Amerikai istenek

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ketten ültek a Volkswagen kisbuszban és Florida felé hajtottak az I-75-ön. Hajnal óta vezettek, pontosabban Árnyék vezetett, Nancy úr pedig az anyósülésen ült és időről időre szenvedő arccal felajánlotta, hogy cseréljenek. Árnyék mindig nemet mondott.

— Boldog vagy? — kérdezte Nancy úr hirtelen. Már órák óta bámulta Árnyékot. Akárhányszor Árnyék oldalra pillantott, Nancy úr földbarna szeme őt nézte.

— Nem igazán — válaszolta Árnyék. — De még nem haltam meg.

— Hogyan?

— „Ne nevezz boldognak senkit, amíg meg nem halt.” Hérodotosz.

Nancy úr felhúzta ősz szemöldökét.

— Még én sem haltam meg, és nagyrészt épp azért, mert még nem haltam meg, olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne velem fogatni.

— Ez a Hérodotosz nevű fickó szerintem nem arra gondolt, hogy csak a halottak lehetnek boldogok — mondta Árnyék. — Ez azt jelenti, hogy csak akkor ítélhetjük meg egy ember életét, ha az már bevégezte.

— Én még akkor sem ítélkezem — mondta erre Nancy úr. — Ami pedig a boldogságot illeti, hát van belőle sokféle, mint ahogy pokolian sokféle halott létezik. Ami engem illet, ha tehetem, megszerzem, amit éppen meg lehet szerezni.

Árnyék témát változtatott.

— Azok a helikopterek — mondta. — Elvitték a tetemeket meg a sebesülteket.

— Mi van velük?

— Ki küldte ezeket? Honnan jöttek?

— Emiatt igazán ne izgasd magadat. Olyanok, mint a valkűrök vagy a keselyűk. Jöttek, mert jönniük kellett.

— Ha maga mondja.

— A halottak és a sebesültek megfelelő elbánásban részesülnek. Ha engem kérdezel, a vén Jacquelnek lesz elég dolga a következő pár hónapban. De árulj el nekem valamit, fiacskám.

— Oké.

— Tanultál valamit ebből az egészből?

Árnyék vállat vont.

— Nem tudom. Abból, amit a fán megtudtam, a legtöbbre már most nem emlékszem. De még ebben sem vagyok biztos. Olyan ez, mint azok az álmok, amelyek örökre megváltoztatják az ember életét. A lelke mélyén örökre megmarad belőle egy szikra, hiszen vele történt, de amikor megpróbálja összeszedni a részleteket, az egész elpárolog.

— Igen — mondta Nancy úr. Aztán kelletlenül még hozzátette: — Nem is vagy olyan ostoba.

— Talán nem — mondta Árnyék. — De azt kívánom, bárcsak több minden megmaradt volna abból, ami a börtön után történt velem. Olyan sok mindent kaptam, és ezeket rögtön el is veszítettem.

— De lehet — mondta Nancy úr —, hogy többet megtartottál, mint hinnéd.

— Nem — mondta Árnyék.

Áthajtottak Florida határán, és Árnyék megpillantotta az első pálmafát. Eltűnődött azon, vajon szándékosan ültették-e ide, a határra, hogy mindenki tudja, most már Floridában van.

Nancy úr hortyogni kezdett. Árnyék az öregemberre pillantott. Még mindig nagyon szürke volt a bőre és hörögve vette a levegőt. Árnyék nem először gondolt rá, hogy a mellkasa vagy a tüdeje megsérülhetett a csatában. Nancy határozottan elutasított minden orvosi segítséget.

Florida sokkal nagyobb volt, mint hitte, és már későre járt, amikor megálltak egy bezsaluzott, egyemeletes faházikó előtt Fort Pierce szélén. Nancy, aki az utolsó öt mérföldön keresztül az utat magyarázta, meghívta, töltse nála az éjszakát.

— Majd alszom egy motelban — mondta Árnyék. — Nem gond.

— Ezt is megtehetnéd, de nagyon megbántanál vele. Nyilvánvalóan egy szót sem szólnék. Viszont meg lennék sértődve, de nagyon — mondta Nancy úr. — Szóval maradj csak itt, megágyazok neked a heverőn.

Nancy úr kinyitotta a hurrikántól védő zsalukat és szélesre tárta az ablakokat. A házban nedves, dohos és kissé édeskés szag terjengett, mintha rég halott sütemények szelleme kísértene odabent.

Árnyék kelletlenül beleegyezett, hogy itt maradjon éjszakára, és még kelletlenebbül arra is ráállt, hogy elkísérje az öregembert az utca végén található bárba egy jóéjt-pohárkára, amíg a ház kiszellőzik.

— Láttad Csernobogot? — kérdezte Nancy, miközben a meleg és párás floridai éjszakában sétáltak. A levegőben bogarak zümmögtek, a földön ciripelő, apró lények futkároztak. Nancy úr rágyújtott egy szivarkára, aztán köhögni kezdett és majdnem megfulladt. De szivarozott tovább.

— Mire kijöttem a barlangból, már eltűnt.

— Biztosan hazament. Ott fog várni rád.

— Igen.

Csendben sétáltak tovább, míg el nem értek az utca végére. A bár nem volt valami nagy szám, de nyitva volt.

— Az első korsó sört én fizetem — mondta Nancy úr.

— Abban maradtunk, hogy csak egy sör lesz — mondta Árnyék.

— Mi van? — kérdezte Nancy úr. — Ilyen zsugori vagy?

Az első kört Nancy úr állta, a másodikat Árnyék. Elszörnyedve figyelte, amint Nancy úr bekapcsoltatja a tulajdonossal a karaokegépet, aztán ámult döbbenettel az arcán hallgatta az öregembert, aki teli tüdőből végigharsogta a „Mi van, cicuskám?” című dalt, utána pedig elzümmögte a „Remekül nézel ki ma éjjel” megindító, dallamos verzióját. Szép hangja volt, és miután befejezte, a bár néhány vendége kurjongatva tapsolt neki.

Amikor visszasétált a pultnál ülő Árnyékhoz, sokkal jobban festett. A szeme fehérje kitisztult, a bőréről eltűnt a fakó szürkeség.

— Te jössz — mondta.

— Azt már nem — válaszolta Árnyék.

De Nancy úr újabb söröket rendelt, és a kezébe nyomott egy maszatos, nyomtatott lapot a választható számokkal.

— Csak bökj rá egy dalra, aminek ismered a szövegét.

— Ez egyáltalán nem vicces — mondta Árnyék. Egy kicsit kezdett elmosódni előtte a világ, de nem volt ereje vitatkozni, és Nancy már szólt, hogy tegyék fel a „Ne hagyd, hogy félreértsenek” című dalt, és felkényszerítette — szó szerint felkényszerítette — Árnyékot a rögtönzött színpadra a bár végében.

Árnyék úgy fogta a mikrofont, mintha az élne, aztán elindult a háttérzene, és rekedt hangon kinyögte az első szót, vagyis azt, hogy „Kicsim…” A vendégek nem dobálták meg. Ez nem volt rossz érzés. „Meg tudsz érteni engem?” Karcos, dallamos hangja volt, és a rekedtség amúgy is illett a dalhoz. „Néha kissé őrült vagyok. Hát nem tudod, hogy nem lehetünk mindig angyalok…”

És még akkor is énekelt, amikor hazafelé tartottak a nyüzsgő floridai éjszakában, az öregember meg a fiatal, botladozva és boldogan.

— „Egyszerű lélek vagyok, szándékaim tiszták és fényesek” — énekelte Árnyék a rákoknak, a pókoknak, a bogaraknak, a gyíkoknak meg az éjszakának. — „Ó, uram, ne hagyd, hogy félreértsenek”.

Nancy úr a heverőhöz támogatta. Árnyék nagyobb volt, mint a bútor, ezért úgy döntött, a földön alszik, de mire ezt kitalálta, már álomba is merült, félig ülve, félig elheverve az apró heverőn.

Kezdetben nem álmodott semmit. Nem volt más, csak a puha sötétség. Aztán a sötétben meglátta a tüzet, és elindult arrafelé.

— Jól csináltad — suttogta a bölényember, és meg sem moccant a szája.

— Nem is tudom, mit tettem — mondta Árnyék.

— Békét teremtettél — mondta a bölényember. — Meghallgattad a szavainkat és magadévá tetted őket. Soha nem értették meg, hogy ők — és azok, akik őket tisztelték — csak azért vannak itt, mert nekünk ez így jó. De bármikor megváltoztathatjuk a döntésünket. És talán meg is tesszük.

— Isten vagy? — kérdezte Árnyék.

A bölényember megrázta a fejét. Árnyéknak egy pillanatra úgy tűnt, mintha meglepte volna a teremtményt.

— Én vagyok a föld — mondta.

És ha álmodott is ezután valamit, Árnyék nem emlékezett rá.

Sistergő hangot hallott. Hasogatott a feje és fájdalmasan lüktetett a tarkója.

Nancy úr reggelit készített: hatalmas kupacba tornyozott palacsintát, sisteregve piruló szalonnát, tökéletes tojást és kávét. Majd kicsattant az egészségtől.

— Fáj a fejem — mondta Árnyék.

— Lenyomsz egy jóféle kis reggelit, és úgy érzed majd magad, mintha újjászülettél volna.

— Én szívesebben lennék ugyanaz az ember, csak egy másik fejjel — mondta Árnyék.

— Egyél — mondta Nancy úr.

Árnyék evett.

— És most hogy érzed magad?

— Még mindig fáj a fejem, de az előbb ettem egy keveset, és most már van valami, amit kihányhatok.

— Gyere ide. — Az afrikai szőttessel letakart heverő mellett, amin Árnyék az éjszakát töltötte, sötét fából készített utazóláda állt, ami egy alulméretezett kincsesládára emlékeztetett. Nancy úr kinyitotta a lakatot és felcsapta a tetőt. A ládában kis dobozok voltak. Nancy úr turkálni kezdett közöttük.

— Ősi afrikai orvosság — közölte. — Őrölt fűzfakéreg meg hasonlók.

— Mint az aszpirin?

— Ja — felelte Nancy úr. — Olyasmi. — A láda aljáról óriási üveg aszpirint halászott elő. Lecsavarta a tetejét és néhány fehér tablettát rázott a tenyerébe. — Tessék.

— Szép utazóláda — mondta Árnyék. Bekapta a keserű tablettákat és egy pohár vízzel leöblítette.

— A fiamtól kaptam — mondta Nancy. — Jó fiú. Kevesebbet látom, mint szeretném.

— Hiányzik Szerda — mondta Árnyék. — Annak ellenére, amit tett. Állandóan azt hiszem, hogy őt látom. Aztán felnézek, és nincs ott. — Végig a kincsesládát bámulta és megpróbált rájönni, mire emlékezteti.

Sok mindent elfogsz veszíteni. De ezt ne veszítsd el. Kitől hallotta ezt?

