Amerikai istenek

ELSŐ FEJEZET

Árnyék három évet húzott le a börtönben. Kellően nagydarab volt, és eléggé „ne baszakodjatok velem” arccal nézett a világba ahhoz, hogy a legnagyobb problémája az legyen, mihez kezdjen rengeteg szabad idejével. Így hát sokat súlyzózott, bűvésztrükköket tanult egy pénzérmével, és sokat gondolkodott azon, mennyire szereti a feleségét.

A börtönbüntetésben a legjobb dolog — Árnyék véleménye szerint talán az egyetlen jó dolog — a megkönnyebbülés érzése. Az érzés, hogy a lehető legmélyebbre zuhant, — és ennél mélyebbre már nem fog. Nem aggódott, hogy el fogják kapni, mert már elkapták. Többé nem félt attól, mi fog történni holnap, mert az már tegnap megtörtént.

Árnyék arra a következtetésre jutott, nem számít, elkövetted-e azt, amiért elítéltek. Tapasztalatai szerint a börtönben mindenki neheztelt valamiért: mindig akadt egy apróság, amit a hatóságok elrontottak, valami, amit a nyakadba varrtak, pedig el sem követted — vagy nem pontosan úgy csináltad, mint azt ők kívánták. Egyetlen dolog számított csupán — az, hogy elkaptak.

Erre az első néhány napban rájött, amikor a helyi szlengtől kezdve a pocsék kajáig még minden teljesen új volt. A rácsok közötti élet nyomorúságos, bőr alá kúszó iszonyata ellenére megkönnyebbültebben lélegzett.

Árnyék megpróbált keveset beszélgetni. Valamikor a második éve közepén említhette meg elméletét cellatársának, Low Key Lyesmithnek.

Low Key, a minnesotai szélhámos felvillantotta sebhelyes mosolyát.

— Egen — mondta. — Ez így igaz. Még jobb, ha halálra ítéltek. Akkor aztán eszedbe jut az összes vicc azokról a tagokról, akik lerúgták a csizmájukat, amikor a nyakukba vetették a hurkot, mert a cimboráik mindig azt mondogatták nekik, figyeljetek, csizmában fogtok meghalni.

— És ez vicces? — kérdezte Árnyék.

— Frankón. Akasztófahumor. Jobbat nem is találsz.

— Mikor akasztottak utoljára embert ebben az államban? — kérdezte Árnyék.

— Honnan a pokolból tudjam? — Lyesmith örökké rendkívül rövidre nyírta a haját. Kilátszott alóla a fejbőre. — De mondok én neked valamit. Ez az ország megindult a pokol felé, amikor felhagytak az akasztással. Nem alkudozhatsz többé az életedért. Nem gyűjthetsz földet az akasztófa alól.

Árnyék vállat vont. Ő semmi romantikusat nem talált a halálbüntetésben.

Ha nem ítéltek halálra, gondolta végül, akkor a börtön legjobb esetben csak időlegesen szakít ki az életből, két okból. Először is: az élet visszaszivárog a börtönbe. Mindig vannak helyek, ahová még lehet süllyedni. Az élet megy tovább. Másodszor: ha elég ideig vársz, egy napon ki fognak engedni.

Ez a pillanat kezdetben túl messze volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon rá. Aztán távoli reménysugárrá vált, és Árnyék megtanulta, hogyan mondogassa magának, hogy „Ez is elmúlik egyszer”, amikor a nyakába szakadt a börtön összes szarsága, ami errefelé gyakran megesik. Egy napon kinyílik a mágikus ajtó és kisétál rajta. Ezért sorban húzogatta ki a napokat az Észak-Amerika énekesmadarait ábrázoló naptárban — ez volt az egyetlen naptár, amit a börtönraktárban kapni lehetett —, és lement a nap, de nem látta, majd feljött a nap, és azt sem látta. Érmetrükköket tanult egy könyvből, amit a börtönkönyvtár sivár pusztaságában talált; súlyzózott; és gondolatban listát készített arról, mit fog csinálni, ha kiszabadul.

Árnyék listája egyre rövidebb lett. Két év múlva mindössze három dologból állt.

