Az őszi alkony sárkányai

Az esküvő

Az utolsó őszi nap tiszta, ragyogó hajnalra virradt. A simogató déli széltől illatos volt a levegő. Azóta lengedezett ez a szellő, mióta a dühtől tajtékzó sárkánysereg elől menekülők elhagyták Pax-Tharkas várát, csupán azt hozva magukkal, amit sietve összekapkodhattak az erődben.

Hosszú napokba telt, mire a sárkányfattyak csapatai bevették Pax-Tharkas falait; a kapukat gránittömbök torlaszolták el, a tornyokat mocsári törpék hada védte. Sestun vezetésével a törpék fölsorakoztak a várfalon, szikladarabokkal, döglött patkányokkal és olykor egymással hajigálva az ostromlókat. Ez alatt a menekülők időt nyertek a hegyekbe való visszavonuláshoz, ahol... bár néha a sárkányfattyak kisebb egységei zaklatták is őket... komolyabb veszély mégsem leselkedett rájuk.

Kova önként vállalta, hogy egy férfiakból álló kis csapat élén behatol a hegyek közé és keres valami helyet, ahol mindnyájan meghúzhatják magukat télire. Jól ismerte ezt a hegyvidéket, mivel a dombi törpék hazája innen nem messze délre húzódott. Csapatával hamar fölfedezett egy magas, sziklás csúcsok közé ékelődő völgykatlant, amelynek szűk hágóit télen teljesen betemette a hó. Ezeket a szorosokat könnyűszerrel megvédhettek a támadó csapatok ellen, és barlangok is voltak a völgyben, ahová visszahúzódhattak a tűzokádó sárkányok haragja elől. A menekülők egy veszélyes ösvényen haladva nyomultak be a hegyek közé és hamarosan elérték a völgykatlant. Egy lezúduló lavina röviddel később elrekesztette mögöttük a szorost és üldözőik elől eltakarta a nyomaikat. Hónapokba is beletelik, mire a sárkányfattyak esetleg rájuk találnak.

A völgy mélyen meglapult a csúcsok között, megvédte őket a vad szelektől és a tél havától. A környező erdőkben csak úgy hemzsegtek a vadak, a hegyoldalakon gyors patakok csörgedeztek. Az emberek elsiratták halottaikat, örvendeztek visszanyert szabadságuknak és még egy lakodalomra is sort kerítettek.

Az ősz utolsó napján, amikor a lemenő nap a haldokló sárkányok bíborával borította be a havas csúcsokat, Zúgószél és Aranyhold egybekelt.

Amikor odaálltak Elistan elé a kéréssel, hogy legyen ünnepélyes eskütételük ceremóniamestere, a férfi mélységes megtiszteltetésnek tekintette a feladatot, megkérte őket, hogy meséljék el neki népük ilyen esetekre szóló szokásait. Mindketten egyszerre válaszolták neki, hogy törzsük kihalt, Que-shu lakói mind odavesztek és velük haltak a szokásaik is.

— Ez csak a mi ünnepségünk lesz — mondta Zúgószél. — Valami újnak a kezdete, s nem az elmúlt idők folytatása.

— Bár szívünkben tovább őrizzük és tiszteljük népünk emlékét — tette hozzá Aranyhold csöndesen —, magunknak előre kell néznünk és nem hátra! A múltat ugyan tiszteljük és megőrizzük belőle a jót, és mindazt a rosszat is, amely ilyenné tett bennünket, de az a múlt többé nem uralkodhat fölöttünk.

Elistan ekkor Mishakal Korongjainak tanulmányozásába merült, hogy azokból tudja meg, mi a teendő esküvők alkalmával. Azt kérte ezek után Aranyholdtól és Zúgószéltől, hogy foglalják írásba esküjük szavait... mivel ezt az esküt az istenek színe előtt mondják ki, s az még haláluk után sem veszítheti el érvényét.

Que-shu törvényei közül csak egyet tartott meg az ifjú pár: azt, amely szerint a nászajándékot sem a menyasszony, sem a vőlegény nem vásárolhatja meg pénzért. Azt mindkét szerelmesnek a saját kezével kell elkészítenie, s ezeket az ajándékokat az eskü szavainak elhangzása közben kell átadniuk egymásnak.

