Amerikai istenek

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Hajnali ötkor váltottak kocsit Minneapolisban, a repülőtér parkolóházában. Felmentek a legfelső szintre, ami fedetlenül nyújtózott az ég alatt.

Árnyék megszabadult a narancssárga rabruhától, a bilincstől meg a lábbéklyótól, berakta a barna papírszatyorba, amiben eddig a saját holmijai voltak, aztán összehajtogatta az egészet és bedobta egy szemetesbe. Tíz percet vártak, amikor kinyílt a repülőtérre vezető ajtó, és kilépett rajta egy hordó mellkasú fiatalember. Sült krumplit evett egy Burger kinges zacskóból. Árnyék azonnal felismerte: ő ült a kocsi hátsó ülésén, amikor az étterembe mentek a Sziklára Épült Házból, és olyan mély hangon dúdolt, hogy még az autó is beleremegett. Azóta hosszú szakállat növesztett, őszes csíkokkal. Így idősebbnek látszott.

A férfi a farmerjába törölte zsíros kezét, majd Árnyék felé nyújtotta egyik lapátméretű tenyerét. — Hallottam, hogy Mindenek Atyja meghalt — mondta. — Ezért megfizetnek, drágán megfizetnek.

— Szerda az apád volt? — kérdezte Árnyék.

— Ő a Mindenek Atyja volt — mondta a férfi. Mély torokhangon beszélt. — Mondjátok meg nekik, mondjátok meg mindenkinek, hogy ha szükség van ránk, a népem ott lesz.

Csernobog kipiszkált egy dohánymorzsát a fogai közül és kiköpte a fagyott latyakba.

— És mennyien is vagytok? Tízen? Húszan?

A hordó mellkasú férfi szakálla felborzolódott.

— Vajon nem ér fel tíz ember a népemből száz másikkal? Ki az, aki akár egyetlen fajtámbélivel ki merne állni csatában? De többen vagyunk ennél, különösen a városok peremén. Akadnak páran a hegyek között. Néhányan a Catskillsben, egy kevesen a floridai cirkuszvárosokban. Élesen tartják a fejszéiket. Ha hívom őket, jönnek.

— Tedd azt, Elvis — mondta Nancy úr. Legalábbis Árnyék úgy hallotta, hogy Elvist mondott. Nancy vastag, barna kardigánra, kordbársony nadrágra és barna papucscipőre cserélte az egyenruháját. — Hívd őket. A vén szélhámos is ezt akarta volna.

— Elárulták. Megölték. Kinevettem Szerdát, de tévedtem. Egyikünk sincsen többé biztonságban — mondta a férfi, akinek úgy hangzott a neve, mint Elvisé. — De számíthatsz ránk. — Gyengéden meglapogatta Árnyék hátát, aki majdnem elterült a földön. Mintha kedvesen vállba veregették volna egy házbontó vasgolyóval.

Csernobog már egy ideje körbe-körbe nézegetett a parkolóban.

— Megbocsáss — szólalt meg végül —, de melyik is az új autónk?

— Az ott — mutatta a hordó mellkasú férfi.

— Az? — horkantott fel Csernobog.

Egy 1970-es Volkswagen kisbusz volt. A hátsó ablakra szivárványt festettek.

— Remek járgány. És eszükbe sem jutna, hogy ilyesmivel utaztok.

Csernobog körbesétálta a járművet. Aztán köhögni kezdett, mélyen, véget nem érően, mint a dohányos öregemberek hajnali ötkor. Harákolt, köpött, majd megmasszírozta a mellkasát, hátha attól elmúlik a fájdalom.

— Igen — mondta. — Eszükbe sem jutna. És mi történik akkor, ha leintenek a rendőrök, akik hippiket meg drogot keresnek? He? Mi nem varázsbusszal akarunk utazni. Szeretnénk beolvadni a tömegbe.

A szakállas férfi kinyitotta a busz hátsó ajtaját.

— Megnéznek benneteket, látják, hogy nem vagytok hippik és már mehettek is. Tökéletes álca. Meg egyébként is, ilyen rövid idő alatt csak ezt tudtuk felhajtani.

Csernobog arcán látszott, hogy szívesen vitatkozna még, de Nancy úr udvariasan közbeavatkozott.

— Elvis, tudtam, hogy számíthatunk rád. Nagyon hálásak vagyunk neked. De ezt a kocsit vissza kell juttatni Chicagóba.

— Bloomingtonban hagyjuk — mondta a szakállas férfi. — A farkasok majd gondját viselik. — Visszafordult Árnyékhoz. — Részvétem, ismét, és osztozom a fájdalmadban. És ha neked kell virrasztanod érte, akkor fogadd nagyrabecsülésemet és együttérzésemet. — Baseballkesztyű méretű kezével megszorította Árnyék kezét. — Mondd meg a holttestének, ha találkozol vele. Mondd meg neki, hogy Vindalf fia, Alviss nem hagyja kihunyni a lángot.

A kisbuszban szantálfa, régi füstölők és sodort dohány szaga terjengett. A falra meg a padlóra kifakult rózsaszín szőnyeget ragasztottak.

— Ki volt ez? — kérdezte Árnyék, miközben a sebváltót nyúzva a rámpán kanyargott lefelé.

— Az előbb mondta. Vindalf fia, Alviss. A törpék királya. Ő a legnagyobb és a leghatalmasabb minden törpe közül.

— De hiszen nem is törpe — mutatott rá Árnyék. — Mekkora volt, majdnem százhatvan centi?

— Vagyis óriás a törpék között — mondta Csernobog a hátsó ülésről. — Amerika legmagasabb törpéje.

— Mi volt ezzel a virrasztással? — kérdezte Árnyék.

A két öregember nem szólt semmit. Árnyék Nancy úrra pillantott, aki mereven bámult kifelé az ablakon.

— Nos? Valami virrasztásról beszélt. Maguk is hallották.

— Nem kell megcsinálnod — szólalt meg Csernobog hátul.

— Mit?

— A virrasztást. Jár a szája. A törpéknek örökké csak a szájuk jár. Ne is törődj vele. Felejtsd el, amit mondott.

Miközben dél felé mentek, mintha előre utaztak volna az időben. Lassan ritkulni kezdett a hó, és másnap reggelre, amikor Kentuckyba értek, teljesen eltűnt.

Itt már véget ért a tél és közeledett a tavasz. Árnyék azon tűnődött, vajon van-e erre valami matematikai képlet — talán minden ötven mérföld, amit déli irányban megtesznek, egy nap a jövőbe.

Szívesen feldobta volna a témát, de Nancy úr mélyen aludt az anyósülésen, Csernobog is folyamatosan horkolt hátul.

Az idő jelenleg állandóan változó kitalációnak tűnt, vezetés közben született illúziónak. Képtelen volt nem észrevenni a madarakat és a különböző állatokat: látta a varjakat az út mentén, meg amikor elütött állatokat tépkedtek a buszsávban; az égen szárnyaló madarak majdnem értelmezhető alakzatokba rendeződtek; macskák bámultak rá a kertekből és kerítésoszlopokról.

Csernobog nagyot horkantva felébredt, és lassan felült.

— Különös álmom volt — mondta. — Azt álmodtam, hogy valójában Bielobog vagyok. A világ mindig úgy képzeli, hogy ketten vagyunk, a fény meg a sötétség istene, de mostanra megöregedtünk és nekem rá kell jönnöm, hogy végig egyedül voltam, ajándékokat adtam nekik, és el is vettem őket. — Letörte a füstszűrőt egy szál Lucky Strike-ról, a szájába lökte és rágyújtott.

Árnyék letekerte az ablakot.

— Nem fél a tüdőráktól? — kérdezte.

— Én vagyok a rák — felelte Csernobog. — Nem félek én magamtól.

— A magunkfajták nem lesznek rákosak — szólalt meg Nancy. — Nem meszesednek az ereink, nem tör ki rajtunk a Parkinson-kór és nem kapjuk el a vérbajt. Elég nehéz minket megölni.

— Szerdát megölték — mondta Árnyék.

Bekanyarodott egy benzinkúthoz, mert tankolniuk kellett, aztán átgurult a szomszédos étterem elé egy korai reggelire. Amikor beléptek, a bejárat mellett megcsörrent a nyilvános telefon.

Leadták a rendelésüket egy idegesen mosolygó, idősebb asszonynak, aki Jenny Kerton könyvének, a Szívem vágyának puhafedeles kiadását olvasta. A nő sóhajtott, a telefonhoz sétált, felvette és beleszólt, „igen”. Aztán hátranézett, és azt felelte: — Ja. Úgy tűnik, itt vannak. Tartsa egy pillanatra —, majd Nancy úrhoz sétált.

— Magát keresik — mondta.

— Oké — mondta Nancy úr. — Asszonyom, szeretném, ha az a krumpli valóban ropogós lenne. Vegye úgy, hogy megégetve kérem. — A telefonhoz sétált. — Én vagyok az.

— És miből gondolod, hogy ennyire ostoba vagyok és megbízom benned? — kérdezte.

— Megtalálom — mondta. — Tudom, hol van.

— Igen — mondta. — Természetesen akarjuk. Ezt ti is tudjátok. Én meg tudom, hogy meg akartok szabadulni tőle. Szóval ne etessél baromságokkal.

Letette a telefont és visszasétált az asztalhoz.

— Ki volt az? — kérdezte Árnyék.

— Nem mondta.

— Mit akartak?

— Fegyverszünetet ajánlottak arra az időre, amíg átvesszük a holttestet.

— Hazudnak — mondta Csernobog. — Csali az egész, aztán végeznek velünk. Ezt tették Szerdával is. Én is mindig így csináltam — tette hozzá komor büszkeséggel.

— Semleges területen leszünk — mondta Nancy. — Tényleg semlegesen.

Csernobog felkuncogott. Mintha fémgolyó zörgött volna egy üres koponyában.

— Ilyesmit én is mondtam. Gyertek semleges területre, mondtam nekik, aztán éjjel odalopóztunk és megöltük mindet. Azok voltak a szép idők.

Nancy vállat vont. Elropogtatott egy sötétbarnára sült krumplit, és elégedetten elvigyorodott.

— Mmm. Ez finom — mondta.

— Nem bízhatunk meg bennük — mondta Árnyék.

— Hallgass ide, öregebb vagyok nálad, okosabb vagyok nálad, és sokkal jobban nézek ki, mint te — mondta Nancy, aki a ketchupos üveg alját ütögetve paradicsommal árasztotta el az odaégett krumplit. — Egy délután több puncit szerzek magamnak, mint te egész évben. Úgy táncolok, akár egy angyal, úgy harcolok, mint egy sarokba szorított medve, ravaszabb vagyok a rókánál, és úgy dalolok, mint a fülemüle…

— És mit akar ezzel mondani?

Nancy barna szeme Árnyékra meredt.

— És legalább annyira meg akarnak szabadulni a testtől, mint amennyire mi meg szeretnénk kapni.

— Semleges hely nincsen — mondta Csernobog.

— De van egy — mondta Nancy. — A középpont.

A legtöbb esetben nem könnyű megtalálni valaminek a közepét. Az élő dolgoknál — embereknél, vagy például a kontinenseknél — a probléma megoldhatatlan. Mi az ember középpontja? Hol van egy álom közepe? És ha a kontinensnyi Egyesült Államok középpontját keressük, bele kell számolnunk Alaszkát? Vagy Hawaiit?

A huszadik század kezdetén készült egy nagy modell az USA-ról, amikor egy kartonlapra felrajzolták a negyvennyolc központi államot és az egészet megállították egy tű fokán, majd az a pont, ahol az egész egyensúlyban maradt, Amerika közepe lett.

Amilyen pontosan meg tudták határozni, az Egyesült Államok középpontja (már ami a kontinensen elterülő részét illeti) a kansasi Lebanontól néhány mérföldre, Johnny Grib sertéstelepére esett. A harmincas években Lebanon lakói mind hajlandóak lettek volna emlékművet építeni a telep közepére, de Johnny Grib közölte, hogy semmi kedve a több millió turistához, akik letapossák a veteményt és halálra rémítik a disznókat, ezért az Egyesült Államok földrajzi középpontját két mérfölddel északabbra tették. Létesítettek egy parkot, a parkban építettek egy emlékművet, amire réztáblát csavaroztak. Leaszfaltozták a városba vezető utat, és mivel biztosak voltak benne, hogy tömegével érkeznek majd a turisták, még egy motelt is építettek az emlékmű mellé. Aztán vártak.

A turisták nem jöttek. Senki sem jött.

Az egész most egy szomorú, apró park, egy szállítható kápolnával, ahová egy kisebbfajta temetési menet sem férne be, meg egy motellel, aminek az ablakai halott szemekre emlékeztetnek.

— Ezért van az, hogy Amerika pontos középpontja — vonta le a tanulságot Nancy úr, amikor behajtottak Mississippi állam Humansville városába (1804 lakos) — egy apró, elvadult park, egy üres templom, meg egy lepusztult motel.

— Sertéstelep — mondta Csernobog. — Az előbb azt mondtad, hogy Amerika igazi középpontja egy sertéstelep.

— De nem erről van szó — felelte Nancy úr. — Hanem arról, mit gondolnak az emberek. Az egész csak kitaláció. Ezért fontos. Az emberek kizárólag kitalált dolgokért harcolnak.

— A magamfajták? — kérdezte Árnyék. — Vagy a tieid?

Nancy nem felelt. Csernobog furcsa hangot hallatott, ami lehetett kuncogás vagy akár horkantás is.

Árnyék megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a kisbusz hátuljában. Nem aludt sokat. Rossz előérzet rántotta görcsbe a gyomrát. Most rosszabb volt, mint a börtönben, rosszabb, mint amikor Laura beszámolt neki a rablásról. Ez most nagyon rossz volt. Bizsergett a tarkója, émelygett, és néha hullámokban tört rá a félelem.

Nancy úr megállt Humansville-ben, egy szupermarket előtt. Bement az üzletbe, és Árnyék követte. Csernobog a parkolóban várt és dohányzott.

Odabent egy szőke fiatalembert találtak, aki szinte még fiúnak látszott, és azzal foglalatoskodott, hogy feltöltse a reggeli zabpelyhek polcát.

— Helló — mondta Nancy.

— Helló — mondta a fiatalember. — Jól hallottam, igaz? Megölték.

— Igen — mondta Nancy. — Megölték.

A fiatalember nagy zajjal lecsapta a polcra a dobozokat.

— Azt hiszik, csótányként taposhatnak el minket — mondta. Csuklóján patinás ezüst karkötőt viselt. — De mi nem roppanunk össze olyan könnyen, igaz?

— Igaz — mondta Nancy úr. — Mi nem.

— Ott leszek, uram — mondta a fiatalember lángoló, halványkék szemmel.

— Tudom, Gwydion — mondta Nancy úr.

Az öregember vásárolt néhány nagy palack kólát, hat tekercs vécépapírt, egy doboznyi gonosz külsejű szivarkát, egy fürt banánt meg egy csomag Doublemint rágót.

— Jó fiú — mondta. — A hetedik században jött át. Walesi.

A kisbusz folytatta kanyargós útját, először nyugatra, aztán észak felé. A tavasz ismét átengedte a helyet a haldokló télnek. Kansasban a magányos felhők, üresen tátongó ablakok és megtört szívek örömtelen szürkesége fogadta őket. Árnyék egészen tehetségesen szörfözött már a különböző rádióállomások között, mivel állandóan választania kellett Nancy úr és Csernobog kívánságaiból: az előbbi a beszélgetős műsorokat meg a tánczenét kedvelte, utóbbi viszont a klasszikus zenét, lehetőleg minél komorabbat, esetenként a legradikálisabb vallásos adókkal váltogatva. Ami Árnyékot illeti, ő a régi slágerekre szavazott.

A délután már a vége felé járt, amikor Csernobog kérésére megálltak a kansasi Cherryvale külterületén (2464 lakos). Csernobog egy rétre vezette őket a város határában. A fák között nyomokban megmaradt a hó, piszkosszürke színe volt a fűnek.

— Itt váljatok meg — mondta Csernobog.

Besétált a rét közepére, egyedül. Aztán csak állt ott, a február végi szélben. Először lehajtotta a fejét, majd mutogatni kezdett.

— Mintha beszélgetne valakivel — mondta Árnyék.

— Szellemekkel — felelte Nancy úr. — Úgy száz évvel ezelőtt itt hódoltak neki. Véráldozattal, meg kalapáccsal kioltott életekkel. Egy idő után a helyiek rájöttek, miért nem jönnek vissza a városon áthaladó idegenek. Itt rejtették el a tetemek egy részét.

Csernobog visszasétált hozzájuk a rét szélére. A bajsza sötétebbnek tűnt, ősz hajában fekete csíkok látszottak. Elmosolyodott és megvillant a vasfoga.

— Most már jól vagyok. Ahh. Néhány dolog lassan vész ki a világból, és a vér tart a legtovább.

Elindultak visszafelé, a kisbuszhoz. Csernobog rágyújtott, de most nem köhögött.

— Kalapáccsal csinálták — mondta. — Beszélhet nekem Wotan az akasztófáról meg a dárdáról, de nekem csak ez számít… — és nikotinsárga ujjával megkocogtatta Árnyék homlokát.

— Ezt ne csinálja, ha kérhetem — mondta Árnyék udvariasan.

— Ezt ne csinálja, ha kérhetem — utánozta Csernobog. — Egyszer majd fogom a kalapácsomat, és ennél sokkal rosszabbat művelek veled, fiatal barátom, ugye emlékszel?

— Igen — felelte Árnyék. — De ha még egyszer megkocogtatja a fejemet, eltöröm a kezét.

Csernobog felhorkantott. Aztán azt mondta:

— A helybéliek lehetnének hálásabbak is. Nagy erők szabadultak fel itt. Harminc évvel azután, hogy a híveimnek el kellett rejtőzniük, ez a föld, ez a föld itt, minden idők legnagyobb filmcsillagát adta nekünk.

— Judy Garlandot? — kérdezte Árnyék.

Csernobog kurtán megcsóválta a fejét.

— Louise Brooksról beszél — mondta Nancy úr.

Árnyék inkább nem kérdezte meg, ki az a Louise Brooks. Helyette azt mondta:

— Nézzék, amikor Szerda leült velük tárgyalni, fegyverszünet volt.

— Igen.

— És mi most szintén a fegyverszünetet kihasználva megyünk Szerda testéért.

— Igen.

— És tudjuk, hogy meg akarnak ölni vagy félre akarnak állítani.

— Mindannyiunkat meg akarnak ölni — mondta Nancy.

— Én azt nem értem, miért hisszük azt, hogy most tisztességesen játszanak majd, ha Szerda esetében sem tették meg.

— Ezért találkozunk a középpontban — felelte Csernobog. — Az… — Elfintorodott. — Hogyan mondják ezt? A szent ellentétét?

— Profán — vágta rá Árnyék gondolkodás nélkül.

— Nem — mondta Csernobog. — Arra gondoltam, amikor egy hely minden más helynél kevésbé szent. Amolyan negatív szentség. Olyan helyek, ahol nem lehet templomot építeni. Helyek, ahová nem járnak emberek, és ha mégis, akkor a lehető leghamarabb elmenekülnek. Helyek, ahová az istenek csak akkor mennek, ha muszáj.

— Nem tudom — mondta Árnyék. — Szerintem erre nincsen szó.

— Egész Amerikában van ebből egy kicsi — folytatta Csernobog. — Ezért nem szeretnek itt minket. De a középpont… A középpont a legrosszabb. Mint egy aknamező. Mindannyiunknak olyan óvatosan kell mozognunk, hogy senki sem merészeli megszegni a fegyverszünetet.

Visszaértek a buszhoz. Csernobog megpaskolta Árnyék karját.

— Ne aggódj — mondta komor megnyugtatásképpen. — Senki sem öl meg téged. Senki más, csak én.

Árnyék még aznap este megtalálta Amerika közepét, mielőtt teljesen besötétedett volna. Lebanontól északra, egy lankás dombon volt. Megkerülték az apró parkot, elhajtottak a kicsi, kerekekre szerelt kápolna meg a sziklából rakott emlékmű mellett, aztán Árnyék megpillantotta az ötvenes éveket idéző, egyszintes motelt a park szélén, és elszorult a torka.

Az épület előtt egy fekete Humwee parkolt — úgy nézett ki, mint egy dzsip eltorzított tükörképe, és ugyanolyan zömök, céltalan meg ocsmány volt, mint a páncélozott autók általában. Az épület sötét volt.

Éppen megálltak a motel előtt, amikor sofőregyenruhás, sapkás alak sétált ki az ajtón a kisbusz lámpáinak fényébe. A férfi udvariasan megbökte a sapkáját, aztán beszállt az autóba és elhajtott.

— Nagy kocsi, kis farok — mondta Nancy.

— Maguk szerint vannak itt egyáltalán ágyak? — kérdezte Árnyék. — Napok óta nem aludtam ágyban. Az egész hely megérett a bontásra.

— Texasi vadászoké — mondta Nancy úr. — Évente egyszer ellátogatnak ide. Görbüljek meg, ha tudom, mire vadásznak itt. De ezért nem bonthatják le az épületet.

Kikászálódtak a buszból. A motel előtt egy nő várt rájuk. Árnyék sohasem látta még ezelőtt. A sminkje tökéletes volt, akárcsak a frizurája. Árnyéknak az a benyomása támadt, hogy az összes bemondónő ő egy személyben, akit valaha is látott azokban a reggeli tévéműsorokban, ahol a stúdió nem nagyon hasonlít egy nappalira.

— Rettenetesen örülök, hogy találkoztunk — mondta a nő. — Nos, ön csak Csernobog lehet. Már nagyon sokat hallottam magáról. És ön Anansi, aki mindig készen áll a csínytevésre, hmm? Maga öreg kópé. És ön biztosan Árnyék. Szép kis hajtóvadászat volt, nem igaz? — Megragadta Árnyék kezét, keményen megszorította és egyenesen a szemébe nézett. — Média vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Reményeim szerint sikerül a lehető legkellemesebben elintéznünk azt, amiért itt vagyunk.

Kinyílt a bejárati ajtó.

— Valamiért úgy érzem, Totó — mondta a kövér kölyök, akivel Árnyék a limuzinban találkozott —, hogy ez már nem is Kansas.

— Kansasban vagyunk — mondta Nancy úr. — Szerintem a mai nap során végigautóztuk majdnem az egészet. De hogy ez az átkozott állam mennyire lapos!

— Nincsen se világítás, se áram, se meleg víz — folytatta a kövér kölyök. — És ne sértődjetek meg, de rátok férne némi meleg víz. Olyan büdösek vagytok, mintha egy hete abban a buszban poshadnátok.

— Én úgy vélem, erre igazán semmi szükség — mondta a nő nyájasan. — Én csupa barátot látok. Jöjjenek be. Megmutatjuk a szobáikat. Az első négy szobát mi foglaltuk el. Néhai barátjuk az ötödikben fekszik. Az ötödik szoba után mind üres — válasszanak kedvükre. Attól tartok, nem egy Hilton, de végtére is mit nevezhetünk annak?

Kinyitotta előttük az előcsarnokba vezető ajtót. Penész, doh, por és pusztulás szaga csapott az orrukba.

Az előcsarnokban, a majdnem teljes sötétségben egy férfi ült.

— Éhesek? — kérdezte.

— Én mindig tudok enni — felelte Nancy úr.

— A sofőr elment hamburgerért — mondta a férfi. — Hamarosan visszatér. — Felpillantott. A sötétben nemigen láthatták egymás arcát, de azt mondta: — Hé, nagydarab. Maga Árnyék, mi? A seggfej, aki megölte Sziklát meg Deszkát?

— Nem — felelte Árnyék. — Az valaki más volt. Tudom, kicsoda maga. — Tényleg tudta. Járt már ennek a férfinak a fejében. — Maga Város úr. Lefeküdt már Deszka feleségével?

Város úr kizuhant a székéből. Filmen mulatságos lett volna — a való életben inkább esetlennek tűnt. Felpattant és elindult Árnyék felé. Árnyék lenézett rá.

— Ne kezdjen bele semmibe, amit nem képes befejezni — mondta. Nancy úr Árnyék karjára tette a kezét.

— Fegyverszünet, rémlik még? — mondta. — Ez itt a középpont.

Város úr megfordult, a pulthoz sétált és felvett három kulcsot.

— Maguk a folyosó végén lesznek. Tessék.

A kulcsokat Nancy úr kezébe nyomta, aztán eltűnt a folyosót betöltő árnyékok között. Ajtó nyílt, aztán becsapódott.

Nancy úr az egyik kulcsot Árnyéknak, a másikat Csernobognak adta.

— Nincs egy zseblámpa a buszban? — kérdezte Árnyék.

— Nincs — felelte Nancy úr. — De ez itt csak sötét. Ne félj a sötétségtől.

— Nem is félek tőle — mondta Árnyék. — Én azoktól félek, akik a sötétben vannak.

— A sötétség jó dolog — mondta Csernobog. Ő láthatóan tökéletesen látott. Végigvezette őket a sötét folyosón és elsőre beletalált a zárba. — A tízesben leszek — közölte. — Média… Nem ő az, aki megölte a gyermekeit?

— Az egy másik nő — felelte Nancy. — De ugyanarról van szó.

Nancy úré lett a nyolcas szoba, Árnyék pedig velük szemközt, a kilencesbe költözött be. A szobának nyirkos, poros és elhagyatott szaga volt. Volt ott egy ágy matraccal, de lepedők nélkül. Az ablakon beszűrődött a szürkület homályos derengése. Árnyék leült a matracra, lehúzta a cipőjét és teljes hosszában végignyújtózott az ágyon. Az elmúlt néhány napban túl sokat vezetett.

Talán el is aludt.

Sétált.

Jéghideg szél tépett a ruháiba. A száguldó, őrjöngő, apró hópelyhek alig voltak nagyobbak kikristályosodott porszemcséknél.

Voltak itt fák is, csupasz ágakkal tűrték a telet. Minden oldaton magas hegyek emelkedtek. Késő téli délután volt: az ég és a hó a lilának ugyanabban a mélysötét árnyalatában izzott. Valahol előtte — ilyen fényben képtelenség lett volna felmérni a távolságot — egy máglya sárga és narancsszín lángnyelvvel lobogtak.

Szürkefarkas ügetett előtte a hóban.

Árnyék megtorpant. A farkas is megállt, megfordult és várt. Egyik szeme zöldessárgán villogott. Árnyék vállat vont és elindult a tűz felé, a farkas pedig ott poroszkált előtte.

A máglya egy liget közepén lobogott. Legalább száz fa lehetett itt, két sorba ültetve. A fákról mozdulatlan alakok lógtak. A sorok cégén egy épület állt, ami leginkább egy felfordított csónakra emlékeztetett. Fából faragták, és a tűz lobogó fényében mozogni látszott rajta a rengeteg falény meg faarc — sárkányok, griffek, trollok és vaddisznók.

A máglya olyan hatalmas volt, hogy Árnyék alig tudta megközelíteni. A farkas ügetve megkerülte a tüzet.

De a máglya mögül, a túloldalon a farkas helyett egy férfi lépett elő. Hosszú botra támaszkodott.

— Ez itt Uppsala, Svédország — szólalt meg ismerős, csikorgó hangon. — Úgy ezer évvel ezelőtt.

— Szerda? — kérdezte Árnyék.

A férfi folytatta, mintha Árnyék ott sem lenne.

— Kezdetben évente áldoztak itt — majd amikor felütötte a fejét a rothadás, és elkényelmesedtek, kilencévente. Ez volt a kilencek áldozata. Kilenc álló napon keresztül minden nap felakasztottak egy állatot a liget egyik fájára. Az egyik állat mindig ember volt.

Elsétált a tűztől, megindult a fák felé, és Árnyék követte. Amikor közelebb értek, kivehető formát öltöttek a sötét foltok: lábak, szemek, nyelvek és fejek lettek. Árnyék megcsóválta a fejét: egy nyakánál fogva felakasztott bika komor és szomorú látvány, de mégis annyira szürreális, hogy szinte vicces. Elhaladt egy felakasztott szarvas, farkaskutya, barnamedve és egy fehér sörényű, gesztenyebarna ló mellett, ami alig volt nagyobb egy póninál A kutya még élt: másodpercenként görcsösen összerándult a lába, és fojtott, nyüszítő hangokat hallatva himbálózott a kötélen.

A férfi, akit követett, felemelte a hosszú botot — Árnyék most vette észre, hogy az valójában egy dárda —, és egyetlen hosszú, vékony vágással felhasította a kutya gyomrát. Gőzölgő belsőségek omlottak a hóba.

— Odinnak ajánlom ezt a halált — mondta a férfi szertartásosan. — Ez csak egy gesztus — fordult vissza Árnyékhoz. — De a gesztusok jelentenek mindent. Egy kutya halála az összes kutya halálát jelképezi. Kilenc embert adtak nekem, de ők jelképezték az összes embert, az összes vért és az összes hatalmat. De nem volt elég. Egy napon elapadt a vér. A hit vér nélkül csak ennyit ér. A vérnek folynia kell.

— Láttalak meghalni — mondta Árnyék.

— Ebben a szakmában — mondta az alak, és Árnyék biztos volt benne, hogy Szerda az, kizárólag ő beszél ilyen recsegő, mélyen cinikus hangon — nem a halál számít. Hanem a lehetőség az újjászületésre. És ha folyik a vér… — Az állatok felé intett, meg az emberek felé, mind ott lógtak az ágakon.

Árnyék nem tudta eldönteni, melyik szörnyűségesebb, a halott emberek vagy a halott állatok: az emberek legalább tisztában voltak a sorsukkal. A férfiak körül átható alkoholszag terjengett, ami arra utalt, hogy akasztás előtt megengedték nekik, hadd tompítsák a fájdalmat a maguk módján, de az állatokat egyszerűen meglincselték, élve, rémülettől megdermedt testtel húzták fel őket a magasba. A férfiak nagyon fiatalok voltak: egyikük sem lehetett idősebb húsz évesnél.

— Ki vagyok én? — kérdezte Árnyék.

— Te? — kérdezett vissza a férfi. — Egy lehetőség voltál. Egy nagy múltra visszatekintő hagyomány része. Bár mindketten annyira elköteleztük magunkat az ügy mellett, hogy az életünket adjuk érte. He?

— Ki vagy te? — kérdezte Árnyék.

— A legnehezebb rész a túlélés — mondta a férfi. A máglya lobogott, ropogott és forró lánggal égett — és Árnyék most vette észre, hogy bordák és tűztől izzó szemű koponyák merednek rá a lángok közül, egymáshoz zsúfolódva vagy kilógva a többiek közül, és emlékképekké halványuló színeket köpködnek az ég felé, zöldeket, sárgákat meg kékeket. — Három nap a fán, három nap az alvilágban, és három nap, amíg visszataláltam.

