Az őszi alkony sárkányai

1 A sárkányok éjszakája

Tika belehajította a rongyot a dézsába és bánatosan nézte, amint a víz megfeketedik tőle. Kicsavarta és a pultra tette a ruhát, s már nyúlt az edényért, hogy még némi vizet töltsön bele a konyhában. De mit vesződjön vele? — jutott eszébe. Csak fogta a nedves rongyot és ismét nekiesett vele az asztalok sikálásának. Remélve, hogy Otik nem látja őt, megtörölte a szemét köténye csücskével.

De Otik persze látta. Virsliujjaival megfogta a lány vállát és szelíden odahúzta magához. Tika nyögve fölzokogott és a férfi nyakába fonta a karját.

— Sajnálom — hüppögte a lány —, de nem tudok rendesen kitakarítani.

Otik nyilván tudta, hogy nem ez ríkatta meg a lányt, de ez is hozzájárult, az biztos. Gyöngéden megpaskolta a hátát.

— Tudom, tudom, gyermekem, ne sírj, hisz értem én.

— Ez az átkozott korom — sírdogált Tika — mindent beborít feketével, én minden nap fölvakarom és másnap itt van már megint! Azok meg csak égetnek... égetnek!

— Azon ne keseregj annyira, leányom — simogatta a haját Otik —, örülj neki, hogy legalább a fogadó még áll...

— Örüljek neki!? — Tika elhúzódott tőle, arca kivörösödött. — Nem! Azt szeretném, hogy ezt is felgyújtsák, mint Vigaszban mindent... akkor legalább nem járnának ide. Azt akarom, hogy ez is leégjen! — ezzel a lány ráborult az egyik asztalra és zokogni kezdett. Otik csak téblábolt körülötte.

— Tudom, kedvesem, értem — ismételgette, végigsimítva Tika blúzának buggyos ujját, amire a lány mindig oly büszke volt, hogy makulátlan fehér és tiszta. De most az is gyűrött volt és karmos, mint minden ebben a földúlt városban.

Vigaszt teljesen váratlanul érte a támadás. Amikor az első szánalmas menekültek megérkeztek északról és rémtörténeteket meséltek holmi szárnyas szörnyetegekről, Hederick, a Főteokrata még akkor is azzal ámította Vigasz népét, hogy ők biztonságban vannak, az ő városukat megkímélik. Az emberek pedig hittek neki, mivel hinni akartak.

Azután elkövetkezett a sárkányok éjszakája.

A fogadó zsúfolásig megtelt aznap este, lévén egyike azon kevés helyeknek, ahová az emberek behúzódhattak, és ahol semmi sem emlékeztette őket az északi égen tornyosuló viharfelhőkre. A tűz csak úgy pattogott, a sör érett volt és a fűszeres krumpli ízletes. A külvilág azonban lassan csak beszemtelenkedett ide is: mindenki a háborút emlegette, hangosan és rémülten.

Hederick szavai viszont megnyugtatták a riadt lelkeket.

— Mi nem vagyunk olyanok, mint azok a vakmerő bolondok, akik ott északon nem ismerték el a Sárkány Nagyurak hatalmát — kiabálta egy székre állva, hogy mindenki hallja. — Verminaard személyesen biztosította a Menedéki Főfürkészek Tanácsát, hogy kizárólag a békére törekszik. Csak seregei átvonulásának engedélyezését kéri városunktól, hogy meghódíthassa a déli elf országokat. És én sok sikert kívánok neki a hadjáratához! — Hederick itt megállt és kivárta a gyér tapsot és ujjongást.

— Már túl régóta tűrjük meg az elfeket Qualinostiban. Azt mondom, hagyjuk, hogy az a Verminaard visszakergesse őket Silvanostba,, vagy ahonnan idejöttek! Valójában — lovalta bele magát a témába Hederick — ti, fiatal legények éppenséggel be is állhatnátok e Nagyúr seregébe. Valóban, igazi Nagyúr... én már találkoztam vele, igaz pap... láttam az általa művelt csodákat. Egy új, szebb korba léphetünk az ő vezetése alatt! Elűzzük földjeinkről az elfeket, törpéket és más idegeneket és...

Ekkor alacsony, tompán bömbölő hang hallatszott, akár az óceán moraja. Abban a pillanatban elnémult mindenki. Csöndben próbálták megfejteni, vajon mi okozhatja ezt a zajt? Hederick ingerülten körülpillantott és ekkor észrevette, hogy már senki sem figyel rá. A bömbölés egyre erősebben, mind közelebbről hallatszott. Egyszer csak az egész fogadót valami sűrű, áthatolhatatlan sötétség lepte be. Néhányan fölsikoltottak, de legtöbben az ablakokhoz rohantak és megpróbáltak kikukucskálni a színes lapok közé ékelt néhány kis üvegtáblácskán.

— Gyerünk le és nézzünk utána, mi történik ott — javasolta valaki.

— Olyan átkozott sötét van, hogy még a csillagokat sem látom — mondta valaki más.

S ekkor egyszerre fölszállt a homály.

Lángok lövelltek a magasba a fogadó előtt, és olyan hőhullám csapta meg az épületet, hogy az ablakok beleremegtek, üvegtábláik megcsörrentek. A hatalmas selyemfa, amely eddig egyetlen krynni vihartól még csak meg sem rezdült, most recsegve megingott a félelmes lökéstől. A fogadó megbillent, az asztalok egymáshoz ütődtek, a padok végigszánkáztak a padlón és a szemközti falhoz csapódtak. Hederick is egyensúlyát vesztve huppant le a székéről. A tűzhelyből kiömlött az izzó parázs, a mennyezetről leesett olajlámpák és az asztalokon fölborult gyertyák apró tüzeket gyújtottak.

Magas hangú rikoltás nyomott el minden zajt és zsivajgást... valami élő teremtmény gyűlölettel és kegyetlenséggel teli üvöltése. A bömbölő hang végigzengett a fogadó fölött, heves szél kerekedett, és fölszállt a sötétség, amint délen a magasba csapott egy szörnyű lángfal.

Tika kezéből kiejtette a söröskancsókkal megrakott tálcát és ijedtében a pultba kapaszkodott. Az emberek rémülten üvöltöztek körülötte — ki fájdalmában, ki rémületében.

Vigasz valóban lángokban állt.

Ijesztő, narancssárga fény töltötte be az ivót, ahová fekete füstgomolyagok zúdultak be a törött ablakon át. Tika orrát marta az égő fa füstje, s ami még sokkal borzalmasabb, az égő hús bűze. A lány fuldokolva fölnézett a mennyezetre és látta, amint apró lángnyelvek nyaldossák a támaszául szolgáló vastag selyemfaágakat. A pattogva égő bútorkence sistergése elkeveredett a sebesültek jajveszékelésével.

— Oltsátok el azokat a tüzeket — bömbölte vadul Otik.

— Jaaj, a konyha — sikoltotta a szakácsnő, amint égő ruhában rohant ki a lengőajtón, a mögötte nyomuló lángfal elől. Tika fölkapott a bárpultról egy kancsó sört, a szakácsnő ruhájára löttyintette és nyugtatgatta őt, míg rendbe szedi magát. Rhea hisztérikus zokogással rogyott le egy székre.

— Gyerünk kifelé! Az egész ház mindjárt lángba borul — ordította valaki.

Hederick, a sebesülteket félretaszigálva útjából, az elsők között ért az ajtóhoz. Kirontott a fogadó tornácára, ott megtorpant és a korlátba kapaszkodott. Észak felé tekintve meglátta az égő erdőket, és a lángok kísérteties fényében a százával masírozó teremtményeket, amelyek bőrszerű szárnyán meg-megvillant az iszonyú tűz fénye. Sárkányfattyú gyalogos csapatok. Iszonyodva nézte, amint első soraik elárasztják Vigasz városát és tudta, hogy még ezrek és ezrek következnek utánuk. Fejük fölött pedig ott repültek a gyermekmesék rémalakjai.

A sárkányok!

Öt vörös sárkány körözött a lángok emésztette város fölött. Egymás után csaptak le, hogy tüzes leheletükkel felgyújtsák a kis város még ép részeit és pokoli sötétséggel borítsanak el mindent. A küzdelem teljesen lehetetlen volt ellenük... a harcosok nem tudtak célozni nyilaikkal, lesújtani kardjukkal.

Az éjszaka hátralevő része rémálom volt Tika számára. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy menekülnie kell az égő fogadóból, de hát ez volt az otthona, itt érezte magát biztonságban, szóval mégis maradt, bár a lángoló konyhából áradó hőség már fájdalmasan égette a tüdejét. Amikor a tűz elérte az ivót, a konyha nagy reccsenéssel lezuhant a földre. Otik és a felszolgálólányok addig öntözték a sört szerteszét az ivóban, míg végre el nem oltották vele a lángokat.

Mihelyst kihunytak a tüzek, Tika a sebesülteket vette kezelésbe. Otik az egyik sarokban magába roskadva és remegve zokogott. Tika az egyik lányt odaküldte hozzá, míg maga a sérültek sebeit látta el. Hosszú órákig dolgozott lázasan, és semmi pénzért nem nézett volna ki az ablakon, így próbálta kirekeszteni tudatából a halál és a rombolás odakint fölcsattanó hangáit.

Egyszerre csak úgy érezte, hogy a sebesültek sohasem fogynak el, hogy sokkal többen hevernek a padlón, mint amennyien a támadás pillanatában a fogadóban tartózkodtak. Kábultan fölnézett és meglátta, hogy valóban odakintről tülekednek befelé az emberek. Asszonyok támogatták férjeiket, férfiak cipelték feleségüket, anyák hozták karjukban halott gyermekeiket.

— Mi történik odakint? — kérdezte a lány a nyílvessző által átütött karját szorongató, frissen érkezett fürkész gárdistától. De amögött is újabbak tolongtak. — Mi ez a szörnyűség? Miért özönlik mindenki ide?

A katona fájdalomtól eltompult tekintettet nézett rá. — Ez az egyetlen épület — mind az összes többi ég... mind!

— Neem! — Tika megbénult a rémülettől, térde megroggyant. De ebben a pillanatban a fegyveres elájult a karjában és érezte, hogy össze kell szednie magát. Miközben beljebb vonszolta a gárdistát, még megpillantotta Hederick alakját, amint a tornác korlátjába kapaszkodva, elhomályosult tekintettel mered az odalent lángoló városra.

— Valahol elvétettek valamit — nyöszörögte a kezét tördelve. — Valahol valaki nagy hibát követett el!

De ennek immár egy teljes hete. Azóta kiderült, hogy nemcsak a fogadó épülete maradt épen. A sárkányfattyak jól tudták, mely épületek nélkülözhetetlenek számukra és csak a többieket pusztították el. Maga a fogadó, Vasverő Theros kovácsműhelye és a legnagyobb bolt épségben maradt. A kovácsműhely mindig is a földön állt, mert annak tűzhelyét nem lett volna tanácsos a fákra telepíteni, de a másik két épületet úgy kellett levinni a földre, mivel a sárkányfattyak nehézkesen mozogtak az ágak között.

Verminaard Nagyúr megparancsolta a sárkányoknak, hogy telepítsék le azokat az épületeket. Miután egy kellő területet kopárra égettek, az egyik hatalmas, vörös szörnyeteg karmai közé ragadta és fölemelte a fogadót. A sárkányfattyak örömrivalgással fogadták, mikor... nem túl gyöngéden... lezöttyintette a kiégett gyepre. Varangyh altörzsmester, a város pillanatnyi parancsnoka utasította Otikot, hogy haladéktalanul állítsa helyre műintézetét, minthogy a sárkányfattyak egyik fő gyöngéje a méregerős italok vedelése volt. Három nappal a város eleste után tehát ismét megnyílt a fogadó.

— Jól van, jól vagyok már — mondta Tika Otiknak. Fölült és a köténye szélével megtörölte a szemét és az orrát. Azóta az éjszaka óta egyszer sem sírtam — dünnyögte inkább magának, mint a férfinak. — És többet nem is sírok soha! — fogadkozott és fölkelt az asztal mellől.

Otik mit sem értett az egészből, de azért hálás volt a lánynak, hogy a védnökök érkezése előtt összeszedte magát, ő pedig bepréselődött a bárpult mögé. — Közeleg a nyitás ideje — próbálkozott kedélyes hangnemet megütni —, talán egész jó kis társaság verődik ma össze!

— Hogyan fogadhatod el a pénzüket? — fakadt ki Tika.

Otik, újabb kifakadástól tartva, könyörgő pillantást vetett rá. — Az ő pénzük éppolyan jó, mint bárki másé... sőt talán éppen a legjobb mostanság — nyugtatgatta a lányt.

— Pfújj! — háborgott Tika és vörös lobonca csak úgy szikrázott, amint mérgesen átvágott a helyiségen. Otik, ismervén a természetét, megpróbált kitérni előle, de elkésett. A lány fürgébb volt nála. Mutatóujját beledöfte jól megtermett pocakjába. — Hogy tudsz nevetni a mocskos tréfáikon és teljesíteni undok követeléseiket? Én még a szagukat is utálom! Gyűlölöm a szemtelenkedésüket és hideg, pikkelyes mancsuk érintését a bőrömön! — méltatlankodott. — Egy napon én...

— Kérlek, Tika! — könyörgött Otik. — Rám is légy tekintettel egy kicsit! Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy a rabszolgabányáikba hurcoljanak. És... téged is már holnap elvinnének, ha nem itt dolgoznál. Viselkedj rendesen... légy jó kislány!

Tika, tehetetlen dühében beharapta az ajkát. Tisztában volt azzal, hogy a férfinak igaza van. Többet is kockáztatott, mint hogy besorolják a város maradványain szinte naponta keresztülvonuló fogolyszállítmányok valamelyikébe... egy fölhergelt sárkányfattyú gyorsan és kíméletlenül... Éppen ezen járt az esze, amikor az ajtó kivágódott és hat fegyveres sárkányfattyú masírozott be rajta. Egyikük letépte az ajtóról és a sarokba hajította a “zárva” táblát.

— Nyitva vagytok! — jelentette ki, és levetette magát egy székre.

— Hát hogyne — vigyorodott el kényszeredetten Otik. — Tika!

— Látom, hogy itt vannak — dünnyögte a lány gyászosan.

2 Az idegen. Fogságban

Aznap este csak lézengtek a vendégek a fogadóban. A törzsvendégek újabban a sárkányfattyak voltak, bár néha egy-egy vigaszi lakos is betévedt egy italra. Rendszerint nem maradtak sokáig, mert nem kedvelték a társaságot, és nehezen viselték el a múlt keserves emlékeit. Ma este még egy csoport hobgoblin is ott volt... gyanakvón méregették a sárkányfattyakat... meg pár rosszul öltözött alak, valahonnan északról. Valaha a kalandvágy vihette őket Verminaard Nagyúr seregébe, de mára már csak az öles szenvedélye és a zsákmányszerzés vágya hajtotta őket. Az egyik sarokban vigasziak kis csoportja bújt össze. Hederick, a teokrata már nem járt esti mulatságokra: Verminaard Nagyúr azzal jutalmazta a Főteokrata szolgálatait, hogy beosztotta őt az egyik elsőként útnak indított rabszolgakaravánba.

Alkonyattájt egy idegen lépett az ivóba és letelepedett az egyik homályos sarokban álló asztalhoz, az ajtó közelében. Tika nem sokat láthatott belőle: hosszú köpenyének kámzsáját mélyen a szemébe húzta. Kimerültnek látszott... úgy zöttyent le a székre, mint akit már alig bír el a lába.

— Mit parancsol? — kérdezte a lány az idegent.

A férfi lehajtotta a fejét és vékony kezével még lejjebb húzta a csuklya egyik oldalát. — Köszönöm, semmit — mondta lágy, idegenszerű kiejtéssel.

— Szabad itt üldögélnem és pihennem egy kicsit? Várok valakire.

— És mit szólna egy pohár sörhöz, amíg várakozik? — mosolygott rá Tika.

A férfi kissé fölemelte a fejét és a lány megpillanthatta a csuklya mélyéről barna szemének villanását. — Pompás — mondta az idegen —, szomjas vagyok, hozd hát azt a sört!

Tika a bárpulthoz lépett, s miközben töltötte az italt, újabb vendégek érkezésére lett figyelmes.

— Csak egy fél pillanat! — kiáltotta feléjük, mivel nem tudott megfordulni.

— Csak üljenek le, ahová tetszik és máris megyek, amilyen gyorsan csak tudok. — De a válla fölött azért hátrapillantott az érkezőkre, és kis híján elejtette a kupát. Majdnem felkiáltott, de nyomban erőt is vett magán: nem adhatja ki őket!

— Üljetek csak le bárhová, Idegenek! — mondta hangosan.

Az egyik férfi, egy termetes legény már-már megszólalt, de a lány dühös képet vágott felé és megrázta a fejét, majd szemével a helyiség közepe táján ücsörgő sárkányfattyak felé intett. A jövevények egy szakállas férfit követve haladtak el a sárkányfattyak mellett, akik élénk érdeklődést tanúsítottak irántuk.

Négy férfi, egy nő, egy surranó és egy törpe alkotta a csoportot. A férfiak sármocskos köpenyt és csizmát viseltek. Egyikük szokatlanul magas, egy másik rendkívül erős alkatú volt. A nő prémekbe burkolózott és a magas férfi karján lépdelt. Valamennyien törődöttnek és fáradtnak látszottak. Az egyik férfi erősen köhögött és egy különös botra támaszkodva vánszorgott előre. Átvágtak a helyiségen és a legtávolibb sarokban telepedtek le.

— Még egy rakás koszos menekült — horkant föl az egyik sárkányfattyú. — Egész jó erőben vannak, a törpék meg köztudottan kemény munkások. Kíváncsi vagyok, miért nem sorolták még be őket?

— Meglesz az is hamarosan, amint az altörzsmester meglátja a bandát!

— Talán most rögtön el kellene rendeznünk a dolgot — mondta egy harmadik, a nyolc idegen felé vicsorogva.

— Neem! Az én szolgálatom lejárt. Különben sem jutnak messzire!

A többiek erre felröhögtek és ismét elmerültek a vedelésben. Már mindegyikük előtt jó néhány üres kupa sorakozott.

Tika odavitte a sört a barna szemű idegennek, gyorsan letette elé és visszasietett az újonnan érkezettekhez.

— Mit óhajtanak? — kérdezte hűvösen.

A magas, szakállas férfi válaszolt neki fojtott hangon: — Sört és ennivalót... neki meg bort — intett a sovány alak felé, aki szünet nélkül köhögött.

De az megrázta a fejét és csak ennyit suttogott: — Forró vizet...

Tika bólintott, elfordult tőlük, és merő megszokásból elindult a régi konyha hűlt helye felé. Ekkor eszébe jutott, hogy az már nincs és az új konyhába sietett, amelyet hobgoblinok ütöttek össze sárkányfattyak felügyelete mellett. Belépett és az elámult szakácsnő elöl fölkapta az egész tepsi frissen sült fűszeres krumplit és kiviharzott vele az ivóba.

— Egy kör világos és egy kancsó forró víz — vetette oda a söntéspult mögött álló Dezrának. Tika hálát rebegett a csillagoknak, hogy Otik korábban hazament. — Szolgáld ki azt az asztalt, Itrum! — mutatott a hobgoblinok társaságára, miközben odasietett az újonnan érkezettekhez. A sárkányfattyakra pillantva tette le eléjük a tálcát. Látván, hogy amazok bőszen nyakainak, hirtelen átölelte és megcsókolta a nagydarab férfit, aki elvörösödött a meglepetéstől.

— Ó, Caramon — suttogta sietősen —, tudtam én, hogy visszajössz hozzám. Vigyél magaddal, kérlek! Nagyon kérlek!

— Jól van, na, jól van — lapogatta a hátát a harcos esetlenül, és kérő pillantást vetett Tanisra. A félelf, szemét le nem véve a sárkányfattyakról, gyorsan közbevágott:

— Csillapodj, Tika! — szólt a lányra. — Hallgatóságunk van!

— Igen — csicseregte a lány, felegyenesedett és lesimította a kötényét. Szétrakta a tányérokat és kiporciózta a fűszeres krumplit, miközben Dezra megérkezett a sörrel és a forró vízzel.

— Mondd, mi történt itt Vigaszban? — kérdezte Tanis elfúló hangon. Tika gyorsan elhadarta a történteket, közben kitálalta az ételt, Caramonnak persze dupla adagot. A társaság gyászos csöndben hallgatta őt.

— Szóval — fejezte be a lány — hetente indítják a fogolykaravánokat... már mindenkit elvittek, csak a mesterembereket hagyták meg, például a Vasverő Therost. Ő pedig megígérte nekem tagnap este — fogta halkabbra a mondókáját —, hogy többé nem dolgozik nekik. Az egész azzal az elf fogolycsapattal kezdődött...

— Elfekkel? Hát mit keresnek itt az elfek? — kérdezte Tanis, meglepetésében túl hangosan. A sárkányfattyak kíváncsian felé fordultak, a csuklyás alak a sarokban fölemelte a fejét. Tanis elhallgatott és megvárta, míg a sárkányemberek ismét elmerülnek az ivászat gyönyörűségeiben. Akkor aztán újabb kérdésekkel ostromolta a lányt az elfekről. Hirtelen egy sárkányfattyú újabb sörért kiáltott.

Tika fölsóhajtott: — Jobb, ha megyek — mondta és letette a tálcát. — Ezt itt hagyom, egyétek meg mindet! A társaság fásultan evett, az étel hamuízűnek tűnt nekik. Raistlin elkészítette és megitta gyanús kotyvalékát és szinte nyomban görcsösen felköhögött. Caramon elmélázó pillantásokkal méregette Tikát evés közben. Még most is érezte teste melegét és ajka puhaságát. Kellemes zsibbadtság töltötte el, és arra gondolt, vajon ígaz-e a lánnyal kapcsolatos szóbeszéd? A gondolat egyszerre elszomorította és földühítette.

Az egyik sárkányfattyú fölemelte a hangját: — Mi nem afféle fickók vagyunk, amilyenekhez te szoktál, aranyoskám! — rikkantotta részegen, Tika derekára kulcsolva pikkelyes mancsát. — De ez még nem jelenti, hogy ne tudnánk neked némi örömet okozni.

Caramon mély torokhangon felhördült, Sturm, aki mindent hallott, villogó szemmel kapott a kardjához. Tanis megragadta a lovag karját és sziszegve így szólt: — Hagyjátok abba, mind a ketten! Megszállt városban vagyunk, ehhez tartsátok magatokat! Itt nincs helye a kakaskodásnak, még neked se, Caramon! Tika tud vigyázni magára! Mintha csak igazolni akarná, a lány ügyesen kisiklott a sárkányfattyú szorításából és mérgesen kirohant a konyhába.

— No jól van, és különben, mire készülünk? — dörmögte Kova. — Némi tartalékért jöttünk ide Vigaszba, de nem találtunk mást, mint sárkányfattyakat! A házam alig több egy hamukupacnál, Tanisnak már egy selyemfája sincs, nemhogy háza! Minden kincsünk valami régi istennő néhány Korongja, meg egy beteg mágus, pár új varázsigével. — Raistlin szeme villanását figyelembe se véve folytatta: — A Korongokkal nem lakunk jól, a mágusunk sem tud ennivalót varázsolni, szóval, még ha tudnánk is, hogy hová megyünk, biztosan fölfordulunk éhen, mielőtt odaérünk.

— Ezek után is Menedék legyen a célunk? — kérdezte Aranyhold, Tanisra pillantva. — És ha ott is ilyen gyászos a helyzet? Honnan tudhatjuk, hogy a Főfürkészek Tanácsa egyáltalán létezik-e még?

— Egyik kérdésre sem tudom a választ — sóhajtotta Tanis és öklével megdörzsölte a szemét. — De azt hiszem, legjobb lenne, ha Qualinostiba mennénk.

Tasslehoff unatkozva hallgatta a társalgást és hátradőlt a székén. Ő nem törődött vele, merre tartanak. Kíváncsian körülpillantva az ivón, már éppen készülődött, hogy megszemléli a leégett konyha helyét, de Tanis még odakint figyelmeztette, hogy ne keveredjen semmiféle zűrbe, így aztán megelégedett a többi vendég alapos tanulmányozásával. Rögtön szemébe ötlött az ajtó közelében üldögélő kámzsás alak, aki növekvő érdeklődéssel figyelte őket, amint a társalgás egyre hevesebbé vált. Tanis kissé fölemelte a hangját, így az idegen ismét tisztán hallhatta a Qualinosti nevet, és nagyot koppantva tette le az asztalra söröskupáját. Tass már éppen figyelmeztette volna Tanist erre a fejleményre, amikor Tika jött elő a konyhából és a sárkányfattyak elé tolt valami ételt, ügyesen elkerülve karmos mancsuk tapogatását, majd ismét odasietett a kis csapat asztalához.

— Kérhetnék még egy kis krumplit? — kérdezte Caramon.

— Hát persze — mosolygott rá a lány és visszasietett a tepsivel a konyhába. Caramon észrevéve Raistlin korholó pillantását, zavartan játszadozni kezdett a villájával.

— De Qualinosti... — emelte föl még jobban a hangját Tanis, amint a mindenáron észak felé vágyakozó lovaggal vitatkozott valami részleten.

Tass ekkor észrevette, hogy az idegen föláll a sarokban és elindul feléjük. — Társaság közeledik, Tanis — figyelmeztette halkan a félelfet.

A beszélgetés félbeszakadt... mindnyájan a söröskupájukra bámultak, de így is hallották és érezték az idegen közeledését. Tanis mérges volt magára, hogy nem figyelt föl rá hamarabb.

A sárkányfattyak annál jobban odafigyeltek. Amikor az idegen az asztalukhoz ért, egyikük elgáncsolta karmos lábával, mire az megbotlott és fejjel belezúgott a szomszédos asztalba. A teremtmények hangosan fölröhögtek, ám egyikük közben egy villanásnyi időre megpillantotta a kámzsás alak arcát és fölkiáltott: — Egy elf! — sziszegte és fölrántva a csuklyát, leleplezte egy elf lord mandulavágású szemét, hegyes fülét és lágy, de mégis férfias vonásait.

— Engedjetek utamra! — lépett hátra az elf felemelt kézzel. — Csak pár üdvözlő szót szeretnék váltani ezekkel a vándorokkal.

— Majd az altörzsmesterrel váltasz üdvözlő szavakat, elfikém! — mordult rá az egyik sárkányfattyú, azzal felpattant és a köpönyege gallérjánál fogva a bárpulthoz penderítette az elfet. A másik két sárkányfattyú hörögve kacagott. Tepsijével a konyha felé tartó Tika odalépett a sárkányemberekhez, és az egyik karját megragadva rájuk kiáltott: — Ezt hagyjátok abba! Hagyjátok őt békén! Éppen olyan fizető vendég, mint ti!

— Foglalkozz a magad dolgával, leányzó — förmedt rá és taszította félre az egyik sárkányfattyú, majd karmos mancsával megragadta az elf ruháját, és másik kezével kétszer keményen arcul ütötte. Az ütések nyomán kiserkent az elf vére. Amikor végre elengedték, megtántorodott és kábultan megrázta a fejét.

— Öld már meg! — rikoltotta az egyik északi fickó. — Hadd visítson, mint a többiek!

— Inkább kimetszem azt a ferde szemét! — rántott kardot a sárkányfattyú.

— Ez már igazán tűrhetetlen! — kiáltotta Sturm, majd felpattant a helyéről. A társai is követték a példáját, bár kevés reményük lehetett az elf megmentésére, olyan távol voltak tőle. Hanem a segítség közelebb volt: Tika Waylan meglendítette súlyos, öntöttvas tepsijét és lesújtott vele a sárkányember koponyájára.

Élesen konduló hang hallatszott. A sárkányfattyú egy pillanatig bambán meredt a lányra, majd a padlóra rogyott. Az elf kését előrántva rontott a lány felé ugró két másik sárkányfattyúra. Addigra Sturm is odaért és pallosa lapjával lebunkózta az egyik támadót. Caramon hatalmas markába kapta a másikat és behajította a bárpult mögé.

— Zúgószél! Ne engedd ki őket az ajtón! — kiáltotta Tanis, amikor észrevette a föltápászkodó hobgoblinokat. A síkföldi elkapta az egyiket, amikor az éppen a kilincs után nyúlt, egy másik elslisszolt mellette. Máris hallhatták, amint az őrség után rikoltozik.

Tika most egy hobgoblin fején próbálta ki tepsije keménységét, viszont egy másik a felé lóduló Caramon elől kiugrott az ablakon.

Aranyhold is fölkelt és megragadta Raistlin karját: — Használd a varázstudományodat — kérlelte az ifjú mágust —, csinálj már valamit!

A mágus hűvös pillantással mérte végig a lányt: — Reménytelen — suttogta —, erre nem pocsékolom az erőmet! Aranyhold dühödt pillantást vetett rá, de a mágus addigra már vissza is tért a kotyvalékához. A lány ajkát beharapva Zúgószélhez szaladt, kezében a Mishakal Korongjait tartalmazó zsákkal. Ekkor az utcán riadót fújó kürtök hangja harsant.

— Ki kell jutnunk innen! — kiáltotta Tanis, de ebben a pillanatban egy északi zsoldos vetette magát a nyakába és lerántotta őt a földre. Tasslehoff vad üvöltéssel pattant föl a bárpultra, és súlyos söröskorsókkal kezdte el hajigálni a félelf támadóját, éppen csak kicsivel vétve el Tanist nagy igyekezetében.

Kova a zűrzavar kellős közepén állva szembenézett az idegen elffel. — Én ismerlek! — kiáltott föl hirtelen. — Tanis, ez nem...?

Ekkor fejbe találta és rendesen kiütötte egy söröskupa.

— Oppardon! — makogta Tass.

Tanis torkon vágta az északit és otthagyta eszméletlenül az asztal alatt. Lehessegette Tasst a pultról és leültette a földre, majd odatérdelt az éppen magához térő, nyögdécselve fölemelkedő Kova mellé.

— Tanis, az az elf... — pislogott kábultan a törpe, majd megkérdezte: — Ki ütött le?

— Az a mélák az asztal alatt — rikácsolta Tass.

Tanis fölállt és a Kova említette elfre nézett: — Gilthanas? Az elf viszonozta a pillantását: — Tanthalas — mondta hidegen. — Sohasem ismertelek volna meg... ez a szakáll...

Ismét felüvöltöttek a kürtök, most már közelebbről.

— Hatalmas Reorx! — nyögte a törpe talpra kecmeregve. — Gyerünk innen kifelé! Futás a hátsó kijárathoz!

— Nincs már hátsó kijárat! — visította Tika vadul, még mindig a tepsivel hadonászva.

— Nincs ám — szólalt meg egy hang az ajtóból —, nincs hátsó kijárat... a foglyaim vagytok.

A helyiséget fáklyafény világította be. Szemük fölé ellenzőként tartva a kezüket, a társaság tagjai az ajtóban álló tömzsi alakra, és a mögötte felsorakozó hobgoblinokra néztek. Csattogó léptek zaját hallották odakintről, azután... mintha több száz gonosz manó szeme leselkedne rájuk az ablakokon és az ajtónyíláson át... A helyiségben még életben maradt hobgoblinok összeszedték magukat, és fegyvereikkel hadonászva, vérszomjas tekintettel méregették a társaságot.

— Térj észre, Sturm! — kiáltotta Tanis, és megragadta a lovagot, aki rohamra indult volna a köréjük lassan acélgyűrűt vonó goblinok hadára. — Megadjuk magunkat! — mondta nekik a félelf.

Sturm dühödten nézett rá, s egy pillanatra maga Tanis is megrettent, hogy nem engedelmeskedik neki.

— Kérlek, Sturm — fordult a lovaghoz halkan —, bízz még bennem! Még nem jött el a halálunk órája!

Sturm tétovázott, de közben szemét le nem vette a fogadót teljesen elözönlő goblinhordáról. Azok tartva a kardjától és vitézségétől, ugyan hátrább húzódtak, de a lovag tisztában volt vele, hogy a legkisebb gyanús mozdulatára egyként vetnék rá magukat. — “Még nem jött el a halálunk órája!” Milyen különös szavak! Vajon miért mondhatta ezt Tanis? Talán mindenkinek tudni előre a halálának óráját? Nos, ha így volna is, Sturm valóban érezte, hogy ez még nem az... legalábbis ő mindent megtesz ellene. Abban nem lenne semmi dicsőség, ha egy kocsmában érné el a vég, holmi goblinok bűzös csülkei alatt.

Amint a lovag eltette a fegyverét, az ajtóban álló alak elérkezettnek látta az időt, hogy közel száz fegyveres kísérőjének gyűrűjében belépjen az ivóba. Ismét előttük állt tehát Varangyh altörzsmester, májfoltos, szürke bőrével és szaporán pislogó, piros malacszemével.

Tasslehoff nyelt egyet és gyorsan odapattant Tanis mellé. — Talán csak nem ismer föl bennünket — suttogta a fülébe

-, már alkonyodott, amikor azt a pálcát keresve föltartóztattak bennünket.

Varangyh láthatóan valóban nem ismerte föl őket. Sok minden történt egy hét alatt, és az altörzsmesternek sok fontos dolgot kellett bevésnie a már amúgy is túlterhelt agyába. Piros szeme megakadt a Sturm köpönyege alól elővillanó lovagi jelvényeken. — Még egy nyavalyás menekült Solamniából — vetette oda.

— Igen — füllentette nyomban Tanis. Varangyh bizonyára mit sem tud Xak Tsaroth teljes pusztulásáról. Azt pedig föl sem tételezte, hogy egy senkiházi altörzsmester bármit is sejthetne Mishakal Korongjairól. Verminaard Nagyúr viszont annál inkább tudhatott róluk, és nyilván hamarosan értesül a sárkány pusztulásáról is, hisz ez még egy mocsári törpének sem okozna gondot. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy ők keletről érkeztek. — Hosszú utat tettünk meg észak felől. Nem akartunk mi semmi fölfordulást. Ezek a sárkányfattyak kezdték...

— Igen, persze — vágott közbe Varangyh türelmetlenül. — Ezt már hallottam az imént. — Csipás szeme hirtelen összeszűkült. — Hé, te ott! — ordította Raistlin felé mutatva. — Miben sántikálsz ott a sötétben? Kapjátok el, legények! — és az altörzsmester idegesen hátralépett egyet, riadt pillantással méregetve Raistlint. Jó pár goblin rontott előre, padokat és asztalokat borogatva, hogy megragadja a törékeny fiatalembert. Caramon mély torokhangján felhördült. Tanis intett a harcosnak, hogy maradjon nyugton.

— Talpra, hé! — mordult föl az egyik goblin, a dárdájával oldalba bökve a mágust.

Raistlin lassan fölkelt és óvatosan összeszedje szütyőit. Amikor a pálcájáért nyúlt, a goblin durván megragadta keskeny vállát.

— Ne érj hozzám! — sziszegte Raistlin hátralépve. — Én varázsló vagyok! A goblin megtorpant és kérdőn az altörzsmesterre nézett.

— Fogd el! — ordította Varangyh gyorsan elbújva egy különösen termetes goblin háta mögé. — Hozd csak ide a többiekkel együtt! Ha minden vörös köpönyeges alak mágus lenne, ezt az országot már rég ellepték volna a fehér nyulak. Ha nem jönne békével, piszkáld meg egy kicsit.

— Meglehet, hogy különben is megpiszkálom — morogta a goblin. Ezzel a varázsló állának szegezte dárdája hegyét, és közben jót röhögött saját viccén.

Caramont megint Tanisnak kellett visszafognia. — A fivéred meg tudja védeni magát! — súgta gyorsan a harcos fülébe.

Raistlin szétterpesztette ujjait és fölemelte, a kezét, mintha megadná magát, majd hirtelen így kiáltott: — Kalith karan, tobanis-kar! — és ujjait a goblinra szegezte. Apró, fényesen izzó dárdácskák röppentek elő a mágus ujjainak begyéből és mélyen belefúródtak a goblin mellébe. A teremtmény hanyatt vágódott és visítva terült el a padlón. A helyiséget betöltötte a megpörkölődött szőr és hús szaga, mire egész csapatnyi goblin vetette előre magát dühödten.

— Nehogy megöljétek, ti hülyék! — bömbölte Varangyh. De azért egészen kihátrált az ajtón, a nagydarab goblint pajzsként tartva maga előtt. — Verminaard Nagyúr szép váltságdíjat fizet a mágiát űzőkért, de — támadt újabb gondolata — semmit sem fizet az eleven surranókért, csak a kivágott nyelvükért. Még egy kísérlet, varázsló, és a surranónak vége!

— Mit törődöm én azzal a surranóval? — vetette oda Raistlin.

Egy hosszú szívdobbanásnyi időre minden hang elhalt a fogadóban. Tanis érezte, amint elönti a hideg verejték. Raistlin valóban tud vigyázni magára. A nyavalyás varázslója!

Varangyh éppenséggel nem erre a válaszra várt, és most sem tudta jobban, hogy mit cselekedjen, különösképpen, hogy azok a megtermett harcosok még mindig a kezükben tartották a fegyvereiket. Csaknem könyörgőn nézett a mágusra, mire Raistlin, alig láthatóan megvonta a vállát.

— Megyek én békességgel — suttogta felvillanó szemmel —, csak ne nyúljatok hozzám!

— Nem, persze hogy nem nyúlunk — dadogta Varangyh. A goblinok, bár aggódva néztek az altörzsmesterre, mégis hagyták, hogy a mágus továbbra is ott maradjon a fivére mellett.

— Mindenki együtt van? — csattant föl Varangyh ingerülten. — Akkor szedjétek össze a fegyvereiket és a csomagjaikat! Tanis, remélve, hogy ezáltal újabb bajokat előzhet meg, lekanyarította válláról íját és tegezét, és letette a fogadó kóromtól mocskos padlójára. Tasslehoff gyorsan mellélökte abroncsbotját, Kova morogva tette le harci szekercéjét. Mindnyájan követték Tanis példáját, Sturm kivételével, aki karba font kézzel állt a helyén és...

— Kérlek, hadd tartsam magamnál a csomagomat — szólalt meg ekkor Aranyhold. — Nincs benne fegyver és semmi számotokra értékes dolog. Esküszöm!

A társaság egy emberként fordult felé... eszükbe jutottak a nála lévő, kincset érő Korongok. Feszült, néma csend állt be. Zúgószél Aranyhold elé lépett. Korongját már ő is letette, de kardja még nála volt, akárcsak a lovagnál a magáé.

Váratlanul Raistlin lépett közbe: letette varázspálcáját, a varázsszereit tartalmazó csomagocskákat és a zsákját, benne értékes varázskönyveivel. Az utóbbiak nem izgatták különösebben: bűvös igék védelmezték a tartalmukat. Ha a tulajdonosukon kívül bárki olvasni próbálná őket, nyomban elvesztené az eszét. Varázspálcája pedig maga is pompásan gondot tudott viselni magára. A mágus ezután Aranyhold felé nyújtotta a kezét.

— Add oda neki a táskát — mondta csöndesen —, különben megölnek bennünket.

— Hallgass csak rá, aranyom — biztatta őt Varangyh —, ez egy értelmes ember.

— Inkább áruló! — kiáltotta a lány, magához szorítva kincsét.

— Add oda nekik azt a holmit! — ismételte meg Raistlin hipnotikus hangon.

Aranyhold érezte, amint elgyöngül... a mágus különös ereje fölébe kerekedik. — Neem! — csuklott el a hangja. — Ez az egyetlen reményünk...!

— Nem lesz semmi baja — suttogta Raistlin, a lány tiszta, kék szemébe fúrva tekintetét. — Emlékezz csak arra a pálcára! Mi történt, amikor én hozzáértem?!

Aranyhold pislogott: — Igen — motyogta —, téged megégetett. — Pszt! — intette le Raistlin fürgén — csak add oda nekik azt a táskát! Ne izgulj, nem lesz semmi baj! Az istenek megvédik a maguk dolgait.

Aranyhold még egyszer a varázslóra pillantott, majd vonakodva igent intett a fejével. Raistlin kinyújtotta vékony kezét, hogy elvegye tőle a csomagot. Varangyh altörzsmester mohón figyelte a táskát: vajon mi lehet benne? Persze úgyis kideríti hamarosan, de nem ez előtt a goblincsorda előtt.

Végül egyetlen személy maradt csak, aki nem engedelmeskedett a parancsnak. Sturm mozdulatlanul állt a helyén, arca sápadt volt, szeme vészesen villogott. Keményen markolta atyja ősi, kétkezi pallosát. Hirtelen megpördült, amint karján megérezte Raistlin hideg szorítását.

— Biztosítlak, hogy semmi baja nem esik — suttogta a mágus.

— Hogyan? — kérdezte a lovag, úgy rázva le a varázsló érintését, akár egy mérges kígyót.

— Azt nem mondom el neked, hogyan csinálom — sziszegte Raistlin. — Megbízol bennem, vagy sem... döntsd el magad! Sturm habozott.

— Ez nevetséges! — rikoltotta Varangyh. — Öljétek meg a lovagot! Öljétek meg mindet, ha tovább akadékoskodnak! Már rég aludnom kellene!

— Jól van hát — mormolta Sturm fojtott hangon. Odament a halomba rakott fegyverekhez és a tetejére tette nagy tisztelettel a pallosát. Jégmadárral és rózsával díszített ezüst hüvelye csak úgy csillogott a fényben.

— Óh, hát ez valóban csodás fegyver! — kiáltott fel Varangyh. Már lelki szemeivel látta is, amint oldalán a solamniai lovag kardjával Verminaard Nagyúr elé járul kihallgatásra. — Talán valóban át kellene adnom megőrzésre. Hozd ide...

Ám, mielőtt befejezhette volna mondókáját, Raistlin fürgén előreszökkent és lekuporodott a fegyverhalon mellé. Ujjai hegyéből éles fénysugár villant elő. Becsukta a szemét és kinyújtott kezét a fegyverek és egyéb holmik fölé tartva, különös szavakat mormolt maga elé.

— Állítsátok meg! — ordította Varangyh, de senki sem moccant a szavára.

Végül Raistlin elhallgatott és feje erőtlenül előrebukott. Fivére nyomban a segítségére sietett.

De Raistlin magától fölállt. — Tudjátok meg — hordozta körül arányló tekintetét a helyiségen —, hogy varázslat béklyójába vertem a holminkat. Bárki hozzáér, azt apránként emészti el Catyrpelius, a hatalmas féreg, az abyssi mélységek lakója, aki fölnyúl értetek és kiszívja a véreteket, míg nem marad belőletek más, mint egy kiszáradt, üres porhüvely!

— Catyrpelius, a hatalmas féreg! — lihegte Tasslehoff csillogó szemmel. — Ez hihetetlen! Még sohasem hallottam... Tanis a surranó szájára tapasztotta a tenyerét.

A goblinok riadtan léptek hátra a zöldes fényben tündöklő fegyverektől.

— Szedje már össze valaki azokat a vackokat — parancsolta Varangyh dühödten.

— Szedd össze magad — morogta egyik goblinja.

Nem moccant senki... Varangyh elveszítette a csatát. Bár nem dicsekedhetett valami fényes képzelőerővel, a hatalmas féreg, Catyrpelius képe azért eleven valóságként jelent meg a tudatában. — Jól van hát — morogta —, akkor vigyétek a foglyokat! Zárjátok be őket a ketrecbe, aztán hozzátok azokat a fegyvereket is, különben magatok kívánjátok majd, hogy inkább az a hogyishívják féreg szívogassa a véreteket! — Ezzel az altörzsmester tajtékozva elcsattogott.

A goblinok az ajtó felé terelték foglyaikat, meg-megbökdösve őket a kardjukkal, de Raistlinhez nem nyúlt senki.

— Csudálatos egy varázslat, Raist — dörmögte Caramon csöndesen. — Ugyan milyen erős lehet? Talán még...

— Körülbelül olyan erős, mint a te eszed — suttogta Raistlin és fölemelte a jobb kezét. Amint Caramon megpillantotta fivére tenyerén a villanópor kusza, fekete nyomait, hirtelen megértette a dolgot és szélesen elvigyorodott. Tanis hagyta el utolsóként a fogadót. Vetett még rá egy búcsúpillantást... a mennyezetről egyetlen lámpa fityegett, az asztalok fölborogatva, a székek összetörve, a mennyezet gerendái elfeketedtek, néhol teljesen keresztülégtek a tűzvésztől. Az ablakokat vastag, fekete korom takarta.

Már-már azt kívánom, hogy bárcsak haltam volna meg, mielőtt ezt meglátom — gondolta magában.

Kifelé haladtában még meghallotta, amint két hobgoblin kapitány hevesen vitatkozik rajta, melyikük szedje össze az elvarázsolt fegyvereket.

3 A rabszolgakaraván. Egy furcsa öreg varázsló

A társaság egy hideg, álmatlan éjszakát töltött el Vigasz főterén, egy kerekekre épített, vasrácsos ketrecbe zárva. Három ilyen ketrec állt a tisztás földjébe vert cölöpök egyikéhez láncolva. A cölöpök a lángoktól és a hőségtől megfeketedtek, alsó részük elszenesedett és megrepedezett. A tisztáson nyoma sem volt életnek, még a kövek felszíne is feketére olvadt.

Pirkadatkor megpillanthatták a másik két ketrecbe zárt többi foglyot is. A Vigasz városából útnak induló utolsó rabszolgakaravánt maga az altörzsmester vezette. Varangyh ezt az alkalmat akarta felhasználni arra, hogy a Pax Tharkas városában székelő Verminaard Nagyurat megkörnyékezze.

Caramon, az éj leple alatt egyszer megpróbálkozott a rács szétfeszítésével, de nem bírt vele.

Kora reggel hideg pára ülte meg a vidéket és eltakarta a foglyok szeme elől a földúlt városkát. Tanis pillantása Aranyholdra és Zúgószélre tévedt. Most már igazán megértem őket — gondolta magában. — Most már én is ismerem azt a dermesztő ürességet idebent, amely a karddöfésnél is jobban fáj. Az én otthonom is odaveszett!

A sarokban kuporgó Gilthanasra is vetett egy pillantást. Az elf még este fejfájásra és kimerültségre panaszkodott, elnézést kért tőlük, és egész éjszaka senkihez sem szólt egy szót sem, De Tanis, aki egyedül őrködött, látta, hogy nem alszik, de még csak nem is tetteti az alvást. Csak az alsó ajkát harapdálta és bámult ki a sötétségbe. Mindez eszébe juttatta, hogy... ha úgy akarná... akkor egy másik hely is volna, amelyet otthonának tekinthetne: Qualinosti! De nem, gondolta magában, Qualinosti sohasem volt igazi otthonom. Csupán egy hely volt, ahol éltem...

Varangyh altörzsmester bukkant elő a ködből, kezét dörzsölgetve és szélesen vigyorogva, amint büszkén végigtekintett rabszolgakaravánján. Ez még előléptetést is jelenthet! Egy ilyen jó fogás, különös tekintettel arra, hogy ebben a lepusztult városmaradványban lassacskán minden forrás elapad. Verminaard Nagyúr igazán elégedett lehet vele, főként, ami ezt az utolsó csapatot illeti. Az a nagydarab harcos... a lehető legjobb példány! Talán három ember munkáját is elbírja majd odalent a bányákban. A magas barbár is jónak ígérkezik. A lovagot viszont lehet, hogy meg kell öletnie... Solamnia szülöttei rendszerint megtagadnak mindennemű együttműködést. Hanem a két nő bizonyára elnyeri Verminaard Nagyúr tetszését... nagyon is különböznek egymástól, de a maga módján mindkettő igencsak szemrevaló. Varangyh maga is régóta vonzódott a vörös hajú felszolgálólányhoz, azokkal a csillogó zöld szemeivel, sokat ígérőén mélyen kivágott blúzával, ami éppen eleget mutatott meg enyhén szeplős bőréből ahhoz, hogy tantaloszi kínokat okozzon bármely férfinak a folytatást illetően.

Az altörzsmester álmodozását távoli acélcsattogás és rekedt ordítozás zavarta meg. Az üvöltözés egyre fokozódott. Hamarosan minden fogoly ébren volt már és szemét meresztgette kifelé a rácsokon, hátha megláthat valamit. Varangyh aggódva pillantott a foglyokra és azt kívánta, bárcsak több katonája lenne kéznél. A goblinok, látván a foglyok nyugtalanságát, talpra szökkentek és felajzott nyilaikat a ketrecekre irányították.

— Mi ez a lárma? — morogta Varangyh hangosan. — Hát ezek az idióták már egyetlen foglyot sem képesek idehozni felfordulás nélkül?

Hirtelen szörnyű üvöltés nyomott el minden más zajt. Egy fájdalomtól őrjöngő férfi ordítása volt az, amelyben mégis a harag volt a legerősebb.

Gilthanas sápadt arccal fölemelkedett.

— Ismerem ezt a hangot — jelentette ki. — Vasverő Therosé... pontosan ettől tartottam. A mészárlás kezdetétől segített az elfek menekítésében. Ez a Verminaard Nagyúr megesküdött, hogy elpusztít minden elfet... — Gilthanas figyelte, hogy reagál szavaira Tanis — vagy te talán nem is tudtál erről?

— Nem — felelte a félelf döbbenten. — Nem tudtam. Honnan is sejthettem volna?

Gilthanas elhallgatott és hosszan nézett Tanisra. — Bocsáss meg! — mondta végül. — Alighanem rosszul ítéltelek meg. Azt hittem, talán épp ezért növesztettél szakállt.

— Soha! — szökkent talpra Tanis. — Hogy merészelsz azzal vádolni...

— Tanis! — figyelmeztette Sturm.

A félelf ekkor megfordult és látta, hogy a goblinok egyenesen az ő szívére irányítják nyilaikat. Kezét fölemelte és visszahátrált a helyére, éppen akkor, amikor egy szakasznyi hobgoblin elővonszolt egy keménykötésű férfit.

— Tudomásomra jutott, hogy Therost elárulták — mormolta Gilthanas. — Visszajöttem hát, hogy figyelmeztessem őt. Ha ő nincs, sohasem menekülhettem volna meg Vigaszból élve. Tegnap este kellett volna találkoznunk a fogadóban. Mivel nem jött el, megijedtem.

Varangyh altörzsmester föltárta a társaság ketrecének ajtaját — és ordítva sürgette a hobgoblinokat, hogy gyorsabban hozzák a foglyukat. A goblinok a többi foglyot tartották sakkban, míg a hobgoblinok belökték Therost a ketrecbe.

Varangyh altörzsmester sietve rájuk csapta az ajtót. — Ez megvolna! — üvöltötte. — Fogjátok be a barmokat! Indulunk! Goblinok csoportjai megtermett jávorszarvasokat tereltek a tisztásra és nekiláttak, hogy a ketrecszekerek elé fogják őket. Ordítozásuk és kapkodásuk Tanist nem érdekelte... rémült figyelmét csak a kovács kötötte le.

Vasverő Theros ájultan hevert a ketrec aljára vetett szalmán. Erős jobb keze helyén szánalmas csonk meredezett. A karját közvetlen a válla alatt csapták le, láthatóan valami tompa eszközzel. A borzalmas sebből patakzott a vér és tócsákba gyűlt a ketrec padlóján.