Amikor a nap sugarai beragyogták az égboltot, Elistan elfoglalta helyét egy lankás domb tetején. A nép néma csöndben gyülekezett a dombocska lábánál. Kelet felől Tika és Laurana közeledett, fáklyával a kezében. Mögöttük haladt Aranyhold, a Főnök Lánya. Ezüsttel csíkozott, aranyszín haja a vállára omlott, benne őszi levelekből font koszorú. Ugyanazt a prémmel szegett szarvasbőr tunikát viselte, amelyet eddigi kalandjaik során. Nyakában megcsillant Mishakal ékszere. Nászajándékát pókháló finomságú kelmébe takarva tartotta a kezében, mivel azt elsőként csak szerelmesének szeme pillanthatta meg.

Tika ünnepélyesen, elhomályosuló szemmel, álmodozva lépdelt előtte. Kezdte megsejteni, hogy e férfi és nő közötti erős és szent kapocs nem az a riasztó élmény, amitől mindig is rettegett, hanem valamiféle gyönyörűséges, örömteli dolog.

Laurana, közvetlenül mögötte, magasba emelte fáklyáját, hogy megerősítse vele a lenyugvó nap halványuló fényét. Az emberek ámultan súgtak össze Aranyhold szépségének láttán, de amikor Laurana elhaladt előttük, mindenki elhallgatott. Aranyhold emberlány volt: szépsége a fáké, a hegyeké, a magas égé. Laurana elf szépsége viszont nem e világinak, titokzatosnak tűnt fel a szemükben.

A két lány Elistan elé vezette a menyasszonyt, azután nyugat felé fordultak, hogy fogadják a vőlegényt.

Zúgószél útját is fáklyák világították meg. Tanis és Sturm haladt elől, arcukon ünnepélyes kifejezés ült. Zúgószél mögöttük lépdelt, fölébük tornyosulva. Arca most is komor volt, mint mindig, de a szemében a fáklyák fényénél is ragyogóbb, sugárzó öröm csillogott. Az ő fekete haját is őszi levélkoszorú díszítette, nászajándékát Tasslehoff egyik zsebkendőjébe bugyolálva vitte. Mögötte Kova és a surranó haladt... Caramon és Raistlin zárta a menetet, a varázsló kezében fáklya helyett pálcája világított kékes fénnyel.

A férfiak Elistan elé vezették a vőlegényt, majd hátraléptek és csatlakoztak a nőkhöz. Tika valahogy Caramon mellé került. Szégyenlős mozdulattal megérintette a harcos kezét, aki kedvesen lemosolygott rá, és hatalmas mancsába zárta a lány parányi kezecskéjét.

Amikor Elistan Zúgószélre és Aranyholdra nézett, eszébe jutott mindaz a szörnyű gyász, félelem és veszély, amivel szembenéztek... egész életük minden kegyetlen megpróbáltatása. Vajon a jövőjük másképpen alakul-e? Egy pillanatra eluralkodtak rajta az érzelmei, nem tudott megszólalni. Az ifjú pár, látván Elistan megindultságát és talán az ő keserűségét is megértve, biztatóan a férfi felé nyújtotta a kezét. Elistan közelebb vonta őket magához, hogy nekik szánt szavait csak ők hallhassák.

— A ti szerelmetek és egymás iránti bizalmatok volt az az erő, amely visszaadta a világnak a reményt. Mindketten bármikor föláldoztátok volna életeteket e remény ígéretének oltárán, s mindketten nemegyszer megmentettétek egymás életét. A nap most még ragyog, de sugarai már halványulnak és utána az éjszaka jön. Ez a ti sorsotok is, barátaim. Hosszú, sötét utat kell még megtennetek, mire megvirrad! Legyen szerelmetek a fáklya, amely bevilágítja utatokat!

Ezután Elistan hátralépett és az egész gyülekezethez intézte szavait. Halk, fátyolos hangja lassan egyre jobban fölerősödött, amint érezte, hogy az igaz istenek békéje körülöleli és megerősíti az ifjú párra kimondott áldását.

— A bal kéz a szív keze — mondta és Aranyhold balját Zúgószél bal kezébe helyezte, majd fölébük emelte saját bal kezét. — Egyesítjük e két kezet, hogy e férfi és e nő szívének szerelme hatalmasabb erővé egyesüljön, mint két patak összefolyásából születő sodró folyam. A folyam keresztülvág a földeken, ágakra szakad, új és új utakat keres és mégis az örök tenger felé tör előre. Fogadd kegyeidbe e pár szerelmét, Paladin... istenek legnagyobbika, áldd meg őket és add meg nekik legalább szívük békéjét, ha már egyszer nem lehet igazi béke ezen a megtépázott földön!