A tűz sercegve fellángolt, és olyanfényesen izzott fel, hogy Árnyék kénytelen volt elfordulni. A fák között terjengő sötétségbe nézett.

Kopogtak az ajtón — és most holdfény áradt be az ablakon. Árnyék hirtelen mozdulattal felült az ágyban.

— A vacsora tálalva — hallatszott Média hangja.

Árnyék felvette a cipőjét, az ajtóhoz sétált és kilépett a folyosóra. Valaki talált néhány gyertyát, és a recepció környékét tompa, sárgás fény világította be. Megjelent a Humwee sofőrje, a kezében egy papírtálcával és egy zacskóval. Hosszú, fekete kabátot viselt, meg ellenzős sapkát.

— Elnézést a késésért — mondta durva, rekedtes hangon. — Mindenkinek ugyanazt hoztam: néhány hamburgert, nagy adag krumplit, nagy kólát és almás pitét. Én az autóban eszem. — Letette az ennivalót és kiment. Az előcsarnokot betöltötte a gyorsétkezdék illata. Árnyék fogta a papírzacskót, aztán kiosztotta az ételt, a szalvétát és a kis adag ketchupot.

Néma csendben ettek. Gyertyák lobogtak, olvadó viasz sziszegett.

Árnyék észrevette, hogy Város őt bámulja. Kicsit elfordította a széket, így most háttal ült a falnak. Média evés közben végig egy szalvétával törölgette a száját, hogy eltüntesse a morzsákat.

— Ó. Csodás. Ez a hamburger hideg — szólalt meg a kövér kölyök. Most is napszemüvegben ült, ami Árnyék szerint ebben a sötét szobában céltalan ostobaság volt.

— Sajnálom — mondta Város. — A legközelebbi McDonald’s Nebraskában van.

Végeztek a langyos hamburgerrel és a kihűlt krumplival. A kövér kölyök beleharapott a pitéjébe, töltelék csorgott végig az állán. Az almakrém meglepő módon forró maradt. — Aú — mondta a kölyök. Kézzel megtörölgette az állát, aztán tisztára nyalta az ujjait. — Ez a vacak megégetett! — mondta. — Ez a pite egy klassz kis per, ami kurvára csak arra vár, hogy a nyakukba akasszák.

Árnyék szerette volna megütni a kölyköt. Azóta meg akarta ütni, hogy a sameszai megverték a limuzinban, Laura temetése után. Elhessegette a gondolatot.

— Nem tudnánk egyszerűen fogni Szerda testét és eltűnni innen? — kérdezte.

— Éjfélkor — vágta rá Nancy úr és a kövér kölyök egyszerre.

— Az ilyesmit szabályszerűen kell csinálni — mondta Csernobog.

— Ja — mondta Árnyék. — De senki nem hajlandó elárulni nekem, mik is a szabályok. Annyit beszélnek ezekről az istenverte szabályokról, hogy azt sem tudom, milyen játékot játszanak.

— Szabad rablást — jegyezte meg Média ragyogva. — Tudja. Amikor minden eladó.

— Szerintem az egész egy nagy rakás szar — szólalt meg Város. — De ha a szabályaik boldoggá teszik magukat, hát akkor az ügynökségem is boldog, és mindenki boldog. — Szürcsölve beleivott a kólájába. — Éjfélkor akció. Fogják a testet, elmennek. Mi mindannyian mocskosul tündi-bündik leszünk, és itt fogunk integetni. Aztán levadásszuk magukat, mint a patkányokat, hiszen azok is.

— Hé — fordult a kövér kölyök Árnyékhoz. — Erről jut eszembe. Azt mondtam, add át a főnöködnek, hogy ő már történelem. Megmondtad neki?

— Megmondtam — felelte Árnyék. — És tudod, mit mondott erre? Azt mondta, ha újra találkozol a kis gecivel, közöld vele, hogy a ma jövője a holnap tegnapja. — Szerda sohasem mondott ilyesmit. De ezek itt valószínűleg kedvelték a kliséket. A fekete napszemüveg visszatükrözte a gyertyalángokat, és azok szemekként nézték Árnyékot.

— Ez a hely egy kibaszott szeméttelep — panaszolta a kövér kölyök. — Nincs áram. Nem vagyunk benne a műholdas kapcsolat hatótávolságában. Én azt mondom, ha már drótot kell használni, az maga a kőkorszak. — A szívószállal kiszürcsölte az utolsó korty kólát is a pohárból, aztán kisétált a szobából.

Árnyék átnyúlt az asztalon, és a papírzacskóba szórta a szemetet, amit a kövér kölyök hagyott maga után.

— Most megnézem Amerika közepét — jelentette be. Felállt, és kisétált a szobából, ki az éjszakába. Nancy úr követte. Egymás mellett sétáltak, átvágtak az aprócska parkon és meg sem szólaltak, amíg az emlékműhöz nem értek. A szél görcsösen vagdalkozott körülöttük, először az egyik irányból csapott le, aztán a másikból.

— Szóval — mondta Árnyék — most mi lesz?

— Most — mondta Nancy — menj vissza a szobádba. Zárd be az ajtót. Próbálj meg aludni valamennyit. Éjfélkor átadják a testet. Aztán nagyon gyorsan eltűnünk innen. A középpont senkinek sem biztonságos.

— Ha maga mondja.

Nancy úr nagyot szippantott a szivarkájából.

— Ennek nem lett volna szabad megtörténnie — jelentette ki. — Az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie. A magunkfajták, mi… — Úgy hadonászott a szivarkával, mintha azzal akarná megtalálni a megfelelő szót, aztán előredöfött vele — különlegesek vagyunk. Nem vagyunk szociális lények. Még én sem. Még Bacchus sem. Nem bírjuk sokáig. Magányosan vándorlunk, és saját kis csoportjainkban húzzuk meg magunkat. Nem jövünk ki valami jól a többiekkel. Szeretjük, ha csodálnak minket, ha tisztelnek és imádnak — ami engem illet, kedvelem, ha olyan történeteket mesélnek rólam, amelyek mind arról szólnak, milyen okos vagyok. Ez nem helyes, tudom, de hát ilyen vagyok. Szeretünk nagyok lenni. Most, ezekben a nyomorúságos időkben kicsik vagyunk. Új istenek születnek, tűnnek el és születnek meg ismét. De ez az ország nem sokáig tűri az isteneket. Brahma teremt, Visnu megőriz, Síva pusztít, és Brahma tiszta lappal kezdhet mindent újra.

— És mit akar ezzel mondani? — kérdezte Árnyék. — A háborúnak vége? Megvívtuk a harcot?

— Meg vagy te őrülve? — horkantott fel Nancy úr. — Megölték Szerdát. Megölték, és tele szájjal dicsekedtek vele. Mindenfelé elterjesztették a hírét. Minden létező csatornán bemutatták, hogy akinek szeme van hozzá, az lássa. Nem, Árnyék. Ez csak most kezdődik.

Lehajolt, elnyomta a szivarját az emlékmű kőtalapzatán és ott hagyta a porban, mintegy áldozatképpen.

— Régebben viccelődött — mondta Árnyék. — Most már nem.

— Manapság nem igazán jutnak eszembe viccek. Szerda halott. Bejössz?

— Mindjárt.

Nancy elindult a motel felé. Árnyék megérintette az emlékmű köveit. Vastag ujjait lassan végighúzta a hideg rézlapon. Aztán megfordult, az apró, fehér templomhoz sétált és belépett a nyitott ajtón a sötétségbe. Leült a legközelebbi padba, lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és Laurára meg Szerdára gondolt, meg arra, milyen is élni.

Kattanás hallatszott a háta mögött, cipőtalp csosszant a földön. Árnyék felállt és megfordult. Valaki állt azt ajtóban, sötét alak rajzolódott ki a csillagok háttere előtt. Fémszerű tárgyon csillant a holdfény.

— Le akar lőni? — kérdezte Árnyék.

— Jézusom… bárcsak megtehetném — mondta Város úr. — Csak önvédelemből. Mi az, imádkozott? Elhitte, hogy ezek itt istenek? Nem istenek.

— Nem imádkoztam — felelte Árnyék. — Csak gondolkodtam.

— Ahogyan én látom a dolgot — mondta Város —, ezek mutációk. Evolúciós kísérletek. Egy kis hipnózis, némi hókuszpókusz, és az emberek bármit elhisznek nekik. Ennyi, semmi több. Hiszen ők is meghalnak, mint bárki más.

— Mindig is így volt — mondta Árnyék. Felállt. Város egy lépést hátrált. Árnyék kilépett a kis kápolnából. Város úr követte, de végig megtartotta a tisztes távolságot. — Hé — szólalt meg Árnyék. — Tudja, ki volt Louise Brooks?

— Barátja?

— Fenéket. Valami filmsztár volt, aki innen délre született.

Város kicsit habozott.

— Talán nevet változtatott, és ő lett Liz Taylor vagy Sharon Stone vagy valaki más — tanácsolta segítőkészen.

— Lehet. — Árnyék megindult a motel felé. Város követte.

— Magának a börtönben kellene lennie — mondta. — A kibaszott halálsoron.

— Nem én öltem meg a társait — mondta Árnyék. — De mondok én magának valamit, amit még a börtönben mesélt nekem egy fickó. Soha nem felejtem el.

— És mi az?

— Egyetlen ember van az egész Bibliában, akinek Jézus személyesen ígérte meg, hogy helyet kap a Paradicsomban. Nem Péter volt az és nem is Pál. Hanem egy halálra ítélt tolvaj. Szóval ne jöjjön itt nekem a halálsorral. Talán tudnak valamit, amit maga nem.

A sofőr a Humwee mellett állt.

— Jó éjt, uraim — szólt oda nekik, amikor elsétáltak mellette.

— Jó éjt — felelte Város úr.

Árnyéknak csak ennyit mondott:

— Személy szerint szarok az egészre. Én azt teszem, amit Világ úr mond. Így könnyebb.

Árnyék végigsétált a folyosón a kilences szobához.

Kinyitotta az ajtót a kulccsal és belépett. Aztán azt mondta:

— Elnézést. Azt hittem, ez az én szobám.

— Az is — mondta Média. — Önt vártam. — A holdfény megvilágította a haját és sápadt arcát. Merev derékkal ült az ágyon.

— Keresek egy másik szobát.

— Nem maradok sokáig — mondta a nő. — Úgy gondoltam, ez a legjobb alkalom, hogy megkeressem egy ajánlattal.

— Oké. Hadd halljam.

— Lazuljon el — mondta a nő. Hangjában mosoly bujkált. — Olyan, mint aki tényleg karót, nyelt. Nézze, Szerda meghalt. Nem tartozik többé senkinek. Csatlakozzon hozzánk. Itt Az Ideje, Hogy A Győztes Oldalra Álljon!

Árnyék nem szólt semmit.

— Híressé tehetjük, Árnyék. Hatalmat kapna minden dolog felett, amiről az emberek álmodnak, beszélnek és amiben hisznek. Nem akar ön lenni a következő Cary Grant? Ezt is megoldhatjuk. Ön lehet az új Beatles.

— Azt hiszem, jobban tetszett, amikor csak Lucy cicijét ígérgette — mondta Árnyék. — Ha maga volt az egyáltalán.

— Ah — mondta a nő.

— Szeretném visszakapni a szobámat. Jó éjt.

— De természetesen — folytatta a nő, aki ugyanúgy ült tovább, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést — ez visszafelé is működik. Borzalmasan elronthatjuk az életét. Örökké tartó, rossz vicc is lehet önből, Árnyék. Esetleg szörnyetegként emlékeznek majd önre. Soha nem felejtik el a nevét, de úgy, mint ahogyan Hitlerét vagy Mansonét sem felejtették el… ehhez mit szólna?

— Sajnálom, hölgyem, de kissé álmos vagyok — mondta Árnyék. — Hálás lennék, ha távozna.

— A világot ajánlottam fel önnek — mondta a nő. — Amikor egy szemétdombon haldoklik, jusson ez az eszébe.

— Ügyelni fogok rá — mondta Árnyék.

A nő távozott, de a parfümje illata még sokáig a szobában maradt. Árnyék a csupasz matracon hevert, és Laurára gondolt, de bármi is jutott az eszébe — Laura frizbizik, fagyigombócos jeges kávét iszik kanál nélkül, kuncog, megmutatja azt a vadító alsóneműt, amit egy anaheimi konferencia idején vett —, az rögtön eltorzult és megváltozott, és csak Laurát látta, Robbie farkával a szájában, amint a kamion átsodorja őket az úton, a feledésbe. Aztán eszébe jutott, mit mondott Laura, és ez még most is fájt.

— Nem haltál meg — szólalt meg a felesége csendesen a gondolatai között. — De szerintem nem is élsz.

Kopogtak. Árnyék felkelt és kinyitotta az ajtót. A kövér kölyök volt az.

— Azok a hamburgerek — mondta. — Tiszta gázosak voltak. El tudod ezt hinni? Ötven mérföldre vagyunk a legközelebbi McDonald’s-tól. Eddig azt hittem, hogy a világon semmi sem lehet több mint ötven mérföldre egy McDonald’s-tól.

— Ez a szoba kezd olyan forgalmas lenni, mint egy központi pályaudvar — mondta Árnyék. — Oké, gondolom, szeretnéd felajánlani nekem az internet szabadságát, ha átállok hozzátok. Igazam van?

A kövér kölyök megborzongott.

— Nem. Te reménytelen eset vagy — mondta. — Te… te kibaszott, gót betűs kézirat. Akkor sem lehetnél hipertext, ha próbálnád. Én… én szinaptikus vagyok, te meg szinoptikus… — Furcsa szaga van, gondolta Árnyék. A börtönben, a szemközti cellában volt egyszer egy fickó, akinek sohasem tudta a nevét. Egyszer fényes nappal meztelenre vetkőzött, és közölte a többiekkel, hogy őt mindannyiukért, az igazán jó lelkekért küldték, az olyanokért, mint ő, és egy ezüst űrhajó viszi el őket innen.

Árnyék akkor látta utoljára. A kövér kölyöknek olyan szaga volt, mint annak a fickónak.

— Akkor mit akarsz itt?

— Beszélgetni akartam — mondta a kövér kölyök. A hangjában nyüszítő mellékzönge bujkált. — A szobám tisztára félelmetes. Ennyi. Ez az egész hely félelmetes. Ötven mérföld a legközelebbi McDonald’s, hát el tudod ezt képzelni? Nem maradhatnék itt veled?

— Mi van a barátaiddal? Akikkel megverettél a limuzinban? Miért nem kéred meg őket, hogy maradjanak veled?

— A gyermekek itt nem működnének. Ez a holtsáv.

— Még van idő éjfélig — mondta Árnyék —, és a hajnal még messzebb van. Szerintem pihenned kellene. Nekem biztosan.

A kövér kölyök egy pillanatig nem szólt semmit, aztán bólintott és elsétált a folyosón.

Árnyék becsukta az ajtót és bezárta a kulccsal. Visszafeküdt a matracra.

Pár perc múlva elkezdődtek a zajok. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, mi lehet az, aztán kinyitotta az ajtót és kiment a folyosóra. A kövér kölyök volt az, most már a saját szobájában. Mintha valami nagy dolgot csapkodott volna a falhoz. A hangok alapján Árnyék gyanította, hogy valószínűleg saját maga az.

— Csak én — hüppögte. Vagy talán: — Csak vér — Árnyék nem tudta eldönteni.

— Csöndet! — harsant fel az ordítás Csernobog szobájában, a folyosó vége felé.

Árnyék kisétált a motelből. Fáradt volt.

A sofőr még mindig a Humwee mellett állt — sötét alak, ellenzős sapkában.

— Nem tud aludni, uram? — kérdezte.

— Nem — felelte Árnyék.

— Rágyújt, uram?

— Köszönöm, nem.

— Zavarja, ha rágyújtok?

— Csak nyugodtan.

A sofőr felkattintotta eldobható Bic öngyújtóját, és Árnyék akkor először pillantotta meg az arcát a láng sárga fényében, akkor először látta igazán, és felismerte, és kezdte érteni, miről van szó.

Ismerte ezt a sovány arcot. Tudta, hogy a fekete sofőrsapka rövidre nyírt, narancssárga hajat takar, ami alól szinte kilátszik a férfi fejbőre. Tudta, hogy ha az ajka mosolyra húzódna, heges pókhálóba futnának össze körülötte és rajta a sebhelyek.

— Jól nézel ki, nagyfiú — mondta a sofőr.

— Low Key? — Árnyék óvatosan régi cellatársára meredt.

A börtönben kötött barátság jó dolog: segít átvészelni a legsötétebb periódusokat és segít talpon maradni a legrosszabb helyeken. De a börtönben kötött barátság a börtön kapujáig tart, és ha a néhai barát a szabad életben is felbukkan, az nem jelent sok jót.

— Jézusom. Low Key Lyesmith — mondta Árnyék, és csak akkor fogta fel, mit is mondott valójában: — Loki — mondta. — Loki Lie-Smith. Loki, a hazugságok kovácsa.

— Lassú vagy — mondta Loki —, de a végén csak rájössz. — És ajka sebhelyes mosolyra húzódott, és a sapka árnyékában parázsként lobogott a szeme.

Árnyék szobájában ültek, az elhagyatott motelben, az ágy két felén. A kövér kölyök szobája egészen csendes volt.

— Szerencséd volt, hogy egy cellába kerültünk — mondta Loki. — Nélkülem az első évet sem élted volna túl.

— Nem tudtál volna kisétálni, ha úgy tartja kedved?

— Egyszerűbb letölteni a büntetést. — Loki elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta. — Még nem érted ezt az istenesdit. Ez nem mágia. Az arról szól, te milyen vagy, de ez mindig olyasmi, amilyennek az emberek elképzelnek. Koncentrált, felnagyított esszencia vagy. A mennydörgés, a vágtázó ló ereje, a bölcsesség. Magadba szívod az összes hitet, megnősz, és egyre frankóbb leszel, több mint ember. Kikristályosodsz. — Megint elhallgatott. — Aztán egy nap csak elfelejtenek, nem hisznek benned, nem áldoznak neked és nem törődnek veled, mire észbe kapsz, itt-a-piros-hol-a-pirossal szerzel pénzt magadnak a Broadway és a Negyvenkilencedik utca sarkán.

— Miért voltál a zárkámban?

— Véletlenül. Színtiszta véletlen volt.

— Most pedig az ellentétes oldalnak sofőrködsz.

— Nevezheted őket így is, ha akarod. Attól függ, melyik oldalon állsz. Én úgy fogalmaznék, hogy a győztes oldalnak dolgozom.

— De te meg Szerda, ti mindketten ugyanabba a… ugyanúgy…

— Norvég panteon. Mindketten a norvég panteon tagjai vagyunk. Ezt akartad mondani?

— Igen.

— És?

— Biztosan barátok voltatok. Valaha — mondta Árnyék tétovázva.

— Nem. Sohasem voltunk barátok. Nem bánom, hogy meghalt. Csak visszatartott minket. De most vége, és a többiek kénytelenek lesznek szembenézni a tényekkel: megváltoznak vagy meghalnak, továbbfejlődnek vagy eltűnnek. Szerda elpusztult. A csatának vége.

Árnyék zavartan pillantott rá.

— Ennyire nem vagy ostoba — mondta. — Mindig is ravasz voltál. Szerda halála semminek sem jelenti a végét. Csak az utolsó csepp volt a pohárban azok számára, akik eddig a kés hegyén egyensúlyoztak.

— Kevered a hasonlatokat, Árnyék. Rossz szokás.

— Kit érdekel? — mondta Árnyék. — Attól még igaz. Jézusom. A halálával egy pillanat alatt elérte azt, amire előtte hónapokig nem volt képes. Egyesítette a többieket. Adott nekik valamit, amiben hihettek.

— Talán. — Loki vállat vont. — Amennyire én tudom, ezen az oldalon úgy tartják, hogy a bajkeverő nélkül bajok sem lesznek többé. Mondjuk, nem sok közöm van hozzá. Én csak vezetek.

— Áruld már el nekem — mondta Árnyék —, miért foglalkoznak velem ennyit? Mintha olyan nagyon fontos lennék. Számít az, hogy mit csinálok?

— Átkozott legyek, ha tudom. Azért voltál fontos, mert fontos voltál Szerdának. Ami pedig a miértet illeti… attól tartok, ez is az élet egyik apró rejtélye.

— Unom már a rejtélyeket.

— Tényleg? Szerintem ez teszi különlegessé a világot. Mint a só az ételt.

— Szóval te vagy a sofőr. Mindegyiküket te fuvarozod?

— Akinek szüksége van rám — felelte Loki. — Ez is egy munka.

Felemelte a karóráját és megnyomott rajta egy gombot: a halványkék fénnyel izzó számlap megvilágította az arcát, lidérces és nyúzott kifejezést kölcsönözve neki.

— Öt perc múlva éjfél. Idő van — mondta Loki. — Jössz?

Árnyék nagy levegőt vett.

— Jövök — mondta.

Végigsétáltak a sötét folyosón.

— Hoztam néhány gyertyát, de volt itt elég régi — mondta Loki. — Mindenhol megolvadt csonkok állnak a szobákban, meg akadt egy bontatlan dobozzal a szekrényben. Szerintem mindet megtaláltam. És szereztem egy skatulya gyufát. Ha öngyújtóval gyújtogatod a gyertyákat, felforrósodik a vége.

Megérkeztek az ötös számú szobához.

— Bejössz? — kérdezte Loki.

Árnyék nem akart belépni.

— Oké — mondta. Bementek.

Loki egy doboz gyufát vett elő a zsebéből és meggyújtott egy szálat. Árnyék szeme belesajdult a fellobbanó láng látványába. Reszketve életre kelt egy gyertya. Aztán egy másik. Loki sorban gyújtogatta a gyufákat, és újabb meg újabb gyertyacsonkok lobbantak lángra: az ablakpárkányon, az ágy fejrészén és a szoba sarkában álló mosdón.

Az ágyat a szoba közepére tolták, így minden oldalról körül lehetett járni. Régi, molyrágta, mocskos szállodai lepedőkkel terítették le. Ezeken a lepedőkön hevert Szerda mozdulatlan teste.

Ugyanazt a halvány öltönyt viselte, amiben lelőtték. Arca jobb oldala érintetlen volt, tökéletesen tiszta, sehol egy vérfolt. Arca bal oldalából véres massza maradt, bal vállát és öltönye mellrészét sötét foltok pettyezték. Keze az oldala mellett hevert. A szétroncsolódott arcra fagyott kifejezést távolról sem lehetett volna békésnek nevezni: fájdalmas arckifejezés volt ez — mint akinek a lelkébe gázoltak, a lelke legbensőbb pontjába, és most gyűlölet, harag, nyers téboly tükröződött a vonásain. És mintha egy kicsit elégedettnek látszott volna.

Árnyék elképzelte, milyen lenne, ha Jacquel úr gyakorlott keze elsimítaná ezen az arcon a gyűlölet és a kín ráncait, viasz és púder segítségével alkotná újjá Szerda arcát, hogy megkapja azt a békességet és tisztességet, amit a halál megtagadott tőle.

A test még így, holtan sem tűnt alacsonyabbnak. És most is Jack Daniel’s illata terjengett körülötte.

A síkság felett feltámadt a szél: üvöltve kavargott az ódon motel körül, Amerika képzeletbeli középpontjában. Az ablakban álló gyertyák lángja meglobbant és reszketni kezdett.

A folyosón léptek koppantak. Valaki bekopogott, azt kiáltotta, „Siessenek, kérem!”, aztán csoszogva, lehajtott fejjel megjelentek a többiek.

Város úr volt az első, őt követte Média. Nancy úr és Csernobog. Utolsónak a kövér kölyök érkezett: arcán friss horzsolások éktelenkedtek, és egyfolytában mozgott a szája, mintha mondókát mormogna magában hangtalanul. Árnyék egészen megsajnálta.

Szó nélkül a test köré gyűltek, alig karnyújtásnyira egymástól. A szobában áhítatos hangulat terjengett — mélységesen áhítatos, amit Árnyék még sohasem érzett. Egyikük sem szólt, csak a szél üvöltése és a gyertyák pattogása hallatszott.

— Azért gyűltünk össze itt, ezen az istentelen helyen — mondta Loki —, hogy átadjuk ezt a testet azoknak, akik a rítusok szerint, megfelelő módon nyugalomra helyezik majd. Ha bárkinek hozzáfűznivalója van, most mondja.

— Nekem nincsen — mondta Város. — Igazából sohasem ismertem a fickót. És ez az egész dolog nem tetszik nekem.

— Ennek következményei lesznek — mondta Csernobog. — Tudjátok, ugye? Ez csak a kezdet.

A kövér kölyök magas, kislányos hangon vihogni kezdett. Aztán azt mondta:

— Oké. Oké, megvan. — És hangsúlyozás nélkül szavalni kezdett:

Homlokát ráncolva elhallgatott.

— A francba — mondta. — Régebben tudtam az egészet. — Ezzel megdörgölte a halántékát, savanyúan elfintorodott és csendben maradt.

Aztán mindannyian Árnyékra néztek. A szél üvöltése sikollyá fokozódott. Árnyék nem tudta, mit kellene mondania.

— Szánalmas ez az egész — szólalt meg végül. — A jelenlévők fele vagy megölte, vagy köze volt a halálához. Most pedig átadjátok a testet. Remek. Hirtelen haragú, vén seggfej volt, de ittam a mézsöréből, és még mindig neki dolgozom. Ennyi.

Média ezt mondta:

— Egy olyan világban, ahol naponta emberek halnak meg, én úgy gondolom, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden szomorú pillanatra, amikor valaki távozik közülünk, jut egy másik, boldog pillanat is, amikor egy újszülött érkezik közénk. Amikor felsír… nos, az maga a varázslat, nem? Talán keményen hangzik, de a bánat és az öröm összetartoznak, mint a tej meg a sütemény. Ugyanúgy elválaszthatatlanok egymástól Szerintem az lenne a leghelyesebb, ha ezen mindenki eltűnődne egy kicsit.

Aztán Nancy úr megköszörülte a torkát és azt mondta:

— Nos. Nekem kell kimondanom, mert senki más nem hajlandó rá. Ennek az országnak a közepén állunk: ezen a földön nem jut idő az isteneknek, és itt, a középpontban még ennél is kevesebb marad nekünk. Ez itt a senkiföldje, ahol mindig fegyverszünet van, és mi mindannyian betartjuk a fegyvernyugvás előírásait. Nincs más választásunk. Nos. Átadjátok nekünk a barátunk testét. Elfogadjuk. Meg fogtok fizetni ezért: gyilkosságért gyilkossággal, vérontásért vérrel.

— Tökmindegy — mondta Város. — Egy csomó időt és küszködést megspórolnának, ha most fejbe lőnék magukat. Nem nekünk kellene megtennünk.

— Baszd meg — mondta Csernobog. — Baszd meg, baszd meg az anyád és baszd meg a kibaszott lovadat. Egyetlen harcos sem fogja megkóstolni a véredet. Egyetlen élő ember sem fogja elvenni az életedet. Még csak nem is csatában fogsz meghalni. Szánalmas halálod lesz. Csókkal az ajkadon, hazugsággal a szívedben fogsz meghalni.

— Hagyjon békén, öreg — mondta Város.

— Vérszín áradat dúl — közölte a kövér kölyök. — Szerintem ez következik.

Odakint üvöltött a szél.

— Oké — mondta Loki. — A tiétek. Végeztünk. Vigyétek el a vén gazembert.

Intett, és Város, Média meg a kövér fiú kimentek a szobából. Loki Árnyékra mosolygott.

— Ne hívj senkit boldognak, igaz, kölyök? — mondta. Aztán ő is kiment a szobából.

— Most mi lesz? — kérdezte Árnyék.

— Most halotti lepelbe burkoljuk — felelte Anansi. — És elvisszük innen.

A testet szállodai lepedőkbe csavarták, míg a végén semmi sem látszott ki a rögtönzött szemfedő alól. A két öregember a test fejéhez és lábához lépett, de Árnyék azt mondta, „Várjanak”, majd letérdelt, felnyalábolta a fehér lepedőkbe burkolt testet és a vállára emelte. Felegyenesedett és többé-kevésbé biztosan megállt a lábán. — Oké — mondta. — Megvan. Tegyük be a kocsiba.

Csernobog úgy festett, mint aki mindjárt vitatkozni fog, de aztán összeszorította a száját. Ráköpött a hüvelyk- és mutatóujj ára, és elkezdte eloltogatni a gyertyákat. Amikor Árnyék kisétált a fokozatosan elsötétedő szobából, hallotta a kanócok sziszegését.

Szerda nehéz volt, de Árnyék megbirkózott vele. Nem volt más választása. Miközben végigsétált a folyosón, a fejében Szerda szavai visszhangoztak, és érezte a mézsör édesen savanykás ízét a nyelvén. Megvédelmezel. Elviszel az egyik helyről a másikra. Kisebb feladatokat teljesítesz. Vészhelyzetben, de kizárólag vészhelyzetben bántod azokat, akiket bántani kell. Abban a valószínűtlen esetben, ha meghalnék, virrasztasz értem…

Nancy úr kitárta előtte a bejárati ajtót, majd a kisbuszhoz sietett, és kinyitotta a hátsó ajtót. A másik négy alak már a Humwee mellett állt, és úgy méregették őket, mintha akik alig várják, hogy elmehessenek innen. Loki ismét feltette a sapkáját. A hideg szél Árnyéknak rontott és belekapott a lepedőkbe.

Amilyen gyengéden csak tudta, betette Szerda testét a kisbusz hátuljába.

Valaki megveregette a vállát. Megfordult. Város állt mögötte. Valamit tartott a kezében.

— Tessék — mondta. — Világ úr megkért, hogy adjam át.

Egy üvegszem volt az. Hajszálvékony repedés futott végig a közepén és egy picike szilánk hiányzott a közepéről.

— A Szabadkőműves Páholyban találtuk takarítás közben. Tartsa meg, hátha szerencsét hoz. Isten a tanúm, szüksége lesz rá.

Árnyék a tenyerébe szorította a szemet. Szeretett volna valami szellemeset és csípőset mondani, de Város már visszament a Humwee-hoz és éppen most szállt be az autóba: és Árnyéknak még mindig semmi okos dolog nem jutott eszébe.

Kelet felé tartottak. A hajnal Missouri államban, Princeton városában találta őket. Árnyék még mindig nem aludt semmit.

— Hol tegyünk ki? — kérdezte Nancy. — A helyedben szereznék hamis papírokat és meg sem állnék Kanadáig. Vagy Mexikóig.

— Maradok magukkal — felelte Árnyék. — Szerda is ezt akarta volna.

— Már nem dolgozol neki. Meghalt. Miután letettük a testet, azt csinálsz, amit akarsz.

— És mihez kezdjek?