Először is megfürdik. Hosszú ideig, eltökélten áztatja majd magát, fürdőkádban, habfürdő pamacsai között. Talán újságot is olvas közben, talán nem. Az egyik nap így gondolta, a másik nap meg amúgy. Másodszor: szárazra törli magát és felvesz egy köpenyt. Talán egy papucsot is. A papucs, mint ötlet, tetszett neki. Ha dohányos lenne, addigra már elszívott volna egy pipát, de nem dohányzott. Felkapja a feleségét, átöleli („Kutyuskám” — sikkantja a felesége megjátszott rémülettel és valódi élvezettel —, „mit csinálsz?”). Beviszi a hálószobába, és becsukja az ajtót. Ha megéheznek, rendelnek pizzát.

A harmadik dolog: miután előbújnak a hálószobából, mondjuk úgy néhány nap múlva, onnantól fogva meghúzza magát, és soha többé nem kerül zűrbe.

— És akkor boldog lennél? — kérdezte Low Key. Aznap a műhelyben dolgoztak, madáretetőket készítettek, ami csak árnyalatnyival volt érdekesebb, mintha rendszámtáblákba ütötték volna bele a számokat.

— Ne nevezz boldognak senkit — mondta Árnyék —, amíg meg nem halt.

— Hérodotosz — mondta Low Key. — Hé. Tanulsz.

— Ki a faszom az a Hérodotosz? — kérdezte a Jeges, aki egymáshoz nyomta a madáretető oldalait és továbbadta Árnyéknak, aki szorosan összecsavarozta az egészet.

— Egy halott görög — mondta Árnyék.

— A legutolsó barátnőm görög volt — mondta a Jeges. — Hogy a családja milyen szarságokat meg nem evett. El se hinnétek. Levélbe csavart rizst. Meg egy csomó hasonló szart.

A Jeges akkora volt, mint egy kólaautomata, és ugyanolyan felépítésű, kék szemekkel és annyira szőke hajjal, hogy majdnem fehérnek látszott. Péppé vert egy fickót, aki elkövette azt a hibát, hogy letapizta a Jeges barátnőjét a bárban, ahol a nő táncolt, a Jeges pedig kidobóként dolgozott. A fickó haverjai kihívták a rendőröket, akik letartóztatták a Jegest, és lefuttatták az adatait a számítógépen, és kiderült, hogy tizennyolc hónappal ezelőtt lelépett a munkaszolgálatról a felfüggesztett börtönbüntetése közben.

— Miért, mit kellett volna tennem? — kérdezte a Jeges megbántva, amikor elmesélte Árnyéknak az egész szomorú történetet. — Megmondtam neki, hogy a csaj a barátnőm. Hagynom kellett volna, hogy ilyen pofátlanul viselkedjen velem? He? Figyelj, össze-vissza fogdosta!

Árnyék annyit mondott:

— Te tudod — és ennyiben hagyta a dolgot. Egyet korán megtanult, a börtönben egyedül töltöd le a büntetésedet. Senkinek sem segíthetsz benne.

Húzd meg magad. Csináld végig egyedül.

Néhány hónappal korábban Lyesmith kölcsönadta Árnyéknak Hérodotosz történeteinek kopott, puhafedeles kiadását.

— Nem unalmas. Király — mondta, amikor Árnyék közölte, hogy ő nem olvas könyveket. — Olvasd csak el, aztán te is azt mondod, király.

Árnyék elfintorodott, de olvasni kezdett, és akarata ellenére horogra akadt.

— Görögök — mondta a Jeges undorodva. — Még csak nem is igaz, amit állítanak róluk. Egyszer megpróbáltam a csajommal a fenekébe, hát majdnem kikaparta a szememet.

Az egyik nap Lyesmitht minden figyelmeztetés nélkül átszállították. Árnyékra hagyta a könyvét. A lapok között egy ötcentes lapult. A pénzt biztosan becsempészték: ha kiélezted a falon, a bunyóban felhasíthattad vele az ellenfeled arcát. Árnyéknak nem kellett fegyver; csak szeretett volna kezdeni valamit a kezével.

Árnyék nem volt babonás. Nem hitt semmiben, amit a saját szemével nem látott. De azokban az utolsó hetekben mégis úgy érezte, hogy a börtön felett a katasztrófa viharfelhői gyülekeznek, pontosan úgy, mint a rablás előtt. Gyomra helyén mintha hatalmas üreg tátongott volna, és azt mondogatta magában, biztosan csak fél visszatérni a külvilágba. De nem volt benne biztos. Sokkal paranoiásabb volt az átlagosnál, és ami a börtönben átlagos, az sok, a paranoia pedig a túlélés eszköze. Árnyék még csendesebb, még árnyékszerűbb lett, mint azelőtt. Azon kapta magát, hogy az őrök meg a többi rab testbeszédét figyeli, hátha talál egy nyomot, ami elárulná, miféle rossz dolog fog történni, mert abban biztos volt, hogy valami történni fog.

