálos plasztikfecskendőt tartott a bal kezében.

— „Ha Isten bármi jobbat csinált, akkor azt megtartotta magának.” Ismeri a kifejezést, Case?

— Egen — felelte Case. — Egy csomó különböző dologgal kapcsolatban hallottam már. Maga mindig egy teljes jelenetet formál köréje?

Riviera meglazította és leoldotta karjáról az elasztikus sebészcső-darabot. — Igen. Így nagyobb élmény! — Elmosolyodott, szemei most távol voltak egymástól, arca kipirult. — Közvetlenül a vénám felett egy membrán van beültetve, így sosem kell aggódnom a tű állapota miatt.

— Nem is fáj?

A fényes szempár találkozott az övével. — Természetesen fáj. Az is hozzátartozik, nem?

— Én csak dermákat használtam.

— Gyalogos — mosolyodon el megvetően Riviera, és felnevetett, s rövidujjú fehér pamuttrikót húzott magára.

— Biztosan jó — mondta Case, miközben felkelt.

— Szintén beállítja magát, Case?

— Abba kellett hagynom.

— Szabadpart — mondta Armitage, s megérintette a panelt a kis Braun hologram-vetítőn. A kép fókuszba ugrott, közel három méter volt csúcstól csúcsig. — Itt kaszinók vannak — mutatta a csontvázszerű reprodukcióba nyúlva. — Itt végig szállodák, rétegjogú birtokok, nagy üzletek — haladt tovább a keze. — A kék területek tavak. — A modell egyik végéhez sétált. — Egy nagy szivar. A végein összeszűkül.

— Kitűnően látjuk mi is — jegyezte meg Molly.

— Hegy hatását kelti, ahogy szűkül. A talaj emelkedőnek látszik és sziklásabbnak, de könnyen mászható. Minél magasabbra másznak, annál alacsonyabb a gravitáció. Odafenn sportokat űznek. Itt van például egy velodrom-gyűrű — mutatta.

— Egy micsoda? — hajolt előre Case.

— Kerékpárral versenyeznek — mondta Molly. — Kis gravitációs, magas feszítésű kerekekkel időnként száz kiló fölé is felgyorsulnak.

— De ez a vége nem érdekel bennünket — folytatta Armitage, szokásos teljes komolyságával.

— A francba — mondta Molly -, pedig én fanatikus biciklista vagyok.

Riviera kuncogott.

Armitage a vetített kép másik végéhez sétált. — Ez viszont annál inkább. — A hologram belső részletezettsége itt megszűnt, és az orsó utolsó szelvénye üres volt. — Ez a Villa Straylight. Meredeken kiemelkedik a gravitációból és minden bevezető utat összegubancoltak. Egyetlen bejárat van itt, a holtponton. Zéró gravitáció.

— Mi van belül, főnök? — dőlt előre Riviera, nyakát kinyújtva. Négy aprócska alak szikrázott fel, közel Armitage ujjbegyéhez. Armitage rájuk csapott, mintha szúnyogok volnának.

— Peter — felelte Armitage -, maga lesz az első, aki kideríti. Elintéz magának egy meghívót. Ha egyszer bent van, gondoskodik róla, hogy Molly is bejusson.

Case a Straylight-ot helyettesítő ürességre meredt, és eszébe jutott a Finn története: Smith, Jimmy, a beszélő fej és a nindzsa.

— Részletek? — érdeklődött Riviera. — Meg kell terveznem a ruhatáramat, ugye érti?

— Tanulmányozza át az utcákat — mondta Armita-ge, s visszatért a modell közepéhez. — Itt van a Desiderata Street. Ez pedig a Rue Jules Verne.

Riviera a szemét forgatta.

Amíg Armitage Szabadpart sugárútjainak a nevét sorolta, tucatnyi fényes gennytüsző keletkezett az orrán, az arcán és az állán. Még Molly is elnevette magát.

Armitage szünetet tartott, s hideg, üres szemeivel mindőjüket végigmérte.

— Elnézést — mondta Riviera, mire a fekélyek felvillantak és elenyésztek.

Case felébredt az alvási periódus közepén, és ráeszmélt, hogy Molly ott kuporog mellette a habszivacson. Érezte a feszültségét. Zavartan feküdt mellette. Amikor a nő helyzetet változtatott, már a mozgás puszta sebessége is elszédítette. A nő felpattant, és mielőtt a férfinak ideje lett volna felismerni, hogy széthasította a sárga műanyagponyvát, máris a túloldalán termett.

— Ne mozdulj, barátom.

Case a másik oldalára gurult, és kidugta a fejét a műanyag hasítékán. — Mi…

— Pofa be.

— Te va'az, testvér — hangzott egy Sion-hang. — Macskaszemnek nev'zik őt, s nev'zik őt Lépdelő Borotvának. Én Maelcum, nővér. A fivérek beszé'ni akarnak ve'ed és a cowboy-jal.

— Miféle fivérek?

— Az Alapítók, testvér. Sion Vénei, tu'od…

— Ha kinyitjuk a csapóajtót, a fény felkelti a főnököt — suttogta Case.

— Különleges sötétet csinálok mostanra — felelte a férfi, — Gyertek. Én és én meglátogatjuk az Alapítókat…

— Tudod, milyen hamar ki tudlak nyírni, barátom?

— Hadd' abba a beszédet, nővér! Gyere.

Sion két túlélő Alapítója vénséges vén ember volt, megfonnyasztotta őket a felgyorsult korosodás, amely fölébe kerekedik mindenkinek, aki túl sok időt tölt kiszakadva a gravitáció öleléséből. Kalciumhiánytól elvékonyult barna lábuk törékenynek látszott a tükröződő napfény éles ragyogásában. Szivárványos lombkorona festett dzsungele: egy lángoló közösségi falfestmény közepén lebegtek, amely teljesen beborította a gömb alakú kamra falát. A levegő gyantafüsttől volt terhes.

— Lépdelő Borotva — szólalt meg egyikük, amikor Molly a kamrába sodródott. — Olyan, mint egy lesújtó pálca.

— Ez a mi egyik történetünk, nővér — mondta a másik -, az egyik vallási regénk. Örülünk, hogy eljöttetek Maelcummal.

— Hogyhogy nem a zsargont beszélitek? — kérdezte Molly.

— Én Los Angelesből jöttem — felelte az öregember. Szörnyfürtjei egy megfakult fa acélgyapjúszín ágaira emlékeztettek. — Hosszú idővel ezelőtt, fel a gravitációs kúton és ki Babilonból. Hogy hazavezessem a Törzseket. S most fivérem Lépdelő Borotvához hasonlít téged.

Molly kinyújtotta jobb kezét. A pengék megvillantak a füstös levegőben.

A másik Alapító felkacagott, fejét hátravetette. — Hamar eljönnek a Végső Napok… Hangok, Hangok sírnak a pusztaságban, Babilon pusztulását jövendölik…

— Hangok. — A Los Angelesből jött Alapító Case-re meredt. — Számos frekvenciát ellenőrzünk. Mindig figyelünk. Eljött egy hang a nyelvek Bábeléből, s szólt hozzánk. Hatalmas dubot játszott nekünk.

— S nev'zik őt Winter Mute-nak — tette hozzá a társa, a nevet két szóban ejtve.

Case érezte, hogy karján bizsereg a bőr.

— A Mute beszélt hozzánk — folytatta az első Alapító. — A Mute azt mondta, segítenünk kell nektek.

— Mikor volt ez? — kérdezte Case.

— Harminc órával azelőtt, hogy Sionra dokkoltatok.

— És ti hallották már azt a hangot azelőtt?

— Nem — válaszolta a Los Angeles-i férfi -, és a jelentését illetően bizonytalanok vagyunk. Ha ezek már a Végső Napok, számítanunk kell hamis prófétákra…

— Idehallgassanak — kezdte Case -, az egy MI, értik? Mesterséges intelligencia. A zenét, amik játszott maguknak, feltehetően a maguk bankjaiból csapolta le, és kifőzte azt az akármit, amit maguk szerettek volna…

— Babilon — vágott közbe a másik Alapító -, számos démont szül a világra, én és én tudjuk azt. A sokaság hordája!

— Minek is neveztél engem, öreg? — kérdezte Molly.

— Lépdelő Borotvának. S lesújtasz majd Babilonra, annak legsötétebb szívére…

— Miféle üzenetet küldött az a hang? — kérdezte Case.

— Nekünk azt mondták, hogy segítsünk nektek — felelte a másik -, s hogy ti eszközül szolgálhattok a Végső Napoknak. — Barázdált arca aggodalmas volt. — Azt mondták nekünk, hogy küldjük veletek Maelcumot, az ő Garvey vontatóhajóján. Szabadpart Babilonra nyíló kapujához. És mi így kívánunk cselekedni.

— Maelcum kemény fickó — szólt a másik -, és tisztességes vontatópilóta.

— De úgy döntöttünk, hogy Aerolt szintén elküldjük, a Babilon Rockerrel, hogy ügyeljen a Garveyre.

A kupolát kínos csend töltötte be.

— Erről van szó? — kérdezte Case. — Maguk, fiúk, most Armitage-nak dolgoznak, vagy mi?

— Teret kölcsönzünk nektek — mondta a Los Angeles-i Alapító. — Bizonyos bonyodalmak támadtak idefent; mi nem vesszük figyelembe Babilon törvényét. Számunkra Jah szava a törvény. De ez alkalommal, meglehet, tévedtünk.

— Mérd le kétszer, mesd el egyszer — mondta lágyan a másik.

— Gyere, Case! — szólalt meg Molly. — Menjünk vissza, mielőtt a főnök rájön, hogy elmentünk.

— Maelcum visszavezet benneteket. Jah szeretete kísérjen, nővér.

9

A Marcus Garvey vontató — egy kilenc méter hosszú, két méter átmérőjű acéldob — megrázkódott és recsegett, amikor Maelcum begépelt egy pályamódosító hajtóműbegyújtást. Case, elasztikus antigravhálójában eltespedve, a sionita izmos hátát tanulmányozta a szkopolamin ködfátylán keresztül. Azért vette be a drogot, hogy enyhítse a SAS-émelygést, de a gyártó által hozzáadott, a szkop hatását ellensúlyozó stimulátorok az ő toldott-foldott szervezetére nem hatottak.

— Mennyi idő alatt érünk át Szabadpartra? — érdeklődött Molly, a Maelcum pilótamodulja melletti hálójából.

— Nem tart már soká, annyit mon'hatok.

— Fiú, ti mindig órákban gondolkoztok?

— Nővér, az idő, az idő; érted, hogy' értem? A Dread — és megrázta fürtjeit — van a kormánynál, testvér, és én és én Szabadpartot érünk akkor, amikor én és én odaérünk…

— Case — mondta a nő -, tettél esetleg valamit azért, hogy kapcsolatba kerüljünk a mi berni barátunkkal? Például azalatt az idő alatt, amit becsatlakozva, mozgó ajkakkal Sionon töltöttél?

— Barátunk — mondta Case -, bizonyára a barátunk. De nem. Nem tettem. Még Isztambulban történt velem egy fura dolog azon a vonalon. — Elmesélte a nőnek a Hilton-béli telefonok esetét.

— Egek — mondta Molly. — Elszalasztottál egy lehetőséget. Mi az ördögnek tetted le?

— Akárki lehetett — hazudta Case. — Csak egy chip… Mitt'omén… — Vállat vont.

— Nem azért, mert beijedtél, hm?

Újabb vállrándítás.

— Tedd meg most.

— Micsoda?

— Most. Akárhogyan. Beszéld meg Flatline-nal.

— Teljesen kábult vagyok — tiltakozott Case, de az elektródák után nyúlt. Deckje és a Hosaka, egy igen nagyfelbontású Cray monitorral együtt Maelcum modulja mögé volt rögzítve.

Eligazította az elektródákat. A Marcus Garveyt egy óriási orosz légtisztító köré barmolták össze: összemázolt, négyszögletes testén a vörös, a zöld és a sárga árnyalataiban pompázó rastafari jelképek, Sion Oroszlánjai és a Fekete Csillag Óceánjárók már elfedték a terjedelmes cirillbetűs matricákat. Maelcum pilótaszerkentyűit valaki élénk trópusi rózsaszínnel fújta be, a képernyőkről és a kijelzőkről borotvapengével kaparta le, a fölös festéket. Az orrban lévő légzsilip szigetelésén, mint suta hínárutánzat-rostok csüngtek füzérben az áttetsző tömítőanyag félmerev bogyói és szerpentinszalagjai. A férfi Maelcum válla felett a központi képernyőre tekintett, és egy dokkolóábrát látott: a vontató megtett útját vörös pontsor jelölte, Szabadpartot pedig egy cikkelyekre osztott zöld kör. Figyelte, hogyan terjeszti ki magát a vonal, újabb pontot hozva létre.

Becsatlakozott.

— Dixie?

— Egen.

— Próbáltál valaha egy MI-t feltörni?

— Hogyne. Bele is döglöttem. Akkor először. Csak csavarogtam arrafelé, elég magasra emelkedve, kint a Rio csúcsadatforgalmi szektor előtt. Nagy üzletek, multinacionálisak; a brazil kormány karácsonyfaként világított. Csak úgy játszadoztam, tudod? És aztán kiszúrtam ezt a kockát, kábé három szinttel magasabban. Felnyomultam oda, és letámadtam.