— Húzd meg magad, amíg véget nem ér a háború — mondta Nancy. Indexelt, aztán bekanyarodott balra.

— Bújj el egy kis időre — mondta Csernobog. — És ha ennek az egésznek vége, megkeresel engem, én meg lerendezem veled a közös dolgunkat.

— Hová visszük a holttestet? — kérdezte Árnyék.

— Virginiába — felelte Nancy. — Van ott egy fa.

— Egy világfa — mondta Csernobog komor elégedettséggel. — Ahonnan én jövök, ott is volt egy. De a miénk a föld alatt nőtt, nem felette.

— Lefektetjük a fa lábához — folytatta Nancy. — Aztán magára hagyjuk. Elmegyünk délre. Lesz egy csata. Vér fog folyni. Sokan meghalnak. A világ egy kicsit megváltozik.

— Nem akarják, hogy harcoljak? Elég nagydarab vagyok. Nem bunyózok rosszul.

Nancy Árnyék felé fordult és elmosolyodott — ez volt az első igazi mosolya, amióta kimenekítette Árnyékot Lumber County börtönéből.

— A csatát olyan helyen vívjuk majd, ahová nem mehetsz és amit nem érinthetsz meg.

— Az emberek elméjében és szívében — mondta Csernobog. — Mint a nagy, pörgő izé.

— Mi?

— A körhinta — mondta Nancy úr.

— Ó — mondta Árnyék. — A színfalak mögött. Megvan. Mint a sivatag a csontokkal.

Nancy úr felkapta a fejét.

— Akárhányszor úgy gondolom, hogy annyi eszed sincsen, mint egy hernyónak, te mindig meglepsz. Igen, az lesz az igazi csatamező. Minden más csak villámlás meg mennydörgés.

— Mesélj nekem a virrasztásról — mondta Árnyék.

— Valakinek a test mellett kell maradnia. Ez a hagyomány. Majd találunk valakit.

— Azt akarta, hogy én legyek az.

— Nem — mondta Csernobog. — Belehalnál. Rossz, nagyon rossz ötlet.

— Igen? Belehalnék? Abba, hogy a test mellett maradok?

— Én nem ilyen temetést szeretnék — mondta Nancy úr. — Ha meghalok, földeljenek el valami meleg helyen. És amikor csinos lányok sétálnak el a sírom felett, kinyúlnék a földből és elkapnám a bokájukat, mint abban a filmben.

— Én nem láttam azt a filmet — mondta Csernobog.

— Dehogynem láttad. A vége felé van ez a rész. Gimnazista film. A gyerekek éppen az érettségi bankettre mennek.

Csernobog megrázta a fejét.

— Ez a Carrie című film, Csernobog úr — mondta Árnyék. — Oké, valamelyikük meséljen nekem a virrasztásról.

— Majd te — szólt hátra Nancy. — Én vezetek.

— Az életben nem hallottam erről a filmről. Mondd el neki te.

Nancy azt mondta:

— Azt, aki virrasztani fog… felkötözik a fára. Mint valaha Szerdát. És ott lóg majd kilenc napon és kilenc éjszakán keresztül. Étel, ital nélkül. Egyedül. A végén levágják a fáról, és ha túlélte… hát, végül is megtörténhet. Akkor Szerda vigíliája sikeresen véget ért.

— Alviss küldhetne valakit a népéből — mondta Csernobog. — Egy törpe esetleg túlélné.

— Én megcsinálom — mondta Árnyék.

— Nem — mondta Nancy.

— De igen.

A két öregember hallgatott. Aztán Nancy azt kérdezte:

— Miért?

— Mert egy élő ember is ezt tenné — felelte Árnyék.

— Bolond vagy.

— Lehet. De virrasztani fogok Szerdáért.

Amikor megálltak tankolni, Csernobog bejelentette, hogy nem érzi magát jól hátul és inkább előre ül. Árnyék nem bánta. A busz hátuljában legalább kinyújtózhat és aludhat.

Csendben autóztak tovább. Árnyék érezte, hogy meghozta a döntését: fontos és furcsa döntés volt.

— Hé. Csernobog — szólalt meg Nancy egy idő múlva. — Figyelted a technikus gyereket a motelben? Nem volt valami boldog. Belepiszkált valamibe, ami rögtön visszaütött rá. Ez a legnagyobb gond ezekkel az ifjoncokkal — azt hiszik, mindent tudnak, ezért kizárólag a durva módszerekkel lehet a fejükbe verni valamit.

— Az jó — mondta Csernobog.

Árnyék végignyújtózott a hátsó ülésen. Úgy érezte magát, mintha két ember lenne, vagy több is, mint kettő. Énje egyik része kissé izgatott volt: csinált valamit. Tett egy lépést. Ez nem sokat számítana, ha nem akart volna élni, de ő élni akart, és ez nagy különbség volt. Remélte, hogy túléli ezt az egészet, de hajlandó volt meghalni, ha ez kell ahhoz, hogy éljen. És egy pillanatra az is eszébe jutott, milyen mulatságos ez az egész, ez a legviccesebb dolog a világon — és azon tűnődött, vajon Laura értékelné-e.

De énje másik része — talán Mike Ainsel, aki egy gombnyomásra semmivé vált a lakeside-i rendőrségen — még mindig megpróbált rájönni, mi folyik itt, meg akarta találni az összefüggéseket.

— Rejtőzködő indiánok — szólalt meg hangosan.

— Mi? — reccsent fel Csernobog bosszúsan az első ülésen.

— Vannak azok a képek, amiket az ember gyerekkorában szokott színezgetni. „Látod a rejtőzködő indiánokat? Tíz indián bújt el a képen, meg tudod találni őket?” És első pillantásra nem látszik más, csak egy vízesés, a sziklák meg a fák, aztán kiderül, ha ez ember egy kicsit elfordítja a képet, az egyik árnyék egy indián, meg…

— Aludj inkább — ajánlotta Csernobog.

— De van itt valami… — mondta Árnyék. Aztán elaludt, és rejtőzködő indiánokról álmodott.

A fa Virginiában volt. Messze mindentől, egy vén farm hátsó részén. Majdnem egy órán keresztül autóztak dél felé Blacksburgtől, olyan utakon, amelyeket Csigadűlőnek meg Kokassarkantyúnak hívtak. Kétszer is meg kellett fordulniuk, és egyszer mind Nancy úr, mind Csernobog elveszítette a béketűrését, és összevesztek Árnyékkal, meg egymással is.

Megálltak útbaigazításért egy apró vegyesbolt előtt, egy domb lábánál, ahol elágazott az út. A bolt hátsó részéből egy öregember jött elő és megbámulta őket: farmer kezeslábast viselt, de azon kívül semmi mást, még cipőt sem. Csernobog kivett a pulton álló üvegből egy ecetes disznólábat, amit kint, a teraszon evett meg, miközben az öregember térképeket rajzolt Nancy úrnak egy szalvétára az elágazásokról meg a tájékozódási pontokról.

Aztán ismét elindultak, és most Nancy vezetett. Tíz perc alatt ott voltak. A kapura erősített táblán a KŐRIS felirat állt.

Árnyék kiszállt és kinyitotta a kaput. A busz a buckákon döcögve behajtott az oszlopok között. Árnyék becsukta a kaput. Úgy döntött, sétál egy kicsit, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait, amikor pedig kezdett lemaradni a busz mögött, kocogásra váltott, és élvezte a mozgás élményét.

Kansas óta teljesen elveszítette az időérzékét. Két napig autóztak? Háromig? Nem tudta.

A busz hátuljában heverő test nem indult bomlásnak. Volt szaga — Jack Daniel’s halovány illata keveredett egy másik aromával, ami savanyú mézre emlékeztetett. De ez a szag nem volt kellemetlen. Néha előhúzta az üvegszemet és megnézte: a közepe teljesen megrepedt, valószínűleg a lövedék becsapódásának erejétől, de a felszíne a hiányzó szilánkot leszámítva sértetlen volt. Végiggurította a kezén, tenyerébe rejtette, megpörgette, végiggörgette az ujjai között. Hátborzongató ajándék volt, de mégis megnyugtató: és gyanúja szerint Szerda biztosan jól szórakozott volna, ha megtudja, hogy a szeme Árnyék zsebében kötött ki.

A farmház sötét volt, az ablakokat bedeszkázták. Az elvadult füvet láthatóan senki sem gondozta. A hátsó részen beomlott a tető, a lyukat fekete műanyag ponyvák takarták. A kocsi zötyögve felért egy kisebb domb tetejére, és Árnyék meglátta a fát.

Ezüstszürke volt, magasabb, mint a farmház. Árnyék még sohasem látott ilyen gyönyörű fát: túlvilági volt, de mégis valóságos és teljesen szimmetrikus. Azonnal ismerősnek találta: először azt hitte, talán álmodott róla, de rögtön rájött, hogy nem, csak számtalanszor találkozott már a másolatával. Szerda ezüst nyakkendőtűjén.

A kisbusz nagyokat huppanva átvergődött a réten, és a fától hat méterre megállt.

Három nő állt a fa tövében. Árnyék első pillantásra azt hitte, a Zorja nővérek, de nem, három ismeretlen nő várt rájuk. Fáradt, unott arccal néztek maguk elé, mint akik már hosszú ideje itt állnak. Mindegyikük egy fából ácsolt létrát tartott a kezében. A legmagasabbnál egy barna zsák is volt. Úgy néztek ki, mint a matrjoska-babák: egy magas nő — akkora lehetett, mint Árnyék, vagy talán magasabb —, egy közepes és egy olyan alacsony, görnyedt, hogy Árnyék először kisgyereknek nézte. Nagyon hasonlítottak egymásra, vagyis valószínűleg testvérek voltak.

A legkisebb asszony pukedlizve köszöntötte a buszt. A másik kettő csak nézett. Egy szál cigarettán osztoztak mindannyian, amit egészen a füstszűrőig elszívtak, mielőtt az egyikük eltaposta volna a földön.

Csernobog kinyitotta a kisbusz hátulját, a legmagasabb nő pedig fürgén a járműhöz lépett. Úgy emelte ki Szerda testét, mint egy zsák lisztet, aztán a fához vitte. Három méterre a törzs előtt megállt és lefektette a földre. Testvéreivel együtt kibontották Szerdát a lepedőkből, Így nappal csúnyább látványt nyújtott, mint a motelszoba gyertyafényében, és Árnyék egy kurta pillantás után el is fordult. A nők megigazították Szerda ruháit, letisztogatták az öltönyét, aztán a lepedő egyik sarkára fektették és ismét betakarták.

Utána Árnyékhoz léptek.

— Te lennél az? — kérdezte a legmagasabb.

— Aki meggyászolja a Mindenek Atyját? — kérdezte a középső.

— Te jelentkeztél a vigíliára? — kérdezte a legkisebb.

Árnyék bólintott. Később képtelen volt felidézni, vajon tényleg hallotta-e a hangjukat. Talán egyszerűen a szemükbe nézve, a pillantásukból megértette, mit akartak mondani.

Nancy úr, aki az előbb elsétált a házig, hogy használja a mosdót, most visszajött. Kezében vékony szivar füstölgött. Tűnődve nézett maga elé.

— Árnyék! — kiáltotta feléjük. — Tényleg nem muszáj megtenned. Találunk valaki alkalmasabbat.

— Megcsinálom — mondta Árnyék egyszerűen.

— És ha belehalsz? — kérdezte Nancy úr. — Ha megöl?

— Akkor — mondta Árnyék — megöl.

Nancy úr dühösen a fűbe pöckölte a szivarját.

— Mondtam én, hogy szar van az agyad helyén, és úgy látom, a helyzet nem változott. Hát nem veszed észre, ha valaki egérutat kínál neked?

— Sajnálom — válaszolt Árnyék. Mást nem mondott. Nancy visszament a buszhoz.

Most Csernobog lépett Árnyékhoz. Nem tűnt valami boldognak.

— Kénytelen vagy végigcsinálni élve — mondta. — Biztonságban, a kedvemért. — Ezzel gyengéden megkopogtatta Árnyék homlokát, és azt mondta: — Bam! — Jól megmarkolta Árnyék vállát, megszorította, és elindult Nancy úr után.

A legmagasabb nő, akinek Urtha vagy Urder volt a neve — Árnyék képtelen volt rendesen megjegyezni —, elmutogatta neki, hogy vegye le a ruháit.

— Mindet?

A nagy nő vállat vont. Árnyék alsógatyára és trikóra vetkőzött. A nők a fához támasztották a létrákat. Rámutattak az egyikre — a fokokon kézzel festett apró virágok és levelek tekergőztek.

Árnyék felkapaszkodott mind a kilenc fokon. Aztán a sürgetésnek engedelmeskedve átlépett egy alacsony ágra.

A középső testvér a földre borította a zsák tartalmát. Összegubancolódott, időtől és kosztól megbarnult, vékony kötelek voltak. A nő gondosan, hosszúság szerint szétválogatta őket és Szerda teste mellé fektette.

Ők is felmásztak a három létrán, és csomókat, bonyolult, díszes csomókat kötöttek a kötelekre, aztán először a fára, majd Árnyék testére hurkolták a kötelékeket. Olyan kifejezéstelen arccal húzták le róla a trikót meg az alsónadrágot, mint a bábák, a nővérek vagy a hullaszállítók, és ezután határozottan, véglegesen, de nem túl szorosan a fatörzshöz kötözték. Árnyékot meglepte, milyen jól bírták a kötelek meg a csomók a súlyát. A kötelek a hóna alatt, a lába között, a mellkasa körül és a csuklóján húzódtak.

Az utolsó hurkot lazán a nyakába vetették. Kezdetben kényelmetlen volt, de az egyenletes súlyelosztás miatt egyik kötél sem vágott a húsába.

A talpa másfél méterre volt a földtől. A fa csupasz volt és óriási, ágai feketén nyújtóztak az ég háttere előtt, kérge puha, ezüstös fényben csillogott.

A nők elvették a létrákat. A pánik pillanata következett — most már csak a kötelek tartották a súlyát, és ereszkedett is néhány centit. De Árnyék fel sem szisszent.

A nők a fa lábához helyezték a motel lepedőibe bugyolált testet és elmentek. Ott hagyták egyedül.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Az első nap, Árnyék mindössze kényelmetlenül érezte magát, és ez lassan fájdalommá meg félelemmé alakult, olykor-olykor pedig valami mássá, félúton az apátia és az unalom között: szürke beletörődéssé, várakozássá.

Lógott a fán.

Nem fújt a szél.

Néhány óra elteltével egy-egy futó pillanatra színes foltok villantak fel a látómezeje peremén, vérvörös és aranyszín pacák lüktettek, mintha élnének.

A karjában és a lábában sajgó fájdalom lassan elviselhetetlenné vált. Ha ellazította az izmait és elengedte magát, akkor a nyaka körül megszorult a kötél, a világ pedig remegni kezdett és elhomályosult. Ezért ismét nekifeszült a fatörzsnek. Érezte, hogyan ver a mellkasában a szíve, szabálytalanul dobogva pumpálta a testébe a vért…

Smaragdok, zafírok és rubintok kristályosodtak ki és robbantak szét a szeme előtt. Egyre lassabban szedte a levegőt. A fakéreg dörzsölte a bőrét. A délután hidege végigsimított mezítelen testén és libabőrössé varázsolta.

Könnyű ez — szólalt meg valaki a feje hátuljában. — Van egy trükk Vagy kibírod, vagy meghalsz.

A gondolat tetszett neki, és újra meg újra megismételte magában, részben mantra volt, részben mondóka, ami szívverése lüktetésével együtt dobolt a fejében.

Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz. Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz. Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz. Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz.

Telt-múlt az idő. A kántálás nem akart abbamaradni. Egyfolytában hallotta. Valaki szüntelenül ezeket a szavakat ismételgette, és csak akkor hagyta abba, amikor a nyelve pergamenné szikkadt a szájában. Lábával ellökte magát a fatörzstől és megpróbálta úgy kitámasztani magát, hogy még jusson levegő a tüdejébe.

Addig kapkodta a levegőt, amíg nem bírta tartani magát tovább, aztán visszahullott és lógott tovább a fán.

Amikor a karattyolás rákezdett — hangos, vihogó karattyolás volt —, becsukta a száját, mert rájött, hogy ezt ő csinálja; de a hang nem hallgatott el. Rajtam nevet a világ — gondolta. Oldalra bicsaklott a feje. Valami végigrohant a fa törzsén és a feje mellett megtorpant. Hangosan a fülébe csacsogott valamit, ami leginkább úgy hangzott, hogy „ratatosk”: Árnyék megpróbálta utána mondani, de a nyelve a szájpadlásához tapadt. Lassan elfordította a fejét, és egy mókus szürkésbarna pofájával és hegyes fülével találta magát szemközt.

Most jött rá, hogy a mókusok közelről sokkal kevésbé aranyosak, mint messziről. Az állat egy patkányra emlékeztetett és veszélyesnek tűnt, egyáltalán nem bájosnak és kedvesnek. Hegyes fogai voltak. Árnyék remélte, hogy a mókus nem veszélyt vagy ennivalót lát benne. Nem hitte, hogy a mókusok húsevők lennének… habár nagyon sok dologról nem hitte volna, hogy igaz, aztán mégis…

Elaludt.

A következő néhány órában többször felriadt a fájdalomra. A kín visszarántotta a sötét álomvilágból, ahol halott gyermekek sodródtak felé és az arcába bámultak, kimeredt szemük megannyi megduzzadt gyöngy, és mind őt hibáztatták, amiért cserbenhagyta őket. Pók araszolt végig az arcán és felébresztette. Megrázta a fejét, lesodorta vagy elijesztette a pókot, majd visszatért az álmok közé — most egy pocakos, elefántfejű ember jött felé, egyik agyara csorba volt és egy hatalmas egér hátán lovagolt. Az elefántfejű ember Árnyék felé bökött az ormányával, és azt mondta: — Ha szólítottál volna, mielőtt útra kelsz, talán néhány gonddal kevesebb jutott volna. — Ezzel fogta az egeret, ami valahogyan aprócska lett, miközben egyáltalán nem változott a mérete, és egyik kezéből a másikba dobálta, és összezárta az ujjait a rémülten futkározó apró állat körül. Árnyék egyáltalán nem lepődött meg, amikor az elefántfejű isten végül kinyitotta mind a négy tenyerét, és az egér nem volt sehol. Különös, hullámzó mozgással megvonta a vállait, és kifejezéstelen arccal Árnyékra nézett.

— Az utazóládában van — mondta az elefántembernek Árnyék, aki mindvégig figyelte, hol tűnik el a csapkodó egérfarok.

Az elefántember biccentett hatalmas fejével, és azt felelte:

— Igen. Az utazóládában. Sok mindent el fogsz felejteni. Sok mindent fogsz odaadni másoknak. Sok mindent el fogsz veszíteni. De ezt ne veszítsd el — és akkor eleredt az eső, és Árnyék reszketve, bőrig ázva visszabukott az álomból az ébrenlétbe. A reszketés egyre erősödött, míg a végén ő maga is megijedt: ennyire még életében nem remegett, nem is hitte, hogy lehetséges, és minden következő, görcsös roham egyre erősebb lett. Megpróbált megálljt parancsolni neki, de a reszketés nem múlt el, fogai csattogva koccantak egymáshoz, lába irányíthatatlanul csapkodott össze-vissza. Most pengeként hasogató, izzó fájdalom kínozta, egész testét apró, láthatatlan sebek borították el — és mind elviselhetetlenül fájt.

Száját kitátva próbálta felfogni az esőcseppeket, benedvesíteni kicserepesedett ajkát és kiszáradt nyelvét és a köteleket, amelyek a fához kötözték. Villám lobbant, olyan fényesen, hogy azt hitte, kifolyik a szeme, és utána egy ideig egyszerre látta a tájat meg a retinájára égett utóképet. Aztán reccsenve, roppanva feldübörgött a mennydörgés, és mire az utolsó visszhang is elhalt, kétszeres erővel kezdett rá az eső. A zápor és az éjszaka tompították a fájdalmat — a késpengék nem hasogattak tovább. Árnyék már nem érezte a hideget, pontosabban csak a hideget érezte, olyannyira beszivárgott a testébe.

Villámok lobbantak és cikáztak végig az égen, a mennydörgés mindent betöltő, szüntelen morajlássá tompult, amit időnként egy-egy robaj és csattanás tört meg, mintha bombákat robbantanának az éjszakai messzeségben. A szél Árnyékba kapaszkodott, megpróbálta lerángatni a fáról, korbácsként vágott végig a testén, csontig hasított a hidege — és Árnyék a lelke mélyén tudta, hogy csak most kezdett rá az igazi vihar.

Különös öröm támadt fel benne ekkor, és kacagni kezdett, miközben eső mosta végig meztelen testét, villámok lobbantak, és olyan hangosan robajlott a mennydörgés, hogy alig hallotta saját nevetését. Árnyék ujjongott.

Élt. Még soha nem érezte magát így. Soha.

Ha tényleg meghalt, gondolta, ha meghalt itt és most, a fán, ezért az egyetlen tébolyult, tökéletes pillanatért megérte.

— Hé! — harsogta bele a viharba. — Hé! Én vagyok! Itt vagyok!

Sikerült némi vizet felfognia a válla meg a fatörzs között, amit kitekeredett nyakkal kortyolt és szürcsölt, aztán ivott még és nevetett, az örömtől és gyönyörtől nevetett, nem a tébolytól, addig, amíg már nem bírt nevetni többé, amíg annyira kimerült, hogy mozdulni sem bírt.

Lent, a fa lábánál az eső átlátszóvá áztatta és fellebbentette a testet fedő lepedőket, így most kilátszott alóla Szerda viaszos-sápadt, halott keze, és kirajzolódtak alatta a fej körvonalai, amiről Árnyéknak a torinói halotti lepel jutott eszébe, meg a halott lány Jacquel boncasztalán, és ekkor vette észre, hogy a hideg ellenére melege van, kényelmesen érzi magát, a fa kérge pedig lágy, és megint elaludt, és ha álmodott is, később semmire sem emlékezett belőle.

Másnap reggelre a fájdalom nemcsak egyes pontokra koncentrálódott, nem csupán ott kínozta, ahol a kötelek a húsába vágtak vagy ahol a kéreg felhorzsolta a bőrét. Most már mindenhol fájt.

És éhes volt, gyomrában kínzó üresség sajgott. Lüktető fejfájás dobolt a fejében. Néha azt hitte, hogy már nem vesz levegőt, hogy leállt a szíve. Ilyenkor visszatartotta a lélegzetét, amíg meg nem hallotta a szívverését a fülében, és úgy kapkodott levegő után, mint a mélyből felmerülő búvár.

Úgy tűnt, a fa a pokoltól egészen a mennyekig nyújtózik, és ő ott fog lógni rajta örökké. Barna sólyom körözött a törzs körül, leszállt egy törött ágra a közelben, aztán ismét szárnyra kapott és elrepült nyugat felé.

Hajnalban elvonult a vihar, de napközben ismét visszatért. Szürke, habosan kavargó felhők nyújtóztak látóhatártól látóhatárig — tétován szitálni kezdett az eső. A fa lábánál heverő test most kisebbnek tűnt a mocskos lepedők alatt, kezdett szétmorzsolódni, mint az esőn felejtett sütemény.

Árnyék néha izzott a láztól, néha didergett a fagytól.

Amikor ismét feldübörgött a mennydörgés, azt hitte, dobokat hall, üstdobok döngtek szívverése és a vihar ütemére, a fejében vagy a külvilágban, de ez igazából nem számított semmit.

A fájdalmat színeknek látta: vörös volt, mint a bárok fényreklámja, zöld, mint a közlekedési lámpák egy esős éjszakán, kék, mint a képernyő színe, amikor nincsen bekapcsolva a videó.

A mókus Árnyék vállára vetette magát és éles karmaival a húsába vájt. — Ratatosk! — csattogta. Orra hegyével megérintett Árnyék ajkát. — Ratatosk. — Visszaugrott a fára.

Árnyék bőre lángolt, mintha tetőtől talpig tűkkel szurkálták volna tele. Elviselhetetlen érzés volt.

Egész élete ott hevert alatta kiterítve, azon a lepedőkből rögtönzött halotti leplen, mint egy dadaista piknik hozzávalói, mint egy szürreális tabló: kirajzolódott rajta anyja meglepett arca, a norvégiai amerikai nagykövetség, Laura szeme az esküvőjük napján…

Cserepes ajkai közül kuncogás buggyant elő.

— Mi olyan vicces, kutyuskám? — kérdezte Laura.

— Az esküvőnk — felelte Árnyék. — Lefizetted az orgonistát, hogy a Nászinduló helyett a Scooby Doo főcímdalát játssza, amikor az oltár elé vonulunk. Emlékszel?

— Persze, hogy emlékszem. „Megúszhattam volna, ha nincsenek azok az okvetetlenkedő kölykök”.

— Annyira szerettelek — mondta Árnyék.

Érezte Laura ajkának érintését, és meleg volt, nedves és élő, nem hideg meg halott, és akkor tudta, hogy ez megint egy hallucináció. — Nem vagy itt, igaz? — kérdezte.

— Nem — felelte a nő. — De szólítasz, most utoljára. És én jövök.

Nehezebben szedte a levegőt. A húsába harapó kötelek elvont fogalmaknak tűntek, mint a szabad akarat vagy az örökkévalóság.

— Aludj, kutyuskám — mondta Laura, és habár Árnyék tudta, hogy valószínűleg ezt ő maga mondta, elaludt.

A nap patinás pénzdarab volt az ólomszín égen. Árnyékban lassan tudatosult, hogy ébren van és fázik. De énjének az a része, ami ezt felfogta, már messzire került a teste többi részétől. Valahol, messze innen gyötrelmesen lángolt kicserepesedett torka és szája. Néha, még nappal is, hullócsillagokat látott végigsuhanni az égen; máskor óriási madarak szárnyaltak feléje, akkorák, mint egy kisebb teherautó. De nem érték el — nem ért el hozzá semmi.

— Ratatosk. Ratatosk. — A csattogás most korholásnak tűnt.

A mókus nagyot puffanva landolt Árnyék vállán, megkapaszkodott benne éles karmaival és az arcába bámult. Árnyék nem tudta eldönteni, hallucinál-e: a jószág dióhéjat markolt elülső mancsai között, akkorát, mint egy babaház pohara. Árnyék ajkához nyomta a dióhéjat. A férfi érezte a víz nedvességét és önkéntelenül beleszürcsölt az apró ivóalkalmatosságba. Benedvesítette vele cserepes ajkát és szikkadt nyelvét. Jutott belőle a szájpadlására is, majd lenyelte a maradékot, ami nem volt sok.

A mókus visszaugrott a fára, futva elindult lefelé, a gyökerek irányába, aztán másodpercek, percek vagy órák múlva — Árnyék nem tudta eldönteni (az összes óramű elromlott a fejében, a fogaskerekek, peckek és rugók kusza halomban hevertek odalent, a fűben) — visszatért, mancsai között a dióhéj pohárral, óvatosan Árnyék mellé mászott és megitatta vízzel.

A víz vasas, sáros íze szétáradt a szájában és hűsítően csorgott végig pergamenné száradt torkán. Enyhítette a kínjait, csillapította tébolyát. A harmadik dióhéj után elmúlt a szomjúsága.

És akkor Árnyék küzdeni kezdett, a köteleket rángatta, megfeszítette az izmait, megpróbált lejutni innen, ki akart szabadulni, el akart menni. Nyöszörgött.

Kitűnő csomók voltak. A szívós kötelek kitartottak, és hamarosan ismét elhagyta az ereje.

Lázas tébolyában Árnyék lett a fa. Gyökerei mélyen a föld mélyébe vájtak, mélyen az időbe, a rejtett források közé. Érezte, hol van az a forrás, ami az Urd nevű asszonyé, kinek neve azt jelenti, Múlt. Urd hatalmas termetű nő volt, egy óriás, föld alatti asszonyhegy, és nem mást őrzött ő, mint az idő vizeit. Más gyökerek más helyekre vezettek. Némelyik titkos volt. Amikor szomjas volt, vizet szívott fel a gyökereivel, és saját testébe szivattyúzta.

Száz karja volt és mindegyiken százezer ujja, és minden ujja az ég felé mutatott. Az ég súlyosan nehezedett a vállára.

A kényelmetlen érzés nem csökkent ugyan, de a fájdalom nem a fához tartozott, hanem a fán lógó testhez. Amikor Árnyék megőrült, sokkal, de sokkal több lett a fán lógó embernél. Ő volt a fa, ő volt a világfa csupasz ágai között motozó szél — ő volt a szürke ég és a fortyogó felhőtakaró — ő volt Ratatosk, a mókus, aki a legmélyebb gyökerek és a legmagasabb ágak között szaladgált — ő volt a tébolyult tekintetű sólyom azon a törött ágon, a világra néző fa legmagasabb ágán — ő volt a féreg, ami a fa szívében vájkált.

A csillagos ég forogni kezdett, és ő mind a száz kezével a csillogó fényszikrák felé nyúlt, tenyerébe rejtette őket és kicserélte, majd eltüntette mindet…

Egy tiszta pillanat a kín és téboly rohamában: Árnyék érezte, hogy magához tér. Nem tart sokáig, ezt tudta. Elvakította a reggeli napfény. Lehunyta a szemét. Bárcsak eltakarhatná a kezével.

Már nem sok van hátra. Ezt is tudta.

Amikor kinyitotta a szemét, egy fiatalember volt vele a fán.

Sötétbarna bőre volt. Homloka magas volt, sötét haja göndör. Árnyék feje felett ült egy ágon. Teljesen ki kellett csavarni a nyakát, ha meg akarta nézni. És a fiatalember nem volt épeszű. Ezt első pillantásra látta.

— Meztelen vagy — vallotta be az őrült bizalmasan, recsegő hangon. — Én is az vagyok.

— Látom — felelte Árnyék rekedten.

Az őrült végigmérte, aztán bólintott, és úgy tekergette a nyakát, mintha begörcsölt volna. Végül aztán megszólalt:

— Ismersz?

— Nem — felelte Árnyék.

— Én ismerlek. Figyeltelek Cairóban. Utána is figyeltelek. A húgom kedvel.

— Te vagy… — Nem jutott eszébe a neve. Elcsapott állatokat zabál Igen. — Te vagy Hórusz.

Az őrült bólintott.

— Hórusz — mondta. — Én vagyok a sólyom, hajnalban és reggel. Én vagyok a nap, ahogy te is. És ismerem Ré igaz nevét. Anyám elárulta nekem.

— Az remek — mondta Árnyék udvariasan.

Az őrült mereven bámult egy pontot a földön és nem szólt semmit. Aztán leugrott a fáról.

És most egy sólyom zuhant lefelé kődarabként, aztán zuhanórepülésbe váltott, majd súlyos szárnycsapásokkal megindult felfelé, karmai közt egy kölyöknyúllal. Most egy közelebbi ágon telepedett le.