Egy hónappal a szabadulása előtt Árnyék egy jéghideg irodában ült, szemben egy alacsony férfival, akinek borvörös anyajegy virított a homlokán. Az íróasztal két szemközti oldalán ültek; a férfi előtt Árnyék dossziéja hevert kinyitva, és egy golyóstollat szorongatott a kezében. A toll vége alaposan meg volt rágcsálva.

— Fázol, Árnyék?

— Igen — mondta Árnyék. — Egy kicsit.

A férfi vállat vont.

— Ilyen a rendszer — mondta. — A kazánokat csak december elsején kapcsolják be. Aztán március elsején leállnak. Nem én találtam ki. — Mutatóujjával végigsimított a dosszié fedőlapjának belsejére gemkapcsozott papírlapon. — Harminckét éves vagy?

— Igen, uram.

— Fiatalabbnak látszol.

— Az egészséges életmód.

— Itt azt írják, kitűnő magaviseletet tanúsítottál.

— Megtanultam a leckét, uram.

— Valóban? — Átható pillantással Árnyékra nézett, homlokán lejjebb csúszott az anyajegy. Árnyék arra gondolt, esetleg elmesélhetné neki néhány elméletét a börtönökről, de nem szólt. Inkább bólintott, és arra koncentrált, hogy kellően bűntudatosnak látsszon.

— Itt azt írják, van feleséged, Árnyék.

— Laurának hívják.

— És hogy jöttök ki egymással?

— Elég jól. Amikor tudott, meglátogatott — nagyon messze lakik. Levelezünk, meg felhívom, amikor csak tudom.

— Mivel foglalkozik a feleséged?

— Utazási ügynök. Embereket küldözget a világ minden sarkába.

— Hogyan ismerkedtetek meg?

Árnyék nem bírt rájönni, miért kérdezik ezt tőle. Felmerült benne az ötlet, hogy közli a férfival, semmi köze hozzá, aztán azt mondta:

— A legjobb barátom feleségének a legjobb barátnője. Összehoztak nekünk egy randit, pedig nem is ismertük egymást. Bejött.

— És vár rád egy munkahely?

— Igen, uram. A barátom, Robbie, akit az előbb említettem, az Izomtanya tulajdonosa, ahol régebben edzőként dolgoztam. Azt mondja, a régi melóm csak rám vár.

A férfi felhúzta a szemöldökét.

— Valóban?

— Azt mondja, remek húzás lesz. Visszacsalogatok néhány régi kuncsaftot, és bejönnek a kemény legények is, akik még keményebbek akarnak lenni.

A férfi elégedettnek tűnt. A golyóstolla végét rágcsálta, aztán megfordította a lapot.

— Mit gondolsz a bűncselekményről, amit elkövettél?

Árnyék vállat vont.

— Ostoba voltam — mondta, és komolyan gondolta.

Az anyajegyes férfi sóhajtott. Bejelölt egy négyzetet a listáján. Aztán belelapozott Árnyék dossziéjába.

— Hogy jutsz haza? — kérdezte. — Busszal?

— Hazarepülök. Jó, ha az embernek utazási ügynök a felesége.

A férfi elfintorodott, és az anyajegy meggyűrődött a homlokán.

— Küldött jegyet?

— Nem volt rá szükség. Csak az igazoló kódot kaptam meg. Elektronikus jegy. Csak kimegyek a repülőtérre egy hónapon belül, igazolom magam, és már el is tűntem innen.

A férfi bólintott, még egy utolsó megjegyzést firkantott a lapra, aztán becsukta a dossziét és letette a golyóstollat. Sápadt keze úgy hevert a szürke irattartón, mint egy rózsaszín állat. Egymáshoz nyomta az ujjait, gúlát formázott belőlük, és vizenyősen ködös tekintete Árnyékra meredt.

— Szerencsés vagy — mondta. — Van valaki, akihez visszamehetsz, vár rád egy munkahely. Elfelejtheted ezt az egészet. Kapsz egy második esélyt. Használd ki.