— Legyen ez jó lecke mindazok számára, akik az elfeket segítik! — kiáltotta belesve a rácson az altörzsmester, és piros malacszeme elővillant vaskos zsírpárnái közül. — Többé ez már nem kovácsol semmit, hacsak új karja nem nő! Majd én... affene! — egy nagyra nőtt jávorszarvas ment neki és ledöntötte a lábáról.

Miután nagy nehezen föltápászkodott, Varangyh nekiesett a szarvast vezető alaknak. — Sestun! Te félkegyelmű! — ordította, és egyetlen csapással a földre terítette a nála jóval kisebb teremtményt.

Tasslehoff kíváncsian mustrálta a szerencsétlent, gondolván, hogy valami kis növésű goblin lehet. De hamar, rájött, hogy csak egy goblinpáncélt öltött mocsári törpe. A kis figura nagy nehezen fölállt, hátratolta túlméretezett sisakját és gyilkos pillantással kísérte a karaván eleje felé csörtető altörzsmestert, azután sárkupacokat kezdett hajigálni utána. Ettől láthatóan megnyugodott a lelke, mivel hamarosan fölhagyott vele és visszafordult, hogy helyére terelje a lomhán mozgó jávorszarvast.

— Hűséges barátom — suttogta Gilthanas és kezébe vette a kovács nagy, fekete bal kezét. — Lám, hűségedért az életeddel fizettél.

Theros bágyadtan ránézett, de szemmel láthatóan nem hallotta az elf szavait. Gilthanas megpróbálta elszorítani a szörnyű sebet, de a vér csak tovább ömlött a szalmára. A kovács életereje fogytán volt.

— Nem — szólalt meg ekkor Aranyhold a szenvedő mellé térdelve. — Nem kell föltétlenül meghalnia. Én gyógyító vagyok.

— Hölgyem — vetette oda Gilthanas ingerülten — Krynn egyetlen pontján sincs olyan gyógyító, aki segíthetne ezen az emberen. Máris több vért veszített, mint amennyi összesen van egy törpének! A pulzusa olyan gyönge, hogy alig érzem. A legkegyesebb dolog, ha hagyjuk békében meghalni, mindenféle barbár hókuszpókusz nélkül.

De Aranyhold nem törődött vele. Tenyerét Theros homlokára tette és behunyta a szemét.

— Mishakal — kezdett imába —, te, a gyógyítás szeretett istennője, áldd meg ezt az embert! Ha még sorsa nem teljesedett be, gyógyítsd meg őt, hogy éljen és szolgálhassa az igazság ügyét!

Gilthanas tovább tiltakozott és már nyúlt, hogy félrehúzza Aranyholdat. Hirtelen megdermedt és eltátotta a száját a csodálkozástól. A kovács sebének vérzése elállt és ámuló szeme láttára kezdett összeforrni fölötte a hús. A sebesült fakóbarna bőrébe visszaköltözött a melegség, légzése megnyugodott és könnyebbé vált, majd elnyomta őt a jótékony, egészséges álom. A közeli ketrecekből áthallatszott a többi fogoly ámuló mormogása és sóhajtozása. Tanis ijedten pillantott körül, nem vett-e észre valamit valamelyik goblin vagy sárkányfattyú, de mindnyájukat teljesen lekötötte a rakoncátlan szarvasok befogása a ketrecek elé. Gilthanas visszahúzódott a ketrec sarkába és onnan nézte Aranyholdat elgondolkodva.

— Tasslehoff, kotorj össze egy kevés szalmát! — utasította Tanis a surranót. — Caramon és Sturm, segítsetek odacipelni őt a sarokba!

— Tessék! — nyújtotta Zúgószél a köpönyegét. — Takarjátok be ezzel.

Aranyhold, miután megbizonyosodott róla, hogy Theros kényelmesen fekszik, visszatért a helyére, Zúgószél mellé. Arca olyan nyugodt és békés volt, mintha a ketrecen kívüli hüllőlények lennének az igazi foglyok, nem pedig ők. Már délre járt, amikor a karaván végre szedelőzködni kezdett. Pár goblin némi ennivalófélét lökött a ketrecbe: húscafatokat meg kenyérmaradékot, de a rothadó, bűzös húsból senki sem tudott enni egy falatot sem, hát kihajigálták a ketrecből. A kenyeret viszont mohón felfalták, mivel az előző este óta egyikük sem evett semmit. Varangyh hamarosan mindent rendben talált, előre ügetett hát bozontos póniján és kiadta a parancsot az indulásra. Nyomában Sestun, a mocsári törpe poroszkált. Amikor megpillantotta a ketrec mellett a sárban és mocsokban heverő húscafatot, megtorpant, fölkapta és mohón a szájába gyömöszölte.

Egy-egy ketrecszekér elé négy jávorszarvast fogtak be. Elöl, durván összeeszkábált padfélén két-két hobgoblin ült: egyikük a gyeplőt tartotta, másikuk kardot és ostort markolt.

Varangyh a menet élére állt, mögé vagy ötven páncélos, jól fölfegyverzett sárkányfattyú sorakozott fel. Egy másik, legalább dupla annyi hobgoblinból álló csapat a ketrecek mögött várta az indulást.

A sok kavarodás és szitkozódás után a karaván végre nekilódult. Vigasz néhány megmaradt lakója szomorúan nézett utána. Ha ismertek is valakit a foglyok között, nem szóltak hozzá, nem intettek búcsút neki. A ketreceken belül és kívül állók arca azoké volt, akik már nem érzékelték többé a fájdalmat. Tikához hasonlóan ők is megfogadták, hogy többé nem sírnak.

A karaván dél felé indult el Vigaszból a Kapu-hágóhoz vezető régi országúton. A hobgoblinok és sárkányfattyak háborogtak, hogy a tűző napon kell menetelniük, de nyomban fölvidultak és gyorsabban is szedték a lábukat, amint beértek a hágó magas szirtfalai közé. Bár a foglyok igencsak fáztak a kanyonban, mégis kissé megkönnyebbültek: nem kellett már látniuk hazájuk feldúlt földjét.

Estére járt már az idő, amikor kijutottak a kanyargó szakadékból és elérték Kapu városát. A foglyok a rácsokhoz szorított arccal igyekeztek elcsípni valamit a nyüzsgő kereskedőváros képéből. Ám most csupán két alacsony, megfeketedett és összeégett kőfalat láthattak ott, ahol valaha a város lehetett. Életnek semmi jelét nem tapasztalták. A rabok kétségbeesve hanyatlottak vissza a padlóra.

Kiérve ismét a nyílt térségre, a sárkányfattyak kijelentették, hogy szívesebben menetelnek éjszaka, amikor nem érik őket a nap sugarai. Ezért aztán a karaván csak néhány kurta pihenőt tarthatott hajnalig. Az alvás teljesen lehetetlen volt a mocskos, minden kátyúban nagyot döccenő ketrecekben. Akik nagy nehezen legyűrték a sárkányfattyaktól kapott szánalmas ételt, hamarosan kihánytak mindent. Emellett csak naponta kétszer-háromszor kaptak egy-egy kis csészényi vizet.

Aranyhold ott maradt a sebesült kovács mellett. Bár Vasverő Therost többé nem fenyegette a közvetlen halál, azért még nagyon rossz állapotban volt. Hamarosan magas láz gyötörte, és lidérces álmában Vigasz ostromáról habogott összefüggéstelenül. Olyan sárkányfattyakat emlegetett, akiknek teste haláluk után valamilyen savvá változott és szétmarta áldozataikat, meg olyanokról, akiknek csontjai elmúlásuk pillanatában fölrobbantak, és széles körben elpusztítottak mindenkit. Tanis, miután végighallgatta a kovács borzalmas lázálmait, végül maga is rosszul lett. Most először döbbent rá igazán a helyzet iszonyatos voltára. Hogyan reménykedhetnének benne, hogy megküzdenek a halálos leheletű sárkányokkal, akik a valaha élt legnagyobb mágusokat nem számítva, maguk a leghatalmasabb varázslók? Hogyan győzhetnék le a sárkányfattyak nagy számú seregeit, ha még a tetemeik is ölni képesek?

Az összes vagyonunk, gondolta keserűen Tanis, Mishakal néhány Korongja, és annak is mi hasznát vehetjük? Alaposan megvizsgálta a Korongokat Xak Tsarothból Vigaszba vezető útjuk közben, de alig valamit tudott kisilabizálni a ráírtakból. Aranyhold ugyan megértette a gyógyítás művészetére vonatkozó szavakat, de azon kívül édeskeveset.

— A nép vezére majd mindent megért — jelentette ki megingathatatlan hittel. — S az én feladatom most, hogy őt megtaláljam!

Tanis szeretett volna osztoznia hitében, de ahogy keresztülhaladtak a fölperzselt tájakon, egyre kevésbé bízott benne, hogy bármilyen vezér sikerrel vehetné föl a harcot ennek a Verminaard Nagyúrnak a seregeivel. E kételyek azonban csak kis részét képezték a félelf egyéb gondjainak. Az orvosságától megfosztott Raistlint addig gyötörte a köhögés, amíg csaknem olyan rossz állapotba került, mint Theros, s így Aranyholdnak már két súlyos ápoltja volt. Szerencsére Tika segített a síkföldi lánynak a mágus gondozásában. Tika, akinek apja szintén amolyan varázslóféle volt, minden mágiához értő iránt mélységes csodálatot érzett.

Valójában Tika apja volt az, aki egykoron Raistlint is elindította mágusi pályáján. Raistlin apja egyszer elvitte az ikerfiúkat és mostohalányát, Kitiarát a nyárvégi ünnepségekre, ahol a gyerekek megnézhették a Csodálatos Waylan mesés trükkjeit. A nyolcéves Caramon hamarosan megunta a dolgot és szívesen csatlakozott mostohahúgához, hogy megnézzék a lányt érdeklő műsort, a kardvívást. Raistlin, aki már akkor sovány és törékeny volt, nem sok örömét lelte az ilyen kemény játékokban, s az egész napot Waylan, az illuzionista műsorának bámulásával töltötte el. Miután este hazatértek, Raistlin az egész családot elkápráztatta azzal, hogy hibátlanul elismételt minden trükköt. Másnap az apja elvitte a fiút az egyik legnagyobbnak ismert mágushoz és beadta hozzá inasnak.

Tika mindig is csodálta Raistlint, és elbűvölve hallgatta a kalandos történeteket az Ősmágia Legendás Tornyaihoz tett rejtélyes utazásáról. Most egyrészt tiszteletből, másrészt a magánál gyengébbek iránti ösztönös segíteni akarásból fakadó igyekezettel fogott hozzá a mágus ápolásához. No meg azért is (ismerte el kizárólag maga előtt), mert szorgoskodását hálás és biztató mosollyal jutalmazta Raistlin jóképű ikertestvére.

Tanis azt sem tudta, mi okoz neki nagyobb fejfájást: a mágus egyre romló állapota, vagy az idősebb, tapasztalt harcos és a fiatal... s Tanis meggyőződése szerint a róla terjengő pletykák ellenére tapasztalatlan és sebezhető pincérlány között kibontakozó románc.

Volt ezen kívül egyéb gondja is: Sturm, akit porig alázott, hogy foglyul ejtették és most valami vágómarhaként hurcolják keresztül az egész országon, olyan mély apátiába zuhant, amelyből Tanis szerint talán többé sohasem kecmereg ki. Sturm egész nap csak ült és bámult kifelé a rácson, vagy... ami még rosszabb, mély, érzéketlen álomba zuhant, amiből sehogy sem tudták fölébreszteni.

Végül a saját lelke háborgásával is meg kellett birkóznia, amelynek okozója a ketrec sarkában kuporgó elf volt maga. Valahányszor Gilthanasra tévedt a pillantása, Qualinosti otthonának keserű emlékei bukkantak elő. Ahogy közeledtek elfhazája felé, megrohanták a rég elfeledettnek hitt emlékek, amelyek éppoly dermesztőek voltak a számára, mint az élő holtak érintése a Komor Erdőben.

Gilthanas gyermekkori barátja... mit barátja, majdnem testvére volt! Egy háztartásban nőttek fel és közel azonos korúak lévén, mindig együtt játszottak, birkóztak és nevetgéltek. Amikor Gilthanas kishúga eléggé fölcseperedett, a legénykék megengedték neki, hogy csatlakozzék hozzájuk. A hármas egyik legkedveltebb szórakozása az volt, amikor bátyjukat, az erős és komoly ifjú Porthiost bosszanthatták, aki, már nagyon korán átérezte népének minden gondját-baját. Gilthanas, Laurana és Porthios a Qualinosti elfek uralkodójának, a Napszónoknak a gyermekei voltak, és Porthios tudta, hogy apja halála után ő lép majd a helyébe.

Az elfek országában sokan furcsállották, hogy a Napszónok saját házába fogadja elhunyt fivére özvegyének zabigyermekét, akinek emberi harcos apja egyszerűen megerőszakolta az anyját, s ő ebből a nászból született. Az asszony, félvér fiának megszületése után alig pár hónappal meghalt bánatában. De a rendíthetetlen felelősségtudattal megáldott Napszónok gondolkodás nélkül magához vette a gyermeket. Csak hosszú évek múltán bánta meg tettét, amikor egyre növekvő aggodalommal szemlélte szeretett lánya és a félelf között kibontakozó szerelmet.

A helyzet Tanist magát is alaposan zavarba ejtette. Félig ember lévén, a fiú olyan hamar érett férfivá, amit a lassabban fejlődő elf hajadon sehogy sem volt képes követni. Tanis megértette, milyen keserűséget jelenthetne az ő egyesülésük az általa annyira szeretett családnak. Ekkoriban tört rá az a belső bizonytalanság is, amely végigkísérte egész életén: az állandó küzdelem elf és emberi volta között. Nyolcvanéves (emberi léptékkel húszéves) kora körül Tanis eltávozott Qualinostból. A Napszónok csöppet sem bánkódott az ifjú döntésén.

Igyekezett ugyan eltitkolni érzéseit a fiatal félelf előtt, de azért mindketten egyformán tisztában voltak a helyzettel. Gilthanas már nem volt ennyire tapintatos vele. Kemény szópárbaj bontakozott ki közöttük Laurana miatt. Évek múltak el, mire e szavak ütötte sebek begyógyultak, de Tanis sohasem volt biztos benne, hogy valaha is végleg elfelejti vagy megbocsátja neki őket. Valószínűleg Gilthanas is így érzett. Ezért aztán kettejük számára volt a leghosszabb ez az utazás. Tanis néhányszor megpróbálkozott némi felületes társalgással, és már ennyiből is rájött, hogy Gilthanas alapvetően megváltozott. Az ifjú elf lord azelőtt mindig nyílt, becsületes, vidám és jószívű volt. Nem irigyelte bátyját, amiért annak, mint trónörökösnek nagyobb beleszólása volt a dolgokba. Ő inkább afféle tudós volt, a mágia mesterségének kedvelője, bár azt sohasem vette olyan komolyan, mint például Raistlin. Kiváló harcos volt, de az elfekhez hasonlóan, nem szerette a küzdelmet. Rendkívüli odaadást tanúsított a családja és főleg a húga iránt. De most csöndben, komoran ült a helyén, ami csöppet sem volt jellemző az elfekre. Az egyetlen alkalom, amikor némi érdeklődést mutatott, az volt, mikor Caramon előállt valami szökési kísérlet tervével. Annyit mondott neki, hogy nyomban felejtse el, különben a pusztulásba sodorhatja mindnyájukat. Amint Caramon tovább erőltette a dolgot, csak a “teljes esélytelenségről” mormogott valamit, majd mély hallgatásba burkolózott.

Harmadnap, pirkadat körül a sárkányfattyúsereg az éjszakai hosszú meneteléstől elpilledve már a közeli pihenés örömeire gondolt. A kis csapat viszont az újabb álmatlan éjszaka végén csupán a következő hideg és keserves nap elébe nézett. Ekkor hirtelen megtorpantak a ketrecszekerek, és Tanis meglepődve pillantott fel a megszokott ritmus megváltozásán. A többi fogoly is a rácsokhoz húzódva lesett kifelé. Egy öregembert láttak, aki hosszú, valaha bizonyára fehér köpenyt és ütött-kopott csúcsos süveget viselt. Olybá tűnt, mintha egy fához beszélne.

— Azt kérdem, hallottad-e, amit mondtam? — bökdöste az öreg a tölgyet egy kopott sétapálcával. — Azt mondtam, hogy mozdulj, és úgy is értettem. Azon a sziklán üldögéltem — mutatott egy kődarabra — és öreg csontjaim élvezték a fölkelő nap első sugarainak meleget, amikor arcátlanul hűvös árnyékot vetettél rám! Azt mondtam, menj innen, de rögtön!

De a fa nem válaszolt neki semmit, és persze nem is mozdult.

— Nem tűröm tovább az arcátlanságodat! — kiáltotta a vénember és botjával csépelni kezdte a fát. — Menj innen, vagy... vagy én...

— Valaki dugja be ezt a holdkórost az egyik ketrecbe! — ordította a karaván elejéről hátrakocogó Varangyh altörzsmester.

— Vegyétek le rólam a kezeteket! — visított az öreg a köré szökkenő sárkányfattyakra. Erőtlenül csapkodta őket a pálcájával, míg végül el nem vették tőle. — A fát tartóztassátok le! — óbégatta. — A napfény eltakarása! Ez a vád ellene!

A sárkányfattyak az öreget felkapták és behajították Tanisék ketrecébe, ahol köpönyegébe gabalyodva elnyúlt a padlón.

— Nincs semmi bajod tiszteletre méltó öreg? — kérdezte Zúgószél és segített fölülni a vénembernek. Aranyhold is ellépett Theros mellől. — Mondd, öreg — szólt hozzá lágyan.

— Nem sérültél meg? Én papnője vagyok...

— Mishakalnak — vágta rá a vénember a lány nyakékére pillantva. — Hm, hmm, milyen érdekes, igazán — és csodálkozó tekintettel mérte végig az ékszert. — Igazán nem látszol háromszáz évesnek!

Aranyhold csak pislogott tanácstalanul, nem jött a nyelvére semmi válasz. — Hogyan találtad ki? Talán fölismerted...? Hát, valóban nem vagyok háromszáz éves... — habogta zavartan.

— Hát persze, hogy nem vagy! Bocsáss meg, kedvesem! — simogatta meg a kezét a vénség. — Különben sohase emlegessük egy hölgy életkorát a nyilvánosság előtt! Bocsáss meg, többé nem fordul elő! Ez a mi kis titkocskánk...

— mondta az öreg sipító suttogással.

Tass és Tika nem bírta tovább vihogás nélkül. Az öreg körülnézett. — Kedves tőletek, hogy megálltatok miattam és fölvettetek... még hosszú az út Qualinostig.

— De mi nem is Qualinostba tartunk — vágott közbe Gilthanas élesen.

— Rabok vagyunk és Pax Tharkas bányái felé hurcolnak.

— Ó! — nézett körül az öreg még egyszer, felületesen. — Nos, akkor... vajon hamarosan ideér az a másik csapat? Megesküdtem volna rá, hogy ez lesz az!

— Mi a neved, kedves öreg? — kérdezte tőle Tika.

— Hogy a nevem? — tétovázott az öreg homlokát ráncolva. — Fizban? Igen, Fizban!

— Szóval Fizban — ismételte meg Tasslehoff, amikor a szekér ismét nekilódult. — Hiszen az nem is név!

— Valóban nem? — kérdezte az öreg ijedten. — Az már igazán nagy baj... egészen megkedveltem!

— Szerintem nagyon is rendes név! — vetett lesújtó pillantást Tika a surranóra. Tass erre visszavonult az egyik sarokba és sóvárogva nézte az öreg válláról csüngő erszénykéket.

Váratlanul erősen felköhögött Raistlin, a rohamai egyre súlyosabbakká váltak. Teljesen kimerült és keserves fájdalmai lehettek. A teste csak úgy tüzelt. Aranyhold sem tudott segíteni rajta. Caramon odatérdelt mellé és letörölte szája széléről a ráfröccsent véres nyálat.

— Az a kotyvalék kellene, neki, amit mindig iszik — sóhajtotta a harcos panaszosán. — Még sohasem láttam ilyen rossz állapotban. — Ha nem hallgatnak a szép szóra — dühöngött az óriás —, majd betöröm a fejüket! Nem érdekel, hányan vannak!

— Majd beszélünk velük, amint megállunk pihenőre — ígérte Tanis, bár előre tudta az altörzsmester várható válaszát.

— Bocsánat — motyogta az öreg —, szabad? — és letelepedett Raistlin mellé. Az ifjú varázsló homlokára tette a kezét és pár szót mormolt határozottan. A közelebb húzódó Caramon csak annyit hallott, hogy “Fistandan...”, meg “Nincs itt az idő...” Ez semmiképp sem lehetett olyasféle gyógyító ima, amilyennel Aranyhold próbálkozott, de Caramon észrevette, hogy a fivére reagál rá! Persze a reakciója elég különösre sikeredett. Raistlin szemhéja megremegett, majd fölpattant. Vad tekintettel meredt az öregre, aztán gyönge kezével elkapta a csuklóját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fölismerné a vénséget, de ekkor Fizban csöndesen elhúzta szeme fölött a kezét. A rémület kifejezése megenyhült és zavarodottságnak adta át a helyét.

— Hahó! — bődült rá ekkor Fizban. — A nevem... izé... Fizban! — és keményen ránézett Tasslehoffra, nehogy a csibész ismét fölvihogjon.

— Te... varázsló vagy — lihegte Raistlin. A köhögése teljesen elmúlt.

— Hmm, igen... azt hiszem...

— Én is mágus vagyok — próbált meg fölülni Raistlin.

— Na ne tréfálj — az öreg úgy nézett ki, mint akit megcsiklandoztak. — Micsoda kicsiny világ ez a Krynn! Föltétlenül meg kell, hogy tanítsalak — egy-két trükkömre! Van egy varázsigém... egy tűzgolyó... nos, lássuk csak, hogy is van? És az öreg hosszasan eltöprengett, míg a karaván meg nem állt hajnali pihenőre.

4 Szabadulás. Fizban varázstudománya

Raistlinnek szenvedett a teste, Sturmnak gyötrődött a lelke, de a négynapi bezártság során a legnagyobb kínokat mindannyiuk közül bizonyára Tasslehoff állta ki.

Az elképzelhető legkegyetlenebb büntetés egy surranónak az, ha bezárják. Másfelől viszont az a hír járja, hogy bármely más lény számára az a legkegyetlenebb büntetés, ha egy surranóval együtt csukják be. Tasslehoff háromnapi szakadatlan fecsegése, viccelődése és mindenféle tréfája után a társaság minden tagja egész biztosan készségesen vállalt volna egy békés órát valamilyen kínpadon... legalábbis Kova szerint. Végül, amikor már Aranyhold is elveszítette a türelmét és majdnem lekevert neki egyet, Tanis száműzte Tasst a ketrec legvégébe. Lábát kilógatva, a surranó a rácshoz préselte a képét és csak az járt az eszében, hogy rövidesen belepusztul a semmittevésbe. Ennyire még sohasem unatkozott egész életében.

A dolgok érdekes fordulatot vettek Fizban megjelenésével, de az öreg szórakoztató értéke igencsak megkopott, amikor Tanis visszaadatta Tassal az erszénykéit. így aztán Tasslehoff, végső elkeseredésében, új célpontot talált magának.

Mégpedig Sestun, a mocsári törpe személyében.

A társaság általában derűs sajnálkozással figyelte Sestun sorsának alakulását. A mocsári törpe Varangyh gúnyolódásának és kegyetlenkedésének állandó tárgya volt. Egész éjszaka az altörzsmester parancsait teljesítette: üzenetet vitt tőle elölről, a menet végét lezáró hobgoblin kapitánynak, valami falnivalót cipelt Varangyhnak valamelyik társzekér rakományából, etette és itatta az altörzsmester gebéjét, és mindenféle undok munkát végzett, amit a főnöke csak képes volt kiagyalni számára. Varangyh napjában legalább háromszor fölrúgta, a sárkányfattyak állandóan piszkálták, a hobgoblinok pedig elszedték az ennivalóját. Még a jávorszarvasok is felé rúgtak, amint elügetett mellettük. A mocsári törpe olyan szomorúan dacos lélekkel viselte el az egész tortúrát, hogy végül kivívta a társaság minden tagjának rokonszenvét.

Ha éppen nem volt dolga, igyekezett is a közelükben maradni. Tanis kikérdezte őt a szülőföldje felől és arról, hogyan került az altörzsmester szolgálatába, hátha kiszedhet belőle valami újságot Pax-Tharkas városa felől: A története eltartott egy teljes napig és még egy nap kellett hozzá, hogy összerakják valahogy, mivel mindent a közepén kezdett, utána meg csapongóit előre-hátra.

Ami végül is kikerekedett belőle, a társaságnak nem nyújtott sok segítséget: Sestun, egy nagy csapat társával együtt a Pax-Tharkas körüli hegyekben tanyázott, amikor Verminaard Nagyúr sárkányfattyúcsapatai elfoglalták az acélfegyvereik előállításához nélkülözhetetlen vasércbányákat.

— Nagy tűz... egész nap, egész éjjel. Rossz szag! — fintorította el az orrát Sestun. — Én kap jó munkát, konyhában. Mások követ tör, nappal, éjjel. — Képe egy pillanatra földerült. — Én szerez forró leves. Nagyon forró.

— Itt elfancsalodott. — Levest kilöttyint... nagyon gyorsan fölforrósít páncélt. Verminaard Nagyúr egész hét hátán fekszik. Én jön altörzsmester — sóhajtotta — ...Én önkéntes.

— Talán lecsaphatnánk azokra a bányákra — derült föl Caramon.

— Jó ötlet — jegyezte meg Tanis eltöprengve —, és hány sárkányfattyú őrzi azokat a bányákat?

— Kettő! — tartotta föl Sestun mind a tíz bütykös ujját.

Tanis visszagondolt rá, hol hallottak ilyesmit utoljára és fölsóhajtott.

Sestun reménykedő pillantást vetett rá. — És van sárkány is, kettő.

— Két sárkány? — kérdezte Tanis hitetlenkedve.

— Nem több... kettő.

Caramon nyögve dőlt hátra. Xak Tsaroth óta a harcos igencsak komolyan vette a sárkánybajvívást. Sturm segítségével végiggondolták Huma minden legendáját, az egyetlen sárkányverőét, akire a lovag emlékezett. Sajnos mindeddig senki sem vette komolyan Huma történeteit (Solamnia lovagjait kivéve, akiket ezért mindenki kinevetett), így aztán a róla szóló mesék eltorzultak vagy feledésbe merültek az idők során.

— Egy lovag, az erő és az igazság bajnoka, ki lehívta a földre az isteneket, s ki Sárkánydárdát kovácsolt — dörmögte Caramon, Sturm felé pillantva, aki kábultan aludt a börtönük padlójára vetett szalmán.

— Sárkánydárda? — ébredt föl Fizban hangos horkantással. — Sárkánydárda? Ki locsog itt a Sárkánydárdáról?

— A fivérem — suttogta Raistlin keserű mosollyal. — A himnuszt idézi. Úgy látszik, a lovaggal együtt szenvedélyükké váltak a gyermekmesék és most már nem szabadulhatnak tőlük.

— Huma és a Sárkánydárda! — dörmögte a vénember a szakállát simogatva.

— Jó történet... és semmi több — ásított Caramon és megvakarta a mellét. — Ki tudja, mennyire igaz, mennyire valóság az a Sárkánydárda, vagy éppen maga Huma!?

— Azt viszont tudjuk, hogy a sárkányok valóságosak — dünnyögte Raistlin.

— Huma valóban élt — szólt közbe Fizban csöndesen —... és a Sárkánydárda is létezett — komorodott el ráncos képe.

— Valóban? — élénkült meg Caramon. — Elmondanád, milyen volt?

— Hát persze — nézett rá Fizban fölényesen.

Most már mindenki élénken figyelt. Ilyen tekintélyes hallgatóság kissé zavarba is ejtette az öreg varázslót:

— Ez a fegyver olyan volt, mint... nem, nem is olyan. Valójában egészen olyan... nem, ez se jó. Inkább a... majdnem a... szóval úgy nézett ki, mint egy dárda. Igen, ez az! Egy dárda! — Bólogatott komolyan. — És kiváló fegyver volt a sárkányok ellen.

— No, én szunditok egyet — mordult föl Caramon. Tanis elmosolyodott és megcsóválta a fejét, majd a rácsnak támaszkodva maga is lehunyta a szemét. A teljesen éber és unatkozó surranó reménykedve pillogott Raistlinre. Néha, ha éppen jó kedvében volt, a mágus mesélt néhány történetet a régmúlt idők varázslóiról, de most, köpönyegébe burkolózva Fizbant fürkészte kíváncsian. Az öreg egy deszkadarabon üldögélt, halkan horkolt, feje föl-le billegett, ahogy a zökkenők diktálták. Raistlin aranyszeme csillogó réssé szűkült, mintha valami váratlan, zavaró gondolata támadt volna. De egy pillanat múlva ő is fejére húzta kámzsáját és hátradőlt... arca elsüllyedt a csuklya árnyékában.

Tasslehoff fölsóhajtott, aztán földerült a képe, amint körülnézve megpillantotta a ketrecük körül ólálkodó Sestunt. Íme, történeteinek fogékony hallgatósága!

Közelebb intette a settenkedőt és belekezdett egyik kedvenc meséjébe. Közben a két hold lement... a foglyok mélyen aludtak. A hobgoblinok félálomban botorkáltak mögöttük és a táborverés esélyeit latolgatták. Varangyh altörzsmester elöl kocogott, előléptetésről álmodozva. Mögötte a sárkányfattyak morgolódtak durva nyelvükön és gyilkos pillantásokkal méregették az altörzsmestert, amikor éppen nem nézett oda.

Tasslehoff a ketrec szélén kilógatva a lábát, Sestunt tartotta szóval. A surranó kileste, hogy Gilthanas csak tetteti az alvást. Észrevette, amint az elf kinyitja a szemét és villámgyorsan körülpillant, amikor úgy véli, hogy senki sem figyel rá. Ez végtelenül felcsigázta Tass kíváncsiságát. Az volt az érzése, hogy Gilthanas keres, vagy éppenséggel vár valamit. Történetének szálai összekuszálódtak.

— És akkor... izé... előhúztam egy követ az iszákomból és odavágtam... hmm... egyenesen a varázsló fejéhez — fejezte be a mesét sietve. — A démon elkapta a lábát és lerántotta magához, Abyss fekete mélységébe.

— De előbb démon neked megköszön — igazította helyre Sestun, aki korábban már két változatát is hallotta ennek a történetnek. — Te elfelejt.

— Tényleg? — kérdezte Tass, szemét le nem véve Gilthanasról. — Nos, igen, a démon megköszönte nekem, de aztán visszavette a varázsgyűrűt, amelyet korábban adott. Ha nem lenne ilyen sötét, még láthatnád is a gyűrű csíkját az ujjamon.

— Nap fölkelés... reggel hamar... akkor látom — hadarta a mocsári törpe kíváncsian.

Még sötét volt, de a keleti ég alján már keskeny világos csík jelezte, hogy hamarosan fölvirrad keserves utazásuk negyedik napja.

Tass hirtelen valami madárfüttyöt hallott az erdőből. Nyomban több hasonló válaszolt rá. Milyen különös madárdal, gondolta magában. Ilyesmit még sohasem hallott, igaz nem is járt ilyen messze délen. Csak számos térképének egyike alapján sejtette, hol lehetnek éppen. Már átkeltek a Fehértajték folyó egyetlen hídján és tovább igyekeztek dél felé, Pax-Tharkas városába, amely a surranó térképén a nevezetes Tarsörét vasbányák helyeként szerepelt. A terep emelkedni kezdett és nyugat felől sűrű rezgőnyárerdők tűntek föl. A sárkányfattyak és hobgoblinok az erdő felé tekingettek és megszaporázták lépteiket. Ennek az erdőnek a mélyén volt Qualinosti, az ősi elf fészek. Ismét füttyentett egy madár, most már sokkal közelebbről. Tasslehoff haja az égnek meredt, amint ugyanaz a füttyszó közvetlenül a háta mögött is fölhangzott. Hátranézve meglátta, hogy Gilthanas fölállt és két ujját szájába kapva éles füttyszót hallat.

— Tanis — sikkantotta a surranó, de a félelf már ébren volt... és persze a többiek is.

Fizban is fölébredt, nagyot ásított és körülnézett — Ó, jól van — sóhajtotta —, itt vannak az elfek.

— Miféle elfek... hol? — ült föl Tanis hirtelen.

Váratlanul suhogó hang hallatszott, mint egy felröppenő szalonka szárnycsattogása. Az előttük haladó társzekér felől sikoltás, majd recsegés-ropogás hallatszott, amit a kocsisát vesztett tákolmány a következő kátyúba zöttyent és fölborult. Saját ketrecük hajtója erőteljesen megrántotta a gyeplőt, hogy megállítsa a jávorszarvasokat, mielőtt belerohannának a felfordult társzekérbe. A ketrec is veszedelmesen megbillent, ledöntve lábukról utasait. A kocsis újból megindította a szarvasokat, hogy kikerülje az útjukat álló roncsot.

A hajtó ekkor rémülten felüvöltött és a nyakához kapott, ahonnan tollas nyílvessző meredezett, élesen kirajzolódva a halványan fénylő hajnali égbolt kárpitja előtt. A hajtó teste lefordult az ülésről. Fegyveres társa fölpattant, kirántotta a kardját, de nyomban maga is előrebukott, mellében egy nyílvesszővel. A jávorszarvasok, amint megérezték, hogy a gyeplő ellazul, lelassították lépteiket, míg végre a ketrec egy döccenéssel megállt. Üvöltések és sikolyok visszhangoztak a karaván egész hosszában, a nyílvesszők sziszegésének kíséretében.

A foglyok hasra vetették magukat a ketrecben, hogy elkerüljék a nyílzáport.

— Mi ez? Mi történik odakint? — kérdezte Tanis Gilthanastól. De az elf, ügyet sem vetve rá, az erdő sötétjébe meresztette a szemét. — Porthios! — kiáltotta.

— Mi ez a lárma, Tanis? — szólalt meg négy nap óta először Sturm és fölült.

— Porthios Gilthanas bátyja... azt hiszem, megpróbál kiszabadítani. — Ekkor egy nyíl csapódott a ketrec oldalába, arasznyira süvítve el a lovag mellett.

— Szép kis szabadulás, ha a hulláinkat szedik majd ki innen a végén! — hanyatlott vissza a padlóra Sturm. — Én meg azt hittem, hogy az elfek igazi mesterlövészek.

— Hasalj le! — kiáltott rá Gilthanas. — A nyilakkal csak a menekülésünket fedezik. Ez amolyan mentőportya... az én népem nem képes szemtől szembe megtámadni egy nagyobb sereget. Készüljünk föl rá, hogy az erdőbe rohanjunk.

— De hogy jutunk ki ebből a ketrecből? — csattant föl Sturm.

— Nem tehetünk meg mindent helyettetek — felelte Gilthanas hidegen.

— Vannak itt varázslók...

— Semmit sem tehetek az eszközeim nélkül — sziszegte Raistlin egy deszkapad alól. — Hasalj le, öreg — szólt rá Fizbanra, aki a fejét föltartva kíváncsian tekingetett körül.

— Talán én segíthetek — mormogta a vén mágus fölcsillanó szemmel —, hadd gondolkozzam csak...

— Abyss összes mélységére, mi a fene történik itt? — hangzott a sötétből Varangyh altörzsmester bősz üvöltése. Hamarosan maga is megjelent, sebesen ügetve bozontos póniján. — Miért álltunk meg?

— Megtámadtak! — visította Sestun és előbújt a ketrec alól, ahol menedéket keresett.

— Támadás? Blyxtshok! Mozduljon már ez a vacak! — bömbölte Varangyh. Ebben a pillanatban nyílvessző csapódott a nyergébe. Kitáguló, vörös disznószeme rémülten meredt az erdő sötétjébe. — Megtámadtak! Az elfek! Ki akarják szabadítani a foglyokat!

— Kocsis és őr eleste! — nyüszítette Sestun a ketrec oldalához lapulva, amint egy nyílvessző közvetlenül mellette suhant el. — Én mit csinálja?

Varangyh feje fölött is elsüvített egy nyíl. Elhajolva előle meg kellett kapaszkodnia a pónija nyakában, hogy le ne pottyanjon. — Küldök másik kocsist — mordult sietve. — Te itt maradsz! Az életed árán is vigyázz a foglyokra! Te leszel a felelős, ha megszöknek!

Ezzel az altörzsmester pónija véknyába vágta sarkantyúját, mire a félelemtől megvadult állat előreszökkent. — Őrség! Hobgoblinok! Ide hozzám! — üvöltötte Varangyh a sereghajtók felé vágtatva. Távolról is jól hallották ordítozását: — Elfek százai! Be vagyunk kerítve! Irány észak! Ezt jelentenem kell Verminaard Nagyúrnak. — Az egyik sárkányfattyú kapitányt meglátva lefékezte póniját. — Ti vigyázzatok a foglyokra! — majd üvöltözve továbbvágtatott és jó száz hobgoblin martalócával a nyomában elszelelt a csatatérről. Egy-két pillanat és teljesen nyomuk veszett.

— Nos, a hobgoblinok ezzel el vannak intézve — mormolta Sturm és arcvonásait megszelídítette a mosoly. — Most már nincs más gondunk, mint ez a félszáz sárkányfattyú. Mellesleg nemigen hiszem, hagy valóban százával volnának odakint az elfek!

Gilthanas megrázta a fejét: — Úgy húszan lehetnek talán.

A padlón hasaló Tika óvatosan fölemelte a fejét és dél felé pillantott. Vagy mérföldnyire tőlük látta, amint a sárkányfattyak az út mindkét oldalán fedezéket keresnek a rájuk támadó elf íjászok elől. Megérintette Tanis karját és odamutatott.

— Ki kell jutnunk ebből a kalitkából! — jelentette ki Tanis. — A sárkányfattyak aligha vesződnek Pax-Tharkasba szállításunkkal most, hogy Varangyh kereket oldott. Inkább halomra öldösnek bennünket itt, a rácsok között. Caramon, mit tudsz tenni?

— Megpróbálom — dörmögte a harcos. Fölállt és hatalmas markába fogta a rács két rúdját. Szemét becsukva mély levegőt vett és megpróbálta azt szétfeszíteni. Arca kivörösödött, karján kidagadtak az izmok, öklén a bütykök kifehéredtek. De minden hiába! Caramon kimerültén lihegve elnyúlt a padlón.

— Sestun! — rikkantott ekkor Tasslehoff. — A baltád! Üsd le a lakatot!

A mocsári törpe tágra meresztette a szemét, a foglyokra bámult, aztán az út felé fordult, amerre a főnöke elporzott. Arca eltorzult a határozatlanság kínjától.

— Sestun! — próbálkozott újra Tasslehoff, amikor megint elsüvített mellette egy nyílvessző. A mögöttük elvonuló sárkányfattyak lövöldöztek a ketrecekre. Tass a padlóra vetette magát. — Sestun — erősködött tovább —, szabadíts ki bennünket és velünk jöhetsz!

A szilárd elhatározás megkeményítette a kis alak vonásait. A társaság tagjai a körmüket lerágták az izgalomtól, míg Sestun hátranyúlt a válla fölött a háta kellős közepéhez erősített fegyverért. Tapogató keze végre megtalálta a nyelét és előrántotta a szekercét, amelynek feje megvillant a szürkés hajnali fényben.

Mindezt látva Kova felhördült: — Az a balta még nálam is öregebb... talán még az Összeomlás előttről való. Még egy surranó fejét sem tudná lecsapni vele, nemhogy azt a zárat!

— Csönd legyen! — utasította rendre Tanis, bár a mocsári törpe fegyverét látva saját reménye is alaposan megcsappant. Valójában nem is harci szekerce, hanem csak egy kis rozsdás és csorba favágó balta volt, amit mostani gazdája bizonyára valami szemétdombon talált és fegyvernek vélt. Sestun térde közé kapta a szerszám nyelét és megköpködte a tenyerét.

Közben nyílvesszők csattogtak és kopogtak a ketrec rácsán. Egyik telibe találta Caramon pajzsát. Egy másik Tika blúzának ujját szögezte a ketrec oldalához, könnyebb sebet ejtve a karján: Tika még életében sohasem rettegett ennyire... még Vigaszban sem, a “sárkányok éjszakáján”. Sikoltani akart és arra vágyott, hogy Caramon védőn átölelje. De maga Caramon sem mert megmoccanni...

Ekkor a lány fölfigyelt rá, hogy Aranyhold sápadt, de nyugodt arccal, saját testével védelmezi a sebesült Therost. Összeszorította a száját és mély levegőt vett. Kirántotta a nyílvesszőt a deszkából és a beléhasító éles fájdalomra ügyet sem vetve ledobta a ketrec padlójára. Ekkor kitekintett délre és meglátta, hogy a váratlan támadás és Varangyh megfutamodása miatt összezavarodott sárkányfattyak máris rendezett sorokban trappolnak a ketrecek felé. Nyílzáporuk elsötétítette az eget. Mellvértjük és futás közben a foguk közé szorított hosszú kardjuk acélja tompán villant a reggeli félhomályban.

— Sárkányfattyak közelednek — kiáltotta Tanisnak, nehezen gyűrve le hangja remegését.

— Igyekezz, Sestun! — ordított rá Tanis a törpére.

A mocsári törpe minden erejét összeszedve meglódította a baltát, elvétette a zárat és a vasrácshoz ütődő fegyver az ütés erejétől majdnem kiröppent a kezéből. Bocsánatkérőn vállat vont és újból lecsapott... ezúttal talált.

— Még csak meg se moccant — állapította meg Sturm a lakatot nézve.

— Tanis! — nyöszörögte Tika előre mutatva. Néhány sárkányfattyú már alig tíz lábnyira volt tőlük, és csak az elf íjászok lövései tartották őket vissza... Szertefoszlott a menekülés minden reménye.

Sestun ismét lesújtott a zárra.

— Most már megkarcolta — mondta Sturm elkeseredetten. — Ilyen ütemben alig három nap alatt kint leszünk! Különben mire várnak azok az elfek? Miért nem hagyják abba ezt a szurkapiszkát és támadnak végre?

— Nincs elég emberünk egy ekkora csapat nyílt megtámadásához — vágott vissza ingerülten a lovag mellett guggoló Gilthanas. — De amint tudnak, hozzánk is ideérnek. Mi állunk a sor elején... látod, a többiek már menekülnek!

Az elf visszaintett a mögöttük álló két ketrecszekér felé. Ott az elfek már letörték a zárakat és a foglyok fejvesztve menekültek az erdő felé, míg a lombok között rejtőző elf íjászok fedezték őket nyilaik halálos sorozataival. De amint a menekülők biztonságba jutottak, az íjászok is visszavonultak a fák közé.

A sárkányfattyaknak semmi kedvük nem volt utánuk eredni az elferdőbe. Figyelmük ehelyett az utolsó fogolyketrecre és a javaikat tartalmazó szekérre összpontosult. A társaság tisztán hallotta a kapitányok rekedt kiáltozását. Értették is a lényegét: — Foglyokat megölni! Zsákmányt szétosztani!

Mindnyájan tisztában voltak vele, hogy a sárkányfattyak az elfeknél jóval előbb odaérnek hozzájuk. Tanis elkáromkodta magát tehetetlenségében. Hiábavalónak látszott minden eddigi igyekezetük. Ekkor valami mocorgásra lett figyelmes maga mellett: Fizban, a vén mágus emelkedett talpra.

— Ne, tiszteletre méltó öreg — ragadta meg Raistlin Fizban köntösét. — Maradj fedezékben!

Egy süvítve elszálló nyílvessző átütötte az öreg ütött-kopott süvegét, de a magában mormogó Fizban ezt látszólag észre sem vette. Még a szürke reggeli fényben is kiváló célpontot nyújtott. Bögölyökként zümmögtek körülötte a sárkányfattyak nyilai, de még csak meg sem horzsolták, bár szelíd haraggal azért fölmordult, amikor az egyik eltalálta az éppen kezében tartott zsákocskát.

— Feküdj hasra! — ordította Caramon. — Magadra vonod a figyelmüket!

Fizban egy pillanatra térdre ereszkedett, de csak azért, hogy Raistlintől kérdezzen valamit. — Mondd csak, fiacskám

— fordult az ifjú mágushoz, miközben egy nyílvessző pont ott hasította ketté a levegőt, ahol alig egy pillanattal azelőtt állt —, nincs véletlenül egy csipet denevérguanód? Az enyém éppen kifogyott.

— Nincs, öreg! — sziszegte Raistlin hevesen. — Bújj már le!

— Szóval nincs? Kár! Akkor alighanem rögtönöznöm kell valamit! — Ezzel a vén varázsió ismét kiegyenesedett, szilárdan megvetette a lábát és fölgyűrte köpönyege ujját. Behunyta a szemét, a ketrec ajtajára mutatott és különös szavakat mormolt maga elé.

— Miféle igéket dünnyög? — kérdezte Tanis Raistlintől: — Te érted legalább?

A fiatal mágus fülét hegyezve, homlokát ráncolva figyelt. Hirtelen rémülten kitágult a szeme. — NEEE! — kiáltotta és az öreg köntöse után kapott, hogy kizökkentse az összpontosításból. De elkésett vele: Fizban kimondta az ige zárszavát, és ujjával a ketrec hátsó ajtaján lógó lakatra mutatott.

— Fedezékbe — üvöltötte Raistlin és maga is becsusszant a pad alá. Sestun, amint meglátta, hogy az öreg a zárra és azon túl rá magára szegezi az ujját, rémülten sikítva hasra vetette magát. Három sárkanyfattyú éppen akkor ért oda az ajtóhoz, és ijedten megtorpanva fölpillantottak.

— Mi az? — ordította Tanis.

— Tűzgolyó! — visította Raistlin, s ebben a pillanatban valóban hatalmas, narancsvörös tűzlabda pattant ki a vén mágus ujjainak begyéből és nagy dörrenéssel nekicsapódott a ketrec ajtajának. Tanis karja mögé rejtette arcát, hogy így védje magát a körülötte pattogó szikráktól és lángoktól. A felizzott levegő égette a torkát és a tüdejét. Hallotta a sárkányfattyak fájdalmas üvöltését és érezte az égett hüllőhús bűzét. A következő pillanatban már a füsttől fuldokolt.

— Ég a padló! — bömbölte Caramon.

Tanis kinyitotta a szemét és nehézkesen fölállt. Azt hitte, hogy az öreg varázslóból is csak egy kis hamukupac marad, mint a rács előtt megjelent sárkányfattyakból. De Fizban ott állt a helyén, megperzselődött szakállát tépkedte és a vasajtót bámulta csalódottan, mely még mindig zárva volt.

— Pedig ennek igazán működnie kellett volna! — sóhajtotta.

— És mi van a lakattal? — kiáltotta Tanis és tekintetével megpróbált keresztülhatolni a sűrű füstön. A rács vasrúdjai vörösen izzottak.

— Meg sem moccant! — hörögte Sturm. Megpróbált közelebb férni a ketrecajtóhoz, hogy kirúgja, de az izzó rácsból áradó forróság megállította. — A lakat már eléggé átforrósodhatott, hogy eltörjük — mondta fuldokolva.

— Sestun! — nyomott el minden más hangot Tasslehoff éles rikoltása. — Próbáld meg újra! Siess!

A mocsári törpe föltápászkodott, nekiveselkedett és melléütött, ismét lecsapott és végre talált. A föltüzesedett fém elpattant, a zár engedett, az ajtó kitárult.

— Tanis, segíts! — kiáltotta Aranyhold, miközben Raistlin segítségével megpróbálta levonszolni a sebesült Therost füstölgő szalmaágyáról.

— Sturm! A többiek! — kiáltotta Tanis, aztán a köhögés belefojtotta a szót. A ketrec elejébe támolygott, mialatt a többiek kiugráltak. Sturm magával vonszolta a vén Fizbant is, aki még mindig bánatosan meredt az ajtóra.

— No gyerünk, öregem! — ordította, de gyengéd mozdulata, ahogy megragadta a vénember karját, meghazudtolta hangjának nyerseségét. A lángoló ketrec maradványai közül kiugró Fizban egyenesen Caramon, Raistlin és Tika karjaiba zuhant. Tanis és Zúgószél a vállánál fogva vonszolta ki a kovácsot: Aranyhold Sturmmal együtt abban a pillanatban ugrott le a kocsiról, amikor a ketrec teteje beomlott.

— Caramon, hozd el a fegyvereinket a társzekérről! — utasította Tanis a harcost. — Sturm, te is menj vele! Kova és Tasslehoff hozzátok a csomagokat! Raistlin...

— Én majd hozom a magamét — mondta a füsttől fuldokolva a varázsló. — És a pálcámat is... senki más nem nyúlhat hozzájuk.

— Rendben van! — vágta rá gyorsan a félelf. — Gilthanas...

— Én nem tartozom neked engedelmességgel, Tanthalas — vetette oda az elf, és vissza se tekintve befutott a fák közé.

Mielőtt Tanis bármit utána kiálthatott volna, Sturm és Caramon érkezett vissza futva. Caramon ökle több horzsolt sebből vérzett... rajtakaptak két sárkányfattyút, amint a szekeret fosztogatták.

— Igyekezzetek — süvöltötte Sturm —, még egy csomó közeleg! Hová lett az elf barátod? — kérdezte ekkor Tanistól gyanakvón.

— Előrement az erdőbe — felelte Tanis, majd hozzátette: — És ne feledd, ő és az ő népe szabadított ki bennünket!

— Valóban? — kérdezte Sturm összeszűkülő szemmel. — Én úgy gondolom, hogy az elfek és a vénember jóvoltából közelebb álltunk a véghez, mintha maguk a sárkányok gondoskodtak volna rólunk.

Ebben a pillanatban hat sárkanyfattyú bukkant föl a füstből és torpánt meg rémülten a harcosok láttán.

— Futás az erdőbe! — kiáltotta Tanis és lehajolt, hogy segítsen Zúgószélnek Therost cipelni. Biztonságos helyre vitték a kovácsot, míg az egymás mellett harcoló Caramon és Sturm fedezte a visszavonulásukat. Mindketten azonnal rájöttek, hogy ezek a teremtmények egészen mások, mint amilyenekkel eddig harcoltak. A páncélzatuk és a színük is más volt, íjat és olyan hosszú kardot viseltek, amelyről valami undorító folyadék csöpögött. Mindkét harcosnak eszébe jutottak a savvá olvadó és robbanó csontú sárkányfattyútetemekről szóló történetek.

Caramon dühödt vadállatként, bömbölve indult rohamra és kardjával széles ívben lesújtott. Két hüllőlény pusztult el nyomban anélkül, hogy tudta volna, ki támadott rá. Sturm tisztelgett kardjával a másik négynek és ugyanazzal a mozdulattal, visszakézből lecsapta egynek a fejét. Máris a másik három felé fordult, de azok csak éppen eltáncoltak pallosa hegye elől, és vigyorogtak rá, mint akik várnak valamire.