— Hiányzik? Azok után, amiken miatta keresztülmentél? Keresztülmentünk?

— Igen — felelte Árnyék. — Azt hiszem, igen. Szerinted visszatér még?

— Azt hiszem — mondta Nancy úr —, ha valahol összeáll két ember, hogy egy harmadiknak tízezer dollárért eladjanak egy húszdolláros hegedűt, lélekben ő is ott lesz.

— Igen, de…

— Irány a konyha — mondta Nancy úr kőkemény arccal. — Azok a serpenyők nem mossák el magukat.

Nancy úr elmosta az edényeket és a serpenyőket. Árnyék eltörölgetett és elpakolt. Kezdett enyhülni a fejfájása. Visszamentek a nappaliba.

Árnyék ismét a régi ládát bámulta, és megpróbálta kitalálni, mire emlékezteti.

— Mi történik — kérdezte —, ha nem megyek el Csernoboghoz?

— El fogsz menni hozzá — felelte Nancy úr egyszerűen. — Lehet, hogy megkeres. Vagy magához hív. De így vagy úgy találkozni fogsz vele.

Árnyék bólintott. Kezdett összeállni a kép. Egy álom, ott a fán.

— Hé — szólalt meg hirtelen. — Létezik elefántfejű isten?

— Ganésa? Hindu isten. Eltávolítja az akadályokat, megkönnyíti az utazást. És remek szakács.

Árnyék felpillantott.

— „Az utazó ládában van” — mondta. — Tudtam, hogy fontos, de nem tudtam, miért. Azt hittem, egy utazóládáról van szó, csak rosszul értettem. De ő egyáltalán nem erről beszélt, igaz?

Nancy úr elfintorodott.

— Ezt nem értem.

— Az utazó ládában van — mondta Árnyék. Tudta, hogy igaza van. Nem tudta, miért, legalábbis nem teljesen. De egészen biztos volt a dolgában.

Felállt.

— Mennem kell — mondta. — Sajnálom.

Nancy úr felhúzta a szemöldökét.

— Mire fel ez a nagy rohanás?

— Olvad a jég — felelte Árnyék kurtán.

HUSZADIK FEJEZET

Árnyék bérelt kocsija reggel fél kilenckor bukkant ki az erdőből, negyvenöt mérföldes sebességgel legurult a dombról és behajtott Lakeside városába, három héttel azután, hogy azt hitte, soha nem látja többé.

Amikor átautózott a városon, meglepve tapasztalta, milyen keveset változott az utóbbi néhány hétben, ami neki egy egész emberélettel ért fel. A tó felé vezető sétány felénél megállt. Aztán kiszállt.

A befagyott tavon már nem álltak lékhalászkunyhók, sportautók és emberek sem ücsörögtek a lékek mellett horgászbottal és sörösdobozokkal felszerelkezve. A tó sötét volt: már nem takarta vakító hótakaró, csak csillogó tócsák, a víz fekete volt, maga a jég pedig annyira átlátszó, hogy jól látszott az alatta terpeszkedő sötétség. Az ég szürke volt, a befagyott tó üres és elhagyatott.

Majdnem teljesen üres.

Egyetlen jármű maradt a jégen, a híd közelében, szinte alatta, vagyis mindenki látta, aki csak áthajtott a város egyik feléből a másikba. Piszkoszöld színe volt — a külvárosi parkolókban szoktak otthagyni ilyen autókat. Nem volt benne motor. Ez a kocsi volt a városi fogadás tétje, és csak arra várt, hogy a jég eléggé pudvás, olvadt és veszélyes legyen, aztán örökre magába fogadja a tó.

A tóhoz vezető rövid ösvényt lánccal zárták le, és egy tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy Vékony jég, rálépni, ráhajtani tilos. A felirat alatt kézzel festett, áthúzott piktogramok sorakoztak: sem autóknak, sem motoros szánoknak, sem gyalogosoknak nem szabad a jégre menniük. Életveszélyes.

Árnyék a figyelmeztetéssel mit sem törődve lemászott a partra. Csúszott a talaj — a hó már elolvadt, sárrá puhította a földet, és a barna fűcsomók sem kínáltak sokkal több kapaszkodót. Botladozva, csúszkálva leért a tóhoz, óvatosan végigsétált egy rövid stégen, és rálépett a jégre.

Az olvadt jégből és olvadt hóból összeállt víztócsák mélyebbeknek bizonyultak, mint fentről látszott, a jég pedig csúszósabb volt, mint egy korcsolyapályán, ezért Árnyéknak komoly erőfeszítésébe került talpon maradni. Vizet fröcskölve tocsogott a jégen, fűzőig elmerült bakancsa kezdett beázni. Jeges víz. Dermedtre zsibbadt tőle a lába. Furcsán kívülállónak érezte magát, mintha egy filmen nézné a jelenetet, ahol ő a hős: egy detektív talán.

A roncsautó felé igyekezett, de közben fájdalmasan nyilvánvaló volt számára, hogy ehhez már túlságosan is pudvás a jég, és alatta olyan hideg a víz, amennyire csak anélkül lehet, hogy befagyna. Csúszkálva, botladozva ment tovább. Néhányszor elesett.

Üres sörösdobozok és üvegek csúfították el a jeget, és időnként ki kellett kerülni a lékeket, amelyek már nem fagytak be, és most fekete víz csillogott bennük.

A roncs messzebb volt, mint az útról látszott. A tó déli részéről hangos reccsenés hallatszott, mintha egy ág roppant volna ketté, és a hangot monoton zümmögés követte, mintha egy basszus húr vibrált volna, akkora, mint a tó. A jég roppant teste recsegett és nyöszörgött, mint egy nehezen nyíló, vénséges ajtó. Árnyék ment tovább, olyan biztos léptekkel, ahogyan csak tudott.

Ez öngyilkosság — suttogta egy józan hang a fejében. — Miért nem hagyod az egészet?

— Nem lehet — szólalt meg hangosan. — Tudnom kell. — És ezzel ment tovább.

Aztán odaért a roncshoz, és már messziről tudta, hogy igaza volt. Miazmás levegő lebegett a kocsi körül, dögletes, orrfacsaró szag, ami rossz ízt hagyott Árnyék szájában. Körbesétálta az autót és benézett az ablakon. Az ülések mocskosak, szakadozottak voltak. Szemmel láthatóan nem volt odabent senki. Megpróbálkozott az ajtókkal. Be voltak zárva. Hátrament a csomagtartóhoz. Az is le volt zárva.

Bárcsak hozott volna egy feszítővasat.

Ökölbe szorította kesztyűs kezét. Háromig számolt, aztán keményen rácsapott a vezetőülés melletti ablakra.

A keze megfájdult, de az ablak sértetlen maradt.

Mi lenne, ha nekifutásból nekiugrana az ablaknak? Ha nem esik el a nedves jégen, biztosan be tudná törni az üveget. Viszont véletlenül sem szerette volna megrepeszteni a kocsi alatti jeget.

Szemügyre vette a roncsot. Aztán megmarkolta az antennát — elméletileg be lehetett volna tolni, de már tíz éve ugyanebben a helyzetben maradt —, majd némi erőfeszítéssel letörte a tövénél. Fogta a vékonyabbik végét — valaha fémgomb volt rajta, de régen lemarta az idő —, és nagy nehezen kampót hajtogatott belőle.

Ezután az ablak gumiszegélye és az üveg közé préselte az antennát, bele az ajtónyitó szerkezet közepébe. Addig csavargatta, mozgatta, nyomkodta a fémpálcát, míg érezte, hogy megakad valamiben: akkor megrántotta felfelé.

Érezte, hogy a rögtönzött kampó ártalmatlanul kicsúszik a zárból.

Sóhajtott. Lassabban, óvatosabban még egyszer próbálkozott. Szinte hallotta a jég nyöszörgését, amikor egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Lassan… és…

Megvan. Felhúzta az antennát, és az első ajtó nyitógombja kipattant a helyéről. Kesztyűs kézzel megragadta az ajtót, benyomta a fület és megrántotta. Az ajtó nem nyílt ki.

Beragadt — gondolta — befagyott. Csak ennyi.

Megrántotta a roncs ajtaját — közben majdnem elesett a jégen —, és az jégszilánkokat szórva hirtelen felpattant.

A kocsi belsejében még elviselhetetlenebb volt a bűz: rothadó, beteges szag volt. Árnyéknak felkavarodott a gyomra.

Benyúlt a műszerfal alá, kitapogatta a csomagtartó kallantyúját és keményen megrántotta.

A háta mögött tompa zajjal felnyílt a csomagtartó.

Árnyék visszament a jégre, és csúszkálva, vizet fröcskölve, a kocsi oldalába kapaszkodva megkerülte a roncsot.

Az utazó ládában van — gondolta.

A csomagtartó teteje egy centire kinyílt. Megmarkolta és felnyitotta.

A szag borzalmas volt, de lehetett volna rosszabb is: a csomagtartó alját több centis félig megolvadt jég borította. Egy kislány hevert odabent. Piros, koszos anorákot viselt, hosszú, egérszürke haja volt és összeszorította a száját, ezért nem látszott kék fogszabályzója, de Árnyék tudta, hogy ott van. A hidegnek köszönhetően teljesen ép maradt, mintha hűtőkamrában tartották volna.

Tágra nyílt szemmel meredt maga elé: sírhatott, amikor meghalt — az arcára fagyott könnyek még nem olvadtak el.

— Egész végig itt voltál — mondta Árnyék Alison McGovern holttestének. — Mindenki látott, aki csak áthajtott a hídon. Mindenki látott, aki csak végigment a városon. A lékhalászok itt sétáltak el melletted minden nap. És senki sem tudott rólad.

És azonnal rájött, mekkora ostobaságot mondott most.

Valaki tudott róla. Valaki berakta a roncsba.

Benyúlt a csomagtartóba — ki akarta emelni a testet. Amikor behajolt, ránehezedett a kocsira. Talán éppen ez adta meg az utolsó lökést.

Abban a pillanatban beszakadt a jég az első kerék alatt, talán Árnyék miatt, talán nem. A roncs elülső részét elnyelte a fekete tó. A nyitott ajtón zubogva tódult befelé a víz. A tó most Árnyék bokáját nyaldosta, bár a jég még szilárdnak tűnt. Kapkodva körülpillantott, hogyan menekülhetne el innen — és már el is késett, mert a jég meredeken megbillent alatta, és Árnyék a kocsi oldalának vágódott, a halott kislány mellé. A roncs hátulja megindult lefelé és Árnyékot is vitte magával, le a tó jéghideg vizébe. Március huszonharmadika volt, tíz perccel kilenc után.

Mielőtt elnyelte volna a tó, nagy levegőt vett és behunyta a szemét, de a jeges víz úgy ütötte arcon, mint egy téglafal, és kiszorította belőle a szuszt.

A kocsi nem eresztette, és Árnyék lassan forogva süllyedt lefelé a jéghideg derengésben.