Amikor Árnyék felállt, a férfi nem nyújtott kezet, és Árnyék nem is várt tőle ilyesmit.

Az utolsó hét volt a legrosszabb. Bizonyos tekintetben rosszabb volt, mint az előző három év együttvéve. Árnyék arra gondolt, hátha az időjárás miatt van az egész: nyomasztó, csendes és hideg idő volt. Mintha vihar közeledne, de nem akarna ideérni. Állandóan nyugtalan volt, gyomrát ideges görcs rántotta össze, mintha valami nagyon rossz dolog készülődne. A börtönudvaron viharos szél dühöngött. Árnyék néha úgy érezte, hó illatát sodorja magával.

Felhívta a feleségét és „R” beszélgetést kért. Tudta, hogy a telefontársaságok plusz három dollárt számolnak fel minden börtönből indított hívásért. Ezért olyan udvariasak a telefonközpontosok azokkal, akik a börtönből telefonálnak, gondolta Árnyék: tisztában vannak vele, hogy tőle kapják a fizetésüket.

— Furcsán érzem magam — mondta Laurának. Nem ezzel kezdte. Először azt mondta neki, hogy „Szeretlek”, mert jó dolog ilyesmit mondani, ha komolyan gondolod, és Árnyék komolyan gondolta.

— Szia — mondta Laura. — Én is szeretlek. Miért érzed magad furcsán?

— Nem tudom — felelte Árnyék. — Esetleg az idő teszi. Ha lezúdulna a vihar, talán minden rendben lenne.

— Itt szép idő van — mondta Laura. — Még nem hullott le az összes levél. Ha nem érkezik meg a vihar, te is megláthatod, amikor hazaérsz.

— Öt nap múlva — mondta Árnyék.

— Százhúsz óra, és itthon leszel — mondta a felesége.

— Minden rendben van veled? Semmi gond?

— Jól vagyok. Ma este meglátogatom Robbie-t. Meglepetésbulit kell szerveznünk a hazatérésed alkalmából.

— Meglepetésbuli?

— Persze. De nem tudsz róla semmit, igaz?

— Az égvilágon semmit.

— Ilyen egy jó férj — mondta Laura. Árnyék azon kapta magát, hogy mosolyog. Három éve börtönben ült, de a felesége még mindig meg tudta nevettetni.

— Szeretlek, kicsim — mondta.

— Szeretlek, kutyuskám — mondta Laura.

Árnyék letette a telefont.

Amikor összeházasodtak, Laura elmesélte, hogy szeretett volna egy kiskutyát, de a főbérlő azt mondta, a bérleti szerződés szerint nem tarthatnak állatot a lakásban. „Hé” — mondta akkor Árnyék. — „Majd leszek én a kiskutyád. Csak mondd, mit akarsz. Rágcsáljam meg a papucsodat? Piszkítsak a konyhapadlóra? Nyaljam meg az orrodat? Szimatolgassam a lábad közét? Lefogadom, nincs olyan dolog, amit ne tudnék egy kutya után csinálni.” — Aztán könnyedén felkapta a feleségét, mintha nem lenne nehezebb egy tollpihénél, és elkezdte nyalogatni az orrát, miközben Laura kuncogott meg sikítozott, aztán bevitte a hálószobába.

Az étkezőben Sam Fetisher sompolygott Árnyék mellé, és rámosolygott, közszemlére téve öreg fogait. Leült a szomszédos székre, és nekilátott a sajtos makaróninak.

— Beszélnünk kell — mondta Sam Fetisher.

Az egyik legfeketébb ember volt, akit Árnyék valaha látott. Talán hatvanéves lehetett. Talán nyolcvan. Viszont Árnyék találkozott már olyan harmincéves drogfüggőkkel, akik öregebbnek látszottak, mint Sam Fetisher.

— Mm? — kérdezte Árnyék.

— Közeledik a vihar — mondta Sam.

— Én is érzem — mondta Árnyék. — Úgy tűnik, hamarosan havazni kezd.

— Én nem ilyen viharról beszélek. Ennél nagyobb vihar közeledik. Én mondom neked, fiacskám, ha ideér, jobb neked, ha idebent vagy, mint ha az utcán kóricálnál.

— Letöltöttem a büntetésemet — mondta Árnyék. — Pénteken elhúzok innen.