Sturm és Caramon szorongva lesték őket, nem tudván, mi következik. S akkor bekövetkezett! A leterített sárkányfattyak tetemei olvadásnak indultak az út porában. Testük fölforrott és szétfolyt, akár a serpenyőben sülő zsír. Sárgás párafelhő képződött fölöttük és elkeveredett a már csak parázsló ketrecmaradványok oszladozó füstjével. Mindketten fuldokolni kezdtek, amint a sárgás ködszerűség körülvette őket. Elszédültek és tudták, hogy mindjárt végez velük ez a méreg.

— Gyertek! Vissza! — ordította feléjük Tanis az erdőből.

Hátrafelé támolyogtak a ketrec romjai körül összesereglett vagy negyven-ötven dühödten ordítozó sárkányfattyú nyílzápora közepette. A hüllőlények üldözőbe vették őket, de nyomban vissza is hőköltek, amikor egy éles hang “Hai! Ulsain!” kiáltására, Gilthanas vezetésével tíz elf harcos rontott rájuk a fák közül.

“Quen talas uvenelei!” — kiáltotta Gilthanas, miközben Caramon és Sturm elbotorkált mellette. Az elfek fedezték a menekülésüket, majd maguk is visszavonultak.

— Kövessetek — fordult hozzájuk Gilthanas, visszatérve az irodalmi köznyelvhez. Intésére négy elf harcos fölkapta a vállára Therost és bevitte őt a fák közé.

Tanis visszapillantott a ketrecre. A körülötte összegyűlt sárkányfattyak csak álltak és komoran bámulták az erdőt.

— Igyekezzetek! — sürgette őket Gilthanas. — Harcosaim majd fedeznek!

Az elfek hangos kiáltozással próbálták lőtávolságba csalogatni a közelebb merészkedő sárkányfattyakat. A társaság tagjai tétován néztek egymásra.

— Én nem akarok belépni az Elfek Erdejébe! — jelentette ki Zúgószél ridegen.

— Nem lesz semmi baj — nyugtatta meg, vállát átkarolva Tanis. — Erre a szavamat adom! — Zúgószél egy pillanatig farkasszemet nézett vele, azután belépett a fák közé, a többiekkel a nyomában. Utolsókként jöttek az öreg Fizbant támogató ikrek. A vénember is visszanézett a ketrecre, amelyből addigra már nem maradt más, mint egy rakás hamu és néhány elgörbült vasdarab.

— Micsoda pompás varázsige! És legalább valaki mondott érte akár egyetlen köszönő szót is? — kérdezte sötéten. Az elfek sebesen kalauzolták őket előre a vadonban. Irányításuk nélkül a csapat reménytelenül eltévedt volna. Hátuk mögül már csak a csatazaj foszlányai hallatszottak.

— A sárkányfattyaknak jobb dolguk, is van, mint hogy bennünket ide kövessenek — mosolygott zordan Gilthanas. Tanis, látva a fák ágai között rejtőzködő elf harcosokat, már nem tartott igazán az üldözéstől. Hamarosan semmit sem hallottak már az ütközetből.

A talajt mindenütt vastag avar borította. A kora reggeli friss szélben meg-megreccsentek a csupasz ágak. Miután napokat töltöttek a ketrecben kuporogva, hőseink most lassan és mereven lépkedtek, örömüket lelve a testmozgásban. Mire a reggeli nap halvány sugarai láthatóvá váltak,. Gilthanas kivezette őket egy tágas tisztásra. A tisztáson ott tolongtak a kiszabadított foglyok. Tasslehoff fürkészőn végignézett rajtuk, aztán szomorúan megrázta a fejét.

— Kíváncsi vagyok, mi történhetett Sestunnal? — fordult Tanishoz. — Úgy rémlik, hogy láttam elszaladni.

— Ne félj! — veregette meg a vállát a félelf. — Meglátod, nem lesz semmi baja. Az elfek ugyan nem nagyon szeretik a mocsári törpéket, de azért semmi esetre sem ölik meg őket.

Tasslehoff némán megcsóválta a fejét... nem az elfektől féltette ő a kis vakarcsot.

Ekkor a tisztás közepén észrevettek egy szokatlanul magas, izmos elfet, aki a foglyok egy csoportjához beszélt. Hangja hűvös, modora kimért volt.

— Szabadon mehettek akárhová, ha egyáltalán bárki szabadon járhat manapság ezen a vidéken. Úgy értesültünk, hogy a Pax-Tharkastól délre eső területek nincsenek a Sárkány Nagyúr fennhatósága alatt. Ezért azt javaslom, hogy délkelet fel induljatok tovább. Menjetek olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak bírtok. Élelmet és néhány nélkülözhetetlen holmit adunk nektek útravalónak, de sokkal többet nem tehetünk értetek.

A vigaszi menekültek, akik a váratlan szabadulás után még igencsak kábák voltak, tanácstalanul és tétován tekintgettek körül. Jobbára városszéli földművesek voltak, akiknek végig kellett nézniük, hogyan perzselik föl otthonaikat és rabolják el termésüket, hogy a Sárkány Nagyúr seregeinek legyen mit enniük. Legtöbbjük Vigaszból legföljebb csak Menedékig jutott el eleddig. Számukra az elfek és sárkányok legendás alakok voltak csupán. De lám, most maguk is belecsöppentek valami gyermekmese kellős közepébe.

Aranyhold tiszta kék szeme elhomályosult... ő már tudta, milyen érzések kavarognak bennük. — Hogy lehetsz velük ilyen kegyetlen? — kiáltott oda a magas elfnek mérgesen. — Nézd meg ezeket az embereket! Még alig jártak Vigasz határán kívül, s most azt mondod nekik, hogy vonuljanak keresztül egy ellenséges csapatokkal teli országon!

— És te mit tennél a helyemben, emberlány? — vágott közbe az elf. — Talán magad vezetnéd őket délre? Az pontosan elég, hogy kiszabadítattuk őket. Az én népemnek is megvan a maga gondja-baja. Nem vehetem magamra az emberekét is! — ezzel visszafordult a menekültek csoportjához: — Figyelmeztetlek benneteket, hogy múlik az idő. Induljatok hát utatokra!

Aranyhold reménykedve fordult Tanishoz, hátha ő majd segít, de az csak megrázta a fejét és arca elkomorodott. Egy férfi elgyötört pillantást vetett az elfek felé, majd botladozva nekivágott a vadonon át a dél felé kanyargó erdei útnak. Ezután a többi férfi is vállára vetette kezdetleges fegyverét, az asszonyok fölnyalábolták porontyaikat és lassan a családok is fölkerekedtek.

Aranyhold odament az elfhez, hogy jól megmondja neki a magáét: — Hogy bánhatsz ilyen kegyetlenül ezekkel az...

— Emberekkel? — nézett a szemébe az elf hidegen. — Hiszen az emberek hozták ránk az Összeomlást! Ők ostromolták az isteneket, féktelen gőgjükben maguknak követelve azt az erőt, amellyel azok kegyesen Humát jutalmazták. Az emberek miatt fordultak el tőlünk az istenek...

— Nem igaz! — kiáltotta hevesen Aranyhold. — Nem így volt! Az istenek ma is közöttünk vannak!

Porthios szeme haragosan megvillant. Már éppen el akart fordulni, amikor öccse, Gilthanas lépett hozzá és elf nyelven valamit a fülébe súgott.

— Miről beszélnek? — kérdezte Tanistól Zúgószél gyanakvón.

— Gilthanas azt meséli el éppen, hogyan gyógyította meg Therost Aranyhold. — Tanis lassan beszélt, hiszen sok-sok éve már, hogy néhány véletlenül elejtett szónál többet hallott vagy mondott volna az elfek nyelvén. Már arról is megfeledkezett, milyen gyönyörű ez a nyelv! Olyan szép, hogy hallatán fájdalmasan megsajdult a szíve. Észrevette, hogy Porthios hitetlenkedve hallgatja.

Ekkor Gilthanas egyenesen őrá mutatott. A két testvér egyszerre fordult felé... arcvonásaik megkeményedtek. Zúgószél kurta pillantást vetett Tanisra és látta, hogy sápadtan bár, de szilárdan állja a két vizslató szempár tekintetét,

— Visszatérsz tehát születésed helyére, így van? — kérdezte tőle Zúgószél. —, Nem úgy néz ki, mintha tárt karokkal fogadnának.

— Így igaz — válaszolta Tanis komoran, pontosan megértve, mire gondol a síkföldi. Tisztában volt vele, hogy Zúgószél nem kíváncsiságból kérdezi ilyen személyes dolgokról. Hiszen sokféle szempontból most nagyobb veszélyben voltak, mint az altörzsmester karavánjában.

— Elvisznek bennünket Qualinostba — mormolta lassan, fájdalommal a hangjába. — Már sok éve nem Jártam ott. Kova a megmondhatója, hogy senki sem űzött el onnan, de a távozásom fölött is kevesen bánkódtak. Amint azt te magad mondtad nekem egyszer, Zúgószél: én az embereknek félelf, az elfeknek félig ember vagyok.

— Akkor hagyjuk itt őket és menjünk délnek a többi menekülttel! — tanácsolta Zúgószél.

— Sohase jutnál ki élve ebből az erdőből! — morogta Kova.

— Igen, nézz csak körül — bólintott Tanis.

Körülnézve Zúgószél látta, amint az elf harcosok árnyakként osonnak a fák között. Barna ruházatuk tökéletesen beleolvadt a környezetbe, amelyben éltek. Miután a két elf befejezte a beszélgetést, Porthios Tanisról ismét Aranyholdra nézett, és így szólt:

— Öcsémtől különös történeteket hallottam, amelyek némi ellenőrzésre szorulnak. Ezért fölajánlom nektek azt, amit az elfek már hosszú évek óta nem nyújtottak az emberek egyikének sem: a vendégszeretetünket. Valamennyien kedves vendégeink vagytok. Kérlek, kövessetek!

Porthios intésére mintegy két tucat elf harcos lépett ki a fák közül és vette körül a társaságot.

— Inkább talán kedves foglyaik! Ez az egész a te lelkeden szárad, cimbora! — dörmögte Kova Tanis fülébe lágy, dörömbölő hangon.

— Tudom én azt, öreg barátom — tette kezét Tanis a törpe vállára —, nagyon jól tudom!

5 A Napszónok

Még csak el sem tudtam képzelni, hogy ilyen szépség is létezhet — suttogta Aranyhold megilletődötten. Az egész napi menetelés ugyan kemény volt, de a végén rájuk váró jutalom fölülmúlta minden reményüket. A társaság egy magas szirten állt Qualinost mesebeli városa fölött.

A város négy sarkán, mint ragyogó orsók, négy karcsú torony tört a magasba... hófehér kőfalaikon ezüst díszítés csillogott. A tornyok között kecses ívek szelték át magasan a levegőt. Ősi törpe mesterek keze munkáját dicsérték, s olyan erősek voltak, hogy elbírtak volna egy egész hadsereget, mégis olyan karcsúak, hogy látszólag égy rájuk szálló madár is megbonthatta volna egyensúlyukat. Ezek a csillogó ívek alkották a város határait: Qualinost körül nem volt komor várfal. Az elf város szeretettel tárta ki karjait a vadon felé.

Qualinost épületei inkább kihangsúlyozták, mintsem eltakarták a természetet. A házakat és üzleteket főleg rózsaszín, faragott kvarckőből építették. Lehetetlennek tűnő spirál alakban törtek a magasba a kvarckővel szegélyezett utak mellett, karcsún, akár a jegenyék. A központban egy hatalmas, fénylő aranytorony állt, amely a nap elfogott sugarait változatos, sokféle formában tükrözte vissza, életet lehelve így magába a toronyba is. A városra letekintőnek az lehetett az érzése, hogy Qualinost maga a földi paradicsom, ahol évszázadok óta béke honol, ha Krynn földjén békéről egyáltalán beszélni lehet.

— Itt pihenjetek meg — hagyta ott őket Gilthanas egy kis nyárfaligetben. — Hosszú volt az út, s ezért, elnézéseteket kérem. Jól tudom, hogy kimerültek és éhesek vagytok...

Caramon reménykedve emelte föl a fejét.

— De még egy pár percig kérem szíves türelmeteket. Kérem, bocsássatok meg nekem. — Ezzel Gilthanas meghajolt és visszatért bátyja mellé. Caramon ötödször túrta föl sóhajtozva az iszákját, hátha korábban elkerülte a figyelmét valami morzsa. Raistlin a Varázslatok könyvét bújta. Mozgó ajakkal ismételte a bonyolult szavakat és igyekezett elcsípni az értelmüket, megtalálni a kellő hangsúlyt és kiejtést, amitől majd megpezsdül a vére és tudatja vele, hogy az igét elsajátította.

A többiek ámuldozva csodálták az alattuk elterülő város szépségét, amely fölött az ősi nyugalom honolt. Még Zúgószél is láthatóan meghatódott, arca meglágyult és szorosan átkarolta Aranyhold derekát. Egy rövid pillanatra minden gondjuk-bajuk valahogy megenyhült és őszinte örömüket lelték egymás közelségében: Tika kissé távolabbról nézte őket csöndes vágyakozással. Tasslehoff megpróbálta megrajzolni a Kaputól Qualinostig vezető útjuk térképét, annak ellenére, hogy Tanis már négyszer figyelmeztette, hogy az egy titkos ösvény, és az elfek semmiképpen sem engednének ki az országukból egy ilyen térképet. A vén mágus, Fizban mélyen aludt: Sturm és Kova aggódva figyelte Tanist... Kova azért, mert egyedül neki volt sejtelme arról, mennyire szenvedhet a félelf, Sturm pedig azért, mert tisztában volt vele, milyen érzés oda hazatérni, ahol bennünket senki sem vár. A lovag meg is jegyezte: — Ugye, nem is olyan könnyű dolog a hazatérés, barátom?

— Nem — felelte Tanis csöndesen. — Én már azt hittem, hogy mindettől rég megszabadultam, de csak most érzem igazán, mennyire nem így van. Qualinost a lelkemnek egy része, bármennyire is szeretném tagadni, hogy így van!

— Pszt... jön Gilthanas! — figyelmeztette őket Kova.

Az elf Tanishoz lépett: — Futárokat küldtünk előre... épp most tértek vissza — mondta elf nyelven. — Atyám arra kér, hogy jöjjetek... valamennyien egyszerre jöjjetek el hozzá, most rögtön a Nap Tornyába. Most tehát nincs idő a felfrissülésre. Ez udvariatlanságnak, sőt kegyetlenségnek tűnhet...

— Gilthanas — vágott közbe Tanis és köznyelven folytatta: — Barátaimnak és nekem rettenetes élményekben volt már részünk. Olyan utakon jártunk, ahol szó szerint a holtak jártak. Nem hinném, hogy most elájulnánk egy kis éhezéstől — és Caramonra nézett —, legalábbis a legtöbben nem.

Tanis szavainak hallatán a harcos fölsóhajtott és szorosabbra húzza az övét.

— Köszönöm — mondta Gilthanas feszesen. — Örülök neki, hogy megértesz. Most pedig kérlek, kövessetek, amilyen gyorsan csak tudtok.

Sietve összeszedték a cókmókjukat és fölébresztették Fizbant. Az öreg még föl sem állt, máris orra esett egy fagyökérben. — Ostoba, nagy mélák! — kiáltotta és végigvágott rajta a botjával. — Na tessék... ugye láttátok? El akart gáncsolni! — mondta Raistlin felé fordulva.

A mágus visszadugta zsákjába kincset érő könyvét. Igen, öreg — mosolygott Raistlin és fölsegítette a vénembert, Az öreg varázsló fiatal társa vállára támaszkodott és az elöl haladók nyomába szegődtek. Tanis töprengve szemlélte őket. A vén mágus nyilvánvalóan szenilis volt már. Mégis... jutott eszébe... hogy megrettent Raistlin, amikor fölébredvén megpillantotta, amint fölébe hajol. Mit láthatott az ifjú mágus? Mit tudhat erről a vénemberről? Tanis elhatározta, hogy egyszer majd megkérdi. Most azonban más, sokkal nyomasztóbb gondok gyötörték. Kilépett, hogy utolérje az elfet.

— Mondd, Gilthanas — szólította meg, őt elf nyelven, nehezen formálva a rég nem használt szavakat —, mi történik itt? Jogom van megtudni.

— Valóban? — kérdezte Gilthanas érdesen, mandulavágású szemének sarkából pillantva Tanisra. — Tehát még mindig törődsz vele, mi történik az elfekkel? Hiszen a nyelvünket is alig beszéled.

— Hát hogyne törődnék! — fortyant föl Tanis mérgesen. — Hiszen az én népem is vagytok!

— Akkor meg miért fitogtatod az emberi örökségedet? — intett Gilthanas Tanis szakálla felé. — Azt hittem, hogy valóban szégyelled... — elhallgatott, beharapta az ajkát, arca elvörösödött.

Tanis szomorúan bólintott: — Igen, valóan szégyelltem... azért is mentem el. Hanem a szégyenemnek... ugyan ki volt az okozója?

— Bocsáss meg, Tanthalas — mormolta Gilthanas fejét csóválva. — Kegyetlenség volt, amit mondtam és, szavamra, nem is úgy értettem. Csak éppen arról... ó, ha értenéd igazán, micsoda veszedelemmel nézünk farkasszemet!

— Beszélj hát — kiáltotta Tanis —, meg akarom érteni!

— Elhagyjuk Qualinostit — közölte Gilthanas.

Tanis megállt és rábámult az elfre: — Elhagyjátok Qualinostit? — ismételte meg a megdöbbenéstől visszaváltva köznyelvre. A mögöttük jövők meghallották és értetlen pillantásokat váltottak egymással. Az öreg varázsló elsötétülő arccal cibálta hosszú szakállát.

— Ezt nem mondhatod komolyan — mormolta Tanis halkan. — Elhagyni Qualinostit! De miért? Nem állhatnak ilyen rosszul a dolgok...

— Még rosszabbul állnak — mondta Gilthanas szomorúan. — Nézz csak körül, Tanthalas, Qualinost végnapjait látod! Megérkeztek a város első utcájához. Első tekintetre Tanis mindent olyannak látott, amilyen ötven esztendővel ezelőtt volt, amikor utoljára járt itt. Sem a csillogó murvával borított utcák, sem az azokat övező nyárfasorok nem változtak semmit. A tiszta utcák szinte ragyogtak a sziporkázó napfényben. A jegenyék lehet, hogy nőttek valamennyit, de az is lehet, hogy nem. Leveleik meg-megvillantak a délelőtti napsugarakban, ezüstös arany ágaik hajladoztak és szinte daloltak. Az utcákat övező házak sem változtak semmit. Kvarckő díszeik csillogtak-villogtak, apró színes szivárványokat hintettek mindenfelé, ahová csak néztek. Minden olyan volt, ahogyan az elfek szerették: szép, rendes és változatlan.

De nem, nem így van igazán, vette észre Tanis. A fák éneke most szomorú volt és panaszos, nem az a békés, boldog dallam, mélyre emlékezett. Qualinost megváltozott és ez a változás magában a változás tényében rejlett. Megpróbálta fölfogni, megérteni a jelenséget, még ha bele is sajdult a szíve a veszteség érzetébe. A változás nem is az épületekben vagy a fákban mutatkozott, sem a lombokon áttűző napsugarakban. A változás valahogy a levegőben volt. Feszültséggel volt terhes, mint nagy viharok előtt. S ahogy végigsétált Qualinost utcáin, Tanis olyan dolgokat látott, amilyeneket ebben a hazájában még soha. Kapkodást, sietséget... bizonytalanságot. Rémületet látott, reményvesztettséget és kétségbeesést.

Ha egy nő összefutott valamely ismerősével, összeölelkeztek, szipogtak egy sort és máris rohantak tovább, ki-ki a maga útján. Gyerekek ücsörögtek magányosan, semmit sem értve az egészből, csupán azt hogy a játéknak most nincs itt az ideje. Férfiak gyülekeztek kisebb csoportokba, kezük kardjuk markolatán, szemük vigyázón a családjukon. Imitt-amott tüzek égtek, ahol az elfek megsemmisítették azokat a kedvelt tárgyaikat, amelyeket nem vihettek magukkal. Inkább, mint hogy a közelgő sötét erők martalékává váljanak.

Tanisnak mély fájdalmat okozott Vigasz pusztulása, de annak látványa, ami most Qualinostban történik, felkavarta a lelkét. Eddig nem is érezte át teljesen, mindez mennyit jelent neki. Valahol a szíve mélyén eddig úgy tudta, hogy Qualinosti akkor is örökre itt marad, ha ő maga soha többé nem tér vissza. De nem... még ezt is el kell veszítenie! Qualinostire pusztulás vár!

Ekkor a félelf valami furcsa hangra lett figyelmes, és amikor megfordult, látta, hogy a vén mágus csöndesen sírdogál.

— És mik a terveitek? Hová mentek innen? Mindenki megmenekülhet? — ostromolta Tanis kérdéseivel Gilthanast.

— Megkapod a választ ezekre a kérdésekre, sőt többre is, hamar... túlságosan is hamar — mormolta Gilthanas.

A Nap Tornya magasan kiemelkedett Qualinost valamennyi épülete közül. Az arányló felszínén táncoló napsugár azt a képzetet keltette, mintha az egész torony örvénylőn forogna. Tanis és barátai némán, az ősi építmény szépsége és nagyszerűsége iránt érzett áhítattal léptek be a toronyba. Csak Raistlin nézett körül minden megilletődöttség nélkül. Az ő szemében itt nem a szépség, hanem a pusztulás nyomai voltak láthatók.

Gilthanas egy kisebb benyílóhoz vezette a vendégeket. — Ez a szoba közvetlenül a központi terem mellett van — magyarázta. — Atyám e pillanatban éppen a családfőkkel tanácskozik a kivonulás megszervezéséről. Bátyám már elindult hozzá, hogy értesítse őt a megérkezésetekről. Ha végeznek a megbeszéléssel, mi kerülünk sorra. — Intésére több elf jelent meg néhány korsó és egy pár tál hideg vízzel. — Parancsoljatok, frissüljetek fel, amennyire időtök engedi.

Először ittak, azután lemosták arcukról és kezüktől az út porát. Sturm lekanyarította a köpenyét és Tasslehoff egyik zsebkendőjével amennyire tudta, kifényesítette a páncélját. Aranyhold kifésülte ragyogó haját és klepetusát szorosabbra kötötte a nyaka körül. Tanissal ugyanis úgy döntöttek, hogy a nyakék, amelyet visel, maradjon rejtve mindaddig, amíg el nem érkezik leleplezésének ideje. Bizonyára lennének olyanok, akik felismernék. Fizban kétes sikerrel igyekezett kisimítani viharvert süvegét. Caramon valami ennivaló reményében nézett körül. Gilthanas a csoporttól távolabb állt sápadt, megviselt arccal.

Néhány pillanat múlva Porthios jelent meg a boltíves ajtónyílásban. — Atyám szólít benneteket — jelentette komoran. A társaság bevonult a Napszónok csarnokába. Ember már több száz éve nem járt ebben a teremben. Surranó pedig sohasem. A törpék közül azok látták utoljára, akik sok száz évvel ezelőtt részt vettek a fölépítésében.

— Ó, ez aztán a mestermunka — dünnyögte Kova halkan és könnybe lábadt a szeme.

A csarnok kerek volt és sokkal nagyobbnak tűnt annál, mint amekkorát a karcsú torony látszólag képes volt befogadni. Az egész fehér márványból épült és nem voltak benne támpillérek vagy oszlopok. A helyiség egyetlen több száz lábnyi magas kupola volt, amely felnyúlt egészen a torony csúcsáig. Oldalain mesterien rakott csempéken, a kék égbolt volt látható, egyik oldalán a nappal, a másikon az ezüst és a vörös holddal, meg a csillagokkal... középen ragyogó szivárvány húzódott.

A csarnokban nem volt semmiféle mesterséges világítás. Ravaszul megépített ablaknyílások és ügyesen elhelyezett tükrök gyűjtötték össze a napfényt, függetlenül attól, az égnek mely pontján tartózkodott éppen maga a nap. Az összefutó sugárnyalábok egy szószéket világítottak meg a terem közepén.

Ebben a toronycsarnokban nem volt semmiféle ülőalkalmatosság. Az elf férfiak és nők egy csoportban álltak... itt csak a családfők lehettek jelen. Sokkal több nő volt, mint amennyit Tanis valaha is együtt látott... többen a gyászt jelképező, sötét bíborszín ruhát viselték. Az elfek egy életre kötnek házasságot, s ha párjuk meghal, többé nem nősülnek meg vagy mennek férjhez. Tehát egy özvegyasszony élete végéig családfő marad.

Tanist és barátait a toronycsarnok előterébe vezették. Az elfek tiszteletteljes csöndben szorítottak helyet nekik, de különös, elítélő pillantásokkal méregették őket... kiváltképp a törpét, a surranót és az idegenszerű szőrmeruháikban számukra groteszknek tűnő síkföldieket. Solamnia büszke dicső lovagjának láttára döbbent mormolással reagáltak. Itt-ott a piros köpönyegében pompázó Raistlinre tettek pár halk megjegyzést. Az elf varázslók a jóság fehér köntösét viselték, nem a semlegességet hirdető vöröset. Szerintük ezt a színt csak egyetlen lépés választotta el a feketétől. Amint a jelenlévők elrendeződtek, a Napszónok a szószékhez lépett.

Nagyon sok éve már, hogy Tanis utoljára látta a Szólót... saját örökbefogadó apját. És lám, még benne is felfedezte a változást! A férfi még most is magas termetű volt, még Porthios fiánál is magasabb, amint ott állt a hivatalát jelképező, csillogó, sárga öltözékben. Arca szigorú volt és rendíthetetlen, megjelenése szinte rideg. Ő volt a Napszónok, akit általában csak Szólónak neveztek. Ő volt a Szóló már jóval több mint száz éve. Akik ismerték is az igazi nevét, sohasem mondták ki hangosan... még saját gyermekei sem. De most Tanis ezüstös szálakat fedezett föl a hajában, amelyeknek korábban nyoma sem volt, s arcán, melyen azelőtt nem fogott az idő vasfoga, most a bánat és a gond ráncai látszottak.

Porthios a fivére mellé lépett, amikor az elfek vezette kis csapat bevonult a terembe. A Szóló kitárta a karját és mindkettőjüket nevén szólította. Elindultak felé, hogy megölelhesse őket.

— Fiaim — mondta megtört hangon a Szóló... és Tanist megrendítette ez a nyílt érzelemnyilvánítás. — Nem reméltem, hogy bármelyikőtöket még egyszer megláthatom ebben az életben. Beszélj a portyáról! — fordult Gilthanashoz.

— A maga idején, Szóló — lehelte Gilthanas —, most arra kérlek, üdvözöld a vendégeinket!

— Igen, igazad van — és a Szóló reszkető kezével megsimította az arcát... Tanisnak olybá tetszett, hogy ott, a szemük láttára is öregedett egy keveset. — Vendégek, bocsássatok meg. Üdvözöllek benneteket ebben az országban, ahová sok-sok éve már nem lépett be idegen.

Gilthanas mondott pár szót, mire a Szóló éles pillantást vetett Tanisra, majd magához intette a félelfet. Szavai hűvösek, modora udvarias, bár kissé rideg volt. — Valóban te vagy az, Tanthalas, fivérem feleségének fia? Sok év múlt el és sokat gondoltunk sorsod alakulására. Isten hozott itthon, a szülőföldeden, bár attól tartok, már csak a végnapjainak lehetsz tanúja. A lányom különösen örülni fog a találkozásnak. Hiányzott, neki gyermekkori játszótársa.

Gilthanas teste megfeszült, arca elsötétült, amint Tanisra nézett. A félelf érezte, ahogyan arcát elönti a pír. Hang nem jött ki a torkán, hát mélyen meghajolt a Szóló előtt.

— És üdvözöllek titeket is, idegenek, remélem, később többet megtudhatok felőletek. Nem tartunk föl benneteket sokáig, de helyesnek vélem, hogy e teremben értesüljetek róla, mi történik a világban. Azután pihenhettek és fölfrissülhettek. Most pedig, fiam — fordult viasza a Szóló Gilthanashoz, láthatóan megkönnyebbülve, hogy végzett a formaságokkal —, beszélj a pax-tharkasi portyáról...

Gilthanas lehajtott fejjel lépett előre: — Kudarcot vallottam, Napszónok!

Sustorgás futott végig az elfek között, mint amikor szél borzolja a nyárfalombokat. A Szóló arcának kifejezése nem változott. Csupán fölsóhajtott és vakon bámult ki az egyik magas ablakon. — Mondd el, hogy történt — szólt azután nyugodtan...

Gilthanas nyelt egyet és beszélni kezdett, de olyan halkan, hogy a hátsó sorokban állóknak előre kellett hajolniuk, hogy elcsípjenek belőle valamit.

— A terveknek megfelelően titokban vonultam délnek a harcosaimmal. Minden simán ment. Találkáztunk az emberek egy kisebb ellenálló csoportjával, kapubeli menekültekkel, akik csatlakoztak hozzánk, megerősítve sorainkat. Ekkor, legnagyobb szerencsétlenségünkre, belefutottunk a sárkánysereg előőrsébe. Vitézül küzdöttünk, elfek és emberek együtt, de veszítettünk. Én a fejemre kaptam egy hatalmas ütést, és többre nem emlékszem. Fölébredvén egy vízmosásban találtam magamat, körülöttem ott hevertek társaim holttestei. A galád sárkányemberek bizonyára a szakadékba lökték a sebesülteket is, hogy ott érje őket utol a halál. — Gilthanas egy pillanatra elhallgatott, megköszörülte a torkát. — Az erdei druidák ápolták a sebeimet. Tőlük tudtam meg, hogy számos harcosom életben maradt és fogságba esett. A holtak eltemetését a druidákra hagytam, és a sárkánysereg nyomait követve jutottam el Vigaszba.

Gilthanas elhallgatott. Arcán csillogott a verejték, kezét idegesen tördelte. Megint megköszörülte a torkát, próbálta folytatni a beszámolót, de nem ment. Atyja egyre növekvő aggodalommal nézte.

Végül Gilthanas kinyögte: — Vigasz elpusztult.

A hallgatóság felnyögött.

— A hatalmas selyemfákat kivágták és elégették... alig pár maradt belőlük.

Az elfek sóhajtoztak, rémült és haragos, kiáltásokat hallattak. A Szóló fölemelt kezével intette rendre őket. — Ezek szörnyű hírek — mondta zordan. — Meggyászoljuk a még nálunk, elfeknél is öregebb fák pusztulását. De folytasd... mi történt a mieinkkel?

— A harcosainkat a város főterén láttam viszont, oszlopokhoz kötözve a velünk harcoló emberekkel együtt. — Itt megint megcsuklott a hangja. — Sárkányfattyú őrök vették körül őket. Azt reméltem, hogy éjjel talán kiszabadíthatom őket. És akkor... — Itt végképp elakadt a hangja, feje előrebukott, bátyjának kellett hozzálépnie, hogy legalább valamelyest megnyugtassa. Érintésére Gilthanas fölegyenesedett: — ...megjelent az égen egy vörös sárkány... A döbbenet és kétségbeesés kiáltásai hallatszottak az egybegyűlt elfek csoportja felől. A Szóló szomorúan megcsóválta a fejét.

— Igen, Szóló — mondta Gilthanas hangosan, szokatlanul erős és kihívó hangon —, ez így igaz. Ezek a szörnyetegek visszatértek Krynnre. Az a vörös sárkány ott körözött Vigasz fölött, s aki csak meglátta, fejvesztve menekült. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett és végül leszállt a főtéren. Hatalmas, vörösen csillogó hüllőteste betöltötte az egész térséget, szárnyával házakat rombolt le, farkával fákat döntött ki. Óriási állkapcsából sárgás agyarak meredeztek, szája széléről zöldes nyál csörgött, gigászi karmai fölszántották a földet... a hátán pedig egy férfiember lovagolt. Izmos testén a Sötétség Királynője papjának fekete palástját viselte. Arannyal átszőtt, fekete körgallérja szélesen lobogott körülötte. Arcát egy rémisztő, szarvakkal díszített fekete-arany színű sárkányfejet utánzó sisak takarta. A sárkányemberek imádattal hullottak térdre a leszálló sárkány előtt. A goblinok, hobgoblinok és a sárkányemberekhez átállt gonosz emberek rémülten elrejtőztek. Sokan messzire futottak. Csak népem hősi példája adott erőt, hogy én ott maradjak.

Gilthanas egyre jobban belelendült a mesélésbe. — Az oszlopokhoz kikötött emberek egy részét tébolyult félelem töltötte el, iszonyodva sikoltoztak. Az én harcosaim azonban megőrizték nyugodt méltóságukat, bár rájuk is épp olyan hatással lehetett a sárkányiszony. Ez láthatóan fölbosszantotta a sárkánylovast. Rájuk meredt és az abyssí mélységek sötétjéből feltörő hangon megszólalt. Szavai még most is szinte perzselnek,

— Verminaard vagyok! — kiáltotta. — Észak Sárkány Nagyura. Meg kell szabadítanom ezt a földet és ezt a népet attól a hamis hittől, melyet a magukat fürkészeknek nevező szélhámosok terjesztenek! Sokan átálltak már az oldalamra, hogy lelkesen harcoljanak a Sárkány Nagyura nemes ügyért. Hozzájuk könyörületes voltam és továbbadtam nekik az istennőm által rám ruházott áldást. A, gyógyításnak hatalmasabb igéivel rendelkezem, mint bárki ezen a földön, ebből tudhatjátok, hogy én vagyok az igaz istenek képviselője. De ti, akik most előttem álltok, elárultatok engem. Az ellenem való harcot választottátok, s ezért büntetésetek szolgáljon tanulságul mindazok számára, akik a bölcsesség helyett az ostobaság pártjára állnak.

Ezután az elfek felé fordult: — Ezúton tudatom veletek, hogy én, Verminaard, az utolsó szálig kipusztítom a fajtátokat, amint azt az én istennőm megparancsolta. Az emberek még csak meggyőzhetek tetteik helytelenségéről, de az elfek... soha! — A hangja egyre erősödött, végül még a szél zúgását is elnyomta. — Legyen ez a végső tanulság minden szemtanú számára! Ember, rombolj!

A következő pillanatban a hatalmas sárkány gyilkos tüzet fújt a cölöpökhöz kötözőitekre. Azok tehetetlenül vonaglottak és iszonyú kínok között kilehelték a lelkűket...

A csarnokban egyetlen pisszenés sem hallatszott. A rémült döbbenet mindenkibe belefojtotta a szót.

— Ekkor rám tört valami téboly — folytatta Gilthanas, olyan lázban égő szemmel, ami szinte az általa látottakat tükrözte vissza. — Már mozdultam, hogy előrerontsak és az enyéimmel együtt pusztuljak el, amikor egy erős kéz megragadott és visszarántott. Vasverő Theros volt az, Vigasz kovácsmestere. — Még nem jött el a halálunk órája, elf

— mondta. — Ez a bosszú ideje...! Ekkor összerogytam, ő pedig életét kockáztatva bevitt a házába. És az elfek iránti jóságáért valóban az életével fizetett volna, ha ez a hölgy meg nem gyógyítja.

Ekkor Gilthanas a csoport hátsó soraiban álló és arcát szőrmegallérjába rejtő Aranyhold felé mutatott. A Szóló maga is odafordult, hogy megnézze, példáját a teremben lévő valamennyi elf követte, sötét és vészjósló zúgolódás kíséretében.

— Theros az a férfi, akit ma hoztak hozzánk, Szóló — vetette közbe Porthios. — Az a félkarú. A mi gyógyítóink azt mondják, hogy életben marad, de azt is, hogy csak valami csoda folytán nem halt már meg, olyan súlyosak a sebei.

— Lépj elő, Síkföld leánya — mondta a Szóló parancsolón. Aranyhold egy lépést tett a szószék felé, Zúgószéllel a nyomában. Két elf ajtónálló azonnal a férfi mellé lépett és megállította. Haragos pillantást vetett rájuk, de nem mozdult tovább.

A Főnök Lánya büszke tartással előrelépett. Kámzsáját lehúzta, s ekkor a napsugár megcsillant vállára omló ezüst-arany hajának dús zuhatagán. Még az elfek is megcsodálták szépségét.

— Azt állítod tehát, hogy meggyógyítottad ezt a Vasverő Theros nevű embert? — kérdezte a Szóló lekicsinylően.

— Én nem állítok semmit — válaszolta Aranyhold hűvösen. — A fiad saját szemével látott mindent. Kételkedsz talán az ő szavában?

— Nem, de kimerült, beteg és félájult volt. Összetéveszthetett valami varázslatot az igazi gyógyítással.

— Nézz hát ide — szólt Aranyhold szelíden és pelerinjét meglazítva hagyta, hogy lecsússzon a vállára. Ékszere megvillant a ráhulló napsugárban.

A Szóló lelépett az emelvényről és közelebb jött hozzá. Nem hitt a szemének. A következő pillanatban harag torzította el vonásait. — Szentségtörés! — kiáltotta. Előrenyúlt, hogy letépje az ékszert Aranyhold nyakából. Kékes fény villant. A Szóló fájdalmas nyögéssel rogyott a padlóra. Az elfek riadtan kiáltozva kardot rántottak, amire Aranyhold barátai hasonlóképpen válaszoltak. Elf harcosok fogták szoros gyűrűbe mindnyájukat.

— Ne legyetek ostobák! — szólalt meg a vén mágus kemény, határozott hangon. Fizban odatotyogott a szószékhez, miközben szelíd mozdulattal hárította félre a villogó kardokat, mintha azok csak valami jegenyeágak volnának. Az elfek döbbenten nézték, látszólag képtelenül arra, hogy megállítsák. Fizban, magában motyogva odalépett a földön bénultan heverő Szólóhoz, és nehézkesen talpra segítette az elfet.

— Lám, lám, de tudod ugye, hogy magad okoztad a bajt — dörmögte, leporolva a döbbenten bámuló Szóló öltözékét.

— Ki vagy te? — ámuldozott a Szóló.

— Hmm, mi is volt az a név? — nézett a vén mágus Tasslehoffra.

— Fizban! — vágta rá fürgén a surranó.

— Ja, igen, Fizban, ez vagyok én — és végigsimította fehér szakállát. — Most pedig, Solostaran, tanácsolom, hogy rendeld vissza az őröket és ints nyugalomra mindenkit. Én, a magam részéről szeretném megismerni eme ifjú hölgy kalandjait, te pedig a magad részéről jól teszed, ha meghallgatod. S az sem ártana, ha bocsánatot kérnél tőle. Amint Fizban fölemelt mutatóujjával megfenyegette a Szólót, viseltes süvege előrecsúszott és eltakarta a szemét. — Segítség! Megvakultam! — kiáltotta, mire Raistlin, óvatos pillantást vetve az elf őrségre, odasietett hozzá. Megmarkolta a vénember karját és megigazította a kalapját.

— Ó, hála nektek, igazi istenek! — mormolta a vén mágus és pislogva elcsoszogott a márványpadlón. A Szóló dermedten nézett utána. Azután, mintha álmában tenné, Aranyhold felé fordult.

— Elnézésedet kérem, Síkföld asszonya — mondta lágyan. — Már háromszáz éve, hogy az elf papok eltűntek, háromszáz éve nem látta senki Mishakal Jelvényét ebben az országban. Azt hittem, e nemes amulett avatatlan kézbe került. Bocsáss, meg nekem. Oly régen élünk már kétségbeesésben, hogy már a reményről is letettem. Kérlek, ha nem vagy túl kimerült, mondd el nekünk a történetedet!

Aranyhold elbeszélte az ékszer históriáját, szólt Zúgószélről, a megkövezésükről, találkozójukról a fogadóban és Xak-Tsarothba tett utazásukról. Beszélt a sárkány pusztulásáról, s arról, hogy kapta meg Mishakal ékszerét. De nem említette a Korongokat.

Mialatt beszélt, a napsugarak megnyúltak, színük megváltozott az alkony közeledtével. Amikor a történet véget ért, a Szóló hosszú pillanatokig némán hallgatott.

— Végig kell gondolnom mindezt és azt, hogy vajon ennek mi jelentősége lehet a számunkra — szólalt meg végül, és a barátok csoportjához fordult. — Kimerültek vagyok, látom, néhányatokat már csak az elszántsága tartja meg a lábán. Valójában — nézett mosolyogva a falhoz támaszkodva csöndesen horkoló Fizbanra — olyan is akad, aki állva elaludt. Leányom, Laurana majd elvezet benneteket egy olyan helyre, ahol megfeledkezhettek félelmeitekről. Ma este lakomát rendezünk a tiszteletetekre, hiszen ti hoztátok el nekünk a remény sugarát. Legyen veletek az igaz istenek békéje.

Az elfek sorfalat alkottak, és ekkor egy elf hajadon lépett ki közülük, majd odaállt a Szóló mellé. Caramon, amint megpillantotta, eltátotta a száját. Zúgószél szeme tágra nyílt, sőt, még Raistlin is megbámulta. Először láttak ily igazi szépséget. Haja arányló mézként omlott végig a karján, a hátán, és derekán, le egészen a lába száráig. Bőre sima volt és barna, mint az erdő földje. Kifinomult, elf arcvonásait duzzadt ajkak és — a napfényben rezdülő falevélhez hasonlóan — színét változtató szeme tette még szebbé.

— Lovagi becsületszavamra — szólalt meg Sturm, szinte dadogva —, még életemben nem láttam ilyen gyönyörű leányt.

— És nem is fogsz ezen a világon — morogta Tanis.

Társai szúrós szemmel néztek rá, de a félelf ezt észre sem vette. Nem látott egyebet, csak az elf hajadont. Sturm fölvonta a szemöldökét, összenézett Caramonnal, aki oldalba bökte fivérét. Kova megcsóválta a fejét és olyan mélyet sóhajtott, mintha tüdeje a lábáig leérne.

— Most már sok mindent megértek — súgta Aranyhold Zúgószélnek.

— Én meg semmit sem értek — dünnyögte Tasslehoff. — Tika, te tudod, hogy mi történik itt?

Tika csak annyit tudott, hogy Laurana mellett esetlennek, szeplősnek és vörös fejűnek érezte magát. Följebb húzta blúzát telt mellén, azt kívánva, hogy bárcsak ne mutatna magából annyit, vagy ne lenne annyi mutatni valója.

— Mondjátok már, mi van!? — nyafogott Tasslehoff, látván a többiek mindent értó pillantásait.

— Nem tudom — csattant föl Tika. — Csak azt tudom, hogy Caramon bolondot csinál magából. Nézd csak azt a nagydarab marhát! Azt hihetne az ember, hogy életében még sohasem látott nőt!

— Igazán csinos — mormolta Tass —, más, mint te, Tika... karcsú és olyan a járása, mint a szellő mozgatta lombok ringása és...

— Ó, fogd már be a szád! — sziszegte Tika mérgesen és olyan pofont kevert le a surranónak, hogy az majdnem orra bukott tőle.

Tass sértett képpel közelebb húzódott Tanishoz. Elhatározta hogy mindaddig a félelf közelében marad, míg ki nem deríti a jelenet értelmét

— Köszöntelek benneteket Qualinostban, kedves vendégek — szólt Laurana szégyenlősen. Hangja olyan volt, mint páfrányok közt futó hegyi csermely csobogása. — Kérlek, kövessetek. Nem lesz hosszú az út s ott étel, ital és végül pihenés vár rátok.

Kecsesen lépdelve indult el, valamennyiük őszinte csodálatától övezve Laurana szűziesen sütötte le a szemét, arcát elöntötte a pír. Egyszer pillantott föl csupán, amikor Tanis előtt haladt el... annyira futólag, hogy a félelfen kívül más észre sem vette. Arca elkomorodott, szeme elsötétült

Tanis és barátai elhagyták a Nap Tornyát. Kifelé menet a vén Fizbant is fölébresztették.

6 Tanis és Laurana

Laurana egy napsütötte nyárfaligethez vezette őket a város kellős közepén. Itt, bár utcák és házak vették körül őket, mégis úgy érezték, hogy az erdő sűrűjében vannak. A csöndet csak a közelben csörgedező patak csobogása törte meg. Laurana a nyárfák között elszórt gyümölcsfákra mutatott, mondván, hogy szedjenek és egyenek annyi gyümölcsöt, amennyi jólesik. Elf hajadonok fonott kosarakban illatos, friss kenyeret hoztak. A vendégek megmosakodtak a patak vizében, majd leheveredtek a puha mohaszőnyegre, hogy átadják magukat a csöndes békesség élvezetének. Az egy Tanist kivéve. A félelf visszautasította az ételt és gondolataiba merülve sétált körül a ligetben. Tasslehoff kiguvadt szemmel figyelte... majd szétvetette a kíváncsiság.

Laurana tökéletes, bűbájos háziasszonynak bizonyult. Meggyőződött róla, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett... valamennyiükhöz volt egy-két kedves szava.

— Te vagy Tűzkovács Kova, ugye? — kérdezte. A törpe elpirult az örömtől. — Még most is megvan pár csodás játékom, amit te készítettél nekem. Nagyon hiányoztál e hosszú évek alatt.

Kova zavarában szóhoz sem tudott jutni, csak lezöttyent a mohaágyra és gyorsan megivott egy egész nagy kancsó friss vizet.

— Te pedig csak Tika lehetsz — szólította meg Laurana a pincérlányt.

— Tika Waylan — felelte a lány suttogva.

— Tika... milyen szép név, és a hajad is milyen gyönyörű! — és Laurana őszinte csodálattal simított végig a dús, vörös fürtökön.

— Valóban úgy látod? — kérdezte Tika elpirulva és magán érezte Caramon tüzes tekintetét.

— Hát persze... ez a láng színe. Biztosan a lelked is méltó hozzá. Hallottam, hogyan mentetted meg a fivérem életét a fogadóban. Őszinte hálával tartozom neked.

— Köszönöm — felelte Tika csöndesen —, a te hajad is igazán csodálatos.

Laurana elmosolyodott és továbblépett. Tasslehoff megfigyelte, hogy tekintete végig Tanist követi. Amikor a félelf váratlanul a földre ejtett egy almát és eltűnt a fák között, Laurana elnézést kért a többiektől és sietve követte.

— Ohó, most majd kiderítem, miről is van itt szó! — gondolta magában Tasslehoff. Körülkémlelt és Tanis után surrant. Végigosont a fák között kanyargó ösvényen és egyszer csak rábukkant a félelfre, aki magányosan állt a tajtékzó patak partján és elszáradt leveleket dobált a rohanó vízbe. Mozgást észlelve Tass gyorsan lebukott egy közeli bokor mögé, éppen akkor, amikor Laurana lépett elő egy másik ösvényről.

— Tanthalas Quisif nan-Pah! — szólalt meg lágyan a lány.

Amint Tan is elf nevét meghallotta, hátrafordult, Laurana pedig a nyakába vetette magát és szeretettel megcsókolta.

— Huúh! — suttogta évődve és hátrahajolt —, borotváld le ezt a szörnyű szakállt! Úgy szúr! És így nem is látszol igazán Tanthalasnak!

Tanis gyöngéden a derekára tette a kezét és szelíden eltolta magától. — Laurana... — nyitotta szóra a száját.

— Ne! Nem kell mérgelődnöd emiatt a szakáll miatt. Majd csak megkedvelem valahogy, ha te is úgy akarod — incselkedett Laurana az ajkát csücsörítve. — Csókolj meg te is! Nem? Akkor én csókollak addig, amíg el nem veszted a fejedet. — És ismét szorosan átölelte, míg végül Tanis kibontakozott a karjai közül.

— Hagyd abba, Laurana! — mondta rekedten és elfordult.

— Miért? Mi a baj? — kérdezte az elf lány és a keze után nyúlt. — Oly sok éve már, hogy elmentél... de most itt vagy megint. Ugyan, ne légy ilyen zord és hideg! Hiszen a jegyesem vagy, emlékszel? Semmi rossz nincs abban, ha egy lány megcsókolja a jegyesét.

— Régen volt már az — mormolta Tanis. — Gyermekek voltunk még... játék volt az egész, semmi más. Csupa romantika, valami megosztani való ütök. Tudod jól, mi történt volna, ha atyád tudomására jut a dolog! Viszont Gilthanas rájött magától, nem igaz?

— Ó nem, hisz én mondtam meg neki! — suttogta Laurana fejét lehajtva és hosszú szempilláin keresztül lesett föl Tanisra. — Gilthanasnak mindent elmondok, te is tudod. Eszembe sem jutott, hogy úgy reagál majd. Azt is tudom, mit mondott neked. Később elárulta nekem. Szenvedett is miatta.

— Meg is érdemelte! — Tanis megfogta a lány mindkét csuklóját, hogy megfékezze a kezét. — Mindaz igaz, amit mondott. Laurana! Én valóban egy félvér fattyú vagyok. Atyádnak minden joga meglett volna rá, hogy megöljön! Hogyan hozhattam volna rá gyalázatot azok után, amit anyámért és értem tett? Ez volt az egyik oka annak, hogy elmentem... ez, és a vágy, hogy megtudjam, ki vagyok és hová tartozom!

— Te Tanthalas vagy, az én szerelmesem és ide tartozol! — fakadt sírva Laurana. Lerázta csuklójáról a szorítását és maga ragadta meg a félelf kezét. — Lám! Még mindig viseled a gyűrűmet! Tudom is, miért mentél el. Azért, mert nem mertél szeretni engem? De ettől nem kell már félned... soha többé! Minden megváltozott. Atyámnak is oly tömérdek gondja van... nem lesz ellenére. Különben is te most igazi hős vagy! Kérlek, házasodjunk össze! Hát nem ezért jöttél vissza?

— Laurana — mondta Tanis lágyan, de határozottan —, a visszatérésem a véletlen műve...

— Nem! — kiáltott föl a lány eltaszítva magától a félelfet. — Nem hiszek neked!

— Te is hallottad Gilthanas történetét. Ha Porthios nem szabadít ki bennünket, már biztosan Pax-Tharkas bányáiban lennénk.

— Úgy találta ki az egészet! Nem akarja, hogy megtudjam az igazságot! Azért jöttél vissza, mert szeretsz. S engem semmi más nem érdekel!

— Ezt nem akartam neked elmondani, Laurana, de most már látom, hogy kénytelen vagyok — sóhajtotta Tanis elgyötörten. — Laurana, én valaki mást szeretek... egy emberlányt. A neve Kitiara. Ez nem jelenti, hogy téged nem szeretlek többé. Nagyon is szeretlek... — Tanis hangja elakadt.

Laurana csak bámult rá, arcából kifutott a vér.

— Szeretlek téged, Laurana, de mégsem vehetlek el feleségül, mert őt is szeretem. A szívem éppúgy két félből áll, mint a vérem. — Ezzel lehúzta ujjáról az arany fűzfalevelekből kovácsolt gyűrűt és átadta a lánynak. — Feloldalak a nekem tett ígéreted alól, Laurana! És kérlek, te is oldj fel engem.

Laurana elakadó lélegzettel vette át a gyűrűt. Könyörgő szemét Tanisra vetette, de amikor annak arcán nem látott mást, csak sajnálatot, fölsikoltott és messzire hajította a gyűrűt. Az egyenesen Tass lába elé esett. A surranó gyorsan fölkapta és beledugta egyik erszénykéjébe.