A víz alatt volt, a sötétben és a hidegben, és ázott ruhája, csizmája, kesztyűje még mélyebbre vonszolta, és testére csavarodó kabátja, ami sokkal súlyosabb és vastagabb volt, mint hitte, szorosan fogva tartotta.

Néma csendben süllyedt lefelé. Megpróbálta ellökni magát a kocsitól, de a roncs nem eresztette, aztán, csattanás hallatszott, ami nem is a fülével, hanem inkább az egész testével hallott, aztán a bal bokája kicsavarodva a tó fenekén megpihenő autó alá szorult: és akkor úrrá lett rajta a pánik.

Kinyitotta a szemét.

Tudta, hogy idelent sötét van: és tisztában volt vele, hogy ilyen sötétben semmit sem lehet látni, de ő mégis látott. Látta Alison McGovern fehér arcát a nyitott csomagtartóban. És látta a többi autót — az előző években elmerült roncsokat, a félig iszapba temetett, rothadó fémtömb őket.

Teljes bizonyossággal tudta, hogy mindegyik csomagtartójában egy halott kisgyerek hever. Száznál is több lehetett belőlük… egykor mindegyikük ott ült kint a jégen, az egész világ szeme előtt, egész télen. És amikor a télnek befellegzett, mindegyiküket elnyelte a tó hideg vize.

Itt aludtak örök álmukat: Lemmi Hautala és Jessie Lovat, Sandy Olsen, Jo Ming és Sarah Lindquist és az összes többi. Itt lent, a jéghideg csendben…

Árnyék megpróbálta kiszabadítani a lábát. A kocsi nem engedte és a tüdejét feszítő nyomás kezdett elviselhetetlenné válni. Éles, iszonyatos fájdalom sajgott a fülében. Lassan fújta ki a levegőt, buborékok kavarogtak az arca előtt.

Hamarosan — gondolta —, hamarosan levegőt kell vennem. Különben megfulladok.

Lenyúlt a lábához, mindkét kezével rámarkolt a sárhányóra és minden erejét összeszedve nekifeszült. Semmi sem történt.

Ez csak az autó váza — győzködte magát. — Kivették belőle a motort. Az a kocsi legnehezebb része. Képes vagy rá. Csak nyomjad tovább.

Nyomta.

A kocsi bámulatosan lassan, a centiméter töredékével előrébb csúszott az iszapban és Árnyék kirántotta a lábát, aztán megpróbált ellökni magát innen, fel a hideg vízbe. Nem mozdult. A kabát — gondolta. — A kabátom. Beakadt valamibe. Kihúzta a karját a kabátból és elgémberedett ujjakkal küzdött a cipzárral. Két kézzel rántott rajta egyet, és érezte, hogy a kabát enged és elszakad. Kapkodva kitépte magát a szorításából és ellökte magát a kocsitól.

Érezte, hogy lebeg, de sem a lefelé, sem a felfelé nem létezett, és fulladozott, elviselhetetlenné vált a fejében meg a mellkasában sajgó fájdalom — tudta, hogy mindjárt hideg vizet fog nyelni, és akkor meghal. Aztán a feje valami keménynek csapódott.

Jég. A tó felszínét borító páncélnak ütközött. Ökölbe szorított kézzel rácsapott a jégre, de nem maradt már ereje, nem maradt semmi fogódzója, semmi, amitől ellökhette volna magát. A világ fagyos feketeséggé olvadt itt, a víz alatt. Nem maradt más, csak a hideg.

Ez képtelenség — gondolta. És eszébe jutott egy régi Tony Curtis-film, amit még gyermekkorában látott. — Meg kellene fordulnom, a jéghez szorítani az arcomat, és akkor ismét lélegezhetnék, van itt valahol levegő —, de csak lebegett és egyre inkább megdermedt, már egyetlen izmát sem bírta volna megfeszíteni, még akkor sem, ha az élete múlik rajta, pedig most pontosan erről volt szó.

A hideg kezdett elviselhetővé válni. Egyre melegebb lett. Haldoklom, gondolta akkor Árnyék. Harag, mélyről fakadó indulat öntötte el, belekapaszkodott ebbe a dühbe és fájdalomba és hadonászni kezdett, mozgásra bírva az izmokat, amelyek soha többé nem akartak már mozogni. Felemelte a kezét, és érezte, hogy végigsimít valaminek a peremén, aztán hirtelen a levegőt markolja. Megpróbált belekapaszkodni valamibe, és érezte, hogy valaki megragadja a kezét és megrántja.

A feje a jégnek csapódott, arcát felhorzsolta a páncél alja, aztán kibukott a levegőre és látta, hogy egy lyukban kapálózik. Egy pillanatra nem is tudott mást tenni, csak nyelte a levegőt, orrán-száján dőlt a fekete víz, és pislogott, de nem látott mást, csak vakító napfényt és homályos foltokat. Valaki kivonszolta a vízből, mondott valamit, hogy halálra fog fagyni, „szóval gyerünk, öregem, húzza fel magát”, és Árnyék vonagló mozdulatokkal kivergődött a lyukból, mint egy partra vetett rozmár: reszketett, köhögött és vacogott.

Elterült a recsegő jégen, nagy kortyokban nyelte a levegőt és tudta, hogy a jégpáncél nem bírja már sokáig, de ez most mit sem számított. Gondolatai lassan, lekvárszerűen csordogáltak a fejében.

Azt akarta mondani, hogy Hagyjanak békén, minden rendben. Szavai érthetetlen motyogássá olvadtak össze és kezdett lelassulni körülötte a világ.

Csak egy pillanatra hadd pihenjen, nem kell több, csak egy pillanat, aztán feltápászkodik és elmegy innen. Természetesen nem heverhet itt örökké.

Hirtelen összerándult: víz loccsant az arcába. Valaki felemelte a fejét. Érezte, hogy átvonszolják a jégen, háta könnyedén csúszott a tó síkos páncélján, és tiltakozni akart, szeretett volna szólni, hogy ő pihenne egy kicsit — szunyókálna egy keveset, hát olyan nagy kérés ez? —, és akkor minden rendben lesz. Ha egy kicsit békén hagyják.

Nem hitte, hogy elaludt volna, de mégis, egy hatalmas lapályon állt és volt ott egy bölényfejű férfi és egy nő, egy hatalmas kondorkeselyű fejével, és ott állt közöttük Whiskey Jack is, aki szomorúan, fejét csóválva nézett rá.

Whiskey Jack megfordult, elsétált és magára hagyta Árnyékot. A bölényember követte. A mennydörgésmadár-asszony is elballagott, aztán lekucorodott a földre, elrugaszkodott a talajról és felröppent az égbe.

Árnyék hirtelen úgy érezte, elveszített valamit. Szeretett volna utánuk kiáltani, könyörögve kérni őket, hogy jöjjenek vissza, ne hagyják magára, de minden alaktalanná és megfoghatatlanná vált: a három alak eltűnt, a síkság semmivé fakult és nem maradt a helyén más, csak a végtelen űr.

A fájdalom elviselhetetlen volt: mintha minden egyes sejtje, idegvégződése szétolvadt volna és parázsló kínnal emlékeztetné, hogy létezik és új életre kelt.

Egy kéz markolta meg a tarkóján a haját, egy másik pedig az álla alá nyúlt. Árnyék kinyitotta a szemét, arra számított, hogy egy kórházban találja majd magát.

Mezítláb volt. Farmert viselt. Deréktól felfelé nem volt rajta semmi. Gőz gomolygott a levegőben. A szemközti falon borotválkozótükör lógott, alatta mosdókagyló, egy fogkrémfoltos pohárban egy fogkefe.

Az agya lassan birkózott meg az információkkal: egyszerre csak egy adatot tudott feldolgozni.

Parázslottak az ujjai. A lábujjai is.

Árnyék nyöszörögni kezdett a fájdalomtól.

— Nyugi, Mike. Csak nyugodtan — mondta egy ismerős hang.

— Mi? — kérdezte Árnyék, vagy legalábbis megpróbálta megkérdezni. — Mi történt? — Meggyötört, furcsa hangon beszélt, legalábbis neki úgy tűnt.

Egy fürdőkádban hevert. Forró volt a víz. Úgy érezte, hogy forró, de nem volt benne biztos. A víz a nyakáig ért.

— Ha valaki majd’ halálra fagy, a legnagyobb ostobaság, amit tehetünk vele, hogy lefektetjük a tűznél. A második legnagyobb ostobaság takarókba csavarni — különösen akkor, ha amúgy is vizes, hideg ruha van rajta. A takaró szigetel — bent tartja a hideget. A harmadik legnagyobb ostobaság — és ezt most az én magánvéleményem — lecsapolni, felmelegíteni és visszatölteni az illető vérét. Az orvosok manapság ezt csinálják. Bonyolult és drága. Butaság. — A hang Árnyék háta mögül és felülről hallatszott.

— A leggyorsabb, legokosabb módszer az, amit a tengerészek több száz éve csinálnak a vízbe zuhant emberekkel. Forró vízbe kell tenni a szerencsétlent. Nem túl forróba. Elég, ha csak forró. Nem árt, ha tudja, hogy amikor megtaláltam magát a jégen, tulajdonképpen már nem élt. Hogy érzi magát, Houdini?

— Fáj — mondta Árnyék. — Mindenem fáj. Megmentette az életemet.

— Hát, ha már itt tartunk, azt hiszem, igaza van. Képes a víz felett tartani a fejét?

— Talán.

— Akkor elengedem. Ha süllyedni kezd, elkapom.

A kéz elengedte a fejét.

Árnyék érezte, hogy csúszni kezd a teste. Felemelte a kezét, megtámasztotta magát a kád falán és hátradőlt. Apró fürdőszoba volt. A kád fémből készült, a zománc piszkos volt és karcos.

Látómezeje peremén felbukkant egy öregember arca. Aggodalmasnak tűnt.

— Jobban érzi magát? — kérdezte Hinzelmann. — Csak dőljön hátra és pihenjen. Már befűtöttem a dolgozószobában. Szóljon, ha készen áll, előkészítettem egy fürdőköpenyt, a farmer meg mehet a szárítóba a többi gönc mellé. Mit szól hozzá, Mike?

— Nem ez a nevem.

— Ha maga mondja. — Az öregember kelletlenül elfintorodott.

Árnyék teljesen elveszítette az időérzékét: addig hevert a kádban, amíg el nem múlt a perzselő kín, és különösebb fájdalmak nélkül tudta mozgatni az ujjait. Hinzelmann segített neki kikászálódni a meleg vízből. Árnyék leült a kád szélére és közös erővel lehúzták nadrágját.

Nehézségek nélkül sikerült belebújnia egy több számmal kisebb frottírköntösbe, aztán az öregemberre támaszkodva bebotorkált a dolgozószobába és lerogyott egy vénséges vén heverőre. Fáradt volt és gyenge: mélységesen kimerült, de élt. Fahasábok lángoltak a kandallóban. Meglepett tekintetű szarvasfejek bámultak le rá a falról, ahol több nagy, kitömött hallal osztoztak a helyen.