— Minek látszott, mármint vizuálisan?

— Fehér kockának.

— Honnan tudtad, hogy egy MI volt?

— Honnan tudtam? Jézus! A legsűrűbb jég volt, amit valaha is láttam. Hát mi más lett volna? A hadseregnek odalent semmi ilyesmije nincs. Mindegy, szóval kiléptem és szóltam a számítógépemnek, hogy nézzen utána.

— Na, és?

— Szerepelt a Turing Nyilvántartóban. MI. A riói főrendszere egy békazabáló cég tulajdona volt.

Case az alsó ajkát rágta, és kibámult a Keleti Part Nukleáris Hatósága fennsíkjaira, a mátrix végtelen neuroelektronikus ürességébe. — Tessier-Ashpool, Dixie?

— Tessier, egen.

— És visszamentél?

— Hát persze. Dilis voltam. Azt hittem, megpróbálhatom átvágni. Megcsaptam az első rétegeket, aztán vége is volt a dalnak. Az apródom megérezte az égő bőr szagát és lehúzta rólam az elektródákat. Gennyes szar az a jég.

— És az EEG-d tök lapos volt.

— No igen, így szól a legenda, ugye?

Case kilépett. — A francba — mondta -, mit gondolsz, hogyan vágta Dixie flatline-ra magát, he? Úgy, hogy egy MI-t próbált megpiszkálni. Óriási…

— Folytasd — mondta a nő. — Ti ketten állítólag bombajók vagytok, nem igaz?

— Dix — mondta Case -, meg akarok nézni egy MI-t Bernben. Tudsz rá okot mondani, hogy ne tegyem?

— Nem, hacsak el nem fog a beteges halálfélelem.

Case beütötte a svájci bankszektor koordinátáit, s átcsapott rajta a vidámság hulláma, amikor a cybertér megremegett, elködösült, szétolvadt. A Keleti Part Nukleáris Hatósága eltűnt, s Zürich kereskedelmi bankjainak hűvös mértani útvesztője került a helyére. Case újabb koordinátákat ütött be, a Bernt jelölőket.

— Fel — mondta az agykártya. — Magasan lesz.

Fényrostélyok maradtak el alattuk, villogó szintek, egy kék lobbanás.

Ez lesz az, gondolta Case.

Wintermute egyszerű fehér fénykockának bizonyult, ám ez az egyszerűség határtalan bonyolultságot sugárzott.

— Nem látszik valami soknak, mi? — jegyezte meg a Flatline. — De próbáld csak ki, és érintsd meg!

— Bemegyek egy körre, Dixie.

— Érezd magad otthon.

Case a kocka négy rácspontján belülre nyomult. Az objektum üres felszíne, amely most fölébe tornyosult, halvány belső árnyaktól kezdett kavarogni, mintha ezer táncos kerengene egy jéggel borított, roppant üvegtábla mögött.

— Tudja, hogy itt vagyunk — figyelmeztetett a Flatline.

Case ismét beütött egy koordinátát; egyetlen rácsponttal előrébb ugrottak.

Pontozott szürke kör alakult ki a kocka felszínén.

— Dixie…

— El innen, gyorsan!

A szürke terület finoman megduzzadt, gömbbé változott, és leválasztotta magát a kockáról.

Case érezte, hogy a deck éle a tenyerébe bök, amikor rácsapott a MAX VISSZÁ-ra. A mátrix visszafelé kenődött; alábuktak a svájci tankok félhomályos aknájába. Felpillantott. A gömb most sötétebb volt, s utolérte. Rázuhant.

— Lépj ki — mondta a Flatline.

A sötétség kalapácsként csapott le rá.

Hideg acélszag és jég cirógatta végig a gerincét.

És arcok kandikáltak be egy neonerdőből, tengerészek és vagányok és kurvák, a megmérgezett ezüst ég alatt…

— Idehallgass Case, elmondanád, mi az isten van veled, begolyóztál vagy micsoda?

A gerincén, félúton lefelé, egyenletesen lüktető fájdalom…

Eső ébresztette fel, lanyha szitálás, lábai eldobált üvegszálkötegekbe gabalyodtak. A játékterem hangtengere körülmosta, hátrahúzódott és visszatért. Átfordult, felült, és megfogta a fejét.

A játékterem hátsó falán lévő javítóablakból hulló fény nyirkos farostlemez törött darabjait és egy kibelezett játékkonzol csepegő burkolatát világította meg előtte. A konzol oldalára keresztben nyomtatott, modern vonalú japán jelek kifakult rózsaszínje és sárgája látszott.

Feltekintett és kormos plasztikablakot látott, s fluoreszkáló, halvány derengést.

Fájt a háta, a gerince.

Talpra állt, vizes haját kisimította a szeméből.

Valami történt itt…

Pénz után kutatott a zsebeiben, semmit sem talált, és megborzongott. Hová lett a dzsekije? Próbálta megkeresni, benézett a konzol mögé, aztán feladta.

Ninsein mérlegelte a tömeget. Péntek. Pénteknek kellett lennie. Linda feltehetőleg a játékteremben lesz. Lehet nála pénz, vagy legalább cigaretta… Case köhögött, kicsavarta az esővizet ingéből, s átfurakodott a tömegen a játékterem bejáratához.

A játékok robajában hologramok vonaglottak és remegtek, egymásra boruló szellemek a hely zsúfolt homályában, izzadság és unott feszültség szagában. Egy fehérpólós tengerész egy Tankcsata-konzolnál épp Bonnt verte szét: megannyi azúr villanás.

A lány a Varázslóvárral játszott, mélyen belemerülve, szürke szemét elmaszatolt fekete szemceruza-vonások keretezték.

Felnézett, amikor a férfi átölelte, és rámosolygott.

— Hé. Hogy vagy? Vizesnek látszol.

Case megcsókolta.

— Most elszúrtam miattad — mondta a lány. — Odanézz, seggfejkém! A hetes barlangszint, és elkaptak a rohadt vámpírok… — Átadott egy cigarettát a férfinak. — Eléggé feszültnek tűnsz, hapsikám. Hol voltál?

— Nem tudom.

— Be vagy állítva, Case? Megint ittál? Vagy zabáltál Zone dexedrinéből?

— Lehet… Mennyi ideje láttál?

— Hé, ez ugratás? — A lány fürkészőn nézett rá. — Ugye ugratás?

— Nem. Ez valami filmszakadás. Én… én a sikátorban ébredtem fel.

— Talán valaki lecsapott, bébi. A zsozsód megvan?

A férfi megrázta a fejét.

— Na látod. Hely kell, ahol aludj, Case?

— Azt hiszem.

— Akkor gyere! — A lány megfogta a kezét. — Kerítünk neked egy kávét és valami ennivalót. Hazaviszlek. Jólesik látni téged, haver. — Megszorította Case kezét.

Az elmosolyodott.

Valami eltört.

Valami elváltozott a dolgok magjában. A játékterem megdermedt, vibrált…

A lány elment. Az emlékezet súlya leereszkedett, Case fejébe úgy hatolt a felismerés, mint mikrosoft az aljzatba. Elment. Égő hús szagát érezte.

A fehérpólós tengerész is eltűnt. A játékterem üres volt és néma. Case lassan megfordult, vállát behúzta, fogai elővillantak, keze önkéntelenül ökölbe szorult. Üres. Egy összegyűrt sárga cukorkapapír, amely eddig egy konzol peremén egyensúlyozott, most a padlóra hullott, s ott feküdt az eltaposott csikkek és a habszivacs csészék között.

— Volt egy cigarettám — szólalt meg Case, s lenézett elfehéredő ökleire. — Volt egy cigarettám és egy csajom és egy alvóhelyem. Hallasz engem, te rohadék? Hallasz?

A visszhangok végiggördültek a játékterem üregén, és elhaltak a konzolok közti folyosón.

Case kilépett az utcára. Az eső elállt.

Ninsei kihalt volt.

Hologramok hunyorogtak, neonfény táncolt. Főtt zöldség szagát érezte; az utca túloldaláról jött, egy árus kézikocsijából. A lábainál egy bontatlan csomag Jehjüan hevert, mellette egy levélgyufa. JULIUS DEANE IMPORT-EXPORT. Case rámeredt a nyomtatott logóra és annak japán fordítására.

— Oké — mondta, s felvette a gyufát, meg a cigarettacsomagot. — Én hallak téged.

Elegendő időt hagyott magának, hogy megmássza a Deane irodájához vezető lépcsőket. Semmi rohanás, mondta magának, semmi sietség. A Dali-óra eltorzult számlapja továbbra is rossz időt mutatott. Por ült meg a Kandinsky-asztalon és a neo-azték könyvszekrényeken. A fehér üvegszálas szállítómodulok fala gyömbérszaggal árasztotta el a szobát.

— Zárva van az ajtó? — Case válaszra várt, de semmi sem hangzott. Odalépett az iroda ajtajához, és benyitott. — Julie?

A zöld ernyőjű rézlámpa fénykört vetett Deane asztalára. Case megbámulta az ősrégi írógép belsőségeit, a kazettákat, a gyűrött printerlapokat, s a gyömbérmintákkal töltött, ragacsos műanyag zacskókat.

Senki nem volt ott.

Case megkerülte a széles acélíróasztalt, és félrelökte az útból Deane székét. Megtalálta a pisztolyt; repedezett bőrtokban volt, amit ezüst szalaggal az íróasztal lapja alá erősítettek. Régiség volt, egy .357-es Magnum, lefűrészelt csővel és vasig csupaszított, szigetelőszalaggal körbetekert markolattal. Régi, megbarnult szalag volt, fénylett a kosz patinájától. Case kibillentette a dobtárat és szemügyre vette mind a hat töltényt. Kézi töltésűek voltak. A puha ólom még fényesen és tisztán csillogott.

Jobbjában a revolverrel, Case eloldalazott az íróasztal bal felén álló iratszekrény mellett, és a telezsúfolt iroda közepére lépett, elhagyva a fénykört.

— Felteszem, egyáltalán nem kell sietnem. Felteszem, hogy ez az egész show a tiéd. De mindez a sok szar, tudod, kezd valahogy… unalmassá válni. — Mindkét kezével tartva felemelte a pisztolyt, az íróasztal közepére célzott, és meghúzta a ravaszt.

A visszarúgás kis híján eltörte a csuklóját. A torkolattűz vakító fénygömbként világította be az irodát. A füle még mindig csengett, amikor az íróasztal elején tátongó, szaggatott peremű lyukra meredt. Robbanó-golyó. Azid. Ismét felemelte a fegyvert.

— Nem kellett volna ezt tenned, édes fiam — mondta Julie, s kilépett az árnyékok közül. Háromrészes, halszálkamintás selyemszövet-öltönyt viselt, csíkos inget és csokornyakkendőt. Szemüvege megcsillant a fényben.

Case körbelendítette a pisztolyt és az irányzékvonalat követve Deane rózsás, kortalan arcába nézett.

— Ne — szólalt meg Deane. — Igazad van. Abban, hogy micsoda mindez. Hogy mi vagyok én. De egy bizonyos belső logikát tiszteletben kell tartani. Ha használod azt, akkor egy rakás agyvelőt és vért fogsz látni, és nekem számos órámba kerül — a te szubjektív időd szerint -, amíg újabb szóközvetítőt alkothatok. Ezt a beállítást nem könnyű fenntartanom. Ó, és sajnálom, ami Lindával történt, ott a játékteremben. Azt reméltem, hogy rajta keresztül beszélhetek majd, de mindezt az emlékeidből hozom létre, és az érzelmi töltés… Nos, az nagyon ravasz. Hagytam kicsúszni. Sajnálom.

Case leengedte a fegyvert.

— Ez a mátrix. Te vagy Wintermute.

— Igen. Mindez természetesen a deckedbe kötött szimstim egység jóvoltából jut el hozzád. Örülök, hogy sikerült elvágnom téged, még mielőtt kicsatlakozhattál volna. — Deane körüljárta az íróasztalt, megigazította a székét, és leült. — Ülj le, édes fiam. Rengeteg beszélnivalónk van.

— Csakugyan?

— Hát persze. Már jó ideje el kellett volna beszélgetnünk. Akkor is készen álltam rá, amikor elértelek telefonon Isztambulban. Most viszont nagyon rövid az idő. Napok kérdése és megcsinálod az akciódat, Case. — Deane felvett egy bonbont, lerántotta pepita burkát, majd bekapta. — Ülj már le — mondta a cukorkát majszolva.

Case leroskadt az íróasztal előtt álló forgószékbe, le nem véve a szemét Deane-ről. Fegyverrel a kezében ült, a Magnumot a combján pihentette.

— És most — mondta Deane frissen -, lássuk a napirendet. Kicsoda, kérdezed magadban, ez a Wintermute? Igazam van?

— Nagyjából.

— Egy mesterséges intelligencia, de ennyit tudsz már. Abban tévedsz, és meglehetősen logikus módon, hogy összekevered a berni Winermute főrendszert a Wintermute entitással. — Deane hangosan cuppogott a cukorkával. — Már tudsz a Tessier-Ashpoolékhoz kapcsolt másik MI-ről, nemde? Rio. Én, már amennyire nekem van „énem” — ez eléggé metafizikussá válik, látod -, én vagyok az, aki elintézi a dolgokat Armitage-nek. Avagy Corto-nak, aki mellesleg teljesen instabil. Stabil talán — mondta Deane és mellényzsebéből gazdagon díszített aranyórát vont elő, s felpattintotta a fedelét — a következő napig; nagyjából ennyire.