— Laurana — suttogta Tanis szomorún és karjába zárta zokogó kedvesét —, nagyon sajnálom... én nem úgy gondoltam...

Tasslehoff ekkor kicsusszant a bokor mögül és visszaszökdécselt az ösvényen.

— Hmm! — dünnyögte magában és elégedetten fölsóhajtott — most legalább tudom már, mi történik itt!

Tanis hirtelen arra ébredt, hogy Gilthanas áll mellette. — Laurana? — kérdezte talpra szökkenve.

— Nem történt baja, a cselédei hazahozták — felelte Gilthanas nyugodtan. — Mesélte nekem, mit mondtál neki. Szeretném, ha tudnád: én megértelek. Ez volt az, amitől mindig is rettegtem. Az ember felad, a többi ember után kiált. Megpróbáltam megmagyarázni neki is, remélve, hogy nem okozok vele fájdalmat. Ezután hallgat majd rám. Köszönöm, Tanthalas. Jól tudom, nem lehetett könnyű neked!

— Nem volt az — felelte Tanis és nagyot nyelt. — Én becsületes akarok maradni, Gilthanas... szeretem őt. Szívemből szeretem. Csak arról van szó, hogy...

— Nem kell többet mondanod! Hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak, s ha nem is lehetünk igaz barátok, azért még őszintén becsülhetjük egymást. — Gilthanas arca elgyötörtén és sápadtan villant az alkonyi fényben. — Neked és barátaidnak készülnötök kell. Ünnepség lesz, amint az ezüst hold fölkel, utána összeül a Nagytanács. Elérkezett az idő, amikor döntenünk kell.

Ezzel Gilthanas eltávozott. Tanis még utánanézett, azután sóhajtva a többiekhez lépett, hogy fölébressze őket.

7 A búcsúzás. A társaság döntése

A Quailnostban rendezett ünnepség Aranyholdat anyja halotti torára emlékeztette. Az ünnepélyhez hasonlóan a tornak is vidám hangulatúnak kellett volna lennie... hiszen Könnydal végül is istennővé emelkedett. De népe nehezen nyugodott bele a csodálatos szépségű asszony halálába, így azután Que-shu népe olyan keserűséggel gyászolta meg őt, ami már szinte szentségtörésnek számított.

Könnydal halotti tora volt Que-shu népének emlékezetben a legnagyszerűbben megrendezett ünnep. Gyászoló férje nem sajnált rá semmilyen költséget. A mostanihoz hasonlóan, akkor is rengeteg volt az étel, amiből alig valaki fogyasztott egy keveset. Kényszerűségből még beszélgetéseket is kezdeményeztek, holott senkinek sem volt kedve a társalgáshoz. Néha azokat, akiket túlságosan eltöltött a bánat, távozásra szólították fel az ünnepi asztal mellől.

Az emlék oly elevenen jelent meg emlékezetében, hogy Aranyhold szinte most sem evett semmit: minden ételnek hamuíze volt a szájában. Zúgószél aggódva figyelte kedvesét. Az asztal alatt megkereste a kezét és Aranyhold mosolyogva viszonozta a szorítását.

Az elfek ünnepségét a nagy aranytoronytól kissé délre fekvő tágas udvarban rendezték meg. A város legmagasabb hegyének tetején, a kristályból és márványból épült teraszt nem övezték falak, így szabad kilátás nyílt a lent csillogó Qualinostra, a körülötte húzódó sűrű erdőre, sőt a távolban bíborló Tarsötét hegység déli nyúlványaira is. Aranyhold a Szóló jobbján foglalt helyet. Eleinte még próbálkozott némi udvarias csevegéssel, de gondjai és gyötrelmei hamarosan eluralkodtak rajta, s inkább elhallgatott.

A Szóló bal oldalán a lánya, Laurana ült. Mintha ott sem lenne a lakomán, csak ült lehajtott fejjel, hosszú haja eltakarta az arcát. Ha föl-fölnézett, tekintetével csak Tanist kereste és ebben a tekintetben minden benne volt. Tanis mindezt jól látta, sőt Gilthanas hideg tekintetét is, amitől teljesen elment az étvágya, és szemét föl sem emelte a tányérjáról. Szomszédja, Sturm, gondolatban már Qualinosti védelmét tervezgette.

Kova furcsán érezte magát és sehogy sem találta a helyét, mint a törpék általában az elfek társaságában. Különben sem kedvelte az elf ételeket, ezért rendre mindent visszautasított. Raistlin szórakozottan csócsálta ételét, miközben arányló szemével a vén Fizbant tanulmányozta. Tika is zavarban volt, és kényelmetlenül érezte magát a kecses elf hölgyek között, amitől egy falat sem ment le a torkán. Caramon úgy vélte, hogy most már érti, mitől olyan karcsúak az elfek: az étel gyümölcsökből, ízletes mártásokban főtt zöldségfélékből, kenyérből és sajtokból állt, ami mellé nagyon könnyű, fűszeres ízű bort szolgáltak föl. Négynapi éhezés után a ketrecben ez az étel semmit sem ért farkasétvágyának csillapítására.

Csupán ketten élvezték igazán a qualinosti lakomát: Tasslehoff és Fizban. A vén mágus egyoldalú vitát folytatott egy közeli nyárfával, míg Tasslehoff egyszerűen mindent élvezett, s csak később vette észre... némi meglepetéssel..., hogy két aranykanál, egy ezüstkés és egy tengeri kagylóból csiszolt vajas tálka az egyik zsákjában kötött ki.

A vörös hold nem látszott, Lunitari keskeny ezüstsarlója pedig éppen lefelé ereszkedett a nyugati égen. Miután feljöttek az első csillagok, a Szóló szomorúan intett kisebbik fiának. Gilthanas fölkelt és odaállt apjának széke mellé.

Fölemelte a fejét és énekeim kezdett. Az elf szavak fülbemászóan szép melódiában egyesültek. Éneke közben Gilthanas mindkét kezében egy-egy kis kristálylámpát tartott, s a szelíd gyertyafény megvilágította márványkemény arcvonásait. Tanis szemét lehunyva, fejét tenyerébe hajtva hallgatta az éneket.

— Mi ez? Miről szól ez a dal? — kérdezte Sturm csöndesen.

Tanis fölegyenesedett és el-elakadó hangon suttogta barátja fülébe:

Az elfek egyenként emelkedtek föl az asztal mellől és saját lámpásukat a magasba emelve csatlakoztak a kórushoz. Hangjuk egybeolvadt a végtelen bánat megrázó himnuszéban.

Apró, szikrázó lámpafények gyulladtak végig az utcákon, az erdőkön és azokon is túl... és minden felgyulladó lámpáshoz új hang is társult, mígnem úgy hallatszott, hogy maga a közeli erdő énekli szomorú dalát.

Ekkor Gilthanas elhallgatott. Szelíd lehelettel eloltotta lámpásai lángját. Az asztal körül állók is sorban elhallgattak, kioltották gyertyájukat. Qualinost minden zugában fokozatosan elhalt az ének, kihunytak a fények... e csönd és a sötétség leple borult a tájra. Legvégül már csak a távoli hegyek visszhangozták az ének utolsó hangjait, halkan susogva, akár a hulló őszi falevelek.

A Szóló fölemelkedett.

— És most — mondta súlyos hangon — elérkezett az idő a Nagytanács üléséhez. Az Ég Csarnokában tartjuk, Tanthalas, ha lennél szíves odakalauzolnia barátaidat.

Mint hamarosan rájöttek, az Ég Csarnok egy fáklyákkal megvilágított tágas térség volt: csupán az égbolt csillagokkal pöttyözött kupolája borult fölé. Csak észak felől volt teljes a sötétség, amelyet csak néha szaggattak föl cikázó villámok. A Szóló intett Tanisnak, hogy társaival együtt lépjen közelebb hozzá, s amikor ez megtörtént, egész Qualinost népe köréjük gyűlt. Senkit nem kellett csöndre inteni. Amikor a Szóló fölemelkedett, még a szellő is elcsitult.

— Mint tudjátok, itt vagyunk — mutatott valahová a lába elé. Lenézve észrevették, hogy egy hatalmas térkép terül el a lábuk alatt. Abanasinia síkságának kellős közepén álló Tasslehoff áhítatosan fölsóhajtott. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott bármi, ehhez hasonlóan gyönyörűt.

— Itt van Vigasz! — mutatott elragadtatva egy pontra.

— Igen, surranó, — visszahangozta a Szóló —, és itt vannak a sárkányseregek... Vigaszban — mutatott egy pontra a pálcájával — és Menedékben. Verminaard Nagyúr nem csinált titkot belőle, hogy támadást indít Qualinosti ellen. Csak arra vár, hogy a csapatai egybegyűljenek és biztosíthassa utánpótlási útvonalait. Ilyen szörnyű horda ellen reménytelen az ellenállás.

— De hát Qualinost elég könnyen védhető! — kiáltott föl Sturm. — Közvetlen szárazföldi út nem vezet ide. Olyan szakadékok fölötti függő hidakon keltünk át, amelyeket, ha lerombolunk... nincs olyan hadsereg, amely átjuthat ide. Miért ne állhatnánk ki ellenük?

— Ha csak egy hadseregről lenne szó, elbánhatnánk vele — válaszolta a Szóló. — De mit tehetünk a sárkányok ellen? — és tanácstalanul széttárta a karját. — Semmit! A legendák szerint csupán a nagy Huma győzte le őket a Sárkánydárdájával. És ma senki sincs... legalábbis, akiről tudunk, aki birtokában van e hatalmas fegyver titkának! Fizban már szóra nyitotta a száját, de Raistlin leintette.

— Nem! — folytatta tovább a Szóló. — El kell hagynunk ezt a várost és ezeket az erdőket. Úgy terveztük, hogy nyugatra indulunk, ahol az ismeretlen földeken talán új otthont találhatunk népünknek... vagy végső esetben visszatérhetünk Silvanestibe, az elfek legősibb hazájába. Egészen a múlt hétig megfelelően alakultak a terveink. A Sárkány Nagyúrnak legalább háromnapi erőltetett menetbe kerül, amíg fölsorakoztatja seregeit, kémeink pedig azonnal jelentik, amint elhagyja Vigaszt. Akkor lesz elég időnk rá, hogy elmeneküljünk nyugatra. Most pedig arról értesültünk, hogy Pax-Tharkasban, tőlünk alig egynapi járóföldre állomásozik a harmadik sárkánysereg. Ha nem tartóztatjuk fel, végzetünk beteljesedik!

— És tudod a módját, miképp tartóztatható fel az a sereg? — kérdezte Tanis.

— Igen — nézett a Szóló legkisebb fiára. — Amint azt te is tudod, sok Kapuból, Vigaszból és egyéb helyekről elhurcolt ember sínylődik Pax-Tharkas várában és dolgozik a Sárkány Nagyúr rabszolgájaként. Verminaard okos. Hogy a rabszolgái föl ne lázadjanak, feleségeiket és gyermekeiket túszként tartja fogva, így biztosítja a férfiak engedelmességét. Úgy véljük, ha ezeket a túszokat kiszabadítjuk, akkor a férfiak uraik ellen fordulnak és megsemmisítik őket. Gilthanas feladata lett volna a foglyok kiszabadítása és a fölkelés vezetése. Az emberekkel a déli hegyekbe kellett volna vonulnia, maguk után csalva ezt a harmadik sereget, így biztosított volna számunkra időt a meneküléshez.

— Hogy is állunk ezekkel az emberekkel? — kérdezte Zúgószél nyersen. — Úgy látom, akként veted oda őket a sárkányseregeknek, ahogy a kétségbeesett dobál húsdarabokat az őt üldöző farkascsordának!

— Attól tartunk, Verminaard Nagyúr sem hagyná meg sokkal tovább az életüket. Az érclelőhely már csaknem kimerült. Kikapartatja velük az utolsó morzsákat is, s akkor a rabszolgáknak már semmi hasznát nem veheti. A hegyekben lévő szakadékokban és barlangokban pedig az emberek meghúzhatják magukat és onnan visszaverhetik a sárkányseregeket. Könnyűszerrel tarthatják velük szemben a hegyi szorosokat, különösen most, a tél közeledtével. Elismerem, hogy néhányuknak meg kell halniuk, de ezt az árat mindenképpen meg kell fizetni. Ha szabadon választhatsz, Síkföld fia, vajon rabszolgaként vagy küzdő harcosként halsz-e meg szívesebben?

Zúgószél válasz nélkül, sötéten meredt a térképre,

— Gilthanas küldetése kudarcot vallott — jegyezte meg Tanis —, s ha jól értem, azt akarod, hogy most mi kíséreljük meg a fölkelés vezetését?

— Igen, Tanthalas — válaszolta a Szóló. — Gilthanas ismeri a Pax-Tharkasba vezető Sla-Mori utat. Még az erdőbe is be tud vezetni benneteket, így nemcsak a sajátjaitokat szabadíthatjátok ki, hanem az elfek menekülését is biztosíthatjátok — itt a Szóló hangja megkeményedett —, esélyt adtok nekik az életre, amelyet sok elf nem kapott meg, amikor az emberek ránk zúdították az Összeomlást.

Zúgószél fogcsikorgatva emelte föl a fejét, de még Sturm is elkomorodott. A Szóló mély levegőt vett, utána nagyot sóhajtott. — Bocsáss meg, kérlek... nem akarlak titeket ostorozni a múlt vétkeiért. Mi nem vagyunk közönyösek az emberek sorsa iránt. Szabad akaratomból küldöm veletek fiamat, Gilthanast, tudván, hogy elválásunkat követően többé talán sohasem látjuk egymást. Én ezt az áldozatot hozom a népemért és a ti népetekért.

— Idő kell, hogy ezt végiggondolhassuk — mondta Tanis, bár máris tudta, miként kell majd döntenie. A Szóló bólintott, mire az elf harcosok utat nyitottak nekik a tömegen át, és egy kisebb facsoporthoz kísérték őket, majd távoztak. Tanis barátai sorakoztak föl ünnepélyes arccal. Egész idő alatt azért küzdöttem, gondolta magában, hogy egyben tartsam ezt a csapatot. Most pedig, úgy látom, el kell válnunk egymástól. Nem kockáztathatjuk meg, hogy magunkkal vigyük a Korongokat Pax-Tharkasba, Aranyhold pedig bizonyára semmi áron sem válna meg tőlük.

— Én elmegyek Pax-Tharkas városába — szólalt meg végül. — És azt hiszem, elérkezett az idő, amikor el kell válnunk egymástól, barátaim. Mielőtt bármit szólnátok, hadd mondjam el még a következőket: azt szeretném, ha Tika, Aranyhold, Zúgószél, Caramon, Raistlin és te, Fizban az elfekkel tartanátok, hogy biztonságba helyezhessétek a Korongokat. Túlságosan is értékesek ahhoz, hogy netán valami bajuk essék a Pax-Tharkas elleni kétséges támadás során.

— Ez meglehet, félelf — suttogta Raistlin kámzsája mélyéről —, de Qualinosti elfjei között Aranyhold nem találhatja meg azt, akit keres.

— Ezt honnan tudod? — kérdezte Tanis megrökönyödve.

— Nem tud ez semmit, Tanis — vágott közbe Sturm keserűen —, sok üres beszéd...

— Nos, Raistlin!? — szegezte neki ismét a kérdést Tanis, rá sem hederítve a lovagra.

— Hallhattad Sturmot — sziszegte a mágus —, én nem tudok semmit! Tanis fölsóhajtott, nem erőltette tovább a dolgot és végignézett a társain: — Ti választottatok meg vezetőtöknek...

— Eegen, mi, komám — szólalt meg váratlanul Kova —, de a mostani döntésedet az eszed és nem a szíved sugallja. A lelked legmélyén pedig nem is hiszed igazán, hogy elválunk egymástól.

— Nos, ami engem illet, én nem maradok ezekkel az elfekkel — fonta össze karját a mellén Tika. — Veled tartok, Tanis. Én is harcoslány akarok lenni... mint Kitiara!

Tanis elfintorodott fájdalmában: Kitiara nevének puszta említése olyan volt számára, akár egy ökölcsapás.

— Én sem bujkálok az elfekkel — jelentette ki Zúgószél —, különösen úgy, hogy közben a fajtámbeliek harcolnak helyettem!

— S mi ketten egyek vagyunk — tette kezét a férfi karjára Aranyhold. — Különben — folytatta lágyabban — valahogy magam is tudom, hogy a mágusnak igaza van... a leendő vezér nincs az elfek között. Ők elmenekülnek a földjükről, nem harcolnak érte!

— Mindnyájan veled tartunk, Tanis — jelentette ki a törpe határozottan.

A félelf tanácstalanul nézett végig a kis csoporton, aztán elmosolyodott és megcsóválta a fejét. — Igazatok van... valóban reméltem, hogy nem kell különválnunk. Persze ez lenne a legésszerűbb, de lehet, hogy éppen ezért nem tesszük ezt.

— Most pedig talán alhatnánk egy kicsit — ásított hatalmasat Fizban.

— Várj csak egy pillanatig, öreg — fordult hozzá Tanis szigorúan —, te nem közülünk való vagy... neked föltétlenül az elfekkel kell tartanod.

— Valóban? — kérdezte a vén mágus csöndesen és szeméből eltűnt a megszokott kótyagos, bizonytalan kifejezés. Olyan átható, csaknem szúrós tekintettel mérte végig a félelfet, hogy az önkéntelenül hátralépett előle, majdnem kitapintható erőteret érezve az öregember körül, aki halk, de mégis határozott hangon így szólt: — Én oda megyek ezen a világon, ahová a kedvem tartja, s most úgy döntöttem, hogy melletted maradok Tanis félelf!

Raistlin úgy nézett Tanisra, mintha azt mondaná: “Nos, érted már?” A félelf szilárdan állta a tekintetét. Most már sajnálta, hogy korábban nem beszélte meg a dolgot a varázslóval, s azon töprengett, hogy tárgyalhatnának róla most, hogy eldőlt, a vénember mégiscsak velük marad.

— Beszélés Raistlin — mondta Tanis hirtelen átváltva tábornyelvre, arra a beszédmódra, amelyet a köznyelvből alakítottak ki Krynn földjén a vegyes fajú zsoldoscsapatok. Annak idején az ikrek is belekóstoltak a zsoldoséletbe, mint ahogy a társaság tagjainak többsége is. hogy megkeressék a mindennapi betevőjüket. Tanis tehát tudta, hogy Raistlin megérti őt. Abban pedig majdnem biztos volt, hogy az öreg viszont nem.

— Beszélés, ha akar — felelte a mágus ugyanazon a nyelven —, de én tudás kevés. — Benned félelem. Miért? Raistlin különös szeme a távolba révedt, úgy válaszolta megfontoltan: — Tudni nem, Tanis... de te igaz. Öreg... nagy erő. Én érez, és fél. — A varázsló fölsóhajtott, s úgy tűnt, mintha visszatérne valahonnan, ahová az imént elkalandozott. — De ő is igaz. Próbáld te megállít? Veszély, nagy veszély.

— Mintha máris nem lennénk elég nagy veszélyben — váltott vissza Tanis köznyelvre. — És csak súlyosbítjuk a helyzetünket, ha magunkkal cipeljük ezt a habókos vén mágust.

— Más is van, veszély, lehet — mondta Raistlin, és jelentőségteljes pillantást vetett a fivérére, majd maga is visszaváltott a köznyelvre: — Kimerültem, aludnom kell. Te még maradsz, testvér?

— Igen — felelte Caramon. — Még beszélnünk kell Tanisszal!

Raistlin bólintott és karját nyújtotta Fizbannak. Az öreg és a fiatal varázsló együtt távozott... közben a vén mágus végigvágott botjával egy fán, azzal vádolva “őt”, hogy az útjába állt.

— Mintha egy bolond varázsló nem lenne untig elég — dörmögte Kova. —No, én is lefekszem.

Lassacskán mind elszállingóztak, míg Tanis magára maradt Sturmmal és Caramonnal. Tanis komor képpel fordult feléjük. Úgy érezte, jól sejti, mire megy ki a dolog. Caramon vöröslő képpel tanulmányozta a csizmája orrát, Sturm a bajszát pödörgetve, töprengő képpel nézett a félelfre.

— Nos? — kérdezte végül Tanis.

— Gilthanas — felelte röviden a lovag.

Tanis fölvonta a szemöldökét és megvakarta a szakállát. — Ez az én dolgom, nem a tiétek — jelentette ki kerek-perec.

— Ez a mi dolgunk, Tanis — erősködött tovább Sturm —, mármint, ha ő vezet el minket Pax-Tharkasba. Ne vedd ezt tapintatlanságnak, de tisztában vagyunk vele, hogy közöttetek valami nézeteltérés van. Én láttam a szemét, Tanis, amikor rád nézett, és a helyedben sehová sem mennék vele, ha nincs egy barátom a hátam mögött!

Caramon homlokát ráncolva, komolyan nézett Tanisra: — Én tudom, hogy ő egy elf, meg minden — mormolta a nagydarab harcos csöndesen —, de ahogy Sturm is mondta, néha igazán olyan fura lesz valahogy a szeme. Te magad nem ismered ezt a sla-mori utat? Vagy nem találhatnánk meg mi magunk? Én nem bízom meg benne... sem Sturm... sem Raist.

— Figyelj rám, Tanis — szólt közbe Sturm, látva, hogy a félelf arca elsötétül a haragtól. — Ha Gilthanas valóban olyan nagy veszélyben volt Vigaszban, ahogy állítja, akkor hogyan üldögélhetett csak úgy a fogadóban? Aztán itt van ez a történet arról, hogy a csapata “váratlanul” belefutott egy egész seregbe. Tanis... ne rázd a fejed máris. Lehet, hogy nem is gonosz, csak megtévedt. És ha Verminaard kerítette valahogyan a hatalmába? Talán a Sárkány Nagyúrnak sikerült meggyőznie őt, hogy megkíméli a népét, ha... elárul bennünket! Lehet, hogy éppen ezért várt ránk ott, Vigaszban!

— Nevetséges! — csattant föl Tanis. — Honnan tudhatta volna, hogy éppen odafelé tartunk?

— A Xak-Tsarothból Vigasz felé vezető utunkat éppenséggel nem tartottuk teljesen utókban — vágott vissza Sturm hűvösen. — Útközben nem egy sárkányfattyúval találkoztunk, és a Xak-Tsarothból menekülők vígan rájöhettek, hogy a Korongokért mentünk oda. Lehet, hogy Verminaard jobban ismeri a mi külsőnket, mint a tulajdon anyjáét.

— Nem, ezt nem hihetem! — kiáltotta Tanis, mérgesen nézve Sturm és Caramon szemébe. — Mind a ketten tévedtek... az életemet tenném rá! Együtt nőttem föl Gilthanassal, jól ismerem őt! Igen, valóban volt közöttünk bizonyos nézeteltérés, de már megbeszéltük, és az ügy le van zárva. Akkor hiszem el, hogy elárulta a népét, ha te és Caramon árulókká lesztek! És... nem, én nem ismerem a Pax-Tharkasba vezető utat. Sohasem jártam ott. És még egy dolog — kiáltotta a félelf, most már igazán dühösen —, ha van egyáltalán valaki, akiben én nem bízom ebben a csapatban, akkor az a te drágalátos fivéred és az a vén varázsló! — nézett vádlón Caramon szemébe.

A nagydarab harcos elsápadt és lesütötte a szemét. Lassan elfordult. Tanis, miután visszanyerte önuralmát, hirtelen rájött, mit is mondott tulajdonképpen. — Sajnálom, Caramon — mondta és megfogta a sértődött harcos karját —, nem úgy értettem. Raistlin jó párszor megmentette az életünket e tébolyult út során. Csak arról van szó, hogy nem hihetek Gilthanas árulásában!

— Megértjük, Tanis — mondta Sturm nyugodtan —, és meg is bízunk az ítéletedben... de, túl sötét ez az éjszaka, hogy az ember csukott szemmel járjon benne, ahogy az én népem szólása tartja.

Tanis sóhajtva bólintott és másik kezét Sturm vállára tette. A lovag hirtelen átölelte őt, a három férfi egy percig néma csöndben állt, aztán elhagyták a ligetet és visszatértek az Ég Csarnokába. Hallották, hogy a Szóló még mindig a harcosaival tárgyal valamiről.

— Mit jelent az, hogy Sla-Mori? — kérdezte Caramon.

— Titkos út — felelte Tanis.

Tanis fölriadt és rögtön tőre markolatához kapott. Sötét árny tornyosult fölé, eltakarva a csillagokat. Gyorsan fölnyúlt megragadta és magára rántotta az alakot, tőre hegyét védtelen torkának szegezve.

— Tanthalas! — hallatszott egy, halk sikoly az acél villanása láttán.

— Laurana! — hördült föl Tanis.

A lány teste szorosan az övéhez simult. Érezte a lány remegését és most, hogy teljesen fölébredt, már a vállára omló hosszú, selymes haját is tisztán látta. Laurana csupán egy vékony hálóköntöst viselt. Köpenye lehullott a rövid küzdelemben.

Pillanatnyi vágyára hallgatva, Laurana fölkelt az ágyából és kisurrant az éjszakába, csak egy pelerint kanyarítva magára a hideg elleni védekezésül. Most pedig ott feküdt Tanis mellén és a félelemtől moccanni sem mert. Tanis olyan tulajdonságát ismerte meg most, amelyről azelőtt sejtelme sem volt. Ebben a pillanatban megértette, hogy ha ellenség lett volna, már holtan heverne... átvágott torokkal.

— Laurana... — ismételte meg Tanis a nevét és reszkető kézzel dugta vissza tőrét az övébe. Eltolta magától a lányt és fölült... haragudott magára, hogy megijedt és mérges volt rá, mert valami mély érzelmet szakított föl benne. Egy pillanatig, amíg a lány ráborult, csak a hajának illatát, karcsú testének melegét, csípője izmainak játékát és apró melleinek puhaságát érezte rendkívüli élességgel. Laurana még kislány volt, amikor ő elment... és visszatérve egy nőt talált a helyén... egy csodálatosan szép, kívánatos nőt!

— Abyss összes mélységére, mit keresel te itt éjnek évadján?

— Tanthalas! — suttogta a lány elfúlón és szorosan maga köré csavarva perelinjét. — Azért jöttem, hogy megkérjelek, változtasd meg a döntésedet. Hadd menjenek a barátaid az emberek kiszabadítására Pax-Tharkasba. Neked velünk kell jönnöd! Ne dobd el magadtól az életed! Atyám teljesen kétségbe van esve... nem hisz ennek a vállalkozásnak a sikerében... tudom, hogy nem hisz! De nincs más választása. Máris úgy gyászolja Gilthanast, mintha odaveszett volna. Én is félek, hogy elveszítem a fivéremet! Nem veszíthetlek el téged is! — és Laurana keservesen fölzokogott. Tanis gyorsan körülpillantott. Valahol a közelben elf őrségnek kell lennie. Ha az elfek rajtakapnák őt ebben a félreérthető helyzetben...

— Laurana — szólt a lányhoz és megrázta a vállát —, nem vagy többé gyerek. Felnőttél, méghozzá nagyon is gyorsan. De nem hagyhatom egyedül a veszélybe rohanni a barátaimat. Tudom, hogy milyen kockázatot vállalunk... nem vagyok vak! De ha ezáltal kiszabadíthatjuk az embereket Verminaard fogságából, és a ti népeteknek is megadhatjuk a menekülés lehetőségét, ezt a kockázatot mindenképpen vállalnunk kell! Eljöhet az az idő is, Laurana, amikor neked is kockára kell tenned az életedet valamiért, amiben hiszel... valamiért, ami többet jelent, mint maga az élet. Érted, amit mondok?

A lány dús aranyhajának erdejéből nézett fel rá... abbahagyta a zokogást és testének remegése is elállt. Mélyen belenézett a férfi szemébe.

— Érted amit mondok, Laurana? — ismételte meg a kérdést.

— Igen, Tanthalas... értem — felelte a lány.

— Akkor jól van — sóhajtott fel Tanis —, menj vissza az ágyadba. Siess! Csak veszélyt hozol rám. Ha Gilthanas meglátna bennünket így...

Laurana fölkelt és fürgén kisurrant a sűrűből, szellőként suhanva végig az utcákon és a házak között. Játszva kerülte ki az őröket és tért vissza apja házába... Gilthanassal együtt sokszor tették meg ezt az utat gyermekkoruk óta. Szobája felé lopakodva, egy pillanatra megállt hallgatózni apja és anyja ajtaja előtt. Fényt látott odabent és kesernyés szagot érzett... pergamentekercsek zizegését hallotta. Apja iratokat égetett. Azt is hallotta, amint anyja halkan magához szólítja apját. Laurana egy pillanatra kétségbeesetten lehunyta a szemét, azután keményen összeszorította az ajkát és végigszaladt a sötét, hideg folyosón a hálószobája felé.

8 Kétségek. Csapda! Egy új barát

Az elfek még pirkadat előtt fölébresztették vendégeiket. Az északi látóhatáron viharfelhők gyülekeztek és Qualinosti felé nyújtogatták zsákmányra éhes ujjaikat. Gilthanas reggeli után érkezett hozzájuk, kék zekébe és páncélingbe öltözve.

— Itt van az útravalónk — mutatott a kezükben csomagokat tartó elf harcosokra. — Fegyvert és páncélt is adhatunk, ha szükségetek van rá.

— Tikának páncélra, pajzsra és kardra van szüksége — mondta Caramon.

— Előteremtjük, amit csak lehet — felelte Gilthanas —, bár nem tudom, találunk-e teljes páncélzatot ilyen kis méretben.

— Hogy érzi magát Vasverő Theros? — kérdezte Aranyhold.

— Kényelmesen pihen, Mishakal papnője — hajolt meg tisztelettel Gilthanas Aranyhold előtt. — Népem természetesen magával viszi, amikor távozik innen. Különben nyugodtan elbúcsúzhatsz tőle.

Hamarosan visszatértek az elfek, a Tikának szánt mindenféle fajtájú és formájú páncéllal és az elf hölgyek által kedvelt könnyű, rövid karddal fölszerelkezve. Tika szeme fölragyogott a sisak és a pajzs láttán. Mindkettő finom elf munka volt: csiszolt és ékkövekkel díszített.

Gilthanas átvette az elf harcostól a sisakot és a pajzsot. — Még meg kell köszönnöm neked, hogy megmentetted az életemet, ott a vendéglőben —mondta a lánynak. — Fogadd el ezt tőlem! Anyám ünnepi páncélja ez, amely még a testvérháborúk ideje előttről származik. Tulajdonképpen a húgom öröksége lenne, de Lauranával együtt úgy véltük, hogy nálad lesz a legjobb helyen.

— Milyen gyönyörű! — kiáltotta Tika elpirulva. Átvette a sisakot, majd zavartan nézett a páncélzat többi darabjaira. — Nem tudom, mi hová való — ismerte be.

— Majd én segítek! — ajánlkozott Caramon lelkesen.

— Bízzátok rám! — szólt közbe ekkor Aranyhold keményen, és az egész fegyverzetet fölnyalábolva betessékelte Tikát a fák közé.

— Ugyan, mit érthet ő a páncélokhoz!? — méltatlankodott Caramon.

Zúgószél a harcosra nézett és elmosolyodott, a kemény vonásait meglágyító, ritka mosolyával. — Ne feledd, hogy ő a Főnök Lánya — magyarázta —, apja távollétében ő vezette harcba a törzsünket. Majdnem mindent tud a páncélokról, harcosom... és még többet az alatta dobogó szívekről.

Caramon elvörösödött. Zavarában fölkapott egy élelmiszercsomagot és belekotort. – Mi ez a vacak? – kérdezte.

— Quith pa – válaszolta Gilthanas. – A ti nyelveteken vastartalék… hetekig elég lesz, ha úgy adódik.

— Valamiféle szárított gyümölcsnek látszik – dörmögte Caramon fintorogva.

— És valóban, az is – felelte neki Tanis mosolyogva.

Caramon felhördült.

A hajnal halvány sugárdárdákat döfött a gyülekező viharfelhőkbe, amikor Gilthanas kivezette a kis csapatot Qualinostiból. Tanis mereven előre szegezte tekintetét... a világért sem nézett volna hátra. Magában azt kívánta, hogy végső hazatérte kellemesebb legyen. Reggel nem találkozott Lauranával, s bár titokban örült neki, hogy elkerülte a könnyes búcsúzást, mégis folyton az járt az eszében, miért nem köszönt el tőle a lány.

A dél felé vezető út fokozatosan ereszkedett lefelé. Sűrű bozót nőtte be, de az elf harcosok Gilthanas vezette előőrse valamelyest megtisztította, s így viszonylag könnyen járható volt. Caramon az újdonsült páncéljában feszengő Tika mellett bandukolt és a kardforgatás fortélyait magyarázta neki, de a “tanítómester” nem tudta, mire vállalkozott.

Aranyhold csípőig fölhasította Tika szoknyáját, a könnyebb mozgás végett. A lány lába kivillant járás közben és olyan volt, amilyennek Caramon mindig is elképzelte a legszebb női lábat: formás és kerekded. Ennélfogva Caramon nehezen összpontosított a témára. Tanítványának szépségében elmerülve nem vette észre, hogy fivére eltűnt.

— Hol van az ifjú varázsló? — kérdezte Gilthanas ridegen.

— Még valami baja is eshetett — dörmögte Caramon aggodon, önmagát átkozva, hogy megfeledkezett a fivéréről. A harcos kivonta kardját és visszafordult az ösvényen.

— Szamárság! — állította meg Gilthanas —, ugyan mi történhetne vele, hiszen több mérföldnyi távolságban nincs egy fél ellenség sem! Bizonyára csak úgy elvonult valahová... valami dolgát elintézni.

— Hogy? Mit beszélsz? — hördült föl Caramon.

— Talán azért ment, hogy...

— ...összeszedjem a varázslatokhoz szükséges dolgokat, elf barátom — suttogta Raistlin, a bokorból előbújva —, és hogy kiegészítsem a köhögésem elleni fűkészletemet.

— Raistlin! — kiáltott föl Caramon, kis híján összeroppantva fivére csontjait a megkönnyebbüléstől. — Nem lett volna szabad egyedül elmenned, veszélyes lehet.

— A varázsszereim titkosak — sziszegte Raistlin ingerülten és félretolta fivérét. Varázspálcájára támaszkodva hamarosan csatlakozott az előtte haladó Fizbanhoz.

Gilthanas gyors pillantást vetett Tanisra, aki válaszul csak vállat vont és megrázta a fejét. Ahogy előre haladtak, az ösvény egyre meredekebbé vált és a nyárfákat síksági fenyvesek váltották fel. Tiszta csermelyhez értek, amely hamarosan zúgó patakká nőtt, ennek partja mentén haladtak tovább dél felé.

Amikor megálltak, hogy sietve bekapjanak valamit, Fizban zöttyent le Tanis mellé. — Valaki követ bennünket — suttogta élesen.

— Micsoda? — kapta föl a fejét Tanis és hitetlenül nézett a vénember szemébe.

— De igen — bizonygatta az öreg komolyan —, láttam, amint ott bujkál a fák között.

— Az öreg azt állítja, hogy valaki a nyomukban van.

— Hah! — nyelte le Gilthanas utolsó quith-pa falatját ingerülten. — Ostobaság! Különben is ideje indulnunk. Sla-Mori még jó pár mérföldnyire van, és estére mindenképpen oda kell érnünk.

Még jó néhány órát vonultak a megtépázott fenyvesen át. A lemenő nap egyre hosszabb árnyékokat vetett az ösvényre, amikor váratlanul egy tisztáshoz értek.

— Állj! — suttogta Tanis és riadtan visszalépett a fák közé. Az éber Caramon kirántotta kardját, másik kezével meg figyelmeztetően intett Sturmnak és a fivérének.

— Mi az? — csipogta Tasslehoff. — Nem látok semmit!

— Csitt! — intette le Tanis a surranót keményen, mire Tass maga tette a szájára a kezét, megspórolva a mozdulatot a félelmek.

A tisztáson nem sokkal azelőtt véres csata dúlhatott. Emberek és hobgoblinok holttestei hevertek szerteszét a brutális halál iszonyatos pózaiba merevedve. A társaság tagjai riadtan néztek körül, hosszú pillanatokig némán figyeltek, de a közeli patak csobogásán kívül nem hallottak semmit.

— Több mérföldnyi távolságban nincs egy fél ellenség sem — nézett Sturm Gilthanasra, és már mozdult, hogy kilépjen a tisztásra.

— Várj! — állította meg Tanis —, azt hiszem, ott láttam valamit megmozdulni...

— Talán valamelyikben még maradt némi élet — mondta a lovag hűvösen és előrelépett. A többiek óvatosan követték. Két hobgoblin teteme alól halk nyögés hallatszott. A harcosok, fegyvereiket készen tartva közelebb léptek a hullákhoz.

— Caramon... — intett a nagydarab legénynek Tanis. A harcos félregördítette a tetemeket, kiszabadítva alóluk a nyögdécselő alakot.

— Ember — jelentette Caramon —, és csupa vér. Úgy látom, eszméletlen. Mind közelebb léptek, hogy jobban lássák a földön fekvő férfit. Aranyhold már mozdult volna, hogy mellé térdeljen, de Caramon megállította.

— Ne fáradj! — mondta csöndesen. — Semmi értelme meggyógyítani, ha utána úgyis meg kell ölnünk. Ne feledd, Vigaszban emberek is harcoltak a Sárkány Nagyúr seregében.

Alaposabban megvizsgálták a sebesültet. Jó minőségű, bár eléggé megtépázott páncélinget viselt. Ruhája is drága, de feltűnően viseltes volt. A férfi harmincas éveinek vége felé járhatott. Haja sűrű, fekete, álla erős, arcvonásai szabályosak. Az ismeretlen kinyitotta a szemét és ködös tekintettel nézett a társaságra.

— Hála a fürkészek isteneinek — hörögte rekedten —, a barátaim... meghaltak mind?

— Legelőször is magaddal törődj! — mordult rá Sturm ridegen. — Különben is, kik a barátaid, az emberek vagy a hobgoblinok?

— Emberek... a sárkányfattyak ellenségei... — itt benne rekedt a szó, szeme nagyra nyílt. — Gilthanas?!

— Eben — ismerte föl Gilthanas mérsékelt meglepetéssel. — Hogy menekültél meg a szurdokbéli csatából?

— No és te, ha már erről van szó? — próbált meg talpra állni a sebesült. Caramon nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, amikor Eben hirtelen riadtan előremutatott: — Nézzétek! Egy sark...

Caramon elengedte és megpördült, mire a szerencsétlen nyögve visszahanyatlott.

Tizenkét sárkányfattyú állt kivont karddal az erdőszélen.

— Minden erre vetődő idegent a Sárkány Nagyúr elé kell állítanunk kihallgatásra — szólalt meg egyikük. — Felszólítalak, hogy jöjjetek velünk békességgel!

— Úgy tudtam, hogy ezt az ösvényt, amely Sla-Morihoz vezet, senki sem ismerheti — mondta Sturm jelentőségteljes pillantást vetve Gilthanasra. — Legalábbis az elf szerint!

— Mi nem engedelmeskedünk Verminaard Nagyúr parancsainak! — kiáltotta Tanis, figyelmen kívül hagyva a lovag megjegyzését.

— Hamarosan engedelmeskedtek! — vicsorogta a sárkányfattyú és intett a társainak, akik azonnal támadásba lendültek.

Az erdő szélén álldogáló Fizban ekkor valamit kihúzott az iszákjából és néhány szót mormolt.

— Csak tűzgolyót ne! — ragadta meg Raistlin a vén mágus kezét. — Még megperzselsz itt mindenkit!

— Hmm, meglehet... alighanem igazad van — sóhajtotta az öreg csalódottan, de nyomban föl is derült: — Várj csak! Kitaláltam valami mást!

— Csak rejtőzz el és maradj itt — parancsolt rá Raistlin —, én megyek a testvéremhez!

— Hm, hogy is volt az a vacak varázsige? — töprengett a vén mágus.

Tika, új kardjával a kezében a félelemtől és izgalomtól reszketett. Az egyik sárkányfattyú egyenesen felé rohant, ő pedig hatalmas csapással fogadta. A penge mérföldekre kerülte el támadóját és mintegy ujjnyira süvített el Caramon feje mellett, aki háta mögé penderítette a lányt és kardjának lapjával leütötte a támadót. Még mielőtt az fölállhatott volna, a harcos rátiport és eltörte a nyakát.

— Maradj mögöttem — szólt Tikára, szemét vadul csapkodó kardjára szegezve. — Különben — tette hozzá idegesen —, szaladj azokhoz a fákhoz az öreggel és Aranyholddal! No, légy jó kislány!

— Nem megyek — makacskodott Tika —, majd én megmutatom nekik! — dünnyögte, miközben izzadó tenyere csak úgy csúszkált a kard markolatán. Két újabb sárkányfattyú rontott Caramonra, de már mellette állt Raistlin és ketten, a mágiát és az erőt egyesítve vették föl a harcot az ellenséggel. Tika megértette, hogy csak az útjukban lenne, és a varázsló haragjától még a sárkányfattyaknál is jobban félt. Körülnézett hát, nincs-e valaki másnak szüksége a segítségére. Sturm és Tanis egymás mellett harcolt, Gilthanas hihetetlen párt alkotott a törpével, Tasslehoff pedig a földbe szúrta abroncsbotját, és megsemmisítő kőzáport zúdított a támadókra. Aranyhold a fák alatt állt Zúgószél közelében. A vén mágus előkotort egy varázskönyvet és azt lapozgatta lázasan.

— Háló... háló... hogy is van, na... — motyogta.

— Ahh! — a háta mögött felharsanó hördülésre Tika majdnem elharapta a nyelvét rémületében. Megfordulva, ijedten elejtette a kardját, amint egy sárkányfattyú iszonyún vihogva rugaszkodott a levegőbe, hogy rávesse magát. Tika páni félelmében két kézre fogta a fegyverét és belevágta támadója ijesztő hüllőképébe. Az ütés ereje majdnem kiszakította kezéből a kardot, de a teremtményt is ájultan terítette a földre. A lány fölkapta elejtett kardját és az undortól eltorzult arccal a sárkányember szívébe mártotta. Annak teste azonnal kővé dermedt, szilárdan magába zárva a fegyvert. Tika hiába rángatta, meg sem moccant.

— Balról, Tika! — visította Tasslehoff élesen.

A lány megfordult és egy újabb sárkányfattyút látott közeledni. Kardját előrelendítve kivédte ellenfele döfését. Azután a rémület szülte erővel újra meg újra lesújtott kardjával a hüllőlényre... miközben csak egyre gondolt: mindenáron meg kell ölnie. Addig csépelte, míg valaki meg nem érintette a karját. Vérfoltos pajzsával hirtelen megpördült és Caramont látta meg maga előtt.

— Jól van már — csitította a nagydarab harcos —, vége van, Tika, elpusztult mind. Derék lány vagy, nagyon jól csináltad!

Tika csak pislogott, az első pillanatban nem ismerte föl Caramont, de aztán reszkető kézzel leengedte fegyverét.

— Nem valami jól bántam a karddal — motyogta egyre jobban remegve az átélt félelemtől és a rátámadó szörnyeteg emlékétől.

Remegését látva Caramon átölelte és csöndesen megsimogatta verejték áztatta vörös fürtjeit.

— Bátrabb voltál, mint sok férfi... sok tapasztalt harcos — mormolta a harcos mély hangon.

Tika mélyen a férfi szemébe nézett. Félelme feloldódott a diadal érzetében. Szorosan Caramonhoz simult. A férfi izmainak tapintása, átizzadt bőrvértjének illata csak fokozta izgalmát. Tika átkarolta a nyakát és olyan hevesen csókolta meg, hogy fogával fölsebezte az ajkát. Megérezte szájában a kiserkenő vér ízét.

A meglepődött Caramonba enyhe fájdalom hasított, amely furcsán ellentétes volt a lány puha ajkával és elöntötte szívét a vágy. Ezt a lányt jobban kívánta, mint bárki mást, pedig nem kevés nővel akadt már dolga életében. Elfeledkezett róla, hol van és kik vannak körülötte. Agya fölforrósodott, a vére tüzelt, fájón markolt lelkébe a szenvedély. Mellére ölelte Tikát és elborította csókjaival.

A roppant erejű ölelés fájdalmas gyönyörűséget okozott a lánynak. Azt kívánta, hogy egész valóját borítsa el ez a fájdalom, de ugyanakkor hirtelen valami hideget és rémületet is érzett. Visszaemlékezve azokra a szörnyűségesen nagyszerű dolgokra férfi és nő között, amelyekről a többi pincérlány mesélt neki, különös pánik fogta el. Caramon elveszítette minden valóságérzékét. Ölébe kapta a lányt, hogy vad vágyától űzve máris rohanjon vele az erdőbe, amikor hideg, ismerős kéz nehezedett a vállára. Amint testvérét megpillantotta maga előtt, a harcos visszanyerte józan ítélőképességét. Kíméletesen talpára állította Tikát. A lány zsibbadtan és szédülten nyitotta ki a szemét és Raistlint látta a fivére mellett, amint különös, csillogó tekintettel méregeti őt.

Tika mélyen elpirult. Hátralépett, belebotlott a sárkányfattyú tetemébe, fölkapta a kardját és elrohant. Caramon nyelt egyet, megköszörülte a torkát és mondani akart valamit, de Raistlin utálkozó pillantással végigmérte és visszaballagott Fizbanhoz. Remegve, akár egy újszülött bárány, a harcos szaggatottan fölsóhajtott és odament, ahol Sturm, Tanis és Gilthanas beszélgetett az Eben nevű férfival.

— Nem, egészen jól vagyok — bizonygatta az utóbbi. — Csak egy kicsit megszeppentem, amikor megláttam ezeket a teremtményeket. Tényleg van közöttetek valami pap? Ez igazán nagyszerű, de ne pazaroljátok rám a gyógyító erejét. Csak egy kis karcolás. Több rajtam az ő vérük, mint a magamé. Ezeket a sárkányfattyakat követtük az erdőben a csapatommal, amikor ránk támadt vagy negyven hobgoblin.

— És egyedül te maradtál, hogy ezt elmeséld nekünk — jegyezte meg Gilthanas.

— Igen — válaszolta Eben, viszonozva az elf gyanakvó pillantását. — Mint tudod, tapasztalt kardforgató vagyok. Ezeket itt megöltem — mutatott a szerteszét heverő hat hobgoblin hullájára —, de azután csak legyűrt a túlerő. Biztosan azt hitték, hogy meghaltam, azért hagytak itt. No de elég az én hőstetteimről! Amint látom, ti sem akárhogy bántok a fegyverrel. Különben hová tartotok?

— Egy helyre, amelynek a neve valami Sla... — kezdte Caramon, de Gilthanas leintette.

— A küldetésünk titkos — mondta az elf, azután enyhültebben hozzátette: — Egy tapasztalt kardforgató persze nem jönne rosszul.

— Mivel a sárkányfattyak ellen vagytok, a ti harcotok az én harcom is — vágta rá Eben készségesen. Kihúzta a zsákját az egyik hobgoblin teteme alól és a vállára vetette.

— A nevem Kőmorzsoló Eben. Kapuból való vagyok. Talán hallottatok is a családomról. Miénk az egyik legnagyobb ház, kissé nyugatra... Ekkor a tisztás fölött ragacsos, szállongó pókhálószerűség jelent meg.

A nap éppen lebukott, amikor a csapat kiért egy magas hegycsúcsok övezte, tágas síkságra. A táj fölötti uralomért a hegyekkel versengve magasodott előttük a hágókat védő, Pax-Tharkas nevű erődítmény. A társaság megilletődött csöndben bámult föl a falaira.

Tika tágra nyílt szemmel nézte az égbe nyúló ikertornyokat. — Még soha nem láttam semmi ilyen hatalmasat. Vajon kik építették? Nagyon erős embereknek kellett lenniük!

— Nem emberek voltak — mormolta Kova szomorúan. A törpe szakálla megremegett, amint bánatos képpel szemlélte Pax-Tharkas falait. — Elfek és törpék közös munkája... akkor épült, amikor még békésebb idők jártak.

— A törpe igazat beszél — mondta Gilthanas. — Valaha régen Kith-Kanara, atyja legnagyobb keserűségére elhagyta őshazáját, Silvanestit. Miután aláírták a Testvérháborút lezáró Kardhüvely békeszerződést, népével együtt ebben az Ergoth császárától kapott gyönyörű erdőben telepedett le. Az elfek Qualinostiben élnek, amióta csak Kith-Kanara sok-sok évszázaddal ezelőtt meghalt. Pax-Tharkas várainak létrehozása volt élete főműve. Mivel ez a vár az elfek és a törpék királyságainak határán áll, közös erővel építették a Krynn világáról azóta rég eltűnt béke jegyében. Elszorul a szívem, hogy így kell most látnom, egy szörnyű harci gépezet bástyájaként.

Miközben Gilthanas beszélt, láthatták, amint a Pax-Tharkas erődfalában nyíló óriási kapu lassan kitárul. Sárkányfattyak, hobgoblinok és goblinok egész hadserege masírozott ki rajta a síkságra. A rikoltozó kürtök hangját visszaverték a távoli hegyek. A magasból egy hatalmas vörös sárkány szemlélte a felvonulást. A társaság meglapult a fák közötti bozótban. Bár a szörnyeteg messze volt tőlük ahhoz, hogy észrevehesse őket, még ilyen távolságból is sárkányiszony tört ki rajtuk.

— Qualinosti ellen indulnak — mondta Gilthanas megbicsakló hangon. — Be kell jutnunk, hogy kiszabadíthassuk a foglyokat, akkor Verminaard kénytelen lesz visszarendelni a sereget.

— Be akartok hatolni Pax-Tharkas várába? — kérdezte döbbenten Eben.

— Igen — felelte Gilthanas ingerülten, nyilvánvalóan megbánva, hogy ennyit is mondott.

— Phűű! — sóhajtott nagyot Eben. — Ti aztán nagyon bátrak vagytok. Nézzük csak! Hogy is juthatunk be oda? Tán várnunk kéne, míg elvonul a sereg. A nagy kapunál talán csak egy maroknyi őr maradt. Azokkal pedig könnyen elbánhatunk... nem igaz, nagy ember? — bökte oldalba Caramont.

— Hát persze — vigyorgott rá a harcos.

— Nem ez a tervünk — jegyezte meg hidegen Gilthanas, és a hegyoldalban meghúzódó keskeny, az alkony! félhomályban már alig kivehető szurdokra mutatott: — Ott a mi utunk. Majd a sötétség leple alatt közelítjük meg. Ezzel fölállt és megindult. Tanis jól kilépett, hogy utolérje. — Mit tudsz erről az Ebenről? — kérdezte elf nyelven és visszapillantott a Tikával társalgó férfira.

Gilthanas megvonta a vállát: — Annak az embercsapatnak a tagja volt, amely velünk harcolt a vízmosásnál. Az életben maradottakat Vigaszba hurcolták és ott megölték. — Gondolom, valahogy megúszta... hiszen végül is, nekem is sikerült — mondta Gilthanas és elfordította a fejét Tanistól. — Kapuból való, ahol az apja és annak az apja is gazdag kereskedő volt. Amikor nem hallhatta, a többiek elmondták, hogy a családja elveszítette a vagyonát, s, ő azóta a kardjával keresi meg a kenyerét.