Az áldott csöndben férjek és feleségek némán átölelték egymást, a barátok összehajoltak, a gyerekek csivitelése elhallgatott, odasimultak szüleikhez, a gyászoló szívek megnyugodtak, rájuk ereszkedett a béke.

— Mondjátok el egymás előtt az eskü szavait — folytatta Elistan —, cseréljétek ki kezetek és szívetek ajándékait! Aranyhold mélyen Zúgószél szemébe nézett és halk, nyugodt hangon megszólalt:

Majd Zúgószél így szólt:

Miután az eskü elhangzott, gazdát cseréltek az ajándékok. Aranyhold szégyenlősen nyújtotta át saját nászajándékát Zúgószélnek. Az ifjú férj remegő kézzel bontotta ki: egy asszonya hajából font gyűrű volt az, amelyet a hajszálakhoz hasonló finomságú ezüst— és aranyszálak tettek erősebbé.

Zúgószél korábban Vigasz romjai között egy megperzselődött, de a sárkányok tüzet túlélt selyemfaágat talált és azt elrejtette a holmija között. Az ebből az ágból faragott, tökéletesen simára csiszolt gyűrű volt az ő, Aranyholdnak szánt ajándéka. A gondosan megmunkált fa gazdag, arányló fénnyel ragyogott és lágy, barna erezések díszítették. Aranyhold a kezébe vette, és eszébe jutott az éjszaka, amikor először pillantotta meg az égbe nyúló selyemfákat, az éjszaka, amikor rémülten és kimerültén betámolyogtak Vigasz városába, birtokukban a kék kristálypálcával. Szemébe könny szökött, amit Tass zsebkendőjével itatott fel.

— Áldd meg eme ajándékokat, Paladin — szólalt meg Elistan —, a szeretet és az áldozat e jelképeit! Add, hogy a legnagyobb sötétség idején e pár rájuk nézhessen, és láthassa maga előtt a szeretet fényével megvilágított utat. Hatalmas és fényes Isten, emberek és elfek, surranok és törpék istene, add áldásodat e párra... gyermekeidre! A szívükben ma élő szerelmet táplálja a lelkűk és növekedjék az az élet fájává, amelynek terebélyes ágai alatt otthont és védelmet találhat minden menedéket kereső! E kézfogással, a kimondott eskü által, szívből jött ajándékaitok átnyújtásával ti ketten — Zúgószél, Vándor unokája és Aranyhold, Főnök Leánya — a szívetekben eggyé váltatok az emberek és az istenek előtt!

Zúgószél fogta az általa odaadományozott gyűrűt és ráhúzta Aranyhold karcsú ujjara. Aranyhold is kezébe vette a másik gyűrűt: Zúgószél letérdelt előtte, ahogy Que-shu törvényei megszabták, de Aranyhold lassan megrázta a fejét.

— Kelj fel, harcosom! — mondta, könnyeivel küszködve.

— Ez parancs? — kérdezte a férfi.

— Ez a Főnök Lányának utolsó parancsa — suttogta az asszony.

Zúgószél fölemelkedett és Aranyhold az ujjara húzta az arányló gyűrűt. Ekkor Zúgószél a karjaiba zárta hitvesét. Ajkuk összeért, testük egymáshoz simult, lelkűk egybeolvadt. Az emberek örömrivalgásban törtek ki és föllobbantak a fáklyák. A nap lehanyatlott a hegyek mögött, bíborszín és lágyvörös, gyöngyházfényű árnyalatokkal vonva be az eget, amelyet rövidesen az éjszaka mély, zafírkék sötétje uralt el.

A menyasszonyt és a vőlegényt az ujjongó tömeg a vállán vitte le a dombról... és elkezdődött az ünnepi lakoma. Fenyőfából faragott, hosszú asztalokat állítottak a tisztás gyepére. A szertartás áhítata alól végre fölszabadult gyerekek rikoltozva szaladgáltak és sárkányölősdit játszottak. Ezen az estén végre nem kellett félniük semmitől. A férfiak még Pax-Tharkas pincéiből menekített, jókora fahordókban sört és bort cipeltek elő, hogy az ifjú párra emelhessék poharukat. Az asszonyok nagy tálcákon különböző ételeket... az erdőből és még a várból zsákmányolt vadhúst, gyümölcsöt, zöldségeket tettek az asztalra.