Hinzelmann elvitte Árnyék farmerját. A szomszéd szobában egy pillanatra elhallgatott a szárító zakatolása, aztán folytatódott tovább. Az öregember egy gőzölgő bögrével tért vissza.

— Kávé — mondta —, mert az serkentő hatású. És öntöttem bele egy kis snapszot is. Csak egy picit. A régi szép időkben is ezt csináltuk. Az orvosok nem ajánlanák.

Árnyék két kézzel markolta meg a bögrét. Az egyik oldalára egy szúnyogot festettek, a következő szöveggel: ADJ VERT — GYERE WISCONSINBA!

— Kösz — mondta.

— Ezért vannak a barátok — válaszolta Hinzelmann. — Lehet, hogy egy napon maga menti meg az életemet. De egyelőre felejtsük is el az egészet.

Árnyék belekortyolt a kávéba.

— Azt hittem, meghaltam.

— Szerencséje volt. Épp a hídon jártam — az a sanda gyanúm támadt, hogy ma lesz a jeles nap, az én koromban az ilyesmit megérzi az ember —, szóval ott álltam, az öreg zsebórámat szorongattam, amikor megláttam magát a jégen. Ordítottam, de ide a rozsdás bökőt, hogy meg sem hallotta. Láttam, amikor elsüllyedt a kocsi, és láttam, hogy maga is megy vele, és akkor azt hittem, magának annyi, ezért gyorsan lementem a jégre. Majd becsináltam. Legalább két percig víz alatt volt. Aztán észrevettem a kezét a lyukban, ahol eltűnt a kocsi — mintha kísértetet láttam volna… — Elhallgatott. — Átkozottul mázlink volt, hogy a jég kitartott, amíg kivonszoltam a partra.

Árnyék bólintott.

— Jól csinálta — mondta Hinzelmann-nak, és az öreg manóarc szinte sugárzott az elégedettségtől.

Valahol a házban ajtó csukódott. Árnyék kortyolt a kávéból.

Most, hogy végre képes volt tisztán gondolkodni, kezdtek felmerülni benne a kérdések.

Például kíváncsi lett volna arra, hogy Hinzelmann hogyan bírta végigvonszolni az ő öntudatlan testét a jégen, fel a parton a kocsijához, pedig csak fele akkora, mint ő, és talán harmadannyit sem nyomhat. Vajon hogyan hozta be a házba és fektette a kádba?

Hinzelmann a kandallóhoz sétált, felkapta a szénfogót, és óvatosan egy vékony fahasábot rakott a lobogó tűzbe.

— Nem akarja tudni, mit csináltam a jégen?

Hinzelmann vállat vont.

— Semmi közöm hozzá.

— Tudja, egy dolgot nem értek — mondta Árnyék. Tétovázva megpróbálta összeszedni a gondolatait. — Azt nem értem, miért mentette meg az életemet.

— Hát — válaszolta Hinzelmann —, tudja, engem még arra neveltek, ha valaki bajban van…

— Nem — mondta Árnyék. — Én nem erre gondoltam. Mert maga ölte meg azokat a gyerekeket. Minden télen egyet. Én vagyok az egyetlen, aki rájött. Látnia kellett, hogy kinyitottam a csomagtartót. Miért nem hagyta, hogy meghaljak?

Hinzelmann oldalra biccentette a fejét. Megvakarta az orrát és tűnődve hintázott a sarkán, mintha mélyen elgondolkodott volna.

— Nos — mondta végül —, ez egy jó kérdés. Azt hiszem, azért, mert tartoztam valakinek. És én mindig törlesztek.

— Szerdának?

— Ő volt az a valaki.

— Ezért rejtett el Lakeside-ban, igaz? Nem volt véletlen, hogy itt senki sem találhatott rám.

Hinzelmann nem szólt semmit. Leemelt egy súlyos piszkavasat a fali tartóból és füstfelhőt meg narancssárga szikraesőt kavarva megpiszkálta a tüzet.

— Ez az otthonom — mondta ingerülten. — Ez egy rendes város.

Árnyék megitta a kávét. Letette a padlóra a bögrét. A mozdulat teljesen kimerítette.

— Mióta van itt?

— Elég régóta.

— És maga csinálta a tavat, igaz?

Hinzelmann meglepetten pillantott rá.

— Igen — mondta. — Én csináltam. Már akkor tónak hívták, amikor én idejöttem, de nem volt több, mint egy forrás, egy patak meg egy malomtó. — Egy pillanatra elhallgatott. — Rájöttem, hogy ez az ország pokol a magamfajtának. Felfal minket. Nem akartam, hogy felfaljon. Ezért alkut kötöttem. Kaptak tőlem egy tavat és egy gyarapodó várost…

— És ők minden télen egy gyermeket adtak ezért.

— Rendes gyerekek voltak — mondta Hinzelmann lassan és megcsóválta ősz fejét. — Mindannyian rendes gyerekek voltak. Csak olyanokat választottam, akiket kedveltem. Leszámítva Charlie Nelligant. Az rosszféle volt. Mikor is, 1924-ben? 1925-ben? Igen. Ez volt az alku.

— A város lakói… — mondta Árnyék. — Mabel. Marguerite. Chad Mulligan. Tudnak róla?

Hinzelmann nem válaszolt. Kihúzta a piszkavasat a tűzből: a rúd hegye húsz centi hosszan narancsszínben izzott. Árnyék tudta, hogy már a markolat is rettenetesen forró lehet, de Hinzelmannt nem zavarta, miközben újra beletúrt a tűzbe. Visszatette a piszkavasat a lángok közé és ott is hagyta. Aztán megszólalt.

— Azt tudják, hogy jó helyen élnek. Miközben az állam többi részén, a fenébe is, minden más elpusztul és semmivé lesz. Ezt tudják.

— És ez a maga műve?

— Ez a város — mondta Hinzelmann. — Törődöm vele. Itt nem történik semmi, amit én nem akarok. Érti? Senki nem jöhet ide, akit én nem akarok beengedni. Ezért küldte ide az apja. Nem akarta, hogy felfigyeljenek magára. Ennyi az egész.

— És maga elárulta.

— Semmi ilyesmit nem tettem. Csaló volt. De én mindig törlesztem az adósságaimat.

— Nem hiszek magának — mondta Árnyék.

Úgy tűnt, ezzel megbántotta Hinzelmannt. Az öregember a halántékához nyúlt, és beletúrt gubancos, ősz hajába.

— Én megtartom a szavamat.

— Nem. Ez nem igaz. Laura idejött. Azt mondta, valaki hívta. És milyen furcsa véletlen sodorta ide Sam Fekete Varjút és Audrey Burtont ugyanazon az estén? Már nem hiszek a véletlenekben.

— Sam és Audrey. Két ember, akik tudták, ki vagyok valójában, és azt is, hogy mások vadásznak rám. Gondolom, azért jöttek ketten, hogy ha az egyiküknek nem sikerül, még legyen egy második esély. És mi lett volna, ha mindketten kudarcot vallanak, Hinzelmann? Ki igyekezett még Lakeside felé? A börtönigazgatóm, aki felruccant volna egy kis hétvégi horgászásra? Laura anyja? — Árnyék most jött rá, hogy mennyire dühös. — Azt akarta, hogy eltűnjek a városából. De Szerdának már nem szívesen mondta volna meg, igaz?

A tűz fényében Hinzelmann most inkább tűnt kőből faragott vízköpőnek, mint pajkos manónak.

— Ez egy rendes város — mondta. Így, mosolytalanul, viaszfehér és hullaszerű volt az arca. — Túl sokan érdeklődhettek volna maga után. Az pedig nem tesz jót a városnak.

— Jobb lett volna, ha magamra hagy a jégen — mondta Árnyék. — Nem kellett volna kihúznia a vízből. Kinyitottam a roncs csomagtartóját. Alison egyelőre még bele van fagyva a kocsiba. De a jég el fog olvadni, és a teste feljön a felszínre. És akkor majd leküldenek valakit, és megnézik, mi minden lehet még odalent. És akkor megtalálják a maga összes gyerekét. Némelyik egészen jó állapotban maradhatott.

Hinzelmann kihúzta a lángokból a piszkavasat. Már nem tett úgy, mintha a tüzet turkálná, hanem úgy szorongatta, mint egy kardot vagy egy husángot, a rúd fehéres-vörös hegye izzó ívet írt le a levegőben. Füstszag terjengett. Árnyék hirtelen nagyon is a tudatában volt annak, hogy majdnem teljesen meztelen, még mindig fáradt, alig bír mozdulni és nem igazán képes megvédeni magát.

— Meg akar ölni? — kérdezte. — Hajrá. Csinálja. Én amúgy is halott ember vagyok. Tudom, hogy ez a város a magáé — egy külön kis világ. De ha azt hiszi, hogy senki sem fog keresni, akkor álomvilágban él. Vége, Hinzelmann. Így vagy úgy, de vége.

Hinzelmann feltápászkodott a kandalló mellől, a piszkavasat használta sétapálcaként. A vörösen izzó rúd hegye megpörkölődött foltot égetett a szőnyegbe. Az öregember Árnyékra nézett, és könnyek csillogtak halványkék szemében.

— Imádom ezt a várost — mondta. — Tényleg szeretem eljátszani a hóbortos öregembert, imádok történeteket mesélni, Tessie-vel barangolni és horgászni. Emlékszik még, mit mondtam egyszer? Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben.

Árnyék felé nyújtotta a piszkavas végét: Árnyék még harminc centi távolságból is érezte a forróságot.

— Megölhetném — mondta Hinzelmann —, rendbe hozhatnám a dolgokat. Megtettem már korábban is. Nem maga az első, aki rájön. Chad Mulligan apja is rájött. Őt is elintéztem, magát is el tudnám.

— Talán — mondta Árnyék. — De mennyit nyerne vele, Hinzelmann? Még egy évet? Egy évtizedet? Manapság számítógépekkel dolgoznak. Nem hülyék. Felfigyelnek az összefüggésekre. Minden évben eltűnik egy gyerek. Előbb vagy utóbb itt is elkezdenének szimatolni. Mint ahogy engem is keresni fognak. Árulja el nekem — mennyi idős? — Ujjai ráfonódtak az egyik díszpárnára, készen arra, hogy az arca elé rántsa: az első csapást felfoghatja vele.

Hinzelmann kifejezéstelen arccal bámult rá.

— Már azelőtt nekem adták a gyermekeiket, hogy a rómaiak betették volna a lábukat a Fekete-erdőbe — válaszolta. — Isten voltam, mielőtt kobold lett volna belőlem.

— Akkor talán ideje továbbállni — mondta Árnyék. Vajon mi lehet az a kobold? Hinzelmann némán meredt rá. Aztán fogta a piszkavasat és visszadugta a parázsba.