— Éhes vagy? — kérdezte az őrült.

— Nem — felelte Árnyék. — Szerintem annak kellene lennem, de nem vagyok.

— Én éhes vagyok — mondta az őrült. Kapkodva falta a nyulat, habzsolva tépte és szaggatta apró darabokra. Amikor végzett vele, a földre szórta a lerágott csontokat meg a szőrt. Közelebb húzódott az ágon, míg karnyújtásnyi távolságra nem ért Árnyékhoz. Aztán fesztelenül végigmérte Árnyékot, óvatosan és elővigyázatosan tetőtől talpig szemügyre vette. Állán és mellkasán vér vöröslött, de letörölte kézfejével.

Árnyék úgy érezte, mondania kellene valamit.

— Hé — mondta.

— Hé — mondta az őrült. Felállt, elfordult és sötét vizeletsugarat indított a lenti tisztás felé. Nem kapkodta el. Amikor végzett, ismét lekucorodott az ágra.

— Hogy hívnak? — kérdezte Hórusz.

— Árnyéknak — felelte Árnyék.

Az őrült bólintott.

— Te vagy az árnyék, én vagyok a fény — mondta. — Minden dolog árnyékot vet. — Aztán azt mondta: — Hamarosan harcolni fognak. Figyeltem őket, amikor megérkeztek.

Aztán az őrült így szólt:

— Haldokolsz. Nem?

De Árnyék már nem tudott beszélni. A sólyom szárnyra kapott, lassú körökben emelkedett felfelé, kihasználva a reggeli felszálló légáramlatokat.

Holdfény.

Köhögés rázta meg Árnyék testét, ugató, fájdalmas köhögés, ami késként szúrta a tüdejét és a torkát. Tátogva kapkodott levegőért.

— Hé, kutyuskám! — kiáltotta egy ismerős hang. Lenézett.

A holdfény fehéren izzott a faágakon túl, fényesen, akár a nap, és lent a réten egy nő állt a holdfényben, arca fehér, ovális. A fa csupasz ágai között szél motozott.

— Szia, kutyuskám — mondta a nő.

Árnyék megpróbált megszólalni, de szavak helyett csak köhögés tört elő belőle, a tüdeje mélyéről, és sokáig nem tudta abbahagyni.

— Tudod — mondta a nő segítőkészen —, ez nem hangzik valami jól.

— Helló, Laura — recsegte Árnyék. A nő halott szeme felnézett rá, és Laura elmosolyodott. — Hogy találtál rám? — kérdezte Árnyék.

A nő egy darabig csendesen álldogált a holdfényben. Aztán azt mondta:

— Te vagy az, ami legközelebb van számomra az élethez. Te vagy az egyetlen, ami maradt nekem, az egyetlen, ami nem üres, színtelen és szürke. Ha bekötött szemmel hajítanának a legmélyebb óceán fenekére, akkor is megtalálnálak. Több száz mérföld mélyre eláshatnának, akkor is tudnám, hol vagy.

Árnyék lenézett a nőre a holdfényben, és a szemét elöntötte a könny.

— Leváglak onnan — mondta a nő végül. — Kissé túl sokszor mentelek meg, nem?

Árnyék megint köhögött. Aztán azt mondta: — Ne. Hagyjál itt. Ezt meg kell csinálnom.

A nő végigmérte és megcsóválta a fejét.

— Őrült vagy — mondta. — Meg fogsz halni. Vagy egy életre megnyomorodsz, ha ez még nem történt meg.

— Lehet — felelte Árnyék. — De élek.

— Igen — mondta a nő egy kis szünet után. — Szerintem is.

— Te mondtad. A temetőben.

— Olyan régen volt az már, kutyuskám, legalábbis úgy tűnik — mondta a nő. — Itt jobban érzem magam — tette hozzá. — Itt nem fáj annyira. Érted? De annyira ki vagyok száradva.

Feltámadt a szél, és Árnyék megérezte a szagot: a rothadó hús, a betegség és az elmúlás átható, kellemetlen bűzét.

— Kirúgtak — folytatta a nő. — Éjjeli munka volt, de állítólag panaszkodtak rám az emberek. Mondtam nekik, hogy beteg vagyok, de nem érdekelte őket. Olyan szomjas vagyok.

— Az asszonyok — mondta Árnyék. — Nekik van vizük. A ház…

— Kutyuskám… — A nő hangja riadtnak tűnt.

— Mondd… mondd meg nekik, hogy én kérem… adjanak neked vizet…

Odalentről felnézett rá az a fehér arc. — Mennem kell — szólalt meg a nő. Aztán elhátrált, keserű fintort vágott, és egy kupac fehér valamit köpött a földre. A kupac apró valamikre hullott szét, amik kúszva-mászva eltűntek a fűben.

Árnyék alig kapott levegőt. Mellkasán mázsás súly ült és kezdett lebillenni a fej e.

— Maradj — szakadt ki belőle, alig hangosabban a suttogásnál, és nem tudta, Laura hallotta-e egyáltalán. — Nem menj el. — Kirobbant belőle a köhögés. — Maradj éjszakára.

— Maradok egy kicsit — mondta Laura. Aztán anyáskodó hangon még hozzátette: — Senki sem bánthat, amíg itt vagyok. Ugye tudod?

Árnyék megint köhögött. Lehunyta a szemét — csak egy pillanatra, gondolta, de amikor megint felnézett, a hold lenyugodott és ő egyedül volt.

Fejében csörömpölve, lüktetve dobolt a fájdalom, több volt ez, mint migrén, és több volt ez bármilyen fájdalomnál. Minden apró pillangókká robbant, és a pillangók ezerszínű homokviharként kavarogtak körülötte, aztán elnyelte őket az éjszaka.

A fa tövében heverő holttest szemfedője zajosan csapkodott a reggeli szélben.

A lüktetés enyhült. Minden lelassult. Semmi sem kényszerítette már, hogy lélegezzen. Szíve nem volt hajlandó dobogni.

A sötétség, ami ez alkalommal rátört, mélységesen mély volt, nem világította be más, csak egyetlen csillag, és nem ért véget soha.

TIZENHATODIK FEJEZET

Eltűnt a fa, eltűnt a világ és eltűnt a feje felől a reggelszürke égbolt. Az ég most éjfélfekete volt. Egyetlen hideg csillag pislákolt felette fényesen, semmi más. Tett egy lépést előre, és majdnem felbukott.

Lenézett. A sziklába lépcsőket vájtak, és ezek a lefelé vezető lépcsők olyan hatalmasak voltak, hogy az jutott az eszébe, biztosan óriások vágták ezeket a fokokat réges-régen.

Ugrálva, meg-megtámaszkodva ereszkedett lefelé lépcsőfokról lépcsőfokra. Minden porcikája fájt, de ez az elhanyagolt izmok fájdalma volt, nem pedig a meggyötört testé, ami addig lógott a fán, amíg bele nem halt.

Nem lepődött meg, amikor észrevette, hogy teljesen fel van öltözve, farmerba és fehér pólóba. Mezítláb volt. Hirtelen rátört a déjá vu: ugyanezt viselte Csernobog lakásában azon az éjjelen, amikor Zorja Polunocsnaja meglátogatta és mesélt neki az Odin Szekere nevű csillagképről. Levette a holdat az égről, és Árnyéknak ajándékozta.

Hirtelen tudta, mi fog most történni. Zorja Polunocsnaja itt lesz valahol.

A nő a lépcső alján várt rá. A hold ugyan nem világított, de Zorja Polunocsnaja alakját ettől függetlenül körülragyogta a holdfény: fehér haja majdnem olyan világos volt, mint a hold, és ugyanazt a csipkés hálóinget viselte, mint azon a chicagói éjszakán.

Amikor meglátta Árnyékot, elmosolyodott, aztán lehajtotta a fejét, mintha egy pillanatra zavarba jött volna.

— Helló — mondta.

— Szia — mondta Árnyék.

— Hogy vagy?

— Nem tudom — felelte a férfi. — Már megint egy fura álom, pedig ott lógok a fán. Mióta kiszabadultam a börtönből, állandóan őrült álmaim vannak.

A nő arcát beezüstözte a holdfény (pedig a szilvasötét égen nem is világított hold, és itt, a lépcső alján még az a magányos csillag sem látszott), ünnepélyesnek és sebezhetőnek tűnt.

— Az összes kérdésedre választ kaphatsz, ha ez a vágyad. De soha többé nem felejtheted el a válaszokat.

A hátuk mögött kétfelé ágazott az ösvény. Árnyék tudta, hogy most döntenie kell, merre menjen tovább. De előtte még meg kellett tennie valamit. A nadrágzsebébe nyúlt, és megkönnyebbült, amikor megérezte az ezüstdollár ismerős súlyát. Előhúzta és két ujja közé fogva felmutatta a Szabadság úrnő arcképével díszített, 1922-ben kibocsátott pénzt.

— Ez a tiéd — mondta.

Emlékezett rá, hogy a ruhája valójában a fa tövében hever. Az asszonyok beletették a zsákba, amiben a kötelek voltak, bekötözték a zsák száját, majd a legnagyobb asszony egy nehéz kődarabot helyezett rá, nehogy elfújja a szél. És azt is tudta, hogy a valóságban az ezüstdollár abban a zsákban van, a szikla alatt. De most mégis súlyosan ült a tenyerében, itt, az alvilág kapujában.

A nő vékony ujjai közé fogta a pénzt, és kivette Árnyék tenyeréből.

— Köszönöm. Kétszer vásároltad meg vele a szabadságodat — mondta. — Most pedig világítani fog neked a sötétségben.

Összezárta az ujjait, majd felemelte a karját, amilyen magasra csak tudta, és feltette a pénzt a levegőbe. Aztán elengedte. Az érme nem esett le, sőt lebegni kezdett felfelé, majd harminc centivel Árnyék feje fölött megállt. De ez már nem egy ezüstkorong volt. Szabadság úrnő töviskoronás feje eltűnt. A korongon látott arc nem volt más, mint a hold örökké megfejthetetlen arca a nyári égbolton.

Árnyék nem bírta eldönteni, most egy pénzdarabnyi holdat lát-e, ami centikkel lebeg a feje fölött — vagy az igazi holdat, ami akkora, mint a Csendes-óceán, több ezer mérföldnyire innen. Nem mintha bármi különbség lett volna a kettő között. Talán az egész csak szemléletmód kérdése.

Árnyék az elágazásra pillantott.

— Melyik ösvényt válasszam? — kérdezte. — Melyik biztonságos?

— Indulj el az egyiken, és nem választhatod a másikat — mondta a nő. — De egyik sem biztonságos. Merre szeretnél menni? A kegyetlen igazságok vagy a finom hazugságok útján?

— Az igazságok útján — felelte Árnyék. — Túl messzire jöttem ahhoz, hogy újabb hazugságokat halljak.

A nő szomorúnak látszott.

— Ennek meg kell fizetned az árát — mondta.

— Megfizetem. Mi az ára?

— A neved — felelte a nő. — Az igazi neved. Oda kell adnod nekem.

— Hogyan?

— Így — mondta a nő. Árnyék feje felé nyújtotta tökéletes kezét. Árnyék érezte, hogy az ujjai végigsimítanak a bőrén, aztán áthatolnak rajta, belenyúlnak a koponyájába és mélyen a fejébe túrnak. Az agyában bizsergés kelt és végigfutott a gerincén. A nő kihúzta a kezét a fejéből. Mutatóujja végén apró láng lobogott, olyan volt, mint a gyertyaláng, de tiszta, vakítóan fehér fényt árasztott.

— Ez a nevem? — kérdezte Árnyék.

A nő ökölbe zárta a kezét, és a láng eltűnt. — Az volt — felelte. A jobb oldali ösvényre mutatott. — Arra — mondta. — Most.

Árnyék, immáron névtelenül, elindult a jobb oldali ösvényen a holdfényben. Amikor megfordult, hogy köszönetet mondjon a nőnek, nem látott mást, csak sötétséget. Úgy tűnt, mintha mélyen a föld alatt lenne, de amikor felnézett a feje felett terjengő sötétségbe, az apró hold még mindig ott lebegett.

Befordult egy sarkon.

Ha ez a halálon túli élet, gondolta, akkor nagyon hasonlít a Sziklára Épült Házhoz: félig dioráma, félig rémálom.

Saját magát látta, kék börtönegyenruhában, a börtönigazgató irodájában, amikor megtudta, hogy Laura autóbalesetben meghalt. Látta saját arckifejezését — úgy festett, mint akit a világon mindenki elhagyott. Olyan csupasz volt és annyira félt — fájdalmas látványt nyújtott. Átrohant az igazgató szürke irodáján, és egy videotéka előtt találta magát, Eagle Point határában. Három évvel ezelőtt. Igen.

Odabent, az üzletben éppen péppé veri Larry Powerst és B. J. Westet, jól tudta, de úgy, hogy még az öklét is véresre horzsolja közben; és nemsokára kisétál az ajtón, egy húszdollárosokkal tömött barna reklámszatyorral a kezében. A pénzzel, amiről soha nem tudták bebizonyítani, hogy elvitte: ennyi volt az ő része, és még hozzácsapott egy keveset, mert átverték Laurát meg őt. Ő csak sofőrködött, de elvégezte a munkáját, mindent megtett, amire Laura kérte…

A tárgyaláson meg sem említették a bankrablást, bár mindenki nagyon szerette volna. Amíg senki sem beszélt, semmit sem tudtak bizonyítani. És senki sem beszélt. Az ügyész kénytelen volt ragaszkodni a súlyos testi sértés vádjához. Bemutatott néhány fényképet a kórházba szállított Powersről és Westről. Árnyék szinte nem is védekezett — így sokkal könnyebb volt. Sem Powers, sem West nem bírt visszaemlékezni, pontosan miért is verték meg őket, de mindketten megerősítették, hogy Árnyék volt a támadójuk.

A pénzről senki sem beszélt.

Senki sem említette Laura nevét, és Árnyéknak ez így meg is felelt.

Kíváncsi volt, vajon a megnyugtató hazugságok ösvénye jobb választás lett volna-e. Elfordult és kisétált onnan, követte a sziklába vájt alagutat, ami egy kórházi szobába vezetett, egy chicagói közkórház kórtermébe, és Árnyék torkában felgyűlt a keserű epe. Megállt. Ezt nem akarta látni. Nem akart továbbmenni.

A kórházi ágyon az anyja haldoklott — ismét, úgy, mint Árnyék tizenhat éves korában, és igen, ott volt ő is, a nagydarab, félszeg tizenhat éves fiú, akinek pattanások vöröslöttek tejeskávé színű bőrén, ott ült az ágy mellett, egy vastag regényt olvasott, és nem mert az anyjára nézni. Árnyék kíváncsi volt, mi lehet ez a könyv, ezért megkerülte az ágyat, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Az ágy és a szék között megállt, egyikükről a másikukra nézett, a melák fiúra, aki görnyedten beletemetkezett a Gravity’s Rainbow című könyvbe, és megpróbált a londoni bombázásokba menekülni az anyja halála elől, de a könyv fikcionális tébolya sem menedéket, sem megbocsátást nem kínált.

Anyja lehunyt szemmel hevert a morfiummal előidézett nyugalomban: későn derült ki, hogy amit ő újabb sarlósejt-elégtelenségnek vélt, az valójában egy nyirokcsomó-megnagyobbodás volt. Bőre szürkéssárgára színeződött. Harmincas évei elején járt, de sokkal idősebbnek látszott.

Árnyék szerette volna megrázni saját magát, azt a félszeg kamaszt, aki valaha volt, rá akart kiabálni, hogy fogja meg az anyja kezét, mondjon neki valamit, csináljon valamit, mielőtt végleg elszenderedik, mert ő tudta, hogy ez fog történni. De képtelen volt megérinteni magát, és a kamasz Árnyék olvasott tovább — és így halt meg az anyja, miközben ő ott gubbasztott mellette és egy vastag könyvet olvasott.

Azután többé-kevésbé fel is hagyott az olvasással. Úgy gondolta, a regényekben nem lehet megbízni. Mire jók a könyvek, ha nem bírnak megvédeni az ilyen esetektől?

Árnyék kilépett a kórházi szobából, és folytatta útját a kanyargó folyosón, lefelé, a föld gyomrába.

Először az édesanyját pillantja meg, és hirtelen el sem hiszi, hogyan lehetett ilyen fiatal, talán huszonöt éves sincs, még a betegsége előtt. A lakásukban vannak, valamelyik nagykövetségi lakásban, valahol Észak-Európában. Árnyék körülnéz, hátha talál egy támpontot, és megpillantja saját magát: kis vakarcs, nagy halványszürke szemmel és sötét hajjal. Veszekednek. Árnyék nem hallja ugyan a szavakat, de anélkül is tudja, miről van szó: végtére is kizárólag egyetlen dolog miatt tudtak összeveszni.

— Mesélj az apámról.

— Meghalt. Ne érdekeljen.

— De ki volt?

— Felejtsd el. Meghalt, vége, és nem veszítettél semmit.

— Mutass egy fényképet róla.

— Nincsen fényképem — mondaná az anyja, halk, heves hangon, és Árnyék tudta, hogy ha tovább kérdezősködne, az anyja kiabálna vele, talán meg is pofozná. Most és itt azt is tudta, hogy ő bizony tovább fog kérdezősködni, ezért megfordult és elindult lefelé a folyosón.

Az ösvény kanyargott, megtekeredett, visszatért önmagába, és Árnyéknak kígyók, belsőségek és mélyre, nagyon mélyre nyúló gyökerek jutottak eszébe. Bal kéz felé volt egy tó: csipp, csöpp, víz csöpögött a tóba, valahol a folyosó végén, de a tükörsima felszín szinte meg sem rezzent. Árnyék letérdelt, vizet merített a tenyerébe és ivott. Ment tovább, és lebegő, sodródó fények, egy diszkógömb csillogó sugarai simítottak rajta végig. Olyan volt, mintha a világegyetem kellős közepén állna, miközben csillagok és bolygók keringenek körülötte, és nem hallott semmit, sem a zenét, sem a zenét túlharsogó beszélgetést, és ott van az anyja, ahogyan ő még sohasem látta, hiszen szinte kislány…

És táncol.

Árnyék rájött, hogy egyáltalán nem lepődik meg azon, kivel táncol. Végtére is az illető alig változott az elmúlt harminchárom évben.

Az anyja részeg: ez első pillantásra látszik. Nem nagyon részeg, de nem szokott inni, és néhány héten belül hajóra száll, elindul Norvégia felé. Tequilát ittak, és só tapad a szájára, sós folt csillog a kézfején.

Szerda nem visel sem öltönyt, sem nyakkendőt, de az inge zsebére tűzött ezüstfa csillog és szikrázik a diszkógömb szórt fénysugaraiban. Jól festenek egymás mellett, még a nagy korkülönbség ellenére is. Szerda mozgásában van valami, ami egy farkasra emlékeztet.

Lassúznak. Szerda magához húzza a nőt, mancsszerű keze birtokló mozdulattal simít végig a szoknya gömbölyödő körvonalain, és még közelebb húzza, magához szorítja. Másik kezével megérinti a lány állát, kicsit megemeli, aztán csókolóznak, ott a táncparketten, és a diszkógömb szüntelenül keringő, kavargó fényei között ők lesznek a világegyetem középpontja.

Nem sokkal később távoznak. A lány a férfinak támaszkodik, aki kézen fogva kivezeti a teremből.

Árnyék a kezébe temeti az arcát, és nem megy utánuk, nem tudná vagy nem bírná végignézni saját fogantatását.

A tükörgömb szikrái kihunynak, és az egyedüli fényforrás az apró hold a feje felett.

Sétált tovább. A következő kanyarban egy pillanatra megállt és levegőért kapkodott.

Valaki gyengéden végigsimított a hátán és puhán beletúrt a hajába.

— Helló — suttogta egy füstös, macskaszerű hang mögötte.

— Helló — mondta Árnyék, és megfordult.

A nőnek barna haja volt, barna bőre, szeme mélyarany és borostyán, mint a finom méz. Függőleges pupillája volt.

— Ismerlek én téged? — kérdezze Árnyék zavartan.

— Behatóan — válaszolta a nő mosolyogva. — Régebben az ágyadon aludtam. És a népem mindvégig szemmel tartott a kedvemért. — Tett egy lépést előre, és a hármas elágazásra mutatott, nem messze előttük. — Oké — mondta. — Az egyik út bölcsességet ad. Az egyik egésszé tesz. És az egyik megöl.

— Már meghaltam, azt hiszem — mondta Árnyék. — A fán.

A nő savanyúan elfintorodott.

— Van ilyen halál — mondta —, meg olyan halál, meg amolyan halál. Az egész relatív. — Aztán megint elmosolyodott. — Tudod, most akár viccelődhetnék is. Halott családtagokkal meg egyebekkel.

— Inkább ne — mondta Árnyék. — Értem én.

— Szóval — kérdezte a nő — merre akarsz menni?

— Nem tudom — ismerte be Árnyék.

A nő tökéletesen macskaszerű mozdulattal oldalra hajtotta a fejét. Árnyéknak hirtelen eszébe jutottak azok a karomnyomok a vállán. Érezte, hogy elpirul.

— Ha megbízol bennem — mondta Bast —, én választhatok helyetted.

— Megbízom benned — vágta rá Árnyék habozás nélkül.

— Tudni akarod, mit kell feláldoznod érte?

— A nevemet már elveszítettem — figyelmeztette Árnyék.

— Nevek jönnek és mennek. Megérte?

— Igen. Talán. Eléggé személyes jellegű megvilágosodásban volt részem.

— Minden megvilágosodás személyes — mondta a nő. — Éppen ezért mindegyik gyanús.

— Nem értem.

— Nem — mondta a nő —, persze. Most elveszem a szívedet. Később még szükségünk lesz rá. — És mélyen Árnyék mellkasába nyúlt, majd előhúzott onnan valamit, ami egy rubinra hasonlított, és lüktetve pihent Bast éles karmai között. A színe olyan volt, mint a galambok vére, és nem állt másból, mint színtiszta fényből. Ütemesen összehúzódott és kitágult.

Eltűnt, amikor a nő összezárta körülötte az ujjait.

— Válaszd a középső utat — közölte.

Árnyék bólintott, és ment tovább.

Az ösvény kezdett csúszóssá válni. A sziklákat vékony jégréteg borította. A feje felett lebegő hold sugarai kristályokon törtek meg: holdudvar vette körül, ami homályos derengést varázsolt a fényéből. Csodaszép látvány volt, de így sokkal nehezebben haladt. Veszélyes ösvény volt.

Elérte az elágazást, ahol háromfelé szakadt az út.

Az első ösvényt azonnal felismerte. Egy hatalmas terembe nyílt — pontosabban több egymásból nyíló terembe —, ami egy sötét múzeumra emlékeztetett. Tudta, mi van odabent. Hallotta az apró neszeket, amelyeket mind felerősített a visszhang. Hallotta a felgyülemlő por hangját.

Erről a helyről álmodott azon az éjszakán, amikor Laura először meglátogatta a motelban, annyira, de annyira régen — ez volt az a gigászi csarnok, ahol elfeledett istenek szobrai álltak, olyan isteneké, akiknek már a puszta létezésére sem emlékszik senki.

Árnyék elhátrált onnan.

A másik szélső ösvényhez sétált és megnézte, ott mi van. A folyosó akár Disneylandben is lehetett volna: a fekete műanyag falban lámpák világítottak. A színes fények látszólag rendszer szerint, de valójában tökéletes összevisszaságban pislogtak és villogtak, mint egy tévésorozat űrhajójának műszerei.

És Árnyék hallott valamit, mély, vibráló zúgást, amibe még a gyomra is beleremegett.

Megállt és körülnézett. Egyik ösvény sem tetszett neki. Már nem. Elege volt az ösvényekből. A középső út, azt mondta a macskanő, az lesz az ő útja. Elindult arrafelé.

A feje felett lebegő hold halványodni kezdett: a pereme először rózsaszín fényben derengett, majd lassan elkezdődött a holdfogyatkozás. Az ösvény roppant kapuba torkollott.

Árnyék átsétált a boltív alatt és belépett a sötétségbe. A meleg levegőben nedves por illata terjengett, mint a város utcáin az első nyári zápor után. Nem félt.

Már nem. A félelem vele együtt meghalt a fán. Nem érzett sem félelmet, sem gyűlöletet, sem fájdalmat.

Valami csobbant a távolban, valami nagy dolog, és a hang visszhangokat keltve sodródott a roppant térben. Árnyék a szemét erőltette, de nem látott semmit. Túlságosan sötét volt. Aztán a csobbanás irányában lidércláng fénye derengett fel, és ismét formát öltött a világ: egy barlangban állt, és rezzenéstelenül sima víztükör nyújtózott előtte.

A loccsanó hangok közeledtek, egyre erősödött a fény, és Árnyék türelmesen állt a parton. Nemsokára alacsony, lapos csónak bukkant fel előtte, felmagasodó orrában fehér fényű lámpás pislákolt, mint a tükörképe néhány lábnyira alatta az üvegesen csillogó, fekete vízen. A csónakot egy magas alak hajtotta hosszú rúddal, és a csobbanás, amit Árnyék az előbb hallott, a vízbe merített evező hangja volt, miközben a csónak egyre közelebb és közelebb siklott a föld alatti tó felszínén.

— Helló! — kiáltotta Árnyék. Hirtelen körülvették a visszhangok: mintha egy egész kórusnyi ember köszöntötte volna, mindegyikük a saját hangján.

A csónakos nem válaszolt.

Magas volt és rendkívül vékony. A férfi — ha egyáltalán férfi volt — dísztelen fehér köpönyeget hordott, és sápadt arcában olyannyira nem volt semmi emberi, hogy Árnyék egy pillanatra azt hitte, az illető maszkot visel: hosszú nyakán apró, hosszúkás madárfej ült, hosszú csőrrel. Biztos volt benne, hogy látta már valahol ezt a kísérteties, madárszerű alakot. Megpróbálta megragadni az emlékképet, aztán csalódottan tudatosult benne, hogy a Sziklára Épült Ház pénzbedobós diorámája jutott eszébe, az a félig rejtve maradt, madárszerű, sápadt alak, aki az egyik kripta mögül siklott elő a részeg alak lelkéért.

Víz csöpögött a rúdról és a hajó orráról, visszhangokat keltett a barlangban, és a csónak nyomában felhasadt a tükörsima víz. A járművet egymáshoz kötözött nádkévékből készítették.

A csónak a part közelébe ért. A csónakos a rúdra támaszkodott. Lassan elfordította a fejét és Árnyékra nézett. — Helló — mondta anélkül, hogy kinyitotta volna hosszú csőrét. Férfihangon beszélt, ami ismerősnek tűnt — mint Árnyék túlvilágában eddig minden. — Szállj be. Attól tartok, vizes lesz a lábad, de ez ellen nem nagyon tudunk mit tenni. Öreg csónak ez már, és ha közelebb megyek, még a végén kiszakad az alja.

Árnyék levette a cipőjét és belegázolt a vízbe, ami combközépig ért és az első pillanatok hidegsége után meglepően melegnek bizonyult. Amikor a csónakhoz ért, a csónakos kinyújtotta a kezét és felsegítette. A nádból készített jármű imbolygott egy kicsit, víz csordult be mindkét oldalon, aztán egyenesbe jött.

A csónakos ellökte magukat a parttól. Árnyék némán ácsorgott, ázott nadrágszárából csöpögött a víz.

— Ismerlek — mondta aztán az orrban álló teremtménynek.

— Így igaz — felelte a csónakos. Az olajlámpás lángja görcsösen lobogni kezdett és füstöt öklendezett. Árnyék köhögött. — Dolgoztál nekem. Legnagyobb sajnálatunkra nélküled voltunk kénytelenek elföldelni Lila Goodchildot. — Fontoskodva, szabatosan beszélt.

A füst csípte Árnyék szemét. A kezével felszárította a könnyeit, és a füst fátylán túl egy magas, öltönyös férfit látott, aranykeretes szemüvegben. Aztán eloszlott a füst, és a csónakos ismét egy félig emberszerű teremtmény volt, nyakán egy vízimadár fejével.

— Ibis úr?

— Örülök, hogy látlak, Árnyék — mondta a teremtmény Ibis úr hangján. — Tudod, mi az a pszichopomp?

Árnyéknak úgy rémlett, mintha már hallotta volna ezt a szót, de nagyon régen. Nemet intett.

— Ugyanaz, mint a kísérő, csak cicomásabban — folytatta Ibis úr. — Mindannyiunknak számos funkciója van, hiszen oly sok alakban létezhetünk. Én szívesen tekintek magamra úgy, mint egy elvonultan élő tudósra, aki nyúlfarknyi meséket körmölget és álmodozik a múltról, ami talán soha nem is létezett. És mindez így is van. Azonban létezésem egy másik funkciója — mint számos más illetőnek, akivel megismerkedtél — a pszichopomp. Én kísérem az élőket a holtak földjére.

— Én azt hittem, ez a holtak földje — mondta Árnyék.

— Nem. Nem szükségszerűen. Ez amolyan előkészítő szakasz.

A csónak puhán siklott a föld alatti tó tükörsima felszínén. Aztán Ibis úr azt mondta, anélkül, hogy kinyitotta volna a csőrét:

— Ti, emberek úgy beszéltek az élőkről meg a halottakról, mintha az egymást kölcsönösen kizáró két kategória lenne. Mintha nem létezne olyan folyó, ami egyben út is, vagy olyan dal, ami egyszersmind egy szín.

— De nem is létezik — mondta Árnyék. — Vagy mégis? — A visszhang a tó túloldaláról súgta vissza saját szavait.

— Nem szabad elfelejtened — magyarázta Ibis úr —, hogy az élet meg a halál ugyanannak az érmének a két oldala. Mint a fej és az írás.

— És ha az én pénzem mindkét felén ugyanaz van?

— Olyan nincsen.

Csendben suhantak a fekete vízen, és Árnyék hirtelen megborzongott. Úgy tűnt neki, mintha a víz üvegszerű felszíne alól gyermekek merednének rá vádlón: arcuk felpuffadt és felpuhult a víztől, vak szemük ködösen meredt felfelé.

A föld alatti barlangban nem fújt szél, semmi sem zavarta meg a tó fekete felszínét.

— Tehát meghaltam — mondta Árnyék. Kezdett hozzászokni a gondolathoz. — Vagy hamarosan meg fogok.

— A Holtak Csarnokába tartunk. Magam kértem, hogy a kísérőd lehessek.

— Miért?

— Keményen dolgoztál. Miért ne?

— Mert… — Árnyék a megfelelő szavakat keresgélte. — Mert én sohasem hittem benned. Mert alig tudok valamit az egyiptomi mitológiáról. Mert nem erre számítottam. Mi történt Szent Péterrel és a Mennyek Kapujával?