— Menjetek már odébb, senki sem fér el tőletek! — morogta Caramon az asztalhoz telepedve. Társai nevetve húzódtak odébb, hogy elég helyet szorítsanak a nagydarab harcosnak.

— Végre, valódi étel! — sóhajtott föl Caramon.

— Nesze, itt van — morogta Kova, s a villájára szúrt egy nagydarab, még sistergő húst, és Caramon tányérjára lökte —, fald be!

Caramon erre szó nélkül, egy nagy kancsó sört borított rá a törpe fejére.

Tanis és Sturm egymás mellé telepedve, csöndesen beszélgetett, de a félelf szeme olykor-olykor Lauranára tévedt. Az elf lány egy másik asztalnál ült és lelkes társalgásba mélyedt Elistannal. Tanis arra gondolt, hogy milyen szép ez a lány ma este, és észrevette, mennyire más most, mint az az akaratos, szerelmi lázban égő csitri, aki utánaszökött Qualinostiból. Tetszik neki ez a változás, állapította meg magában. Közben az járt az eszében, vajon mi lehet az az izgalmas téma, amely ennyire leköti őket.

Ekkor Sturm érintette meg a karját... Tanis fölkapta a fejét: elveszítette gondolatai fonalát. Elpirult és már magyarázkodni kezdett, amikor megértette végre a lovag arckifejezését.

— Mi történt? — kérdezte ijedten, félig fölemelkedve ültéből.

— Pszt! Ne mozdulj! — sziszegte Sturm szigorúan. — Csak nézz oda... arra a magányos alakra.

Tanis zavartan követte tekintetével Sturm pillantását, s akkor meglátta a férfit... elkülönülve ült, étele fölé hajolva és szórakozottan eszegetett, mint aki semmilyen ízt sem érez. Ha valaki a közelébe tévedt, hátrahúzódott és idegesen megvárta, míg az illető továbbhalad. Hirtelen... talán megérezte magán Tanis pillantását... fölkapta a fejét és egyenesen feléjük nézett. A félelf felnyögött és elejtette a villáját.

— De hisz ez lehetetlen! — hördült föl fojtott hangon. — Tanúi voltunk a halálának! Ebennel együtt! Azt senki sem élhette túl...

— Tehát nem tévedtem — mondta Sturm keserűen. — Te is fölismered. Már azt hittem, hogy megbolondultam.

Gyerünk, beszéljünk vele!

Ám, mire megint odanéztek, az alaknak nyoma veszett. Gyorsan végigrohantak a tömegen, de sehol sem találták. Amikor az ezüst és a vörös hold fölkúszott az égre, a házaspárok gyűrűbe fogták az újdonsült házasokat és nászdalokat kezdtek énekelni. A többiek is párokra szakadtak és tánca perdültek a körön kívül, miközben a gyerekek sikongva rohangáltak és élvezték, hogy a lefekvés ideje után is fönnmaradhatnak. A tábortüzek lobogva égtek, muzsika hangja szállt s a két hold halványan bevilágította az eget. Aranyhold és Zúgószél egymást átölelve állt középen... szemük tisztábban ragyogott, mint a holdak fénye vagy a tüzek lángja.

Tanis az erdő széléről nézte barátait. Laurana és Gilthanas ősi, kecsesen szép elf táncot lejtett, s közben az öröm himnuszát énekelte. Sturm és Elistan elmélyülten vitatta meg a tervet, hogy lemennek délre, megkeresik a Szép Tarsis legendás kikötővárosát, ahol talán majd találnak hajókat, amelyekkel elszállíthatják az embereket erről a háború gyötörte földről. Tika beleunt Caramon lakomázásának szemlélésébe és addig piszkálta a törpét, míg Kova, a szakálla alatt mélyen elvörösödve bele nem egyezett, hogy táncol vele.

Hol lehet Raistlin? — töprengett Tanis. Emlékezett rá, hogy látta a lakodalmas asztalnál: a mágus keveset evett és szokásos kotyvalékát szürcsölgette. Szokatlanul nyugodt és sápadt volt. Tanis elhatározta, hogy megkeresi. A sötét lelkű, cinikus varázsló társasága megfelelőbbnek tűnt számára ma este, mint a muzsika és a kacagás.