— Ezt én is sejtettem — mormolta Tanis —, a ruhája jó anyagból való, de szebb napokat is látott. Helyes döntés volt részedről, hogy magunkkal hozzuk őt.

— Nem mertem hátrahagyni — felelte Gilthanas sötéten. — Valamelyikünknek rajta kell tartania a szemét.

— Igen — mondta Tanis és elhallgatott.

— Meg rajtam is, gondolod magadban — jegyezte meg Gilthanas feszülten. — Tudom, miket beszélnek a többiek... különösen a lovag. De esküszöm neked, Tanis, nem vagyok áruló! — Az elf szeme lázasan csillogott a kihunyó fényben. — El akarom pusztítani ezt a Verminaard Nagyurat. Ha láttad volna, amikor a sárkánya halomra ölte a harcosaimat! Az életemet is föláldoznám... — és Gilthanas nem szólt többet.

— A miénkkel együtt? — kérdezte tőle Tanis.

Gilthanas szembefordult vele..., mandulavágású szemében nem tükröződött semmiféle érzelem. — Ha mindenáron tudni akarod, Tanthalas, az életed ennyit ér — és csettintett egyet az ujjaival. — De az én népem élete számomra minden, ebben a pillanatban csak ezzel törődöm. — Megindult előre, amint Sturm melléjük lépett.

— Tanis — szólította meg a lovag a félelfet —, a vénembernek igaza volt. Követnek bennünket.

9 Gyanús sűrűség. A sla-mori út

A keskeny ösvény meredeken emelkedett a hegyek lábánál húzódó erdős völgy felé. Megsűrűsödtek körülöttük az esti árnyak, amint fölfelé kapaszkodtak egy patak mentén. Még nem jutottak messzire, amikor Gilthanas letért az útról és eltűnt a bozótban. Megálltak és kétkedő pillantásokat vetettek egymásra.

— Kész őrület — suttogta Eben Tanis fülébe. — Ebben a völgyben trollok tanyáznak... mégis, mit gondolsz, ki taposta ezt az ösvényt? — A sötét hajú férfi bizalmaskodva ragadta meg Tanis jobbját, amit a félelf egyáltalán nem vett jó néven. — Tudom, hogy úgymond, én vagyok az új fiú a csapatban, és az istenek a tudói, hogy semmi okod hinni nekem... de mondd, mit tudsz te erről a Gilthanasról?

— Azt tudom... — kezdte Tanis, de Eben nem figyelt rá. — Voltak közöttünk néhányan, akik nem hitték el, hogy a pikkelyesek csapata véletlenül botlott belénk, ha érted, mire gondolok. Én meg a legényeim a hegyekbe vonultunk, onnan harcoltunk a sárkányseregekkel egészen Kapu eleste óta. Azt mondták nekünk, hogy a Sárkány Nagyúr egyik vára ellen vonulnak és megkérdezték, nem tartanánk-e velük. Mi azt feleltük, hogy persze, miért ne... bármire készek vagyunk, amivel borsot törhetünk a sárkányfőnök orra alá.

A bujkálás hamarosan egészen az idegeinkre ment. Sárkányfattyak nyomaival volt tele az egész környék, de az elfeket ez csöppet sem izgatta. Gilthanas azt mondta, hogy a nyomok régiek. Azon az éjszakán is tábort vertünk és őröket állítottunk. Nem sokat értünk ugyan vele, mert a támadásról csak alig húsz másodperccel előtte értesültünk. És... — Eben körülnézett és közelebb húzódott Tanishoz — mialatt fölcihelődtünk, előszedtük a fegyvereinket, hogy visszaverjük a sárkányembereket, hallottuk, hogy az elfek úgy kiabálnak, mintha elvesztettek volna valamit vagy valakit. És mit gondolsz, kit kerestek?

Eben mereven Tanis szemébe nézett. A félelf összeráncolta a homlokát, ingerelte a másik titokzatos modora.

— Gilthanast! — sziszegte Eben. — Elment valahová, a többiek meg csak óbégattak, kiabáltak utána... a főnökük után!

— A férfi megvonta a vállát: — Hogy aztán előkerült-e végül vagy sem, azt nem tudom. Mindenesetre én kétszer is meggondolom, mielőtt követem ezt az elfet. Lehet, hogy jó oka volt a távozásra a sárkányfattyak támadásakor, de akkor is...

— Én régóta ismerem Gilthanast — vágott közbe Tanis mogorván, ingerültebben, mint ahogy szerette volna.

— Értem én... csak azt akartam, hogy tudj róla. — Eben megnyugtatóan mosolygott rá. Megveregette Tanis hátát és visszament Tika mellé.

Tanisnak nem kellett külön meggyőződnie róla, hogy Caramon és Sturm minden szót hallott, de egyikük sem szólt semmit, s még mielőtt Tanis bármit is mondhatott volna nekik, váratlanul Gilthanas lépett elő halkan a fák közül.

— Nincs különösebben messze — mondta az elf. — A bozót kicsivel odébb megritkul és könnyebben esik a járás.

— Én mégis azt mondom, hogy a főkapunál próbálkozzunk — erősködött Eben.

— Egyetértek — helyeselt Caramon és az egyik fa tövében kimerültén pihegő testvérére nézett. Aranyhold is egészen sápadt volt a fáradtságtól. Még Tasslehoff is csüggedten lógatta a fejét.

— Itt letáborozhatnánk, hogy aztán hajnalban támadjunk a főkapura — javasolta Sturm.

— Tartjuk magunkat az eredeti tervez! — csattant föl Tanis. — Akkor verünk majd tábort, ha elértük a Sla-mori utat. Ekkor fölmordult Kova: — Nyugodtan odamehetsz a kapuhoz és becsöngethetsz Verminaard Nagyúrnak, engedne már be, Fényeskardú Sturm. Biztosan szívesen megtenné. No gyerünk, Tanis! — és trappolva nekivágott az ösvénynek.

— Így talán legalább félrevezethetjük a követőinket — mondta Tanis halkan Sturmnak.

— Akárki vagy akármi is az — felelte Sturm —, igencsak otthon van a sűrűben, hogy mást ne mondjak. Valahányszor csak sejtettem, hogy ott bujkálhat és visszafordultam, hogy jobban megnézzem, eltűnt, mint a kámfor. Arra is gondoltam, hogy csapdát állítok neki, de nem volt rá elég idő.

A csapat egy égbe nyúló gránitmeredély tövében megkönnyebbülve lépett elő a bozót sűrűjéből. Gilthanas több száz lábnyi hosszúságban végigtapogatta a sziklafalat. Hirtelen megtorpant.

— Itt vagyunk — suttogta. Zekéje alá nyúlt és előhúzott egy halvány, sárgás fénnyel fölvillanó, vésett ékkőféleséget. Még egyszer végigsimítva a sziklát, végre megtalálta, amit keresett: egy aprócska lyukat a kőfalban. A követ beleillesztette a lyukba és valami érthetetlen, ősi szavakat kantálva, kezével láthatatlan jeleket rajzolt a levegőbe.

— Nagyon figyelemre méltó — suttogta Fizban —, nem is tudtam, hogy ő is közülünk való — mondta Raistlinnek.

— Egyszerű kontár, semmi több — válaszolta a mágus. De azért botjára támaszkodva érdeklődéssel figyelte Gilthanas minden mozdulatát.

Hitelen egy jókora kódarab vált ki a sziklafalból és hangtalanul félrecsúszott. A társaság hátrahőkölt a gránitfalban tátongó nyílásból előtörő hűvös fuvallattól.

— Mi van odabent? — kérdezte Caramon gyanakvón.

— Azt, hogy most éppen mi van bent, nem tudom — felelte Gilthanas. — különben még sohase jártam odabent. Ezt a helyet csak a népem legendáiból ismerem.

— Nos, akkor — morogta Caramon —, mi szokott ott lenni? Gilthanas egy pillanatig kivárt. — Ez volt valaha Kith-Kanara sírkamrája.

— Újabb kísértetek — dörmögte Kova és bekukucskált a sötétbe. — Küldjük előre a varázslót, figyelmeztesse őket az érkezésünkről.

— Dobjátok be a törpét! — vágott vissza Raistlin. — Ők úgyis hozzászoktak, hogy sötét, dohos barlangokban tanyázzanak.

— Te a hegyi törpékről beszélsz — tiltakozott Kova megremegő szakállal. — Az már nagyon rég volt, amikor a dombvidéki törpék Thorbardin királyságában a föld alatt éltek.

— De csak azért, mert kihajítottak benneteket — sziszegte Raistlin.

— Hagyjátok abba, mind a ketten! — förmedt rájuk Tanis ingerülten. — Raistlin, neked mi a véleményed erről a helyről?

— Gonosz... nagyon gonosz — felelte a varázsló.

— De én hatalmas jóságot is érzékelek — szólt közbe Fizban váratlanul.

— Az elfek nem merültek teljesen feledésbe odabent, bár az uralmat valóban gonosz erők vették át helyettük.

— Ez tiszta őrület! — kiáltott föl Eben. Hangja csak úgy visszhangzóit a sziklák között és a többiek ijedten fordultak felé. — Bocsánat — mondta most már visszafogott hangon. — De nem akarom elhinni, hogy be akartok oda menni. Nem kell ahhoz varázslónak lenni, hogy az ember érezze ott a gonoszt. Még én is érzem! Menjünk vissza a kapuhoz! — mondta sürgetőn.

— Igaz, ott biztosan lesz egy-két őr, de mi az ahhoz a szörnyűséghez képest, ami ebben a sötét üregben lappanghat?

— Velejére tapintott a fickó, Tanis — dörmögte Caramon. — A holtakkal nem harcolhatunk... ezt már megtanultuk a Komor Erdőben.

— Ez az egyetlen út — fortyant föl Gilthanas —, ha ilyen gyávák vagytok...

— Van némi különbség az elővigyázatosság és a gyávaság között, Gilthanas — mondta Tanis nyugodt, szilárd hangon, majd egy pillanatra elgondolkodott. — Lehet, hogy a főkapunál elbánhatnánk az őrséggel, de nem akadályozhatnánk meg, hogy előbb riasszák a többieket. Azt mondom hát, hogy lépjünk be és legalább derítsük föl ezt az utat. Te vezess, Kova és Raistlin... szükségünk lesz a pálcád fényére.

— Shirak! — mondta a varázsló halkan és botja végén fölizzott a kristálygömb. Kova társaságában bebújt a résen, a csapat többi tagja szorosan a nyomában. A járat kétségtelenül ősi volt, de azt, hogy természetes-e vagy emberkéz műve, nem tudták megállapítani.

— És mi lehet a követőnkkel? — kérdezte Sturm csöndesen. — Hagyjuk nyitva ezt a bejáratot?

— Hmm, csapda — jutott Tanis eszébe. — Éppen csak egy résnyire hagyd nyitva Gilthanas, hogyha, bárki jön utánunk, vegye észre, hogy ide beléptünk, de annyira ne, hogy csapdát sejthessen benne.

Gilthanas előhúzta az ékkövet, beleillesztette a belső oldalon lévő nyílásba és mormolt pár szót. A kőtömb lassan, kezdett visszacsúszni a helyére. Az utolsó pillanatban, amikor már csak hét-nyolc hüvelyknyi rés maradt, fürgén kikapta a lyukból a zárkövet. A sziklatömb egy rezzenéssel megállt... a lovag, az elf és a félelf csatlakozott a társasághoz a Sla-Mori út torkolatában.

— Mindent vastagon borít a por — állapította meg Raistlin — de nyomok nincsenek, legalábbis a barlangnak ebben a részében.

— Körülbelül innen százhúsz lábnyira van egy keresztfolyosó — tette hozzá Kova. — Ott találtunk ugyan valami nyomokat, de nem tudjuk, kitől származhatnak. Nem olyanok, mint a sárkányfattyaké vagy a hobgoblinoké és nem tartanak ebbe az irányba. A varázsló szerint a gonosz erő — a jobb oldali útelágazásból árad.

— Itt letanyázhatunk éjszakára — javasolta Tanis —, a bejárat közelében. Kettős őrséget állítunk: egyet az ajtóhoz, egyet a folyosóra. Sturm és Caramon őrködik elsőnek, utánuk Gilthanas és én, majd Eben és Zúgószél, végül Kova és Tasslehoff.

— És én — jelentette ki Tika határozottan, bár még soha életében nem érezte ennyire kimerültnek magát. — Én is vállalom!

Tanis hálás volt, hogy a sötétség eltakarja a mosolyát. — Nagyon jó — egyezett bele —, te majd Kova és Tasslehoff társa leszel.

— Rendben van — mondta a lány, kinyitotta a csomagját, előhúzott belőle egy takarót és leheveredett. Közben észrevette, hogy Caramon le nem veszi róla a szemét. Az sem kerülte el figyelmét, hogy Eben is őt nézi, ami egyáltalán nem esett neki rosszul. Határozottan eszesebb és jóképűbb volt, mint a nagydarab harcos. Caramon ölelő karjának emléke ugyanakkor borzongatóan kellemes emléket ébresztett benne. Mégis igyekezett nem gondolni rá, és megpróbált minél kényelmesebben elhelyezkedni. A páncéling hideg volt és nyomta is a blúzán keresztül, de megfigyelte, hogy a többiek sem veszik le. Mellesleg elég fáradt volt hozzá, hogy akár talpig vaspáncélban is elaludjon. Utoljára, már félálomban arra gondolt, milyen jó, hogy nem egyedül van Caramon társaságában.

Aranyhold látta, amint a harcos a lányon legelteti a szemét. Súgott valamit Zúgószél fülébe, aki mosolyogva bólogatott rá, aztán a Főnök lánya odalépett Caramonhoz, megérintette a karját és félrevonta őt a folyosó sötétjébe.

— Tanis azt mondja, hogy van nektek egy nővéretek.

— Igen — nézett rá Caramon meglepetten —, bár igaz, hogy csak féltestvérünk.

Aranyhold elmosolyodott és gyengéden a férfi karjára tette a kezét. — Nos, most én is úgy szólok hozzád, mintha a nővéred lennék.

Caramon elvigyorodott. — Az lehetetlen, Kitiara, más, mint te, Que-shu úrnője. Kitiara tanított meg minden általam hallott csúnya szó jelentésére és még néhányéra, amelyeket nem is hallottam addig. Ő tanított meg rá, hogyan használjam becsülettel a kardomat a vitézi tornákon, de arra is, hogy rúgjam hasba az ellenfelemet titokban, ha a bírák nem nagyon figyelnek. Nem, kedves hölgy, te nem nagyon hasonlítasz az én nővéremre. Aranyhold csodálkozott, hogy Caramon ilyennek mutatja be azt a nőt, akit érzése szerint Tanis szeretett. — De én azt hittem, hogy ő és Tanis, szóval úgy értem, hogy ők...

— Valóban, úgy is volt — felelte pislogva Caramon.

Aranyhold mélyet sóhajtott. Nem akarta, hogy a társalgás más mederbe terelődjön, és most szerencséjére éppen a szándékának megfelelő fordulatot vett. — Bizonyos értelemben éppen ilyesmiről akarok beszélni veled. Csakhogy ez most Tikára vonatkozik.

— Tikára? — fortyant föl Caramon. — Tika már nagylány és bocsáss meg, de nem gondolom, hogy rád tartozna, bármit is művelünk vele.

— De ő egy lány, Caramon — mondta Aranyhold kedvesen —, hát nem érted?

A harcos bambán nézett rá. Tisztában volt vele, hogy Tika lány. Mit akarhat ezzel Aranyhold? Aztán hirtelen eljutott a tudatáig a dolog és felhördült: — Csak nem azt akarod...

— De igen — sóhajtotta Aranyhold. — Tikának még sohasem volt dolga férfival. Akkor mondta el nekem, amikor a páncélt adtam rá a ligetben. Meg van ijedve, Caramon, annyi mindenféle mesével traktálták már. Ne rohand le. Nagyon várja a közeledésedet és minden áldozatra is kész érte, de ne hagyd, hogy emiatt valami olyasmit csináljon, amit később majd meg kell bánnia. Ha igazán szereted őt, az idő majd kárpótol az elveszített pillanat édességéért.

— Azt hiszem, tapasztalatból mondod ezt, nem igaz? — nézett Aranyhold szemébe Caramon.

— Igen — felelte a lány és elrévedő tekintete Zúgószélre tévedt. — Mi is nagyon sokáig vártunk, aminek a fájdalma néha majdnem elviselhetetlen volt. De az én népem törvényei nagyon szigorúak. Persze ez most már aligha számít

— mormolta inkább maga elé, mint Caramonnak —, mivel csupán mi ketten maradtunk. De a maga módján ettől csak fontosabbá válik a törvény. Amikor kimondjuk az esküszót, egymáséi lehetünk, mint férfi és asszonya... de addig nem!

— Megértem... és köszönöm, hogy ezt elmondtad Tikáról — ezzel Caramon esetlenül megveregette Aranyhold vállát és visszaballagott őrhelyére.

Az éjszaka nyugodtan telt el, semmi jel sem utalt követőjükre. Amikor őrséget váltottak, Tanis megbeszélte Gilthanassal, amit Ebentől hallott, de nem kapott tőle kielégítő választ. Igen, a férfi igazat mondott. Gilthanos valóban eltávozott a sárkányfattyak támadásakor. A druidákat akarta rávenni, hogy segítsenek nekik. A csatazajt meghallva azonnal visszatért, akkor kapta fejére azt az ütést. Mindezt halk, keserű hangon tárta Tanis elé. Mikor a sápadt, reggeli fény bekúszott a sziklaajtó résén, a társaság fölébredt. Sietve elfogyasztották reggelijüket, összeszedték a cók-mókjukat és elindultak a folyosón Sla-Mori felé.

A keresztfolyosóhoz érve mindkét irányban megvizsgálták az utat. Zúgószél térdre ereszkedett, úgy vette szemügybe a nyomokat, majd töprengve fölállt.

— Emberi nyomok — mormolta —, és mégsem emberiek. Vannak még állatnyomok is, talán patkányoktól származhatnak. A törpének igaza volt, én sem látok sem sárkányfattyú-, sem hobgoblinnyomokat. De az a legkülönösebb, hogy az állatnyomok itt, az utak kereszteződésénél megszakadnak. A jobb oldali folyosóra nem hatolnak be, a másik furcsa nyomok meg bal oldalt nem haladnak tovább.

— Nos, akkor mi melyik irányba induljunk? — kérdezte Tanis.

— Én amondó vagyok, hogy egyikbe se — szólalt meg Eben. — A sziklaajtó még nyitva van... forduljunk vissza!

— Innen már nem fordulhatunk vissza — szögezte le Tanis. — Én hozzá is járulnék, hogy te eltávozz, csak...

— Csak nem bízol meg bennem — fejezte be a mondatot Eben. — Nem kárhoztatlak miatta, Tanis, félelf. Különben megígértem, hogy a segítségetekre leszek és állom is a szavam. Nos, merre? Jobbra vagy balra?

— A gonosz erő jobbról árad — suttogta Raistlin.

— Gilthanas — fordult az elfhez Tanis —, van róla fogalmad, hogy hol lehetünk?

— Nincs, Tanthalas — hangzott a válasz. — A legendák szerint Sla-Mori útjáról több bejárat is nyílik Pax-Tharkasba. Valamennyi titkos. Ide csak az elf papok szállhattak le, hogy a holtaknak megadják a végtisztességet. Az egyik út éppen olyan jó lehet, minta másik.

— Vagy rossz! — súgta Tasslehoff Tikának. A lány csuklott egyet és odahúzódott Caramon mellé.

— Akkor balra megyünk — döntötte el Tanis —, mivel Raistlin valami rosszat sejt jobb felől.

A varázsló pálcájának halvány fényénél jó pár száz lábnyit haladtak a poros, sziklába vájt folyosón, azután hirtelen egy ősrégi kőfalhoz értek, amelynek az oldalában tátongó nyíláson át csupán koromsötétet láttak maguk előtt. A gyönge varázsfényben inkább csak sejteni lehetett a tágas helyiség távolabbi falait.

Elsőként a harcosok léptek be, a pálcáját magasba emelő mágus két oldalán. A hatalmas terem valaha gazdagon, díszített lehetett, de mára már annyira lepusztult, hogy egykori pompája nyomasztóan és ijesztően hatott. Két sorban hét-hét oszlop futott végig a csarnokon, egyik-másik ledőlve hevert. A szemközti fal részben leomlott, az Összeomlás romboló erejétől. A terem legtávolabbi végében nagy, kétszárnyú bronzajtó terpeszkedett.

Amint Raistlin előbbre lépett, a többiek kivont karddal széthúzódtak. Egyszer csak az élen haladó Caramon fojtott kiáltást hallatott. A varázsló odasietett, hogy megvilágítsa a helyet, amelyre a harcos reszkető keze mutatott. Egy gránitkőből faragott súlyos, cifra trónus állt előttük. Két oldalt egy-egy magas márványszobor emelkedett mellette, a szoboralakok világtalan szeme előremeredt a sötétbe. Az általuk őrzött trón azonban nem volt üres! Egy csontváz ült rajta, amely férfi maradványa lehetett, de hogy milyen fajtáé, azt már nem tudták megállapítani: a halál eltörölte a vonásait. Az alak királyi öltözéket viselt, amely az enyészet nyomai ellenére még most is gazdagnak látszott. A megereszkedett vállat palást takarta, a hústalan koponyán korona villant, a halálban is kecses tartású csontkezek hüvelyébe dugott hosszú kardon pihentek.

— Kith-Kanaran! — suttogta Gilthanas és térdre hullott. — Az Ősök Termében, az ő sírkamrájában állunk. E látványban senkinek sem volt része, mióta az elf papoknak nyoma veszett az Összeomlás idején.

Tanis addig meredt a trónra, mígnem lassan, önmaga számára is érthetetlen érzések parancsára szintén térdre ereszkedett. — Fealan thalos, Im murquanethi. Sai Kith. Kananoth Murtari Larion — mormolta félhangosan a valaha élt legnagyobb elf király emlékének tiszteletére.

— Milyen gyönyörű kard! — kiáltotta Tasslehoff, éles hangjával megtörve az áhítatos csöndet. Tanis megrovó pillantást vetett rá. — Nem akarom elvenni — tiltakozott a surranó megbántottan. — Csak éppen megjegyeztem, mivel tényleg olyan nagyszerű!

Tanis fölemelkedett. — Hozzá se nyúlj! — intette szigorúan Tasst, azután megindult, hogy alaposabban körülnézzen a helyiségben.

Tass azért csak odasomfordált, hogy közelebbről is megvizsgálja a kardot... Raistlin vele tartott. — Tsaran korilath ith hakon — mormolta halkan a varázsló és előírásosan szertartásos mozdulattal a fegyver fölé emelte a kezét. A kard halvány, vöröses fénnyel fölizzott. Raistlin elmosolyodott és csöndesen megjegyezte: — El van varázsolva Tass eltátotta a száját a csodálkozástól. — És jó vagy rossz varázslattal?

— Azt nem tudhatom — suttogta a mágus. — De mivel már oly régen itt áll érintetlenül, semmiképpen sem mernék hozzányúlni.

Ezzel odébb lépett, otthagyva Tasst, hadd töprengjen rajta, milyen szörnyűség történne vele, ha mégis megszegné Tanis utasítását.

Miközben a surranó a hatalmas csábítással küszködött, a többiek, titkos bejáratokat keresve végigtapogatták a falakat. Segítség gyanánt Kova hosszasan magyarázta nekik a törpék építette titkos ajtók szerkezetének rejtelmeit. Gilthanas a Kith-Kanan trónjával szembeni falba épített szárnyas bronzajtóhoz lépett. Az egyik szárny, amelyet Pax-Tharkas domborművű térképe ékesített, résnyire nyitva volt. Kova fényért kiáltott, majd Raistlin társaságában megszemlélte az ábrát.

Caramon még egy pillantást vetett a rég halott király csontváz alakjára és csatlakozott a titkos ajtók után vizslató Kovához és Sturmhoz. Egyszer csak Kova dörmögése hallatszott: — Tasslehoff, te semmirekellő surranó, ez a te szakmád! Legalábbis folyvást azzal hencegsz, hogyan találtál meg valami száz éve elfeledett és ilyen-olyan titkos kincsekhez vezető rejtekajtót.

— Az is ilyesféle helyen volt — pittyegte Tass, egy pillanat alatt megfeledkezve a kardról. Már szökkent is, hogy segítsen a kutatóknak, amikor hirtelen megtorpant.

— Hát ez meg micsoda? — kérdezte fejét oldalra hajtva.

— Mi micsoda? — dünnyögte Kova és elmerülten tovább tapogatta a falat.

— Ez a kaparászó hang — mondta a surranó csodálkozó képpel —, onnan jön, az ajtó mögül!

Tanis fölkapta a fejét... már régen megtanulta tisztelni Tasslehoff éles hallását. Az ajtóhoz sietett, ahol Gilthanas és Raistlin még mindig a bronz-térképet bújta. A varázsló hirtelen hátratántorodott. A kinyíló ajtó mögül bűzös levegő tódult a helyiségbe. Most már mindenki hallotta a kaparászást és még valami csúszkáló hangot.

— Csukjátok be az ajtót! — sziszegte Raistlin sürgetőn.

— Caramon! Sturm! — kiáltotta Tanis, de azok ketten, Ebennel együtt már rohantak is az ajtó felé. Nekifeszültek, de nyomban vissza is tántorodtak, amint a súlyos, bronz ajtószárnyak szélesre tárulva, kongó döndüléssel nekivágódtak a falnak. A csarnokba besiklott egy szörnyeteg.

— Mishakal, segíts! — fohászkodott istennőjéhez Aranyhold és hátával a falnak esett. Bár teste óriási volt, a lény fürgén csusszant be a terembe. A kaparászó hangot a padlón sikló gigászi, puffadt teste okozta.

— Egy meztelen csiga! — rikkantotta Tass és közelebb szökellt, hogy jobban megnézze. — Hanem nézzétek, hogy mekkora? Mit gondoltok, hogyan nőhetett ilyen nagyra? Kíváncsi lennék, hogy mit eszik...

— Bennünket, te hígvelejű — bömbölte Kova és abban a pillanatban terítette a földre a surranót, amikor a csiga felé köpött egy bűzös nyálsugarat. A fejéből kiálló vékony, imbolygó szarvak végén pislogó szemeinek nem sok hasznát vehette, de nem is volt szüksége rájuk. A szerteszét futkosó patkányokat pusztán szaglás útján is megtalálhatta és lenyelhette. Most azonban sokkal tekintélyesebb prédát sejtett, és bénító nyálát vadul fröcskölte az étvágyát gerjesztő eleven “húsdarabok” felé.

A halálos lötty elkerülte a félrebukfencező surranót és Kovát. Sturm és Caramon előrelendült, kardjuk lesújtott a szörnyetegre. Caramon kardja meg sem sértette a vastag, gumiszerű bőrt. Sturm pallosa már belehasított, mire az óriás csiga fájdalmában meghátrált. Most Tanis lendült támadásba, ahogy a teremtmény feje a lovag felé lódult...

— Tanthalas!

A kiáltás egy pillanatra megtorpantotta Tanist, aki megfordulva, döbbenten meredt a csarnok bejáratára.

— Laurana!

Ekkor a csiga, már pontosan bemérve a félelf helyét, felé köpött egy maró nyálcsomót. Az eltalálta a kardját... a fém fölsistergett, füstölögni kezdett és elolvadt a kezében. A gyilkos folyadék tovább ömlött a karjára és belemart a húsába. Tanis, az iszonyú fájdalomtól üvöltve térdre rogyott.

— Tanthalas! — sikoltott még egyszer Laurana és felé rohant.

— Állítsátok meg! — nyögte Tanis a fájdalomtól összegörnyedten és kétségbeesetten markolta megfeketedett, használhatatlanná vált kardforgató karját.

A csiga megérezte, hogy talált, és szürke, lüktető testét az ajtónyíláson kipréselve előrecsusszant. Aranyhold ijedten meredt a szörnyre, majd szinte azonnal Tanishoz futott... Zúgószél védelmezőn állt melléjük.

— Menjetek innen! — nyögte Tanis fogát összeszorítva.

Aranyhold istennőjéhez imádkozott, úgy fogta kezébe a sebesült karját. Zúgószél nyilat illesztett íja húrjába és belelőtte a csigába. A nyílvessző beleállt a teremtmény nyakába, s habár nem sok kárt tett benne, mégis legalább a figyelmét elterelte a félelfről.

Tanis nézte, amint Aranyhold megszorítja a karját, de a sajgó fájdalmon kívül semmit sem érzett. Azután lassan csökkent a kín és újból érezte bénult testrészét. Elmosolyodott... csodálta magában a lány gyógyító erejét és máris körülnézett, hogy szemmel tartsa a történteket.

Társai újult erővel és dühvel vetették magukat a szörnyetegre, hogy távol tartsák Tanistól, de ezzel az erővel akár egy vastag gumifalba is döfködhették volna fegyvereiket.

Tanis nehézkesen föltápászkodott. Karja rendbe jött ugyan, de kardja összeolvadt fémdarabként hevert a kőpadlón. Minthogy hosszú íján kívül fegyvere más nem volt, meghátrált, s Aranyholdat is magával vonszolta, miközben a csigaszörny teljes terjedelmében besiklott a sírkamrába.

Raistlin Fizbanhoz loholt. — Most van itt a tűzgolyóvarázslat ideje, öreg! — lihegte.

— Igazán? — derült föl a vén mágus képe. — Nagyszerű! Hogy is van?

— Hát nem emlékszel?! — nyögte Raistlin csaknem sikoltva és egy oszlop mögé rántotta az öreget, amikor a csiga újabb emésztő köpetet lövellt feléjük.

— Tudtam... no, várj csak! — futott ráncba Fizban homloka az erőlködéstől. — Te nem tudnád megcsinálni?

— Ahhoz még nincs elég erőm, dicső öreg! Erre az igére még nem terjed ki a hatalmam! — Raistlin becsukta a szemét és az általa ismert varázsigéket vette sorra.

— Vissza! Ki innen! — üvöltötte Tanis, amennyire lehet fedezve Laurana és Aranyhold visszavonulását, miközben íja és nyilai után tapogatózott.

— Ez meg csak nyomakszik utánunk — kiáltotta Sturm, ismét lesújtva pallosával, de Caramonnal együtt mindössze annyit érték el, hogy csak még inkább földühítették a fenevadat.

Ekkor hirtelen Raistlin a magasba emelte a kezét. Kalith karan, tobaniskar! — kiáltotta. Ujjai hegyéből villogó fénydárdák szökkentek elő és becsapódtak a szörnyeteg fejébe. A csigalény némán hátrahőkölt a fájdalomtól, de nyomban előrenyomult megint. Most egyenesen tört előre a csarnok túlsó oldala irányába, ahol Tanis igyekezett megvédeni Aranyholdat és Lauranát. A fájdalomtól őrjöngve és a vérszagtól megrészegülten, a csiga hihetetlen sebességgel siklott előre. Tanis nyílvesszeje lecsúszott vastag, síkos bőréről, mire a szörny kitátott szájjal felé iramodott. A félelf elhajította hasznavehetetlen íját és hátraugrott, kis híján hanyatt esve a Kith-Kanon trónusához vezető lépcsőben.

— Be a trón mögé! — ordította, készen rá, hogy magára vonja a szörny figyelmét, amíg Laurana és Aranyhold fedezékbe menekül. Valami kődarab után kapott... bármi után, amit támadójukhoz vághat, amikor ujjai váratlanul egy kard fémmarkolatára kulcsolódtak.

Megdöbbenésében csaknem elejtette a fegyvert. Olyan hideg volt, hogy szó szerint égette a markát. A penge élesen fölvillant a mágus pálcájának pislákoló fényében. Nem volt ideje a töprengésre. Abban a pillanatban döfte bele a kard hegyét a csigaszörny kitátott pofájába, amikor az a végső, gyilkos köpéshez szívta be a levegőt.

— Futás! — kiáltotta Tanis, elkapta Laurana kezét és a bejárati nyílás felé vonszolta a lányt. Keresztültuszkolta rajta és máris fordult vissza, hogy segítsen feltartóztatni a csigát, míg a többiek is kimenekülnek, de a szörnyetegnek elment az étvágya. Vonaglott a kíntól, lassan megfordult és csúszva megindult, vissza a tanyájába. Sebeiből átlátszó, ragacsos folyadék csurgóit.

A társaság az alagútban verődött össze lihegve... megálltak egy pillanatra, hogy próbálják lecsillapítani heves szívdobogásukat. Raistlin nyöszörögve támaszkodott fivére karjára. Tanis körülnézett. — Hol van Tasslehoff? — kérdezte riadtan és már fordult volna vissza a csarnokba, de kis híján orra bukott az előbotorkáló surranóban.

— Ezt elhoztam neked — motyogta —, a kard — és átnyújtotta a díszes hüvelyt.

— Vissza az alagúton! — adta ki a parancsot Tanis határozottan, elejét véve így minden kérdezősködésnek. A keresztfolyosóhoz érve lerogytak egy percnyi pihenőre. Tanis az elf hajadonhoz fordult: — Abyss mélységes mélységére, Laurana, mit keresel te itt? Valami baj történt Qualinostban?

— Nem történt semmi — motyogta a lány, reszketve a csigaszörnnyel való találkozás friss emlékétől —, csak... csak utánad jöttem.

— Akkor máris indulsz vissza — kiáltotta Gilthanas, dühödten megragadva a húgát. Laurana lerázta magáról a kezét.

— Szó sincs róla, hogy visszamenjek — jelentette ki dacosan —, veled tartok és Tanisszal... meg a többiekkel.

— Ez őrültség, Laurana — förmedt rá Tanis —, nem holmi kirándulásra indulunk. Ez nem játék! Láthattad, mi történt odabent... nem sok híja volt, hogy mind odavesszünk!

— Tudom, Tanthalas — dünnyögte Laurana panaszosán és hangja sírósan elcsuklott. — Hiszen megmondtad, hogy eljöhet az idő, amikor kockára kell tennem az életemet valamiért, amiben hiszek. És én utánad jöttem.

— Meg is halhattál volna... — szólalt meg Gilthanas.

— De nem haltam meg! — kiáltott föl Laurana dacosan. — Én is kijártam a harcosok iskoláját... mint minden elf asszony, amikor a férfiak mellett kellett harcolnunk szülőföldünk védelmében.

— Az nem volt komoly iskola — vágott közbe Tanis ingerülten.

— Mégis utánatok jöttem, egyedül — pillantott Laurana a lovagra —, hát nem voltam elég ügyes?

— De igen — ismerte el Sturm.

— Ez még nem jelenti, hogy...

De ekkor közbeszólt Raistlin: — Csak vesztegetjük az időt — suttogta. — És én a magam részéről egy perccel sem akarok a föltétlenül szükségesnél tovább maradni ebben a dohos, mocskos alagútban. — A varázsló alig kapott levegőt. — A lány maga döntött. Senkit sem nélkülözhetünk, hogy visszakísérje, és egyedül sem bocsáthatjuk útjára. Még el is foghatják és kiszedhetik belőle a terveinket. Magunkkal kell vinnünk őt.

Tanis dühösen fordult a mágus felé... gyűlölte őt e pillanatban hideg, érzéketlen logikájáért és azért, mert igaza van. A félelf talpra állt és Lauranát is felsegítette. Közel állt hozzá, hogy őt is meggyűlölje, bár nem teljesen értette, miért, csak annyit érzett, hogy még bonyolultabbá tett egy amúgy is nehéz feladatot.

— A magad ura vagy — mondta neki nyugodtan, mialatt a többiek is lassan összeszedelőzködtek. — Nem lehetek mindig melletted, hogy megvédjelek... és Gilthanas sem teheti. Úgy viselkedtél, mint egy vásott kölyök. Már egyszer megmondtam neked: jó lenne, ha felnőnél, végre! Nos, ha ez nem megy, akkor könnyen rajtaveszthetsz, s ráadásul magaddal együtt valamennyiünk halálát is okozhatod.

— Ne haragudj rám, Tanthalas! — mormolta Laurana, kerülve a másik haragos pillantását. — De nem viseltem volna el, hogy elveszítselek... megint. Szeretlek — és ajka dacosan megfeszült —, és elérem, hogy büszke légy rám! Tanis hátat fordított neki és ellépett mellőle. Amint megpillantotta Caramon vigyorgó képét és meghallotta Tika fojtott vihogását, elvörösödött, de nem törődött velük... odament Sturmhoz és Gilthanashoz. — Alighanem mégis a jobb oldali folyosót kell választanunk, akár igaza van a varázslónak a gonosz erőt illetően, akár nem. — Fölcsatolta derekára új kardszíját és észrevette, hogy közben Raistlin meredten bámulja a fegyvert.

— Ezzel meg mi bajod? — kérdezte tőle haragosan.

— Az a kard el van varázsolva — mondta halk köhögéssel a mágus —, hogy tudtad megszerezni?

Tanis meghökkent. Maga is a pengére meredt és úgy mozdította felé a kezét, mintha attól tartana, hogy menten kígyóvá változik. Összeráncolt homlokkal próbálta fölidézni a történteket. — Ott álltam az elf király teteme mellett és kerestem valamit, amit ahhoz a csigához vághatnék, amikor váratlanul a markomban éreztem ezt a kardot. Valaki kivonta a hüvelyéből — és a félelf nehezet nyelve elhallgatott.

— Nos? — villogott Raistlin aranyszeme izgatottan.

— Ő adta a kezembe — mormolta halkan Tanis. — Most már emlékszem, hogy megérintett a kezével. Ő húzta ki a hüvelyéből.

— Kicsoda? — kérdezte Gilthanas. — Egyikünk sem volt a közelben...

— Kith-Kanan... — suttogta Tanis.

10 A királyi őrség. A láncterem

Lehet, hogy csak a képzeletük játszott velük, de mintha még inkább elmélyült volna a sötétség, a levegő pedig hidegebbé vált, amint beléptek a másik folyosóra. Senkinek sem volt szüksége a törpe magyarázatára, hogy ez nem normális jelenség egy barlangban, ahol a hőmérsékletnek mindenütt egyformának kellene lennie. Újabb elágazáshoz értek, de egyiküknek sem volt kedve megindulni a bal oldali ágon, amely visszavezethet az Ősök Csarnokába... és a sebesült csigaszörnyhöz.

— Az elf majdnem megöletett bennünket ezzel a csúszómászóval — dörmögte Eben vádló hangon. — Kíváncsi vagyok, mit tartogat még számunkra?

Senki sem válaszolt neki. Ekkorra már mindenki érzékelte a Raistlin által emlegetett gonosz növekvő erejét. Lépteik lelassultak és már csak közös akaratuk vitte őket tovább. Laurana rettegett és a falhoz kellett támaszkodnia. Vágyakozott Tanis közelségére és féltő, gondoskodó támogatására, mint gyermekkorukban, amikor képzeletbeli szörnyekkel csatáztak, de a félelf a sor élén haladt fivére társaságában. Mindegyikük kénytelen volt önmaga megbirkózni a félelmeivel. Laurana ekkor határozta el, hogy inkább meghal, de senkinek sem könyörög segítségért. Most jött rá igazán, milyen komoly ígéretet tett önmagának, amikor elhatározta, hogy kivívja, hogy a férfi büszke legyen rá. Ellökte magát az alagút málladozó oldalától, összeszorította a fogát és továbbindult.

Az alagút váratlanul véget ért. A sziklafal oldalában tátongó üreg előtt halomban hevert a por és kőtörmelék. Kegyetlen gonoszságot sejtettek az üreg mögötti sötétségben... A társaság megtorpant és... még a kötélidegzetű surranó sem merészelt belépni a nyíláson.

— Nem mintha félnék — suttogta Tass Kova fülébe —, csak éppen szeretném, ha valahol máshol lennék.

Nyomasztóan nehezedett rájuk a csend. Mindenki hallotta a saját szívverését és a többiek lélegzését. A halvány fény is tétován imbolygóit a varázsló kezében.

— Nos, nem álldogálhatunk itt örök életig — szólalt meg Eben reszelősen. — Menjen be elsőként az elf... ő hozott ide bennünket.

— Megyek én — válaszolta Gilthanas —, de fényre lesz szükségem.

— Rajtam kívül senki sem nyúlhat a pálcámhoz — sziszegte Raistlin, majd kisvártatva vonakodva hozzátette —, megyek én is veled.

— Raist! — hördült föl Caramon, de a fivére jeges pillantással mérte végig. — Akkor én is megyek — dörmögte.

— Nem! — szólt közbe Tanis —, te itt maradsz és vigyázol a többiekre. Hárman megyünk: Gilthanas, Raistlin meg én. Gilthanas belépett a falon lévő nyílásba, Raistlin a nyomában, végül a varázslót támogató félelf. Keskeny kamrát világított meg a pálca, a túlsó vége homályba veszett a gyönge fénykörön túl. Mindkét oldalon nagy kőajtók sorakoztak, mindegyiket egyenesen a sziklafalba illesztett masszív sarokvasak tartották. Raistlin magasra emelte a pálcát, hogy minél távolabb bevilágíthassa vele a kamrát. Mindannyian tudták, hogy valahol itt lakozik a gonosz.

— Valamiféle faragás van az ajtókon — állapította meg Tanis. A varázsfény magas domborművekké emelte a köveseteket.

Gilthanas odanézett. — A királyi címer — nyögte elhalón.

— És ez mit jelent? — kérdezte Tanis, érezve, hogy az elf félelme úgy terjed át rá, mint valami kórság.

— Ezek itt a királyi gárda kriptái — suttogta Gilthanas. — Az ő szolgálatuk halálukkal sem jár le, azután is őrizniük kell királyukat... így tartja a legenda.

— És íme, így elevenednek meg a legendák — lihegte a varázsló Tanis karjába markolva. Hallhatták, amint súlyos kőtömbök csúsznak félre, rozsdás sarokvasak nyikordulnak. Szeme sarkából Tanis azt is látta, amint valamennyi kőajtó lassan kitárul. A kamrát olyan hideg árasztotta el, hogy elgémberedtek tőle az ujjai. A kőajtók mögött megmozdult valami.

— A királyi gárda! Ők hagyták azokat a nyomokat! — suttogta Raistlin iszonyodva. — Emberek és mégsem emberek! Innen nincs menekvés! — és még görcsösebben kapaszkodott Tanis karjába. — A Komor Erdő szellemeivel szemben ezek egyetlen dologra törekednek... hogy minden szentségtörőt megsemmisítsenek, aki megzavarja királyuk nyugalmát.

— Mégis meg kell próbálnunk — mormolta Tanis és lefejtette magáról a varázsló húsába mélyedő ujjait. Hátralépett a bejárati nyílás felé, amelyet addigra két alak zárt el előlük.

— Vissza! — hördült föl. — Futás! Ki az... Fizban? Nee, te meggárgyult vénember! Meneküljünk innen! A halott gárda...

— Ó, nyugodj már meg! — morogta az öreg. — Ezek a fiatalok! Pánikkeltők. — Ezzel visszafordult és még valakit besegített a résen. Aranyhold volt az, hosszú haja megvillant a fényben.

— Nincs semmi baj, Tanis — mondta a lány megnyugtatón —, idenézz! — Félrehúzta a gallérját és előtárta a kékes fénnyel világító ékszert. — Fizban azt mondta, hogy átengednek bennünket, ha ezt meglátják, és amikor ezt mondta... akkor kezdett el világítani.

— Neem! — Tanis már parancsolta volna vissza a lányt, amikor Fizban megbökdöste a mellét csontos ujjával.

— Rendes ember vagy te Tanis, félelf — dörmögte a vén mágus csöndesen —, csak túl sokat idegeskedsz. Most nyugodj meg szépen és hagyd, hogy ezeket a szerencsétlen lelkeket visszaküldjük aludni! Inkább hozd hamar a többieket, rendben?

Tanis a döbbenettől meg sem tudott szólalni, hát inkább hátralépett, elengedve maga előtt Aranyholdat és Fizbant, Zúgószéllel a nyomukban. Látta, amint végiglépdelnek a tátongó kőajtók kettős sorfala között. Még a távolból is érezte, ahogy az ádáz, gonosz erő visszavonul.

Egyenként segítette be társait az omladozó nyíláson, de amikor kérdeztek tőle valamit, csak egy vállrándítással felelt nekik. Laurana egy szót sem szólt hozzá, kezének érintése hideg volt, és meglepetésére egy csepp vért látott megcsillanni az ajkán. Tudván, hogy csakis a sikolyát visszafojtandó haraphatta meg, már készült, hogy pár szóval megvigasztalja, de az elf hajadon büszkén fölvetette a fejét és elkerülte a tekintetét.

Mindenki sietve loholt Aranyhold nyomában, csak Tasslehoff kukucskált be kíváncsian az egyik kriptába, ahol egy ragyogó páncélt viselő, hosszú alakot látott kiterítve egy kőemelvényen. Csontkezei egy, a testén végigfektetett pallos markolatát szorongatták. Tass megbámulta a királyi címert és hangosan fölolvasta a ráírott szavakat.

— Sothi Nuinqua Tsalarioth — segített neki a helyes kiejtéssel a mögé lépő Tanis.

— Ez mit jelent? — kérdezte a surranó.

— A halál után is hű — felelte a félelf csöndesen.

A kriptasor nyugati végén dupla szárnyú bronzajtóba ütköztek. Aranyhold könnyedén betaszította, és egy kis háromszögletű előtérbe jutottak, amelyen túl egy nagy terem tárult föl előttük. Ebben a helyiségben az egyetlen gondjuk az volt, hogyan vonszolják onnan tovább a törpét, minthogy a terem teljesen érintetlen volt... az egész Sla-Mori útvesztőben valószínűleg az egyetlen hely, amely sértetlenül vészelte át az Összeomlást. Ez pedig csak annak köszönhető, magyarázta Kova mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy azt a ritka tehetséggel megáldott törpék építették. Különösen a mennyezetet tartó huszonhárom oszlopot dicsérte. Az egyetlen kijáratot a terem nyugati oldalán elhelyezkedő két, egyforma bronzajtó jelentette. Kova nagy nehezen képes volt elszakadni a csodás oszlopoktól és mindkét ajtót alaposan megvizsgálta, de csak annyit morgott, hogy halvány fogalma sincs róla, melyik merre vezet. Tanis úgy döntött, hogy a jobb oldalit választja.

Ez az ajtó egy tiszta, keskeny folyosóra nyílt, amely úgy harminc lábnyi hosszú lehetett és újabb bronzajtóban ért véget. Ez az ajtó azonban be volt zárva. Caramon lökdöste, döngette, taszigálta... mindhiába.

— Semmire sem megyek vele — dörmögte a nagydarab harcos —, meg sem moccan.

Kova jó pár percig figyelte Caramon meddő erőlködését, mielőtt végre odalépett. Alaposan megvizsgálta, fölhorkant és megcsóválta a fejét: — Ez egy álajtó!

— Elég valódinak látszik — nézte meg Caramon még egyszer, gyanakodva —, még sarokvasai is vannak.

— Hát persze, hogy vannak! — mordult föl Kova —, mi nem úgy építjük az álajtókat, hogy hamisaknak látsszanak... ezt tán még a mocsári törpék is tudják.

— Egyszóval, zsákutcába jutottunk — jegyezte meg Eben sötéten.

— Húzódjatok hátrább! — suttogta Raistlin és pálcáját óvatosan az egyik falhoz érintette. Mindkét kezét előrenyújtotta, és csupán ujjal hegyét érintve az ajtóhoz így szólt: — Khetsaram paklio! — narancssárga fény villant, de nem az ajtóból... hanem a falból!

— El onnan! — kiáltotta Raistlin és hátrarántotta a fivérét, amikor az egész fal, ajtóstól megbillent!

— Gyorsan, mielőtt bezárul! — parancsolta Tanis, mire mindnyájan keresztülnyomakodtak a föltáruló résen.

— Jól vagy? — kérdezte a harcos a lábán alig álló Raistlintől, miközben a fal éles csattanással bezárult mögöttük.

— Igen... a gyöngeség mindjárt elmúlik — suttogta a mágus. — Ez volt az első varázsige, amelyet Fistandantilus könyvéből tanultam. Az ajtónyitó ige működött, de nem gondoltam volna, hogy ennyire kimerít.

Egy másik folyosóra jutottak, amely úgy negyven lábnyit egyenesen nyugatnak futott, ott élesen délnek fordult, aztán keletnek, majd ismét délnek haladt tovább. A végén újabb bronzajtó állta az útjukat.

Raistlin megrázta a fejét: — Ezt az igét nem használhatom kétszer egymás után. Máris kiment a fejemből.

— Egy jó kis tűzgolyóvarázslat biztosan kinyitná — mormolta Fizban. — Azt hiszem, eszembe jutott az az ige...

— Nem, nem, öreg — vágta rá Tanis sietve. — Mindnyájunkat szépen megpirítanál vele ezen a szűk helyen. Tass... A surranó megtaszította az ajtót. — Ejnye, hisz nyitva van — dünnyögte csalódottan, hogy nem kell feltörnie a zárat. Bekandikált. — Csak egy újabb terem!

Raistlin pálcájának fényében óvatosan beléptek. A helyiség kör alakú volt... mintegy száz lábnyi átmérőjű. Közvetlenül a szemközti oldalon, délről megint egy bronzajtó és a helyiség közepén... egy ferde oszlop.

— Lám csak, ferde — kuncogott Tass. — Odanézz, Kova, a törpék ferde oszlopot építettek!

— Ha így van, biztosan megvolt rá az okuk — mordult föl a törpe, majd odébb tessékelte a surranót és közelebbről megszemlélte a magas, karcsú oszlopot. Valóban, határozottan oldalra dőlt.

— Hmm, hmm — töprengett magában, aztán fölkiáltott: — De hisz ez egyáltalán nem is egy oszlop, te fajankó! Ez egy hatalmas, vastag lánc! Nézd csak... látod, itt csatlakozik egy nagy vasgyűrűhöz, a padlóban!

— Akkor tehát a Láncok Termében vagyunk — kiáltotta Gilthanas izgatottan. — Ez Pax-Tharkas híres-nevezetes védelmi berendezése, és akkor már majdnem bent is vagyunk az erődben!

Mindannyian száj tárva meredtek a lenyűgöző láncra: mindegyik szeme olyan hosszú volt, mint Caramon és olyan vastag, akár egy százéves tölgyfa.

— Mire való ez a szerkezet? — kérdezte Tasslehoff és a legszívesebben máris fölkúszott volna rajta. — Vajon hová vezet?

— A lánc magához a gépezethez csatlakozik — mondta Gilthanas —, de hogy miként működik, azt jobb, ha a törpétől kérdezed meg, mert én nem vagyok jártas a mérnöki tudományokban. De annyit tudok, ha kiakasztják ebből a horgonyból — és a padlóba ékelt acélgyűrűre mutatott —, akkor óriási gránittömbök hullanak a vár kapuja mögé. Egész Krynn földjén nincs olyan erő, amely azután azt kinyithatná.

Gilthanas ezzel otthagyta a surranót, hadd tekintgessen a sötétségbe és próbálja hiábavalóan megpillantani a titokzatos gépezetet, maga pedig a többiekkel együtt tovább kutatott a teremben.