— Ez nem olyan egyszerű. Mondja, Árnyék, miből gondolja, hogy képes vagyok elmenni innen? A város része vagyok. Elküld, Árnyék? Kész megölni? Hogy elmehessek?

Árnyék lenézett a padlóra. A folt, ahol a piszkavas az előbb kiégette a szőnyeget, még mindig parázslott. Hinzelmann követte a pillantását, aztán lassú mozdulattal eltaposta a parazsat. És Árnyék gondolatai között felbukkantak a gyerekek, száznál is többen, csontszín szemekkel meredtek rá, hajuk hínárként lebegett az arcuk előtt. Szemrehányóan bámulták.

Tudta, hogy cserben fogja hagyni őket. Csak azt nem tudta, mi mást tehetne.

— Nem ölhetem meg — mondta Hinzelmannnak. — Megmentette az életemet.

Megcsóválta a fejét. Nagy rakás mocsoknak érezte magát, a szó minden lehetséges értelmében. Már nem tartotta magát hősnek vagy detektívnek — csak egy szaros kis csődtömeg volt, aki fenyegetően megrázza az ujját a sötétségnek, mielőtt hátat fordítana neki.

— Akar tudni egy titkot? — kérdezte Hinzelmann.

— Persze — felelte Árnyék nehéz szívvel. Kezdett elege lenni a titkokból.

— Ezt figyelje.

Ahol az előbb Hinzelmann állt, most egy kisfiú nézett fel rá — nem lehetett több ötévesnél. Hosszú, sötétbarna haja volt. A nyakára kötött bőrszíjat leszámítva teljesen meztelen volt. Két kard szúrta át a testét: az egyik a mellkasát döfte át, a másik a vállát, úgy, hogy a hegye a bordák alatt bukkant elő. A sebekből megállás nélkül patakzott a vér, végigcsorgott a fiú testén, és tócsába gyűlt a lábánál. A kardok elképzelhetetlenül réginek tűntek.

A kisfiú szemében nem volt más, csak szenvedés.

Hát persze, gondolta akkor Árnyék. Miért ne születhetne így egy törzsi isten? Nem is kellett volna elmondani neki. Hiszen tudta.

Fogsz egy csecsemőt, akit teljes sötétségben nevelsz fel és nem hagyod, hogy a rákövetkező években egyetlen lélek is meglássa vagy megérintse, miközben mindvégig rendesen eteted, jobban tartod, mint a többi gyereket a faluban, aztán öt téllel később kivonszolod a kunyhóból a rémült csöppséget, amikor leghosszabb az éjszaka, belököd a tüzekből rakott kör közepébe és vasból meg bronzból készült pengékkel döföd át a testét. Ezután szénfüstben tartósítod az apró testet, amíg rendesen ki nem szárad, szőrmékbe csavarod és táborról táborra cipeled a Fekete-erdő mélységes mélyében, és állatokat meg gyerekeket áldozol neki, hogy szerencsét hozzon a törzsnek. Amikor a test végül annyira elöregszik, hogy darabokra hullik, a törékeny csontokat egy dobozba helyezed, és onnantól kezdve a dobozt fogod imádni — míg egy napon a csontok szétszóródnak és mindenki megfeledkezik róluk és a feledés nyeli el a törzseket is, akik valaha a dobozban élő gyermekistent tisztelték. És alig emlékszik már valaki a gyermekistenre, aki szerencsét hozott a falunak, hacsak más néven nem: brownie lesz belőle vagy kobold.

Árnyék arra gondolt, vajon ki lehetett az — egy favágó, talán, vagy egy térképész —, aki 150 évvel ezelőtt átkelt az Atlanti-óceánon, és Észak-Wisconsinba érkezve magával hozta Hinzelmannt a fejében.

Aztán eltűnt a véres gyermek a vértócsával együtt és csak egy öregember állt a helyén, vattaszerű, ősz hajjal és manómosollyal, akinek még mindig vizes volt az ingujja attól, hogy bevonszolta Árnyék testét a kádba, amivel megmentette az életét.

— Hinzelmann? — kérdezte egy hang a dolgozószoba ajtajából. Hinzelmann megfordult. Árnyék is.

— Azért jöttem — mondta Chad Mulligan erőltetett hangon —, hogy szóljak, mert a roncs elsüllyedt a tóban. A parton jártam, amikor láttam, hogy már nincs a jégen, és gondoltam, beugrom szólni, hátha nem vetted észre.

A kezében szorongatta a pisztolyát. A fegyver csöve a padló felé mutatott.

— Helló, Chad — mondta Árnyék.

— Helló, öregem — mondta Chad Mulligan. — Kaptam egy levelet, hogy meghalt a börtönben. Szívroham.

— Mit mondhatnék erre? — kérdezte Árnyék. — Úgy tűnik, mindenhol az én hullámba botlik az ember.

— Idejött, Chad — mondta Hinzelmann. — Megfenyegetett.

— Nem — mondta Chad Mulligan. — Semmi ilyesmit nem tett. Tíz perce itt vagyok, Hinzelmann. Minden szót hallottam. Az öregemről. A tóról. — Belépett az ajtón. Nem emelte fel a fegyverét. — Jézusom, Hinzelmann. Ezen a városon nem lehet úgy áthajtani, hogy ne lássam azt az átkozott tavat. Ez itt mindennek a közepe. Most mi a fészkes fenét csináljak?

— Tartóztassa le, Chad. Meg akart ölni — mondta Hinzelmann, egy riadt öregember az elhanyagolt dolgozószobájában. — Chad, úgy örülök, hogy itt van.

— Nem — mondta Chad Mulligan. — Nem örül.

Hinzelmann felsóhajtott. Lemondóan lehajolt és kihúzta a piszkavasat a tűzből. A vége narancsvörösen izzott.

— Tegye le, Hinzelmann. Lassan, és úgy tartsa a kezét, hogy lássam, aztán forduljon a fal felé.

Az öregember arcára lassan kiült a leplezetlen rettegés. Árnyék már majdnem megsajnálta, de eszébe jutott Alison McGovern és a kislány arcára fagyott könnyek. Hinzelmann nem mozdult. Nem tette le a piszkavasat. Nem fordult a fal felé. Árnyék már majdnem odalépett hozzá, hogy megpróbálja kicsavarni a vasrudat a kezéből, amikor Hinzelmann Mulliganhez vágta az izzó piszkavasat.

Ügyetlen dobás volt — a vasrúd úgy repült át a szobán, mintha az öregember csak a látszat kedvéért hajította volna el —, és Hinzelmann azonnal az ajtó felé iramodott.

A piszkavas lepattant Mulligan bal karjáról.

Az öregember szobájában fülsüketítő zajjal dördült el a lövés.

Egyetlen lövés a fejbe, és már vége is volt.

— Öltözzön fel — mondta Mulligan, a hangja tompa volt és halott.

Árnyék bólintott. Átment a szomszéd szobába, kinyitotta a szárítót és kivette a ruháit. A farmernadrág ugyan még vizes volt, de felvette. Mire teljesen felöltözve visszament a szobába — csak a kabátja hiányzott, mert az valahol a tó dermesztően hideg iszapjában pihent, illetve a csizmája, mert azt meg nem találta sehol —, Mulligan már kilökdöste az égő fahasábokat a szőnyegre.

— Szép kis nap, amikor egy hekus szándékos gyújtogatást követ el, hogy eltussoljon egy gyilkosságot — szólalt meg végül. Aztán Árnyékra pillantott. — Csizmára is szüksége lesz — mondta.

— Nem tudom, hová tette — felelte Árnyék.

— A pokolba — mondta Mulligan. — Sajnálom, Hinzelmann. — Az övénél meg a gallérjánál fogva felemelte az öregembert, aztán fejjel előre belökte a kandallóba. Az ősz haj recsegve lángra kapott, és a szobát kezdte betölteni a megpörkölődött hús szaga.

— Ez nem gyilkosság volt. Hanem önvédelem — mondta Árnyék.

— Nagyon jól tudom, mi volt — felelte Mulligan színtelen hangon. Visszafordult a padlón heverő, füstölgő fadarabokhoz. Az egyiket a heverő mellé rúgta, felkapta a Lakeside News egyik régi példányát, darabokra tépte, a lapokat sorban gombóccá gyűrte és a tűzifákra hajigálta őket. A lapok megbámultak és lángra lobbantak.

— Kifelé — mondta Chad Mulligan.

Kifelé menet kinyitotta az ablakokat, és mielőtt becsukta volna az ajtót, kiugrasztotta a zárnyelvet, hogy az bezáródjon utánuk.

Árnyék mezítlábasan követte a rendőrautóhoz. Mulligan kinyitotta neki az anyósülés ajtaját. Árnyék beszállt és megtörölte a talpát a lábtörlőn. Aztán felvette a zokniját, ami egészen megszáradt addigra.

— A Henningsnél vehetünk egy bakancsot — mondta Chad Mulligan.

— Mennyit hallott? — kérdezte Árnyék.

— Eleget — válaszolta Mulligan. Aztán azt mondta: — Túl sokat.

Néma csendben tették meg Hennings Mezőgazdasági Boltig vezető utat. Amikor megérkeztek, a rendőrfőnök csak annyit kérdezett: — Hányas lába van?

Árnyék megmondta neki.

Mulligan bement a boltba. Egy pár vastag gyapjúzoknival és bőrcsizmával tért vissza.

— Egyedül ez volt a maga méretében — mondta. — Hacsak nem rajong a gumicsizmáért. Úgy gondoltam, nem örülne neki.

Árnyék felhúzta a zoknit meg a csizmát. Tökéletesen illett a lábára.

— Kösz — mondta.

— Van kocsija? — kérdezte Mulligan.

— A tóhoz vezető úton tettem le. A híd közelében.

Mulligan indított, aztán kikanyarodtak a Hennings parkolójából.

— Mi történt Audrey-val? — kérdezte Árnyék.

— Egy nappal azután, hogy magát elvitték, közölte, hogy nagyon kedvel, mint barátot, de soha nem lehet köztünk semmi, mert rokonok vagyunk meg minden, ezzel visszament Eagle Pointba. Összetörte a nyavalyás, puhány szívemet.

— Érthető — mondta Árnyék. — Ne vegye magára. Hinzelmannak már nem volt rá szüksége.

Elhajtottak Hinzelmann háza mellett. A kéményből vastag, fehér füstoszlop kígyózott.

— Csak azért jött a városba, mert Hinzelmann-nak szüksége volt rá. Audrey segítségével eltüntethetett innen. Szükségtelenül sokan érdeklődhettek volna utánam.

— Azt hittem, kedvel.

Megálltak Árnyék bérelt kocsija mellett.

— És most mihez kezd? — kérdezte Árnyék.