A hosszú csőrű, sápadt alak komoran megcsóválta a fejét.

— Az nem számít, hittél-e bennünk vagy sem — mondta Ibis úr. — Mi hittünk benned.

A csónak alja partot ért. Ibis úr kilépett a vízbe, és intett Árnyéknak. Ibis úr megragadta az orrhoz erősített kötelet és Árnyék kezébe nyomta a lámpást. Félhold alakja volt. Kigázoltak a partra, ahol Ibis úr a sziklapadlóból kiálló vaskarikához kötötte a kötelet. Ezután elvette Árnyéktól a lámpát és fürgén megindult előre. Olyan magasra emelte a lámpát, amennyire csak tudta, és roppant árnyékokat varázsolt a kőfalakra meg a mennyezetre.

— Félsz? — kérdezte Ibis úr.

— Nem.

— Nos, akkor próbáld meg gyorsan kifejleszteni magadban az őszinte áhítat és a spirituális rettegés érzését. Jelen helyzetedhez ezek illenének a legjobban.

Árnyék nem félt. Kíváncsi volt és kicsit nyugtalan, de nem félt. Nem félt a mozgolódó sötétségtől, sem attól, hogy meghalt, még attól a ház nagyságú, kutyafejű lénytől sem, aki mereven bámulta őket. Mély torokhangon felmordult és Árnyék érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr.

— Árnyék — mondta a teremtmény. — Eljött az ítélet ideje.

Árnyék felpillantott a lényre.

— Jacquel úr?

Anubisz lehajolt, hatalmas, sötét mancsába fogta Árnyékot és az arca elé emelte.

A sakálfej csillogó, ragyogó szeme alaposan végigmérte, úgy nézte, ahogyan Jacquel úr vizsgálgatta azt a kiterített, halott lányt. Árnyék tudta, hogy most minden hibáját, ballépését és gyengeségét kiszedik belőle, lemérik és felbecsülik — bizonyos értelemben olyan volt ez, mintha felboncolnák, apró darabkákat vágnának belőle, és azokat megkóstolnák.

Azokat a dolgokat, amelyek nem váltak becsületünkre, hajlamosak vagyunk elfelejteni. Utólagos mentségeket keresünk, esetleg egyszerű hazugságokkal vagy a feledés vastag porával takarjuk el őket. Mindaz, amit Árnyék valaha is elkövetett, de nem volt rá büszke, az összes dolog, amit legszívesebben máshogyan csinált vagy egyáltalán meg sem csinált volna, most a bűntudat és a megbánás örvénylő viharaként zúdult le rá, és nem bújhatott előle sehová. Olyan mezítelen és nyitott volt most, mint egy holttest a boncasztalon, és sötét Anubisz, a sakálfejű isten maga volt a boncnok, a vádló és a kínzó egy személyben.

— Kérlek — mondta Árnyék. — Hagyd abba, kérlek.

De a vizsgálatnak még nem volt vége. Minden hazugságot, minden ellopott tárgyat, minden sebet, amit másvalakin ejtett, minden apró gyilkosságot és bűntényt, amit nap mint nap elkövet minden ember — mindezt és még annyi mást kiszedtek belőle, hogy a holtak sakálfejű istene alaposan megnézhesse a fényben.

Árnyék csak hevert ott, a sötét isten mancsában, és fájdalmas zokogás tört elő belőle. Kisgyerek volt ismét, védtelenebb és erőtlenebb, mint valaha.

Aztán egyszer csak minden átmenet nélkül véget ért az egész. Árnyék zihált, hüppögött, és folyt az orra — még mindig teljesen védtelennek érezte magát, de az óriás kéz óvatosan, szinte gyengéden letette a sziklás talajra.

— Kinél van a szíve? — morogta Anubisz.

— Nálam — dorombolta egy női hang. Árnyék felnézett. A teremtmény mellett, amit valaha Ibis úrnak hívtak, most Bast állt, aki Árnyék szívét tartotta a jobb kezében. A szív rubinvörös fényben fürösztötte az arcát.

— Add nekem — mondta Thoth, az íbiszfejű isten, és kezébe fogta a szívet — de ez nem emberi kéz volt —, és suhanva megindult előre.

Anubisz egy aranymérleget helyezett a kőre.

— Tehát itt tudom meg, hová jutok? — suttogta Árnyék Bastnek. — Mennybe? Pokolba? Purgatóriumba?

— Ha a toll ugyanannyit nyom, mint a szíved — mondta Bast —, magad választhatod meg a sorsodat.

— És ha nem?

A nő vállat vont, mint aki kényelmetlennek találja a témát.

— Akkor szívedet és lelkedet Ammetnek, a Lélekfalónak adjuk — felelte aztán.

— Talán — mondta Árnyék. — Talán mégis reménykedhetek a boldog befejezésben.

— Nemcsak a boldog befejezés nem létezik, mint olyan — mondta Bast. — Hanem egyáltalán nem léteznek befejezések.

Anubisz óvatosan és tiszteletteljesen a mérleg egyik serpenyőjébe helyezte a tollat.

A másik serpenyőbe Árnyék szívét tette. Valami moccant a mérleg alatt a sötétben, és Árnyék hirtelen úgy érezte, nem akarja alaposabban megnézni, mi az. Súlyos toll volt, de Árnyéknak súlyos szíve volt, és a mérleg nyelve aggasztóan emelkedett és süllyedt.

De a végén egyensúlyba került a két serpenyő, és az árnyékok között lapuló lény elégedetlenül elsomfordált.

— Legyen hát — mondta Bast szomorúan. — Újabb koponya a halomban. Kár. Reméltem, hogy a mostani vészes helyzetben a hasznodat látjuk. Olyan ez, mintha lassított felvételen néznél egy autóbalesetet, de nem tehetsz ellene semmit.

— Nem leszel ott?

A nő nemet intett.

— Nem szeretem, ha mások választják meg helyettem a csatáimat — mondta. Aztán csend támadt a holtak gigászi csarnokában, ahol csak a víz és a sötétség hangja visszhangzott a falak között.

És Árnyék így szólt:

— Tehát magam dönthetem el, hová megyek innen?

— Válassz — mondta Thoth. — De választhatunk helyetted.

— Nem — mondta Árnyék. — Nem kell. Ez az én dolgom.

— Nos? — mordult fel Anubisz.

— Pihenni akarok — mondta Árnyék. — Ezt akarom. Semmi mást. Se mennyeket, se poklot, semmit. Csak legyen már vége.

— Biztos vagy benne? — kérdezte Thoth.

— Igen — válaszolta Árnyék.

Jacquel úr kinyitotta Árnyék előtt az utolsó ajtót, és az ajtó mögött nem volt semmi. Még sötétség sem. Még feledés sem. Csak a semmi.

Árnyék fenntartások és tiltakozás nélkül elfogadta mindezt, és különös boldogsággal eltelve sétált át az ajtón a semmibe.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Az Egyesült Államok délkeleti részében a legfontosabb látványosságnak egy reklámfelirat számít, ami Georgia, Tennessee és Kentucky több száz időverte pajtájának tetején felbukkan. Ha az autós rátéved valamelyik kanyargós erdei útra, egy omladozó, vörös pajta tetejére felfestve a következőt látja:

A közelben, egy düledező tehénistálló tetején fehér, nyomtatott betűkkel ez áll:

Az autós könnyen azt hiheti, hogy Sziklaváros itt van a következő sarkon túl, pedig még egy nap autóút innen, a Kilátó-hegyen, egy hajszálnyira az államhatártól, Georgia államban, közvetlenül délnyugatra a Tenessee államban található Chattanoogától.

A Kilátó-hegy igazából nem is hegy. Egy rendkívül magas, tiszteletet parancsoló dombra emlékeztet. A csikamaguák, a cseroki törzs egyik leszármazottai már a fehér emberek érkezése előtt itt éltek — a hegyet Chattotonogee-nek nevezték, ami lefordítva azt jelenti, hogy a domb, ami magasra emelkedik.

1830-ban, az Andrew Jackson-féle, indiánokat áttelepítő rendelet következtében elűzték őket a földjükről — az összes csoktót, csikamaguát, cserokit és csikaszót —, és miután az amerikai csapatok minden indiánt összegyűjtöttek a környéken, kezdetét vette az ezer mérföldes vándorlás a könnyek ösvényén az új indián rezervátum felé, amit a jövőben Oklahomának neveznek majd: alkalmi népirtás. Több ezer férfi, nő és gyerek halt meg útközben. Ha valaki győz, akkor bizony győz, és senkinek szava sem lehet ellene.

Mert a legenda szerint akié a Kilátó-hegy, azé a föld. Végtére is szent hely volt, ráadásul magaslati pont. Az észak-déli polgárháborúban lezajlott itt egy csata: a Felhők Feletti Csata, az első napon, aztán az unió csapatai megtették a lehetetlent, és parancs nélkül elfoglalták a Misszionárius-gerincet. Az északiak tehát megszerezték a Kilátó-hegyet, és ezzel megnyerték a háborút.

A Kilátó-hegy mélyében folyosók és barlangok húzódnak, némelyikük rendkívül régi. A legtöbbjét mostanra lezárták, bár egy helyi üzletember feltárt egy föld alatti vízesést, amit Rubin-vízesésnek nevezett el. Lifttel lehet lemenni oda. Igazi turistalátványosság, bár a legfontosabb látnivaló fenn van a Kilátó-hegy tetején. Ez a Sziklaváros.

Sziklaváros hatalmas díszkertként kezdődik a hegyoldalban: az ösvények sziklák között, sziklák felett és sziklákon keresztül vezetnek. A turisták kukoricát szórnak a szarvasetetőkbe, átkelnek a függőhídon, és pénzbedobós távcsöveken keresztül csodálják a kilátást — ritka, napsütéses napon, ha teljesen tiszta az idő, valóban be lehet látni hét államot. És innen a tetőről, mintha egy különös pokolba ereszkednének alá, évente több millió látogató lép be a barlangokba, ahol rosszul megvilágított bábuk várják őket, híres meséket és gyerekdalokat felidéző diorámákban. Amikor a látogatók távoznak, mindannyian zavartak egy kicsit, mert nem tudják, miért jöttek, mit is láttak, és egyáltalán jól érezték-e magukat vagy sem.

Az Egyesült Államok minden részéből érkeztek. Ők nem turisták voltak. Kocsival jöttek meg repülővel, busszal, vonattal és gyalog. Néhányan repültek — alacsonyan és kizárólag az éjszaka leple alatt. Néhányan a maguk módján jöttek, a föld alatt. A legtöbben stoppoltak, ideges motorosok és kamionsofőrök mellé kéredzkedtek fel. Akik kocsival vagy kamionnal jöttek, az út mellett, a benzinkutaknál vagy az éttermekben észrevették azokat, akik gyalogszerrel keltek útra, és amikor felismerték, kicsodák valójában, felvették őket maguk mellé.

Az út porával lepve, kimerülten érkeztek a Kilátó-hegy lábához.

Amikor felnéztek az erdős hegyoldalon, látták — vagy azt hitték, hogy látják — Sziklaváros ösvényeit, kertjeit és vízeséseit.

Kora reggel kezdtek szállingózni. A második nagy hullám szürkületkor érkezett. Aztán napokig csak jöttek és jöttek.

Ütött-kopott nyerges vontató gurult a parkolóba, és több elcsigázott vita és ruszalka kászálódott le róla, arcukon elkenődött a smink, a harisnyájukon leszaladt a szem, szemük leragadt az álmosságtól.

A hegy lábánál, egy liget rejtekében egy idősebb wampyr Marlboróval kínált egy meztelen, majomszerű lényt, akit bozontos, narancssárga szőr borított. Az kegyesen elfogadta és némán füstölve üldögéltek egymás mellett.

Egy Toyota Previa állt meg az út mentén, hét kínai szállt ki belőle, férfiak és nők vegyesen. Elsősorban rendkívül tiszták voltak és olyan sötét öltönyt viseltek, mint egyes államokban az alacsonyabb beosztású kormányhivatalnokok. Egyikük csiptetős írótáblát szorongatott a kezében, ő ellenőrizte a csomagtartóból kipakolt nagy golftáskákat: a táskákban díszes, lakkozott nyelű kardok voltak, faragott botok meg tükrök. A fegyvereket kiosztották, ellenőrizték, és mindenki aláírta az elismervényt.

Egy rozsdás kocsiból egy valaha rendkívül híres komikus mászott elő, akiről azt hitték, hogy a húszas években meghalt — aztán levette a ruháját, és kecskelába volt alatta, meg farka, rövid, akár a kecskéknek.

Befutott négy mexikói, mind csupa mosoly, hajuk fekete és csillogó: barna papírzacskóba rejtett üveget adogattak körbe egymásnak, amiből porrá tört csokoládé, szesz és vér keserű keverékét itták.

Fekete szakállú, alacsony férfi sétált a mezőn, aki poros keménykalapot viselt, hosszú, fürtös pajesza volt és elrongyolódott imasál lógott a nyakában. Néhány méterrel mögötte a társa követte, aki kétszer akkora volt, mint ő, színe fehéres-szürke, mint a jóféle lengyel agyag. A homlokába karcolt felirat azt jelentette, élet.

Jöttek és jöttek. Megérkezett egy taxi, néhány ráksasza, az indiai szubkontinens démona mászott ki belőle, és csak őgyelegtek ott, szótlanul méregetve a hegy lábánál összegyűlteket, míg rá nem bukkantak Mama-dzsire, aki lehunyt szemmel imádkozott. Ő volt az egyetlen ismerősük, de így sem tudták, bölcs dolog-e a közelébe menni, mert emlékeztek még a sok régi csatára. Mama-dzsi megdörgölte a nyakában lógó, koponyákból készített láncot. Barna bőre lassan feketére váltott, üvegesen csillogó feketére, mint az obszidián: ajka mosolyra görbült, és nagyon hosszú, fehér fogai voltak. Kinyitotta az összes szemét, magához intette a ráksaszákat és úgy üdvözölte őket, mintha saját gyermekei lennének.

Az utóbbi napok északon és keleten dühöngő viharai fikarcnyit sem enyhítettek a nyomott, kellemetlen hangulaton. A helyi meteorológusok felhívták az emberek figyelmét azokra a magas légnyomású, mozdulatlan területekre, ahol tornádók is születhetnek. Nappal meleg volt, de éjszaka hideg.

Laza csoportokba verődtek, néha nemzetiség, rassz, temperamentum, sőt olykor faj alapján. Nyugtalannak tűntek. Fáradtnak.

Néhányan beszélgettek. Nagy ritkán nevetés harsant, de az is fojtottan és elszórtan. Sört adogattak körbe hatos csomagokban.

Több helybéli farmer bukkant fel, férfiak és nők, akiknek különös módon mozgott a testük: amikor megszólaltak, az őket meglovagoló loák hangján beszéltek: egy magas, fekete férfi szájából Papa Legba szólt, aki a kapukat nyitja — Samedi báró, a halál voudon ura egy chattanoogai gót kamaszlány testét vette birtokba, valószínűleg fekete selyemcilindere miatt, ami ferdén ült fekete haján. A lány a báró mély hangján beszélt, hihetetlen méretű szivart szívott, és három gédének, a halottak loáinak parancsolt. A gédék három középkorú testvérbe bújtak. Mindhárman sörétes puskát szorongattak, bámulatosan mocskos vicceket meséltek, amelyeken egyedül ők bírtak nevetni, és érdes, rekedt hangjukon ezt gyakran meg is tették.

Két, olajfoltos farmert és kopott bőrdzsekit viselő kortalan csikamagua nő sétált a tömegben, akik az embereket meg a csata előkészületeit figyelték. Néha rámutattak valakire és a fejüket csóválták. Nem szándékoztak részt venni az összecsapásban.

Keleten felkelt a Hold duzzadó korongja, ami egy nap múlva teljesen ki fog gömbölyödni. Amikor sötétvörös és narancssárga színben ragyogva felbukkant a hegyek mögött, azonnal betöltötte az égbolt felét. Ahogyan egyre feljebb emelkedett az égen, mintha összement és kifakult volna, míg a végén úgy csüngött fölöttük, mint egy lámpás.

Nagyon sokan várakoztak ott a holdfényben, a Kilátó-hegy lábánál.

***

Laura szomjas volt.

Számára az élő emberek vagy állandó fénnyel lobogtak, mint egy gyertya, vagy olyan szilajul lángoltak, akár egy fáklya. Ezért könnyen elkerülhette, szükség esetén pedig könnyen megtalálhatta őket. De Árnyék, ott fent, a fán nagyon furcsa lánggal égett.

Amikor kézen fogva sétáltak, szemrehányást tett Árnyéknak, és azt mondta neki, nem él. Akkor azt remélte, meglátja benne a zabolátlan érzelem szikráját. Hogy legalább valamit meglát benne.

Emlékezett rá, milyen volt sétálni mellette, miközben annyira szerette volna, ha megérti, mit akart mondani ezzel.

De miközben Árnyék lassan meghalt a fán, minden kétséget kizáróan élt. Laura végignézte, hogyan fakul ki belőle az élet, és Árnyék közben teljesen valóságos volt. És megkérte, maradjon vele ott, maradjon ott vele egész éjjel. Árnyék megbocsátott neki… talán megbocsátott neki. Nem számított. Árnyék megváltozott — csak ez számított.

Árnyék azt mondta neki, menjen be a farmházba, ott kaphat vizet. Az ablakok sötéten ásítottak, életnek nyomát sem látta. De Árnyék azt mondta, odabent majd gondoskodnak róla. Laura nekifeszült az épület ajtajának: rozsdás zsanérok tiltakozó lármájával kinyílt az ajtó.

Valami megmoccant a bal tüdejében, valami tekergőzött és furakodott benne, és ettől köhögnie kellett.

Keskeny előszobában találta magát, amit majdnem teljesen eltorlaszolt egy magas, poros zongora. Az épület belsejében ódon, nyirkos szag terjengett. Átnyomakodott a zongora mellett, belökött egy ajtót, és egy düledező bútorokkal zsúfolt lepusztult nappaliban találta magát. Olajlámpás világított a kandallópárkányon. A kandallóban égett a tűz, pedig kintről nem látta és nem is érezte a füstöt. A tűz árnyalatnyit sem enyhített a szobát elárasztó fagyos hidegen, bár Laura hajlandó lett volna elismerni, hogy ez talán nem is a szoba hibája.

Laurának fájt a halál, bár ezt a fájdalmat nagyrészt egyes dolgok hiánya okozta: a sejtjeit kiszikkasztó szomjúság, a csontjaiba telepedett, emésztő hideg. Néha eltűnődött rajta, vajon egy máglya pattogó, ropogó lángjai vagy a föld puha, langyos takarója felmelegítené-e, vajon a hideg tenger csillapíthatná-e a szomját…

Most vette észre, hogy nincs egyedül a szobában.

Három asszony ült egy ódon díványon, mintha egy kiállítás egymáshoz tartozó műtárgyai lennének. A díványt bársonyhuzat védte, megkopott, barna színe valaha, száz évvel ezelőtt ragyogó kanárisárga lehetett. Amióta belépett az ajtón, az asszonyok le sem vették róla a szemüket, de nem szóltak semmit.

Laura nem is hitte volna, hogy lesz itt valaki.

Valami tekergőzve befurakodott az orrüregébe. Laura zsebkendőt keresgélt a kabátujjában, aztán kifújta az orrát. Összegyűrte a zsebkendőt, és tartalmával együtt az égő szénrögök közé hajította, figyelte, amint összezsugorodik, megfeketedik és narancsszínű hártyává válik. Figyelte, hogyan égnek apróra és feketére a kukacok.

Ezután visszafordult a díványon ülő asszonyokhoz. Amióta belépett, meg sem rezzentek, egyetlen izmuk sem moccant. Őt bámulták.

— Helló. A maguké a farm? — kérdezte Laura.

A legnagyobb nő bólintott. Nagyon vörös kezei voltak és szenvtelen arccal nézte Laurát.

— Árnyék — ő az a fickó a fán. A férjem — azt mondta, szóljak maguknak, hogy azt szeretné, ha adnának nekem vizet. — Valami nagy moccant a belei mélyén. Tekergőzött párat, aztán elcsitult.

A legkisebb nő lekecmergett a díványról. Amíg ült, a lába le sem ért a földre. Sietős léptekkel kiment a szobából.

Nyíló és csukódó ajtók hangja döndült végig a házon. Aztán több hangos csikordulás hallatszott kintről. Mindegyiket vízcsobbanás kísérte.

Az aprócska nő pillanatokon belül visszatért. Agyagból készült barna vizeskancsót szorongatott a kezében. Óvatosan letette az asztalra, majd visszatért a díványhoz. Erőlködve, kapálózva feltornázta magát a bútorra, és ismét helyet foglalt a nővérei mellett.

— Köszönöm. — Laura az asztalhoz lépett, tekintetével poharat vagy csészét keresett, de sehol sem látott ilyesmit. Felemelte a kancsót. Nehezebb volt, mint hitte. A víz teljesen átlátszó volt benne.

Ajkához emelte a kancsót és inni kezdett.

A víz rettenetesen hideg volt, Laura nem is tudta elképzelni, hogyan lehet még folyékony. Lefagyasztotta a nyelvét, a fogát, a nyelőcsövét. De ő ivott tovább, képtelen volt abbahagyni, és érezte, amint a gyomrát, beleit, szívét, ereit elárasztja a fagy.

Testét elöntötte a víz. Folyékony jég volt.

Észrevette, hogy a kancsó üres és meglepetten letette az asztalra.

Az asszonyok szenvtelen arccal méregették. Laura a halála óta nem gondolkodott metaforákban: a dolgok vagy léteztek, vagy nem. De most, amint a díványon ülő alakokra nézett, bírák vagy kísérleti állatokat figyelő tudósok jutottak eszébe.

Hirtelen görcsösen összerándult. Kinyújtotta a karját, hogy megtámaszkodjon az asztalban, de a bútor támolygott és csúszkált, majdnem elugrott előle. Amikor megkapaszkodott, hányni kezdett. Epét és formalint hányt, százlábúakat meg nyüveket. Aztán érezte, hogy kezd kiürülni a teste, és összepisilte magát: szervezete durván, cseppfolyós állagban préselt ki belőle mindent. Sikoltozott volna, ha képes rá — de a poros padlódeszkák megindultak felé, és olyan gyorsan, olyan keményen ütköztek, hogy ha még lélegzik, akkor kiszorítják belőle a levegőt.

Az idő szélviharként kavarogva csapott le rá és rohant végig rajta. Ezer emlékkép ragyogott fel egyszerre: elveszett az áruházban, egy héttel karácsony előtt, és sehol sem látta az apját — aztán a Chi-Chi’s-ben ült, szamócás daiquirit rendelt és a férfit nézte, a nagy, komor férfikamaszt, akivel összehozták egy randira, hiszen nem is ismerte korábban, és arra gondolt, vajon hogyan csókol — és a kocsiban volt, amikor az gyomorkavaróan megpördült, felborult és Robbie csak sikoltozott, amíg a fémoszlop meg nem állította az autót, de az utasait nem…

Az idő vize, ami a sors forrásából ered Urd Kútjában, nem az élet vize. Nem igazán. Viszont a világfa gyökereit táplálja. És nincsen víz, ami hasonlatos lenne hozzá.

Amikor Laura felébredt az üres szobában, reszketett a hidegtől és a lélegzete most valóban felhőként gomolygott előtte. Felsebezte a kézfejét, arcán nedves horzsolás éktelenkedett, vörös, friss vér.

És akkor tudta, hová kell mennie. Ivott az idő vizéből, ami a sors forrásából ered. Lelki szemei előtt látta a hegyet.

Lenyalta a vért a kézfejéről, csodálkozva megbámulta a nedvesen csillogó nyálat, aztán elindult.

Esős márciusi nap volt, az évszakhoz mérten szokatlanul hideg, és az előző néhány napban több felhőszakadás söpört végig a déli államokon, aminek következtében kevés igazi turista tartózkodott Sziklavárosban. A karácsonyi lámpafüzéreket már leszedték, a nyári látogatók még várattak magukra.

Mégis voltak itt vendégek. Aznap reggel még egy turistabusz is felbukkant, és tucatnyi férfi meg nő szállt le róla — mindegyiküknek tökéletesen napbarnította bőre és megnyugtató mosolya volt. Televíziós bemondókra emlékeztettek, és ha valaki sokáig nézte őket, szinte látta, hogy apró, izzó képpontokból állnak: amikor mozogtak, mintha elmosódtak volna a körvonalaik. Sziklaváros parkolójában egy fekete Humwee állt.

A tévés személyiségek figyelmes tekintettel sétálgattak Sziklavárosban, majd összegyűltek az Ingókő közelében, ahol kellemes és nyugodt hangon beszélgettek egymással.

Nemcsak ők érkeztek az új turistahullámmal. Ha valaki aznap Sziklaváros ösvényein sétál, több olyan embert észrevehetett volna, akik filmcsillagokra vagy űrlényekre hasonlítottak, illetve számos olyan alakot, akik leginkább egy bizonyos emberről alkotott ideális képre emlékeztettek, míg a valóságra a legkevésbé sem. Láthatta volna őket, ez igaz, de nagy eséllyel fel sem tűntek volna neki.

Hosszú limuzinokkal, kis sportautókkal és túlméretezett furgonokkal érkeztek. A legtöbben napszemüveget viseltek, mint akik mind bent, mind kint állandóan napszemüveget hordanak, és nem szívesen szabadulnak meg tőle. Napbarnította bőr, öltöny és napszemüveg, mosoly és fintor. Mindenféle alak és méret képviseltette magát, minden korosztály és stílus.

Az egyetlen közös dolog az arckifejezésük volt — igen különleges arckifejezés volt ez. Azt sugallta, ismersz engem — vagy éppen azt, hogy illene ismerned engem. Pillanatnyi szívélyesség volt, de egyben távolságtartás is, viselkedésforma — a bizonyosság, hogy a világ csak értük létezik, és szívesen látja őket és mindenki csak őket imádja.

A kövér kölyök úgy téblábolt körülöttük, mint akinek semmi érzéke a társasági élethez, de álmában sem gondolta volna, hogy ilyen jól megállja a helyét. Fekete kabátja lobogott a szélben.

Az a valami, amit Liba Anyó Meseudvarában látott az üdítős pult mellett, felkeltette az érdeklődését. Robusztus alak volt, arcából és ujjaiból szikék meredtek elő. Arca rákos kinövésre emlékeztetett. — Hatalmas csata lesz — közölte a kövér kölyökkel.

— Nem lesz csata — válaszolta amaz. — Ez csak egy kurva paradigmaváltás. Az olyan modalitások, mint a csata, annyira baszottul Lao Cu, nem?

A rákos kinövésre emlékeztető lény pislogva végigmérte.

— Várunk — csak ennyit mondott.

— Felőlem — mondta a kövér kölyök. — Világ urat keresem. Nem láttad valahol?

A lény megvakargatta magát az egyik szikéjével, még tumorszerű ajkát is kidüllesztette a nagy koncentrálásban. Aztán bólintott. — A túloldalon — felelte.

A kövér kölyök egyetlen köszönő szó nélkül elsétált a jelzett irányba. A rákszerű kinövés megvárta, míg eltűnik.

— Lesz csata — közölte egy nővel, akinek az arcát apró fénypontok maszatolták el.

A nő bólintott, és közelebb hajolt hozzá.

— És mondja, akar róla beszélni? — kérdezte nyájasan.

A lény pislogott, aztán belekezdett a mondókájába.

Város úr Ford Explorerjét globális térmeghatározó rendszerrel látták el: az apró képernyő a műholdakról kérdezte le az adatokat, és kijelezte az autó aktuális helyzetét, de még így is azonnal eltévedt, miután maga mögött hagyta Blacksburgöt és rátért a vidéki földutakra — ezeknek az utaknak a kuszasága nem sokban emlékeztetett a képernyőn látható térképre. Végül egy földút közepén megállította a kocsit és megkérdezett egy kövér, fehér nőt, akit így kora reggel sétálni cipelt a farkaskutyája, merre találja a Kőrisfa-tanyát.

A nő bólintott, az egyik irányba mutatott és mondott valamit. Város úr nem értette, mit mondott, de azt felelte, millió köszönet, feltekerte az ablakot és elindult a jelzett irányba.

Újabb negyven percig autózott, egyik földútról a másikra kanyarodott, de egyik sem az volt, amit keresett. Már az alsó ajkát rágcsálta.

— Öreg vagyok én ehhez a szarsághoz — szólalt meg hangosan, és élvezte a mondat filmsztáros világfájdalmát.

Közeledett az ötven felé. Élete nagy részét különböző betűszavakkal jelölt kormányhivatalok szolgálatában töltötte, és igazából nem volt benne biztos, hogy tíz évvel ezelőtt tényleg kilépett-e az egészből a magánszektor kedvéért: egyik nap így gondolta, a másik nap meg amúgy. Egyébként is, csak az átlag janik hitték azt, hogy a két dolog között létezik bármi különbség.

Már majdnem feladta a keresést, amikor felért egy domb tetejére és meglátta a kapura festett feliratot. Mint azt előre megmondták neki, csak annyi állt rajta, hogy KŐRIS. Odagurult az Explorerrel, kiszállt, kidrótozta a kaput. Beszállt a kocsiba és behajtott a farmra.

Olyan ez, mint békát főzni, gondolta. Beteszed a békát a vízbe, bekapcsolod a gázt. És mire a béka rájön, hogy valami nem stimmel, már meg is főtt. Túlságosan különös világban dolgozott. Nem volt szilárd talaj a talpa alatt: a fazékban pedig bugyborogva forrt a víz.

Amikor áthelyezték az Ügynökséghez, minden olyan egyszerűnek tűnt. Most meg az egész… nem is bonyolult, sokkal inkább bizarr lett. Hajnali kettőkor még Világ úr irodájában ült, ahol elmagyarázták neki, mit kell tennie.

— Megértette? — kérdezte Világ úr, amikor átnyújtotta neki a fekete bőrhüvelybe dugott kést. — Vágjon nekem egy ágat. Ne legyen túl nagy, pár láb hosszú is elég lesz.

— Értettem, uram — felelte ő. Aztán azt kérdezte: — Miért van erre szükség, uram?

— Mert én azt mondom — felelte Világ úr színtelen hangon. — Keresse meg a fát. Végezze el a feladatot. Jöjjön utánam Chattanoogába. Ne vesztegesse az időt.

— És mi legyen a seggfejjel?

— Árnyékkal? Ha látja, kerülje el. Ne érjen hozzá. Ne is szóljon hozzá. Nem akarok mártírt csinálni belőle. Jelenlegi terveinkben nincsen helyük mártíroknak. — És elmosolyodott, szokásos sebhelyes mosolyával. Világ urat könnyű volt mulattatni. Ezt Város úr már több alkalommal észrevette. Azt is mennyire élvezte, amikor sofőrt játszhatott Kansasban.

