Az öregember

Tika Waylan nagyot sóhajtva kiegyenesedett és megmozgatta a vállát, hogy kilazítsa elgémberedett izmait. A szappantól síkos fölmosórongyot a dézsába pottyantotta és körülpillantott az üres helyiségben.

Egyre nehezebb volt rendben tartani az öreg vendégfogadót. A falfelületek meleg színű fényén ugyan látszott a sokéves, szeretetteljes ápolás nyoma, de sem a szeretet, sem a viasz nem rejthette el az ősöreg asztalok réseit és repedéseit, vagy akadályozhatta meg, hogy némelyik vendég váratlanul egy szálkába ne üljön. Az Otthon nevű vendégfogadó nem volt olyan különleges hely, mint amilyenekről a lány Menedék városában hallott. Viszont kényelmes volt. Az eleven fa, amelybe építették, vénséges ágaival szeretve ölelte körül falait, eresztékeit pedig olyan gondosan illesztették az ágakhoz, hogy senki sem tudta volna megmondani, hol ér véget a természet műve és hol kezdődik az emberé. A bárpult olyan volt, akár a hullámvasút, amely csillogón karolta át a súlyát tartó kedves fatörzset. Az ablaknyílásokat védő foltos üveglapok meleg színek fölvillanó sugaraival hintették be a helyiséget. Dél közeledtével az árnyak lassan szertefoszlottak. Az Otthon vendégfogadó hamarosan megnyílik a vendégek előtt. Tika még egyszer körülnézett és elégedetten elmosolyodott. Az asztalok mind ragyogóan tiszták. Már csak a padló felsöprése maradt hátra. Épp hozzálátott, hogy félrerakja a súlyos padokat, amikor illatos felhőbe burkolózva Otik bukkant föl a konyhaajtóban.

— Megint egy ragyogó napnak nézünk elébe... az idő is szép, a forgalom is jónak ígérkezik — mondta, terjedelmes testét a bárpult mögé préselve. Vidáman fütyörészve látott hozzá a söröskorsók rendezgetéséhez.

— Jobban szeretném, ha a forgalom kissé hűvösebb, az idő meg valamivel melegebb lenne — dünnyögte Tika egy padot a helyére húzva. — Tegnap térdig lejártam a lábam, és igazán kevés köszönetet, s még annál is kevesebb borravalót kaptam. Micsoda sötét társaság! Mindenki olyan ideges, a legkisebb neszre is a plafonon vannak. Tegnap este leejtettem egy korsót, és Lassú, szavamra, kardot rántott.

— Ugyan! — mordult rá Otik. — Lassú a Vigaszi Fürkészek Testőre. Azok mindig idegesek. Te is az lennél, ha Hedericknek kellene dolgoznod, annak a fanatikus...

— Vigyázz a szádra! — figyelmeztette Tika.

Otik megvonta a vállát. — Hacsak a Főteokrata nem tanult meg repülni, sehogy sem hallgathat ki bennünket. Hamarabb meghallanám a csizmája dübörgését a lépcsőn, mint ő engem. — De Tika elégedetten nyugtázta, hogy azért mégis lehalkította a hangját. — Vigasz lakói sokkal többet már nem képesek elviselni, nekem elhiheted. Emberek csak úgy eltűnnek, a csuda tudja, hová hurcolják el őket. Szomorú idők járnak. — Megcsóválta a fejét, de nyomban meg is enyhült: — Az üzletnek viszont jót tesz a dolog.

— Amíg be nem zárat bennünket — jegyezte meg Tika sötéten. Megragadta a söprűt, és lendületesen nekilátott a takarításnak.

— Még a teokratáknak is meg kell tömniük a hasukat meg leöblíteniük a torkukat a sok tűz és kénkő után. — Otik fölkuncogott: — Biztosan tikkasztó munka lehet nap mint nap az Új Istenekről papolni az embereknek... hiszen minden áldott este itt ücsörög.

Tika abbahagyta a söprést és a pultnak támaszkodott.

— Otik — szólalt meg komolyan, aggodon. — Más szóbeszéd is járja... háborút emlegetnek. Seregek gyülekeznek északon. Aztán itt vannak azok a különös, csuklyás alakok a városban. Ott lebzselnek a Főteokrata körül. Mindenféléket kérdezgetnek.

Otik szeretettel nézett a tizenkilenc éves lányra, kinyújtotta a kezét és gyöngéden megpaskolta az arcát. Valahogy ő lett az apja, mióta saját gyermeke oly titokzatos körülmények között eltűnt. Megsimogatta a lány vörös tincseit.

— Hogy háború? Fenét! — böffentette. — Az Összeomlás óta folyton csak háborúról fecsegnek. De ez csak szóbeszéd, gyermekem. Lehet, hogy maga a teokrata terjeszti, hogy kordában tartsa vele a népet.

— Nem tudom — fintorodott el Tika. — Én...

Ekkor kinyílt az ajtó.

Otik és Tika egyszerre kapták felijedten a fejüket és az ajtó felé fordultak. Nem hallották a léptek zaját a lépcsőn és ez teljesen szokatlan volt számukra. Az Otthon vendégfogadó magasan épült, egy hatalmas selyemfa ágai közé, mint Vigasz városának bármely más épülete, a kovácsműhely kivételével. A városlakók az Összeomlást követő zűrzavar és erőszak elől menekültek a fákra, így azután Vigasz lombok közötti várossá emelkedett és megmaradt Krynn kisszámú szépséges csodái egyikének. Durván ácsolt hidak és pallók kötötték össze a házakat, s itt a magasban zajlott a település vagy ötszáz lakójának mindennapi élete. Az Otthon nevű vendégfogadó volt Vigasz legnagyobb épülete, amely jó negyven lábnyira magasodott a föld felszíne fölött. A vénséges vén selyemfa törzsét csigalépcső ölelte körül. Ahogy Otik mondta az imént, minden vendég léptei már messziről hallatszottak, mielőtt tulajdonosuk feltűnt volna.