Kisétált a holdfényes félhomályba és valahogy ösztönösen tudta, hogy a helyes irányba tart. Ott találta Raistlint egy öreg fa kidőlt törzsén ülve, amelynek villámsújtotta, megfeketedett szilánkjai szerteszét hevertek a földön. A félelf letelepedett a hallgatag varázsló mellé.

Tanis mögött, a fák között ekkor egy apró árnyék bukkant fel. Végre meghallom, miről beszélnek ezek ketten, gondolta magában Tass.

Raistlin különös szeme a hegyek között halványan kivehető déli földeket kutatta. A szél még mindig délről fújt, de már érződött, hogy hamarosan megváltoztatja az irányát. Egyre hűvösebb lett. Tanis észrevette, hogy Raistlin törékeny teste reszket. A holdfényben rápillantva döbbenten látta, mennyire hasonlít a mágus féltestvérére, Kitiarára. Futó benyomás volt csupán, s amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is távozott, de mégis Tanis emlékezetébe idézte a nőt, ezzel is táplálva izgatott nyugtalanságát. Idegesen dobált egy kéregdarabot egyik kezéből a másikba.

— Mit látsz ott, délen? — kérdezte Tanis hirtelen.

— Ugyan mit láthatok én, feleli? — suttogta a mágus keserűen. – Halált látok, halált és rombolást. Háborút látok! — és fölmutatott az égre. — A csillagképek még nem tértek vissza a helyükre... a Sötétség Királynője még nem szenvedett vereséget.

— Lehet, hogy nem nyertük meg a háborút — mormolta Tanis —, de egy fontos csatát biztosan megnyertünk... Raistlin felköhögött és szomorúan megrázta a fejét.

— Hát nem látsz semmi reményt? — kérdezte Tanis.

— A remény a valóság tagadása! Az igásló orra elé lógatott répa, hogy csak húzzon tovább, miközben hiábavalóan próbálja elérni.

— Azt mondod ezzel, hogy adjuk föl? — kérdezte Tanis és ingerülten elhajította a kéregdarabot.

— Azt mondom, hogy vegyük el onnan azt a répát, és vágjunk neki az útnak nyitott szemmel — felelte Raistlin, és köhögve összébbhúzta magán a köpönyegét. — Hogy szállsz majd szembe a sárkányokkal, Tanis? Hiszen rengetegen lesznek! Többen, mint amennyit el tudsz képzelni! És hol van a mi Humánk... hol van a Sárkánydárdánk? Nem, félelf... ne beszélj nekem holmi reményről!

Tanis nem válaszolt és a mágus sem szólalt meg újra. Mindketten némán ültek egymás mellett... az egyik dél felé nézett, a másik a csillagos ég mögötti roppant űrt kutatta tekintetével.

Tasslehoff csöndesen visszahúzódott, a fenyőfák alatti puha tűszőnyegen: — Nincs remény! — motyogta a surranó zordan és már sajnálta, hogy követte a félelfet. — Nem hiszem — dünnyögte, s ekkor tekintete visszatévedt a csillagokba révedő Tanisra. Rájött, hogy Tanis elhiszi, hogy így van, és a gondolat szorongással töltötte el. A vén mágus halála óta a surranó észrevétlen változáson ment át. Tasslehoff úgy érezte, hogy ez a kaland komoly, hogy olyan célért küzdenek, amelyért mások az életüket is föláldozták. Elgondolkodott rajta, miért is keveredett bele és eszébe jutott, hogy talán Fizbannak adta meg akkor a helyes választ: az általa véghezvitt apró dolgok is fontosak valahol... a történések nagy kavalkádjában.

De eddig még sohasem gondolt arra, hagy ez az egész talán hiábavaló, hogy tán nem vezet semmi változáshoz, hogy ők csak szenvednek, sorra elveszítik azokat, akiket szeretnek, mint például Fizbant... és végül mégis a sárkányok győznek!

— De mégis — dünnyögte halkan a surranó —, törekednünk és reménykednünk kell tovább! Ez az, ami fontos, az igyekezet és a remény. Sőt talán éppen ez a legfontosabb!

Ekkor valami puhán aláhullott a magasból és végigcirógatta a surranó orrát. Tass utánanyúlt és elkapta.

Egy kicsiny, fehér csirketoll volt az.