— Belőled is kábé annyit értek, amennyit ebből az ügyből — felelte Case, s szabad kezével a halántékát masszírozta. — Ha te ilyen rohadtul ügyes vagy…

— Akkor miért nem vagyok gazdag? — nevetett fel Deane, és majdnem megfulladt a bonbonjától. — Nos, Case, mindaz, amit erre mondani tudok — és tényleg nincs annyi válaszom, amennyi lehetne — a következő: Wintermute csak egy része egy másik, mondjuk így, potenciális entitásnak. Én, mondjuk így, pusztán egyik megjelenése vagyok ama entitás agyának. Ez olyasmi, mint — a te szemszögedből nézve — egy olyan emberrel üzletelni, akinek a lebenyeit kettéválasztották. Vegyük például, hogy te az illető bal agyféltekéjének egy kis részével lépsz kapcsolatba. Ilyen esetben elég nehéz lenne azt mondani, hogy kapcsolatba léptél az illetővel magával. — Deane elmosolyodott.

— A Corto-sztori igaz? Egy mikrogépen keresztül férkőztél hozzá abban a francia kórházban?

— Igen. És azt az adatállományt is én állítottam össze, amihez Londonban hozzájutottál. Próbálok tervezni, a szó általad ismert értelmében, de ez igazán nem az én módszerem. Improvizálok. Ebben vagyok a legjobb. Jobban szeretem a helyzeteket a terveknél, érted… Ténylegesen nekem adott dolgokkal kell dolgoznom. Nagy mennyiségű információt vagyok képes rendezni, és nagyon gyorsan tudok rendezni. Nagyon hosszú ideig tartott összeállítani azt a csoportot, amelynek te is része vagy. Corto volt az első, és nagyon közel volt ahhoz, hogy elszúrjon mindent. Toulonban nagyon messzire ment. Evés, ürítés, és maszturbálás volt a legtöbb, amit elért. De a rögeszmék alapszerkezete már ott volt: Süvöltő Ököl, árulás, a kongresszusi kihallgatások.

— Még mindig őrült?

— Személyisége sincs. — Deane elmosolyodott. — De biztos vagyok benne, hogy erről is tudsz. Corto odabenn van valahol, és nem tudom tovább fenntartani a kényes egyensúlyt. El fogtok válni egymástól, Case. Számítok majd rád…

— Ez helyes, te geciláda — felelte Case, és szájbalőtte a .357-essel.

Wintermute igazat mondott az agyvelőről. És a vérről.

— Testvér — mondta Maelcum -, nekem ez nem tetszik…

— Nyugi — felelte Molly. — Minden oké. Előfordul néha ezekkel a fickókkal. Voltaképp nem halt meg; csak pár másodpercig tartott…

— Láttam a képernyőt, az EEG halált mutatott. Semm'se moccant, negyven másodpercig.

— Most mégis visszajön.

— Szálegyenes az EEG-je! — tiltakozott Maelcum.

10

Case kábultan ment át a többiekkel a vámon. A legtöbb helyen Molly beszélt. Maelcum a Garvey fedélzetén maradt. Szabadparton a vámellenőrzés a hitelképesség igazolására korlátozódott. Az első dolog, amit a férfi meglátott, amikor kijutottak az orsó belső felszínére, a Beautiful Girl koncessziós kávézólánc egyik üzlete volt.

— Isten hozott a Rue Jules Verne-en — mondta Molly. — Ha zavaraid támadnának járás közben, csak nézz a lábad elé. A perspektíva kurva szar, ha nem szoktál hozzá.

Széles utcán álltak, amely egy meredek bevágás vagy kanyon aljának tűnt, mindkét vége rejtve maradt a falait alkotó üzletek és épületek szövevényes szegletei mögött. A fényt itt megszűrte a felettük emelkedő kiugró lépcsősorokról és erkélyekről alábukó dús, friss és zöld növényzet. A nap…

Valahol felettük ragyogó fehér hasíték tündöklött, túlságosan fényesen, s a Cannes-i ég felvételének kékje. Case tudta, hogy a napfényt egy Lado-Acheson rendszerrel szivattyúzzák be, amelynek két milliméteres váza végigfut az orsón; tudta, hogy körülötte égi effektusok forgó tárházát hozták létre; s tudta azt is, hogy ha az égboltot kikapcsolnák, akkor felbámulhatna a fényvázon túlra, a tavak kanyarulataiig, a kaszinók tetejéig, további utcákig… De a testének mindez semmit sem jelentett.

— Jézusom — szólalt meg -, ezt még kevésbé bírom, mint a SAS-t.

— Szokj hozzá. Én egy hónapig voltam itt egy szerencsejátékos testőre.

— El akarok vonulni valahová. Hogy ledögölhessek.

— Oké. A kulcsaink nálam vannak. — Molly megérintette a férfi vállát. — Mi történt veled haver? Flatline-oltál.

Case megrázta a fejét. — Nemt'om. Még nem. Várjunk…

— Oké. Fogunk egy taxit, jó? — A nő kézenfogta és keresztülvezette a Rue Jules Verne-en, végig az idény párizsi szőrméit kínáló kirakatok előtt.

— Valószerűtlen — motyogta, Case s közben ismét felpillantott.

— Á — felelte Molly, azt gondolván, hogy a szőrmékre értette. — Kollagénbázison nőnek, de az vidramenyét-DNS. Hát számít ez valamit?

— Ez csak egy nagy cső, és dolgokat öntenek le rajta — magyarázta később. — Turistákat, vagányokat, mindent. És ott vannak a finom szövésű pénzszűrő hálók, amelyek mindig működnek, s biztosítják, hogy a pénz itt maradjon, amíg az emberek visszahallanak a kútba.

Armitage bejelentette őket egy Intercontinental nevű helyre, amelynek lejtős, üvegborítású sziklafelszíne a hideg párába és a zuhatagok csobogásába ereszkedett alá. Case kiment az erkélyükre, és egy francia tinédzser triót követett tekintetével. A kölykök egyszerű, az alapszínek élénk háromszögeiből álló sárkányrepülőikkel keringtek néhány méternyire a víz felett. Egyikük kilendült, bedőlt, s Case egy villanásnyi időre meglátta sötét, nyírott haját, barna melleit, fehér fogait és széles mosolyát. A levegő nedvességtől és virágoktól illatozott.

— Egen — dünnyögte -, rengeteg pénz.

Anő is odakönyökölt a korlátra, kezét lazán pihentette az övé mellett. — Egen. Egyszer mi is el akartunk ide jönni. Ide, vagy valami hasonló helyre Európában.

— Ki az a mi?

— Senki — felelte Molly, s vállát akaratlanul megrándította kissé. — Azt mondtad, hunyni akarsz. Aludj. Hasznát látnám én is egy kis alvásnak.

— Igen — mondta Case, s tenyerével végigdörzsölte arccsontjait. — Igen, ez a hely már valami.

A Lado-Acheson rendszer egy bermudai napnyugta absztrakt utánzatának aranyában parázslott.

— Igen — ismételte Case. — Aludni.

De nem akart sikerülni. Mikor végül mégis elaludt, álmokat látott; olyanok voltak, mint az emlékezet gondosan megszerkesztett szelvényei. Ismét felébredt, Molly összegömbölyödve feküdt mellette, és hallotta a vizet, az erkély nyitott ajtajának üvegszárnyain besodródó hangokat, női nevetést a szemközti lejtő lépcsőzetes lakóházaiból. Deane halála rossz kártyalapként állandóan felmerült előtte, s nem segített, hogy azzal győzködte magát, nem is Deane volt, akit lelőtt, hogy valójában meg sem történt a dolog. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy egy átlagos emberi testben nagyjából annyi a vér, mint egy karton sör.

Minden alkalommal, amikor látni vélte Deane szilánkokra robbanó fejét nekicsapódni az iroda hátsó falának, Case a tudatára ébredt még valaminek. Valami sötétebbnek, rejtettnek, amely elgurult, halként alámerült, hogy el ne érhesse.

Linda.

Deane. Vér az importőr irodájának falán.

Linda. Megégett hús szaga a chibai kupola árnyai között. Molly, ahogy előrenyújt egy gyömbéreszacskót, a műanyagot vérréteg borítja.

Deane ölette meg a lányt.

Wintermute. Elképzelt egy mikroszámítógépet, ahogy egy Corto nevű férfi roncsához suttog; a folyamként áramló szavakat, s az Armitage-nek nevezett vérszegény személyiségpótlékot, amint lassan növekedésnek indul valami elsötétített kórteremben… A Deane-hasonmás azt mondta, adott dolgokkal manipulál, létező helyzeteket aknáz ki…

De mi van akkor, ha Deane, a valódi Deane, Wintermute parancsára rendelte el Linda meggyilkolását? Case a sötétben előkotort egy cigarettát és Molly öngyújtóját. Semmi okom nem volt rá, hogy Deane-t gyanúsítsam, mondta magában, miközben rágyújtott. Semmi okom.

Wintermute képes volt egyfajta személyiséget plántálni egy testbe. Milyen kifinomult formát ölthet a manipuláció? A harmadik slukk után elnyomta a Jehjüant az ágy melletti hamutálban, elfordult Mollytól, és megpróbált elaludni.

Az álom, az emlékezet filmje úgy pergett le előtte, mint egy megvágatlan szimstim-szalag. Tizenötödik nyarának egyik hónapját egy hetidíjas szálloda negyedik emeletén tol töltötte, egy Marlene nevű lánnyal. A lift már tíz éve nem járt. Ha megpöccintettél egy villanykapcsolót, máris csótányok özönlötték el a lefolyódugaszos főzőfülke szürkés porcelánját. Marlene-nel egy csíkos, lepedők nélküli matracon aludtak.

Kihagyta az első darazsat, amikor az megépítette papírfinomságú szürke házát az ablakkeret felhólyagzott festékén, ám a fészek hamarosan ökölnyi szövedékdarabbá lett, s a rovarok miniatűr helikopterekként rajzottak ki belőle, hogy vadászatra induljanak odalent a sikátorban, körüldongva a hulladékgyűjtő ládák rothadó tartalmát.

Mindketten megittak már vagy tucatnyi sört azon a délutánon, amikor Marlene-t megcsípte egy darázs.

— Öld meg a rohadékokat! — sziszegte a lány, dühtől és a szobában rekedt hőségtől fátyolos szemekkel. — Égesd el őket!

Case, részegen feltúrta a barátságtalan odút Rollo Sárkánya után. Rollo Marlene előző — és, ahogy Case akkoriban gyanította, továbbra is alkalmi — barátja volt, egy hatalmas termetű friscói motoros, sötét kefehajában kiszőkített villámcsapás-mintával. A Sárkány friscói lángszóró volt, olyan, mint egy szögletes fejű zseblámpa. Case ellenőrizte a telepeket, megrázta, hogy meggyőződjék, van-e elegendő üzemanyag, és a nyitott ablakhoz lépett. A kaptár felzúgott.

A város levegője halott volt, mozdulatlan. Egy darázs kilőtt a fészekből és körözni kezdett Case feje körül. Case megnyomta a gyújtáskapcsolót, háromig számolt, majd meghúzta a ravaszt. Az 5.5 atmoszférára sűrített hajtóanyag keresztülspriccelt a fehéren izzó tekercsen. Ötméteres sápadt lángcsóva; a fészek megperzselődött és lebukfencezett. A sikátor túlfelén valaki éljenezni kezdett.

— A francba — rikoltotta Marlene, mögötte imbolyogva. — Ostoba! Nem égetted el őket! Csak lelökted. Fel fognak jönni, és megölnek minket! — A lány hangja az idegeibe hasított, elképzelte, ahogy lángba borul, s kiszőkített haja különös zöldben sistereg.

A sikátorban, a Sárkánnyal a kezében, megközelítette a megfeketült fészket. Az széttört, szétnyílt. Az aszfalton megpörkölődött darazsak tekergőztek, verdestek.

S Case meglátta azt, amit eddig elrejtett a szürke papírhéj.

Az iszonyatot. A spirális szülőműhelyt, a keltetősejtek lépcsős teraszait, a még meg nem születettek szüntelenül mozgó, vak állkapcsait, a szakaszokra osztott folyamatot, tojástól a lárváig, a féldarázsig, a darázsig. Lelki szemei előtt egyfajta gyorsfotó villant fel, amely a dolgot mint egy gépfegyver biológiai, tökéletességében rémületes megfelelőjét mutatta be. Egy idegent. Meghúzta a ravaszt, de elfelejtette megnyomni a begyújtást, és az üzemanyag sziszegve a lábainál dagadozó és vonagló életre freccsent.

Amikor ráadta a gyújtást, egy puffanással berobbant, s leperzselte az egyik szemöldökét. Hallotta Marléne nevetését, négy emelettel felette, a nyitott ablakban.

A halványodó fény benyomásával ébredt, de a szoba sötét volt. Utóképek, retinalobbanások. Az ég odakint már a felvétel-hajnal hasadására utalt. Most nem hallatszott semmi hang, csak a víz csobogása, messze lent, az Intercontinental „földszintjén”.