— Nézze…

— Nem kellenek mártírok, Város.

És Város úr bólintott, elvette a fekete bőrtokba rejtett kést és elfojtotta a dühöt, ami olyan régóta gyűlt már a lelke legmélyén.

Az Árnyék iránt érzett gyűlölet személyisége részévé vált. Amikor álomba merült, Árnyék komor arcát látta maga előtt, a mosolyát, ami nem is volt mosoly, mert Árnyék úgy mosolygott, hogy nem is mosolygott, és Város úr ilyenkor legszívesebben gyomorszájon vágta volna, és még elalvás közben is érezte, hogy összeszorítja a fogait, halántékán megfeszülnek az erek és ég a torka.

Áthajtott a réten egy elhagyatott farmház mellett. Felért a dombtetőre és meglátta a fát. A közelben leállította a kocsit. A műszerfal órája reggel 6:38-at mutatott. A kulcsot a helyén hagyta és a fához sétált.

A fa hatalmas volt — és mintha külön méretarányok vonatkoztak volna rá. Város nem tudta eldönteni, vajon ötven vagy kétszáz láb magas-e. A kérge szürke volt, mint egy puha selyemsál.

Nem sokkal a föld felett egy meztelen férfi lógott a fán, akit kötelekkel erősítettek a törzshöz, a fa gyökerénél pedig lepedőkbe csavart test hevert. Amikor Város odaért, rögtön rájött, mi lehet az. Cipője orrával lelökte a leplet. Szerda félig szétroncsolt arca bámult rá.

Megérkezett a fához. Átsétált a túloldalra, hogy ne lássák a farmház vak ablakszemei, aztán lehúzta a sliccét és levizelte a törzset. Felhúzta a sliccét. Visszasétált a házhoz, talált egy fából készült tolólétrát, amit visszavitt a fához. Óvatosan a törzsnek támasztotta. Aztán felmászott.

Árnyék ernyedt testtel lógott a kötelekről. Város nem tudta, él-e egyáltalán: mellkasa nem emelkedett és nem is süllyedt. Halott vagy majdnem halott: mit számít?

— Helló, seggfej — mondta Város úr hangosan. Árnyék meg sem moccant.

Város felért az utolsó fokra és előhúzta a kést. Talált egy kisebb ágat, ami megfelelt Világ úr követelményeinek, aztán a késsel félig elfűrészelte a tövét és letörte. Kilencven centi hosszú lehetett.

Visszatette a kést a tokba. Elindult lefelé a létrán. Amikor Árnyék mellé ért, megállt. — Istenem, mennyire utállak — mondta. Szerette volna elővenni a pisztolyát és lelőni, de tudta, hogy nem szabad. Aztán megmarkolta az ágat, és a levegőbe, a felakasztott ember felé döfött vele. Ösztönös mozdulat volt, ott lapult benne Város úr minden csalódottsága és haragja. Azt képzelte, hogy egy lándzsa van a kezében, amit Árnyék gyomrába szúr.

— Gyerünk — szólalt meg hangosan. — Ideje indulni. — Az elmebaj első jele — gondolta. — Amikor már magadban beszélsz. — Néhány fokkal lejjebb ment, majd leugrott. A kezében tartott ágra nézett és úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki kardnak vagy lándzsának képzeli a kezében szorongatott botot. Bármelyik fáról levághattam volna ezt az ágat — gondolta. — Ki a fasz jönne rá?

Világ úr rájönne — gondolta aztán.

Visszavitte a létrát az épülethez. A szeme sarkából mintha mozgást látott volna, benézett az ablakon a törött bútorokkal telizsúfolt, málló falú, sötét szobába, és egy pillanatra, mintha félig álomkép lett volna, azt hitte, három asszonyt lát odabent, a félhomályos nappaliban.

Az egyikük kötögetett. A másik egyenesen őt bámulta. A harmadik aludt. A nő, aki őt bámulta, elmosolyodott, széles mosolyra húzódott a szája, ami fültől fülig ért, szinte kettévágta az arcát. Ezután felemelte az ujját, a nyakához érintette, és gyengéden egyik oldalról a másikra húzta.

Legalábbis Város egy pillanatra úgy hitte, ezt látja odabent, az üres szobában, de egy második pillantással meggyőződött róla, hogy nincsen ott más, csak törött bútorok, légypiszkos újságok és korhadt padló. Nem volt ott senki.

Megdörzsölte a szemét.

Visszasétált a barna Ford Explorerhez és beszállt. A fehér bőrrel borított anyósülésre hajította a botot. Elfordította az indítókulcsot. A műszerfal órája 6:37-et mutatott. Város fintorogva az órájára pillantott, amin 13:58-at mutattak a villogó számok.

Remek — gondolta. — Vagy nyolc óráig voltam fent azon a fán, vagy mínusz egy percig. — Legalábbis ezt gondolta, de valójában meg volt győződve róla, hogy véletlenül mindkét időmérő eszköz egyszerre romlott el.

A fán Árnyék teste vérezni kezdett. A seb az oldalán volt. Lassan, sűrűn szivárgott belőle a vér, feketén, mint a kátrány.

Felhők takarták a Kilátó-hegy tetejét.

Easter a tömegtől félrehúzódva üldögélt a hegy lábánál és azt figyelte, hogyan hajnalodik a keleti hegyek fölött. Bal csuklójára kék nefelejcseket tetováltak, mintha karkötő lenne, most szórakozottan dörgölte őket a jobb hüvelykujjával.

Ismét eltelt egy éjszaka, és még mindig nem történt semmi. Még mindig jöttek újabbak, magányosan vagy párokban. Múlt éjjel délnyugat felől érkeztek néhányan, köztük két kisfiú, akik mindketten akkorák voltak, mint egy-egy almafa, és volt még ott valami, amit csak egy pillantásra látott, de levágott fejnek tűnt, akkorának, mint egy Volkswagen bogár. Eltűntek a hegy lábánál, a fák között.

Senki sem zaklatta őket. A külvilág egyetlen lakója sem vette észre, hogy ők itt vannak: Easter elképzelte a turistákat, akik odafent pénzt hajítanak a távcsövekbe, és egyenesen az emberi és nem emberi alakok nyomorúságos táborára irányítják őket, de nem látnak mást, csak fákat, bokrokat meg sziklákat.

Tábortűz füstje szállt a csípős reggeli szélben és piruló szalonna illatával keveredett. Valaki harmonikázni kezdett, amitől Easter ösztönösen elmosolyodott és megborzongott. Hozott magával egy regényt, ott volt a zsákjában, csak arra várt, hogy teljesen kivilágosodjon.

Két pont jelent meg az égen, közvetlenül a felhők alatt: egy kicsi meg egy nagyobb. A reggeli szél esőcseppeket sodort az arcába.

Mezítlábas kislány jött ki a táborból és elindult Easter felé. Megállt egy fa mellett, felemelte a szoknyáját és leguggolt. Amikor végzett, Easter odakiáltott neki. A lány odasétált hozzá.

— Jó reggelt, asszonyom — mondta. — Hamarosan kezdetét veszi a csata. — Kidugta rózsaszín nyelvét és megnyalta vörös ajkát. A vállára bőrszíjjal egy varjúszárnyat erősített, nyakában egy varjúláb lógott láncon. Karját tetovált kék vonalak, minták és bonyolult csomók borították be.

— Honnan tudod?

A lány elvigyorodott.

— Macha vagyok, az egyik Morrigan. Messziről megérzem a közelgő háború szagát. Én a háború istennője vagyok, és én mondom, a mai nap folyamán vér fog folyni.

— Ó — mondta Easter. — Rendben. Na tessék. — A kisebbik pontot nézte az égen, ami most megpördült és kődarabként zuhant feléjük.

— És megküzdünk velük, megöljük mindet, egyesével — folytatta a lány. — A fejük hadizsákmány lesz, szemüket és hullájukat varjak falják majd fel. — A pontból madár lett, ami kiterjesztett szárnnyal lovagolta meg a reggeli széllökéseket. Easter oldalra biccentette a fejét.

— Ez valami titkos tudás, amit csak a háború istennői ismernek? — kérdezte. — Tudod, ki fog nyerni? Ki vágja le kinek a fejét?

— Nem — válaszolta a lány. — Kiszagolom a csatát, de ennyi az egész. Viszont győzni fogunk. Nem? Győznünk kelt. Láttam, mit műveltek a Mindenek Atyjával. Vagy ők, vagy mi.

— Igen — mondta Easter. — Azt hiszem, igazad van.

A lány ismét elmosolyodott a reggeli félhomályban, aztán elindult vissza a táborba. Easter megérintett egy zöld hajtást, ami késpengeként meredt elő a talajból. A hajtás növekedni kezdett, míg a végén Easter keze egy zöld tulipánfejen pihent. Ha a nap már magasan jár, a tulipán is kinyitja szirmait.

A nő felnézett a sólyomra.

— Segíthetek valamiben? — kérdezte.

A sólyom öt méterre Easter feje fölött keringett lassan, aztán vitorlázva megindult lefelé és a közelben leszállt. Tébolyult szemmel méregette a nőt.

— Szia, kicsim — mondta neki a nő. — No, mutasd meg nekem, hogy festesz valójában, jó?

A sólyom bizonytalanul Easter felé ugrott egyet és a következő pillanatban már nem madár volt, hanem egy fiatalember. A nőre nézett, aztán a fűre. — Te? — kérdezte. Pillantása egy percre sem pihent meg, az eget nézte, a füvet, a bokrokat. A nőt nem.

— Én — mondta Easter. — Mi van velem?

— Te. — A férfi elhallgatott. Úgy tűnt, megpróbálja összeszedni a gondolatait — különös fintor suhant át az arcán. Túl sok időt töltött madárként — gondolta a nő. — Elfelejtette, milyen embernek lenni. — Türelmesen várt. A férfi végül így szólt:

— Eljössz velem?

— Talán. Hová akarsz vinni?

— A férfi a fán. Szüksége van rád. Szellem seb az oldalában. Jött a vér, aztán elállt. Azt hiszem, halott.

— Háború van. Nem mehetek el csakúgy innen.

A meztelen férfi nem szólt erre semmit, csak egyik lábáról a másikra állt, mint aki nem biztos saját súlyában, esetleg hintázó ágakhoz vagy a levegőhöz szokott volna.

— Ha örökre elmegy, mindennek vége — mondta aztán.

— De a csata…

— Ha ő elvész, nem számít, ki győz. — Úgy festett, mint akinek most egy takaróra meg egy pohár cukros kávéra lenne szüksége, és valakire, aki elvinné innen valahová, ahol addig zagyválhatna és remeghetne, amíg vissza nem nyeri a józan eszét. Mereven az oldalához szorította a kezét.

— Hol van? A közelben?

A férfi a tulipánhajtásra meredt.

— Messze innen.

— Hát — mondta a nő —, szükségük van rám itt. És amúgy sem mehetek el. Mit gondoltál, hogyan jutok el odáig? Én nem tudok repülni, mint te.

— Nem — mondta Hórusz. — Te nem. — Aztán komoran felnézett az égre és a felettük köröző nagyobb pontra mutatott, ami most elrúgta magát a sötétedő felhőktől és még nagyobb lett. — Ő tud.

Már megint órák óta rótta a céltalan köröket, és Város úr mostanra legalább annyira gyűlölte a globális helymeghatározó rendszert, mint Árnyékot. Viszont ebben a gyűlöletből már kiveszett a szenvedély. Eddig azt hitte, nehéz volt megtalálni a farmot meg a nagy, ezüst fát — de a kivezető utat megtalálni még nehezebbnek bizonyult. Látszólag nem számított, melyik utat választja, melyik irányba indul el a keskeny ösvényeken — most már biztos volt benne, hogy ezek a kusza virginai utak mind szarvas- és tehéncsapásokként kezdték —, végül mindig visszaérkezett a farmhoz és a KŐRIS feliratú táblához.

Hát ez valami őrület, nem? Egyszerűen rekonstruálnia kell az utat, amin jött, és mindenhol, ahol idefelé jobbra fordult, most balra megy, és fordítva.

Az egyedüli gond az volt, hogy az előbb is ezt csinálta, és most megint itt állt a farmnál. Súlyos viharfelhők közeledtek, rohamosan sötétedett, mintha este lenne, nem pedig reggel, és még hosszú út áll előtte: ebben a tempóban soha nem érkezik meg délután Chattanoogába.

Mobiltelefonja kijelzőjén mindössze a Hálózat nem elérhető felirat látszott. A kesztyűtartóban talált térképek csak a főutakat, az államközi sztrádákat és a sztrádákat jelölték, de ezeken kívül semmi mást.

És senkit sem látott, akitől útbaigazítást kérhetett volna. A házak messze voltak az úttól, és egyikben sem pislákoltak hívogató fények. Az üzemanyagtartály mutatója kezdett közelíteni a nullához. Távoli mennydörgés robajlott végig a tájon, magányos esőcsepp kenődött szét csattanva a szélvédőn.

Így hát amikor meglátta az út mellett sétáló nőt, önkéntelenül mosoly öntötte el az arcát.

— Hála Istennek — szólalt meg hangosan és megállt a nő mellett. Leeresztette az ablakot. — Ne haragudjon, asszonyom. Kissé eltévedtem. Meg tudná mondani nekem, hogyan juthatok el innen a nyolcvanegyes sztrádára?

A nő bebámult az anyósülés ablakán és megnézte magának.

— Tudja, nem igazán bírom elmagyarázni. De ha akarja, megmutathatom. — Sápadt arca volt, meg hosszú, fekete haja.

— Másszon be — mondta Város. — Először is tankolnunk kell valahol.

— Kösz — mondta a nő. — Úgyis stoppolni akartam. — Beszállt. Megdöbbentően kék szeme volt. — Itt egy ág az ülésen — jegyezte meg meglepetten.

— Dobja csak hátra. Hová megy? — kérdezte a férfi. — Asszonyom, ha segít nekem eljutni egy benzinkútig, onnan pedig egy sztrádára, hajlandó vagyok elvinni egészen a háza ajtajáig.

— Köszönöm — mondta a nő. — De azt hiszem, én messzebb megyek. Ha kitesz a sztrádán, az nekem bőven elég. Majd csak találok egy kamionost, aki felvesz. — És elmosolyodott — féloldalas, határozott mosollyal. Ez a mosoly döntött el mindent.

— Asszonyom — mondta a férfi —, velem sokkal jobban jár, mint egy kamionossal. — Az orrába csapott a nő parfümje. Bódító, nehéz, émelyítő illata volt, mint a magnóliáknak vagy az orgonának, de a férfit nem zavarta.

— Georgia államba megyek — mondta a nő. — Jó messze van innen.

— Én Chattanoogába. Ameddig tudom, elviszem.

— Mmm — mondta a nő. — Hogy hívják?

— Mack a nevem — felelte Város úr. Ha nőket próbált felszedni egy szórakozóhelyen, néha azt is hozzátette: „De akik igazán jól ismernek, csak Big Macknek hívnak.” Ezzel még ráér. Hosszú út áll előttük, és rengeteg idejük lesz jobban megismerkedni egymással. — A magáé?

— Laura — közölte a nő.

— Nos, Laura — mondta a férfi —, biztosan összebarátkozunk.

A kövér kölyök a Szivárványteremben bukkant rá Világ úrra. A helyiséget fallal választották el az ösvénytől, és az ablaküvegekre átlátszó zöld, piros és sárga fóliát ragasztottak. Világ úr türelmetlenül járkált ablaktól ablakig, egymás után megbámulta az aranyszín, vörös és zöld világot. Narancsvörös haját olyan rövidre vágta, hogy kilátszott alóla a fejbőre. Hosszú Burberry esőkabátot viselt.

A kövér kölyök köhögött. Világ úr felpillantott.

— Elnézést… Világ úr!

— Igen? Minden a terv szerint halad?

A kövér kölyöknek kiszáradt a szája. Megnyalta az ajkát.

— Mindent elrendeztem — mondta. — A helikopterekről még nem érkezett visszajelzés.

— Jönnek, ha szükségünk van rájuk.

— Jó — mondta a kövér kölyök. — Jó. — Csak állt ott és nem szólt semmit, de nem is távozott. Homlokán horzsolás éktelenkedett.

— Tehetek még valamit érted? — szólalt meg Világ úr egy kis idő múlva. Csend. A fiú nyelt egyet és bólintott.

— Igen.

— Netán úgy gondolod, nyugodtabban beszélgethetnénk négyszemközt?

A fiú ismét bólintott.

Világ úr elsétált vele a saját hadműveleti központjába, egy nyirkos barlangba, ahol a dioráma holdfényes kirándulásra induló részeg manókat ábrázolt. A bejáratnál tábla figyelmeztette a turistákat, hogy odabent felújítás zajlik, belépni tilos. Leültek a műanyag székekre.

— Miben segíthetek? — kérdezte Világ úr.

— Igen. Oké. Rendben, két dologról van szó. Oké. Az első. Mire várunk? A második. A második nehezebb. Nézze. Vannak fegyvereink. Ugye. Van tűzerőnk. Nekik meg? Szaros kardjaik meg késeik meg szaros kalapácsaik vannak, meg kőbaltáik. Meg izé, feszítővas. Nekünk meg kibaszottul értelmes bombáink vannak.

— Amiket nem fogunk felhasználni — mutatott rá a másik férfi.

— Tudom. Már mondta. Tudom. És ez megoldható. De. Nézze, mióta volt az a melóm azzal a kurvával L. A.-ben… — Elhallgatott, elfintorodott és úgy tűnt, nem tudja folytatni a mondatot.

— Összezavarodtál?

— Igen. Jó szó. Zavarodott. Igen. Mint akik azokban az otthonokban laknak. Vicces. Igen.

— És pontosan mi az, ami zavar?

— Hát, ha harc lesz, győzni fogunk.

— És ez a gond? Bennem ez inkább a diadal és az elégedettség érzést ébreszti fel.

— De úgyis kihalnak. Ezek vándorgalambok és tazmániai zebrakutyák. Igen? Kit érdekelnek? Így meg az egész egy nagy vérfürdő lesz.

— Ah. — Világ úr bólintott.

Értette, mi a baj. Az jó. A kövér kölyök folytatta:

— Nézze, nemcsak én gondolom így. Beugrottam a Radio Modernbe, és azok is inkább békésen intéznék el a dolgot, a Sérthetetlenek pedig legszívesebben hagynák, hogy a piaci tényezők gondoskodjanak a dologról. Én vagyok. Tudja. Az értelem hangja.

— Való igaz. Sajnálatos módon azonban még nem rendelkezel egy bizonyos információval. — A mosoly torz volt és heges.

A fiú pislogott.

— Világ úr! Mi történt a szájával?

Világ úr sóhajtott.

— Ami azt illeti — közölte —, valaki összevarrta, nagyon-nagyon régen.

— Hű — mondta a kölyök. — Súlyos maffiózós cucc, mi?

— Igen. Tudod, mire várunk? Hogy miért nem csaptunk le múlt éjjel?

A fiú bólintott. Izzadt, hideg verejtékkel.

— Azért nem csaptunk még le, mert egy faágra várok.

— Egy faágra?

— Így van. Egy faágra. És tudod, mit fogok tenni azzal a faággal?

A fiú nemet intett.

— Oké. Kagylózok ezerrel. Mit?

— Megmondhatnám — mondta Világ úr komoran. — De akkor kénytelen lennék megölni téged. — Kacsintott, és a szobában érezhető feszültség varázsütésre elpárolgott.

A kövér kölyök vihogni kezdett: halk, elfojtott kuncogás tört elő a torkából és az orrából.

— Oké — mondta. — Hihi. Oké. Hi. Fogtam. Tisztán és hangosan halljuk itt a Kettes Bázison. Közölje.

Világ úr megcsóválta a fejét. A kövér fiú vállára tette a kezét.

— Hé — mondta. — Tényleg tudni akarod?

— Naná.

— Hát — folytatta Világ úr —, mivel barátok vagyunk, elárulom neked: megfogom az ágat és az egymásba rohanó seregek fölé hajítom majd. Amikor eldobom, lándzsa lesz belőle. És amikor a lándzsa nagy ívben elszáll a fejük felett, azt kiáltom majd: „Felajánlom ezt a csatát Odinnak”.

— He? — kérdezte a kövér kölyök. — Miért?

— Hatalom — mondta Világ úr. — És táplálék. A kettő kombinációja. Tudod, a csata végeredménye lényegtelen. Nem számít más, csak a káosz és a pusztítás.

— Nem értem.

— Hadd mutassam meg. Valami ilyesmit képzelj el — mondta Világ úr. — Figyelj! — Az esőkabát zsebéből előhúzta fapengéjű vadászkését, és egyetlen sima mozdulattal a kövér kölyök álla alatti puha részbe vágta, majd keményen lökött rajta egyet, hogy a penge az agyba hatoljon. — Odinnak ajánlom ezt a halált — mondta, amikor a kés a húsba hatolt.

Valami végigcsordult a kezén, ami igazából nem is volt vér, és a kövér kölyök szeméből szikrázó, akadozó zörgés hallatszott. Égő drótok szaga terjengett.

A kövér kölyök görcsösen csapkodott, aztán összeesett. Arcán meglepetés keveredett a nyomorúság fintorával.

— Most nézd meg — jegyezte meg Világ úr társalgási hangnemben, csak úgy a levegőbe. — Mint aki éppen azt látta, hogy egy csomó nulla meg egyes színes madárrá változik és elrepül.

A megjegyzésre nem érkezett válasz az üres barlangfolyosóról.

Világ úr könnyedén a vállára kapta a testet, mintha annak nem is lenne súlya, kinyitotta a manódioráma ajtaját, bedobta a testet és letakarta hosszú, fekete esőkabátjával. Majd este megszabadul tőle, gondolta, és ajka heges mosolyra húzódott: egy tetemet elrejteni a csatamezőn szinte túlságosan könnyű feladat. Senki sem fogja észrevenni. Senkit sem fog érdekelni.

Egy ideig csend volt a teremben. Aztán rekedt hang hallatszott, ami nem Világ úr hangja volt, valaki megköszörülte a torkát az árnyékok között és azt mondta:

— Jó kezdés.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Igazából ez az egész meg sem történhet. Ha ettől jobban érzi magát, gondoljon rá úgy mint egy metaforára. Végtére is definíció szerint minden vallás egy nagy metafora: Isten álom, reménykép, nő, gunyoros lélek, apa, város, ház sok szobával, óraműves, aki elhagyta a sivatagban értékes kronométerét, valaki, aki szeret minket — sőt talán minden bizonyítékkal dacolva mégis egy mennyei lény, akinek egyedüli célja az, hogy győzelemre segítse az ön focicsapatát, hadseregét, üzleti vállalkozását vagy házasságát.

Minden vallás egy pont, ahol megvetjük a lábunkat és cselekszünk, egy kilátóhely, ahonnan a világot szemléljük.

Tehát mindez meg sem történik. Ilyesmi meg sem történhetne. Egy árva szó sem igaz belőle. De ha ezt elfogadjuk, attól még az, ami ezután következett, így történt:

Esett az eső és a Kilátó-hegy lábánál férfiak meg nők gyűltek össze az apró tábortűz körül. A fák alatt álltak, mert azok menedéket nyújtottak az eső elől — és vitatkoztak.

Káli istenasszony, akinek tintafekete bőre és éles, fehér fogai voltak, így szólt:

— Itt az idő.

A citromsárga kesztyűt viselő, deresedő halántékú Anansi a fejét csóválta.

— Még várhatunk — mondta. — Amíg várhatunk, várnunk kell.

A tömegből elégedetlen mormogás hallatszott.

— Nem, hallgassatok ide — szólalt meg egy öreg, vasszürke hajú férfi: Csernobog. A kezében szorongatott kisebbfajta pöröly fejét a vállán nyugtatta. — Ők vannak előnyös helyzetben. Az időjárás nem kedvez nekünk. Őrültség lenne most nekikezdeni.

Valami, ami kicsit egy farkasra és kicsit jobban egy emberre emlékeztetett, felmordult és köpött.

— Szerinted mikor támadjunk, gyéduska? Várjuk meg, amíg kitisztul az idő és számítanak ránk? Azt mondom, induljunk most.

— Felhők vannak közöttük és közöttünk — mutatott rá a magyarok istene. Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig olyasvalakire emlékeztetett, aki alumíniumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árul idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbáll, akár végzett a munkával, akár nem.

Egy elegáns öltönyt viselő férfi, aki eddig egy szót sem szólt, most összekulcsolta a kezét, kilépett a tűz fényébe és szűkszavúan, érthetően összefoglalta a véleményét. Többen bólintottak, egyetértő mormogás hallatszott.

A Morrigan, a három harcosnő annyira egymás mellé húzódott az árnyékban, hogy egyetlen teremténynek tűntek, csupa kékre tetovált végtagnak és himbálózó varjúszárnynak. Egyikük azt mondta:

— Nem számít, kedvező vagy kedvezőtlen-e a helyzet. Mert eljött az idő. Megölték a mieinket. Jobb, ha együtt, csatában hullunk el, istenekhez méltóan, mintha egyesével, menekülés közben pusztulnánk el, mint a patkányok.

Újabb mormogás csapott fel, ez alkalommal az őszinte egyetértésé. A lány mindegyikük nevében beszélt. Eljött az idő.

— Az első fej az enyém — mondta egy nagyon magas kínai férfi, akinek kötélre fűzve apró koponyák lógtak a nyakában. Lassan, eltökélten elindult felfelé, vállán egy bottal, aminek a végére görbe pengét erősítettek: olyan volt, mint egy ezüst félhold.

Még a Semmi sem tarthat örökké.

Lehetett volna tíz percig vagy tízezer évig itt, a Semmiben. Mit sem számított: az időnek semmi jelentősége nem volt a számára.

Már nem emlékezett az igazi nevére. Üres volt, mint aki megtisztult, itt, ezen a helyen, ami nem is volt hely.

Nem volt formája, de üres sem volt.

Semmi volt.

És ebben a semmiben megszólalt egy hang:

— Hó-hóka, öcsém. Beszélnünk kell.

És az a valami, ami valaha Árnyék lehetett, azt felelte erre: — Whiskey Jack?

— Egen — mondta Whiskey Jack a sötétségben. — Nem kis munka téged megtalálni, ha egyszer meghaltál. Volt néhány ötletem, hová mehetsz utána, de sehol sem találtalak meg. Az összeset végig kellett néznem, mire ez itt egyáltalán eszembe jutott. Mondd csak, sikerült rábukkannod a törzsedre?

Árnyéknak eszébe jutott a férfi meg a lány a pörgő-forgó diszkógömb fényében.

— Azt hiszem, megtaláltam a családomat. De nem, a törzsemet nem.

— Sajnálom, amiért megzavartalak.

— Hagyj békén. Megkaptam, amit akartam. Végeztem.

— Érted jönnek — mondta Whiskey Jack. — Felélesztenek.

— De én végeztem — mondta Árnyék. — Egyszer és mindenkorra.

— Ilyen nincsen — mondta Whiskey Jack. — Soha. Elmegyünk hozzám. Kérsz egy sört?

Árnyék akkor úgy gondolta, kérne egyet.

— Persze.

— Hozzál nekem is egyet. Van kint egy hűtőtáska — mondta Whiskey Jack és az ajtóra mutatott. A kunyhójában voltak.

Árnyék megfogta a kilincset a kezével, ami az előbb még nem is létezett, és kinyitotta az ajtót. Odakint egy jégtömbökkel megrakott hűtőtáskát talált, egy csomó dobozos Budweiserrel megpakolva. Kivett pár dobozzal, aztán leült a küszöbre és lenézett a völgybe.

Egy hegy tetején voltak, egy olvadó hótól és esőtől felduzzadt vízesés mellett. A víz több szakaszban hullott alá a húsz — de lehet, hogy harminc — méter mély szakadékba. Napfény csillant a lenti fákat beburkoló jégpáncélon.

— Hol vagyunk?

— Ahol a múltkor — felelte Whiskey Jack. — Az otthonomban. Mindenképpen fel akarod melegíteni a sörömet?

Árnyék felállt, és átnyújtott egy doboz sört.

— A múltkor nem volt vízesés a kunyhód mellett — mondta.

Whiskey Jack nem szólt semmit. Kinyitotta a Budweisert, és egyetlen nagy korttyal kiitta a doboz felét.

— Emlékszel az unokaöcsémre? — kérdezte aztán. — Harry Kék Szajkóra? A költőre? Elcserélte a Buickját a Winnebagótokra. Emlékszel?

— Persze. Nem is tudtam, hogy költő.

Whiskey Jack felszegte az állát. Büszkének látszott.

— Amerika legjobb költője — mondta.

Kiitta a sör maradékát, böfögött, aztán fogott még egyet — Árnyék éppen csak kinyitotta a sajátját —, és csak üldögéltek a köveken a halványzöld páfrányok között, a reggeli napsütésben, nézték, hogyan a zubog a víz a mélybe és kortyolták a sört. Egyes helyeken, ahol örökké árnyék volt, még hó takarta a talajt.

A föld vizenyős volt és sáros.

— Harry cukorbeteg volt — folytatta Whiskey Jack. — Megesik. Túl sokszor. Ti, fehérek, idejöttök Amerikába, elveszitek tőlünk a cukornádat, a krumplit meg a kukoricát, aztán eladjátok nekünk a chipset meg a karamelles popcornt, és mi betegszünk meg tőle. — Merengve szopogatta a sörét. — Nyert pár díjat a verseiért. Valaki Minnesotában ki akarta adni őket könyvben. Éppen Minnesotába tartott a kocsijával. A tiéteket elcserélte egy sárga Miatára. A doktorok szerint kómába esett vezetés közben, és belerohant az egyik útjelző táblátokba. Mert túl lusták vagytok, hogy megnézzétek, hol vagytok, hogy olvassatok a hegyekből meg a felhőkből, mindenhová útjelzőket kell tennetek. És Harry Kék Szajkó elment örökre, és most Farkas testvérrel él. Ezért, mondtam én, engem nem köt oda már semmi. Eljöttem északra. Itt jókat lehet halászni.

— Sajnálom, ami az unokaöccsével történt.

— Én is. Ezért most itt élek, északon. Messze a fehér ember betegségeitől. A fehér ember útjaitól. A fehér ember tábláitól. A fehér ember sárga Miatáitól. A fehér ember karamelles popcornjától.

— És a fehér ember sörétől is?

Whiskey Jack a dobozra pillantott.

— Ha végre feladjátok és hazamentek, a Budweiser sörfőzdék maradhatnak — mondta.

— Hol vagyunk? — kérdezte Árnyék. — A fán vagyok? Meghaltam? Itt vagyok? Azt hittem, mindennek vége. Mi az igazság?

— Igen — felelte Whiskey Jack.

— „Igen”? Miféle válasz az, hogy „Igen”?

— Jó válasz. Meg igaz is.