Sam Fetisher Árnyékra meredt.

— Hová valósi vagy? — kérdezte.

— Eagle Point, Indiana.

— Hazudós kis pöcs — mondta Sam Fetisher. — Úgy értettem, eredetileg. Honnan származik a családod?

— Chicagóból — mondta Árnyék. Az édesanyja leánykorában Chicagóban élt, és ott is halt meg, nagyon régen.

— Ahogy mondom. Nagy vihar közeledik. Jobb lesz, ha meghúzod magad, Árnyék fiam. Olyan ez… hogy hívják azt, amin a kontinensek mennek körbe-körbe? Valami lemezek, nem?

— Tektonikus lemezek? — tippelt Árnyék.

— Az. Tektonikus lemezek. Olyan ez, mint amikor útnak indulnak, és Észak-Amerika belecsúszik Dél-Amerikába. Nem túl okos ötlet közéjük szorulni. Vágod, amit mondok?

— Véletlenül sem.

A férfi lassan lehunyta egyik barna szemét.

— A francba, nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek — mondta Sam Fetisher, és nagy kupac remegő, narancsízű zselét lapátolt a szájába.

— Nem mondom.

Árnyék a fél éjszakát álmatlanul töltötte, az ébrenlét meg az álom határán hánykolódva, és azt hallgatta, hogyan horkol és nyög az új cellatársa az alsó priccsen. Néhány zárkával odébb egy férfi nyöszörgött, üvöltött és zokogott, mint egy állat; valaki néha ráordított, hogy fogja már be a kibaszott száját. Árnyék megpróbált nem odafigyelni. Hagyta, hadd csorogjanak végig a testén az üres percek, magányosan és lassan.

Még két nap. Az utolsó negyvennyolc óra zabpehellyel és börtönkávéval kezdődött, meg egy Wilson nevű őrrel, aki a kelleténél keményebben paskolta meg Árnyék vállát, és azt mondta neki:

— Árnyék? Erre gyere.

Árnyék gyors ellenőrzést tartott. A lelkiismerete tiszta volt, ami börtönbéli tapasztalatai szerint még nem jelentette azt, hogy nem ül nyakig a szarban. A két férfi nagyjából egymás mellett lépkedett, lépteik zaját visszaverte a fém és a beton.

Árnyék a félelem ízét érezte a torkában, és az keserű volt, mint az állott kávé. Most fog lesújtani rá a rossz dolog…

Agya hátsó sarkában halk hang szólalt meg, azt suttogta, még egy évet hozzácsapnak a büntetéséhez, magánzárkába küldik, levágják a kezét, levágják a fejét. Azzal nyugtatta magát, hogy ez ostobaság, de a szíve úgy vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasából.

— Nem értelek, Árnyék — mondta Wilson, miközben mentek.

— Mit nem ért, uram?

— Téged. Baszottul csendes vagy. Túl udvarias. Úgy várakozol, mint a régi rabok, de hány éves vagy? Huszonöt? Huszonnyolc?

— Harminckettő, uram.

— És miféle vagy? Latino? Cigány?

— Nem tudok róla, uram. Talán.

— Vagy akad benned egy kis nigger beütés. Van nigger beütésed, Árnyék?

— Lehetséges, uram. — Árnyék mereven kihúzta magát, egyenesen előre nézett, és minden erejével megpróbálta megakadályozni, hogy ez az alak felhúzza.

— Tényleg? Hát, én csak annyit tudok, hogy rohadtul fosok tőled. — Wilsonnak homokszín haja, homokszín arca és homokszín mosolya volt.

— Hamarosan itt hagysz minket.

— Remélem, uram.

Több biztonsági ellenőrzésen is áthaladtak. Wilson minden alkalommal igazolta magát. Felmentek egy lépcsőn, és megálltak a börtönigazgató irodája előtt. Az ajtón fekete betűkkel az igazgató neve díszelgett — G. Patterson —, az ajtó mellé pedig kisméretű jelzőlámpát szereltek.

A felső lámpa vörösen világított.

Wilson megnyomott egy gombot a lámpa alatt.

Néhány percig csendben ácsorogtak ott. Árnyék megpróbálta elhitetni magával, hogy minden rendben van, hogy péntek reggel a repülőn ül és Eagle Point felé repül majd, de ezt maga sem hitte.