Hanem a vénember közeledtét sem Tika, sem Otik nem vette észre.

Az öreg göcsörtös tölgyfa botjára támaszkodva állt az ajtónyílásban, onnan pillantott körül az ivóban. Sima, szürke köpenyének csuklyáját mélyen a fejébe húzta, beárnyékolva vele arcvonásait, csak csillogó karvalyszeme villant elő alóla.

— Miben állhatok szolgálatára, Öreg Uram? — kérdezte Tika az idegent, aggodalmas pillantásokat vetve Otik felé: lehet, hogy ez a vénség egy fürkész kém?

— Hmm! — pislogott az öreg. — Nyitva vagytok?

— Háát! — tétovázott Tika.

— Hát persze — vágott közbe Otik széles mosollyal. — Lépj beljebb, Szürkeszakáll. Tika, keríts egy széket a vendégünknek! Biztosan elfáradt a hosszú mászásban.

— Mászásban? — az öregember a fejét vakargatva körülnézett a tornácon, majd lepillantott a földre. — Hát persze... a mászás... az a sok lépcső... — ezzel beljebb került és tréfásan Tika felé legyintett a botjával: — Csak folytasd a dolgodat, leányzó. Egy széket még magam is találok magamnak.

Tika megvonta a vállát, a söprű után nyúlt és folytatta, ahol abbahagyta, közben le nem vette a szemét az öregről. Az a fogadó közepén állt, mintegy szemlét tartva a helyszín és a helyiségben álló asztalok és székek fölött. Az ivó nagyméretű paszuly alakú volt, amint körülölelte a selyemfa vastag törzsét. A padlót és a mennyezetet a fa vékonyabb ágai tartották. Az öreg különös figyelemmel vette szemügyre a tűzhelyet, amely a helyiség közepétől kissé beljebb helyezkedett el. A fogadó egyetlen kőépítménye volt ez, és nyilvánvalóan törpék gondos keze munkája, amely természetes hajlással követte a fölé magasodó ágak vonalát. A kandalló oldalánál álló láda púpozva volt aprófával és fenyőrönkökkel, amelyeket a távoli nagy hegyekből cipelhettek le. Vigasz városának egyetlen lakója sem vetemedett volna arra, hogy maga alól vágja ki a nagy fákat tűzrevalónak. A konyhából nyílott egy hátsó kijárat, tulajdonképpen egy negyven lábnyi mélységű süllyesztő, amelyet csak Otik igazán kevés vendége talált kényelmesnek. Az öregember is így volt vele.

Elégedetten dörmögött magában, amint szemét végigjáratta a fogadó belsején. Ekkor Tika legnagyobb megdöbbenésére letette a botját, fölgyűrte ruhája ujját és nekilátott a bútorzat átrendezésének.

A lány abba is hagyta a takarítást, és söprűje nyelére támaszkodva így kiáltott: — Mit csinál? Az az asztal mindig is ott volt!

Hosszú, keskeny asztal állt az ivó közepén. Az öreg végigvonszolta a padlón és nekitámasztotta a selyemfa vastag törzsének, pontosan a kandallóval szemben. Azután hátralépett és megszemlélte a művét.

— így — morogta. — Jobb lesz itt, közelebb a tűzhöz. Most pedig, hozzál még két széket. Hatra lesz szükség összesen. Tika Otik felé fordult. A férfi éppen tiltakozni akart, amikor lobbanó fény csapott föl a konyhából. A szakács ordítása jelezte, hogy megint lángra kapott a serpenyőben a zsír. Otik meglódult a konyha lengőajtaja felé.

— Ártalmatlan az öreg — vetette oda a lánynak futtában. — Hadd csináljon, amit akar... amíg bajt nem tesz. Talán valami összejövetelre készül.

Tika sóhajtott válaszul, majd kívánságának megfelelően odacipelt az öregnek még két széket. Letette őket, ahová a furcsa vendég kérte.

— Most pedig — dörmögte az öregember vizslaszemmel körülnézve — hozz még két széket... a legkényelmesebbeket... ide! Úgy, a tűzhely mellé, abba a homályos sarokba.

— Nem is homályos — méltatlankodott Tika. — Pontosan rásüt a nap.

— Hmm! — szűkült össze az öreg szeme —, de estére majd homályos lesz, mikorra meggyújtjuk a tüzet...

— I... Igen, akkorra biztosan — dadogta a lány.

— Hozd csak a székeket! Úgy van, jó kislány vagy. És még egyet akarok, pontosan ide — és a vénember rámutatott egy pontra közvetlenül a kandalló előtt. — Nekem!

— Fogadást rendezel, Öreg Uram? — kíváncsiskodott a lány, miközben odacipelte a fogadó legkényelmesebb, legjobban kiült karosszékét.

— Hogy? Fogadást? — A gondolat mintha mulatságosnak tűnt volna az öreg szemében. Fölkuncogott. — Igen, leányom. Méghozzá olyan fogadást, amilyet egész Krynn nem látott az Összeomlás óta. Légy készen rá, Tika Waylan! Légy készen!

Megérintette a lány vállát, megsimogatta a haját, majd recsegő-ropogó csontokkal leereszkedett a székbe.

— Egy korsó világost! — rendelkezett.

Tika elment, hogy kitöltse a sört. Odavitte az öregnek az italát és ismét hozzálátott a söprögetéshez, majd hirtelen megtorpant: vajon honnan tudhatta az öregember a nevét?

Загрузка...