— Maga is isten? — kérdezte aztán Árnyék.

Whiskey Jack a fejét csóválta.

— Kultúrhős vagyok — mondta. — Ugyanazt a szarságot csináljuk, mint az istenek, csak mi többször csesszük el a dolgokat és nekünk senki sem hódol. Történeteket mesélnek rólunk, de ha elmondanak egyet, amiben rosszul nézünk ki, elmesélnek egy másikat, amiben egészen jó fejek vagyunk.

— Értem — mondta Árnyék. És nagyjából értette is.

— Nézd — folytatta Whiskey Jack. — Ez a föld nem az isteneknek való. A népem erre egészen hamar rájött. Vannak teremtő szellemek, akik megtalálták, megalkották vagy kiszarták a világot, de gondolj csak bele: ki fog hódolni Kojotnak? Egyszer szeretkezett a Sündisznó Nővel, és több tű állt a farkába, mint egy tűpárnába. Ha vitatkozni kezdett egy sziklával, a szikla nyert.

— Na, szóval a népem rájött, hogy esetleg van a dolgok mögött valami, egy teremtő, egy nagy szellem és mi köszönetet mondunk neki, mert köszönetet mondani jó. De soha nem emeltünk templomokat. Nem volt rá szükségünk. A föld a templomunk. A föld a vallás. A föld öregebb és bölcsebb, mint azok, akik járnak rajta. Lazacot adott nekünk meg kukoricát, bölényt meg vándorgalambot. Tuszkarora-rizst és süllőt. Dinnyét, sütőtököt és pulykát. És mi az ő gyermekei voltunk, mint a sün, a borz meg a kék szajkó.

Végzett a második sörével és a vízesés alján hömpölygő folyó felé mutatott.

— Ha követed egy darabig azt a folyót, elérsz a tavakhoz, ahol vadrizs terem. Ha aratás idején kenuba szállsz egy barátoddal, aztán a kenudba rázod a rizst, megfőzöd és elteszed, nagyon sokáig eltart. Különböző helyeken különböző ennivalók teremnek. Ha elég sokáig mész dél felé, narancsfákat, citromfákat találsz, meg olyan puha zöld izéket, úgy néznek ki, mint a körte…

— Avokádó.

— Avokádó — bólintott Whiskey Jack. — Az. Errefelé nem terem meg. Ez a föld a vadrizsé. Meg a rénszarvasoké. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy Amerika is ilyen. Itt nem élnek meg az istenek. Nem jó nekik itt. Mintha avokádót akarnál termeszteni a vadrizs földjén.

— Lehet, hogy nem jó nekik itt — mondta Árnyék, mert hirtelen emlékezett mindenre —, de háborúzni fognak.

Akkor látta először Whiskey Jacket nevetni. Ugató hangon nevetett, nem különösebben jókedvűen.

— Hé, Árnyék — mondta. — Ha a barátaid kútba ugranának, te is utánuk ugranál?

— Talán. — Árnyék jól érezte magát. Valószínűleg nemcsak a sörtől. Nem is emlékezett rá, mikor volt ennyire élő, ennyire összeszedett.

— Ez nem háború lesz.

— Akkor micsoda?

Whiskey Jack addig gyűrögette a sörösdobozt, amíg az teljesen lapos nem lett.

— Nézd — mondta, és a vízesésre mutatott. A napkorong most már egészen magasan járt az égen, és átragyogott a permeten: szivárványhíd ívelt a levegőben. Árnyék úgy érezte, életében nem látott még ilyen gyönyörűséget.

— Ez vérfürdő lesz — mondta Whiskey Jack egyszerűen.

És akkor Árnyék rájött. Döbbenetesen egyértelmű volt. Megcsóválta a fejét, aztán kuncogni kezdett, megint a fejét csóválta, és a kuncogásból öblös nevetés lett.

— Jól vagy?

— Remekül — mondta Árnyék. — Csak megláttam a rejtőzködő indiánokat. Nem mindet. De akkor is megláttam őket.

— Biztos winnebagók. Azok aztán soha nem bírtak rejtőzködni. — Felnézett a napra. — Ideje visszamenni — mondta. Felállt.

— Ez egy kétemberes stikli — mondta Árnyék. — Nem is háború, igaz?

Whiskey Jack megpaskolta Árnyék karját.

— Nem is vagy te olyan buta — mondta.

Visszasétáltak a kunyhóhoz. Whiskey Jack kinyitotta az ajtót. Árnyék tétovázott.

— Bárcsak itt maradhatnék veled — mondta. — Ez jó helynek látszik.

— Sok jó hely van — mondta Whiskey Jack. — Nagyjából ez itt a lényeg. Figyelj, az istenek meghalnak, ha elfelejtik őket. Az emberek is elpusztulnak. De a föld mindig itt van. A jó helyek meg a rosszak is. A föld nem megy sehová. És én sem.

Árnyék becsukta az ajtót. Valami húzta maga felé. Ismét egyedül állt a sötétségben, de a sötétség egyre fényesebb és fényesebb lett, míg a végén olyan fényesen ragyogott, mint a nap.

És elkezdődött a kínszenvedés.

Easter átsétált a tisztáson, és tavaszi virágok szökkentek szárba a nyomában.

Elsétált oda, ahol hosszú idővel ezelőtt egy farmház állt. Néhány falcsonk még most is korhadt fogként meredezett elő a gazos fűtengerből. Szemerkélt az eső. Alacsonyan sodródtak a sötét felhők, hideg volt.

Nem sokkal a néhai farmház mögött egy fa állt, hatalmas, ezüstszürke fa — minden tekintetben halott és csupasz. A fa előtt kifakult lepedőfoszlányok hevertek a fűben. A nő megállt a szétfoszlott lepedő előtt, lehajolt és felemelt egy barnásfehér valamit a földről: rendkívül összerágott csontdarabka volt, ami valaha akár egy emberi koponya része is lehetett. A nő visszadobta a fűbe.

Aztán felnézett a fán lógó férfira, és szárazon elmosolyodott.

— Meztelenül nem is olyan érdekesek — jegyezte meg. — A kicsomagolás a legjobb az egészben. Mint az ajándékoknál. Meg a tojásoknál.

Kísérője, a sólyomfejű férfi lepillantott saját péniszére, és mintha most először ébredt volna tudatára saját meztelenségének.

— Pislogás nélkül bele tudok nézni a napba — jelentette ki.

— Nagyon ügyes vagy — mondta Easter kedvesen. — No, szedjük le onnan.

Az átnedvesedett kötelek már régen elrohadtak és elkoptak, ezért könnyen engedtek kettejük erejének. A magasban csüngő test a kérgen csúszva megindult lefelé. Elkapták, mielőtt leesett volna, aztán különösebb erőfeszítés nélkül felemelték, bár Árnyék nagyon nagy ember volt, és letették a szürke fűbe.

A fűben heverő test szürke volt és nem lélegzett. Fekete vércsík száradt az oldalán, mintha lándzsát döftek volna belé.

— Most mi?

— Most — felelte a nő — felmelegítjük. Tudod, mit kell tenned.

— Tudom. De nem bírom.

— Ha nem vagy hajlandó segíteni, nem kellett volna idehívnod.

A nő Hórusz felé nyújtotta fehér kezét, és megérintette a férfi fekete haját. A férfi szaporán pislogva meredt rá. Aztán vibrálni látszott az arca, mint a levegő kánikulában.

A sólyomszem narancssárgán csillant, mintha láng lobbant volna benne — régen kihunyt láng.

A sólyom a levegőbe röppent, emelkedő spirálban szállt felfelé, majd körbe-körbe keringett a szürke felhők között, ahol feltehetőleg a nap rejtőzött, apró pont lett belőle, aztán egy petty, míg végül puszta szemmel látni nem is, mindössze sejteni lehetett, hol járhat éppen. A felhőréteg vékonyodni kezdett, aztán felszakadozott, és egy foltban kibukkant mögötte a kék ég meg a ragyogó napfény. A magányos napsugár áttört a felhőkön és meleg fényben fürösztötte a rétet, de ez a csodálatos kép lassan semmivé foszlott, amikor egyre több felhő tűnt el az égről. A reggeli nap lassan nyári forrósággal árasztotta el a tájat, ködpárává változtatta a hajnali esőcseppeket, aztán semmivé égette a ködfelhőt is.

Aranyszín fény melege és ragyogása mosta át a fűben heverő férfit. Rózsaszín és melegbarna árnyalatok tünedeztek fel a halott testen.

A nő jobb keze mutatóujjával végigsimított a férfi mellkasán. Mintha valami reszketve moccant volna odabent — valami, ami nem volt igazán szívdobbanás, de mégis… Nem vette le a kezét róla, hagyta, ahol volt, a szíve felett.

Árnyék ajkához hajolt és gyengéden a szájába lehelt: kilégzés, belégzés, aztán lassan csók lett belőle. Gyengéd volt a csókja is, tavaszi eső és mezei virágok íze keveredett benne.

A férfi oldalán ismét vér csordult a sebből — a skarlátszín cseppek folyékony rubinkövekként szivárogtak a napfényben, aztán egyszer csak elállt a vérzés. A nő megcsókolta a férfi arcát és a homlokát.

— Gyerünk — mondta neki. — Ideje felkelni. Most történik minden. Nem maradhatsz le róla.

A férfi szempillája megrebbent, majd lassan kinyílt a szeme, színe akár a közeledő este szürkesége, és a nőre pillantott.

A nő elmosolyodott és levette a kezét a mellkasáról.

A férfi megszólalt.

— Visszahívtál — mondta lassan, mint aki elfelejtette, hogyan kell beszélni. A hangjában fájdalom csengett meg zavarodottság.

— Igen.

— Végeztem. Ítéletet hoztak felettem. Vége volt. Visszahívtál. Hogy merészelted?

— Sajnálom.

— Igen.

A férfi lassan felült. Megvonaglott az arca és megérintette az oldalát. Döbbentnek tűnt: bár vérpatak gyöngyözött a bőrén, nem volt alatta seb.

Kinyújtotta a kezét, a nő átkarolta és felsegítette. A férfi úgy nézett körül a réten, mint aki megpróbálja felidézni, mit hogy hívnak: a virágokat a magas fűben, a farmház romjait, a roppant, ezüstszínű fa törzse körül sarjadó bimbókat.

— Emlékszel? — kérdezte a nő. — Emlékszel még, mit tudtál meg?

— Elveszítettem a nevemet és elveszítettem a szívemet. Te pedig visszahoztál.

— Sajnálom — mondta a nő. — Hamarosan harcolni fognak. A régi istenek és az újak.

— Azt akarod, hogy veletek harcoljak? Az idődet vesztegetted.

— Azért hoztalak vissza, mert ezt kellett tennem — felelte a nő. — Te pedig azt teszed, amit neked tenned kell. Rajtad áll. Én elvégeztem a feladatomat.

Hirtelen tudatosult benne, hogy a férfi meztelen, élénkvörösre pirult az arca és elfordította a fejét.

Az esőben és a ködben alakok kapaszkodtak felfelé a hegy sziklás ösvényein.

Fehér rókák ügettek a hegyoldalban egy zöld kabátos, vörös hajú férfi társaságában. Egy bikafejű minotaurusz mellett vasujjú daktülosz iparkodott. Mögöttük egy disznó, egy majom és egy hegyes fogú ghoul küszködött, őket követte egy kék bőrű férfi, aki lángoló íjat szorongatott, egy medve, akinek virágokat tűztek a bundájába, és egy arany láncinget viselő férfi, akinek szemekből volt a kardja.

Szépséges Antinóusz, Hadrianus egykori szeretője csapatnyi dominakirálynő társaságában sétált felfelé — karjukat és keblüket szteroidokkal formálták tökéletesre.

Egy szürke bőrű férfi, akinek egyetlen szeme soklapú smaragd volt, kimért léptekkel igyekezett felfelé több sötét bőrű, zömök ember élén, akik azték faragásokra emlékeztettek szenvtelen arcukkal: ők még ismerték azokat a titkokat, amelyeket az őserdő már régen elnyelt.

A hegytetőn rejtőzködő orvlövész megcélozta az egyik fehér rókát és tüzelt. Lövés robaja hallatszott, korditfüst és lőporszag szállt a nyirkos levegőben. A holttest egy fiatal japán nő volt, akinek a lövés lyukat robbantott a gyomrába és az arcát elborította a vér. A tetem lassan halványodni kezdett.

A többiek folytatták az útjukat felfelé, két lábon, négy lábon vagy éppenséggel lábak nélkül.

A Tennessee hegyvidékén átvezető út lélegzetelállítóan gyönyörű volt, amikor felszakadoztak a felhők és rendkívül idegtépő, amikor zuhogni kezdett az eső. Város és Laura egész úton csak fecsegtek, fecsegtek és fecsegtek. A férfi olyan boldog volt, hogy találkoztak. Mintha egy régi baráttal akadt volna össze, egy igazán remek baráttal, akivel eddig még sohasem látták egymást. Történelemről beszélgettek, filmekről meg zenéről, és kiderül, hogy Laura az egyetlen, de tényleg az egyetlen, aki valaha is látta azt a hatvanas években készült filmet (Város úr biztos volt benne, hogy spanyol, de Laura azt bizonygatta, lengyel), aminek Saragosai kézirat volt a címe, és amiről Város úr már kezdte azt hinni, hogy csak képzelte az egészet.

Amikor Laura felhívta a figyelmét az első pajtatetőre, amelyen a LÁTOGASSA MEG SZIKLAVÁROST! felirat díszelgett, Város úr vihogva bevallotta, hogy ő is arrafelé tart. A nő azt mondta, az remek. Mint mondta, mindig szívesen ellátogatott volna ezekre a helyekre, de soha nem szakított rá időt, és ezt később állandóan megbánta. Ezért volt most úton. Kalandot akart.

Utazási ügynökként dolgozott, mondta a férfinak. Már nem él együtt a férjével. Őszintén bevallotta, hogy valószínűleg soha nem is fognak már összejönni és ez az ő, mármint Laura hibája.

— Ezt nem hiszem el.

— Pedig igaz, Mack — sóhajtott fel a nő. — Én már nem az a nő vagyok, akit feleségül vett.

Nos, jegyezte meg a férfi, az emberek változnak, és mielőtt észbe kapott volna, már el is mesélt az életéről mindent, amit elmesélhetett, még Deszkáról és Szikláról is beszélt, arról, hogy ők voltak a három testőr, és erre megölték őket, az ember azt hinné, ha valaki a kormánynak dolgozik, hozzászokik az ilyesmihez, pedig nem, soha.

Ekkor a nő kinyújtotta a kezét — ujjai olyan hidegek voltak, hogy a férfi feljebb csavarta a fűtést —, és megszorította Város úr kezét.

Délben pocsék japán ebédet ettek, miközben viharfelhők súrolták Knoxville háztetőit, és Város urat nem érdekelte, hogy későn hozták ki az ételt, hogy a mizoleves hideg és a szusi meleg.

Egyszerűen imádta, hogy itt van vele ez a nő, aki éppen kalandot keres.

— Ami azt illeti — vallotta be Laura —, utáltam a gondolatot, hogy lassan megpenészedem. Kezdtem megrothadni ott, ahol voltam. Szóval fogtam magam, és kocsi nélkül, hitelkártya nélkül útnak indultam. Mindössze a kedves idegenek segítségére támaszkodom.

— Nem fél? — kérdezte a férfi. — Tudja, kerülhet szorult helyzetbe, megtámadhatják, vagy esetleg éhezhet.

A nő a fejét csóválta. Aztán tétova mosollyal hozzátette:

— Hiszen magával is így találkoztam, nem? — és a férfi erre nem tudott mit mondani.

Ebéd után átrohantak a kocsihoz, összecsavart japán újságokkal védték magukat a zivatartól és közben hangosan nevettek, mint a gyerekek, akik kint játszanak az esőben.

— Meddig vihetem? — kérdezte a férfi a kocsiban.

— Addig megyek, ameddig maga, Mack — felelte a nő szégyenlősen.

Város úr boldog volt, amiért nem lőtte el azt a Big Mackes tréfát. A lelke mélyén érezte, hogy ez a nő több mint egy egyéjszakás kaland. Lehet, hogy ötven évig tartott, mire rátalált, de végül megérkezett, ő volt az igazi, ez a hosszú, sötét hajú, vad, varázslatos nő.

Ez szerelem volt.

— Nézze — mondta, amikor már nem jártak messze Chattanoogától. Az ablaktörlők suhogva mázolták szét az üvegen az esővizet, szétkenték előttük a város szürkeségét. — Mi lenne, ha keresnék egy motelt ma éjjelre? Én majd kifizetem. És miután leszállítom az árumat, esetleg… Szóval, esetleg vehetnénk egy forró fürdőt közösen, kezdésképpen. Hogy felmelegedjen egy kicsit.

— Ez csodálatosan hangzik — mondta Laura. — Mit szállít?

— Azt az ágat — válaszolta a férfi vihogva. — Azt ott, a hátsó ülésen.

— Jól van — gúnyolódott a nő. — Akkor ne mesélje el, Titokzatos úr.

A férfi azt ajánlotta, várja meg a kocsiban Sziklaváros parkolójában, amíg ő leszállítja az árut. Zuhogó esőben hajtottak felfelé a Kilátó-hegy szerpentinjén, egyszer sem lassítottak harminc mérföldes sebesség alá, és végig világítottak a fényszórók.

A férfi a parkoló hátsó sarkában tette le a kocsit. Leállította a motort.

— Hé, Mack. Nem kapok egy ölelést? — kérdezte Laura mosolyogva.

— Dehogynem — válaszolta Város úr és átölelte a nőt, magához szorította, miközben az autó tetejét kopogva verte az eső. Érezte a haja illatát. A parfümön halványan átsejlett valami kellemetlen szag. Ez az utazás örök velejárója. Igazán rájuk fér az a fürdő, gondolta Város úr. Vajon Chattanoogában lehet olyan levendulaillatú fürdősót kapni, amit az első felesége annyira szeretett? Laura felemelte a fejét, a férfi arcába nézett és szórakozottan megcirógatta Város úr nyakát.

— Mack… én gondolkodtam. Biztosan nagyon szeretné tudni, mi történt a barátaival — mondta. — Sziklával és Deszkával. Tényleg tudni akarja?

— Igen — válaszolta a férfi és közelebb hajolt hozzá, ajkát az első csókra nyitotta. — Persze.

És Laura megmutatta neki.

Árnyék lassú köröket rótt a tisztáson és fokozatosan távolodott a fatörzstől. Néha megállt, és felemelt valamit a földről: egy virágot, egy levelet, egy kavicsot vagy egy ágat, fűszálat. Mindegyiket aprólékosan megvizsgálta, mintha teljes erejével az ág ágságára, a levél levélségére összpontosítana.

Eastert egy fókuszálni tanuló csecsemőre emlékeztette.

Nem merte megszólítani. Ez jelen pillanatban szentségtörés lett volna. Holtfáradtan ült a fűben, és ámuló pillantással figyelte a férfit.

Hat méterre a fától, az elvadult fűben meg a száraz indák között Árnyék egy vászonzsákra bukkant. Felemelte, kibogozta a csomót és meglazította rajta a hurkot.

A zsákból ruhákat húzott elő: a saját ruháit. Régiek voltak, de viselhetőek.

A cipőt ide-oda forgatta a kezében. Végigsimított az ing szövetén, a pulóver fonalán, és úgy meredt rájuk, mintha millió év távlatából nézné őket.

Egyesével, sorban felvette a ruháit.

A zsebébe nyúlt, és amikor meglepett pillantással előhúzta a kezét, szürkés fehér márványdarabot markolt az ujjai között.

És azt mondta: — Nincsenek érmék. — Órák óta most szólalt meg először.

— Nincsenek érmék? — visszhangozta Easter.

A férfi nemet intett.

— Legalább tudtam kezdeni valamit a kezemmel. — Ezzel lehajolt és felhúzta a cipőjét.

Felöltözve sokkal normálisabbnak látszott. És nagyon komornak. Easter nem tudta, milyen messzire ment és mibe került neki visszajönni onnan. Nem ő volt az első, akinek segített visszatérni — és tudta, hogy az a millió éves pillantás egészen hamar kifakul, és a fáról hozott álmokat meg emlékeket gyorsan elmossa a kézzel fogható dolgok tengere. Mindig ez történt.

A nő a rét túlsó végébe vezette Árnyékot. Hátasa a fák között várt rájuk.

— Csak egyikünket tudja elvinni — közölte a férfival. — Én majd utánatok megyek.

Árnyék bólintott. Úgy festett, mint aki megpróbál visszaemlékezni valamire. Aztán kinyitotta a száját és boldog, üdvözlő rikoltást hallatott.

A mennydörgésmadár kitátotta kegyetlen ívű csőrét és köszöntésképpen visszarikoltott neki.

Első pillantásra egy kondorkeselyűre emlékeztetett. Lilás fényben csillogó, fekete tollal voltak, nyakán fehér csík futott körbe. Fekete, kegyetlen csőre volt: marcangolásra teremtett ragadozócsőr. Itt a földön, összehajtott szárnyakkal akkora lehetett, mint egy feketemedve, feje egy szintben volt Árnyék arcával.

— Én hoztam — szólalt meg Hórusz büszkén. — A hegyekben élnek.

Árnyék bólintott.

— Egyszer mennydörgésmadarakról álmodtam — mondta. — Életem legfurább álma volt.

A mennydörgésmadár kitátotta a csőrét és meglepően gyengéd kurrogást hallatott.

— Te is hallottad az álmomat? — kérdezte Árnyék.

Finoman megvakargatta a madár fejét. Az úgy törleszkedett hozzá, mint egy lelkes póniló. Árnyék megsimogatta a nyakát és a feje búbját. Aztán a nőhöz fordult.

— Vele utaztál idáig?

— Igen — válaszolta a nő. — Ha megengedi, visszamehetsz vele.

— Hogyan csináltad?

— Egyszerű — mondta Easter. — Nem szabad leesni. Mintha egy villámon lovagolnál.

— Te is ott leszel?

A nő megcsóválta a fejét.

— Én végeztem, édesem — közölte. — Most te jössz. Megteszed, amit meg kell tenned. Fáradt vagyok. Sok szerencsét.

Árnyék biccentett.

— Whiskey Jack. Találkoztam vele. Miután meghaltam. Keresett és megtalált. Ittunk sört.

— Igen — mondta a nő. — Biztosan.

— Találkozunk még valaha? — kérdezte Árnyék.

A nő szeme olyan zöld volt, mint a sarjadó búza. Nem szólt semmit. Aztán hirtelen megrázta a fejét.

— Kétlem — válaszolta.

Árnyék ügyetlenül felkapaszkodott a mennydörgésmadárra. Egy egér érezheti így magát egy sólyom hátán, gondolta. Szájában ózon íze terjengett, fémesen és kékesen. Valami reccsent. A mennydörgésmadár kitárta a szárnyát és erősen csapkodni kezdett.

Amikor a föld a mélybe zuhant alattuk, Árnyék megkapaszkodott hátasának tollaiban, szíve vadul fickándozott a bordái között.

Éppen olyan volt, mint villámon lovagolni.

Laura kivette az ágat a hátsó ülésről. Város urat a vezetőülésen hagyta, kiszállt a kocsiból és a zuhogó esőben besétált Sziklavárosba. A jegyárusító pavilon zárva volt. Amikor elhaladt az ajándékbolt mellett, látta, hogy az ajtaja nyitva áll. A kirakatban süvegcukrok és SZIKLAVÁROS feliratú madáretetők kellették magukat. Aztán belépett a Világ Nyolcadik Csodájába.

Senki sem állította meg, pedig több férfival és nővel találkozott az esőben ázó ösvényen. A legtöbben kissé mesterségesnek tűntek — mások áttetszőek voltak.

Átsétált egy kötélből font függőhídon. Elhaladt a fehér szarvasok parkja mellett, átnyomakodott a Dagiprésen, ahol az ösvény két sziklafal között futott.

Az ösvény végén átlépett egy láncot, ahol egy tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy a kiállításnak ez a része most zárva van, és belépett egy barlangba, ahol a részeg gnómokat ábrázoló dioráma előtt egy férfi üldögélt egy műanyag székben. A Washington Postot olvasta egy villanylámpa fényében. Amikor meglátta a nőt, összehajtotta az újságot és a szék alá csúsztatta. Felállt. Magas férfi volt, rövidre nyírt, narancssárga hajjal, drága esőkabátban. Biccentett.

— Ha nem tévedek, Város úr már nem él — mondta. — Üdvözlöm, lándzsahordozó.

— Köszönöm. Sajnálom, ami Mackkel történt — felelte a nő. — A barátja volt?

— Dehogy. Ha meg akarta volna tartani az állását, életben kellett volna maradnia. — Tetőtől talpig végigmérte a nőt, a szemében úgy pislákolt a fény, mint egy kihunyófélben levő tűz parazsa. — Attól tartok, hölgyem, most előnyben van velem szemben. Engem Világ úrnak neveznek idefent, a hegy tetején.

— Én Árnyék felesége vagyok.

— Hát persze. A bájos Laura — mondta a férfi. — Igazán megismerhettem volna. Árnyéknak volt néhány fényképe önről, egykori közös zárkánkban. És engedtessék meg nekem, de sokkal szebben néz ki, mint igazából illene. Nem kellene, hogy is mondjam, előrébb járnia a pusztulás és rothadás rögös útján?

— Úgy is volt — mondta a nő egyszerűen. — De kaptam vizet azoktól a nőktől, ott a farmon, a kútjukból.

A férfi felhúzta a szemöldökét.

— Urd Kútjából? Biztosan nem.

A nő saját magára mutatott. Bőre sápadt volt, szeme körül sötét karika feketéllett, de minden kétséget kizáróan ép volt: ha valaki egyáltalán sírjából kikelt halottnak véli, legfeljebb friss holttestnek gondolhatta volna.

— Nem tart sokáig — mondta Világ úr. — A nornáktól kapott egy kortyot a múltból. Ez elég hamar feloldódik a jelenben, és akkor bizony azok a szép kék szemek kifordulnak a helyükről és végigcsorognak csinos kis arcán, amely addigra természetesen egyáltalán nem lesz olyan csinos. De ami azt illeti, önnél van az a faág. Megkaphatnám?

Elővett egy csomag Lucky Strike-ot, előhúzott egy szál cigarettát és meggyújtotta egy fekete, eldobható Bic öngyújtóval.

— Kérhetek egyet? — kérdezte a nő.

— Persze. Kap egy szálat, ha odaadja azt az ágat.

— Ha tényleg szüksége van rá, az egy kicsit többe fog kerülni.

A férfi nem szólt semmit.

— Válaszokat akarok — mondta a nő. — Tudni akarok néhány dolgot.

A férfi meggyújtott egy szálat és átnyújtotta a nőnek. Laura mélyet szippantott a cigarettából. Aztán pislogott.

— Ezt már majdnem éreztem — közölte. — Legalábbis azt hiszem. — Elmosolyodott. — Mmm. Nikotin.

— Igen — mondta a férfi. — Miért látogatta meg a nőket a házban?

— Árnyék mondta, hogy tegyem azt — felelte Laura. — Azt mondta, kérjek tőlük vizet.

— Vajon tisztában volt vele, mit tesz? Valószínűleg nem. Mindegy, az sem lebecsülendő szempont, hogy holtan lóg a fán. Legalább tudom, hol van most. Biztosan nincsen játékban.

— Átverte a férjemet — mondta a nő. — Maguk egész idő alatt átverték. Pedig jó szíve van, ugye tudja?

— Igen — mondta Világ úr. — Tudom. Azt hiszem, ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, kihegyezek egy fagyöngyágat, elballagok a kőrisfához, és egyenesen beleszúrom a szemébe. No. Kérem azt a botot.

— Mire kell?

— Szuvenír, ami az egész szánalmas felfordulásra emlékeztet — mondta Világ úr. — Ne aggódjon, nem fagyöngy. — Felvillantotta a vigyorát. — Egy lándzsát jelképez — és a mai szomorú világban a jelkép a lényeg.

Odakint egyre erősödött a lárma.

— Maga melyik oldalon áll? — kérdezte a nő.

— Nem erről van szó — felelte a férfi. — De ha már így rákérdezett, én a győztes oldalon állok. Mindig a győztes oldalon.

A nő bólintott, és nem engedte el az ágat.

Hátat fordított Világ úrnak és kinézett a barlang bejáratán. Messze, lent a sziklák között ragyogó fény lüktetett. Egy vékony, mályvaszín arcú ember szakállas férfit fojtogatott, aki egy T alakú fegyverrel ütlegelte, ami úgy festett, mint amivel az autó szélvédőjét szokták lemosni a lámpánál. Sikoly harsant, aztán mindketten eltűntek.

— Oké. Odaadom a botot — mondta a nő.

Világ úr hangja most a háta mögül hallatszott. — Jó kislány — jegyezte meg helyeslően és a hangja most egyszerre tűnt atyáskodónak és meghatározhatatlanul férfiasnak. Laura libabőrös lett tőle.

Csak állt ott, a barlang szájában, amíg meg nem hallotta a férfi lélegzetvételét. Meg kell várnia, míg egészen közel ér. Erre már rájött.

A száguldás nem csupán lélegzetelállító volt — felvillanyozó is.

Cakkos szegélyű villámnyalábként süvítettek át az égen, felhőtől felhőig cikáztak — úgy mozogtak, mint a mennydörgés dübörgő robajlása, mint a hurrikán szívó, könyörtelen léghulláma. Most nem volt helye a félelemnek: csak a vihar megállíthatatlan és mindent elemésztő ereje létezett, a repülés gyönyöre.

Árnyék belemarkolt a mennydörgésmadár tollazatába, érezte a bőrét bizsergető elektromosságot. Kék szikrák vonaglottak a kezén, mint megannyi apró kígyó. Eső áztatta az arcát.

— Ez a legjobb! — harsogta túl a vihar dübörgését.

A madár, mintha megértette volna, emelkedni kezdett, minden egyes szárnycsapása mennydörgés volt, és lebukva, szárnyalva hánykolódott a sötét fellegek között.

— Álmomban vadásztam rád — mondta Árnyék, bár a fergeteg kikapkodta az szájából a szavakat. — Álmomban. Szereznem kellett egy tollat.

Igen. — A hang statikus sercegés volt gondolatai hullámhosszán. — A tollainkért jöttek, mert be akarták bizonyítani, hogy férfiak. Eljöttek közénk, kivágták a köveket a fejünkből és a mi életünkkel ajándékozták meg halottaikat.