— Idenézzetek! — kiáltott föl egyszer csak, és az északi fal kövei között megbújó szögletes körvonalra mutatott: — Itt egy titkos ajtó! Biztosan ez lesz a bejárat!

— És ezzel kell nyitni — mondta sietve Tasslehoff a fal alján kidudorodó kődarabkára mutatva. — Lám, a törpék is csak hibáznak néha — bökte oda vigyorogva Kovának. — Tessék, csináltak egy rejtekajtót, ami annak is látszik!

— És ezért nem is ajánlatos használni — vágta rá a törpe élesen.

— Ugyan, a törpéknek is lehetnek rossz napjaik, mint bárki másnak — hajolt le Eben, hogy elmozdítsa a pockot.

— Ne nyisd ki! — szólt közbe Raistlin váratlanul.

— Miért ne? — mordult rá Sturm. — Talán csak nem riasztani akarsz valakit, még mielőtt bejutnánk Pax-Tharkas várába?

— Ha el akarnálak árulni benneteket, lovagom, már ezerszer is megtehettem volna — sziszegte Raistlin, továbbra is a titkos ajtót tanulmányozva — Olyan hatalmas erőt érzek e mögött az ajtó mögött, amilyet sohasem éreztem azóta, hogy... — és hideglelősen összerázkódva elhallgatott.

— Mióta? — kérdezte fivére szelíden.

— Az Ősmágia Legendás Tornyai óta — suttogta Raistlin. — Óva intelek benneteket, ne nyissátok ki!

— Nézzük meg először, hová vezet az a déli ajtó! — mondta Tanis a törpének.

Kova odaballagott a bronzajtóhoz és könnyedén kitárta. — Ez itt egy ugyanolyan folyosó, akár a többi —jelentette ki Kova csalódottan.

— A Pax-Tharkasba vezető útra egy titkos ajtón át lehet eljutni — ismételte meg Gilthanas, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, lehajolt és kirántotta a helyéről a faragott kődarabot. A rejtekajtó megremegett és lassan elmozdult.

— Ezt még megbánjátok! — nyögte Raistlin.

A félresikló ajtó mögött sárga színű, tégla alakú tárgyakkal telizsúfolt terem tárult föl előttük. A vastag porréteg mögül sárgás csillogás villant.

— A kincstár! — hördült föl Eben. — Megtaláltuk Kith-Kanan kincstárát!

— Csupa arany — mormolta Sturm hűvösen. — Mit sem ér manapság, amikor csak az acélnak van némi értéke... — hangja elhalt, szemében rémület ült.

— Mi az? — ordította Caramon, kardot rántva.

— Neem... tudom — inkább nyögte, mintsem válaszolta Sturm.

— Én tudom — lihegte Raistlin, amint egy alak körvonalai lassan kezdtek kirajzolódni előttük. — Ez egy sötét elf szelleme! Nem megmondtam, hogy ne nyissátok ki ezt az ajtót?!

— Csináljatok már valamit! — hátrált meg hörögve Eben.

— Tegyétek el a fegyvereiteket, szerencsétlenek! — sziszegte Raistlin élesen. — Hasztalan támadnátok rá... az érintése maga a halál, és ha fölüvölt, amíg e falak között vagyunk, mindnyájunknak vége! Süvítő hangja maga is öl! Futás... mindenki, gyorsan! A déli ajtón át!

Mialatt hátráltak, a kincstárteremben lévő sötét alak végképp testet öltött: egy réges-régen, kimondhatatlan bűneiért keserves halállal lakolt, gonosz elf nő állott előttük. A hajdan hatalmas elf mágiaűzők láncra verték a lelkét, hogy az örökkévalóságig őrizze a király kincseit. Az eleven lények láttán kinyújtotta az élő hús melege után vágyakozó kezét és már nyitotta is a száját, hogy rájuk zúdítsa az élet minden szikrája iránti gyűlöletének és keserűségének gyilkos sikolyát.

A behatolók megfordultak és hanyatt-homlok menekültek, hogy mihamarabb kijussanak a bronzajtón. Caramon átbukfencezett a fivérén, és a varázsló kezéből kiverte a pálcáját, amely pattogva gurult odébb a padlón. Fénye egyre áradt, mivel a varázskristályt csak a sárkánytűz emészthette el.

Áldozatainak menekülése láttán a gonosz szellem berontott a Láncok Termébe és hadonászó karma fölsértette Eben arcát. Az felüvöltött a jegesen égető érintéstől és ájultan esett össze. Sturm a ruhájánál fogva megragadta és kirántotta az ajtón, majd Raistlin fölmarkolta a pálcáját és Caramonnal együtt utánuk vetette magát.

— Megvan mindenki? — kiáltotta Tanis, hogy minél hamarabb bevághassa az ajtót. Ekkor hatalmas nyögést, olyan dermesztőén borzalmas hangot hallott, amitől egy pillanatra elállt a szívverése. Megbénította a rémület... nem kapott levegőt. Aztán elhalt a hang és a szíve eszeveszetten nekilódult. A szellem erőt gyűjtött az új üvöltéshez.

— Nincs idő bámészkodni — nyögte Raistlin —, csukd be az ajtót, testvér!

Caramon teljes súlyával nekifeszült a bronzajtó szárnyának. Hatalmas dörrenéssel, az egész csarnokot megrengetve csapódott be a súlyos fémlap.

— Az ugyan nem állítja meg! — sikoltotta Eben holtra váltan.

— Nem — morogta Raistlin csöndesen. — Az ő varázsereje hatalmas, nagyobb az enyémnél. Vethetek ugyan igét az ajtóra, de az kiszívja minden erőmet. Rohanjatok hát, amíg bírjátok szusszal! Hátha sikerül megállítanom!

— Vezesd a többieket, Zúgószél! — adta ki a parancsot Tanis. — Én Sturmmal itt maradok Raistlin és Caramon mellett. A kis csapat nekivágott a folyosónak, de közben rémült kíváncsisággal tekintgettek hátra. Raistlin nem törődött velük... átnyújtotta testvérének a varázspálcát. A fénylő kristálygömb az idegen érintésére azonnal kialudt. A mágus mindkét tenyerét szorosan az ajtó lapjához nyomta. Szemét becsukta és igyekezett a mágián kívül mindenről megfeledkezni a világon.

— Kalis-an budruinin... — kezdte, de ereje kiapadt az iszonytató hideg érintésére.

A sötét elf! Fölismerte a varázsigéjét és megpróbálta megtörni az akaratát. Ekkor elméjében fölmerült egy másik sötét elffel az Ősmágia Legendás Tornyaiban vívott csatája. Minden erejével szabadulni igyekezett a testét megtörő és tudatát csaknem felőrlő keserves ütközet emlékétől, de érezte, amint elhagyja az ereje. Elfelejtette az ige szavait! Az ajtó megremegett. Az elf szelleme mindjárt áttör.

Ekkor valamiféle belső erő szállta meg, amelyet eddig csak kétszer érzett: ott a Toronyban és a fekete sárkány oltárán, Xak-Tsaroth romvárosában. A tudatában fölcsendülő, jól ismert, ám mégis azonosíthatatlan hang megszólalt: elismételte a varázsigét. Raistlin erős, hatalmas hangon, nem a sajátján kiáltotta: — Kalis-an budrunin kara-emarath!

Az ajtó túloldaláról a keserű kudarc nyüszítése hallatszott. A bronzlap szilárdan állt a helyén. A mágus a földre hanyatlott.

Caramon Eben markába nyomta a pálcát, fölemelte fivére ernyedt testét és a többiek után botorkált a sötétbe borult folyosón. Egy másik titkos ajtó könnyen engedett Kova kezének... rövid, törmelékkel teleszórt folyosóra léptek ki. Valamennyien a rémülettől remegve, komoran gyűrték le az előttük álló akadályokat. Végül kijutottak egy tágas, magas terembe, amely a padlótól a mennyezetig zsúfolva volt deszkaládákkal. Zúgószél meggyújtott egy, a falba illesztett fáklyát. A ládákat hatalmas szögek zárták le. Némelyiken a “VIGASZ”, másokon a KAPU” felirat volt olvasható.

— Hát megjöttünk, bent vagyunk a várban — mondta Gilthanas szomorú dicsőséggel. — Ez itt Pax-Tharkas erődjének pincéje.

— Hála az igaz istennek! — sóhajtott fel Tanis és lerogyott a padlóra. Egymás után huppantak le mellé társai. Csak ekkor figyeltek föl rá, hogy Fizban és Tasslehoff nincs sehol.

11 Az eltévedtek. A terv. Árulás

Tasslehoff később sohasem volt képes pontosan visszaemlékezni arra a néhány utolsó, rémült pillanatra ott, a Láncok Termében. — Egy sötét elf? Hol? — emlékezett saját szavaira, s arra, hogy lábujjhegyre állva nézelődik lázasan, amikor a világító varázspálca váratlanul a padlóra zuhan. Hallotta Tanis kiáltását és azt a mindent elnyomó, nyögve bömbölő hangot, amitől teljesen elfelejtette, hogy hol van és éppen mit csinál.

Egyszer csak erős kezek ragadták meg a derekát és fölemelték a levegőbe.

— Mássz! — kiáltotta alulról egy hang.

Kinyújtott kézzel elkapta a hideg fémláncot és megindult rajta mászva fölfelé. Hallotta, hogy mélyen alatta becsapódik egy ajtó és dermesztőén újból felüvölt a sötét elf. Most azonban nem hangzott életveszélyesnek az a hang, inkább dühös volt és elkeseredett. Tass abban reménykedett, hogy ez a barátai menekülését jelenti.

— Vajon hogy találom meg újra őket? — kérdezte magától egy pillanatra elbátortalanodva. Aztán meghallotta a vén Fizban magányos motyogását és megvigasztalódott: még sincs egészen egyedül.

A surranót vastag, súlyos sötétség vette körül. Csupán a tapintására hagyatkozva mászott tovább és egyre jobban kifáradt, amikor a jobb arcán hűvös szellő érintését érezte. Inkább csak sejtette, mint látta, hogy oda érkezett, ahol a lánc a gépezethez kapcsolódott. (Még valami büszkeségféle is eltöltötte e siker fölött.) Csak látna is valamit! Ekkor eszébe jutott, hogy végül is egy varázsló társaságában van.

— Jó lenne egy kis fény! — mondta hangosan.

— Egy kis lény? Hol? — és Fizban ijedtében majdnem elengedte a láncot.

— Nem lény, fény! — ismételte meg görcsösen kapaszkodva egy láncszembe. — Azt hiszem, közel járunk ennek a micsodának a tetejéhez és igazán jó lenne, ha körülnézhetnénk!

— Hmm, hát persze... lássuk csak... fény — és hallotta, amint a vén mágus lázasan kotorászni kezd a szütyőiben. Bizonyára megtalálta, amit keresett, mivel halk elégedettséggel fölmordult, morgott néhány szót és a süvege mellett lebegve kigyulladt egy kicsiny, sárgáskék fénypamacs.

A fénypötty körbetáncolta Tasslehoffot, mintha csak jobban meg akarná nézni magának a surranót, majd visszasiklott a büszke varázslóhoz. Tass el volt bűvölve. Mindenféle izgalmas kérdés jutott eszébe a fénylabdacsot illetően, de a keze már remegett a megerőltetéstől, a vén mágus pedig csaknem tejesen kimerült. Tisztában volt vele, hogy hamarosan le kell kászálódniuk valahogy erről a láncról.

Körülvizslatva végre meglátta, hogy sejtésének megfelelően, valóban az erődítmény egyik legmagasabb pontján járnak. A lánc egy, a sziklába szilárdan beágyazott erős acéltengelyen forgó, óriási, fa fogaskerékhez illeszkedett. A láncszemek a fatörzsnyi vastagságú fogakba akaszkodtak, majd a keréken túlfordulva eltűntek a surranó jobb oldalán nyíló széles akna torkában.

— Valahogy átmászhatunk azon a szerkezeten, aztán a láncon lefelé be az alagútba — mutatott előre. — Föl tudod küldeni ide azt a pamacsot?

— Fény... a kerékhez! — adta ki a parancsot Fizban.

A pontocska egy pillanatig imbolygott a levegőben, majd föl-le ugrált, mint aki nem tudja, mit csináljon. Fizban összevonta a szemöldökét. — Fény... a kerékhez! — ismételte meg az utasítást, ezúttal határozottabban. A pamacs erre ijedten elbújt viharvert süvege mögött. Fizban utánakapott, majdnem lepottyant és rémületében mindkét kezével belekapaszkodott a láncba. A pamacs úgy szökdécselt mögötte, mintha vihogva élvezné a játékot.

— Izé, azt hiszem, épp elég lesz ennyi fény — mormolta Tass.

— Ez a fiatal nemzedék egyszerűen fegyelmezetlen — zsörtölődött Fizban. — Ennek az apja... az volt aztán a fénypamacs! — a vén mágus hangja elhalt, amint újból nekiveselkedett a mászásnak, a pamacs közben gyűrött süvegének csúcsa fölött ugrándozott csintalanul.

Tass hamarosan elérte a kerék első fogát. Rájött, hogy a fogakat durván faragták, s így könnyen megmászhatok, hát egyikről a másikra kapaszkodott és máris fönt volt a legfölsőn. Fizban a derekára csapott köpönyegével meglepő gyorsasággal kúszott utána.

— Megkérnéd a fényecskédet, hogy világítson be az alagútba? — kérdezte tőle Tass.

— Fény... az alagúthoz — parancsolta Fizban, s közben csontos lábaival átnyalábolt egy vaskos láncszemet. A pamacs úgy tett, mint aki mérlegeli az utasítást, aztán az alagút pereméhez libbent és ott megállt.

— Be az alagútba! — mordult rá a varázsló. De a fénypamacs nem engedelmeskedett.

— Attól tartok, hogy fél a sötétségtől — szabadkozott Fizban.

— Ó, te jó ég, hát ez aztán remek! — álmélkodott a surranó. — Nos — mérte föl a helyzetét —, ha méltóztatik ott maradni, ahol van, talán átmászhatok a láncon. Úgy érzem, nincs több tizenöt lábnyinál az alagútig. — Persze alul semmi, csak pár száz lábnyi üres tér, nem is szólva odalent a kőpadlóról, tette hozzá magában.

— Valaki igazán följöhetne ide és bezsírozhatná ezt a vacakot — vizsgálgatta kritikus szemmel Fizban a tengelyt. — De már csak így van manapság... csupa dibdáb munka!

— Én igazán örülök neki, hogy nem maszatolták be — dünnyögte Tass csöndesen és továbbkúszott a láncon. A mélység fölött, úgy félúton eszébe jutott, milyen lenne lezuhanni ilyen magasról... csak esne, esne lefelé és végül nagyot puffanna odalent a kőpadlón. Elgondolkodott rajta, milyen érzés lenne szerteszét fröccsenni a földön...

— Menj már odébb! — bódult rá Fizban, ahogy a surranóhoz közeledett a láncon.

Tass gyorsan előremászott az alagút bejáratáig, ahol a tűzpamacs várakozott, és leugrott az ötlábnyira alatta lévő peremre. A lángocska utána röppent, és hamarosan Fizban is elérte az alagút torkát. A legutolsó pillanatban persze megcsúszott, de Tass elkapta a köpönyegénél fogva és visszarántotta a biztonságba.

A kövön üldögélve pihentek, mikor a vén mágus hirtelen fölkapta a fejét.

— A pálcám? — rikoltotta.

— Mi van vele? — ásított nagyot Tass és arra gondolt, vajon hány óra lehet. A vénember talpra kecmergett. — Odalent hagytam — mondta és megindult a lánc felé.

— Várj! Úgysem mehetsz vissza! — pattant föl a surranó rémülten.

— Ki tilthatja meg? — kérdezte a vén mágus kihívón, fölmeredő szakállal.

— Úgy é...rtem — motyogta Tasa —, hogy túl veszélyes lenne. De tudom, mit érzel... az én abroncsbotom is ottmaradt.

— Hmm... hmm — dünnyögte Fizban vigasztalhatatlant.

— Varázspálca volt? — kérdezte Tasslehoff egy pillanat múltán.

— Sosem voltam benne igazán biztos — felelte Fizban bánatosan.

— Nos — tért vissza Tass a valóság talajára —, ha végeztünk ezzel a kalanddal, visszamehetünk érte. Most inkább keressünk valami helyet, ahol pihenhetünk egy kicsit.

Körülkémlelt az alagútban, amely padlótól plafonig olyan hétlábnyi magas lehetett. A vastag lánc a mennyezet alatt futott, és számos vékonyabb csüngött le róla az alagút padlójában tátongó széles nyílásba. Tass belenézett és hatalmas sziklatömböket látott homályosan kirajzolódni odalenn.

— Mit gondolsz, mennyi idő lehet? — kérdezte Tass.

— Ebédidő — morogta az öreg. — Tulajdonképpen meg is pihenhetnénk itt. Van olyan biztonságos, mint bármely más hely. — Ezzel hanyatt vágta magát. Előkotort egy félmaréknyi szárított gyümölcsöt és hangos csámcsogással rágni kezdte. A fénypamacs visszasomfordált és letelepedett az öreg varázsló süvegének karimájára.

Tass is leroskadt a vén mágus mellé és szájába gyömöszölt ő is egy kevés szárított gyümölcsöt. Egyszer csak beleszimatolt a levegőbe. Förtelmes bűz csapta meg az orrát, mintha valaki szennyes gyapjúzoknikat égetne. Fölnézett, megkönnyebbülten fölsóhajtott és megrángatta a vénember gúnyáját.

— Hahó, Fizban — kuncogta —, tüzet fogott a süveged!

— Kova! — szólalt meg Tanis komolyan — utoljára mondom, hogy legalább annyira fáj nekem is Tass elveszítése, mint neked, de mégsem mehetünk vissza! Végül is Fizbannal van... és ahogy én ismerem ezt a két alakot, kivágják magukat, akármilyen bajba keveredtek is!

— Hacsak nem hozzák a nyakunkba az egész őrséget — dörmögte Sturm.

A törpe megdörgölte öklével a szemét, dühösen Tanisra nézett, aztán elcsoszogott a helyiség legtávolibb sarkába és ott duzzogva lekuporodott a padlóra.

Tanis hátával nekidőlt a falnak... jól tudta, mit érezhet Kova. Különös volt az egész... hányszor fojtotta volna meg legszívesebben a tulajdon két kezével a surranót, de most, hogy elveszett, mégis hiányzott neki... méghozzá ugyanazért, amiért a törpének. Volt Tasslehoffban valami veleszületett, soha nem múló kedvesség, amitől ő volt a legnagyszerűbb társak egyike. Egy surranó semmiféle veszedelemtál sem fél, s ezért sohasem adja föl a harcot. Vészhelyzetben sem veszíti el a fejét, mindig eszébe jut valami megoldás, amely lehet, hogy nem minden esetben a legjobb, de legalább próbálkozik. Tanis szomorúan elmosolyodott. Csak azt remélem, hogy ez a vészhelyzet nem lesz számára az utolsó, gondolta magában.

A társaság egy jó órát pihent... quinth-pa szárítmányt csócsáltak, és friss vizet ittak rá egy közelben fölfedezett mély kútból. Raistlin is magához tért, de nem tudott enni semmit. Pár korty vizet ivott csak és újra erőtlenül hátrahanyatlott. Caramon vonakodva számolt be neki Fizbanék esetéről, tartván tőle, hogy fivérét esetleg súlyosan érinti a vén mágus eltűnése. De Raistlin csak megvonta a vállát, behunyta a szemét és mély álomba merült. Amikor Tanis érezte, hogy ereje visszatér, odament Gilthanashoz, aki elmélyülten tanulmányozott egy térképet. A magányosan üldögélő Laurana mellett elhaladva rámosolygott a lányra, de az nem viszonozta a kedvességét. Tanis fölsóhajtott. Most már bánta, hogy olyan keményen beszélt vele a sla-mori úton. Magában el kellett ismernie, hogy Laurana nagyszerűen kiállta a legkeményebb próbát is. Mindent megtett, amit kértek tőle, méghozzá gyorsan, ellenkezés nélkül. Tanis arra gondolt, hogy bocsánatot kér majd tőle, de előbb föltétlenül Gilthanassal kellett beszélnie.

— Nos, mi a további terv? — kérdezte mellételepedve egy ládára.

— Hol is vagyunk tulajdonképpen? — kérdezte Sturm kíváncsian. Hamarosan mindenki a térkép köré gyülekezett, Raistlin kivételével, aki úgy tett, mintha aludna, bár Tanis úgy látta, mintha keskeny arany csík villanna ki lecsukottnak vélt szemhéja alól.

Gilthanas szétteregette a térképet. — Itt van Pax-Tharkas és körülötte a bányavidék — mondta, majd meg is mutatta. — Mi most itt vagyunk, a pincék legalsó szintjén. Ennek a folyosónak a végén, innen körülbelül ötven lábnyira van a nők börtöne. Velük szemben, az itt egy őrszoba, ez pedig — érintette meg puhán a térkép egy pontját — az egyik vörös sárkány tanyája, amelyet Verminaard Nagyúr Embar néven szólít. A sárkány persze olyan hatalmas, hogy a tanyája fölér Verminaard lakosztályáig a földszinten, aztán túlmegy az első emeleten, egészen föl a nyílt levegőig. Gilthanas keserűen elmosolyodott. — A földszinten, Verminaard termei mögött vannak a gyermekfoglyok cellái. A Sárkány Nagyúr nem buta ember. Szándékosan szétválasztotta egymástól a túszokat, mert tudja, hogy az asszonyok nem mennének el a gyerekeik nélkül, a férfiak meg nem hagynák itt a családjukat. A gyerekeket egy másik vörös sárkány őrzi, ebben a csarnokban. A férfiak — lehetnek úgy háromszázan — a hegyi barlangokban lévő bányákban robotolnak. Mellettük dolgozik még jó pár száz mocsári törpe is.

— Úgy látom, jó sokat tudsz Pax-Tharkas váráról — jegyezte meg Eben.

— Ezzel mire célzól? — kapta föl a fejét Gilthanas.

— Nem célozgatok én semmire, csak megjegyeztem, hogy sok mindent tudsz erről a helyről, holott még nem jártál itt soha — felelte Eben. — Hát nem furcsa ezek után, hogy a sla-mori úton olyan teremtményekbe ütköztünk, amelyek kis híján végeztek velünk?

— Eben — szólalt meg Tanis nagyon nyugodtan —, elegünk van a gyanúsítgatásaidból. Én nem hiszem, hogy bármelyikünk áruló lenne. Ahogyan Raistlin is mondta, egy áruló már réges-rég bármelyikünket kiadhatta volna. Akkor meg miért halogatná a dolgot ilyen sokáig?

— Hogy engem, meg a Korongokat Verminaard Nagyúr kezébe juttassa — jegyezte meg Aranyhold csöndesen. — Ő tudja, hogy én is itt vagyok. Kettőnket pedig a hitünk összeköt.

— Nevetséges! — mordult föl Sturm.

— Korántsem! — vágott vissza Aranyhold. — Emlékezz vissza rá, hogy két csillagkép hiányzik az égről. Egyikük a Sötétség Királynője. Ami keveset eddig megértettem Mishakal Korongjaiból, az az, hogy a Királynő szintén az ősi istenségek egyike. A jóság isteneit a gonoszság istenei ellensúlyozzák, és közöttük a semlegesség istenei próbálják fönntartani az egyensúlyt. Verminaard a Sötétség Istennőjét, én Mishakalt tisztelem... és valahogy így érthette maga Mishakal is, amikor feladatunkként az egyensúly visszaállítását tűzte ki. Az általam hordozott jóság ígérete az, amitől a legjobban fél, és minden erejével azon van, hogy engem megtaláljon. Minél tovább vagyok tehát ezen a helyen... — itt megtört a hangja.

— Annál okosabb, ha fölhagyunk a piszkálódással — mérte végig Tanis metsző pillantással Ebent.

A harcos megvonta a vállát. — Eleget hallottam... én veletek vagyok.

— Mi hát a terved, Gilthanas? — kérdezte Tanis, miközben ingerülten nézte ahogy Sturm, Caramon és Eben gyors pillantásokat váltanak egymással... a három ember összefog az elfek ellen, gondolta magában keserűen. De talán én magam is éppúgy tévedek, amikor megbízom Gilthanasban, csak azért, mert ő elf!

Gilthanas is észrevette a tekintetek összevillanását, majd kimérten, minden szót jól meggondolva, beszélni kezdett, mint aki semmivel sem akar többet föltárni a legszükségesebbnél.

— Minden este tíz-tizenkét asszony távozhat a cellájából, hogy élelmet vigyen a bányákban dolgozó férfiaknak. Ezzel akarja a Nagyúr igazolni, hogy betartja a megállapodás ráeső részét. Ugyané miatt az asszonyok naponta a gyerekeket is meglátogathatják. A harcosaimmal úgy terveztük, hogy nőknek álcázzuk magunkat, úgy látogatjuk meg a bányában lévő férfiakat, beavatjuk őket a túszok kiszabadításának tervébe, hogy ők is fölkészülhessenek a hadmozdulatra. Ezen túl még nem jutottunk a tervezésben, különösen, ami a gyerekek kiszabadítását illeti. Kémeink valami furcsaságot fedeztek föl a gyermekeket őrző sárkányt illetően, de hogy mi az, azt nem tudták megmondani.

— Miféle ke... — vágott közbe Caramon, de Tanis jelzését látva másként fogalmazta meg a kérdést: — És mikor csapunk le rájuk... s különben mi van azzal az Embar nevű sárkánnyal?

— A támadás holnap reggel lesz... Verminaard Nagyúr és Embar biztosan csatlakozik holnap a sereghez, amint az eléri Qualinosti határát. Erre a hadjáratra már jó ideje készülődik a Nagyúr, nem hiszem, hogy elmulasztaná benne a részvételt.

A csapat tagjai hosszan vitatkoztak még a terven, kiegészítették, finomítottak rajta, de általánosságban úgy vélekedtek, hogy végrehajtható. Amikor Caramon fölébresztette a fivérét, valamennyien fölszedelőzködtek. Sturm és Eben kinyitotta a folyosóra vezető ajtót, ahol nem láttak senkit, bár a szemközti helyiségből durva, részeg óbégatás hangjai szűrődtek ki. Sárkányfattyak! Néma csöndben kiosontak a sötét, sivár folyosóra.

Tasslehoff az általa “Gépteremnek” nevezett helyiség közepén állt és körülkémlelt a fénypamacs által halványan megvilágított alagútban. A surranó elbizonytalanodott. Ritkán fordult elő vele ilyesmi... valahogy arra az érzésre hasonlított, amikor egyszer befalt egy egész, a szomszédjától elcsent zöldparadicsom-lepényt. Azóta a bizonytalanság és a paradicsomlepény látványa egyformán hányingert okozott neki.

— Nem létezik, hogy ne legyen innen valami kiút — dünnyögte. — Biztosan följönnek néha, hogy ellenőrizzék a gépezetet, vagy megcsodálják, vagy éppen megmutogassák valakinek.

Fizbannal együtt jó óra hosszat rótták az alagutat föl-alá, ki-be bujkálva az ezernyi lánc között, de nem találtak semmit: az alagút hideg volt, üres és poros.

— Ha már a fényről van szó — mondta a vén mágus, bár éppen egyikük sem emlegette —, odanézz!

Tasslehoff keskeny, ezüstös fénycsíkot látott fölvillanni egy, a fal tövében lévő résen át, közvetlenül a szűk folyosó bejárati nyílása mellett. Valami hangokat is hallottak, és a fény is egyre erősödött, mintha sorra gyújtanák meg a fáklyákat az alattuk lévő helyiségben.

— Lehet, hogy ott van a kijárat — mormolta az öregember.

Tasslehoff könnyű léptekkel végigszökellt az alagúton, letérdelt a rés mellett és bekukucskált rajta. — Gyere csak ide!

Mind a ketten csak bámultak le, az alattuk lévő és minden lehetséges kényelemmel berendezett, tágas terembe. A Verminaard uralma alá tartozó földekről minden szépet, jót, értékeset összehordtak a Sárkány Nagyúr magánlakosztályának ékesítésére. A terem egyik végében díszes trónus állt. A falakon ritka, felbecsülhetetlen értékű ezüst tükrök függtek olyan rafináltan elhelyezve, hogy egy félelemtől reszkető fogoly bármerre nézett, mindenhonnan csak a Sárkány Nagyúr félelmetesen villogó, torz, szarvas sisakja meredt vissza rá.

— Biztosan az lesz ő — súgta Tass az öregnek. — Az lehet Verminaard Nagyúr! — A surranó megilletődötten fogta vissza a lélegzetét. — Az pedig ott a sárkánya, Embar... amelyről Gilthanas mesélte, hogyan gyilkolta halomra Vigaszban az elfeket.

Embar vagy Pyros (igazi nevét csak a sárkányok és sárkányfattyak ismerhették, de a halandók nem), egy ősi, hatalmas, vörös sárkány volt. Pyrost látszólag hálája jeléül adományozta a Sötétség Királynője Verminaardnak, mint hűséges papjának. Valójában persze azért küldte a sárkányt, hogy szemmel tartsa a Nagyurat, aki már-már üldözési mániában szenvedett az igazi istenek leleplezését illetően. Persze Krynn minden Sárkány Nagyurának volt saját sárkánya, ha nem is ilyen bölcs és hatalmas. Pyrosnak ugyanis emellett még egy fontos — még a Nagyúr előtt is titkos —, egyenesen a Sötétség Királynője által ráruházott küldetése is volt, amelyet csak ő maga és az alá rendelt romboló sárkányok ismertek.

Feladata az volt, hogy átkutassa Ansalon földjének e vidékeit egyetlen ember, egy sok néven ismert férfi után. A Sötétség Királynője Örökfinek nevezte őt, a sárkányok Smaragdemberként emlegették, maguk az emberek pedig csak Beremnek hívták. E Berem nevű emberi lény utáni szakadatlan vadászat volt az oka annak, hogy Pyros ma délután Verminaard tróntermében tartózkodott, holott sokkal szívesebben szundikált volna saját sárkányfészkében. A sárkánnyal tudatták, hogy Varangyh altörzsmester két foglyul ejtett embert hoz kihallgatásra. Mindig fönnállt a lehetőség, hogy ez a Berem is a foglyok között van, ezért a sárkánynak minden kihallgatáson jelen kellett lennie, pedig rendszerint borzasztóan unta azokat. Pyros számára csak akkor vált valamelyest érdekessé egy vallatás, amikor Verminaard megparancsolta a fogolynak, hogy “etesse meg a sárkányt”!

Pyros a hatalmas trónterem egyik oldalán hevert kinyújtózva, és a helyiség felét teljesen betöltötte gigászi testével. Súlyos szárnya az oldalához simult, törzse minden lélegzetvételkor sípolva emelkedett, mint valami torz gőzgép. Most is elszundított, horkolt és lazán kinyújtózott. Levert egy értékes vázát, amely csattanva tört ezer darabra a kövezeten. Verminaard fölemelte tekintetét terjedelmes asztaláról, amelyen éppen Qualinosti kiterített térképét tanulmányozta.

— Alakulj át gyorsan, mielőtt romba döntőd az egész csarnokot! — förmedt rá a sárkányra.

Pyros kinyitotta egyik szemét, hideg pillantást vetett Verminaard felé, aztán hörrenve kiejtett egy rövid varázsigét. A hatalmas, vörös szörnyeteg reszketni kezdett, majd gigászi sárkányteste egy férfi testévé zsugorodott: alakja karcsú volt, haja fekete, arca keskeny, benne ferde metszésű vörös szemekkel. A karmazsinszínű gallért viselő ember, Pyros a Verminaard trónusa mellett álló asztalhoz lépett. Letelepedett mellé, karbafonta a kezét és leplezetlen gyűlölettel meredt Verminaard széles, izmos hátára.

Kaparászás hallatszott az ajtó felől.

— Lépj be! — mordult föl Verminaard egykedvűen.

Egy sárkányfattyú ajtónálló kinyitotta az ajtószárnyat, hogy beengedje Varangyh altörzsmestert és foglyait, majd visszahúzódott és becsukta maga mögött a széles, bronz-arany ajtót. Verminaard jó pár percig megvárakoztatta az altörzsmestert... tovább tanulmányozta hadműveleti tervét. Azután leereszkedő pillantással jutalmazva Varangyh altörzsmestert, méltóságtejesen föllépdelt a trónusához vezető lépcsőn. Maga a trón mesterien faragott, kitátott sárkánypofára emlékeztetett.

Verminaard lenyűgöző jelenség volt: magas, izmos felépítésű testén aranyszegéllyel ékes, éjkékszínű, sárkánypikkely mintázatú páncélt viselt. A Sárkány Nagyurak rémisztő álarca takarta el igazi vonásait. Termetéhez képest kecses mozdulattal kényelmesen hátradőlt és bőrkesztyűbe bújtatott kezével elgondolkodva simogatott egy jobb oldalt mellette heverő aranydíszes, fekete kormánypálcát.

Verminaard ingerülten nézett a két foglyával előtte álló Varangyhra, tudván, hogy az altörzsmester azért gyűjtötte be őket, hogy kivágja magát szorult helyzetéből, amiért a papnőt megbocsáthatatlan módon hagyta futni. Amikor Verminaard megtudta sárkányfattyaitól, hogy a Vigaszból útnak indított fogolycsapatban volt egy nő, akire ráillett a megfelelő leírás, és az illető útközben kiszabadult, éktelen haragra gerjedt. Varangyh majdnem az életével fizetett mulasztásáért, de hobgoblin létére rendkívül értett a könyörgéshez és kétségbeesett siránkozáshoz.

Mindezt tudván, Verminaard eleinte egész nap nem akarta színe elé engedni Varangyhot, de valami különös, gyötrő érzés azt súgta neki, hogy nincs minden rendben a birodalmában.

Az az átkozott papnő! — gondolta magában. Érezte, amint egyre közeledik hozzá az általa megtestesített erő, amitől egyre idegesebb, feszültebb lett. Most érdeklődve vizsgálta a Varangyh által előállított két foglyot, ám miután rájött, hogy nem felelnek meg a Xak-Tsaroth romvárosába behatoló egyik személy leírásának sem, maszkja alatt dühödten összecsikordította a fogát.

Pyros egész másképp reagált a foglyok megjelenésére. Az átváltozott sárkány félig fölemelkedett, és vékony ujjaival olyan erősen markolta meg az asztal ébenfa lapját, hogy azok belevájódtak a kemény fába. Remegett az izgalomtól és iszonyú erőfeszítésébe került, hogy nyugalmat kényszerítve magára visszatelepedjen a helyére. Csak pusztító fénnyel villanó szeme árulkodott belső indulatairól, amint végignézett a foglyokon.

Egyikük egy mocsári törpe volt... név szerint Sestun. Keze-lába láncra verve (Varangyh ezúttal nem kockáztatott), hogy lépni alig tudott. Botladozva előre lépett és a rémülettől bénultan rogyott térdre a Sárkány Nagyúr előtt. A másik egy rongyokba öltözött férfiember volt... mereven a padlóra szögezte a szemét.

— Miért háborgatsz engem ezekkel a nyomorultakkal, altörzsmester? — förmedt Varangyhra Verminaard.

A kocsonyaként reszkető Varangyh nagyot nyelt és azonnal belevágott a mondókájába. — Ez a fogoly — rúgott Sestunba a hobgoblin — szabadította ki a Vigaszból útnak indított rabszállítmányt, ez pedig — mutatott a férfira, aki erre zavarodott, ijedt tekintetét fölkapta — Kapu körül ólálkodott, ott akadt horogra, holott az tiltott területnek számít mindazok számára, akik nem a katonasághoz tartoznak.

— De miért vezetted őket elém? — kérdezte Verminaard mérgesen. — Lökd őket a bányákba a többi szemétrevaló mellé!

-A... arra ggya...nakszom, hhogy az ember ess...etleg kkém lehet — dadogta Varangyh.

A Sárkány Nagyúr figyelmesebben megnézte magának a férfit. Magas volt és emberi mércével mérve körülbelül ötvenéves. A haja ősz, simára borotvált, viharvert arcát a kor ráncai barázdálták. Öltözéke akár egy koldusé, bár lehet, hogy az is, gondolta magában undorral Verminaard. Semmi különös nem volt benne, kristálytiszta, fiatalos tekintetét kivéve. A keze is erős, élete delén járó férfira vallott. Talán elf vér...

— Ez az ember gyengeelméjű — mondta végül Verminaard —, nézd csak, hogy tátog, mint egy partra vetett hal!

-A... azt hh... iszem... izé... hó... hogy siketnéma — motyogta Varangyh verejtékezve.

Verminaard, elfintorította az orrát: még a sárkánysisak sem védhette meg egy izzadó hobgoblin bűzétől.

— Egyszóval fogtál egy mocsári törpét és egy kémet, aki se nem hall, se nem beszél — ripakodott az altörzsmesterre Verminaard. — Dicső haditett, mondhatom! Talán a mezőre is kisétálhatsz, hogy szedj nekem egy csokor vadvirágot!

— Ha ez Nagyuram kívánsága — hajolt meg Varangyh ünnepélyesen.

Verminaard fölkacagott a sisakja alatt, megfeledkezve zord hangulatáról. Ez a Varangyh olyan szórakoztató kis vakarcs, kár, hogy a mosakodás annyira idegen tőle! Kegyesen intett a kezével: — Takarítsd el őket... és magadat is!

— És mi legyen a sorsuk, Nagyuram?

— A mocsári törpét tálald föl Embarnak vacsorára, a kémedet meg csukd a bányába! Persze tartsd rajta a szemedet... még veszélyes is lehet! — a Sárkány Nagyúr ismét fölkacagott.

Istentelenül bolond ez a Verminaard, gondolta magában Pyros vadul csikorgatva a fogát.

Varangyh még egyszer meghajolt és megrángatta a foglyok láncát. — Mozgás — bődült rájuk... a férfi botladozva megindult. — Te is! — rúgott a mocsári törpébe, de hasztalan... az, amikor meghallotta, hogy a sárkány vacsorája lesz belőle, elájult. Egy sárkányfattyút hívtak, hogy eltakarítsa.

Verminaard leszállt trónjáról és visszament a térképasztalhoz. Vaskos tekercsbe csavarta a kiteregetett lapokat. — Küldd szét a sárkány kengyelfutókat! — utasította Embart. — Holnap reggel Qualinostiba repülünk és leromboljuk. Amikor szólítalak, légy kész!

Amint az aranyozott bronzajtó becsukódott a távozó Sárkány Nagyúr után, a még mindig emberi alakot viselő Pyros fölkelt az asztaltól és lázasan róni kezdte a termet föl és alá. Valaki megint kaparászni kezdett az ajtón.

— Verminaard Nagyúr visszavonult a lakosztályába! — ordította ingerülten a hívatlan vendégnek. Az ajtó résnyire kinyílt.

— Veled szeretnék szólni pár szót, fejedelmi nagyság — suttogta egy sárkányfattyú.

— Bújj be — dörögte Pyros — és igyekezz!

— Az áruló sikerrel járt — suttogta a hüllőlény csöndesen —, csak egy pillanatra távozhatott tőlük, hogy gyanút ne fogjanak... de elhozta a papnőt...

— Abyss mélysége nyelje el azt a papnőt! — torkollta le Pyros. — Ez a hír csak Verminaardnak ér valamit... vigyétek el hozzá! De mégse! Várj! — és a sárkány elgondolkodott.

— Parancsodnak megfelelően jöttem hozzád legelőször — szabadkozott a sárkányfattyú és fölkészült rá, hogy sebesen eliszkoljon.

— Várj még! — parancsolta a sárkány fölemelt kézzel. — Ez a hír végül is számomra is fontos. Nem az a papnő... sokkal több forog itt kockán. Találkoznom kell ezzel az áruló barátunkkal... kísérd ma este a tanyámba. Ne szólj róla Verminaard Nagyúrnak egyelőre... utóbb még beleavatkozik a dologba. — Most, hogy a terve kezdett összeállni, Pyros lázasan gondolkodott. Verminaardot leköti Qualinosti elfoglalása.

Miután a sárkányfattyú hajlongva távozott, Pyros ismét nekivágott a csarnoknak: föl s alá, föl s alá... és sátáni vigyorral dörgölte össze a kezét.

12 Az ékszer példázata. Az áruló lelepleződik. Tass válaszúton

Hagyd abba, te agyalágyult — kiáltotta Caramon és Eben kezére csapott, amikor az viccből benyúlt az inge alá. A nők olyan szívből fakadóan fölkacagtak a két harcos évődésén, hogy Tanis idegesen tekintgetett az ajtóra, nehogy fölébresszék az őrök gyanúját.

Maritta észrevette aggódó pillantását. — Ne is törődj az őrséggel — mondta vállát megvonva. — Ezen a szinten csak ketten vannak, és majdnem mindig részegek, különösen most, hogy a sereg elvonult. — Varrásáról fölnézett a többi asszonyra és megcsóválta a fejét. — Jólesik a szívemnek, hogy végre nevetni hallom szegényeket — mondta csöndesen. — Az utóbbi jó pár napban igazán nem sok nevetnivalójuk akadt.

Harmincnégy asszony szorongott egyetlen cellában, és Maritta szerint a szomszédosban hatvan, olyan nyomorúságos körülmények között, hogy még az igazán edzett vándorok is megdöbbentek rajta. A kőpadlón durva szalmazsákok hevertek... a nőknek szánalmas ruházatukon kívül semmijük sem volt... reggelente csak egy pár percre engedték ki őket, hogy mozogjanak egy keveset. A fönnmaradó időben a sárkányfattyaknak egyenruhákat varrattak velük. Bár alig pár hete zártak be őket, máris sápadtak és törődöttek, a tápláló ételek híján véznák és legyengültek voltak.

Tanis megnyugodott. Ugyan alig pár órája ismerte csak Marittát, mégis megbízott az ítéletében. Ő csitította le a halálra rémült asszonyokat, amikor ők váratlanul berontottak a cellába, és ő volt az, aki a terveiket meghallgatva kijelentette, hogy lát némi esélyt a megvalósításukra.

— A mi férjeink veletek tartanak — biztosította a félelfet —, inkább majd a Főfürkészekkel lesz némi bajotok.

— A Főfürkészek Tanácsa? — ámult el Tanis. — Hát ők is itt vannak... fogságban?

Maritta a homlokát ráncolva bólogatott. — Ez lett a jutalmuk azért, hogy hittek annak a fekete papnak. De ők aligha csatlakoznának, miért is tennék? Arról azért gondoskodik a Sárkány Nagyúr, hogy őket ne dolgoztassák a bányákban. De mi veletek vagyunk. — Ezzel végignézett a többieken, akik mind némán bólogattak. — Egyetlen föltétellel — tette hozzá —, hogy nem teszitek ki veszélynek a gyerekeket.

— Efelől nem biztosíthatlak — mondta Tanis. — Nem akarlak megrémíteni vele, de lehet, hogy meg kell küzdenünk egy sárkánnyal, mielőtt eljutunk hozzájuk, és...

— Megküzdeni egy sárkánnyal? Tűzokádóval? — bámult rá Maritta döbbenten. — Ugyan! Semmi szükség rátámadni arra a szánalmas korcsra. Lehet, hogy maguk a gyerekek tépnének benneteket darabokra, mielőtt hozzányúlnátok, annyira megkedvelték.

— Egy sárkányt? — csodálkozott Aranyhold. — Mit művelt velük? Elvarázsolta őket?

— Nem. Különben sem hiszem, hogy Tűzokádó bárkit is elvarázsolhatna még. — És Maritta szomorúan elmosolyodott. — Az a szerencsétlen majdnem teljesen bolond. Valamelyik nagy hadjárat alkalmával lemészárolták minden porontyát, és most azt vette a fejébe, hogy a mi gyerekeink az ő gyerekei. Sejtelmem sincs, honnan áshatta elő Verminaard, de igen kegyetlen gaztett volt tőle és remélem, hogy egy szép napon még megfizet érte — tépett el Maritta indulatosan egy cérnaszálat.

— Nem olyan nagy ügy a gyerekek kiszabadítása — tette hozzá a nő, Tanis megrökönyödésének láttán. — Tűzokádó délelőtt mindig szunyókál. Amikor reggelit adunk a gyerekeknek, vagy kivisszük őket sétálni, még csak meg sem moccan. A nyomorult sohasem venné észre, hogy megszöktek, amíg föl nem ébred.

Az asszonyok, akik előtt először csillant föl valami halvány reménysugár, hozzáláttak, hogy átalakítsanak holmi régi ruhákat a férfiak számára. Nyugodtan telt az idő, míg el nem érkezett a kellő pillanat.

— Megborotválkozni? — bódult el Sturm olyan dühödten, hogy az asz-szonyok ijedtükben messzire húzódtak tőle. A lovag mélységes fölháborodással mérlegelte a szerencsétlen ötletet, de végül csak beleegyezett: így könnyebben vághattak át az erődöt a bányáktól elválasztó tágas, szabad térségen. Azt azonban kijelentette, hogy inkább száz halált hal a Sárkány Nagyúr karmai között, de a bajuszától semmiképpen sem válik meg! Csak akkor csillapodott le kissé, amikor Tanis javasolta neki, hogy kössön egy kendőt az arca elé.

Alig végeztek ezzel, újabb gond merült föl. Zúgószél a leghatározottabban kijelentette, hogy semmi áron nem bújik a ruhába és nem volt érv, amely eltántoríthatta volna ebbéli elhatározásától. Aranyhold végül félrevonta Tanist és elmagyarázta neki, hogy törzsükben a gyáva harcos büntetése az, hogy női ruhát kell viselnie mindaddig, míg ki nem köszörüli a becsületén esett csorbát. A félelfet ez az érv sarokba szorította, ám az is igaz, hogy Marittának sem lett volna könnyű felöltöztetnie a jól megtermett harcost.

Parázs vita után eldőlt, hogy Zúgószél valami hosszú köpönyeget ölt és egy botra támaszkodva görnyedten totyog majd, mint valami öregasszony. Ezután, legalábbis egy darabig, simán mentek a dolgok.

Laurana odalépett Tanishoz, aki az egyik sarokban éppen a saját feje köré tekert valami sálfélét.

— És te miért nem borotválkozol meg? — kérdezte tőle és megszemlélte a szakállát. — Vagy talán valóban vígan kérkedsz az emberi oldaladdal, ahogy Gilthanas mondja?

— Egyáltalán nem hivalkodom vele — válaszolta Tanis szárazon —, csak éppen beleuntam, hogy folyton takargassam.

— Nagyot sóhajtott. — Sajnálom, Laurana, hogy olyan komiszul beszéltem veled a sla-mori úton. Nem volt hozzá jogom, hogy...

— De megvolt hozzá minden jogod — szakította félbe Laurana. — Az volt egy fülig szerelmes csitri balgasága, amit én követtem el. Ostobán veszélyeztettem mindnyájatok életét. — Megbicsaklott a hangja, de nyomban összeszedte magát: — Többé — ilyesmi nem fordul elő, és bebizonyítom, hogy hasznára leszek a csapatnak...!

Azt persze még nem tudta, hogyan érheti el a célját. Bár magabiztosan kijelentette, hogy ért a fegyverforgatáshoz, soha, még egy nyulat sem ölt meg. Most is annyira félt, hogy kezét a háta mögé kellett rejtenie, nehogy Tanis meglássa, mennyire remeg. Annyira félt tőle, hogy gyöngeségében még a karjai között keres menedéket, hogy inkább elfordult a félelftől és odament Gilthanashoz, hogy segítsen neki felölteni az álruháját.

Tanis örömmel állapította meg magában, hogy Laurana végre fölmutatta érettségének némi jelét. Azt viszont semmi áron sem ismerte volna el, hogy a szívverése mindig csaknem megáll, valahányszor belenéz nagy, ragyogó szemébe.

A délután gyorsan elszállt, itt volt az ideje, hogy az asszonyok vacsorát vigyenek a bányában sínylődőknek. Tanis és barátai feszült csöndben várták az őrök érkezését. Végül csak előadódott még egy utolsó válsághelyzet. Raistlin, akit egyfolytában iszonyatos köhögés kínzott, oly gyönge volt, hogy képtelen volt velük tartani. Amikor fivére fölajánlotta neki, hogy ott marad vele, a mágus csak dühösen végigmérte és rámordult, hogy ne legyen bolond.

— Ma este nem lesz rám szükségetek — suttogta. — Hagyjatok magamra... aludnom kell!

— Nekem csöppet sem tetszik, hogy itt maradjon... — kezdte Gilthanas, de ebben a pillanatban karmos lábak csoszogása és edények csörömpölése hallatszott a folyosóról. A cella ajtaja kitárult és belépett rajta két, pimpós bortól bűzlő sárkányfattyú gárdista. Egyikük meg is tántorodott, amint zavaros tekintetét végigfuttatta az asszonyokon.

— Mozgás! — hördült rájuk mogorván.

Amint a “nők” kiléptek a folyosóra, hat mocsári törpét pillantottak meg, amint jókora kondorokban valami nevenincs kotyvalékot cipeltek. Caramon kíváncsian beleszagolt az egyik edénybe, de nyomban undorodva elfintorította az orrát. A sárkányfattyak becsapták utánuk a cellaajtót: Caramon visszanézett és látta a fivérét, amint takarókba burkolózva hever az egyik sötét, homályos sarokban.

Fizban összecsapta a tenyerét. — Nagyszerű munka, fiacskám! — dörmögte öreges örömmel, amint a Gépterem falának egy része kitárult előttük.

— Kösz! — pittyentette Tass szerénykedve. — Tulajdonképpen megtalálni ezt a rejtekajtót nehezebb lehetett, mint kinyitni. Nem is értem, hogyan csináltad! Azt hittem, hogy már mindent megvizsgáltam.

Már mászott is befelé a nyíláson, amikor hirtelen eszébe jutott valami. — Mondd, Fizban — kérdezte —, rá tudnád venni valahogy ezt a fényecskédet, hogy mögöttünk jöjjön? Legalábbis, amíg ki nem derítem, hogy van-e odabent valaki. Ellenkező esetben kiváló célpontot nyújtunk... és Verminaard lakosztálya igazán nincs messze ide.

— Tartok tőle, hogy nem — csóválta meg a fejét a vén mágus. — Nem szeret sötét helyeken egyedül maradni. Tasslehoff némán bólintott... valami hasonló választ sejtett előre. Viszont semmi haszna búslakodni fölötte. “Ha kiborult a tej, a macska nyalja fel” — mondogatta mindig az anyja. Szerencsére a szűk folyosó, ahová bekúszott, néptelennek bizonyult. A lángocska ott villódzott a válla fölött. Miután Fizbant is átsegítette, földerítette a környezetet. A keskeny folyosó alig negyven lábnyival odébb a sötétségbe vezető, meredek lépcsőben folytatódott. Az egyetlen másik kijáratot a keleti falban lévő szárnyas bronzajtó jelentette. — Nos — jelentette ki Tass — pillanatnyilag a trónterem fölött vagyunk. Valószínűleg ezek a lépcsők vezetnek le oda. Biztosan ezernyi sárkányember őrzi! Ez a lehetőség tehát elesik. — Fülét odatapasztotta az ajtóhoz. — Semmi. No, nézzünk körül! — Enyhén meglökte a szárnyas ajtót, amely könnyedén kinyílt. Ismét hallgatózott. Ekkor Tass óvatosan besurrant, Fizban és a fénypamacs szorosan a nyomában.