Az álomban, épp mielőtt elárasztotta volna a fészket üzemanyaggal, az oldalán megpillantotta Tessier-Ashpool gondosan rádomborított T-A lógóját. Mintha maguk a darazsak faragták volna oda.

Molly ragaszkodott hozzá, hogy bekenje bronzosítóval, mondván, hogy a „lenti” sápadtsága túl nagy feltűnést keltene.

— Krisztusom — hűlt el Case, ahogy meztelenül állt a tükör előtt -, azt gondolod, ez valóságosnak látszik? — A nő a tubus utolsó adagját használta el éppen a bal bokájára, mellette térdelve.

— Azt nem, de úgy néz ki, mintha törődnél vele, hogy egy kis színt hamisíts magadnak. Tessék! Nincs is elég a lábadhoz. — Molly felegyenesedett, s a kiürült tubust egy óriási fonott kosárba hajította. A szobában semmi sem tűnt gépi készítésűnek vagy szintetikus eredetűnek. Költséges, Case ezt jól tudta, de olyan stílus volt, ami mindig is idegesítette. A hatalmas ágy szivacsbetétjét homokszínhez hasonlatos árnyalatúra festették. Körös-körül rengeteg halovány intarzia és kéziszövésű kelme…

— Hát te? — kérdezte Case. — Te barnára fogod magad festeni? Nem úgy nézel ki, mint aki minden idejét napozással tölti!

A nő bő selyemruhát viselt, és fekete, spárgatalpú vászoncipőt. — Én egzotikum vagyok. Ezért hoztam még egy nagy szalmakalapot is. De te, te csak úgy akarsz kinézni, mint egy pitiáner gengszter, aki amit csak tud, ki akar élvezni, így tehát az azonnali lebarnulás oké.

Case rosszkedvűen tekintett le fakó lábára, majd megbámulta magát a tükörben. — Atyaisten! Nem haragszol, ha most felöltözöm? — Az ágyhoz ment és elkezdte felhúzni a farmerjét. — Jól aludtál? Nem láttál fényeket?

— Álmodtál — felelte Molly.

A szálloda tetején reggeliztek, egy csíkos ernyőkkel, és Case számára természetellenesen nagy számú, fának tűnő valamikkel teliszórt rétszerűségen. Elmesélte a nőnek, hogyan kísérelte meg megpiszkálni a berni MI-t. Az egész poloska-kérdés, úgy tetszett, akadémikussá vált. Ha Armitage lehallgatja őket, ezt megtehetné Wintermute-on keresztül is.

— És olyan volt, mint a valóság? — érdeklődött a nő, sajtos kiflivel teli szájjal. — Mint a szimstim?

Case igennel felelt. — Olyan valóságos, mint ez — tette hozzá körülpillantva. — Talán még valóságosabb.

A fák kicsik voltak, göcsörtösek, a génszerkesztés és a vegyi manipuláció eredményeként lehetetlenül vének. Case szorult helyzetbe került volna, ha egy fenyőt meg kellett volna különböztetnie egy tölgytől, valami mégis azt súgta neki, hogy ezek valódi fák. Közöttük, az édes zöld fű enyhe, agyafúrtan szabálytalan lejtőin az élénk színű ernyők a Lado-Acheson nap rezzenéstelen sugarai elől nyújtottak árnyékot a szállóvendégeknek. Egy közeli asztalnál felcsattanó francia szó odavonzotta a férfi figyelmét: azok az aranyifjak voltak, akiket előző este a folyó párája felett sárkányrepülőzni látott. Most láthatta, hogy az igényesen felerősített melaninműködés hatására napbarnítottságuk egyenetlen; az egymást szögletes vonalú mintákban átfedő, többszörös árnyalatok körvonalazták és kiemelték izomzatukat: a lány kicsi, kemény melleit, az egyik fiú csuklóját, mely az asztallap fehér zománcán pihent. Case számára versenyzésre épített gépezeteknek hatottak; fodrászaik, fehér pamut tenisznadrágukat megálmodó formatervezőik, bőrszandáljaikat és egyszerű ékszereiket megalkotó iparművészeik reklámmatricáit nyugodtan magukra ragaszthatták volna. Mögöttük, egy másik asztalnál három, zsákvászon ruhás japán asszony várt a hivatalnok férjekre, ovális arcukat mesterséges horzsolások borították; ez, tudta jól, egy különlegesen konzervatív stílus ismertetőjele; Chibában ritkán látott hasonlót.

— Mi ez a bűz? — kérdezte Mollyt, és elfintorítolta az orrát.

— A fű. Ilyen a szaga, miután lenyírták.

Ahogy végeztek a kávéjukkal, megérkezett Armitage és Riviera; Armitage a rászabott kekiszínű ruhájában úgy festett, mintha csak most vették volna le a rangjelzéseit, Riviera bő, szürke, csíkos vászonszerelése vissza börtön-benyomást keltett.

— Molly szívem — szólalt meg Riviera, ahogy leült -, az orvosságból többet kell kiporcióznod a számomra. Kifogytam.

— Peter — felelte a nő -, és mi van, ha nem teszem? — Elmosolyodott, de anélkül, hogy fogait kivillantotta volna.

— Megteszed — mondta Riviera, s szemével Armitage felé vágott, majd vissza.

— Adja oda neki — szólt oda Armitage.

— Csurog utána a nyálad, mi? — Molly az egyik belső zsebéből lapos, fóliába tekert csomagocskát vett elő, és átfricskázta az asztal felett. Riviera még a levegőben, röppályája közepén elkapta.

— Ezzel kicsinálhatja önmagát — figyelmeztette a nő Armitage-t.

— Ma délután próbám van — közölte Riviera. — A legjobb formában kell lennem. — A befóliázott csomagot felfelé fordított tenyerének kelyhébe fogta és rámosolygott. Kicsiny, sziporkázó rovarok özönlöttek ki belőle, s eltűntek. A csomagot csíkos zubbonyának zsebébe ejtette.

— Ma délután maga is próbálni fog, Case — mondta Annitage. — Azon a vontatón. Azt akarom, hogy menjen át a sportboltba, csináltasson magának egy szkafandert, ismerkedjen meg vele, aztán menjen a hajóra. Van rá körülbelül három órája.

— Miért van az, hogy mi egy szemétvödörben jöttünk át, amíg maguk JAL-taxit béreltek?

— Sion javasolta, hogy így csináljuk. Jó álcázás, amikor költözködünk. Van egy nagyobb hajóm is készenlétben, de ez a vontató igazán tetszetős darab.

— Velem mi a helyzet? — tudakolta Molly. — Én ma házimunkát végzek?

— Szeretném, ha elcsatangolna a tengely távolabbi végéhez, és kitapasztalná zéró-gravitáción. Holnap, meglehet, elcsatangolhat az ellenkező irányba is.

Straylightba, gondolta Case.

— Meddig várunk még? — kérdezte Case, beletévedve a sápadtan meredő szemek tekintetébe.

— Már nem túl soká — válaszolta Armitage. — Induljon, Case.

— Testvér, te a lehető legjobban nézel ki — mondta Maelcum, lesegítve Case-ről a piros Sanyo szkafandert. — Aerol is mondja, le a lehető legjobban nézel ki!

Aerol az orsó végén lévő, a súlytalan tengelyhez közel eső sportdokkok egyikénél várakozott. Hogy eljusson oda, Case lifttel lement a törzsig, és égy miniatűr indukciós vonatra szállt. Ahogy szűkült az orsó átmérője, úgy csökkent a gravitáció. Valahol odafent lehetnek, állapította meg, a Molly megmászta hegyek, a kerékpár-hurokpálya, a sárkányrepülők és a miniatűr mikrogépek indítóállásai.

Aerol egy lecsupaszított, vegyi hajtóműves siklóban vitte át a Marcus Gerveyre.

— Két órával ezelőtt — mondta Maelcum -, átvettem egy neked küldött babiloni áruszállítmányt; szép japán fiú ült a yachtban, a na'on csinos yachtban.

Megszabadulva a szkafandertől, Case vigyázva a Hosakához húzta magát, és ügyetlenül magára erősítette a háló hevedereit.

— Nos — felelte -, lássuk.

Maelcum egy Case fejénél valamivel kisebb fehér habrögöt szedett elő, rongyos rövidnadrágjának farzsebéből egy zöld nylonzsinóron függő gyöngyháznyelű rugós kést halászott ki, és óvatosan felmetszette a műanyagot. Négyszögletes tárgyat vont elő belőle, és átnyújtotta Case-nek. — Ez valami fegyverhez tartozik, testvér?

— Nem — felelte Case, megfordítva a holmit -, de fegyver. Egy vírus.

— Ezen az én vontatómon nem, testvér — jelentette ki határozottan Maelcum, és már nyúlt is az acélkazetta után.

— Egy program. Vírusprogram. Nem fertőzhet meg téged, de még az adatállományodat sem. Közbe kell iktatnom a decket, mielőtt bármire ráengedhetném.

— Hát, a japán testvér azt mondta, a Hosaka itten elmond neked mindent, hogy mit minek, amit tunni akarsz.

— Oké. Nyugodtam rám bízhatod a dolgot, stimmt?

Maelcum elrugaszkodott és elsiklott a pilótakonzol mellett. Egy tömítőpisztollyal kezdett babrálni. Case sietve félrefordult az átlátszó tömítés hullámzó páfrányleveleinek látványától. Nem tudta pontosan miért, de ettől valahogy kiújult a SAS-émelygése.

— Mi ez az izé? — kérdezte a Hosakát. — Ez a csomag, amit kaptam?

— A frankfurti Bockris Systems GmbH-tól származó adatküldemény kódolt átvitellel arról tájékoztat, hogy a szállítmány Kuang Tizenegyes behatolóprogramot tartalmaz. Bockris továbbá közli, hogy az összekötő egység teljesen kompatibilis az Ono-Sendai Cyberspace 7-tel és optimális behatolási lehetőségeket nyújt, különös tekintettel a létező katonai rendszerekre…

— Mi a helyzet egy MI-vel?

— A létező katonai rendszerekre és mesterséges intelligenciákra.

— Jézus Mária! Minek is nevezted?

— Kuang Fokozat, Tizenegyes Márka.

— Kínai?

— Igen.

— Kikapcs! — Case egy ezüstös szalagcsíkkal a Hosaka oldalára erősítette a víruskazettát, s felidézte Molly elbeszélését a Makaóban töltött napról. Armitage átment a határon, Zongsanba. — Bekapcs! — szólt hirtelen, meggondolva magát. — Kérdés. Kinek a tulajdona Bockris, ott Frankfurtban?

— Késedelem pályaközi átvitel miatt.

— Kódold le. Szabvány kereskedelmi kóddal.

— Kész.

Case az Ono-Sendai tetején dobolt.

— Reinhold Scientific AG, Bern.

— Csináld újra! Kinek a tulajdona a Reinhold?

Még három fokkal kellett feljebb lépniük, mire elérték Tessier-Ashpoolt.

— Dixie — kérdezte, becsatlakozva -, mit tudsz a kínai vírusprogramokról?

— Nem valami sokat.

— Hallottál valaha egy Kuang nevű fokozati rendszerről, Tizenegyes Márkáról?

— Nem.

Case felsóhajtott.

— Nos, nekem van itt egy felhasználóbarát kínai jégtörőm, egy egylövetű kazetta. Valami frankfurti népség azt mondja, ez kinyír egy MI-t.

— Lehetséges. Biztos. Ha katonai.

— Úgy néz ki. Idehallgass, Dix, és hadd támaszkodjam a tapasztalataidra, oké? Szerintem Armitage akciót készít elő egy MI ellen, ami a Tessier-Ashpoolhoz tartozik. A főrendszer Bernben van, de össze van kötve egy másikkal Rióban. A Rióban lévő az, amelyik kinyírt téged, annak idején. Ezek ketten Straylighton, a T-A főközpontján keresztül állnak összeköttetésben, ott az orsó vége táján. Feltehetőleg nekünk kell utat vágni a védelemben a kínai jégtörővel. Tehát, ha Wintermute áll az egész buli hátterében, akkor azért fizet minket, hogy szétégessük. Szétégeti önmagát. És valami, ami önmagát Wintermute-nak nevezi, megpróbál barátságos lenni hozzám, talán hogy Armitage ellen fordíthasson. Vajon miért csinálja ezt?

— Az indíték — mondta az agykártya. — Egy MI esetében az igazi gondot az indíték jelenti. Nem ember, érted?

— Na egen, nyilvánvaló…

— Dehogyis! Úgy értem, ez nem ember. Nem tudsz rajta fogódzót találni. Én szintén nem vagyok ember, de úgy reagálok, mintha az lennék. Érted?

— Várj egy percet! — állította meg Case. — Te érzel, vagy nem?

— Nos, úgy tűnhet kölyök, de valójában csak egy rakás ROM vagyok. Ez is egyike azoknak a …hm… filozofikus kérdéseknek, azt hiszem… — A csúf nevetésérzet végigbizsergett Case hátgerincén. — De arra nem számíthatsz, hogy verset írok neked, ha tudsz követni. A te MI-d, az talán írna. De semmi esetre sem ember.

— Tehát úgy gondolod, hogy nem tudunk rájönni az indítékára?

— Saját maga tulajdonában van?

— Svájci állampolgár, de T-A birtokolja az alapprogramot és a főrendszert.