— Nem tudom — válaszolta Mulligan. Mióta lelőtte Hinzelmannt, alapvetően nyúzott arcába most először tért vissza az élet. És sokkal gondterheltebbnek tűnt. — Ha jól sejtem, van pár lehetőségem. Először is… — két ujjából pisztolyt formázott, a szájába dugta, majd ismét kihúzta — golyót röpíthetek a fejembe. Vagy várok még néhány napot, amíg elolvad a jég, aztán egy betontömbbel a lábamon leugrom a hídról. Vagy ott a gyógyszer. Fú. Talán okosabb lenne autóba ülni és elmenni az erdőbe. Ott is bevehetem. Nem szeretném, ha az én embereimnek kellene takarítaniuk utánam. Hagyjuk a megyeiekre, nem? — Sóhajtva megcsóválta a fejét.

— Nem maga ölte meg Hinzelmannt. Nagyon régen meghalt már, nagyon messze innen.

— Köszönöm, Mike. De én öltem meg. Hidegvérrel lelőttem egy embert, aztán eltussoltam az egészet. És ha azt kérdezi, miért tettem, hogy valójában miért tettem, hát itt görbüljek meg, ha meg tudom mondani.

Árnyék megérintette Mulligan karját.

— Ebben a városban Hinzelmann volt az úr — mondta. — Nem hiszem, hogy magának sok beleszólása lett volna abba, ami történt. Szerintem ő hívta oda magát. Azt akarta, hogy hallja, ami hallott. Átverés volt. Csak így szabadulhatott el innen.

Mulligan nyomorúságos arckifejezése semmit sem változott. Árnyék látta rajta, hogy alig hallott valamit abból, amit mondott. Megölte Hinzelmannt, máglyát rakott a holttestének, és most az utolsó parancsnak engedelmeskedve véget fog vetni az életének.

Árnyék lehunyta a szemét és felidézte azt a helyet az elméjében, ahonnan elhozta Szerdának a havat: átlökte a másik férfi gondolatai közé, mosolyt varázsolt az arcára, ami egyáltalán nem volt őszinte, aztán azt mondta:

— Chad. Hagyja ezt. — A férfi elméjében sötét, haragos felhő terpeszkedett, Árnyék szinte látta maga előtt. Megpróbált arra koncentrálni, hogy ez a felhő lassan szétoszlik, akár a reggeli köd.

— Chad — mondta elszántan, hátha sikerül áthatolnia a felhőn —, ez a város hamarosan megváltozik. Nem Lakeside lesz többé az egyetlen rendes város a nyomorúságos régióban. Nagyjából olyan lesz, mint az összes többi város a világnak ebben a sarkában. Több gond. Munkanélküliek. Megkattant emberek. Balhék. Egy csomó szarság. Szükségük lesz egy tapasztalt seriffre. A városnak szüksége lesz magára. — Aztán még hozzátette: — És Marguerite-nek is.

Valami megmoccant a férfi elméjét elborító viharfelhőben. Árnyék érezte a változást. Aztán lökött rajta egyet, maga elé képzelte Marguerite Olsen dolgos, barna kezét, sötét szemét és hosszú, hosszú fekete haját. Felidézte, hogyan biccenti oldalra a fej ét, amikor meglepődik, féloldalas mosolyát. — Marguerite várja — mondta, és amikor kimondta, tudta, hogy igaz.

— Margie? — kérdezte Chad Mulligan.

És abban a pillanatban — bár nem tudta volna elmondani, hogyan csinálta, és valószínűleg nem is lett volna rá képes még egyszer — Árnyék belenyúlt Chad Mulligan fejébe, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga, és precízen és szenvtelenül kiemelte belőle a délutáni események emlékét, mint ahogy a holló vájja ki egy elütött állat szemét.

Chad homlokán elsimultak a ráncok és álmosan pislogott.

— Látogassa még Margie-t — mondta Árnyék. — Örülök, hogy találkoztunk, Chad. Vigyázzon magára.

— Persze — mondta Chad Mulligan ásítva.

Megreccsent a rendőrségi rádió és Chad előrehajolt a mikrofonért. Árnyék kiszállt.

Átsétált a bérelt autóhoz. Innen jól látszott a város közepén terpeszkedő víz szürkesége. A tó fenekén várakozó halott gyerekekre gondolt.

Alison hamarosan feljön a felszínre…

Amikor elhajtott Hinzelmann háza előtt, látta, hogy a füstoszlop lángtengerré változott. Szirénavijjogást hallott.

Déli irányba, az ötvenegyes út felé tartott. Még várt rá a legvégső találkozó. De előtte még megáll Madisonban, egy utolsó búcsúra.

Samantha Fekete Varjú azt szerette a legjobban, amikor ő zárhatta be éjszakára a kávézót. Végtelenül megnyugtató cselekvéssorozat volt: azt az érzést keltette, hogy ezzel visszahozza a rendet a világba. Ilyenkor betette az Indigo Girls egyik cédéjét, és saját tempójában, saját módján végezte el az esti takarítást. Először kipucolta a kávéfőzőt. Ezután tett még néhány kört, megnézte, vajon minden szanaszét heverő bögre és tányér visszakerült-e a helyére a konyhába, illetve a nap végére mindig széthagyott újságok kupaca most is takarosan feltornyozva, összekötözve várja-e az újrahasznosítást a bejárat mellett.

Imádta ezt a kávézót. Egy antikváriumokkal szegélyezett utcában bújt meg, és több egymásba nyíló tekervényes, hosszú szobából állt, ahol fotelek, székek és alacsony asztalkák sorakoztak egymás mellett.

Letakarta a megmaradt túrós lepényt és betette éjszakára a nagy hűtőbe, aztán fogott egy rongyot és eltüntette a megmaradt morzsákat. Szeretett egyedül lenni.

Az ablak felől hallatszó kopogtatás rántotta vissza a valóságba. Az ajtóhoz sétált, kinyitotta és beengedett egy nagyjából vele egykorú lányt, akinek copfba fogott bíborvörös haja volt. Natalie-nak hívták.

— Hello — mondta Natalie. Lábujjhegyre állt, és kedves csókot lehelt Sam szája sarkába. Egy ilyen csókkal nagyon sok mindent el lehet mondani. — Végeztél?

— Majdnem.

— Nem akarsz moziba jönni?

— Dehogynem. Jó lenne. Viszont még van vagy öt percem itt. Ülj le egy kicsit, nézz bele a The Onionba.

— Ezt a számot már láttam. — A lány leült az egyik ajtó melletti székre és addig turkált a kihajított újságok kupacában, amíg valami érdekesre nem bukkant, aztán olvasott, amíg Sam kiszedte a maradék pénzt a kasszából és betette a széfbe.

Egy hete feküdtek le egymással először. Sam gyakran gondolkodott azon, vajon ez lehet-e az a kapcsolat, amire egész életében várt. Ilyenkor mindig emlékeztette magát, hogy csak a hormonok és az agyában lejátszódó vegyi folyamatok miatt olyan boldog, akárhányszor Natalie-t meglátja, és talán ez így is volt — de ettől függetlenül mindig elmosolyodott, amikor találkoztak, és boldognak, elégedettnek érezte magát, ha együtt voltak.

— Ebben az újságban — szólalt meg Natalie — már megint van egy olyan cikk. „Amerika megváltozik?”

— És? Megváltozik?

— Azt nem írják. Azt mondják, talán, de nem tudják, hogyan és miért, és talán az egész nem is igaz.

Sam szélesen elmosolyodott.

— Hát — mondta —, ezzel kimerítettek minden lehetőséget, nem?

— Azt hiszem. — Natalie a homlokát ráncolva visszabújt az újságba. Sam kimosta és összehajtogatta a törlőrongyot.

— Szerintem csak arról van szó, hogy a kormány meg minden más ide vagy oda, hirtelen mindenki teljesen jól érzi magát. Lehet, hogy idén korábban megjött a tavasz. Hosszú tél volt és én nem bánom, hogy vége.

— Én sem. — Szünet. — A cikk szerint az emberek furcsa álmokról számolnak be mostanában. Nekem viszont nem voltak igazán fura álmaim az utóbbi időben. Mármint az átlagosnál furábbak.

Sam körülnézett, vajon nem feledkezett-e meg valamiről. Nem. Jó munkát végzett. Leoldozta a kötényét és felakasztotta a fogasra. Amikor visszajött, elkezdte lekapcsolgatni a lámpákat.

— Mostanában volt néhány különös álmom — Jegyezte meg. — Sőt, kezdtek annyira különösek lenni, hogy már naplót írok róluk. Amikor felébredek, lejegyzetelem az egészet. De aztán elolvasom őket és nincsen semmi értelmük.

Belebújt a kabarjába és felvette egyujjas kesztyűjét.

— Foglalkoztam egy kicsit az álmokkal — mondta Natalie. Natalie mindennel foglalkozott egy kicsit, a misztikus önvédelemtől kezdve az indián tisztítókúrákon keresztül a feng shui és a dzsesszbalett művészetéig. — Mesélj róluk. Majd én elmagyarázom, mit jelentenek.

— Oké. — Sam kinyitotta az ajtót és lekapcsolta az utolsó lámpákat is. Kiengedte Natalie-t, aztán ő is kiment és bezárta a kávéház ajtaját. — Néha embereket látok, akik lezuhantak az égből. Néha a föld alatt vagyok és egy bölényfejű nővel beszélgetek. Néha meg egy pasiról álmodom, akit egy hónappal ezelőtt megcsókoltam egy bárban.

Natalie furcsa hangot hallatott.

— Nem felejtettél el elmesélni nekem valamit?

— Talán. De nem az van, amire gondolsz. Ez egy „kopj le”-csók volt.

— Le akartad koptatni a pasit?

— Nem őt, hanem mindenki mást. Szerintem látnod kellett volna.

Natalie cipője hangosan kopogott a járdán. Sam közvetlenül mellette sétált.

— Az övé a kocsim.

— Az a lila izé, amit a nővéredtől hoztál?

— Ja.

— Mi történt a pasival? Miért nem kellett neki a kocsija?

— Nem tudom. Talán börtönben van. Lehet, hogy meghalt.

— Meghalt?

— Azt hiszem — mondta Sam tétovázva. — Pár héttel ezelőtt biztos voltam benne, hogy meghalt. Érzékeken túli érzékelés, tudod. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy talán mégsem halt meg. Nem tudom. Talán nem vagyok olyan jó az ilyesmiben.

— Meddig marad nálad a kocsi?

— Amíg valaki el nem jön érte. Szerintem ő is ezt akarta volna.

Natalie Samre pillantott, aztán még egyszer szemügyre vette.

— Hát ezt meg honnan szerezted?

— Mit?

— A virágot. Ami a kezedben van, Sam. Honnan van? Már a kávézóban megvolt? Akkor miért nem vettem észre?

Sam lepillantott a kezére. Aztán elvigyorodott.

— De aranyos vagy! Illett volna megköszönnöm, amikor odaadtad — mondta. — Gyönyörűek. Köszönöm szépen. Bár a vörös esetleg jobban illett volna az alkalomhoz, nem gondolod?

Papírba csavart rózsák voltak. Hat darab, mindegyik fehér.