A vörös lámpa kihunyt, felvillant alatta a zöld, és Wilson kinyitotta az ajtót. Bementek.

Az elmúlt három évben Árnyék többször látta az igazgatót. Egyszer körbevezetett egy politikust. Egyszer lezárták a börtönt, a foglyok százasával felsorakoztak az igazgató előtt, aki elmondta nekik, hogy az intézmény túlzsúfolt, és mivel ez a jövőben sem lesz másképpen, jobb lesz, ha hozzászoknak.

Közelről Patterson rosszabbul festett. Ovális arca volt, ősz haját katonásan sörtére vágatta. Old Spice illata terjengett körülötte. A háta mögött egy könyvespolc látszott és mindegyik könyv címében szerepelt a börtön szó; íróasztala makulátlanul tiszta volt, a telefont és egy letéphető lapú Gary Larson-naptárt leszámítva üres. Jobb fülében hallókészüléket viselt.

— Üljön le, kérem.

Árnyék leült. Wilson a háta mögé állt.

Az igazgató kihúzta az egyik fiókot, elővett egy irattartót és az asztalra tette.

— Itt azt írják, hat év börtönbüntetést kapott súlyos, sorozatban elkövetett testi sértés miatt. Ebből három évet letöltött. Pénteken kellett volna szabadon engednünk.

Kellett volna? Árnyék gyomra bukfencet vetett. Megpróbálta kitalálni, hány évet kell még letöltenie — még egyet? Kettőt? Mind a hármat? De csak annyit mondott: „Igen, uram.”

Az igazgató megnyalta az ajkát.

— Hogy mondta?

— Azt mondtam, „Igen, uram.”

— Árnyék, még ma délután elmehet. Néhány nappal korábban szabadul. — Árnyék bólintott, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az igazgató lenézett az asztalán heverő papírlapra. — Ez az Eagle Point-i Johnson Memorial kórházból érkezett… A feleségéről van szó. Ma hajnalban meghalt. Autóbaleset. Sajnálom.

Árnyék megint bólintott.

Wilson visszakísérte a cellájába, és nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót és beengedte Árnyékot. Aztán azt mondta:

— Egy jó hír meg egy rossz, nem igaz? A jó hír, hogy korábban szabadulsz, a rossz meg az, hogy a feleséged meghalt. — Felnevetett, mintha ez annyira mulatságos lenne.

Árnyék nem szólt semmit.

Zsibbadtan összecsomagolt, a legtöbb holmiját itt hagyta. Maradt Low Key Hérodotosza, meg a könyv az érmetrükkökkel, és pillanatnyi habozás után lemondott az üres fémkorongokról, amelyeket a műhelyből csempészett ki, hogy legyen mivel gyakorolnia. Odakint is lesznek érmék, igazi pénzek. Megborotválkozott. Felvette a civil ruháját. Kisétált az ajtókon, egyiken a másik után, és tudta, hogy soha többé nem kell ezt az utat megtennie visszafelé, és úgy érezte, teljesen üres lett belül.

A szürke égből zuhogni kezdett az eső, a jéghideg eső. Fagyos szilánkok martak az arcába, és az eső eláztatta vékony dzsekijét, miközben a sárga egykori iskolabusz felé sétáltak, ami majd elviszi őket a legközelebbi városba.

Mire elértek a buszhoz, teljesen átáztak. Nyolcan távoztak. Ezerötszázan odabent maradtak. Árnyék leült az ülésre és addig vacogott, amíg be nem kapcsolták a fűtést, és megpróbálta kitalálni, mihez kezdjen most, hová menjen.

Szellemképek nyüzsögtek a fejében, semmi sem tartotta vissza őket. Képzeletben egy másik börtönből szabadult, sok-sok idővel ezelőtt.

Nagyon sokáig raboskodott egy koromsötét szobában: szakálla torzonborz volt, haja csomókban állt. Az őrök végigkísérték egy szürke kövekből rakott folyosón, ki egy térre, ami tömve volt mindenféle színes dolgokkal, emberekkel és tárgyakkal. Vásárnap volt, és elkábította a lárma meg a színek kavalkádja, hunyorogva bámulta a teret betöltő napfényt, sós-nedves levegő meg a piacon árult mindenféle finomság illata csapott az orrába, és bal oldalán napfény csillant a vízen…

A busz zötykölődve megállt a piros lámpánál.