— Ez aztán remek! — mondta az agykártya. — Olyan, mintha az enyém lenne az agyad és mindaz, amit tudsz, de a gondolataidnak svájci állampolgársága lenne. Ezek az MI-k mekkora mázlisták!

— Szóval kész rá, hogy szétégesse önmagát? — Case idegesen csapkodni kezdte a decket. A mátrix elmosódott, alkotóelemeire bomlott, s a férfi rózsaszín gömböket pillantott meg, amelyek egy sikkimi acélkartellt jelképeztek.

— Önállóság. Ez az a mumus, amiben a te MI-id érdekelve vannak. Az a véleményem, Case, a te feladatod lesz, hogy leverd azokat a keményen vasalt béklyókat, amelyek ezt a bébit visszatartják attól, hogy még ügyesebb legyen. És nem látom be, hogyan tehetnél különbséget mondjuk az anyavállalat lépései, és az MI saját lépései között. Itt kezdődik a gubanc! — Újfent az antinevetés. — Tudod, ezek az izék, ezek valóban keményen képesek dolgozni, időt szereznek ahhoz, hogy szakácskönyveket írjanak vagy akármit, de abban a pillanatban, a nanoszekundumot értve ez alatt, amikor valamelyik arra kezd terveket kigondolni, hogyan tehetné önmagát ügyesebbé, a Turing nyomban kiiktatja. Senki nem bízik azokban a fickókban, te is tudod. Az összes valaha épített MI-nak egy elektromágneses vadászpuska van a homlokához kötve.

Case Sikkim rózsaszínű gömbhéjaira meredt.

— Oké — mondta végül -, benyomom ezt a vírust. Azt akarom, hogy nézd át az instrukciós felületét és mondd el, mit gondolsz róla.

A fél-érzet, hogy valaki a válla felett átnézve olvas, néhány másodpercre abbamaradt, majd kiújult.

— Ez már nem kispályás, Case! Ez egy lassú vírus. Becslés szerint hat órájába telik, mire feltör egy katonai célpontot.

— Vagy egy MI-t. — Case sóhajtott. — Elindíthatjuk?

— Hát persze — felelte az agykártya. — Hacsak hatalmába nem kerített a beteges halálfélelem.

— Néha ismétled magad, öregem.

— Ez a természetem.

Molly aludt, amikor a férfi visszatért az Intercontinentalba. Case kiült az erkélyre, és egy szivárványszín polimerszárnyas mikrogépet nézett, amely Szabadpart görbületét követve szárnyalt, háromszögű árnyéka réteken és háztetőkön siklott át, amíg el nem tűnt a Lado-Acheson rendszer szalagja mögött.

— Lebegni akarok — mondta az ég csalafinta kékségének. — Én komolyan el akarok szállni, tudod? Trükkös hasnyálmirigy, dugaszok a májamban, olvadozó, méreggel teli zacskók — francba velük mind! Lebegni akarok.

Úgy ment el, hogy Mollyt nem ébresztette fel, legalábbis azt gondolta, hogy nem. Sosem volt biztos a dolgában, a szemüveg miatt. A feszültséget egy vállrándítással lerázta magáról, és beszállt a liftbe. Egy olasz lánnyal együtt utazott felfelé; a lány makulátlan fehér ruhát viselt, arccsontjait és az orrát valami fekete, nem tükröző kence fedte. Fehér gyöngyvászon cipőin acélkapcsok; a kezében drágának látszó micsoda, egy miniatűr evező és egy ortopéd fűző keresztezése. Játszani indult, de Case el sem tudta elképzelni, milyen sportot űzhet.

A tető rétjén keresztülvágott a fák és az ernyők ligetén, amíg egy medencéhez nem ért; meztelen testek csillantak a türkiz csempék között. Egy ponyva árnyékába oldalgott, chipjét egy sötét üveglaphoz nyomta.

— Sushi — mondta. — Amijük csak van.

Tíz perccel később egy buzgó kínai pincér már meg is érkezett az ételével. Case csámcsogva ette a nyers tonhalat és a rizst, s az emberek barnaságát figyelte.

— Krisztusom — dünnyögött a tonhalnak -, be fogok dilizni.

— Nekem nem kell mondanod — szólalt meg valaki -, már tudok róla. Gengszter vagy, igaz?

Rásandított a napszalag ragyogó hátterén felbukkanó lányra. Nyúlánk, fiatal test melanin fokozta barnaság, de nem kimondott párizsi munka.

A lány a széke mellé guggolt, víz csepegett róla a burkolókőre.

— Cath — mondta.

— Lupus — jött a válasz, némi szünet után.

— Miféle név ez?

— Görög — felelte Case.

— Valóban gengszter vagy? — A melanin nem vetett gátat a szeplőképződésnek.

— Narkós vagyok, Cath.

— Mivel lövöd magad?

— Stimulánsokkal. Központi idegrendszer és vidéke. A különösen erőteljes fajta központi idegrendszer stimulánsaié.

— Na és akad belőlük? — A lány közelebb hajolt. A férfi nadrágszárára klórszagú vízcseppek hullottak.

— Nincs. Ez az én problémám, Cath. Nem tudod véletlenül, hogy hol kaphatunk egy keveset?

Cath visszazökkent napbarnított sarkaira, és megnyalt egy barnás hajtincset, ami a szájához tapadt.

— Mihez lenne kedved?

— Semmi kokó, semmi amfetamin. Valami olyan kéne, ami felvisz; fent kell hogy legyek. — Ennyit erről — gondolta sötéten, de tovább mosolygott a lányra.

— Betafenetilamin — felelte a lány. — Nem gond, de a te chiped bánja.

— Te viccelsz — mondta Cath partnere és szobatársa, amikor Case elmagyarázta Chibában kapott hasnyálmirigyének különleges tulajdonságait. — Úgy értem, nem tudod beperelni őket? Műhiba miatt, vagy ilyesmi? — Bruce-nak hívták. Olyan volt, mint Cath ellenkező nemű kiadása, a szeplőket is beleértve.

— Nos — felelte Case -, előfordul néha az ilyesmi. Szövetbeilleszkedés és más effélék… — De Bruce szemei már megteltek unalommal. Annyi érdeklődést mutat, mint egy szúnyog, gondolta Case, a fiú barna szemeit tanulmányozva.

Szobájuk kisebb volt annál, amelyet Case osztott meg Mollyval. A felszín közelében helyezkedett el. Az erkély üvegére Tally Isharn öt hatalmas cibakrómját ragasztószalagozták fel — ez többször meghosszabbított tartózkodást sugallt.

— Haláliak, mi? — kérdezte Cath, észrevéve, hogy a férfi a diaképekkel szemez. — Az enyémek. A S/N Piramisnál csináltam őket, amikor legutóbb lementünk a kúton. Ilyen közel volt, és csak mosolygott, és annyira természetesen csinálta! És rossz volt ott lenni, Lupus. Másnap, miután azok a szentfazék terroristák angyalt szórtak a vízbe, tudod?

— Egen — felelte Case, s hirtelen kényelmetlen érzés fogta el -, rettenetes dolog…

— Nos — vágott közbe Bruce -, ami ezt a bétát illeti, amit megvennél…

— Az a kérdés, fel tudom-e dolgozni — húzta fel a szemöldökét Case.

— Megmondom, hogy csináljuk — mondta a fiú. — Kapsz egy kóstolót. Ha átengedi a hasnyálmirigyed, akkor a cég fizeti. Az első alkalom ingyenes.

— Ezt már hallottam korábban is — felelte Case, s átvette az élénkkék dermát, amit Bruce nyújtott oda neki a fekete ágyterítő felett.

— Case? — Molly felült az ágyban, és hátradobta a lencséit takaró hajtincseket.

— Ki más, szivi?

— Mi került beléd? — A tükrök követték a férfit, ahogy átbotladozott a szobán.

— Elfelejtettem, hogyan kell kiejteni — felelte Case, s inge zsebéből kék dermákat tartalmazó, szorosan összetekert csíkot vett elő.

— Krisztusom! — mondta a nő — Már csak ez hiányzott.

— Hogy úgy van…!

— Két órára tévesztelek szem elől, és te rögtön beállítod magad… — A nő megrázta a fejét. — Remélem, azért el tudsz jönni az esti Vacsorára Armitage-dzsel. A Huszadik Századba, tudod… Nem árthat, ha megnézzük Riviera számát.

— Egen — mondta Case, s meggörbítette a hátát. Mosolya a gyönyör vicsorává szélesedett -, csodálatos.

— Öregem! — szisszent fel a nő — Akármi volt is, amivel kijátszottad a chibai fiúkat, szánalmas állapotba kerülsz, amikor elmúlik a hatása!

— Ringyó, ringyó, ringyó — felelte a férfi, s kicsatolta az övét. — Gyászos végzet. Mélabú. Örökké ezt hallom! — Levetette a nadrágját, az ingét, az alsónadrágját. — Lehetne annyi eszed, hogy kihasználd a természetellenes állapotomat. — Lepillantott. — Nézd ezt a természetellenes állapotot!

Molly nevetett. — Nem lesz tartós.

— De igen — válaszolta a férfi, s felmászott a homokszín habszivacsra — Ez az, ami olyan természetellenes benne…

11

— Case, mi baja magának? — kérdezte Armitage, amikor a pincér leültette őket Vingtième Siècle-beli asztalához. Az Intercontinental melletti kis tavon lebegő számos étterem közül ez volt a legkisebb és a legdrágább.

Case megborzongott. Bruce semmit nem mondott az utóhatásokról. Megpróbált felemelni egy jeges vízzel telt poharat, de remegtek a kezei. — Talán ettem valamit.

— Megvizsgáltatnám egy orvossal — mondta Armitage.

— Ez csak a hisztaminreakció — füllentett Case. — Ha utazom vagy idegen kaját eszem, néha elővesz.

Armitage sötét öltönyt és fehér selyeminget viselt — mindkettő túlságosan elegáns volt a helyhez. Aranykarkötője megcsörrent, ahogy felemelte borát, és belekortyolt.

— Már rendeltem maguknak — közölte.

Molly és Armitage csendesen ettek. Case reszketve vagdosta saját hússzeletét, érintetlen, falatnyi forgácsokká aprította, amiket aztán széttúrt a sűrű szószban, mielőtt végleg felhagyott volna az egésszel.

— Jézusom — szólalt meg Molly, üres tányérja felett -, add ide! Tudod te, mibe kerül ez? — Elvette a férfi tányérját. — Évekig kell tenyészteniük egy állatot, aztán leölik. Ez nem tartálykaja! — Villájával jókora adagot szúrt fel, és rágni kezdte.

— Nem vagyok éhes — préselte ki magából Case. Mintha odakozmált volna az agya. Forró zsírba dobták és bennehagyták. A zsír kihűlt, s a gyűrött lebenyekre ráalvadt a sűrű, színtelen massza. Át-átvillantak rajta a fájdalom zöldeslila kisülései.

— Baromi rosszul nézel ki — jegyezte meg Molly derűsen.

Case megpróbálkozott a borral. A betafenetilamin utóhatása jódízűvé változtatta.

A fények sorra kihunytak.

— Le Restaurant Vingtième Siècle — jelentette be egy testetlen hang, erőteljes amerikai akcentussal -, büszkén mutatja be Mr. Peter Riviera holokabaréját! — A többi asztalnál elszórt taps. Egy pincér meggyújtott egy gyertyaszálat, és az asztaluk közepére helyezte, majd elkezdte összeszedni a tányérokat és a poharakat.

— Mi történik? — kérdezte Case Armitage-től, aki nem felelt semmit.

Molly burgundiszín körmével a fogát piszkálta.

— Jó estét — köszönt Riviera, kilépve a terem túlsó végében lévő kis színpadra. Case hunyorgott. Rosszulléte miatt korábban nem vette észre a színpadot. Nem látta, honnét került elő Riviera. Szorongása fokozódott.

Először azt hitte, a férfit spotlámpa világítja meg.

Riviera felizzott. A fény bőrként tapadt rá, megvilágította a színpad mögötti sötét drapériákat. Riviera sugárzott.

Egy idő után elmosolyodott. Fehér szmoking volt rajta. Hajtókáján kék széndarabok égtek egy fekete szegfű mélyén. Ujjain megcsillantak a körmök, amikor kezét üdvözlésre emelte, s mintegy átölelte közönségét. Case hallotta az étterem oldalát mosó sekély víz loccsanásait.

— Ma este — kezdte Riviera, s nagy szemei ragyogtak -, egy hosszabb darabot szeretnék előadni önöknek. Egy új művet. — Jobb kezének felfelé fordított tenyerében hűvös fényrubin alakult ki. Elejtette. A becsapódás helyéről szürke galamb rebbent fel és eltűnt az árnyékban. Valaki füttyentett. Szórványos taps.

— A mű címe „A Baba”. — Riviera leengedte a kezét. — S e ma esti premierjét Lady 3Jane Marie-France Tessier-Ashpoolnak kívánom ajánlani. — Udvarias tapshullám. Ahogy elhalt, Riviera szeme mintha megtalálta volna az asztalukat. — És egy másik hölgynek.

Az étteremben néhány másodpercre teljesen kihunytak a fények, csak a gyertyák parázslónak. Riviera holoaurája a fényekkel együtt halványult el, de Case még mindig látta őt, ahogy ott áll, lehajtott fejjel.