— Nem tőlem kaptad — mondta Natalie összeszorított szájjal. És egyikük sem szólt egy szót sem a moziba vezető úton.

Amikor aznap éjjel hazaértek, Sam egy rögtönzött vázába tette a virágokat. Később bronzszobrot készített róluk, és nem beszélt a dologról senkinek, habár Caroline-nak, aki Natalie után jött, egy részeg éjszakán elmesélte a kísértetrózsák történetét, és Caroline is egyetértett vele, hogy ez egy igazán különös és ijesztő történet, és a lelke mélyén egyetlen szót sem hitt el belőle, szóval rendben is volt a dolog.

Árnyék megállt egy fizetős telefonnál. Felhívta a tudakozót és kapott tőlük egy számot.

Nem, közölték vele. Nincs itt. Még biztosan a kávézóban van.

Árnyék útközben megállt és virágot vett.

Miután megtalálta a kávézót, átment a túloldalra, megállt egy antikvárium ajtajában és várt és nézelődött.

A kávézó nyolckor zárt, és nyolc óra tíz perckor megpillantotta Sam Fekete Varjút, amint kilép az ajtón egy alacsony lány társaságában, akinek copfba fogott haja a piros egyik különleges árnyalatában pompázott. Szorosan fogták egymás kezét, mintha így próbálnák kívül tartani az egész világot, és beszélgettek — vagyis inkább Sam beszélt, a barátnője csak hallgatta. Árnyék kíváncsi volt, miről lehet szó. Sam mosolygott.

A két lány átvágott az úton, és elsétált Árnyék mellett. A copfos lány centikre haladt el mellette, akár meg is érinthette volna, és egyáltalán nem vették észre.

Nézte, amint végigsétálnak az utcán, és mintha lehangolt akkord zendült volna meg a lelkében.

Sam jól csókolt, tűnődött Árnyék, de egyszer sem nézett rá úgy, ahogyan a copfos lányra, és soha nem is fog.

— A fenébe az egésszel. Peru megvár — motyogta magában, miközben a távolodó Samet figyelte. — Meg El Paso is. Az mindig ott lesz.

Ezzel a két lány után rohant és Sam kezébe nyomta a virágot. Gyorsan elsietett, nehogy a lány visszaadja a rózsákat.

Aztán felsétált a dombra, beszállt a kocsijába, és a jelzőtáblák útmutatásait követve elindult Chicagóba. Végig betartotta a sebességkorlátozást.

Már csak egyetlen dolog maradt hátra.

Nem sietett.

***

Az éjszakát egy Hatos Motelban töltötte. Ébredés után rá kellett jönnie, hogy a ruháiból még mindig árad a tó iszapjának a szaga. Ettől függetlenül ezeket vette fel. Már úgysem sokáig lesz rájuk szüksége.

Kifizette a számlát. Megkereste a barna homokkő épületet. Könnyen megtalálta. A ház kisebb volt, mint amire emlékezett.

Nyugodt léptekkel felballagott a lépcsőn — nem túl gyorsan, mert az olyan lett volna, mintha sürgetné a halálát, de nem is túl lassan, mert akkor meg úgy tűnik, mintha félne. Valaki kitakarította a lépcsőházat: eltűntek a fekete szemeteszsákok. A rothadó zöldségek bűzét hipószag váltotta fel.

A vörös ajtó most tárva-nyitva állt: állott ételszag terjengett a levegőben. Árnyék egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán megnyomta a csengőt.

— Jövök! — kiáltotta egy női hang, majd a rendkívül kicsi és lélegzetelállítóan szőke Zorja Utrenyaja rontott ki a konyhából — a kötényébe törölgette a kezét, úgy igyekezett az ajtó felé. Megváltozott, gondolta Árnyék. Boldognak látszott. Arca kipirosodott, öregecske szemében szikrák pattogtak. Amikor a nő megpillantotta a vendéget, elkerekedett a szája, és felkiáltott:

— Árnyék? Hát visszajöttél hozzánk? — és kitárt karral rohant felé. Árnyék lehajolt és megölelte Zorja Utrenyaját, aki csókot mázolt az arcára. — De jó látni téged! — mondta. — De most el kell menned.

Árnyék belépett a lakásba. Az összes ajtó tárva-nyitva állt (nem meglepő módon Zorja Polunocsnaja szobájának kivételével), akárcsak az ablakok. Időnként lágy szellő söpört végig az előszobán.

— Tavaszi nagytakarítás? — kérdezte Zorja Utrenyajától.

— Vendégünk érkezik — közölte a nő. — Most menj el. Előtte kérsz kávét?

— Csernoboghoz jöttem — mondta Árnyék. — Itt az idő.

Zorja Utrenyaja indulatosan megrázta a fejét.

— Nem, nem — mondta. — Nem akarod látni. Nem jó ötlet.

— Tudom — mondta Árnyék. — De tudja, az egyetlen dolog, amit igazából megtanultam az istenekről, az. hogy ha valaki alkut köt velük, azt be kell tartania. Ők minden szabályt megszeghetnek. Mi nem. Ha megpróbálnék elmenni, visszahozna a lábam.

A nő tűnődve elbiggyesztette a száját.

— Igaz. De ma menj el. Gyere holnap. Addigra elmegy.

— Ki az? — kiáltott egy női hang a folyosó távolabbi végéből. — Zorja Utrenyaja, kivel beszélgetsz? Ezt a matracot nem bírom egyedül megfordítani, tudod!

Árnyék végigsétált a folyosón.

— Jó reggelt, Zorja Vecsernaja. Segíthetek? — mondta, mire a szobában tüsténkedő nő meglepetten felsikkantott és a kezéből kicsúszott a matrac sarka.

A hálószobában vastagon állt a por: minden vízszintes felületet elborított, fát és üveget egyaránt, és most csomókban szállingózott az ablakon beáradó napfényben, amit csak az időnként feltámadó szellő és a meglibbenő, megsárgult csipkefüggöny zavart meg néha.

Árnyéknak eszébe jutott, kinek a szobája ez. Itt aludt Szerda. Ez volt Bielobog szobája.

Zorja Vecsernaja bizalmatlanul méregette.

— A matrac — mondta. — Meg kell fordítani.

— Nem probléma — mondta Árnyék. Előrehajolt, megmarkolta a matracot, könnyedén megfordította és visszatette az ágyra. Ódon faágy volt, a matrac pedig majdnem annyit nyomott, mint egy felnőtt férfi.

Porfelhő kavargott.

— Miért vagy itt? — kérdezte Zorja Vecsernaja. Nem volt valami barátságos kérdés.

— Azért — válaszolta Árnyék —, mert még decemberben egy fiatalember leült dámázni egy vén istennel, és veszített.

Az öregasszony szoros kontyban viselte a haját. Összeszorította a száját.

— Gyere vissza holnap — mondta.

— Nem tehetem — mondta Árnyék egyszerűen.

— A te temetésed. No, menj, ülj le. Zorja Utrenyaja hoz kávét. Csernobog mindjárt itt lesz.

Árnyék átsétált a nappaliba. Pontosan olyan volt, mint amire emlékezett, bár most tárva-nyitva álltak az ablakok. A szürke macska a dívány karfáján szunyókált. Amikor Árnyék belépett, fél szemmel felpillantott, aztán közönyösen aludt tovább.

Itt dámáztak Csernoboggal: itt tette fel saját életét azért, hogy az öregember végül csatlakozzon Szerda utolsó, végzetes szélhámosságához. A nyitott ablakon beáradt a friss levegő és kisöpörte a dohos szagot.

Az ajtón Zorja Utrenyaja lépett be, egy piros fatálcával a kezében. A tálcán, egy zománcozott csészében feketekávé gőzölgött, mellette egy tálkában csokoládés keksz állt. A nő letette a tálcát Árnyék elé.

— Találkoztam Zorja Polunocsnajával — mondta neki Árnyék. — Meglátogatott a világ alatt és odaadta a holdat, hogy lámpásként világítson nekem. És elvett tőlem valamit. De nem emlékszem, mit.

— Kedvel téged — mondta Zorja Utrenyaja. — Olyan sokat álmodik. Ő vigyáz mindannyiunkra. Nagyon bátor.

— Hol van Csernobog?

— Azt mondja, idegesíti a tavaszi nagytakarítás. Elmegy, újságot vesz, leül a parkban. Cigarettát vásárol. Lehet, hogy ma vissza sem jön. Nem kell megvárnod. Miért nem mész el? Gyere vissza holnap.

— Megvárom — mondta Árnyék. Nem valami varázslat miatt gondolta így, ezzel tisztában volt. Ő maga akarta így. Ennek az egyetlen dolognak kell csak megtörténnie, és ha már ezt az utolsó kötelezettséget is le kell tudnia, nos, akkor essen túl rajta szabad akaratából. Ezután nem lesz több kényszer, sem titok, sem kísértet.

Belekortyolt a forró kávéba, ami pontosan olyan édes és fekete volt, mint amire emlékezett.

A folyosóról mély férfihangot hallott és még jobban kihúzta magát. Örömmel látta, hogy nem remeg a keze. Kinyílt az ajtó.

— Árnyék?

— Üdv — mondta Árnyék. Nem állt fel.

Csernobog belépett a szobába. Egy összecsavart Chicago Sun-Timest tartott a kezében, és letette a dohányzóasztalra. Árnyékra meredt, majd tétovázva kezet nyújtott. Kezet fogtak.

— Eljöttem — mondta Árnyék. — Az alku miatt. Teljesítette a maga részét. Most én jövök.

Csernobog bólintott. A homlokát ráncolta. Ősz haján és bajuszán napfény csillant, emiatt majdnem úgy tűnt, mintha aranyszínű lenne.

— Nem most… — Elfintorodott. — Nem most… — Hirtelen elhallgatott. — Talán menned kellene. Az idő most nem megfelelő.

— Addig várok, ameddig kell — mondta Árnyék. — Készen állok.

Csernobog felsóhajtott.

— Nagyon ostoba vagy. Tudod?

— Azt hiszem.

— És a hegytetőn nagyon jó dolgot tettél.

— Azt tettem, amit tennem kellett.

— Talán.

Csernobog egy fából készült vénséges kredenchez lépett, lehajolt és egy diplomatatáskát húzott elő alóla. Felpattintotta a kapcsokat. Megnyugtató csattanással pattantak fel. Kinyitotta a táskát. Egy kalapácsot vett elő és próbaképpen megsuhogtatta a levegőben. A kalapács egy lekicsinyített pörölyre emlékeztetett, fából készült nyelén foltok éktelenkedtek. Csernobog felállt.

— Sokkal tartozom neked — mondta. — Sokkal többel, mint hinnéd. Miattad változnak most meg a dolgok. Tavasz van. Igazi tavasz.

— Tudom, mit tettem — válaszolta Árnyék. — Nem volt sok választásom.

Csernobog bólintott. Árnyék nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ezt a pillantást a szemében.

— Meséltem már a testvéremről? — kérdezte Csernobog.