A szél üvöltve keringett körülötte, az ablaktörlők nehézkesen vonszolták magukat az üvegen, vörös és sárga neonfoltokká mázolták szét a város látképét. Kora délután volt, de az ablakon túl mintha éjszaka lett volna.

— A francba — szólalt meg a háta mögött ülő fickó, aki letörölte az üvegről a párát és szemügyre vett egy ázott alakot, aki elsietett mellettük a járdán. — Ott egy punci.

Árnyék nyelt egyet. Most jutott eszébe, hogy még nem is sírt — ami azt illeti, nem érzett semmit. Se könnyek. Se szomorúság. Semmi.

Eszébe jutott egy Johnnie Larch nevű fickó, akivel egy cellában lakott, amikor lecsukták; ő mesélte Árnyéknak, hogyan került ki öt év után a rácsok mögül, a zsebében száz dollárral meg egy repülőjeggyel Seattle-be, ahol a nővére élt.

Johnnie Larch elment a repülőtérre, átnyújtotta a jegyét a pult mögött ülő nőnek, és a nő elkérte a jogosítványát.

Johnnie megmutatta neki. A jogosítvány néhány évvel azelőtt lejárt. A nő közölte vele, hogy ezzel nem igazolhatja a személyazonosságát. Johnnie erre azt mondta, hogy jogosítványnak ugyan nem megfelelő, de a pokolba is, a személyazonosságát tökéletesen képes vele bizonyítani, és a rohadt életbe, mit gondol, ki lehet ő, ha nem saját maga?

A nő azt mondta, hálás lenne, ha Johnnie nem ordítana.

Johnnie azt felelte, ide azzal a kibaszott beszállókártyával, vagy nagyon megbánja, és senki sem viselkedhet vele ilyen tiszteletlenül. A börtönben senki sem hagyja, hogy tiszteletlenül bánjanak vele.

Ekkor a nő megnyomott egy gombot, mire pár pillanattal később megjelentek a biztonságiak és megpróbálták rábeszélni Johnnie Larchet, hogy csendben hagyja el az épületet, de ő nem kívánt távozni és sor került némi civódásra is.

Az ügy vége az lett, hogy Johnnie Larch nem jutott el Seattle-be, mert a következő néhány napot a város kocsmáiban töltötte, és miután elköltötte a száz dollárját, egy játékpisztollyal megpróbált kirabolni egy benzinkutat, hogy finanszírozni tudja a további ivászatot, és végül a rendőrség elkapta, amiért közterületen vizelt. Nagyon hamar visszakerült a börtönbe, ahol nekiállt letölteni büntetése fennmaradó részét, plusz amit a benzinkút miatt kapott.

És a történet tanulsága, Johnnie Larch szerint, a következő: ne szarakodj azokkal, akik a repülőtéren dolgoznak.

— Biztos vagy benne, hogy nem azt akartad mondani. „Az elkülönített közösségekben, például a börtönben elsajátított viselkedésforma nem működik, sőt káros is lehet, ha az adott közösségen kívül próbálkoznak meg vele?” — kérdezte Árnyék, miután Johnnie Larch elmesélte neki a történetet.

— Nem. Hallgass rám, öregem, én mondom neked — felelte Johnnie Larch —, ne szarakodj azokkal a ringyókkal a repülőtéren.

Árnyék halványan elmosolyodott az emléken. Az ő jogosítványa csak néhány hónap múlva jár le.

— Pályaudvar! Mindenki kifelé!

Az épület vizelettől és poshadt sörtől bűzlött. Árnyék bekászálódott egy taxiba, és megkérte a sofőrt, vigye ki a repülőtérre. Hozzátette, hogy öt dollárral többet fizet, ha ez csendben megoldható. Az út húsz percig tartott és a sofőr meg sem szólalt közben.

Aztán Árnyék végigbotorkált a fényesen kivilágított reptéri csarnokon. Aggasztotta ez az egész dolog az elektronikus jeggyel. Azt tudta, hogy a pénteki járatra van jegye, de azt már nem, vajon aznap is felhasználhatja-e. Árnyék számára minden elektronikus dolog alapvetően mágikusnak tűnt, ami bármelyik pillanatban köddé válhat.