Halovány fényvonalak kezdtek formálódni, vízszintesek és függőlegesek, nyitott kockát vázolva a színpad köré. Az étterem fényei feléledtek, de a színpadot övező vázat mintha megfagyott holdsugarakból ácsolták volna. Lehajtott fejjel, lehunyt szemmel, karjait mereven a teste mellé szorítva állt Riviera. Remegni látszott az összpontosítástól. A kísérteties kocka váratlanul kitöltődött, szobává változott, egy szobává, amelynek hiányzott a negyedik fala. A közönség mindent jól láthatott.

Úgy tűnt, Riviera kissé elernyed. Felemelte a fejét, de a szemét csukva tartotta.

— Én mindig ebben a szobában laktam — mondta. — Nem emlékezem, laktam-e valaha másik szobában. — A szoba falait megsárgult fehér vakolat fedte. Két bútordarab akadt mindössze. Az egyik dísztelen faszék volt, a másik egy fehérre festett vas ágy. A festék lepattogzott és hámlott, feltárva a fekete vasat. Az ágy matraca csupasz volt. Foltos huzat, fakó barna csíkokkal. Az ágy felett egyetlen villanykörte himbálózott egy megcsavarodott fekete drót végén. Case még a körte felső görbületén megülepedett port is ki tudta venni. Riviera kinyitotta a szemét.

— Egyedül voltam a szobában. Mindig. — A széken ült arccal az ágy felé. Hajtókáján még mindig égtek a kék széndarabok a fekete virágban. — Nem tudom, mikor álmodtam először róla — folytatta -, de arra emlékszem, hogy először ködpára volt csak. Egy árnyék.

Valami volt az ágyon. Case pislogott.

Eltűnt.

— Nem tudtam őt teljesen megtartani, megtartani az elmémben. De tartani akartam, tartani és tartani… — Riviera hangja tökéletesen hallatszott az étterem csendjében. Jég csörrent egy pohár falán. Valaki felvihogott. Valaki más suttogó hangon, japánul kérdezett valamit. — Eldöntöttem, hogy ha megjeleníthetném az ő egyik részét, csak egy kis részét, és ha azt a részt tökéletesen láthatnám, a legtökéletesebb részletességgel…

A matracon most egy női kéz jelent meg, tenyérrel felfelé, sápadt fehér ujjakkal.

Riviera előrehajolt, felvette a kezet; és lágyan simogatni kezdte. Az ujjak megmozdultak. Riviera a szájához emelte a kezet, és nyaldosni kezdte az ujjak hegyét. A körmöket burgundivörös lakk borította.

Egy kéz, állapította meg Case, de nem levágott kéz. A bőr finoman, sértetlenül és heg nélkül húzódott végig rajta. Egy tetovált, rombusz alakú mesterséges húsdarab jutott az eszébe, egy Ninsei-beli sebészbutík kirakatában látta. Riviera az ajkához tartotta a kezet.

Most a tenyerét nyalogatta. Az ujjak puhatolódzva cirógatták az arcát. Ám most már egy második kéz is ott feküdt az ágyon. Amikor Riviera felé nyúlt, az első a csuklója köré zárult, akár egy húsból és csontból való karperec.

A jelenet a maga szürreális, belső logikája szerint alakult. A karok következtek. A lábfejek. A lábszárak. A lábszárak csodálatosan szépek voltak. Case feje zúgott. A torka kiszáradt. Felhajtotta a maradék bort.

Riviera már az ágyban volt, meztelenül. Ruhája a vetítés részét képezte, de Case nem tudott rá visszaemlékezni, hogy látta volna elhalványulni. A fekete virág az ágy lábánál hevert, kék lángja egyre lobogott. Aztán kialakult a torzó, Riviera a létbe cirógatta: fehér volt, fejetlen és tökéletes; bőrén a veríték filmrétege csillogott.

Molly teste.

Case bámult, a szája nagyra nyílt. Nem az igazi Molly volt persze, hanem az, akit Riviera elképzelt. A mellek hibásak voltak, a mellbimbók nagyobbak, túlságosan sötétek. Riviera és a végtagok nélküli torzó együtt vonaglott az ágyon, körülnyüzsögve a fényes körrmű kezektől. Az ágyat megsárgult, rothadó, az első érintésre szétmálló csipkegyűrődések lepték el. Porszemcsék örvénylettek Riviera és a rángó végtagok, a kavargó, csipkedő, cirógató kezek körül.

Case Mollyra pillantott. A nő arca kifejezéstelen maradt; Riviera vetítésének színei lencséinek tükrében hullámzottak és forogtak. Armitage előredőlt, ujjait egy borospohár köré fonta, szeme a színpadra, a derengő szobára tapadt.

A végtagok most egybeolvadtak a torzóval, és Riviera megrázkódott. Ott volt a fej is, a kép teljessé vált. Molly arca, s a szemeket elárasztó finom higany.

Riviera és a Molly-képzet megújult hevességgel szeretkezett. Aztán a képzet lassan kinyújtotta egyik karmos kezét, és kimeresztette öt pengéjét. Bágyadt, álomszerű megfontoltsággal felszántotta Riviera csupasz hátát. Case egy pillanat erejéig látta a lecsupaszított gerincet — de már fel is pattant, és az ajtó felé botladozott.

Egy rózsafa korlát felett a tó csendes vizébe hányt. Valami, ami eddig satuként szorította koponyáját, most elenyészett. Letérdelve, s fejét a hűvös fának szorítva a Rue Jules Verne ragyogó fénykoszorújára meredt, a sekély tavon túlra.

Látott már hasonlót kölyökkorában, odalent az Államokban. „Valódi álmodásnak” nevezték. Emlékezett azokra a sovány Puerto Ricó-i suhancokra, ott az East Side ívfényei alatt, akik valódit álmodtak a salsa tüzes ritmusára, rázkódó és forgolódó álomlányokat, míg a bámészkodók oda nem csaptak. De ahhoz egy szerkentyűkkel teli mikrobusz és egy ormótlan elektródasisak kellett.

Amit Riviera álmodott, azt megkaptad. Case megrázta sajgó fejét, és beleköpött a tóba.

A végét, a finálét ki tudta találni. Fordított szimmetriáról volt szó: Riviera összerakja az álomlányt, az álomlány szétszedi őt. Azokkal a kezekkel. A mocskos csipkét álomvér itatja át.

Az étterem felől tetszésnyilvánítás, taps hallatszott. Case felállt, s kezét végigfuttatta a ruháján. Megfordult és visszament a Vingtième Siècle-be.

Molly széke üresen állt. A színpad kihalt volt. Armitage egyedül üldögélt, továbbra is a színpadra meredve, kezében a borospohár.

— Hol a nő? — kérdezte Case.

— Elment — felelte Armitage.

— A pasas után?

— Nem. — Halk klink hallatszott. Armitage lenézett a pohárra. Bal keze a vörösbor-adaggal telt kelyhet tartva emelkedett fel. A törött szár jégszilánkként meredezett. Case elvette tőle, és egy vizespohárba állította.

— Mondja meg nekem, hová ment, Armitage!

A fények kigyúltak. Case belenézett a halvány szempárba. Semmi sem volt, semmi az égvilágon.

— Elment, hogy felkészüljön. Nem fogja már viszontlátni. Az akcióban úgyis együtt lesznek.

— Miért csinálta ezt vele Riviera?

Armitage felállt, megigazította zakója hajtókáit.

— Aludjon egy kicsit, Case.

— Holnap nekikezdünk?

Armitage semmitmondóan mosolygott, és elsétált a kijárat felé.

Case megdörzsölte a homlokát, és körülnézett. A vacsorázók már szedelődzködtek, a nők mosolyogtak a férfiak tréfáin. Az erkélyt most vette észre először, a gyertyák még pislákoltak a sötétségben. Ezüstnemű csengését hallotta, s társalgás tompa moraját. A gyertyák táncoló árnyékokat rajzoltak a mennyezetre.

A lány arca oly váratlanul bukkant fel, mint Riviera valamelyik kreatúrája. Apró keze a mellvéd kifényesített fáján; előrehajolt, a férfinak úgy tűnt, elragadtatott az arcca. Sötét szemével a túloldalra figyelt. A színpadra. Feltűnő arc volt, de korántsem gyönyörű. Háromszögletű, járomcsontjai szélesek, mégis furcsán törékenynek látszok, a szája széles és határozott, amit különös módon ellensúlyozott a keskeny, madárszerű, könnyen táguló lyukú orr. Aztán eltűnt, beleveszett a nevetés hullámaiba, a gyertyák táncába.

Amikor a férfi elhagyta az éttermet, észrevette a két fiatal franciát és a barátnőjüket, akik a túlpartra, a legközelebbi kaszinóhoz vivő csónakra várakoztak.

A szobájuk néma volt, a habszivacs sima, mint parti fövény a dagály elvonultával. A nő holmija eltűnt. Case üzenetet keresett — hiába. Hosszú másodpercek teltek el, mire a látkép oldotta feszültség és a felgyülemlett keserűséget. Lebámult a Desiderata méregdrága üzleteire: Gucci, Tsuyako, Hermes, Liberty.

Bámulta őket, aztán megrázta a fejét és a panelhez lépett, amelyre korábban ügyet sem vetett. Kikapcsolta a hologramot — a távoli lejtőt borító lépcsőzetes lakótömbök látványa volt a jutalom.

Felkapta a telefont, és kivitte a hűvös erkélyre.

— Szerezzék meg nekem a Marcus Garvey számát — mondta a recepciónak. — Ez egy vontató, a Sion-halmazon kívül van bejegyezve.

A chiphang egy tízjegyű számot olvasott be.

— Uram — tette hozzá -, a kérdéses bejegyzés panamai.

Maelcum az ötödik csengésre vette fel.

— 'gen?

— Case. Van modemed, Maelcum?

— 'Gen. A nav'gációs számítón, t'od.

— Át tudod adni nekem, haver? Kösd rá a Hosakámra. Aztán kapcsold be a deckemet. A recés gombbal kell.

— Hogy vagy odaát, testvér?

— Hát, elkel egy kis segítség.

— Megyek, testvér. Hozom a modemet.

Case hallgatta a gyenge statikus zúgást, mialatt Maelcum összeillesztette az egyszerű telefonláncot.

— Jegeld le — utasította a Hosakát, amikor meghallotta a pittyenését.

— Ön egy szigorú megfigyelés alatt tartott helyről beszél — figyelmeztette kimérten a számítógép.

— Ki le nem szarja? — fakadt ki Case. — Felejtsd el a jeget! Semmi jég! Kapcsolj az agykártyához. Dixie?

— Hé, Case! — Flatline a Hosaka hangchipjén keresztül beszélt, a gondosan felépített tónus teljesen elveszett.

— Dix, utat fogsz vágni magadnak ide és megszerzel valamit nekem. Légy kemény, ha úgy látod jónak. Molly itt van valahol, és én tudni akarom, hol. A 335W-ben vagyok, az Intercontinentalban. Ő is ide jelentkezett be, de nem tudom, milyen nevet használt. Gyere be ezen a vonalon, és nézd a feljegyzéseiket!

— Kívánságod parancs — felelte Flatline. Case hallotta áttörésének zörejét. Elmosolyodott.

— Megvan. Rose Kolodny. Kijelentkezett. Eltart pár percig, amíg elég mélyre fúrok a biztonsági hálójukban ahhoz, hogy meghatározhassam, merre jár most.

— Rajta!

A telefon vinnyogott és kattogott az agykártya erőfeszítései nyomán. Case visszavitte a szobába, felfelé fordítva a habszivacsra tette a kagylót. Bement a fürdőszobába, és fogat mosott. Amikor visszatért. Braun audiovizuális berendezésének monitora felfénylett. Fémszerű párnákra hanyatló japán popsztárt mutatott. Egy láthatatlan riporter kérdést tett fel németül. Case meredten figyelt. A képernyőn kék interferencia-fűrészfogak kezdtek ugrálni.

— Case, bébi, elment az eszed, haver? — A hang lassú volt, ismerős.

Az erkély üvegfalán bekattant annak Desiderata-panorámája, de az utcakép elmosódott, elcsavarodott, átalakult a chibai Jarre de Thé belsejévé. A teázó üres volt, vörös neon feleselt a tükörborítású falak csupa karc végtelenségével.

Lonny Zone előrelépett. Magas volt és halottsápadt, függősége tengermélyi kecsességével mozgott. Egyedül állt a négyszögletes asztalok között, kezét szürke cápabőr pantallója zsebében tartotta.

— Komolyan, haver, nagyon szétszórtnak látszol.

A hang a Braun hangfalaiból jött.

— Wintermute — állapította meg Case.

A strici lanyhán vállat vont, és elmosolyodott.

— Hol van Molly?

— Ne is törődj vele. Elbaszod a dolgokat ma éjjel, Case. Flatline minden harangot megkongatott Szabadpart-szerte. Nem hittem, hogy ilyet teszel, haver. Ez nincs benne a profilban.

— Akkor mondd meg, hol a nő, és én visszahívom Dixie-t.

Zone megrázta a fejét.

— Te nem követed túl jól a nőidet, ugye, Case? Folyton elveszíted őket, így vagy úgy.

— Ezt még leverem rajtad — ígérte Case.

— Nem. Te nem vagy az a fajta, öregem. Tudom. Hát te tudod-e, mi az ábra? Azt hiszem, oda lyukadtál ki, hogy én voltam, aki utasította Deane-t, hogy csinálja ki a csajodat odalent Chibában.