— Valami képtárféle lehet ez — nézett körül a surranó a tágas helyiségben, amelynek falain megfeketedett, porlepte képek tömkelege függött. A keskeny, magas ablaknyílásokon át láthatta a csillagos ég egy-egy szeletét, és a távoli hegyek magas csúcsait. Jól végiggondolta, hol lehetnek e pillanatban, és fejében megrajzolta a helyszín térképét.

— Ha helyesek a számításaim, a trónterem innen nyugatra, a sárkány fészke meg attól is nyugatabbra van.

Legalábbis a sárkány arra ment délután, amikor Verminaard eltávozott. Kell lennie valamiféle fölszálló helyének itt, ami azt jelenti, hogy a fészke biztosan fölül nyitott, azaz lehet az egy akna, vagy esetleg egy másik rés is, ahonnan megleshetnénk, mi történik odabent.

Tasst annyira lekötötték a saját tervei, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkezett Fizbanról. A vén mágus céltudatosan járta körül a termet, megnézett minden képet, mintha egy bizonyosat keresne.

— Aha, megvagy hát — dünnyögte végül, majd megfordult és halkan szólította a surranót: — Tasslehoff!

Amaz fölkapta a fejét és észrevette, hogy a kép halvány fénnyel világítani kezd. — No, nézd csak! — motyogta csodálkozva. — Jé, hiszen sárkányok vannak rajta... vörös sárkányok, mint Embar, amint éppen Pax-Tharkas várát ostromolják... és...

Hirtelen elnémult a hangja. Férfiak..., Solamnia lovagjai ültek másféle sárkányokon, úgy harcoltak a támadókkal. A lovagok sárkányai szépek voltak: arany— és ezüstszínűek, lovasaik pedig vakító fénnyel ragyogó fegyvereket viseltek. Ekkor Tasslehoff hirtelen megértette: a világon léteznek Jó sárkányok is, és ha megtalálhatnák őket, segíthetnének a gonoszok legyőzésében... az pedig ott...

— A Sárkánydárda — mormolta félhangon.

A vén mágus csöndesen bólintott: — Igen — suttogta. — Látom, érted, te is látod a választ. És emlékezel majd rá. De nem most... még nincs itt az ideje. — És göcsörtös ujjaival megsimogatta a surranó haját.

— Sárkányok?! Miket beszélek én itt? — Tass már nem emlékezett semmire, azt sem tudta, mit keres ezen a helyen és miért bámul egy öreg képet, amelyen a vastag portól nem lát szinte semmit. Megrázta a fejét... Fizban biztosan most a képpel veszekedett. — Ja persze! A sárkányfészek! Ha a számításaim nem csábiak, akkor arra kell lennie... — és sebesen továbbindult.

A vén mágus mosolyogva csoszogott utána.

Tanis és barátai viszonylag simán jutottak el a bányákig. Csupán néhány, az unalomtól félálomban szendergő sárkányfattyú őrt láttak útközben. Egyikük sem törődött az elporoszkáló asszonycsapattal. Elhaladtak egy, lerongyolódott mocsári törpék által folyamatosan táplált olvasztókemence mellett.

A nyomorúságos látványt minél gyorsabban maguk mögött hagyva, hamarosan beléptek a bányákba, ahol a sárkányfattyak éjszakára nagy barlangcellákba zárták a férfiakat, maguk pedig visszatértek, hogy tovább felügyeljenek a tűzrakókra. A férfiak őriztetése nem más, mint időpocsékolás, gondolta magában Verminaard, ezek az emberek úgysem mehetnek innen sehová.

Egy pillanatra még Tanisnak is úgy tűnt, hogy ez a vélekedés szörnyűségesen helytálló. A szerencsétlenek valóban nem tudtak volna innen sehova sem elmenni. Csak bizonytalanul lestek a hozzájuk beszélő Aranyholdra. Végül is csak egy barbár nő... a kiejtése olyan furcsa, nem is szólva az öltözékéről. Valami gyermekmesét adott elő a kék lángokban elpusztult sárkányról, amit ő valahogy mégis túlélt. És mindennek bizonyítására csupán egy maréknyi platinakorongot tudott fölmutatni.

Hederick, Vigasz teokratája, különösen nagy hangon támadta Que-shu úrnőjét: boszorkánynak, csalónak és istenkáromlónak nevezve őt. Emlékeztette őket a fogadóban történtekre, és bizonyságul összeégett kezét mutogatta. Nem mintha az emberek különösebben odafigyeltek volna Hederick tirádáira. A fürkészek istenei végül is nem tartották távol a sárkányokat Vigasztól.

Sokak szemében azonban mégiscsak érdeklődés csillant a menekülés lehetőségének hallatán. Csaknem mindannyian magukon viselték a rossz bánásmód valamilyen külső nyomát: korbácsütések csíkjait, arcukon a kék foltokat. Rosszul táplálták, mocskos és undorító körülmények között tartották őket, s valamennyien sejtették, hogy amint kimerülnek az érckészletek, Verminaard Nagyúr számára többé semmilyen értéket sem jelentenek. Ám a Főfürkészek... még e börtönben is a kormányzó hatalom képviselői... szembefordultak a vakmerő tervvel.

Elkezdődött a vita. Az emberek ordítozva érveltek oda-vissza. Tanis Caramont, Sturmot, Kovát, Ebent és Gilthanast sietve a bejárathoz küldte, tartva tőle, hogy a lárma hallatán az őrök esetleg visszafordulnak. A félelf nem számított ilyesmire... ez a marakodás akár napokig is eltarthat! Aranyhold csüggedten ült a férfiakkal szemben... úgy látszott, hogy rögtön elsírja magát. Annyira magával ragadta újonnan szerzett hite és úgy vágyott rá, hogy tudását megoszthassa a világgal! Teljesen elkeseredett tehát, amint kételyeket támasztottak vele szemben.

— Ezek az emberek mind bolondok — mondta csöndesen Laurana, odalépve Tanis mellé.

— Nem egészen — felelte a félelf —, ha bolondok lennének, könnyebb dolgunk volna velük. De mi nem ígérünk nekik semmi megfoghatót, viszont egyetlen megmaradt értéküket, az életüket tétetnénk kockára velük. És mindezt miért? Hogy a hegyekbe meneküljenek, folyamatos utóvédharcok közepette! Itt legalább életben maradnak... ideig-óráig.

— De ugyan mit ér az élet, ilyen körülmények között? — kérdezte Laurana.

— Nagyon jó kérdés, ifjú hölgyem — hangzott fel egy hang elhalón. Maritta szólt, aki az egyik sarokban, egy durva priccsen heverő férfi mellett térdelt. Az embert a betegség és az éhezés annyira megviselte, hogy a korát nem tudták megállapítani. Nehézkesen fölült és vékony, fehér kezét Tanis és Laurana felé nyújtotta. Lélegzete el-elakadt. Maritta megpróbálta visszafektetni, de a férfi ingerülten leintette. — Tisztában vagyok vele, hogy haldoklóm, asszony. De ez nem jelenti, hogy az unalomnak kell végeznie velem! Jöjjön csak ide az a barbár nőszemély!

Tanis kérdőn pillantott Marittára, aki hozzálépett és kissé félrevonta őt. — Ez Elistan — mondta, mintha Tanisnak ismernie kellett volna a nevet. Miután a félelf nem reagált, hozzátette: — Elistan Menedék egyik Főfürkésze. A népe nagyon szerette és tisztelte... ő volt az egyetlen, aki nyíltan felszólalt Verminaard Nagyúr ellen, de senki sem hallgatott rá... nem akarták meghallgatni őt, az az igazság.

— De miért beszélsz róla múlt időben? — kérdezte Tanis —, hiszen még nem halt meg.

— Nem, de már nincs sok hátra neki — törölte le a nő kicsorduló könnyét. — Már korábban is tanúja voltam ennek a pusztító betegségnek... apám is ebbe halt bele. Lappang benne valami, ami belülről emészti. A legutóbbi napokban majdnem megőrült a fájdalomtól, de már az is elmúlt... szóval a végét járja.

— Talán mégsem — mosolyodott el Tanis. — Aranyhold gyógyító, talán még megmentheti.

— Talán igen, talán nem — mondta Maritta kétkedőn. — Én inkább ki sem próbálnám. Ne ébresszünk benne hiú reményeket! Hadd haljon meg békében.

— Aranyhold! — szólította Tanis a barbár nőt, mire a Főnök Lánya közelebb lépett. — Ez a férfi látni szeretne — és Maritta tiltakozásával nem törődve odavezette a lányt Elistanhoz. Aranyhold elkeseredettségtől kemény és hűvös arca fölengedett, amikor meglátta a férfi szánalmas állapotát.

Elistan fölnézett rá. — Ifjú hölgyem — szólt szigorú, bár alig hallható gyönge hangon —, te, azt állítod, hogy az ősi istenek szavát közvetíted nekünk. De ha valóban mi, emberek fordultunk el tőlük és nem ők mitőlünk, ahogyan sokáig gondoltuk, akkor miért nem tudattak bennünket a létezésükről korábban?

Aranyhold szótlanul térdre ereszkedett a haldokló mellett, lázasan gondolkodva rajta, hogyan fogalmazza meg a választ. Végül így szólt hozzá: — Képzeld el, hogy egy erdőn haladsz keresztül és magaddal viszed legnagyobb kincsedet, egy ritka és nagyon értékes ékszert, s egyszer csak rád támad egy dühödt fenevad. Az ékszert elejted és elmenekülsz. Amikor ráébredsz, hogy a kincsed elveszett, nem mersz visszamenni az erdőbe, hogy megkeresd. Akkor arra téved valaki, egy másik ékszerrel a tarsolyában. Szíved mélyén tisztában vagy vele, hogy az övé nem olyan értékes, mint a tiéd volt, de még mindig félsz az elveszett keresésére indulni. Nos, mit gondolsz ekkor, hogy a te kincsed már nincs is az erdőben, vagy még mindig ott hever az avar alatt és csillogón várja visszatértedet? Elistan sóhajtva lecsukta a szemét, arcán a kínszenvedés látszott. — Az az ékszer természetesen várja, hogy visszamenjünk érte! Hogy milyen ostobák is voltunk! Szeretném, ha lenne rá időm és megismerhetném a te isteneidet — nyújtotta Aranyhold felé csontos kezét.

Aranyhold visszafogta a lélegzetét, míg arca csaknem olyan sápadttá vált, mint a priccsen haldokló férfié. — Megkapod azt az időt — suttogta és megszorította a feléje nyújtott kezet.

Tanis, aki elmerülten hallgatta kettejük beszélgetését, összerezzent, amint megérezte valaki érintését a karján. Keze kardja markolatára siklott és megpördült, de csak Sturm és Caramon állt mögötte.

— Mi történt? — kérdezte gyorsan —, talán az őrség?

— Még nem — felelte Sturm nyersen —, de bármelyik percben itt lehetnek. Eben és Gilthanas eltűnt!

Pax-Tharkas egyre mélyebben burkolózott az éj sötétjébe.

Pyrosnak, a vörös sárkánynak fészkében nem volt elég tere a mozgáshoz, amit emberi formájában annyira megszokott. Arra is alig volt lehetősége, hogy a szárnyát kitárja, bár ez volt eredetileg az erőd legnagyobb csarnoka és a kedvéért még tágasabbá tették. A földszinti terem viszont csak ahhoz volt elegendő, hogy nehézkesen megforduljon benne.

A sárkány nyugalmat erőltetett magára, leheveredett a padlóra és szemét az ajtóra meresztve várakozott. Nem vette észre, hogy fölötte a magasban, a harmadik emelet erkélyének rácsa fölött kikukucskál két fej.

Valaki megkocogtatta az ajtót. Pyros kíváncsian emelte föl a fejét, aztán bosszús hörrenéssel letette megint, amikor meglátta a két goblint, akik egy szerencsétlen alakot vonszoltak felé.

— Egy mocsári törpe — horkant föl. Alárendeltjeihez köznyelven szólt. — Verminaard elveszítette józan ítélőképességét, ha azt hiszi, hogy nekem egy mocsári törpe megfelelő táplálék. Lökjétek oda a sarokba és hordjátok el az irhátokat! — A goblinok pánikszerű sietséggel tettek eleget a föl-szólításnak. Sestun vinnyogva húzódott be a legsötétebb sarokba.

— Csönd legyen! — bődült rá bőszülten a sárkány. — Különben rád fújok egy kis tüzet, hogy abbahagyd ezt a nyifogást...

Most másfajta zörej hallatszott az ajtó felől: óvatos kopogtatás, amelyet a sárkány nyomban fölismert és szeme vörös villanásával nyugtázott. — Gyere be!

Magas alak lépett a sárkány tanyájába, hosszú köpönyegének kámzsája eltakarta az arcát.

— Eljöttem, ahogy parancsoltad, Embar — szólt lágyan az érkező.

— Helyes — felelte Pyros és karmaival végigszántott a padlón. — Hajtsd föl a csuklyádat, ismernem kell azoknak az arcát, akikkel dolgom akad!

Az alak hátrahajtotta a kámzsát... a sárkány fölött a magasban, a harmadik emeleti erkélyen valaki fojtott hangon felnyögött. Pyros fölpillantott a sötétbe burkolózó erkélyre. Gondolt rá, hogy felröppen és megnézi, ki lehet ott, de a kámzsás alak megszakította a gondolatmenetét.

— Az időm korlátozott, királyi fenség. Vissza kell térnem, mielőtt gyanút fognának. És még Verminaard Nagyúrnak is be kell számolnom róla, hogy...

— Mindent a maga idején! — förmedt rá bosszúsan a sárkány. — Miben sántikálnak azok a bolondok, akikhez odaszegődtél?

— Azt tervezik, hogy kiszabadítják és föllazítják a foglyokat, így kényszerítik Verminaard Nagyurat a Qualinosti ellen vonuló sereg visszarendelésére.

— Ez minden?

— Igen, királyi fenség. És most figyelmeztetnem kell a Sárkány Nagyurat is.

— Piha! Ugyan mit számít az? Úgyis nekem kell elbánnom a rabszolgákkal, ha kitör a lázadás, hacsak az én számomra nincs valami külön tervük.

— Nincs, királyi fenség. Nagyon rettegnek tőled, ahogy az illik is — tette hozzá az alak. — Addig akarnak várni, míg Verminaard Nagyúrral el nem repültök Qualinostiba. Akkor a gyerekeket is kiszabadítják, és fölmenekülnek a hegyekbe, mielőtt te visszatérsz.

— Hát ennél jobb terv ki sem telik tőlük. Verminaarddal pedig ne törődj! Majd én a tudomására hozom a dolgokat, amint elérkezettnek látom rá az időt. Sokkal fontosabb események készülődnek itt. Most pedig idefigyelj! Az a gügye Varangyh ma elém cipelt egy foglyot... — Pyros izzó szemmel elhallgatott egy pillanatra, azután sziszegő suttogássá halkította a hangját: — Ő az... akit keresünk!

Az alak döbbenten meredt rá: — Biztos vagy benne?

— Hát persze! — mordult fel fenyegetően Pyros. — Még álmomban is csak azt az embert látom. És most itt van... egyenesen a markomban! Miközben egész Krynn utána lohol, én megtaláltam!

— Tájékoztatod róla Ő Sötét Felségét?

— Nem, mert nem bízhatok meg semmiféle küldöncben. Személyesen kell elé állítanom ezt az embert, de most nem mehetek el innét. Verminaard nem bír el egyedül Qualinostivel. Még ha az egész háború nem több holmi cselvetésnél, meg kell őriznünk a látszatot, és a világ is sokkal tisztább lesz az elfek nélkül. Örökfit majd én állítom a Királynő elé, ha az időm megengedi.

— És miért mondod el ezt nekem? — kérdezte az alak némi éllel a hangjában.

— Mert épségben kell megőrizned! — felelte Pyros és kényelmesebben helyezte el hatalmas testét. Tervei most már egyre sebesebben közeledtek a megvalósulás felé. — Ő Sötét Felsége erejének és hatalmának köszönhető, hogy Mishakal papnője és, a zöld ékkő tulajdonosa egyszerre érkezett elérhető közelségbe hozzám. Holnap megadom Verminaard Nagyúrnak azt az örömet, hogy elbánhat a papnővel és társaival. Valójában — villant föl Pyros szeme — ez még a kezünkre is játszhat! A zűrzavarban eltávolíthatjuk a Smaragdembert anélkül, hogy Verminaard észrevenné. Akkor kell előkerítened őt, amikor a rabszolgák támadásra indulnak. Hozd vissza ide, és rejtsd el valamelyik alsó kamrában! Amikor végeztünk az emberekkel és elsöpörtük Qualinostit, akkor viszem őt a Sötétség Királynőjének színe elé.

— Értem — hajolt meg még egyszer az alak. — És az én jutalmam?

— Megkapod, amiért megszolgáltál... most pedig hagyj magamra!

A férfi fejébe húzta a kámzsát és kihátrált. Pyros összehajtogatta a szárnyát, hosszú farkát hatalmas teste köré kanyarítva kinyújtózott és bele-révedt a sötétbe. Egyetlen hang hallatszott csupán: Sestun szánalmas szipogása.

— Jól vagy? — kérdezte Fizban a surranótól, amint a légkisebb mozdulattól is rettegve kuporogtak a magas erkélyen. Koromsötét volt, mivel Fizban egy vázával leborította a nyughatatlan fénypamacsot.

— Igen — felelte Tasslehoff tétován. — Sajnálom, hogy olyan hangosan felnyögtem. Tulajdonképpen számítottam rá, mégis nehezen akarom elhinni, hogy valaki, akit jól ismersz, képes ilyen rútul elárulni. Gondolod, hogy a sárkány meghallotta?

— Nem tudom — sóhajtotta Fizban. — A fő kérdés az, hogy most mit csináljunk?

— Nem tudom — siránkozott Tass szerencsétlenül. — Én nem vagyok valami nagy gondolkodó. Valójában csak a móka kedvéért jöttem. Nem figyelmeztethetjük Tanist és a többieket, hiszen fogalmunk sincs róla, hol lehetnek. Ha pedig a nyomukba eredünk, még elfoghatnak bennünket és attól minden csak rosszabbra fordul. — Állat szomorúan a tenyerébe hajtotta. — Tudod — mondta tőle szokatlan keserűséggel —, egyszer megkérdeztem az apámtól, miért ilyen kicsik a surranok, miért nem vagyunk olyan nagyok, mint az emberek vagy az elfek? Rettentően szerettem volna, hogy nagyobb lehessek — dünnyögte csöndesen és egy pillanatra végre elhallgatott.

— És mit felelt az apád? — kérdezte Fizban kedvesen.

— Azt mondta, hogy a surranok azért kicsik, mert kis tetteket kell végrehajtaniuk, meg hogyha megnézem magamnak a világban előforduló nagy dolgokat, hamar kiderül, hogy azok is csak sok kicsiből tevődnek össze. Az a hatalmas sárkány odalent, valójában pöttömnyi vércsöppecskékből áll, meglehet. És végül is az apró dolgok azok, amelyek igazán számítanak.

— Nagyon bölcs ember a te apád.

— Igen — dörgölte meg Tass a szemét. — Nem láttam már, ki tudja, mióta. — Hegyes állat előreszegte, ajkát összepréselte. Ha most meglátná az apja, így megtörtén, elkeseredetten, így biztos nem ismerné föl a fiát.

— Hagyjuk hát a nagy dolgokat a többiekre! — dünnyögte végül Tass. — Arra ott van Tanis és Sturm, meg Aranyhold. Majd ők megoldanak mindent. Mi pedig végrehajthatjuk a kis tetteket, még ha nem tűnnek is olyan fontosnak. Gyerünk, szabadítsuk ki Sestunt!

13 Kérdések. Nincs válasz. Fizban süvege

Hallottam valamit, Tanis és elmentem megnézni — mondta Eben és összeszorította a száját. — Kinéztem azon a cellaajtón, amelyikre vigyáztam, és megláttam egy ott kuporgó és hallgatózó sárkányembert. Kilopakodtam és fojtószorításba kaptam, amikor egy másik rám vetette magát. Azt leszúrtam és az első után eredtem. Elkaptam és leütöttem, aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha visszajövök ide.

Amikor a társaság visszatért a cellába, Eben és Gilthanas már ott várt rájuk. Tanis szólt Marittának, hogy kösse le valamivel az asszonyok figyelmét egy távolabbi sarokban, amíg ezt a kettőt kikérdezi a távollétük okairól. Eben története igaznak tűnt... visszafelé jövet ugyanis látta a sárkányfattyak tetemeit és Eben külsején is meglátszottak a küzdelem nyomai. Ruhája szakadt volt, az arcán lévő sebből csörgött a vér.

Tika az egyik asszonytól egy viszonylag tiszta rongydarabot kerített és hozzálátott, hogy kitisztítsa a sebet. — Az életünket mentette meg, Tanis! — pattogott a lány. — Hálás lehetnél neki, ahelyett, hogy úgy nézel rá, mint aki a legjobb barátodat szúrta hátba!

— Nem, Tika — mormolta Eben csöndesen —, Tanisnak joga volt kikérdezni... gyanúsnak tűnhetett a dolog, elismerem. De nincs semmi rejtegetnivalóm. — Ezzel megfogta a lány kezét és könnyű csókot nyomott az ujjai hegyére. Tika elpirult, megnedvesítette a rongyot, hogy folytassa a seb tisztogatását. Caramon fogcsikorgatva nézte őket.

— És veled mi a helyzet, Gilthanas? — kérdezte váratlanul a harcos. — Te merre jártál?

— Ne faggass engem! — válaszolta az elf sértődötten. — Semmi közöd hozzá.

— Semmi köze mihez? — kérdezte Tanis zordan. — Miért hagytad el a helyed?

— Hagyjátok őt békében! — kiáltotta Laurana és szorosan a bátyja mellé állt.

Gilthanas csak nézett rájuk villogó mandulavágású szemével, megnyúlt, sápadt arcával.

— Ez fontos kérdés, Laurana — mondta Tanis. — Hol jártál, Gilthanas?

— Ne feledd, én figyelmeztettelek — fordult az elf Raistlin felé. — Visszajöttem, hogy ellenőrizzem: vajon valóban olyan kimerült-e a varázslótok, ahogy állítja. Nos nem volt az, mivel nem is volt itt.

Caramon ökölbe szorított kézzel pattant föl, arcát eltorzította a harag. Sturm elkapta és visszarántotta ót, miközben Zúgószél Gilthanas előtt termett.

— Mindenkinek joga van szólni és mindenkinek joga van megvédenie magát — mondta mély hangján a síkföldi. — Az elf már beszélt, most halljuk a te fivéredet!

— Nekem miért kellene bármit is mondanom? — sziszegte Raistlin érdesen, halk hangjában gyilkos indulattal. — Egyikőtök sem bízik meg bennem... akkor ugyan miért hinnétek nekem? Én tehát megtagadom a választ, ti pedig gondoljatok, amit akartok! Ha azt hiszitek, hogy áruló vagyok... öljetek meg most mindjárt! Nem szegülök ellen... — mondta és görcsösen felköhögött.

— De akkor engem is meg kell ölnötök — mondta Caramon elfúló hangon és fekhelyéhez támogatta testvérét. Tanist gyötrelmes érzés töltötte el.

— Kettős őrséget állítunk éjszakára — jelentette ki. — Nem, te nem, Eben. Elsőnek Sturm és Kova, másodiknak én Zúgószéllel. — Tanis fejét a karjára fektetve végignyúlt a padlón. Elárultak bennünket, gondolta magában. E három közül valaki áruló, és az is volt egész idő alatt. A sárkányőrök bármelyik pillanatban itt lehetnek. De az is lehet, hogy Verminaard ravaszabb és mindnyájunknak fölállította már a csapdát...

S ebben a pillanatban minden szédítő erővel megvilágosodott előtte. Hát persze! Verminaard arra használja föl a lázadást, hogy lemészároltassa a túszokat és megölje a papnőt! Bármikor szert tehet újabb rabszolgákra, akik előtt még a szörnyű példa is ott lesz, hogy mi történik azokkal, akik nem engedelmeskednek neki. Ez a terv... Gilthanas terve... pontosan a kezére játszik!

Föltétlenül el kell vetnünk, gondolta lázasan, de nyomban nyugalmat erőltetett magára. Nem, az emberek nem különösebben izgatottak. Miután Elistan oly csodálatosan meggyógyult és kijelentette, hogy szándékában áll az ősi isteneket megismerni, az emberekbe visszatért a remény. Valóban úgy érzik, hogy visszatértek hozzájuk az istenek. Ugyanakkor azt is látta, hogy a többi Főfürkész féltékenyen méregeti Elistant. Tudta, hogy bár látszólag elfogadták új vezetőjükként, csak a kellő pillanatot várják, hogy megdönthessék a hatalmát. Lehet, hogy éppen most is az emberek között ólálkodnak, és hintik a kételkedés magvait.

Ha most meghátrálunk, többé sohasem bíznak meg bennünk, gondolta Tanis. Csak előre léphetünk... nem számít, mekkora a kockázat! Különben is lehet, hogy téved. Talán nincs is közöttük áruló. Ebben a reményben ringatta álomba magát.

Nyugalmasan telt el az éjszaka.

A vártorony falában tátongó nyíláson beszivárgott a hajnal halovány fénye. Tass pislogva fölült, megdörgölte a szemét és körülnézett, hogy hol is van tulajdonképpen. Egy nagy teremben vagyok, gondolta a magas mennyezetre nézve, amelynek közepébe jókora nyílást vágtak, hogy azon a sárkány kiröppenhessen a külvilágba. És van még két ajtó azon kívül, amelyen tegnap este Fizbannal beléptünk.

— Fizban! A sárkány!

Az emlék hatására Tass felnyögött. Nem is akart elaludni! Csak arra vártak, hogy sárkány elszenderedjen, akkor akarták kiszabadítani Sestunt. Most pedig nyakukon a reggel! Talán máris elkéstek. A surranó óvatosan az erkély korlátjához lopakodott és kikémlelt. Nem! És megkönnyebbülten fölsóhajtott: a sárkány még alszik. Sestun is aludt... elkábította a rettegés.

Tehát van még esély. Tasslehoff visszakúszott a varázslóhoz.

— Öreg! — suttogta. — Ébredj, Fizban! — és megrázta a vállát.

— Ki az? Micsoda? Tűz van? — ült föl a mágus és nézett körül álomittasan. — Hol? Futás a kijárathoz!

— Nem, nincs semmiféle tűz — sóhajtott Tasslehoff. — Csak hajnalodik. Tessék, itt a süveged — nyújtotta oda a vén mágusnak a kalapját, aki a félhomályban tapogatózott utána. — Mi lett a fénypamaccsal?

— Phű! — horkantottá Fizban. — Hazazavartam. Folyton a szemembe világított, nem hagyott aludni.

— De hiszen ébren akartunk maradni... nem emlékszel? — morogta Tass reménytelenül. — Hogy kiszabadítsuk Sestunt a sárkány fogságából!

— Hogy is gondoltuk az egészet? — kérdezte Fizban érdeklődve.

— Hiszen még te agyaltad ki a tervet!

— Még hogy én! Hmm, kedvesem — pislogott a vén mágus —, és jó volt legalább?

— Nem is árultad el nekem! — rikkantotta Tass mérgesen, de mindjárt meg is nyugodott. — Csak annyit mondtál, hogy még reggeli előtt ki kell szabadítanunk Sestunt, mert még egy mocsári törpe is jól jöhet egy sárkánynak, amelyik tizenkét órája nem evett semmit.

— Okosan hangzik — dünnyögte Fizban —, biztos vagy benne, hogy én mondtam?

— Idefigyelj — folytatta Tasslehoff türelmesen —, semmi más nem kell hozzá, mint egy hosszú kötél. Nem tudnál varázsolni egyet gyorsan?

— Kötelet? — meresztette rá a szemét Fizban mérgesen. — Nem süllyedhetek olyan mélyre! Micsoda sértés egy olyan nagy tudású mágusra nézve, mint amilyen én vagyok! Segíts fölállnom!

Tass talpra segítette a varázslót. — Nem akartalak megbántani — makogta a surranó — és tudom, hogy semmi különös nincs egy darab kötélben, te pedig roppant tapasztalt vagy... én csak... ej, jól van hát! Csináld, ahogy akarod! De remélem, mindnyájan életben maradunk utána... — tette hozzá magában.

— Nem hagylak én cserben... és Sestunt sem, annyi bizonyos — ígérte Fizban öntelten. Mind a ketten kilestek az erkély korlátja fölött, Minden ugyanúgy volt, mint az előbb. Sestun a sarokban hevert, a sárkány mélyen aludt. Fizban becsukta a szemét és elmélyülten mormolt valami különös szavakat, aztán kinyújtotta vékony karját a védőrácson és olyan mozdulatot tett, mintha valamit felfelé emelne.

Az ámuló Tasslehoff úgy érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. — Állj — hörögte —, nem őt emeled! Fizban szeme fölpattant és meglátta, amint Pyros, a vörös sárkány lassan fölemelkedik a csarnok padlójáról, teste még mindig az alvás pózában. — Egek! — lihegte a mágus és gyorsan más szavakat hadart, semlegesítette a varázsigét és csöndesen visszaeresztette a földre a sárkányt. — Eltévesztettem a célt — dünnyögte —, no most töröltem, megint nullán állok. Nos, próbáljuk meg újra!

Tass ismét hallotta a furcsa szavak muzsikáját. Ezúttal valóban Sestun szakadt el a padlótól és szép lassan fölemelkedett az erkély szintjére. Fizban képe kivörösödött az erőfeszítéstől.

— Már majdnem itt van... emeld még egy kicsit! — lihegte Tass, föl-alá szökdécselve az izgalomtól. Fizban kezének lágy mozdulatára Sestun szépen átvitorlázott a korlát fölött, majd leereszkedett az erkély poros padlójára anélkül, hogy fölébredt volna.

— Sestun — suttogta Tass tenyerét a mocsári törpe szájára tapasztva, nehogy az felüvöltsön. — Sestun, én vagyok az, Tasslehoff! Ébredj!

A mocsári törpe kinyitotta a szemét és első gondolata az volt, hogy Verminaard a sárkány helyett egy vérszomjas surranónak tálalta föl vacsorára. Azután fölismerte barátját és megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Biztonságban vagy, de egy szót se! — figyelmeztette a surranó. —A sárkány még meghallhat bennünket, ha... — Ekkor egy hatalmas dörrenés hallatszott odalentről, mire a mocsári törpe rémülten felült.

— Pszt! — intette csöndre Tass — valószínűleg csak a sárkánytanya ajtaja. — És máris rohant az erkélyrácson kikandikáló Fizbanhoz: — Mi az?

-A Sárkány Nagyúr! — mutatott Fizban a második emeleti kiszögellés-re, ahonnan Verminaard nézett le a sárkányra.

— Embar, ébresztő! — ordított le a Nagyúr az alvó Pyrosra. — Jelentést kaptam holmi behatolókról, állítólag az a papnő is itt van... lázadást szít a rabszolgák között!

Pyros összerezzent és kinyitotta a szemét. Nyomasztó álmában épp egy repülő mocsári törpét látott. Megrázta hatalmas fejét, hogy elhessegesse az álom maradványait, és hallgatta, amint Verminaard valami papnőt emleget. Ásított... Tehát a Sárkány Nagyúr tudomására jutott, hogy a papnő az erődben tartózkodik! Végül mégis neki kell kezébe venni a dolgokat, gondolta magában Pyros.

— Ne csinálj belőle magadnak gondot, uram... — kezdte, de valami rendkívül furcsa látvány belefojtotta a szót.

— Hogy ne csináljak gondot belőle! — füstölgött Verminaard. — Miért? Én... — és neki is elakadt a szava. A tárgy, amelyet mindketten szájtátva bámultak, lassan, himbálózva szállt lefelé, mint egy hulló falevél.

Fizban süvege volt az!

Tanis a pirkadat előtti legsötétebb órában mindenkit fölébresztett.

— Nos — dörmögte Sturm —, akkor nekivágunk?

— Nincs más választásunk — mondta sötéten Tanis és végignézett a csoporton. — Ha valaki közületek elárult bennünket, éljen azzal a tudattal, hogy ártatlanok halálát okozza. Verminaard nemcsak velünk, hanem a túszokkal is végez. Könyörgöm, az istenekhez, hogy ne legyen közöttünk áruló, és úgy vélem, folytatnunk kell a terv megvalósítását.

Senki sem szólt semmit, de mardosta lelkűket a gyanú és ferde pillantásokkal méregették egymást.

Amikor az asszonyok is fölébredtek, Tanis még egyszer elismételte előttük a tervet.

— Én és a barátaim, a reggelit vivő asszonyoknak álcázva magunkat, Maritta kíséretében odalopózunk a gyerekek cellájához, és kivezetjük őket az udvarra — magyarázta Tanis türelmesen. — Ti pedig itt végezzétek a munkátokat úgy, mint minden reggel. Amikor kiengednek benneteket a szokásos sétára, fogjátok a gyerekeket és induljatok velük a bányákhoz. A férjeitek elintézik majd az ottani őröket, s, akkor nyugodtan elmenekülhettek a déli hegyekbe. Értitek?

Az asszonyok némán bólogattak, s közben hallgatták a közeledő őrök csoszogását.

— Hát ennyi az egész — fejezte be Tanis csöndesen. — Lássatok munkához! Az asszonyok szétszéledtek. Tanis magához intette Lauranát és Tikát.

— Ha mégis árulás történt, ü lesztek a legnagyobb veszélyben, mivel az asszonyokra vigyáztok...

— Mindnyájan nagy veszélyben leszünk — vágott közbe Laurana hidegen. A lány egész éjjel, nem aludt, mert tudta, hogy ha a lelkére az önmaga által rákényszerített szoros béklyó egy pillanatra is ellazul, akkor a félelem legyűri. Tanis mit sem sejtett e belső küzdelemről, csak azt látta, hogy Laurana szokatlanul sápadt és kivételesen gyönyörű ezen a reggelen. Ő már gyakorlott harcos volt, és az előkészületek zűrzavarában megfeledkezett az első csata előtti fojtogató rémületről.

Megköszörülte a torkát és halkan folytatta: — Fogadj meg egy tanácsot, Tika! Tartsd hüvelyében a kardodat... úgy kevésbé leszel veszélyes! — Tika fölvihogott és idegesen bólintott. — Menj, köszönj el Caramontól! — fejezte be Tanis. A lány mélyen elvörösödött, jelentőségteljes pillantást vetett Lauranára és a félelfre, aztán elrohant.

Tanis odafordult Lauranához, és csak most vette észre, hogy a lány olyan erővel szorítja össze az állkapcsát, amitől még a nyakán is megfeszülnek az inak. Hozzálépett és átölelte, de az elf hajadon teste olyan merev és hideg volt, akár egy sárkányfattyú teteme.

— Nem kellene részt venned ebben — mondta a lánynak. — Ez nem a te harcod... menj a többi asszonnyal a bányába! Laurana megrázta a fejét, de csak akkor szólalt meg, amikor már biztos volt benne, hogy ura a hangjának. — Tikának nincs gyakorlata a kardforgatásban. Nekem van... és nem számít, hogy azt csak a szertartások ideje alatt szereztem — mondta, és keserűen elmosolyodott Tanis zavarba ejtő pillantása láttán. — Elvégzem a rám osztott feladatot, Tanis — emberi neve furcsán hatott elf kedvese ajkáról —, különben még azt hihetnétek, hogy én vagyok az áruló!

— Kérlek, higgy nekem, Laurana! Akárcsak te, én sem feltételezem, hogy Gilthanas áruló lenne. Csak... ó, hogy a... olyan sok élet forog itt kockán, Laurana, hát nem érted?

A lány érezte a karján pihenő férfikéz remegését, fölnézett Tanisra, és az ő arcán is meglátta a félelem és feszültség árnyékát..., amely mintha csak az ő rettegését tükrözné vissza. Csakhogy ő nem magát, hanem a többieket féltette.

Laurana mély levegőt vett. — Bocsáss meg, Tanis... neked van igazad. Hallod? Már itt is az őrség... ideje indulnotok. Ezzel elfordult, hogy dolga után nézzen... vissza se tekintett. Csak akkor jutott eszébe, hogy talán Tanis maga is bátorítást várt tőle, de már késő volt...

Maritta és Aranyhold egy keskeny lépcsőn fölvezette Tanisékat az első emeletre. A sárkányfattyú őrök, valami “különmegbízatást” emlegetve nem kísérték el őket. Tanis megkérdezte Marittát, megszokott dolog-e ez, mire az asszony csak gondterhelten megrázta a fejét. De nem volt mit tenniük... mentek tovább. Hat mocsári törpe vonult utánuk, nagy kondé-rokban cipelve valami zabkásaszagú pépet. Nem sok figyelmet fordítottak az asszonyokra, míg Caramon a lépcsőn rá nem lépett a szoknyája szélére és térdre nem esett, csöppet sem hölgyhöz illő mordulással. A mocsári törpék nagyot néztek.

— Meg se nyikkanjatok! — förmedt rájuk Sturm, s amikor hátrafordult feléjük, kés villant a kezében.

Az apró lények rémülten, remegve hátráltak a falhoz... az edények vadul csörömpöltek a kezükben.

A lépcső tetejére érve a csapat megállt.

— Átvágunk ezen a termen, ahhoz az ajtóhoz — mutatott előre Maritta. — Ó, nem! — suttogta ijedten és megragadta Tanis karját: — Ott egy őr! Azelőtt ezt az ajtót sohasem őrizték.

— Pszt! Véletlen is lehet — nyugtatta meg Tanis, bár maga is tudta, hogy nem így van. — Csak tovább, ahogy elterveztük! — Maritta kétségbeesetten bólintott és nekivágott a helyiségnek.

— Egy őr! — súgta oda Tanis Sturmnak. — Légy készen, és ne feledd: gyorsan és zajtalanul kell végezni vele. Gilthanas térképe szerint a játéktermet két másik helyiség választotta el a gyerekek cellájától. Az első Maritta elmondása alapján valami raktár volt, játékokkal és egyéb holmikkal teli polcokkal. Onnan egy folyosó vezetett a következő terembe, a sárkány... Tűzokádó tanyájába.

— Szegény teremtés — mondta róla Maritta, amikor a tervet tárgyalták meg Tanisszal —, legalább annyira fogoly, mint mi magunk. A Sárkány Nagyúr sohasem engedi ki a szabadba. Biztosan attól félnek, hogy megszökne. Még ezt a folyosót is azért építették ide, hogy ne férjen ki... Nem mintha olyan nagyon kikívánkozna onnan, de biztosan kedvét lelné a gyerekek játszadozásában.

Tanis kétkedőn nézett Marittára, s arra gondolt, hogy vajon nem egészen másmilyen sárkányra bukkannak-e ott az asszony által leírt félbolond, szerencsétlen teremtmény helyett?

A sárkánytanya mögött helyezkedett el a gyerekek hálókamrája. Ide kellett behatolniuk, hogy fölébresszék és kivezessék onnan a kis foglyokat. A játékteremből egy vaskos tölgyfa gerendával elreteszelt, jókora ajtón át közvetlenül az udvarra lehetett kijutni.

— Ez az ajtó inkább a sárkányt tartja vissza', nem minket — magyarázta az asszony.

Most hajnalodhat, gondolta magában Tanis, amikor fölértek a lépcsőn és befordultak a játékteremhez vezető folyosóra. Árnyékuk előttük táncolt a fáklyafényben. Pax-Tharkasban nyugalom uralkodott, halálos nyugalom. Túlságosan nagy csönd volt, egy háborúra készülődő várhoz képest. A játékterem ajtaja előtt négy sárkányfattyú őr cseverészett összebújva. Amikor meglátták a közeledő asszonyokat, abbahagyták a fecsegést.

Aranyhold és Maritta haladt elöl, a síkföldi lány kámzsája hátracsúszott... hosszú haja csak úgy csillogott a fáklyafényben. Őt követte Zúgó-szél. A barbár harcos, botjára támaszkodva, valójában a térdén csúszott előre. Nyomukban Caramon lépkedett, mellette Raistlin, mögöttük Eben és Gilthanas. Együtt halad az összes áruló, jegyezte meg magában gúnyosan a varázsló. Kova zárta le a sort, néha egy-egy dermesztő pillantást vetve a holtra rémült mocsári törpékre.

— Korábban jöttetek ma — mordult rájuk az egyik sárkányfattyú. Az asszonyok a hüllőlények köré sereglettek, mint egy csirkecsapat, s türelmesen várták a bebocsáttatást.

— Zivatar készülődik — vágta rá Maritta élesen. — Ki akarjuk vinni sétára a gyerekeket, mielőtt kitör a vihar. Ti különben mit kerestek itt? Ezt az ajtót sohasem őrizték... a gyerekek még megijednek tőletek!

Az egyik sárkányfattyú morgott valamit durva nyelvükön, mire a másik kettő hegyes fogsorát kivillantva elvigyorodott, de a főnökük rájuk förmedt:

— Verminaard Nagyúr parancsa! Elmentek ma reggel Embarral, hogy szétzúzzák az elfeket. Az utasítás szerint meg kell motoznunk benneteket, mielőtt beléptek. — A sárkányember mohón legeltette szemét Aranyhold alakján. — Jó mulatság lesz, azt hiszem.

— Neked meglehet — morogta egy másik és utálkozva nézett végig a lovagon. — Életemben nem láttam utálatosabb banyát, mint... brr — és a teremtmény, bordái között egy tőrrel összecsuklott. A másik háromnak is pillanatokon belül vége volt: az egyik nyakára rákulcsolódott Caramon vasmarka, a másikat Eben hasba rúgta, s amikor előrebukott. Kova a baltájával lecsapta a fejét. Tanis kardjával szúrta át az őrparancsnok szívét. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a fegyver kiszabadul, hiszen arra számított, hogy szilárdan beékelődik áldozatának kővé vált tetemébe... de ámulatára új pengéje oly könnyedén csúszott ki a kőszoborból, mintha az csak holmi goblinhulla lenne.

De most nem rágódhatott eme különös jelenségen. Az acélpengék villogásának láttán a mocsári törpék elhajigálták edényeiket és futásnak eredtek a folyosón.

— Ne vacakolj velük! — vetette oda Tanis Kovának. — A játékterembe! Fürgén! — átugrotta a holttesteket és berúgta az ajtót.

— Ha valaki rábukkan erre a szemétdombra, végünk — dörmögte Caramon.

— Még el sem kezdtük és máris vége! — méltatlankodott Sturm. — Különben is, ha elárultak bennünket, csak idő kérdése az egész.

— Gyerünk tovább! — dörrent rájuk Tanis és becsapta mögöttük az ajtót.

— Csak óvatosan! — suttogta Maritta. — Tűzokádó rendszerint mélyen alszik, s ha fölébredne, viselkedjetek úgy, mint az asszonyok... nem fog rájönni semmire... ráadásul vak is a fél szemére!

A hűvös, hajnali fény beszivárgott a magasan lévő, szűk ablaknyílásokon és megvilágította a komor játéktermet. Néhány agyonnyúzott játékszer hevert szétszórva. Semmi bútor. Caramon az udvarra nyíló, nagy, szárnyas ajtóhoz lépett, és megvizsgálta a súlyos, tölgyfából faragott keresztrudat.

— Elbírok vele — jelentette ki. A nagydarab, harcos könnyedén leemelte a rudat, a falhoz támasztotta és megtaszította az ajtót. — Kívülről nincs bezárva — közölte. — Úgy látszik, nem gondolták, hogy ilyen messzire eljutunk. Vagy éppen Verminaard Nagyúr akarja, hogy itt bukkanjunk fel, gondolta magában Tanis. Kíváncsi volt rá, hogy igazat mondtak-e a sárkány-fattyak. Elképzelhető, hogy a Sárkány Nagyúr valóban eltávozott a sárkányával együtt? Vagy éppen... de indulatosan visszaparancsolta a gondolatot. Mit sem számít ez már... nincs más út számunkra... tovább kell mennünk, döntötte el magában.

— Kova, maradj itt — szólt a törpének —, s ha bárki idevetődne, előbb jelezz nekünk, csak utána harcolj! Kova bólintott és elfoglalta helyét a résnyire nyitott, folyosóra vezető ajtó mögött. A sárkányfattyak tetemei már porrá omlottak a padlón.

Maritta leemelt a falról egy fáklyát, meggyújtotta, és egy sötét boltíves átjárón keresztül bevezette a társaságot a sárkány fészke felé vivő alagútba.

— Fizban! A süveged! — suttogta ijedten Tass. De elkésett... a vén mágus hiába kapott utána.

— Kémek! — bömbölte Verminaard és az erkélyre mutatott. — Fogd el Őket, Embar... de élve!

— Élve? — sziszegte magában a sárkány. Az lehetetlen! Pyros visszaemlékezett az előző este hallott zörejre és máris rájött, hogy ezek a kémek kihallgatták, amit a Smaragdemberről mondott. Csupán kevés kiváltságos tudott a félelmes titokról, a hatalmas titokról, amely meghódítja majd az egész világot a Sötétség Királynője számára. A kémeknek pusztulniuk kell, s velük a titoknak is!

Pyros kiterjesztette szárnyát és a földtől elrugaszkodva iszonyú sebességgel emelkedett a magasba.

Itt a vég! — gondolta Tasslehoff-, ezt jól megcsináltuk... innen nincs menekvés!

Már elképzelte, amint a sárkánytűzben szétég, amikor meghallotta a vén mágus egyetlen parancsszavát, s a következő pillanatban olyan sűrű, természetellenes sötétség borult rájuk, hogy szinte orra esett benne.

— Futás! — lihegte Fizban és Tass kezét megragadva talpra rántotta őt.

— De Sestun...

— Itt van nálam! Rohanj!

És Tasslehoff rohant. Átsuhantak az ajtón, be a képtárba... azután már fogalma sem volt róla, merre tartanak. Csak kapaszkodott a vénemberbe és futott lélekszakadva. Háta mögül még hallotta, amint a sárkány zúgva kiemelkedik fészkéből és utánuk kiált:

— Szóval értesz a mágiához, te kém? — üvöltötte. — Nem hagyhatjuk, hogy a sötétben botorkálj, még eltévednél! Hadd világítsam meg az utadat!

Tasslehoff hallotta, amint a hatalmas test süvöltve szívja magába a levegőt és máris tüzes lángok sisteregtek körülötte. A tűz fénye eloszlatta a sötétséget, de Tass megrökönyödve tapasztalta, hogy a lángok nem érik a testét. Fizbanra nézett, aki hajadonfőtt nyargalt mellette. Még mindig a képtárban voltak és ész nélkül rohantak a szárnyas ajtó felé.

A surranó hátranézett: mögötte csörtetett a sárkány... sokkal szörnyűségesebb volt, mint amilyet valaha is elképzelt, sokkal rémisztőbb, mint az a fekete társa ott Xak-Tsarothban. A sárkány megint rájuk fújt és Tasst újból körülnyaldosták a lángok. A falakon tüzet kaptak a képek, meggyulladtak a bútorok, fáklyákként lángoltak a függönyök, és az egész termet betöltötte a sűrű füst. Ám ő, Sestun és Fizban most is sértetlen maradt. Tasslehoff megrendült csodálattal nézett a vén mágusra.

— Meddig tudod így visszatartani? — rikoltotta Fizban felé, amint megkerültek egy kiszögellést és föltűnt előttük a bronzajtó.

A vénember tágra nyílt szemmel nézett vissza rá. — Fogalmam sincs — lihegte —, azt sem tudtam, hogy meg tudom csinálni!

Újabb lángtenger csapott le rájuk és Tasslehoff ezúttal már megérezte a hevét. Ijedten fordult Fizbanhoz. A varázsló bólintott: — Kezdem elveszíteni az erőmet! — kiáltotta.

— Tarts ki — visította Tass —, már majdnem az ajtónál vagyunk... azon nem fér ki!

Mindhárman éppen átslisszoltak a folyosóra nyíló kettős bronzajtón, mikor Fizban varázsigéjének hatása véget ért. Előttük állt még mindig nyitva a Gépterembe vezető rejtekajtó. Tasslehoff becsapta a bronzajtót és megállt, hogy kissé kifújja magát.

Már éppen a nyelve hegyén volt a szó, hogy: — Megcsináltuk! — amikor a sárkány egyik karmos mellső lába átütötte a kőfalat, közvetlenül a surranó feje fölött.

Sestun sikoltozva iramodott neki a lépcsőnek.

— Nee! — kapta el a grabancát Tasslehoff —, az Verminaard lakosztályába vezet!

— Vissza a Gépterembe! — bődült el Fizban. Éppen visszanyomakodtak a rejtekajtón, amikor a kőfal borzalmas roppanással megadta magát. Hanem az ajtót már nem tudták becsukni!

— Úgy látszik, sokat kell még megtanulnom a sárkányokról — motyogta Tass. — Kíváncsi vagyok, van-e valami jó könyv erről a témáról...

— Így, szépen bekergettelek benneteket a lyukatokba, ti patkányok... most csapdában vagytok — dörgött Pyros hangja odakintről.

Hátborzongató súrlódó és recsegő zaj hallatszott. A Gépterem falai megremegtek és repedezni kezdtek.

— Egész ügyes kísérlet volt — nyekeregte Tass gyászosan. — És az az utolsó varázslat... mint a mesében! Szinte még a sárkányhalált is megéri, hogy láthattam.

— Halál? — rezzent föl Fizban. — A sárkány által? Én inkább azt mondom, nem! így még sohasem bántottak meg. Kell lennie valami kiútnak... — váratlanul fölragyogott a szeme: — Lefelé a láncon!

— A láncon? — ismételte meg Tass és arra gondolt, hogy a falak recsegése-ropogása miatt nem jól értette, mit mond.

— Lemászunk a láncon! Gyerünk! — ezzel a vén mágus örömében vihorászva megfordult és berohant az alagútba. Sestun kétségbeesetten meredt Tasslehoffra, de ekkor a sárkány mancsa ismét átütötte a falat. Erre már a surranó és a mocsári törpe is sarkon fordult és a vén mágus után vetette magát.

Mire az óriási kerék alá értek, Fizban jócskán kúszott lefelé az alagútból kivezető láncon és éppen elérte a kerék első, fatörzs vastagságú fogát. Köpönyegét a derekára csavarta és leugrott a kerékről a legközelebbi láncszemre. A surranó és Sestun habozás nélkül követte. Tass már arra gondolt, hogy talán mégis elevenen megússzák ezt a kalandot, főként, ha a sötét elf odalent épp most vette ki a szabadnapját, amikor Pyros hirtelen megjelent a gigászi láncot körülfogó aknában.

A kőmennyezet néhány helyen beomlott és nagy puffanásokkal potyogott le körülöttük a padlóra. A falak megremegtek, a nagy lánc kilengett. Fölöttük ott tornyosult a sárkány. Nem szólt semmit, csak bámult rájuk a vörös szemével. Aztán akkora lélegzetet vett, mintha az egész völgykatlan levegőjét akarná magába szívni. Tass ösztönösen behunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta: még sohasem látta hogyan fúj tüzet egy sárkány, és most igazán nem akarta elszalasztani az élményt... annál is inkább, mert minden bizonnyal ez lesz a legutolsó esélye rá. A sárkány szájából és orrlikaiból lángok csaptak elő. A hőhullám majdnem letaszította a surranót a láncról. De lám csak, a tűztenger most is ott őrjöngött körülötte, de őt magát nem érintette. Fizban örvendezve fölkuncogott.