— Bielobogról? — Árnyék a hamufoltos szőnyeg közepére sétált. Letérdelt. — Azt mondta, hogy nagyon régen nem látta már.

— Igen. — Az öregember felemelte a kalapácsot. — Hosszú tél volt, fiam. Nagyon hosszú tél. De most vége. — És lassan megcsóválta a fejét, mint akinek eszébe jutott valami. Aztán azt mondta: — Csukd be a szemed.

Árnyék lehunyta a szemét, felemelte a fejét és várt.

A pöröly hideg volt, jéghideg, és olyan gyengéden érintette meg a homlokát, mint egy csók.

— Paff! Tessék — mondta Csernobog. — Ennyi. — Mosolygott, és Árnyék még egyszer sem látott ilyen mosolyt az arcán — könnyed, kellemes mosoly volt, mint a napfény egy nyári napon. Az öregember a táskához lépett, visszatette a kalapácsot, becsukta a táskát és visszalökte a kredenc alá.

— Csernobog? — kérdezte Árnyék. — Maga tényleg Csernobog?

— Igen. Ma igen — mondta az öregember. — Holnaptól pedig Bielobog. De ma még Csernobog.

— Akkor miért? Miért nem ölt meg?

Az öregember egy csomag szűrőtlen cigarettát vett elő a zsebéből. Leemelt egy nagy gyufásdobozt a kandallópárkányról és rágyújtott. Mélyen elmerült a gondolataiban.

— Azért — válaszolta végül —, mert létezik vér. De létezik hála is. És hosszú, hosszú telünk volt.

Árnyék felállt. Leporolta a térdén éktelenkedő poros foltokat.

— Kösz — mondta.

— Szívesen — mondta az öregember. — Ha legközelebb kedved támad dámázni, tudod, hol találsz. És akkor én leszek a fehérrel.

— Kösz. Még előfordulhat — mondta Árnyék. — De nem mostanában. — Belenézett az öregember csillogó szemébe — vajon mindig ilyen búzavirágkék szeme volt? Kezet fogtak és nem búcsúztak el egymástól.

Kifelé menet Árnyék csókot lehelt Zorja Utrenyaja arcára, kezet csókolt Zorja Vecsernajának, és kettesével vette a lépcsőket lefelé.

UTÓSZÓ

Az izlandi Rejkjavík különös város, még azoknak is, akik sok különös városban megfordultak már. Vulkanikus város — a meleg mélyen a föld alól érkezik. Járnak itt turisták, de nem olyan sokan, mint az ember hinné, még július elején sem. Sütött a nap, mint már hetek óta mindig: naponta mindössze néhány órára bújt csak el. Éjjel kettő és három között volt valami borongós hajnal, aztán ismét elkezdődött a nap.

A nagydarab turista aznap reggel már bejárta Rejkjavík nagy részét, és hallgatta a helybéliek beszédét, akiknek ezer év alatt szinte semmit sem változott a nyelve. Az itteniek ugyanolyan könnyedén olvasták az ősi sagákat, mint az újságot. Ezen a szigeten mindenhol érződött a folytonosság, amit a termetes turista egyrészt félelmetesnek, másrészt mélységesen megnyugtatónak talált. Nagyon fáradt volt: az állandó fényben majdnem lehetetlen volt aludni, és ezen a hosszú, sötétség nélküli éjszakán a szállodában ült és felváltva olvasta az útikönyvet meg Dickens egyik regényét, amit pár héttel ezelőtt vett egy repülőtéren, de arra már nem emlékezett, melyiken. Néha kibámult az ablakon.

Aztán az óra és a napkorong szerint egyaránt reggel lett.

A rengeteg édességbolt egyikében vett egy szelet csokit, aztán sétálni kezdett, és olykor saját maga is meggyőződhetett Izland vulkanikus természetéről: befordult egy utcasarkon és egy pillanatra kénszag csapta meg az orrát. De nem Hádész jutott eszébe róla, hanem a megzápult tojás.

A nők gyönyörűek voltak: karcsúak és halovány bőrűek. Szerda kedvencei. Árnyék nem értette, mit talált Szerda vonzónak az édesanyjában, aki nagyon szép volt ugyan, de egyáltalán nem hasonlított az itteni nőkre.

Rámosolygott az összes csinos nőre, mert mellettük igazán férfinak érezte magát, de rámosolygott a többiekre is, mert remekül szórakozott.

Igazából nem tudta megmondani, mikor érezte meg, hogy figyelik. Rejkjavíki sétája közben egyszer csak biztos volt benne, hogy valaki szemmel tartja. Néha megfordult, megpróbálta kiszúrni, ki lehet az, megállt a kirakatok előtt, és az üvegben tükröződő utcát nézte, de semmi szokatlant nem látott, úgy tűnt, senki sem követi.

Egy apró étteremben füstölt lundamadarat evett törpemálnával, sarkvidéki pisztrángot meg főtt krumplit, és Coca-Colát ivott hozzá, ami édesebb és cukrosabb volt, mint odaát, az Államokban.

— Elnézést — szólította meg a pincér, amikor kihozta a számlát. — Ön amerikai?

— Igen.

— Akkor boldog július negyedikét — mondta a pincér. Úgy tűnt, elégedett magával.

Árnyéknak eddig eszébe sem jutott, hogy negyedike van. A függetlenség napja. A maga részéről kedvelte a függetlenség koncepcióját. Az asztalon hagyta a pénzt meg a borravalót és kisétált az étteremből. Az Atlanti-óceán felől hidegen fújt a szél és Árnyék nyakig begombolta a kabátját.

Leült egy fűvel borított földhányásra, a várost nézte és arra gondolt, hogy egy napon haza kell mennie. És egy napon teremtenie kell magának egy otthont, ahová hazamehet. Azon tűnődött, vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja.

Egy öregember közeledett a domboldalon: sötétszürke, tépett szegélyű köpenyt viselt, mintha sokat vándorolt volna, fején széles karimájú, kék kalap ült, a szalagjába sirálytollat tűzött. Mint egy öregedő hippi, gondolta Árnyék. Vagy egy visszavonult revolverhős. Az öregember furcsán magas volt.

Lekuporodott Árnyék mellé a fűbe. Kurtán biccentett. Egyik szemét kalózos kötés takarta, állán kackiás ősz kecskeszakállat növesztett. Árnyék arra gondolt, vajon megpróbálja-e lehúzni egy cigarettával.

— Hvernig gengur? Manst bú eftir mér? — kérdezte az öreg.

— Sajnálom — válaszolt Árnyék. — Nem beszélek izlandiul. — Aztán félénken hozzátette még azt a kifejezést, amit a világos éjszakai órákban tanult az útikönyvből: — Ég tála bara ensku. — Csak angolul beszélek. És még azt is mondta: — Amerikai.

Az öregember lassan bólintott.

— A népem sok-sok idővel ezelőtt elment innen Amerikába — mondta. — Elmentek, aztán visszajöttek Izlandra. Azt mesélték, az jó hely az embereknek, de rossz az isteneknek. És az isteneik nélkül… egyedül voltak. — Folyékonyan beszélt, de furcsán hangsúlyozott és másképpen tartott szüneteket. Árnyék szemügyre vette: közelebbről öregebbnek tűnt, mint képzelte volna. Bőrét apró ráncok és repedések tarkították, mint egy öreg gránittömböt.

Aztán az öregember azt mondta:

— Ismerlek téged, fiam.

— Valóban?

— Te és én ugyanazt az utat jártuk végig. Én is kilenc napon át lógtam a fán, feláldoztam magamat saját magamnak. Én vagyok Asgard ura. Én vagyok az akasztófa istene.

— Te vagy Odin — mondta Árnyék.

Az öreg elgondolkodva bólintott, mintha a név súlyát méregetné magában.

— Sok néven szólítanak, de igen, én vagyok Odin, Bur fia — mondta.

— Láttalak meghalni — mondta neki Árnyék. — Virrasztottam érted. Sok mindent el akartál pusztítani a hatalomért. Sok mindent hajlandó lettél volna feláldozni saját magadért. Ezt mind te tetted.

— Én nem tettem ilyet.

— De Szerda igen. Ő volt te.

— Igen, ő volt én. De én nem vagyok ő. — Az öregember megvakarta az orra tövét. Kalapján meglibbent a sirálytoll. — Visszamész? — kérdezte az Akasztófák Ura. — Amerikába?

— Nincs miért visszamennem — felelte Árnyék, és ahogy kimondta, tudta, hogy ez nem igaz.

— Több dolog vár rád odaát — mondta az öreg. — De megvárnak, míg visszaérsz.

Fehér pillangó repült el mellettük imbolyogva. Árnyék nem szólt semmit. Több emberöltőnyi időre elege volt az istenekből és a dolgaikból. Úgy döntött, felszáll a buszra, elmegy a repülőtérre és kicseréli a jegyét. Elrepül valamerre, ahol még sohasem járt. Vándorolni fog.

— Hé — szólalt meg. — Van valamim a számodra. — A zsebébe nyúlt, és amikor megtalálta, amit keresett, a tenyerébe rejtette. — Nyújtsd ki a kezed — mondta.

Odin furcsálkodó, komoly arccal meredt rá. Aztán vallat vont és tenyérrel lefelé kinyújtotta a jobb kezét. Árnyék odanyúlt és felfordította a tenyerét.

Egymás után kinyitotta mindkét tenyerét és megmutatta, hogy teljesen üresek. Aztán az öregember cserzett tenyerébe nyomta az üvegszemet.

— Ezt meg hogyan csináltad?

— Varázslat — mondta Árnyék mosolytalan arccal.

Az öregember elvigyorodott, felkacagott és összecsapta a kezét. Szemügyre vette az üvegszemet, aztán bólintott, mint aki tisztában van vele, mi az, majd a derekán lógó bőrszütyőbe csúsztatta. — Takk kaerlaga. Vigyázni fogok rá.

— Szívesen — mondta Árnyék. Felállt és lesöpörte a nadrágjáról a fűszálakat.

— Még egyet — mondta Asgard Ura fejedelmi kézmozdulattal, mély, parancsoló hangon. — Újabbat. Csináld meg még egyszer.

— Hát — mondta Árnyék —, nektek aztán sohasem elég. Oké. Ezt egy fickótól tanultam, aki már nem él.

Kinyújtotta a kezét, egyenesen a semmibe és egy aranypénzt húzott elő a levegőből. Átlagos aranypénz volt. Nem keltette életre a halottakat és nem gyógyította meg a betegeket, de az biztos, hogy aranyból volt.

— És ez minden — mondta, amikor két ujja közé szorítva felmutatta. — Itt a történet vége.

A levegőbe pöckölte a pénzdarabot.

Az érme a magasba repült, aranyszínben szikrázott a napfényben, és úgy csillogott, villogott és pörgött a nyári égen, mintha sohasem akarna lehullani. Talán nem is fog leesni soha. Árnyék nem várta meg. Elsétált onnan, és egyszer sem állt meg.