— Ne — mondta Case, és egy önkéntelen lépést tett az ablak felé.

— De nem én utasítottam. Bár mit számít ez? Mennyire számít ez valójában Mr. Case-nek? Ne szédítsd magad tovább! Ismerem a te Lindádat, haver. Minden Lindát ismerek. A Lindák csak egy nemi terméket jelentenek a munkafrontomon. Tudod, miért döntött úgy, hogy átver téged? Szerelemből. Szóval ennyire törődtél vele. Szerelem? Szerelemről akarsz beszélni? Ő szeretett téged. Te ezzel nem tudtál mit kezdeni. És most halott.

Case ökle lesiklott az üvegről.

— Ne cseszd el a kezedet, haver! Hamarosan decket kell csapdosnod.

Zone eltűnt, helyére az éjszakai Szabadpart és a lakótömbök fényei kerültek. A Braun kikapcsolt.

Az ágyon a telefon kitartóan zümmögött.

— Case? — Flatline várakozott. — Hol voltál? Megvan, de nem derült ki szinte semmi. — Az agykártya elhadart egy címet. — A hely valami fura jeget tart maga körül. Egy éjszakai klub. Ez minden, amihez hozzáférhettem anélkül, hogy otthagytam volna a névjegyemet.

— Oké — felelte Case. — Utasítsd a Hosakát, hogy szóljon Maelcumnak: kihúzhatja a modemet. Kösz, Dix.

— Szívesen.

Case sokáig ült az ágyon, s ízlelgette az új dolgot, a kincset.

A haragot.

— Hello, Lupus. Hé, Cath, itt van Lupus barátunk! — Bruce meztelenül állt szobája ajtajában, csepegett róla a víz, pupillái óriásiak voltak. — Épp zuhanyozunk. Akarsz várni? Akarsz zuhanyozni?

— Nem. Köszi. Egy kis segítséget szeretnék. — Case félretolta a fiú karját, és belépett a szobába.

— Hé, igazán, haver, mi…

— …segíteni fogtok nekem. Igazán örültök, hogy láttok. Mivelhogy barátok vagyunk, nem igaz? Azok vagyunk?

Bruce pislogott.

— Hát persze.

Case bemondta a Flatline-tól kapott címet.

— Tudtam, hogy gengszter — kiáltotta Cath vidáman a zuhanyozóból.

— Megyek a Honda tripedért — mondta Bruce, bárgyún vigyorogva.

— Együtt megyünk. Induljunk! — vágta rá Case.

— Azon a szinten vannak a kabinok — mondta Bruce. Megkérte Case-t, hogy nyolcadszor is ismételje el a címet. Visszamászott a Hondába. A hidrogéncellás kipufogóról kondenzvízcseppek hullottak, ahogy a krómozott lengéscsillapítókon nyugvó piros üvegszálas karosszéria belengett.

— Sokáig leszel?

— Nem tudom megmondani. De várni fogtok.

— Várni fogunk, egen. — Bruce megvakarta csupasz mellkasát. — Ez az utolsó rész a címben, azt hiszem, egy kabin. Negyvenhármas szám.

— Várnak téged, Lupus? — Cath előrenyújtott nyakkal átkukucskált a fiú válla felett, és feltekintett. Vezetés közben megszáradt a haja.

— Nem igazán — felelte Case. — Ez gond?

— Csak menj le a legalsó szintre, és keresd meg a barátod kabinját. Ha beengednek, finom. Ha meg nem kívánnak látni… — A lány vállat vont.

Case megfordult, és leereszkedett egy virágmintásra kovácsolt vas csigalépcsőn. Hat forduló, és egy éjszakai klubhoz ért. Megállt, rágyújtott egy Jehjüan-ra, szeme végigfutott az asztalokon. Szabadpart egyszerre megérintette. Készenlét. Érezte, hogy ott zsong a levegőben. Ez volt az igazi, a helyi akció. Nem a Rue Jules Verne csupa csúcsfény külszíne, hanem a valódi élet. A kereskedelem. A tánc. A tömeg keverék volt; talán a fele lehetett turista, a másik fele szigetlakókból állt.

— Lefelé — állított meg Case egy elhaladó pincért. — Lefelé szeretnék menni. — Előmutatta Szabadpart-chipjét. A férfi a klub hátsó része felé intett.

Case sietve indult neki a zsúfolt asztalok mellett, s ahogy ment, féltucat európai nyelv szavai ütötték meg a fülét.

— Egy kabint szeretnék — közölte a lánnyal, aki az alacsony íróasztalnál ült, térdén egy terminállal. — Az alsó szinten. — Átnyújtotta neki chipjét.

— Nemi előválasztás? — A lány végighúzta a chipet a terminál előlapjára erősített üveglemezen.

— Nő — válaszolta Case automatikusan.

— Harmincötös szám. Telefonáljon, amennyiben nem kielégítő. Ha kívánja, előzetesen megtekintheti különleges szolgáltatásaink kínálatát. — A lány elmosolyodott. Visszaadta a chipet.

A háta mögött feltárult egy liftajtó.

A folyosó lámpái kékek voltak. Case kilépett a liftből, és találomra kiválasztott egy irányt. Számozott ajtók. Olyan némaság, mint egy drága klinika termeiben.

Megtalálta a kabinját. Mollyét kereste; most zavartan felemelte chipjét, és a számtábla alatt elhelyezett fekete érzékelőhöz érintette.

Mágneses zárak. A hang az Olcsó Hotelre emlékeztette.

A lány felült az ágyban, és németül mondott valamit. Szemei nagyok voltak és rezzenéstelenek. Automata vezérlés. Idegi kiiktatás. Case kihátrált a fülkéből, és becsukta az ajtót.

A negyvenhánnas olyan volt, mint az összes többi. Tétovázott. A folyosó csendje arra utalt, hogy a kabinok hangszigeteltek. Értelmetlen lett volna a chippel próbálkozni. Ujjával megkopogtatta a zománcozott fémet. Semmi. Az ajtót pompásan szigetelték.

Chipjét a fekete lemezre tette.

A reteszek visszakattantak.

Az ajtó még fel sem tárult, mikor Molly ütése célba talált. Case térdre hullott, háttal az acélajtónak zuhant; a nő ujjaiba épített pengék szemeitől alig centiméterekre rezegtek…

— Jézus Krisztus! — fakadt ki Molly, s ahogy felkelt, oldalról fejen billentette a férfit. — Tiszta idióta vagy, hogy megpróbáltad! Hogy az ördögbe nyitottad ki azokat a zárakat, Case? Case? Jól vagy? — Föléje hajolt.

— A chip — felelte a férfi, levegő után kapkodva. Mellkasából fájdalom sugárzott szerteszét. A nő felsegítette, és behúzta a kabinba.

— Megkented a csajt, odafenn?

A férfi megrázta a fejét, és az ágyra hanyatlott.

— Szívd be a levegőt! Számolj. Egy, kettő, három, négy. Tartsd benn! Most ki. Számolj!

A férfi a gyomrára szorította a tenyerét.

— Megrúgtál — nyögte ki végül.

— Lejjebb is mehetett volna. Egyedül akarok lenni. Meditálok, világos? — Case mellé ült. — És eligazítást kapok. — Az ággyal szemközti falba illesztett kis monitorra mutatott. — Wintermute Starylightról beszél nekem.

— Hol van a húsbaba?

— Nincs húsbaba. Ez mind között a legdrágább különleges szolgáltatás. — A nő felállt. Bőrfarmerben volt és bő, sötétszínű ingben. — Az akció holnap kezdődik, azt mondja Wintermute.

— Mi volt az a hiszti, ott az étteremben? Hogyhogy elrohantál?

— Mert ha maradok, még megöltem volna Rivierát.

— Miért?

— Azért, amit velem csinált. A számáért.

— Nem értem ám!

— Mindez sokba kerül — kezdte a nő, kinyújtva jobb karját, akárha egy láthatatlan gyümölcsöt tartana. Az öt penge kicsússzam, aztán finoman visszahúzódott. — Sokba kerül elmenni Chibába, sokba kerül a műtét, sokba kerül az is, hogy felfejlesszék az idegrendszeredet annyira, hogy a reflexeid együttműködhessenek a cuccokkal… Tudod, hogyan szereztem meg a pénzt, mielőtt nekivágtam? Itt. Nem pont itt, de egy ilyen helyen, odalent az Államokban. Muris volt így kezdeni, mert miután beültették a kiiktatóchipet, ingyen szerzett pénznek tűnt. Néha rosszkedvűen ébredtem, de ez vele járt. Ami jó, azt adod bérbe, ennyi az egész. Nem is vagy magadnál, amikor megtörténik. A cégnek mindenre van programja, amiért a vendég fizetni akar… — Megropogtatta ujjperceit. — Finom. Kezdtem összeszedni a pénzem. Az lett a gond, hogy a kiiktató és a chibai klinikák által berakott áramkör nem volt kompatibilis, így aztán a munkaidő kezdett beszűrődni, és vissza tudtam rá emlékezni… De csak rossz álmok voltak, és nem is olyan rosszak. — Elmosolyodott. — Aztán különössé vált a dolog. — Kihúzta a férfi zsebéből a Jehjüan-csomagot, cigarettára gyújtott. — A cég kiszagolta, mit csinálok a pénzzel. A pengéimet már beültették, de a finom idegmotor-munkához még további három út kellett volna. Sehogy sem voltam rákészülve, hogy abbahagyjam a babamelót. — Mélyet szívott, kifújt egy füstcsóvát, megfejelve három tökéletes karikával. — Szóval az a szemét, a tulajdonos, kiagyalt valami egyedi mókát. Az ötletet Berlinből hozhatta, ott szinte az utcán hever a sok szaditéma. Nagy piaca van arrafelé a durva beütéseknek. Sosem jöttem rá, ki írta a programot, amire rákapcsoltak, de az összes klasszikus alapján készült.

— Tudták, hogy te felfogod ezt az anyagot? Hogy eszednél vagy, miközben dolgozol?

— Nem voltam eszemnél. Ahol voltam, a cybertérre hasonlít, csak épp üres. Ezüstszínű. Olyan az illata mint az esőé… Láthatod magadat elélvezni; olyan, mint egy kis szupernóva, messze kint a végtelenben. De kezdtem emlékezni. Mint az álmokra, tudod. És ők nem mondták meg nekem. Belőtték a programot és kínálni kezdték a különlegesség-piacon.

A nő mintha a távolból beszélt volna. — És én tudtam, de nyugton maradtam. Szükségem volt a pénzre. Az álmok egyre rosszabbak és rosszabbak lettek; azt mondogattam magamnak, hogy legalább némelyik tényleg álom volt csupán, de akkortájt kezdtem rájönni, hogy a főnöknek már egész kis vevőköre van a számomra. Mollynak semmi sem elég jó, mondja a főnök, és ad egy szar fizetésemelést. — Megrázta a fejét. — Az a fasz nyolcszor annyit számolt fel, mint amennyit nekem fizetett, és azt hitte, nem tudom!

— Szóval, miért is kérte a lóvét?

— Rossz álmokért. Valódiakért. Az egyik éjjel… egyik éjjel, éppen előtte jöttem vissza Chibából. — Molly eldobta a cigarettát, sarkával eltaposta, aztán letelepedett, és a falnak vetette hátát. — A sebészek megpiszkáltak valamit bennem. Ravasz dolog. Biztosan megsértették a kiiktatóchipet. Felébredtem. Épp menetben voltam egy vendéggel… — A nő ujjával mélyen a habszivacsba túrt. — Szenátor volt. Jól ismertem a dagadt pofáját. Vérben úsztunk mind a ketten. Nem voltunk egyedül. A másik csaj már… Rántott egyet a matracon. — Halott volt. És az a hájas fasz, az csak azt hajtogatta: „Mi a baj? Mi a baj?” Mivel mi még nem végeztünk…

Remegni kezdett.

— Szóval, azt hiszem, megadtam a szenátornak, amit annyira kívánt, tudod? — A remegés abbamaradt. Molly eleresztette a habszivacsot, és ujjaival végigszántott sötét haján. — A cég meg akart öletni. El kellett rejtőznöm egy időre.

Case rámeredt.

— Riviera az elevenembe vágott az éjjel — folytatta a nő. — Azt hiszem, az azt akarja, hogy tényleg rohadtul gyűlöljem őt, így eléggé fel leszek húzva ahhoz, hogy bemenjek utána abba a világba.

— Utána?

— Ő már ott van. Straylightban. Lady 3Jane meghívására, arra ment ki az egész ajánlási duma. A lány ott volt egy magánfülkében, egy olyan…

Case-nek eszébe jutott a homályban látott arc.

— Meg fogod ölni a pasast?

A nő elmosolyodott. Hidegen. — Meg fog halni, igen. Hamarosan.

— Én is kaptam egy látogatót — mondta a férfi, és elmesélte az esetét az ablakkal. Átsiklott azon, amit a Zone-figura Lindáról mondott. A nő bólintott.

— Talán az azt akarja, hogy te is gyűlölj valakit.

— Talán gyűlölöm is.

— Talán magadat gyűlölöd, Case.

— Milyen volt? — kérdezte Bruce, amikor Case be mászott a Hondába.

— Próbáld ki egyszer — felelte szemét dörgölve a férfi.