És akkor Árnyék is meglátta: mennydörgésmadár hevert a hegyoldalban — nőstény lehetett, mert a tollazata barna volt, nem fekete —, de nem régóta lehetett halott. Egy asszony állt mellette. Kovakővel hasította fel a madár koponyáját. Addig turkált a vértől és agytól nyirkos csontszilánkok között, amíg rá nem bukkant a sima kődarabra, aminek a színe a gránátkő homokbarna árnyalatát idézte és áttetsző lángok sziporkáztak a belsejében. Saskő, gondolta Árnyék. A nő a csecsemőjének fogja vinni, aki három éjszaka óta hever holtan, és ráhelyezi kihűlt mellkasára. Amikor újra felkel a nap, a fiú életben lesz és kacagva futkározik majd, az ékkő pedig szürke lesz, ködös és ugyanolyan halott, mint a madár, akitől ellopták.

— Értem — mondta a madárnak.

A madár hátravetette a fejét és felkárogott, hangja maga volt a mennydörgés.

Alattuk egyetlen különös álommá olvadt össze a táj.

Laura szorosan megmarkolta az ágat és várt, hogy a férfi, akit ő Világ úr néven ismert, a közelébe érjen. Háttal állt neki, a vihart nézte és a sötétzöld dombokat odalent.

A mai szomorú világban — gondolta — a jelkép a lényeg. Igen.

A férfi keze lágyan megfogta a jobb vállát.

Jó — gondolta a nő. — Nem akar megriasztani. Fél, hogy kidobom az ágat a viharba, lehajítom a hegyoldalon, és nem találja meg többé.

Laura hátradőlt, éppen csak egy kicsit, amíg a háta a férfi mellkasához ért. A férfi átkarolta. Intim mozdulat volt. Bal tenyerét Laura elé nyújtotta. A nő mindkét kézzel rámarkolt az ág felső részére, kifújta a levegőt, koncentrált.

— Kérem a botot — súgta a férfi a fülébe.

— Igen — mondta Laura. — Ez a magáé. — És ugyan nem tudta, mit jelent, de azt mondta: — Felajánlom ezt a halált Árnyéknak —, és ezzel magába döfte a botot, közvetlenül a mellcsont alatt, és érezte, hogy az megvonaglik és lassan lándzsává változik.

A halála óta megszűnt az érzés és a fájdalom közötti határ. Érezte, hogy a lándzsa hegye a mellkasába fúródik és azt is érezte, ahogyan kibukkan hátul. Egy pillanatra megakadt — Laura erősebben megtaszította —, aztán a fegyver beleszaladt Világ úr testébe. A felnyársalt férfi fájdalmában és megdöbbenésében felordított, és Laura hideg nyakán érezte forró leheletét.

Nem ismerte sem a szavakat, sem a nyelvet, amit a férfi beszélt. Még mélyebbre nyomta magába a lándzsát, erővel tolta át a testén és a férfién.

A férfi forró vére a hátára fröccsent.

— Kurva — mondta a férfi, most már érthető nyelven. — Rohadt kurva. — Hangja nedves gurgulázásba fúlt. Laura gyanította, hogy a lándzsahegy felhasította a tüdejét. Világ úr megmozdult, vagy legalábbis megpróbált mozogni, és Laura is beleremegett minden egyes mozdulatába: összekötötte őket a lándzsa nyele, úgy lógtak rajta, mint a botra szúrt halak. Laura látta a férfi kezében a kést, és Világ úr vaktában szurkálni kezdett: Laura mellkasába, mellébe vágta a fegyvert, nem is látta, mit csinál.

Laurát nem érdekelte. Mit számít pár késszúrás egy holttestnek? Keményen rácsapott a férfi hadonászó öklére, és a kés a padlóra repült. Belerúgott.

És a férfi sikoltozva zokogott. Laura érezte a hátának feszülő kezét, tapogatózó mozdulatait, nyakába csorgó forró könnyeit. Vére lucskosra áztatta a hátát, végigfolyt a lábán.

— Mennyire nincs ebben semmi méltóság — suttogta Laura halott hangon, és ebben a suttogásban nem kevés komor ámulat csengett.

Érezte, hogy Világ úr megbotlik, és megbotlott ő is, aztán mindketten elcsúsztak a barlang padlóját elöntő vérben — mind a férfi vére volt —, és a földre zuhantak.

A mennydörgésmadár Sziklaváros parkolójában szállt le. Szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Árnyék alig pár méterre látott. Elengedte a mennydörgésmadár tollazatát és félig csúszva, félig bukdácsolva leereszkedett a nedves betonra.

Villám lobbant, és a madár eltűnt.

Árnyék feltápászkodott.

A parkoló háromnegyede üres volt. Árnyék elindult a bejárat felé. Elsétált egy barna Ford Explorer mellett, ami a sziklafal tövében parkolt. Volt valami rendkívül ismerős a kocsiban, ezért futólag odanézett, és akkor vette észre odabent a kormányra borult férfit, aki úgy festett, mintha elszunyókált volna.

Árnyék kinyitotta az ajtót.

Város urat utoljára Amerika középpontjában látta, a motel előtt. Arca most meglepett fintorba torzult. Valaki szakértő módon eltörte a nyakát. Árnyék megérintette az arcát. Még meleg volt.

Érzett valamit a kocsiban: gyenge illat volt, mint a régi lakók parfümje egy üres lakásban, de Árnyék bármikor felismerte volna ezt az illatot. Bevágta az Explorer ajtaját és átvágott a parkolón.

Alig tett meg pár lépést, éles, szúró fájdalom sajdult az oldalában, de csak egy másodpercig, vagy a másodperc töredékéig tartott, aztán elmúlt.

Senki sem árult jegyeket. Átsétált az épületen és kilépett Sziklaváros kertjébe.

Mennydörgés robajlott, megzörgette a faágakat, még a hatalmas sziklák belseje is beleremegett, és hideg eltökéltséggel szakadt az eső. Késő délelőttre járt, de olyan sötét volt, mintha éjszaka lenne.

Villámcsóva hasította végig a felhőket, és Árnyék arra gondolt, vajon a mennydörgésmadár tér-e vissza a magas sziklák közt, vagy ez csupán légköri kisülés, netán a két dolog valamilyen szinten nem egy és ugyanaz-e.

Dehogynem. Hiszen ez a lényeg.

Férfihang harsant. Árnyék nem hallotta tisztán. Az egyetlen szó, amit felismert, vagy felismerni vélt, ez volt: „…Odinnak!”

Sietve átvágott a Hét Állam Udvarán. A mozaiklapokon esővíz patakzott. Egyszer megcsúszott a nedves kövön. A hegyet vastag felhőréteg burkolta be, az udvar felett hömpölygő félhomály meg a vihar miatt most egyetlen államra sem lehetett rálátni.

Néma csend volt. Az egész hely teljesen elhagyatottnak tűnt.

Kiáltott, és mintha valaki válaszolt volna rá. Elindult arrafelé, ahonnan a hangot hallani vélte.

Senki. Csak egy lánccal lezárt bejárat, meg egy tábla, ami figyelmeztette a látogatókat, hogy belépni tilos.

Árnyék átlépte a láncot.

Körülnézett, a sötétségbe meredt.

Libabőrös lett a karja.

Mögötte, az árnyékok között nagyon, nagyon csendesen megszólalt egy hang:

— Soha nem okoztál nekem csalódást.

Árnyék meg sem fordult.

— Furcsa — mondta. — Én mindvégig csalódást okoztam magamnak. Egész végig.

— Egyáltalán nem — mondta a hang. — Mindent megtettél, amit tenned kellett, sőt még többet is. Magadra vontad a figyelmüket, ezért egyszer sem néztek a pénzdarabot szorongató kézre. Ezt hívják figyelemelterelésnek. És ami azt illeti, hatalma van annak, ha valaki feláldozza a fiát — elég hatalmat ad, sőt még többet is, mint amennyi ehhez az egész cirkuszhoz kell. Az igazat megvallva, büszke vagyok rád.

— Végig csaltatok — mondta Árnyék. — Egész idő alatt. Semmi sem volt valódi. Ez itt egy nagy átverés. Mészárszék.

— Pontosan — mondta Szerda hangja az árnyékok közül. — Itt csaltak. De ez volt az egyetlen parti a városban.

— Laurát akarom — mondta Árnyék. — Lokit akarom. Hol vannak?

Csend. A szél esőpermetet vágott az arcába. Mennydörgés dübörgött, valahol a közelben.

Elindult a folyosón.

Loki, a hazugságok kovácsa a földön ült, egy fémketrecnek vetett háttal. A ketrecben részeg manók álltak mozdulatlanul. Lokit valaki letakarta egy lepedővel. Csak az arca maradt szabadon, hosszú, fehér kezét a lepedőn nyugtatta. A mellette álló széken villanylámpa világított. Kezdett benne lemerülni az elem, fénye erőtlen volt és sárga.

Loki sápadt volt és megviselt.

De a szeme… a szeme még mindig tűzben égett és most a barlangon átsétáló Árnyékot figyelte.

Árnyék néhány lépésnyi távolságban megtorpant.

— Elkéstél — szólalt meg Loki. Rekedt, bugyborékoló hangon beszélt. — Elhajítottam a lándzsát. Odinnak ajánlottam a csatát. Megkezdődött.

— Ne szarozz — mondta Árnyék.

— Nem szarozok — mondta Loki. — Szóval nem számít, mit csinálsz.

Árnyék elgondolkodott. Aztán azt mondta:

— A lándzsa, amit el kellett hajítanod. Mint régen Uppsalában. A csatával táplálkoztok. Igazam van?

Csend. Csak Loki kísérteties, reszelős lélegzetvétele hallatszott.

— Rájöttem — mondta Árnyék. — Úgy-ahogy. Nem tudom pontosan, mikor. Miközben a fán lógtam, talán. Esetleg korábban. Abból, amit Szerda mondott nekem karácsonykor.

Loki nem szólt semmit, csak némán bámult rá a földről.

— Ez csak egy kétemberes szélhámosság — folytatta Árnyék. — Mint a püspök meg a rendőr a gyémánt nyakékkel. Mint a hegedűs fickó, meg a másik, aki meg akarja venni a hegedűt. Két ember, akik látszólag ellentétes oldalon állnak, de ugyanazt a játékot játsszák.

— Nevetséges vagy — suttogta Loki.

— Miért? Tetszett, amit a motelban csináltál. Okos húzás volt. Ott kellett lenned, mert szeretted volna, ha minden a terv szerint halad. Megláttalak. Még arra is rájöttem, ki vagy. De eszembe sem jutott, hogy te lennél Világ úr.

Felemelte a hangját.

— Kijöhetsz — kiáltotta a barlangba. — Akárhol is vagy. Mutasd magad. A barlang bejáratánál üvöltve csapkodott a szél, esőpermetet sodort be a kőre. Árnyék megborzongott.

— Fáraszt már, hogy állandóan bolondnak néznek — mondta. — Mutasd meg magad. Hadd lássalak.

A barlang hátsó sarkában megmoccantak az árnyékok. Bizonyos helyeken szilárdabbnak tűnt a sötétség — valami megváltozott benne.

— Átkozottul sokat tudsz, édes fiam — szólalt meg Szerda ismerős dörmögése.

— Tehát nem öltek meg.

— Megöltek — mondta Szerda az árnyékok közül. — Ez az egész nem működhetett volna, ha nem ölnek meg. — Erőtlen hangon beszélt — igazából nem halkan, hanem úgy, mintha egy régi rádió sugározna egy nem jól beállított, távoli adót. — Ha nem haltam volna meg, soha nem jönnek el ide — mondta. — Káli és a Morrigan, a seggfej albánok, meg… de te is láttad őket. A halálom kovácsolta őket egységbe. Én voltam az áldozati bárány.

— Nem — mondta Árnyék. — Te voltál az a kecske, aki a mészárszékre vezeti a többit.

Az árnyak között rejtőző lidércalak megremegett és átalakult.

— Egyáltalán nem. Az azt jelentené, hogy elárultam a régi isteneket az újak kedvéért. Ami nem igaz.

— Egyáltalán nem — suttogta Loki.

— Értem — mondta Árnyék. — Nem árultátok el egyik oldalt sem. Mindkettőt elárultátok.

— Azt hiszem, ilyesmi volt a célunk — mondta Szerda. Úgy tűnt, elégedett magával.

— Mészárlást akartatok. Véráldozatot. Hogy isteneket áldozzanak nektek.

Erősödött a szél — a bejáratnál harsogó üvöltés sikoltássá torzult, mintha egy gigászi lény ordított volna fájdalmában.

— És mi a fészkes fenének kellett volna másképpen tennem? Majdnem ezerkétszáz éve foglya vagyok ennek az átkozott földnek. Felhígult a vérem. Éhes vagyok.

— És ti ketten a halálból táplálkoztok.

Most mintha látta volna Szerdát. Sötétségből szőtt alak volt, aki csupán akkor tűnt valóságosabbnak, ha Árnyék elfordította a fejét és a szeme sarkából pillantott az irányába.

— Én a nekem felajánlott halállal táplálkozom — mondta Szerda.

— Mint amikor meghaltam a fán — mondta Árnyék.

— Az — jegyezte meg Szerda — különleges eset volt.

— És te is halállal táplálkozol? — kérdezte Árnyék Lokitól.

Loki fáradtan megcsóválta a fejét.

— Nem, persze hogy nem — mondta Árnyék. — Te a káosszal táplálkozol.

Loki elmosolyodott, kurta, fájdalmas mosoly derengett fel az arcán és narancsszín lángok táncoltak a szemében, mintha parázsló csipke pislákolna sápadt bőre alatt.

— Nélküled nem tudtuk volna megcsinálni — mondta Szerda Árnyék szeme sarkából. — Mennyi, de mennyi asszonnyal háltam…

— Szükséged volt egy fiúra — mondta Árnyék.

— Rád volt szükségem, édes fiam — visszhangozta Szerda kísértethangja. — Igen. A saját fiamra. Tudtam, hogy megfogantál, de az anyád elutazott az országból. Hosszú időbe telt, amíg megtaláltunk. És amikor megtaláltunk, börtönben ültél. Rá kellett jönnünk, mi hajt téged. Milyen gombokat kell megnyomnunk. Hogy ki vagy te. — Itt Szerda egy pillanatra egészen büszkének tűnt. — És volt egy feleséged, aki várt rád otthon. Balszerencsés, de nem leküzdhetetlen akadály.

— Nem illett hozzád — suttogta Loki. — Jobb volt neked nélküle.

— Bárcsak lett volna más megoldás — mondta Szerda, és ez alkalommal Árnyék megértette, mire gondol.

— Lehetett… volna… benne… annyi… jó érzés… hogy halott marad — zihálta Loki. — Szikla és Deszka… jó emberek voltak. Amikor a vonat Dakotába ért… megszökhettél volna…

— Hol van Laura? — kérdezte Árnyék.

Loki kinyújtotta fehér karját és a barlang hátsó része felé mutatott.

— A-arra m-ment — mondta. Aztán minden átmenet nélkül előrebukott a feje, a teste a padlóra zuhant.

Árnyék most látta meg, amit a lepedő eddig eltakart: a vértócsát, a lyukat Loki hátában, a vértől feketére sötétedett világosbarna kabátot.

— Mi történt? — kérdezte.

Loki nem szólt semmit.

Árnyék nem tartotta valószínűnek, hogy valaha is megszólalna még egyszer.

— A feleséged történt vele, édes fiam — szólalt meg Szerda távoli hangja. Egyre nehezebb volt látni, hol van, mintha kezdett volna beolvadni az árnyékok közé. — De a csata majd visszahozza. Mint ahogy engem is visszahoz, egyszer és mindenkorra. Én kísértet vagyok, ő halott, de akkor is mi nyertünk. Cinkelt játszma volt.

— A cinkelt játszmákban a legkönnyebb nyerni — jutott eszébe Árnyéknak ez a régen hallott mondat.

Nem kapott választ. Senki sem mozdult az árnyékok között.

Árnyék csak annyit mondott: — Viszlát — aztán még hozzátette: — apám. — De addigra nyoma sem volt másnak a barlangban. Nem volt ott senki.

Árnyék visszasétált a Hét Állam Udvarára, de nem látott senkit és nem hallott semmit a viharos szélben lobogó zászlók csattogásán kívül. Nem álltak kardot szorongató alakok a Tízezer Tonnás Ingókő tetején, senki sem védte a Függőhidat. Egyedül volt.

Nem akadt itt semmi látnivaló. Az egész hely elhagyatott volt. Egy üres csatamező.

Nem. Nem volt üres. Nem igazán.

Ez Sziklaváros. Az emberek évezredeken át áldoztak és imádkoztak itt — az a milliónyi turista, aki manapság bejárja a kertjeit és átsétál a Függőhídon, pontosan ugyanazt a hatást éri el, mintha milliónyi imamalom forogna egyszerre. Itt elvékonyodott a valóság. És Árnyék tudta, hol dúlhat a csata.

És elindult. Emlékezett, milyen volt a körhintán ülni, és megpróbálta felidézni az érzést…

Emlékezett a pillanatra, amikor elfordította a Winnebago kormányát és hirtelen megfelelő szöget zárt be mindennel. Megpróbálta elkapni az érzést… És akkor megtörtént: tökéletesen és könnyedén.

Mintha hártyán nyomakodott volna át, mintha mély vízből bukkant volna a felszínre. Egyetlen lépéssel lelépett a hegyi ösvényről… Egy másik valóságba. A kulisszák mögött volt.

Még mindig egy hegytetőn állt, ez nem változott. De ezzel véget is ért minden hasonlóság. A hegytető volt a hely kvintesszenciája, minden dolgok szíve. Ehhez képest a Kilátó-hegy csak egy díszletfüggönyre festett látkép volt, vagy egy tévé-film papírmasé modellje — puszta másolat, nem az igazi. Ez volt a valódi hely.

A sziklafalak természetes amfiteátrumot formáztak. Sziklás ösvények kapaszkodtak a falakba, kőhidak íveltek a levegőben, és úgy csavarodtak egymásba, mint egy Escher-festményen. És az ég…

Az ég sötét volt. Napnál is fényesebb, izzó, zöldesfehér fénycsík világította be a tájat, tébolyult, cakkos mintát rajzolt a látóhatár egyik végétől a másikig, fehér sebet tépett a sötét égre.

Ez egy villám, gondolta Árnyék. Villám fagyott az égre egy pillanatra, de ez a pillanat most örökké tartott. Durva, kíméletlen fényt árasztott: kimosta az arcokból a színt, sötét üregekké mélyítette a szemgödröket. Ez volt a vihar pillanata.

Paradigmák változtak. Érezte. A régi világ, a végtelen kiterjedésű, határtalan készletekkel és felmérhetetlen jövővel rendelkező világ most szembe találta magát valami mással — az energia, a vélemények, az örvények összességével.

Az emberek hisznek, gondolta Árnyék. Az emberek ilyenek. Hisznek. És nem vállalnak felelősséget a hitükért: a világra hívnak bizonyos dolgokat, de nem bíznak hitük teremtményeiben. Benépesítik a sötétséget — kísértetekkel, istenekkel, elektronokkal, mesékkel. Az emberek álmodnak és hisznek: és a hit, a sziklaszilárd hit az, ami miatt a dolgok megtörténnek.

A hegytető egy aréna volt: ezt azonnal látta. És az aréna két felén már felsorakozott a két sereg.

Túlságosan nagyok voltak. Itt minden túlságosan nagy volt. Itt voltak az öreg istenek: bőrük barna, mint a megszáradt gomba, rózsaszín, mint a nyers csirkehús, sárga, mint az őszi avar. Voltak közöttük őrültek és voltak közöttük normálisak. Árnyék felismerte őket. Találkozott már velük, vagy találkozott már hasonlókkal. Voltak ifritek és piskie-k, óriások és törpék. Látta a nőt, akivel Rhode Island elsötétített szobájában találkozott és látta a vonagló, zöld kígyókat a fején. Látta Mama-dzsit, akivel a körhintán találkozott, és Mama-dzsinek most vér csörgött a kezén és mosoly ragyogott az arcán. Ismerte mindannyiukat.

És az újakat is felismerte.

Volt itt valaki, aki valószínűleg vasúti mágnás lehetett, ódivatú öltönyt viselt meg óraláncot a mellényén. Valaha jobb napokat láthatott. Homlokán rángott egy izom.

Itt voltak a repülőgépek nagy, szürke istenei, a levegőnél nehezebb utazásról szőtt álmok egyenes ági leszármazottjai.

És nem hiányoztak az autók istenei sem: erőtől duzzadó, komoly arcú alakok, vér mocskolta be fekete kesztyűiket és krómszín fogukat — az aztékok óta nem hódoltak istennek annyi emberáldozattal, mint nekik. Még ők is feszengtek egy kicsit. Változik a világ.

Mások arcát elkenődött, izzó fénypontok maszatolták el: lágyan izzottak, mintha külön fény áradna belőlük.

Árnyék mindannyiukat sajnálta.

Az újak arrogánsak és pökhendiek voltak. Ez látszott rajtuk. De egy kicsit féltek.

Féltek, mert úgy érezték, ha nem tartanak lépést a változó világgal, ha nem bontják szét és nem építik újjá a maguk képére, az ő idejük is lejár.

Mindegyik sereg bátran nézett szembe a másikkal. Mindig a másik csapatban voltak a démonok, a szörnyek, az örökre elátkozottak.

A kezdeti összecsapások már lezajlottak. Véresek voltak a sziklák.

Készültek az igazi csatára — az igazi háborúra. Most vagy soha, gondolta Árnyék. Ha most nem tesz semmit, túl késő lesz.

Amerikában minden egy örökkévalóságig tart — szólalt meg egy hang elméje leghátsó zugában. — Az 1950-es évek ezer évig kihúzták Tiéd a világ minden ideje.

Árnyék félig sétálva, félig óvatosan botladozva beballagott az aréna közepébe.

Érezte, hogy minden tekintet őt figyeli: szemek és olyasmik, amik nem szemek voltak. Megborzongott.

Jól csinálod — mondta a bölényember hangja.

Hogy a fenébe ne — gondolta Árnyék. — Ma reggel tértem vissza a halálból. Ezután minden csak gyerekjáték.

— Tudjátok — közölte könnyedén —, ez nem háború. Soha nem is szánták annak. És ha bárki is azt hiszi, hogy ez egy háború, akkor saját magát csapja be. — Mindkét oldalról zsémbes hangok mordultak. Nem lopta be magát a szívükbe.

— A túlélésünkért harcolunk! — bődült fel egy minotaurusz az aréna egyik oldalán.

— A létezésünkért harcolunk! — kiáltotta egy száj a túloldalon lebegő csillogó füstoszlopban.

— Ez a föld nem isteneknek való — mondta Árnyék. Kezdésnek nem éppen egy Barátaim, rómaiak, honfitársaim, de azért megteszi. — Ezt valószínűleg mindannyian a saját károtokon tanultátok meg. A régi isteneket elfelejtik. Az újakat olyan gyorsan felkapják, mint amilyen hamar megszabadulnak tőlük, hogy helyet adjanak a még újabbaknak. Vagy elfelejtettek benneteket, vagy attól féltek, hogy elsorvadtok, vagy egyszerűen belefáradtatok abba, hogy az emberek szeszélyeitől függjön a létetek.

Ez alkalommal kevesebben morogtak. Ezzel egyetértettek. Most kell elmondania az igazat, amíg figyelnek rá.

— Volt egyszer egy isten, aki távoli földről érkezett ide, és ahogy egyre kevesebben hittek benne, úgy csökkent az ereje és a befolyása is. Ez az isten a neki áldozott halállal táplálkozott, különösen a háborúval. A csatamezőn elesetteket mind neki ajánlották — és az Óvilágban egész csatamezők biztosították a hatalmát és a fennmaradását.

— De megöregedett. Szélhámosként tengette az életét. Összedolgozott a panteonja másik istenével, aki a káoszból és a hazugságokból nyerte az erejét. Közös erővel fosztogatták a rászedhető embereket. Közös erővel kopasztották meg őket.

— Eközben valamikor — talán ötven, talán száz évvel ezelőtt — beindították a tervüket, amivel olyan energiatartalékot akartak felhalmozni, amiből mindketten új erőre kaphatnak. Amitől soha nem látott hatalomra tesznek szert. Hiszen mi lehetne hatalmasabb áldozat egy halott istenekkel borított csatamezőnél? A játékot úgy nevezték: „Harcoljatok csak egymással”.

— Világos?

— Ebben a csatában egyikőtök sem nyerhet vagy veszíthet. Neki… vagy nekik… lényegtelen, ki győz. Csak az számít, hogy elég sokan meghaljanak. Minden csatában elhullott isten erőt ad neki. Minden halott őt táplálja. Értitek?

Dübörgő zaj hallatszott, mint amikor valami hatalmas dolog lángra kap. Árnyék a hang irányába pillantott. Roppant termetű férfi állt ott, bőre mély mahagónibarna, felsőteste meztelen volt, fején cilindert hordott, szája sarkába kackiásan billegett egy meggyújtott szivar, hangja mély volt, akár a sír. És Samedi báró így szólt:

— Oké. De Odin. Meghalt. A tárgyaláson. A faszfejek megölték. Meghalt. Tudom, mi az a halál. Engem ezzel nem lehet átverni.

— Nyilvánvalóan — mondta Árnyék. — Valóban meg kellett halnia. Feláldozta az anyagi testét, hogy kirobbantsa ezt a háborút. A csata után úgyis hatalmasabb lett volna, mint valaha.

— Ki vagy te? — kiáltotta valaki.

— Én… a fia voltam… vagyok.

— De Világ úr azt mondta… — kezdte az egyik új isten — mosolya és villódzó szikrái miatt Árnyék gyanította, hogy valamelyik kábítószer lehet.

— Nincsen semmilyen Világ úr. Soha nem létezett ilyen személy. Ő volt az egyik szemétláda, aki megpróbált erőre kapni a káoszból, amit teremtett.

Hittek neki, és látta a fájdalmat a szemükben. Árnyék megcsóválta a fejét.

— Tudjátok — mondta —, azt hiszem, inkább vagyok ember, mint isten. Nekünk nincsen szükségünk rá, hogy higgyenek bennünk. Mi csak élünk, mindentől függetlenül.

Csend támadt a magasban, a hegytetőn.

Aztán eget rengető zajjal megreccsent az égre fagyott villámnyaláb és sötétség borult a tájra.

A legtöbben világítottak a sötétben.

Árnyék nem tudta, most mi lesz: vitatkozni fognak vele, megtámadják, megpróbálják megölni? Válaszra várt.

Aztán észrevette, hogy kezdenek kihunyni a fények. Az istenek távoztak, először maroknyian, aztán tucatnyian, majd százasával.

Rotweiler méretű pók iparkodott felé nehézkes léptekkel, hét lábon, pontszemei halvány fénnyel világítottak.

Árnyék nem mozdult, bár kissé felkavarodott a gyomra. Amikor a pók a közelébe ért, megszólalt, Nancy úr hangján.

— Jó munka volt. Büszke vagyok rád. Jól csináltad, kölyök.

— Köszönöm — mondta Árnyék.

— Ideje visszavinnünk. Ha sokáig maradsz itt, neked annyi. — A pók egyik barna szőrrel borított lába megérintette Árnyék vállát…

…és a túloldalon, a Hét Állam Udvarában Nancy úr felköhögött. Jobb keze Árnyék vállán pihent. Elállt az eső. Nancy az oldalára szorította a bal kezét, mintha fájdalmai lennének. Árnyék megkérdezte, minden rendben van-e.

— Kemény vagyok, mint egy vén szeg — mondta Nancy úr. — Keményebb. — A hangja nem volt valami boldog. Úgy beszélt, mint egy öregember, akinek nagyon fáj valamije.

Rajtuk kívül több tucatnyian voltak még itt, ácsorogtak vagy a padokon ültek. Néhányan rettenetes állapotban voltak.

Dél felől kelepelő zaj közeledett. Árnyék Nancy úrra nézett.

— Helikopterek?

Nancy úr bólintott.

— Nem kell aggódnod. Már nem. Kitakarítanak és távoznak.

— Értettem.

Árnyék tudta, hogy mielőtt mindent eltakarítanának, neki még el kell intéznie valamit. Kért egy zseblámpát egy őszülő férfitól, aki úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas tévébemondó, és nekiállt a kutatásnak.

Laurára az egyik barlang mellékfolyosóján talált rá, a hófehérkés diorámából nyíló törpebányában. A padló ragacsos volt a vértől. Laura az oldalán hevert — Loki lökhette oda, miután mindkettőjükből kitépte a lándzsát.

Laura egyik kezét a mellére szorította. Borzasztóan sebezhetőnek látszott. Halottnak tűnt, de ezt Árnyéknak már majdnem sikerült megszoknia.

Lekuporodott Laura mellé, végigsimított az arcán és a nevén szólította. Laura kinyitotta a szemét, felemelte a fejét és úgy fordult, hogy lássa Árnyékot.

— Szia, kutyuskám — mondta. Erőtlen hangon beszélt.

— Szia, Laura. Mi történt?

— Semmi — mondta a nő. — Csak olyan izé. Győztek?

— Félbeszakítottam a csatát.

— Az én okos kutyuskám — mondta a nő. — Az a férfi, Világ úr, azt mondta, hogy egy faággal fogja kiszúrni a szemedet. Egyáltalán nem volt szimpatikus.

— Meghalt. Megölted, édesem.

A nő bólintott.

— Az jó — mondta.

Laura lehunyta a szemét. Árnyék megfogta jéghideg kezét, és nem is eresztette el. Egy idő múlva Laura kinyitotta a szemét.

— Rájöttél, hogyan tudnál visszahozni a halálból? — kérdezte.

— Azt hiszem — válaszolta a férfi. — Egy módszert legalábbis ismerek.

— Az jó. — Laura hideg ujjai megszorították Árnyék kezét. Aztán azt mondta: — És az ellenkezője? Azzal mi van?

— Az ellenkezőjével?

— Igen — suttogta a nő. — Azt hiszem, kiérdemeltem.

— Ezt nem akarom megtenni.

Laura nem szólt semmit. Csak várt. Árnyék végül így szólt:

— Oké. — Kihúzta a kezét a női ujjai közül, és a nyakához nyúlt.

— Micsoda férjem van nekem! — szólt a nő. Büszkén mondta.

— Szeretlek, kicsim — mondta Árnyék.

— Szeretlek, kutyuskám — suttogta a nő.

Árnyék megmarkolta a Laura nyakában lógó aranymedált. Keményen megrántotta a láncot és az könnyedén elszakadt. Aztán a hüvelykje és a mutatóujja közé fogta a pénzt, ráfújt, majd kinyitotta a kezét.

A pénz eltűnt.

Laura szeme nyitva volt, de meg sem rebbent.

És akkor Árnyék lehajolt, gyengéden arcon csókolta, de Laura nem mozdult. Árnyék nem is számított rá. Aztán felállt és kisétált a barlangból. Sokáig nézte az éjszakát.

A vihar messze járt. A levegő friss volt és tiszta, és megint új.

Egy dologban biztos volt: holnap átkozottul gyönyörű napjuk lesz.