— Nagyon ügyes, öregem — dörögte a sárkány —, de én is értek egy kicsit a mágiához és érzem, hogy fogytán az erőd. Remélem, jól elszórakozol majd az ügyességeden... ha majd zuhansz lefelé!

Ismét előtört a lángcsóva, de most a sárkány nem a láncon reszkető menekülőket célozta meg vele. A tűzsugár magára a láncra irányult, amelynek fémszemei az első érintésre vörösen fölizzottak. Pyros fújt még egyet és most már fehéren izzott a lánc. A sárkány harmadszor is fújt, mire a lánc megolvadt. A hatalmas fémoszlop megnyúlt, elpattant és alázuhant a lenti sötétségbe.

Pyros utánanézett, amint tekergeti lefelé. Azután elégedetten, hogy a kémek elpusztultak és már nem adhatják elő a meséjüket, visszaindult a tanyájára, ahonnan máris meghallotta Verminaard hívó ordítozását.

A távozó sárkány mögött hátramaradt sötétségben a lánc által évszázadokig mozdulatlanságban tartott óriási fogaskerék felnyögött és lassan forogni kezdett.

14 “Virágeső”. A varázskard. A fehér tollak

Maritta fáklyájának fénye egy nagy, ablaktalan termet világított be. Nem volt benne semmi berendezés. Az egész hűvös kőcsarnokban nem volt más, csak egy óriási mosdótál, tele vízzel, egy dézsányi, rothadó húshoz hasonló valami... és egy sárkány.

Tanisnak elakadt a lélegzete. Azt a fekete sárkányt is lenyűgözőnek látta, ott Xak-Tsarothban, de ennek a vörös sárkánynak a nagysága egyenesen megbénította. Csarnoka is óriási volt, legalább száz lábnyi átmérőjű, és a sárkány teste csaknem teljesen kitöltötte... hosszú farka a szemközti falnak támaszkodott. Egy pillanatra az egész társaság megdermedt: maguk elé képzelték, amint a gigászi fej fölemelkedik és a vörös sárkányokra jellemző pusztító tüzet fújja rájuk... olyan lángokat, amelyek Vigasz városát is elemésztették.

Maritta azonban csöppet sem látszott ijedtnek. Magabiztosan lépett be a helyiségbe, majd egy pillanatnyi tétovázás után a többiek is utána siettek. Ahogy közelebb értek a sárkányhoz, meggyőződhettek róla, hogy Maritta igazat beszélt: a teremtmény szánalomra méltó állapotban volt. A hideg kőpadlón nyugvó nagy fejét a kor ráncai barázdálták, hajdan ragyogó, vörös bőre most szürke és foltos volt. Hangosan szuszogott, és szétnyíló állkapcsai között láthatóvá váltak valaha borotvaéles, de mára letöredezett és megsárgult fogai. Oldalát hosszú sebhelyek csúfították, bőrszárnya kiszáradt és megrepedezett.

Tanis most értette csak meg Maritta viselkedését. Ezzel a sárkánnyal valóban komiszul bántak, s a félelf azon kapta magát, hogy még az éberségről is megfeledkezik, oly nagy szánalmat érez iránta. Akkor, jött csak rá, milyen veszélyes ez, amikor a fáklyafényre a sárkány félálomban megmozdult. Karmai még éppoly élesek, tüze ugyanolyan pusztító, mint Krynn bármely másik vörös sárkányáé, villant át Tanis agyán.

A sárkány kinyíló szeme vörösen villant a fáklya fényében. A behatolók megálltak... kezük a fegyverük markolatán.

— Máris itt a reggeli ideje, Maritta? — kérdezte álmos, tompa hangon Virágeső (Tűzokádónak ugyanis csak a közönséges halandók nevezték).

— Igen, ma egy kicsit korábban kellett jönnünk, kedves — duruzsolta Maritta megnyugtatón. — De zivatar készülődik odakint és szeretnénk kivinni sétálni a gyerekeket, mielőtt még kitör. Csak aludj tovább nyugodtan, majd vigyázok rá, hogy ne zavarjanak föl kifelé menet.

— Ó, semmi baj — ásította a sárkány és kissé jobban kinyitotta a szemét. Tanis most látta meg, hogy az egyiket valami fehéres hártya födi: arra a szemére valóban vak volt.

— Remélem, nem kell megküzdenünk vele — suttogta Sturm Tanisnak —, olyan lenne, mintha valakinek a nagyanyjával harcolnánk.

Tanis komolyságot erőltetett az arcára. — De ez egy halálosan komoly nagyanya ám, lovagom, ezt ne feledd!

— A kicsinyeknek nyugodt volt az álmuk ma éjjel — mormolta a sárkány, álmába visszafelé félúton. — Vigyázz rá, Maritta, hogy ne ázzanak el, ha megered az eső... különösen a kis Erik! A múlt héten is megfázott — motyogta és lecsukta a szemét.

Maritta hátrafordult és ujját ajkára téve intett a többieknek, hogy kövessék. Sturm és Tanis haladt a sor végén... páncéljukat és fegyvereiket számos ruharéteg álcázta. A félelf úgy harminc lábnyira lehetett a sárkány fejétől, amikor meghallotta a zajt.

Először arra gondolt, hogy csak képzelődik, hogy csak pattanásig feszült idegei keltenek valami zümmögő hangot a fejében, de az csak erősödött, egyre hangosabb lett, míg Sturm is kérdőn fordult visszafelé. A halk zümmögés lassan népes sáskaraj zúgásává növekedett. Most már a többiek is hátra-hátrapillantgattak... és mind csak őt keresték ijedt tekintetükkel. Tanis tanácstalanul, arcán majdnem mulatságos zavarodottsággal nézett vissza rájuk. A sárkány felhorkantott, ingerülten megrázkódott és úgy rázta a fejét, mint akinek a zaj sérti a fülét.

Raistlin váratlanul kivált a csoportból és visszafutott a félelfhez. — A kard! — sziszegte és Tanis álruháját hátravetve kiszabadította a fegyvert.

Tanis lenézett az ősi hüvelyben pihenő pengére. A varázslónak igaza volt: a fegyver úgy zümmögött, mintha riadót fújna. Most, hogy Raistlin fölhívta rá a figyelmét, a félelf már tisztán érezte a rezgését is.

— Mágia — suttogta a varázsló és nagy érdeklődéssel figyelte a fegyvert.

— Meg tudod állítani? — kérdezte Tanis, túlkiabálva a kísérteties hangot.

— Nem — válaszolta Raistlin —, de most már emlékszem: ez Féregölő, Kith-Kanan legendás varázskardja... így jelzi, ha sárkány van a közelben.

— Nem éppen alkalmas ez az idő arra, hogy emlékeket idézzünk fel — dühöngött Tanis.

— Vagy éppenséggel a legalkalmasabb! — mordult föl Sturm.

A sárkány azalatt pislogva, lassan fölemelte a fejét, egyik orrlikából vékony füstcsík kunkorodott elő. Ködösen Tanisra nézett, tekintetében fájdalom és ingerültség látszott.

— Kit hoztál ide, Maritta? — Virágeső hangja tele volt szemrehányással.

— Évszázadok óta nem hallottam ezt a hangot és mellé érzem az acél undorító bűzét. Ezek itt nem az asszonyok! Ezek fegyveres harcosok!

— Ne bántsd szegényt! — sikoltotta Maritta.

— Nem tudom, lesz-e más választásom — felelte Tanis és előhúzta hüvelyéből Féregölőt. — Zúgószél és Aranyhold, vigyétek ki innen Marittát. — A penge éles. fehér fénnyel fölragyogott, amint a zúgó hang még erősebbé és haragosabbá vált. Virágeső hátrált: a kard fénye fájdalmasan mart ép szemébe, a szörnyű hang kopjaként hatolt a fejébe. Nyöszörögve húzódott félre Tanis elől.

— Rohanjatok a gyerekekért! — ordította a félelf, miután rájött, hogy... legalábbis e pillanatban... nem kell harcolniuk. A fénylő kardot magasba emelve óvatosan haladt előre, a falhoz szorítva a szánalmas sárkányt.

Maritta ijedten nézett Tanisra, majd bevezette Aranyholdat a gyermekek termébe. A vagy száz gyerek rémülten hallgatta a kívülről érkező különös zajokat. Arcuk csak akkor derült föl, amikor meglátták Marittát Aranyholddal, néhány apróság meg egyenesen fölkacagott, amikor megpillantották a behemót Caramont, akinek szoknyája alól ki-kivillant páncélzata. Hanem a harcosok és főként kivont fegyvereik látványa nyomban észre térítette őket.

— Mi az, Maritta? — kérdezte a legidősebb lány. — Mi történt? Már megint háború van?

— Reméljük, nem lesz harc, kedves — felelte Maritta lágyan. — De nem hazudok nektek... még az is előfordulhat. Most pedig szedjétek össze a holmitokat, elsősorban a meleg ruháitokat és gyertek velünk. Az idősebbek hozzák a gyengélkedőket, ahogyan azt a séta alkalmával is szoktátok.

Sturm attól tartott, hogy kitör a zűrzavar, a nyivákolás és rögtön magyarázatot követelnek tőlük. Ám a gyerekek szó nélkül hozzáláttak, hogy eleget tegyenek a fölszólításnak: magukra kapkodták meleg ruháikat és segítettek felöltözni a kisebbeknek. Nyugodtak és higgadtak, bár kissé sápadtak voltak. Persze, hisz ezek a háború gyermekei, jutott Sturm eszébe.

— Azt szeretném, ha nagyon gyorsan átszaladnátok a sárkány csarnokán, ki a játékterembe. Onnan ez a nagy ember — mutatott Sturm Caramonra — kivezet benneteket az udvarra, ahol anyáitok már várnak rátok. Amint kint vagytok, mindenki fusson oda azonnal a saját édesanyjához! Megértettétek? — és kétkedőn nézte a kisebb gyerekeket, de a legelöl álló lány hevesen bólintott.

— Igen, uram — felelte.

— Akkor jó — fordult meg Sturm —, Caramon!

A harcos zavartan elvörösödött, amikor a száz apró szempár rászegeződött és gyorsan megindult vissza, a sárkányfészek felé. Aranyhold fölnyalábolt egy totyogót, Maritta egy másikat, az idősebb fiúk és lányok a hátukon cipelték a kisebbeket. Rendezetten, csöndben vonultak ki az ajtón, de akkor meglátták a villogó kardját magasba emelő Tanist, s az előtte álló rémült sárkányt.

— Hé, te! Ne bántsd a mi sárkányunkat! — kiáltotta egy kisfiú, s a sorból kilépve, ökölbe szorított kézzel és eltorzult képpel a félelfre rontott.

— Doug! — kiáltotta a legnagyobb lány ijedten —, vissza a sorba! — De ekkorra már a kisebbek közül többen sírva fakadtak.

Tanis még mindig föltartotta a kardot, tudván, hogy ez az egyetlen, amivel sakkban tarthatja a sárkányt. — Vigyétek ki őket innen, de gyorsan! — kiáltotta mérgesen.

— Gyerekek, kérlek! — a Főnök Lányának kemény, parancsoló hangja rögtön rendet teremtett a zűrzavarban. — Tanis nem bántja a sárkányt, ha nem kényszerül rá... ő kedves ember, de nektek most gyorsan ki kell mennetek innen, édesanyáitok várnak rátok odakint.

Aranyhold sürgető hangja még a legkisebb gyerekre is hatott: mind gyorsan visszaálltak a sorba.

— Isten veled, Tűzokádó! — kiabáltak néhányan szomorúan, és kis kezükkel integetve ügettek Caramon nyomában. Doug még egy utolsó fenyegető pillantást vetett Tanis felé, és szemét szurtos kis öklével dörgölve visszatért a helyére...

— Nee! — sikoltotta Virágeső szívszaggató hangon —, ne bántsátok a gyerekeimet! Kérlek! Hiszen engem akartok! Velem harcoljatok! Ne öljétek meg a gyerekeimet!

Tanis rájött, hogy a sárkány visszatért a múltba és azt képzeli, hogy valami szörnyű esemény megfosztja őt a gyerekeitől.

Sturm ekkor odasúgta a félelfnek. — Téged nyomban megpróbál megölni, amint a gyerekek túl vannak a veszélyen, tudod?

— Igen — felelte Tanis sötéten. Most már a sárkány mindkét szeme, még a világtalan is, vörösen izzott, hatalmasra tátott szájából nyál csörgött, karmai belemartak a kőpadlóba.

— Csak a gyerekeimet ne! — hörögte dühödten.

— Itt vagyok veled — szólt Sturm és kardot rántott.

— Hagyj magunkra, lovag — suttogta ekkor Raistlin halkan, valahonnan a homályból. — A te kardod itt mit sem ér... én maradok itt Tanis mellett!

A félelf megrökönyödve nézett a varázslóra. Raistlin különleges aranyszeme találkozott az övével... látszott, hogy tudja, mit gondol a másik: “vajon megbízhatok-e benne?” De a mágus egy szóval sem biztatta, mintha azt akarná, hogy utasítsa vissza őt.

— Menj ki! — parancsolta Tanis a lovagnak.

— Micsoda? — ordította Sturm. — Megőrültél? Megbízol ebben a...

— Menj ki! — ismételte meg Tanis, s ebben a pillanatban meghallotta Kova hangos kiáltását: — Menj már, Sturm, szükségük van rád odakint!

A lovag még egy másodpercig tétovázott, de becsülete nem engedte, hogy megtagadja annak utasítását, akit parancsnokának tekintett. Utolsó, gyilkos pillantást vetve Raistlin felé, sarkon fordult és belépett az alagútba.

— Nem sok varázslatot ismerek, ami a vörös sárkányokra vonatkozik — hadarta Raistlin.

— Tudsz nyerni egy kis időt legalább? — kérdezte Tanis.

Raistlin olyan mosollyal válaszolt, mint aki tudja, hogy már félnie sem érdemes, hisz a halál oly közel van. — Tudok! Vonulj vissza az alagút szájáig, s amikor meghallod a hangomat... rohanj!

Tanis a kardot még mindig a magasba tartva hátrálni kezdett. De a sárkány már nem rettegett többé a varázserejétől... csak annyit tudott, hogy a gyerekeit elvitték, és akik ezt tették, azokkal végeznie kell! Egy szempillantás alatt a harcosra vetette magát, amint az nekiiramodott az alagútnak. Ekkor olyan sűrű sötétség ereszkedett le rá, hogy egy villanásnyi időre Virágeső arra gondolt, hogy a másik szemére is megvakult. Hallotta az elsuttogott mágikus szavakat és tisztában volt vele, hogy a vörös köpenyes alak varázslat béklyóját vetette rá.

— Elégetem őket! — hörögte, még mindig érezve az acél szagát a folyosó túlsó végéről. — Nem menekülhetnek! — Ám abban a pillanatban, amikor teleszívta magát levegővel, egy másik hang is eljutott a füléig: a gyermekei hangja. — Nem! — jött rá tehetetlenül —, nem vagyok rá képes! A gyermekeim! Még kárt tennék a gyermekeimben! — és nagy feje lehanyatlott a hideg kőpadlóra.

Tanis és Raistlin már az alagútban volt... a félelf nehezen vonszolta a mágust. Szánalmas, szívszaggató nyögést hallottak a hátuk mögül, azután:

— A gyerekeimet ne! Velem harcoljatok! Kérlek! Ne bántsátok a gyermekeimet!

Tanis berobbant a játékterembe és majdnem megvakult az éles fénytől, amint Caramon kitárta a szárnyas ajtót és behatolt a fölkelő nap fénye. A gyerekek kiözönlöttek a kapun az udvarra. Tanis jól látta odabentről, amint Tika és Laurana kivont karddal vigyázzák minden lépésüket. A játékterem közepén egy sárkányfattyú teteme hevert, hátában Kova harci baltájával.

— Kifelé! Mindenki! — kiáltotta Tanis. Kova csak azután szegődött a félelf nyomába, miután visszakaparintotta a szekercéjét és utolsóként hagyta el a játéktermet. Alig értek ki, iszonyú bömbölést hallottak, sárkányüvöltést, de egészen másmilyent, mint a szerencsétlen Virágesőé. Pyros ekkor talált rá a kémekre. A kőfalak megremegtek... a sárkány fölemelkedett fészkéről.

— Embar! — hördült föl Tanis keserűen. — Mégsem ment el! A törpe megcsóválta a fejét. — A szakállamat rá — mormolta gyászosan —, hogy Tasslehoff keze van a dologban.

Az elszakadt lánc lezuhant a Sla-Mori útvesztőjében lévő Láncok termének padlójára, és vele együtt bucskázott lefelé három apró figura.

Tasslehoff hiábavalóan kapaszkodott a lánc maradványába. Végighasított a sötétségen, s közben arra gondolt, hogy biztosan ilyen a meghalás. Izgalmas érzés volt és sajnálta, hogy nem élvezheti tovább. Feje fölül hallotta Sestun rémült sipákolását, alulról meg a vén mágus mormogása hallatszott, talán éppen most próbálkozik az utolsó varázsigével. Aztán egyszer csak Fizban fölemelte a hangját: — Pveatherf... —, de a szót éles visítás szakította félbe: Csontrepesztő puffanás hallatszott, amint az öreg varázsló földet ért. Tasslehoff sajnálta őt, tudván tudva, hogy ő lesz a következő. Vészesen közeledett a kőpadló. Még egy-két pillanat és ő is halott lesz...

És akkor elkezdett hullani a hó.

Legalábbis a surranónak úgy tűnt, aztán döbbenten vette tudomásul, hogy tollpihék milliói örvénylenek körülötte, mintha egy egész baromfiudvar robbant volna föl. Vastag, puha tollrétegbe fúródott... Sestun röviddel utána csapódott be.

— Szegény Fizban — dünnyögte Tasa és próbálta kipislogni a szemébe toluló könnyeket, miközben csak úgy lubickolt a csirketollak óceánjában. — Utolsó igéjével tollesőt varázsolt elő, ahogy Raistlin is csinálta már. Hitted volna? Egyszerűen előteremtette azokat a tollakat!

Odafönt a fogaskerék egyre gyorsabban pörgött és az elszabadult lánc úgy rohant rajta, mintha örvendezne kötelékei elvesztésének.

Odakint az udvaron eluralkodott a káosz.

— Ide, gyorsan! — rohant ki Tanis az ajtón üvöltve. Tudta, hogy elérte őket a végzet, de mégsem adta meg magát. A társaság harcra készen köré gyűlt és csak meredt rá várakozón. — Futás a bányákhoz! Fedezékbe! Verminaard és a vörös sárkány nem ment el! Csapdába estünk, bármelyik pillanatban itt lehetnek a nyakunkon.

Társai komor képpel bólogattak: mindnyájan belátták a helyzet reménytelenségét... vagy kétszáz yardnyi nyílt, sima terepen kell átrohanniuk, mielőtt biztonságos helyre érnek.

Igyekeztek a nőket és gyerekeket a lehető leggyorsabban terelni maguk előtt, persze nem sok sikerrel, hiszen minden anyának meg kellett találnia a saját csemetéjét. Ekkor Tanis a bányák felé nézett és elkáromkodta magát. Amint a rabok meglátták, hogy a családjaik kiszabadultak, gyorsan végeztek az őrséggel és máris rohantak az udvar felé. Nem így szólt a terv! Mi juthatott Elistan eszébe? Pillanatokon belül nyolcszáz megvadult ember tülekedik majd az udvar közepén egy tenyérnyi fedezék nélkül. Vissza kell fordítania őket délnek, a hegyek felé!

— Hol van Eben? — kiáltotta oda a lovagnak.

— Utoljára azt láttam, hogy a bányák felé rohan, de nem jöttem rá, miért...

A hirtelen fölismeréstől Sturm és a félelf egyszerre tátotta el a száját.

— Hát persze — sóhajtotta Tanis csöndesen s hangját elnyelte a kavarodás —, a kép összeállt.

Mialatt Eben a bányák felé nyargalt, csak arra gondolt, hogy teljesítse Pyros parancsát. Még ebben a fölbolydulásban is valahogy meg kell találnia a Smaragdembert. Azzal tisztában volt, hogy Verminaard és a sárkány mit művelnek majd ezekkel a szerencsétlenekkel. Egy pillanatra még meg is sajnálta őket... végül is nem volt velejéig romlott és gonosz. Csupán már jó régen rájött, melyik fél lesz majd a győztes és úgy határozott, hogy egyszer végre neki is a nyertes oldalán a helye.

Amikor a családja szerencsecsillaga leáldozott, Ebennek egyetlen tulajdona maradt, amit eladhatott: önmaga. Értelmes volt, ügyesen bánt a karddal, és olyan hűséges, amennyire megfizették. Egyik északi vevővadász kőrútján akadt össze Verminaarddal. Lenyűgözte a Nagyúr hatalma, — és lassacskán beférkőzött a gonoszság e papjának bizalmába. Ám, ami még ennél is fontosabb: Pyros számára is hasznossá tette magát. A sárkány vonzónak, okosnak, találékonynak és... néhány próbatétel után megbízhatónak ítélte őt.

Ebent közvetlenül a sárkányfattyak seregének támadása előtt küldték vissza otthonába, Kapu városába.

Szökevénynek álcázta magát és hozzálátott egy ellenálló csoport megszervezéséhez. Az, hogy belebotlott a Pax-Tharkasba először behatolni próbáló Gilthanas elf csapatába, olyan vak-szerencse volt számára, amely csak még jobban elmélyítette Pyroshoz és Verminaardhoz fűződő kapcsolatát. Amikor végül még a papnő is a karmai közé került, nem akart hinni a szerencséjének. Ez csak azt jelentheti — gondolta magában —, hogy különösen kegyes hozzá a Sötétség Királynője. Imádkozott is érte, hogy űrnője tovább is jó szemmel nézzen rá. Ahhoz, hogy a Smaragdembert megtalálja ebben a káoszban, igencsak elkel az isteni segítség. Emberek százai nyüzsögtek a bányában teljes bizonytalanságban. Itt az alkalom, hogy még egy szívességet tegyen Verminaardnak. — Emberek, Tanis azt akarja, hogy vonuljatok az udvarba – kiáltotta —, és csatlakozzatok a családjaitokhoz!

— Ne! Nem ez a terv! — próbálta Elistan üvöltve megállítani a tömeget, de már késő volt. A férfiak megpillantották kiszabadult hozzátartozóikat, és kirontottak celláikból. A kavarodást még súlyosbította néhány száz mocsári törpe: ők is előzúdultak a bányákból, hogy csatlakozzanak a vigassághoz, amiről azt hitték, hogy valami ünnepség. Eben lázasan kereste a tömegben a Smaragdembert, s végül úgy döntött hogy körülnéz a cellákban is. Megint ráhibázott: a férfi egyedül ült egy üres cellában és közömbösen bámult maga elé. Eben gyorsan mellételepedett és vadul törni kezdte a fejét, hogy is szokták szólítani az illetőt... valami fura, régimódi néven...

— Berem — szólalt meg rövid idő múltán —, Berem!

A férfi fölnézett, hosszú hetek gyötrelmes magánya után arcán végre némi érdeklődés mutatkozott. Korántsem volt süketnéma, ahogy Varangyh föltételezte róla. Inkább saját, titkos küldetésének megszállottja volt. És persze ember és most, hogy emberi hang ejtette ki tulajdon nevét, rendkívül kellemes érzés töltötte el.

— Berem — mondta még egyszer Eben és idegesen nyaldosta az ajkát. Most, hogy végre megvan, akit keresett, nem tudta, mit is kezdjen vele. Meggyőződése volt, hogy amint a sárkány lecsap odakint azokra a szerencsétlenekre, első dolguk az lesz, hogy a bányák felé meneküljenek. Ki kell jutnia innen Beremmel, még mielőtt Tanis elkapná őket. De hová menjenek? Bevihetné őt Pax-Tharkas várába, ahogyan Pyros parancsolta, de ez a gondolat egyáltalán nem tetszett neki. Verminaard egész biztosan beléjük botlik, fölébred benne a gyanú, és esetleg olyan kérdéseket tesz föl, amelyekre ő nem tudja a választ.

Nem, az egyetlen hely, ahová elviheti őt és biztonságban is lehet vele, az Pax-Tharkas falain kívül van. Meghúzhatják magukat a vadonban, míg elcsitul a káosz, aztán éjszaka visszaosonhatnak az erődbe. Döntését meghozván, Eben megfogta a férfi karját és talpra segítette őt.

— Alighanem valami összecsapás készül odakint — mondta. — Azért jöttem, hogy elvigyelek innen és biztonságba helyezzelek, míg a csetepaté véget ér. Én a barátod vagyok... érted?

A másik bölcs pillantással mérte végig. Nem az elfek kortalan tekintete volt ez, hanem egy olyan emberé, aki számtalan évet töltött el megpróbáltatások és szenvedés közepette. Berem rövid sóhajtással bólintott válaszul. Verminaard mérgesen rontott elő lakosztályából, menet közben rángatva föl páncélozott bőrkesztyűjét. Egy sárkányfattyú trappolt a nyomában, kezében a Nagyúr “Éj hozó” nevű, fekete jogarával. Odakint több sárkányfattyú várakozott Verminaard röptében odavetett parancsaira, miközben a vezérük végigrohant a folyosón Pyros tanyája felé.

— Nem, ostobák, ne hívjátok vissza a sereget! Ezt az ügyet egy pillanat alatt elintézem! És estére Qualinosti is lángokban áll. Embar! — üvöltötte, föltépve a sárkányfészekhez vezető ajtót. Kilépett a párkányra, fölnézett az erkélyre, és a füstön és lángokon keresztül, a távolból meghallotta a sárkány bömbölését.

— Embar! — semmi válasz. — Mennyi időbe telik elkapni egy pár nyavalyás kémet? — ordította ingerülten, majd megfordult és majdnem orra esett a mellette álló sárkányfattyú kapitányban.

— Parancsolja fenséged a sárkánynyerget?

— Nem, még nincs itt az ideje. Különbén is, azt csak harcban használom és odakint nem lesz semmiféle csata, csak pár száz rabszolgát kell megégetni.

— De a foglyok a bányákban elintézték az őröket és most éppen a családjukkal találkoznak az udvaron.

— Mekkora haderővel rendelkezel?

— Közel sem elegendővel, Nagyúr — válaszolta a kapitány elhomályosuló szemmel. Sohasem értett egyet a helyőrség kifárasztásával. — Negyvenen, legföljebb ötvenen lehetünk, háromszáz férfival és ugyanannyi nővel szemben. És az asszonyok biztosan harcolni fognak a férjeik oldalán, s ha netán rendezik a soraikat és elmenekülnek a hegyekbe...

— Fenét! Embar! — ordította ismét Verminaard, s közben súlyos fémdarab dobbanását hallotta az erőd valamelyik távolabbi részéből. Aztán újabb hang jutott el a tudatáig: a századokon keresztül mozdulatlan hatalmas kerék nyikorogva és tiltakozva munkához látott. A Nagyúr éppen azon töprengett, mit jelenthetnek azok a baljós zörejek, amikor Pyros visszaszállt a fészkére.

Azonnal kirohant a párkányra, amint a sárkány elsuhant mellette. Gyorsan és ügyesen fölpattant Pyros hátára. Bár kölcsönösen utálták egymást, kiváló harci együttest alkottak. A gyengébb fajok iránti gyűlölet, a hódítás és a hatalomvágy sokkal szorosabbra fűzte kapcsolatukat, mint azt akármelyikük szívesen elismerte volna.

— Röpülj! — ordította Verminaard és Pyros a levegőbe emelkedett.

— Hiábavaló, barátom — mondta Tanis nyugodtan a lovagnak és a vállára tette a kezét, mialatt Sturm őrjöngve próbált rendet teremteni. — Csak kimerülsz... őrizd meg inkább az erődet a harchoz!

— Nem lesz itt harc — köhögött Sturm, rekedten, az üvöltözéstől. — Csapdában pusztulunk el, mint valami patkányok! De miért nem hallgatnak a szóra ezek a tébolyultak?

Az udvar északi csücskében álltak, alig húsz lábnyira Pax-Tharkas főkapujától. Messze délen láthatták a hegyeket és bennük a reményt. Mögöttük a hatalmas várkapu, amely bármelyik pillanatban föltárulhat, hogy bebocsássa a sárkányfattyak nagyszámú seregét, e ráadásul, valahol e falak között ott rejtőzik még Verminaard és a vörös sárkány.

Elistan is hiábavalóan nyugtatgatta népét és biztatta az embereket, hogy induljanak el délnek, ám a férfiak makacsul keresték asszonyaikat, az anyák gyermekeiket. Néhány összeverődött család lassan megindult déli irányba, de túl lassan és túl későn.

Mert ekkor, vérvörösen lángoló üstökösként előtört Pax-Tharkas várából Pyros. Széles bőrszárnyát ék alakban a testéhez szorította, hatalmas farka hosszan nyúlt el mögötte. Karmos mellső lábát begörbítve tartotta a teste előtt, amint egyre növelte röptének gyorsaságát. Hátán ott lovagolt a Sárkány Nagyúr, rémítő maszkjának aranyozott szarva megvillant a reggeli napfényben. Verminaard mindkét kezével a sárkány tüskés sörényébe kapaszkodott, amint fölröppentek a napfényes égboltra, és éji homályba borították odalent az udvart.

A tülekedőket rögtön megbénította a sárkányiszony. Hang nem jött ki a torkukon, lábuk a földbe gyökerezett, s csak arra voltak képesek, hogy az elkerülhetetlen halál biztos tudatában egymásba kapaszkodva összeboruljanak a félelmetes jelenség előtt.

Verminaard utasítására Pyros leszállt a vár egyik tornyára. A Nagyúr némán, tajtékzó haraggal nézett ki szarvas sárkánymaszkja mögül.

Tanis, aki tehetetlen undorral nézte, egyszer csak megérezte a karján Sturm szorítását. — Odanézz! — mutatott a lovag északra, a várkapu felé.

Tanis vonakodva szakította el tekintetét a Sárkány Nagyúr alakjától, és meglátta, amint két alak rohan az erőd bejárata felé. — Eben! — kiáltotta hitetlenül —, de ki az a másik mellette?

— Nem menekülhet! — ordított föl Sturm, s mielőtt Tanis megakadályozhatta volna, a másik kettő után vetette magát. A nyomába szegődő félelf vöröses villanást vett észre a szeme sarkából: Raistlin volt az, ikertestvére társaságában.

— Nekem is akad némi elszámolnivalóm ezzel az emberrel — sziszegte a mágus. A hármas akkor érte utol a lovagot, amikor az a gallérjánál fogva a földre terítette Ebent.

— Áruló! — bömbölte Sturm teli torokból —, bár ma én is meghalok, téged magam előtt küldelek Abyss mélységes mélyére! — Kirántotta kardját és nekiszegezte Eben nyakának. Ekkor Eben társa hirtelen hátrafordult, odalépett hozzájuk és megfogta Sturm kardot emelő karját.

Sturm felhördült. Fegyvert szorító keze elernyedt, amint döbbenten meredt az előtte föltáruló jelenségre. A bányából való pánikszerű menekülés közben a férfi inge elszakadt. A húsába ágyazva, a mellkasa közepén ragyogó, zöld ékkő villant. A napfény félelmetes csillogással táncolt a férfiököl nagyságú smaragdon. Pokoli volt az a zöld fény.

— Még soha nem láttam és nem is hallottam ilyen varázslatról — lihegte Raistlin döbbenten, miután bénultan megálltak mindhárman Sturm mellett.

Bérem, amint észrevette a testére szegeződő tekintetüket, ösztönösen összehúzta a mellén elszakadt ingét, aztán elengedte Sturm karját és elfutott a kapu felé. Eben is talpra kecmergett és utána támolygott.

Sturm előrelendült, de a félelf megállította.

— Ne! Már késő — mormolta —, most máson kell törnünk a fejünket!

— Tanis, odanézz — kiáltotta Caramon és a széles kapu fölé mutatott.

Az erős főkapu fölött a vár kőfala egy helyütt megnyílt: egyre szélesedő repedés keletkezett rajta. Eleinte csak egy-egy, majd egyre több terjedelmes gránittömb hullott alá a nyílásból, olyan erővel csapódva a földhöz, hogy a kövezet darabokra törött és sűrű porfelhő emelkedett a levegőbe. A dübörgésen túl jól hallhatták, amint a vastag lánc nyikorogva szabadjára engedi a gépezetet.

Az első gránittömbök éppen akkor zuhantak le, amikor Eben és Bérem a kapuhoz ért. Eben fölsikoltott és szánalmasan, ösztönösén védekezve emelte feje fölé a karját. A mellette álló férfi fölnézett és... legalábbis a távolból úgy tűnt, halkan fölsóhajtott. A következő pillanatban mindkettőjüket maga alá temette a sok tonnányi lezúduló szikla, amint az ősi védelmi rendszer eltorlaszolta Pax-Tharkas kapuját.

— Ez lesz az utolsó arcátlan tettetek! — bömbölte Verminaard. Szavait az alázuhanó sziklák robaja némította el, amitől csak még jobban meg-dühödött. — Fölkínáltam nektek a lehetőséget, hogy dolgozhattok Királynőm még nagyobb dicsőségére. Gondot viseltem rátok és a családotokra, de ti csökönyösek vagytok és ostobák. Ezért az életetekkel lakoltok! — Ezzel a Sárkány Nagyúr magasra emelte “Éjhozó” nevű jogarát. — Elpusztítom a férfiakat! Elpusztítom az asszonyokat... és elpusztítom a kölyköket!

A Sárkány Nagyúr érintésére Pyros kiterjesztette szárnyát és a levegőbe emelkedett. Hatalmas lélegzetet vett és fölkészült rá, hogy lecsapjon a nyílt udvaron rémülten üvöltöző embertömegre és tüzes leheletével szénné égesse őket.

De a sárkány halálos röptének valami útját állta. Virágeső kitört az épületből és a szertehulló törmelék közül egyenesen Pyrosra vetette magát.

Az ősöreg sárkányon mostanra elhatalmasodott a téboly. Ismét rátört gyermekei elveszítésének lidérces álma. Maga előtt látta az ezüst— és aranysárkányokon ülő lovagokat és a napfényben gonoszul megvillanó sárkánydárdákat. Hiába könyörgött gyermekeinek, hogy ne vegyenek részt a kétségbeesett harcban, hiába győzködte őket, hogy a háború a végéhez közeleg. Bohó fiatalságukban meg sem hallgatták, kiröppentek és otthagyták őt a fészkén, könnyek között. Miközben lelki szemei előtt megjelent a végső, véres összecsapás és látta gyermekeit a sárkánydárdák által elpusztulni, meghallotta Verminaard kiáltását:

— Elpusztítom a kölyköket!

És ugyanúgy, mint sok évszázaddal ezelőtt, Virágeső felröppent, hogy a védelmükre keljen.

A váratlan támadástól megbénult Pyros a legutolsó pillanatban siklott féke, hogy elkerülje az öreg sárkány egyenesen védtelen oldalának szegezett, töredezett, de még mindig halálos erejű fogait. Virágeső iszonyatos csapást mért az ellenfele egyik hatalmas szárnyát mozgató vastag izomkötegre. Pyros oldalra fordult a levegőben, és előrenyújtott mellső lábának borotvaéles karmaival mélyen fölhasította a nősténysárkány puha hasát.

Tébolyában Virágeső nem is érezte a fájdalmat, de a nagyobb és fiatalabb hímsárkány csapásának ereje hátravetette a levegőben.

A fél fordulat a hímsárkány ösztönös védekező manővere volt: így magasabbra szállhatott és időt nyerhetett a végső támadáshoz. Viszont megfeledkezett a “lovasáról”. Sárkánynyereg híján — amelyet csak ütközetben használtak —, Verminaard keze lecsúszott a “paripája” nyakáról, és a Nagyúr lepottyant az udvarra. Zuhanása nem tartott soká, így különösebb baj nélkül ért földet és megúszta néhány karcolással és múló szédüléssel.

Az udvaron lévők közül csaknem mindenki rémülten futásnak eredt, amikor meglátták, hogy rögtön talpra áll, de az udvar északi végében négy alak elszántan a helyén maradt. Verminaard azonnal felfedezte őket, és most e négyessel fordult szembe ádáz elszántsággal.

Virágeső megjelenése és váratlan támadása Pyros ellen fölrázta a foglyokat páni félelmükből. A látvány és az, hogy Verminaard, mint valami rémületes istenség egyenesen a tömeg közepébe zuhant, megtette azt, amit a többiek, Elistannal együtt képtelenek voltak elérni. Az emberek megszabadultak a bénító rettegéstől, észhez tértek és máris rohantak délnek, a hegyek biztonsága felé. A sárkányfattyak kapitánya ekkor katonáit a menekülők közé vezényelte, s közben egy szárnyas küldöncöt menesztett a távolodó sereg visszarendelésére.

A sárkányfattyak a tömegbe rontottak, de tévedtek, ha azt hitték, hogy ezzel újabb pánikot kelthetnek. Ezek az emberek már éppen eleget szenvedtek: egyszer még a szabadságukról is lemondtak az ígért béke és biztonság reményében. Most már világosan látták, hogy addig nem lehet béke, amíg ezek a szörnyek Krynn földjén dübörögnek. Vigasz és Kapu népe, férfiak, nők, gyerekek minden elképzelhető, kezük ügyébe kerülő szánalmas fegyverrel: kő— és szikladarabokkal, puszta kézzel, foggal-körömmel nekiestek támadóiknak.

A társaság tagjai elszakadtak egymástól a kavargó tömegben. Laurana került mindenkitől a legtávolabb. Gilthanas megpróbált a közelében maradni, de a küzdők elsodorták tőle. Az elf hajadon soha nem tapasztalt rémülettel keresett menedéket, és kivont kardjával a kezében az erőd falához hátrált. Miközben iszonyodva nézte a dühöngő csatát, egy férfi rogyott előtte a földre... hasára szorított kezét vörösre festette kiömlő vére. Halálba merevedő szemét a lányra vetette, vére tócsába gyűlt alatta. Laurana a rémülettől bénultan meredt az egyre növekvő foltra, amikor hirtelen valami neszre lett figyelmes. Reszketve fölpillantott... egyenesen a haldokló férfi gyilkosának hüllőszemébe.

A sárkányfattyú amint észrevette a rettenettől láthatóan dermedt elf nőt, máris nekikészült a könnyű öles gyönyörének. Véráztatta kardját végignyalta hosszú nyelvével, átugrotta áldozata tetemét és Laurana felé vetette magát.

Az elf lány kardját görcsösen megmarkolta, torka a félelemtől kiszáradt; vakon előredöfött és fölfelé rántotta fegyverét. A sárkányfattyút váratlanul érte a csapás. Laurana belemélyesztette fegyverét a hüllőlény testébe... érezte, amint a borotvaéles elf penge keresztülhatol a páncélon és a húson, hallotta a csontok csikorgását és a teremtmény utolsó hörgését. A kővé merevedő test kirántotta kezéből a fegyvert, de Laurana, saját legnagyobb meglepetésére, józanul arra gondolt, amit a harcosok elbeszéléséből már tudott: ha vár egy percet, a megkövült test porrá válik és akkor visszaszerezheti kardját.

Tombolt a csatazaj körülötte: sikolyok, halálhörgés, puffanások, acél csattogása és fájdalmas nyögések töltötték be az udvart, de ő az egészből nem hallott semmit.

Nyugodtan várt, míg a tetem valóban szétporlad. Akkor lehajolt, kezével félresöpörte a port, megragadta kardja markolatát és magasra emelte a pengét. A vérfoltos kardon megcsillant a napfény... ellenségének haló pora ott hevert előtte. Körülnézett, de Tanist sehol sem látta... és a többieket sem! Csak arra gondolhatott, hogy már mindnyájan halottak, és a következő pillanatban talán őt is eléri végzete.

Laurana fölnézett a napfényben fürdő kék égboltra. A világot, amelyet talán mindjárt el kell hagynia, mintha újrateremtették volna: minden tárgy, minden kődarab és falevél fájdalmas tisztasággal rajzolódott ki előtte. Langyos, illatos déli szellő kerekedett és hátraszorította az északon, szülőföldje fölött tornyosuló zivatarfelhőket. Laurana félelme egy szempillantás alatt elszállt, bátran emelte kardját a magasba... amelynek pengéjén megvillantak a reggeli nap sugarai.

15 A Sárkány Nagyúr. Virágeső gyermekei

Verminaard tüzetesen megnézte magának a négy férfit és azonnal rájött, hogy azok nem rabszolgák. Aztán fölismerte bennük az aranyhajú papnő útitársalt. Tehát ezek azok, akik győzelmet arattak Onyx fölött Xak-Tsaroth romvárosában, megszöktek a rabszállítmányból és behatoltak Pax-Tharkas erődjébe. Úgy érezte, hogy már rég ismeri őket: a régmúlt dicsőség földúlt földjének lovagját, a magát embernek álcázó félelfet, a megnyomorodott, beteg varázslót és ikertestvérét — az emberóriás harcost, akinek az esze legalább úgy vág, mint izmos kezében a kard.

Érdekes összecsapás lesz, gondolta magában. Majdhogynem örült a várható kézitusának... oly régen volt része benne. Már nagyon megunta, hogy egy sárkány hátáról kell parancsokat osztogatnia seregeinek. Embarra gondolva fölpillantott az égre, vajon szükség esetén számíthat-e a segítségére?

De úgy látszott, hogy a vörös sárkánynak is megvan a maga gondja. Virágeső már akkor csatázott, amikor Pyros még ki sem kelt a tojásból. Hiányzó erejét pótolta alattomos ravaszsága. Az eget lángok hasogatták és vörös esőként hullott alá a sárkányvér.

Verminaard megvonta a vállát és visszavonult a feléje közeledő négy komor alakhoz. Hallotta, amint a mágiához értő figyelmezteti társait: Verminaard a Sötétség Királynőjének Papja, s így segítségért fordulhat úrnőjéhez. Kémeitől a Nagyúr azt is tudta, hogy ez a mágus, bár fiatal még, különös erővel rendelkezik és komoly veszélyt jelent.

A négyes nem szólt egy szót sem. Közöttük nem volt szükség beszédre, de az ellenségnek sem volt egymással megtárgyalnivalója. Mindkét oldalon érezhető volt a gyűlölet béklyózta megbecsülés. A harci láznak itt nem volt semmi keresnivalója: ezt a csatát hideg szívvel vívják meg. És a legfőbb győztes maga lesz a halál!

A négyes csak jött előre, széthúzódva, hogy bekerítse őt, mivel nem volt semmi, aminek nekivethette volna a hátát. Verminaard lekuporodott és széles ívben meglendítette Éjhozó pálcáját, ezzel visszatartva őket, hogy jobban megfontolhassa tervét. Gyorsan ki kell egyenlítenie az esélyeket. A gonoszság papja jobb kezébe kapta Éjhozót és izmos lábainak minden erejével előre rugaszkodott. Váratlan mozdulata meglepte ellenfeleit. De még nem emelte a magasba jogarát. E pillanatban csak halálos érintésére volt szüksége. Raistlin előtt dobbant le a földre, kinyújtott kezével megragadta a varázsló vállát és gyors imát mormolt a Sötét Királynőjéhez.

Raistlin fölsikoltott: láthatatlan, gonosz fegyverektől sebzetten, iszonyú fájdalommal rogyott a földre. Caramon dobhártyaszaggató bömböléssel vetette magát a sötét papra, de Verminaard fölkészülten várta. Meglendítette Éjhozót és szikrázó csapást mért a harcosra. — Éjfél! — suttogta Verminaard és Caramon ordítása a rémület sikolyába váltott, amint a varázsjogar elvakította látását.

— Nem látok! Tanis, segíts — kiáltotta a vakon támolygó harcos. Verminaard komoran fölnevetett és súlyos csapást mért a fejére. Caramon a földre omlott, akár egy letaglózott bivaly.

Szeme sarkából Verminaard meglátta, amint a félelf felé ront, kezében egy ősi, kétkezi, elf mester kovácsolta pallossal. Megpördült és Éjhozó súlyos, tölgyfa nyelével kivédte Tanis kardjának csapását. A küzdő felek egy pillanatra egymásnak feszültek, de Verminaard nagyobb testi ereje felülkerekedett és földre terítette Tanist. Solamnia lovagja tisztelgésre emelte pallosát... súlyos hibát vétve e mozdulattal. Ezzel időt adott Verminaardnak, hogy egyik titkos zsebéből előhúzzon egy apró acéltűt. Fölemelte és még egyszer a Sötétség Királynőjéhez fohászkodott: siessen papja segítségére. A támadásba lendülő Sturm egyszer csak megérezte, hogy teste mindinkább elnehezül, majd tehetetlen mozdulatlanságba dermed.

A földön fekvő Tanist pedig láthatatlan kéz szorította le. Moccanni sem bírt, még a fejét sem fordíthatta félre, nyelve megdagadt... szólni sem tudott. Hallotta Raistlin fájdalomtól elcsukló ordítását. Még eljutott tudatáig Verminaard sátáni kacaja és a Sötétség Királynőjéhez zengő dicshimnusza. Csak annyit látott magatehetetlenül, hogy a Sárkány Nagyúr jogarát a magasba emeli és a lovaghoz lép, hogy végezzen vele.

— Baravats, Kharas! — szólalt meg Verminaard Solamnia nyelvén. Kegyetlen gúnnyal tisztelgésre emelte pálcáját, majd megcélozta vele Sturm fejét, tudván, hogy annak halála a lehető legkegyetlenebb lesz egy lovag számára, hiszen azt az ellenség könyörületéből nyeri el.

Ekkor váratlanul egy kéz ragadta meg Verminaard csuklóját. Döbbenten nézett a belémarkoló női kézre, amelynek szorítása az ő erejéhez volt méltó, és szent jósága az ő gonoszságával mérhető. Az érintés Verminaardot megzavarta, a Sötétség Királynőjéhez üvöltő fohásza megtört.

A Királynő maga is fölpillantott, és egy fehér öltözéket, csillogó páncélt viselő, sugárzó istenalakot látott megjelenni gonosz tervei látóhatárán. Nem mert szembeszegülni ezzel az istenséggel, visszatérte teljesen váratlanul érte... menekülésre fogta a dolgot, hogy újra fölmérhesse lehetőségeit, átalakítsa haditervét, mivel... most első ízben döbbent rá, hogy veszthet. A Sötétség Királynője tehát visszavonult és sorsára hagyta papját.

Sturm érezte, amint elszáll belőle a bénító varázslat és ismét urává válik izmainak. Meglátta, amint Verminaard dühödten Aranyholdra támad, és vadul lecsap a lányra. A lovag feléjük iramodott, s közben észrevette Tanis kezében az elf kard pengéjének villanását.

Mindketten Aranyhold segítségére rohantak, de Zúgószél megelőzte őket. Félretaszította kedvesét és kardforgató kezével fogta föl a jogar Aranyhold fejének szánt csapását. Zúgószél még hallotta a sötét pap “Éjfél!” kiáltását és szemét ugyanaz a sötétség homályosította el, amely Caramont is harcképtelenné tette.

Ám Que-shu harcosa számított erre a trükkre és nem esett kétségbe tőle. Hallásával még most is érzékelte ellenfelét. Erővel fojtotta el a sebesülése okozta fájdalmat, bal kézbe kapta fegyverét és egy hatalmasat döfött oda, ahonnan ellensége rekedt lihegését hallotta. Kardja azonban a Sárkány Nagyúr erős páncélján megcsúszott és kiesett a kezéből. Zúgószél most a tőre után kapott, bár tudta, hogy helyzete reménytelen, biztos halál vár rá. Verminaard ekkor fogta föl, hogy magára maradt, lelki támasza elhagyta. Kétségbeesetten még egyszer Sötét Királynőjéhez fohászkodott, de az már elfordult tőle és rég saját harcát vívta.

Verminaard arca verejtékezett a sárkánymaszk alatt. Zihálva átkozta fojtogató sisakját... de túl későn jött rá, hogy így képtelen a kézi tusára: az álarc miatt nem lát ki oldalra. Maga előtt látta a sebesült, látásától megfosztott síkföldit, akit most könnyűszerrel megölhetett volna, de másik két támadó harcos is ott volt a közelében. A lovag és a félelf megszabadult a gonosz varázslatától és sebesen közeledett felé. Hallotta lépteik dobogását. Valami mozgást érzékelt, gyorsan megpördült és látta a felé rohanó Tanist, kezében a villogó elf pengével. De hol lehet a lovag? Verminaard visszafordult, hátralépett, és jogarával próbálta távol tartani magától támadóit, míg szabad kezével sárkánysisakját igyekezett letépni a fejéről.

Elkésett! Abban a pillanatban, ahogy keze megragadta a sisak rostélyát, Kith-Kanan varázskardja átdöfte a páncélját és belehatolt a hátába. A Sárkány Nagyúr dühödten fölüvöltött és ismét megpördült, hogy lássa, amint Solamnia lovagja bukkan föl vérben forgó szeme előtt. Sturm atyjának ősi pengéje a hasába fúródott. Verminaard térdre rogyott, még most is küzdött a sisakkal, de levegője elfogyott és nem látott semmit. Még egy kardcsapást érzett, és mindent eltakart előle a ráomló sötétség.

A magasban, a számtalan sebből vérző Virágeső már alig élt, amikor meghallotta gyermekei felé szálló kiáltását. Teljesen megzavarodott, elveszítette tájékozódóképességét: úgy érezte, hogy Pyros minden irányból egyszerre ront rá. Ekkor hirtelen meglátta a nagy vörös sárkányt: ott tornyosult előtte, eltakarva a hegyek ormát. Virágeső fölfogta az esélyt: még megmentheti a gyermekeit!

Pyros pusztító lángcsóvát fújt, egyenesen az ősöreg vörös sárkány képébe. Elégedetten látta, hogy ellenfele feje összeég, szeme kifordul üregéből.

De Virágeső mit sem törődött a szemét kiégető, látását mindörökre elhomályosító lángokkal: vakon szállt, egyenesen neki Pyrosnak.

A dühtől és fájdalomtól elborult elméjű, hatalmas hím sárkány úgy érezte már, hogy sikerült végeznie támadójával, s így váratlanul érte a roham. Ekkor újabb gyilkos tűzcsóvát préselt ki a torkán, de hiába, helyzete végzetes volt: Virágeső beszorította a hegység sziklás oldalához. Nem volt hová menekülnie, nem volt helye a megforduláshoz... Virágeső, valaha hatalmas erejű testének minden lendületével nekirontott, úgy csapott le rá, akár egy isteni kéz mozgatta dárda. A két sárkány nekiütközött a hegyoldalnak. A csúcs megremegett és kettérepedt, s a magas hegy meredek oldalát elborították a lángok.

Évekkel később, amikor Virágeső pusztulása már legendává vált, némelyek azt állították, hogy néha hallják egy sárkánynak az őszi szél szárnyán tovaszálló, elhaló kiáltását:

“Gyermekeim...!”