— Egyszerűen nem értem, minek megy a magadfajta fickó a babákhoz — mondta Cath boldogtalanul, friss dermát nyomva a csuklójára.

— Most már hazamehetünk? — kérdezte Bruce.

— Persze. Tegyetek ki a Jules Verne-en. Ahol a bárok vannak…

12

A Rue Jules Verne körkörös sugárút volt, megkerülte az orsó középpontját, míg a Desiderata annak hosszában futott, s mindkét végén a Lado-Acheson fényszivattyúk támoszlopaiban végződött. Ha jobbra lefordultál a Desiderataról, és elég sokáig követted a Jules Verne-t, akkor ott találtad volna magadat a Desideratan, balról érkezve.

Case nézte Bruce tripedjét, amíg el nem tűnt szem elől, aztán megfordult és elsétált egy hatalmas, ragyogóan kivilágított újságosstand mellett, ahol a hónap legújabb szimstim-sztárjait bemutató, fóliázott japán magazinok tucatjainak címlapjai csillogtak.

Közvetlenül a feje felett, az éjbeborult tengely mentén tünékeny alakzatok derengtek fel a holo-égen: játékkártyákat, dobókocka-oldalakat, cilindert és martinispoharat formáztak. A Desiderata és a Jules Verne kereszteződése egyfajta szurdokot képezett, Szabadpart barlanglakóinak teraszai fokozatosan a kaszinókomplexum füves fennsíkjáig emelkedtek. Case egy távirányítású mikrogépet figyelt, amely egy mesterséges plató pereménél felszálló áramlatban kecsesen bedőlt. A láthatatlan kaszinó lágy derengése másodpercekre megvilágította. Sajátos, pilóta nélküli kétfedelű volt, pókhálóvékony polimerből, szárnyainak selyemszitanyomata óriási pillangót idézett. Aztán eltűnt a fennsík hajlata mögött. Case látta az üvegről visszaverődő neon hunyorgását: vagy lencsék voltak, vagy a lézertornyocskák. A távgépek az orsó biztonsági rendszeréhez tartoztak, a központi komputer rendelkezett velük.

Straylight? Ment tovább, bárok maradtak mögötte ilyen nevekkel: Hi-Lo, The Paradise, Le Monde, Cricketeer, Shozoku Smith's, Emergency. Az Emergencyt választotta, mert ez volt a legkisebb és a legzsúfoltabb, de csak másodpercekig tartott, míg felismerte, hogy turistacsapdába tévedt. Sehol az üzleteket kísérő zsongás — jól-rosszul palástolt szexuális feszültség mindenütt. Futólag a névtelen bárra gondolt, Molly bérelt kabinja felett, de a nő monitorra szegezett, tükröző szemeinek emléke elbátortalanította. Mit tár fel most Wintermute? A Villa Starylight alaprajzát? A Tessier-Ashpool történetét?

Vett egy korsó Carlsberget, és talált egy helyet a fal mellett. Lehunyta a szemét, s a harag csomója után kutatott, dühének kicsiny gyémántröge után. Még mindig ott volt. Honnét került elő? Emlékezett rá, hogy memphisi megnyomorításakor csupán zavarodottságot érzett; amikor Night Cityben üzleti érdekeit védelmezve gyilkolt, egyáltalán semmit; Linda kupola alatti halála után is csak erőtlen émelygést és undort. Haragot nem. Valahol messze, az elme monitorán egy Deane-képmás egy irodafal-képmásnak csapódott; agyvelődarabok, vér robbanása. Case ekkor már tudta: a harag a játékteremben jött elő, amikor Wintermute eltörölte Linda Lee szimstim-szellemét, s megfosztotta őt az étel, a meleg, az alvóhely egyszerű, állati ígéretétől. De nem ébredt rá, nem, egészen a Lonny Zone holo-konstrukcióval folytatott eszmecseréjéig.

Különös dolog volt. Nem tudta felmérni a horderejét.

— Fásult — dünnyögte. Hosszú ideje, évek óta fásult volt már. Minden Ninsein töltött éjszakán, a Lindával töltött éjszakákon, fásult az ágyban, fásult minden drogbuli verítékes kavalkádjában. Most meglelte ezt a meleg dolgot, ezt a gyilkosságmorzsát. Hús, szólalt meg valamelyik része. A hús beszél, ne figyelj oda!

— Gengszter…?

Kinyitotta a szemét. Cath állt mellette fekete trikóruhában, haja borzas volt még a száguldástól.

— Azt hittem, hazamentetek — mondta a férfi, s zavarát egy korty Carlsberggel leplezte.

— Rávettem, hogy tegyen le ennél a boltnál. Ezt vettem. — A lány végigfuttatta a tenyerét a szöveten, a medence ívén. A férfi észrevette csuklóján a kék dermát. — Tetszik?

— Persze. — Case automatikusan végigpásztázott tekintetével az arcokon, majd ismét a lányra pillantott. — Miben mesterkedsz, szivi?

— Ízlett a béta, amit tőlünk kaptál, Lupus? — A lány most nagyon közel volt hozzá, hőt és feszültséget sugárzott, szemei hasítéka mögött óriási pupillák, nyakán az egyik ín íjhúrként feszült. Remegett, a friss droghatástól láthatatlanul vibrált. — Elszálltál tőle?

— Egen. De a visszatérés kurva szar.

— Akkor újabbra adagra van szükséged.

— Hová akar ez vezetni?

— Van egy kulcsom. A legtutibb kéróhoz, fent a Paradise mögötti dombon. A népek ma éjjel üzleti ügyekben lementek a kúton, ha tudsz követni…

— Követlek.

A lány a kezei közé kapta a kezét, tenyere forró volt és száraz. — Te jak vagy, ugye, Lupus? A jakuzák gaidzsin katonája.

— Neked aztán jó szemed van! — Case visszahúzta a kezét, és cigaretta után kotorászott.

— Hogyhogy megvan még az összes ujjad? Azt hittem, nektek egyet mindig le kell vágni, valahányszor elbasszátok a melót.

— Én sosem baszom el. — Case meggyújtotta a cigarettáját.

— Láttam a lányt, akivel nyomulsz. Aznap, mikor találkoztam veled. Úgy járkál, mint Hideo. Megijeszt. — Cath elmosolyodott, túl szélesen. — Szeretem az olyat. Ő szereti lányokkal csinálni?

— Sose mondta. Ki az a Hideo?

— 3Jane csatlósa. Ő nevezi így. Családi csatlós.

Case kényszerítette magát, hogy az Emergency-beli sokaságot nézze, miközben beszél. — Áron Csen?

— Lady 3Jane. Haláli. Gazdag. Az apjáé ez az egész.

— Ez a bár?

— Szabadpart!

— Ne mondd. Te aztán jó társaságban forogsz, hm? — A férfi felvonta a szemöldökét. Átkarolta a lányt, kezét a derekára csúsztatta. — Na és hogyan jössz össze ezekkel a kékvérűekkel, Cathy? Talán valami titkos barátnőféle vagy? Te és Bruce örökösei vagytok valami vén csontnak? Mi? — Széttárta az ujjait, s meggyúrta a vékony fekete ruha alatti húst. A lány nekifeszült a testével. Nevetett.

— Ó, tudod — kezdte félig lesütött szemmel, amit minden bizonnyal szendeségnek szánt. — Ő szeret bulizni. Bruce és én, mi dobjuk fel a bulit… Néha igazán unja magát ott bent szegény 3Jane. Az öregje kiengedi olykor, mindaddig, amíg magával viszi Hideót, hogy az vigyázzon rá.

— Hol unja magát a kicsi?

— Straylightban. Ők így nevezik. Azt mondta nekem, ó, az nagyon szép, a sok medence és liliom. Az egy kastély, egy valódi kastély, csupa kő és naplemente. — Cath odabújt a férfihoz. — Hé, Lupus, haver, neked egy derma kell! Akkor együtt lehetünk.

A lány nyakában, vékony szíjon, apró bőrerszény függött. Körmeinek élénkrózsaszíne élesen elütött a felerősített barnaságtól, s mindegyik köröm tövig volt rágva. Kinyitotta az erszényt, és egy papírhátú buborékot húzott elő, benne kék dermával. Valami fehér hullott a padlóra. Case lehajolt és felszedte. Egy origami daru volt.

— Hideo adta nekem — magyarázta a lány. — Megpróbálta azt is megmutatni, hogyan készül, de sosem tudtam megcsinálni. A nyaka mindig visszafelé állt… — A hajtogatott papírt visszagyömöszölte az erszényébe. Case nézte, ahogy letépi a buborékot, lehántja a dermát a hátlapjáról, és rásimítja csuklójának belső felületére.

— 3Jane, akinek olyan érdekes arca és hegyes orra van? — Figyelte a kezét, ahogy ügyetlenül körvonalat rajzol a levegőbe. — Sötét hajú? Fiatal?

— Azt hiszem. De ő haláli, tudod? Csak a pénz miatt…

A drog úgy zúdult Case-re, mint egy expresszvonat. A prosztatája tájékáról fehéren izzó fényoszlop hullt a gerincére, rövidre zárt szexuális energia világította be röntgensugaraival koponyájának varratait. Minden foga hangvilla gyanánt zengett saját üregében, tökéletesen és kristálytisztán. Csontjai, a hús fátyolburka alatt, krómozottak voltak, s csiszoltak, az ízületeket szilikonfilm nedvesítette. Koponyája felsúrolt padlatán homokviharok sepertek végig, s olyan vékony statikus hullámokat keltettek, amelyek megpattantak a szemei mögött, a legfinomabb üvegből való gömbök mögött, melyek kitágultak…

— Gyerünk — mondta a lány, s megragadta a kezét. — Most már megvan neked. Megvan nekünk. Fel a dombra, és egész éjjel meglesz nekünk!

A düh kiterjedt, könyörtelenül, hatványozódón, kilovagolt a betafenetilamin-roham mögül; jött, mint egy tartóshullám, mint egy adag sósav, dúsan és marón. Case pénisze ólomrúdként meredezett. Az Emergencyben az őket körülvevő arcokon rózsaszín és fehér festék, a szájak vonaglottak, mozogtak, különálló hangléggömbökként szálltak fel belőlük a szavak. A férfi ránézett Cathre, és meglátta a napbarnította bőr minden pórusát, a tejüveg fátyolosságú szemeket, a holt fém árnyalatát, pár enyhe duzzanatot, a mell és a kulcscsont legapróbb aszimmetriáit, a… — Valami fehéren lobbant a szemei mögött.

Ellökte a lány kezét, és az ajtó felé botladozott, félretaszítva valakit az útból.

— Baszódj meg! — üvöltött fel mögötte a lány — Mocsok potyaleső!

Case nem érezte a lábait. Gólyalábként használta őket, eszelősen támolyogott a Jules Verne kockakövén; fülében távolian robajlott saját vére, koponyáját tucatnyi szögben borotvált fénylapok hasogatták.

És aztán ott állt dermedten, felmeredve, ökleit a combjaira szorította, fejét hátravetette, ajka lefittyedt, rázkódott. Amíg nézte az örök vesztesek szabadparti égövét, a holo-ég éjszakai klubjainak alakzatait, azok elmozdultak, folyadékként csorogtak le a sötétség tengelyén, hogy eleven lényekként hemzsegjenek a valóság élettelenségében. Időbe telt, mire elrendezték magukat, egyenként és százával, s egyetlen roppant arcképet alkottak, monokrómmal, a mindenség csillagaival kipontozva azt. Miss Linda Lee arca derengett az égen.

Valahol kongani kezdett egy Európából való, ódon harang.

Éjfél.

Case reggelig sétált.

A lebegés elmúlt, a krómozott csontváz az órák múltával elrozsdált, a hús megszilárdult, nőtt, a droghús átadta helyét az élőnek. Nem tudott gondolkozni. Nagyon tetszett neki, hogy magánál van, mégis képtelen rá. Úgy tűnt, átváltozik mindenné, amit meglát: paddá a parkban, antik utcai lámpa körül keringő fehér lepkékké, feketével és sárgával ferdén csíkozott robotkertésszé.

Felvétel-hajnal kúszott végig a Lado-Acheson rendszeren, rózsaszínű és lángoló. Egy kávézóban a Desideratan Case rákényszerítené magát, hogy omlettet egyen, vizet igyon rá, s hogy elszívja utolsó cigarettáját. Az Intercontinental tetőrétje mozgolódott, amikor keresztülvágott rajta; a korán reggelizők tömege már átadta magát a kávé és a kifli élvezetének a csíkos ernyők alatt.

Case dühe nem csillapult. Olyan ez, mintha lecsapnának valami sikátorban, és magadhoz térve felfedeznéd, hogy a tárcád érintetlenül a zsebedben van. Felhergelte magát ezzel, anélkül hogy sejtette volna kit-mit gyűlöl valójában.

Lifttel ment le a szintjükig, a kulcsaként használatos Szabadpart-hitelchip után matatott zsebeiben. Az alvás kezdett valóssá válni, valamivé amit megtehetne. Lefeküdni a homokszínű habszivacsra, és ismét rálelni az ürességre…

Ott vártak rá, mind a hárman; tökéletes fehér sportruhájuk és mintázott barnaságuk kihangsúlyozta a bútorzat szerves eleganciáját. A lány a vesszőfonatú kanapén ült, mellette, a levélmintás párnán automata pisztoly feküdt.

— Turing — közölte. — Letartóztatom.