Az őszi alkony sárkányai

A faluból, a zsúptetős, földhözragadt vidékből,

a barázdákból és sírokból kitörve,

hol kardja a gyerekkor

végső vad táncát járta, s ahonnan örökre

távozott, nagysága lidérclángját hagyva hátra,

feje felett a rézsűt repülő Jégmadárral,

Huma Rózsákon lépkedett,

egyenletes rózsafényben.

Majd sárkányoktól űzve, elment a véghatárig,

minden érzékek pereméig,

a Vadonba, hol Paladiné megfordulásra bírta,

s hol szeplőtlen vágyakozásra

nevelte őt a kések hangos alagútja,

míg elkábult a fülsiketítő csatazajtól.

A Fehér Szarvas ekkor, e helyen talált rá,

a Teremtés partjairól tervbe vett útja végén,

s hökkenve állt meg az erdő határán,

hol Huma hajszoltan, éhesen

feszítette ki íját, megköszönve az istenek gondviselését

Majd látva a fák sora közti

mély csendben, a döbbent szív jeleként,

a csillogó bogú agancsot,

lazított az íjon, s új lett a világ.

S követte Huma a Szarvas távolodó agancsát,

mint derengő ifjú fényt, emelkedő madárkarmokat.

A Hegy elébük kuporodott. Szinte mi sem változott.

A három hold megállt az égen,

s a hosszú éj árnyban botorkált.

Reggel lett, mire elérték a berket,

a Hegy közepét, ahonnan indult a Szarvas,

Huma nem ment tovább, tudva, hogy az út vége semmi más

nem lesz, mint zöld, ígéret zöldje, mely tartósra válik

az előtte levő nő szemében.

Szent a nap, mely hozzávezette, szent a lég,

mely becéző szavát, elfeledd dalait szárnyára vette,

s a hold elbűvölve térdelt a Nagy Hegyen:

Ám a nő játszott vele, mint táncosfényű lidércláng,

bájos és névtelen volt, s név nélkül még bajosabb,

s megtudták, hogy a világ, a lég vakító tornyai

s a Vadon maga

csak lapos semmiségek a szív rejtelmei mellett.

S a napok végén a nő elmondta neki titkát.

Mert nem volt sem nő, sem pedig halandó,

de sárkányok fajának leánya s örököse.

Humának közömbös lett az ég, hol holdak nyüzsögtek.

a kurtaéletű fű gúnyolta őt, s atyáit,

s a síkos Hegy felborzolódott a fény tüskéitől.

De a nő név nélkül magasabb reményt dédelgetett,

melyre csak Paladiné tud választ, mert bölcs vezetése alatt

akar járni örökké, míg ezüst karjaiban

kihajt s virágba borul a berek ígérete.

Huma e bölcsességért esdett, s a Szarvas visszatért,

s tarlott mezőn, hamun, a sárkányok aratásán,

üszkön és véren át haladt Huma keletnek,

elringatva az Ezüst Sárkány álmaitól,

s a Szarvassal, mint örök jellel, szeme előtt.

Végül a végső cél, egy templom, oly messze keleten,

hogy ott már vége volt keletnek.

Paladiné megjelent itt,

csillagok s dicsőség tömkelegében,

közölve, hogy Humára minden sors legszörnyűbbike vár.

Mert Paladine tudta, hogy sóvárgás fészke a szív,

hogy fény felé törünk, azzá akarva lenni,

ami sosem lehetünk.

Mert Huma menyasszonyát akár felfalja is a Nap,

együtt térnek a zsúptetős vidékre vissza,

maguk mögött hagyva a Dárda titkát, s az éjbe

hullt névtelen világot, sárkányok martalékát.

Vagy Huma felragadhatná a Sárkánydárdát, hogy

megszabadítsa Krynnt

s szerelme zöld ösvényeit a haláltól s a támadástól.

A döntések legnehezebbike, s Huma emlékezett rá,

hogy a Vadon mint zárta klastromba s keresztelte meg

első gondolatait az óvó Nap alatt, most pedig

miközben feketén pörgött, forgott a hold, Krynnből,

Krynn dolgaiból merítve anyagát s levegőjét,

a berekből, a Hegyből s az otthagyott vidékből,

aludni kívánt, szakítani véle egészen,

mert fájdalmas volt a döntés, s az elhatározástól

forró lett keze, hogy karjának válnia kellett.

De hozzálépett a nő, sírva, sugárzón,

álombéli tájban, melyben a világ

elpusztult és megújult a dárdacsillogástól.

Búcsúja pusztulás volt és megújulás:

Elkínzott erein áttört a láthatár.

Felvette a Sárkánydárdát, s megkezdte a történetet,

felemelt karja elsápadt a hőtől,

s a Nap és a három hold, csodára várva,

egymás mellett függött az égen.

Huma nyugatra indult, a Tornyához,

az Ezüst Sárkány hátán lovagolva,

s roptuk útja puszta tájon vezetett át,

hol holtak jártak csupán, sárkányneveket kiabálva.

S a Torony emberei, sárkányoktól ostromolva,

halálhörgés s a falánk lég bőgése közben

a kimondhatatlan csendre vártak,

s még rosszabbra, félve, hogy az összeroppanó

érzékek vége a semmi lesz,

hol kárt vallva, sötéten hever földön az ész.

De Huma kürtjének görbesége messziről

táncolt az oromzatokon. Egész Solamnia

a keleti ég felé fordult, s a sárkánysereg

a legfelső égbe pörgött, megijedve

valami szörnyű változástól.

A szárnyak nyüzsgéséből, a sárkányok káoszából,

a semmi szívéből az Éjszaka Anyja,

mint örvénylő színtelenség,

keletnek rontott, a Nap merev ábrázatába,

s az ég csupa ezüst és színtelen cserép lett.

Huma a földön hevert, s az oldalán az asszony,

ezüstös bőre felrepedt, ajándékos szeméből

kiszállt a zöld ígéret. Nevét suttogta, mikor

a Sötétség Királynője Huma fölé ért az égen.

S az Éjszaka Anyja alászállt,

s az oromzatok tetejéről az emberek árnyékokat

láttak merülve forrni színtelen szárnyain:

egy sással s zsúppal fedett kunyhó, a Vadon szíve,

kósza ezüstfény fröcskölt szét szörnyű vörössé,

majd az árnyékok közepéből

oly mélység tört fel, amelyben csillogás volt a sötétség,

minden fényt, levegőt, árnyékot megtagadva.

S dárdáját az űrbe taszítva, Huma

édes halálba ájult, kitartó napsütésbe.

A Dárda s azok üdvös hatalma s testvérisége által,

kiknek végig kellett járniuk a lélegzet s érzékek útját,

a sárkányokat a semmi tövéig szorította,

s országszerte egyensúly virágzott és zene.

Kábán az új szabadságtól, kábán a fénytől s színektől,

a szent szelek áldó hárfahangjai mellett

vitték a Lovagok Humát, vitték a Sárkánydárdát

a Hegy közepén elterülő berekbe.

Mikor visszatértek a berekbe, mint tisztelgő zarándokok,

a Dárda, a vért s a Sárkányvész maga is

beleveszett a nap szemébe.

De a piros-ezüst teliholdak éjszakája

levilágít a dombokra, a férfi— és nőalakokra.

mint acél és ezüst, ezüst és acél ragyogás

a falu, a zsúptetős életadó vidék felett.