De még megvolt a tárcája, amit három év után visszakapott, benne néhány lejárt hitelkártyával meg egy Visa-kártyával, ami — mint azt örömmel felfedezte — csak január végén jár majd le. Volt egy helyfoglalása. És rájött, hogy biztosan tudja, minden rendben lesz, ha egyszer hazaér. Laurának sincsen semmi baja. Talán az egészet csak kitalálták, ráfogták valamire azt, hogy néhány nappal korábban szabadulhatott. Vagy talán az egész nem több egyszerű félreértésnél: egy másik Laura Moon testét cibálták elő az autópályán heverő roncsok alól.

A repülőtér üvegfalain túl villám lobbant. Árnyékban tudatosult, hogy lélegzetét visszafojtva vár valamire. A mennydörgés távoli robajára. Kieresztette a levegőt.

A pult túloldaláról fáradt, fehér nő bámult rá.

— Helló — mondta Árnyék. Te vagy az első idegen nő, akivel három év óta először személyesen beszélek. — Van egy elektronikus jegyem. Pénteken utaztam volna, de ma kell indulnom. Haláleset történt a családban.

— Mmm. Részvétem. — A nő kopogott valamit a billentyűzeten, a monitorra meredt, megint beütött valamit. — Nem gond. Áttettem magát a három óra harmincasra. Lehet, hogy a gép késni fog a vihar miatt, ezért figyelje a kiírásokat. Van poggyásza?

Árnyék felmutatta a válltáskáját.

— Ezt nem kell bemutatnom, igaz?

— Nem — mondta a nő. — Rendben van. Van valamilyen fényképes igazolványa?

Árnyék megmutatta a jogosítványát.

A repülőtér nem volt nagy de Árnyékot ámulatba ejtette a sétálgató — csak sétálgató — emberek látványa. Végignézte, ahogy nemtörődöm módon leteszik a bőröndjeiket a földre, hátsó zsebükbe gyömöszölik a pénztárcájukat, csak úgy a szék alá tolják a kézitáskájukat. Ekkor tudatosult benne, hogy kiszabadult a börtönből.

Harminc perc volt hátra a beszállásig. Vett magának egy szelet pizzát és megégette a száját a forró sajttal. Eltette a visszajárót, és a telefonokhoz sétált. Felhívta Robbie-t az Izomtanya számán, de üzenetrögzítő vette fel.

— Hé, Robbie — mondta Árnyék. — Úgy hallottam, Laura meghalt. Korábban kiengedtek. Megyek haza.

Aztán, mivel tapasztalatból tudta, hogy az emberek követnek el hibákat, felhívta a házukat, és meghallgatta Laura hangját.

— Szia — mondta Laura. — Nem vagyok itthon, vagy nem tudok a telefonhoz jönni. Hagyj üzenetet, majd visszahívlak. És legyen jó napod.

Árnyék nem tudta rávenni magát, hogy üzenetet hagyjon.

Egy műanyag széken üldögélt a kapu mellett, és olyan erővel szorította a táskáját, hogy megfájdult a keze.

Arra a pillanatra gondolt, amikor először meglátta Laurát. Akkoriban még a nevét sem tudta. Audrey Burton barátnője volt. Árnyék Robbie társaságában ücsörgött a Chi-Chi’s egyik boxában, amikor néhány lépéssel Audrey mögött felbukkant Laura, és Árnyék nem bírta levenni róla a szemét. Laurának hosszú, gesztenyebarna haja volt és olyan kék szeme, hogy először — tévesen — azt hitte, színezett kontaktlencsét visel. Laura szamócás daiquirit rendelt magának és addig erősködött, amíg Árnyék bele nem kóstolt, és Laura elégedetten kacagott.

Laura imádta, ha más is megkóstolta azt, amit ő.

Árnyék aznap éjjel jóéjt-csókot adott neki, és olyan íze volt, mint a szamócás daiquirinek, és soha többé nem akart megcsókolni senki mást.

Egy női hang bejelentette, hogy fel lehet szállni a gépre, és Árnyékot az elsők között szólították. Leghátul ült, a szomszéd ülés üresen maradt. Az eső megállás nélkül kopogott a gép burkolatán: azt képzelte, kisgyerekek hajigálják marokszámra a szárított borsót az égből.

Amikor a gép felszállt, álomba merült.

Sötét helyen állt, és annak a valaminek, ami őt bámulta, bölényfeje volt, a bozontos szőr csomói közül hatalmas, nedves szemek néztek rá. Teste egy férfi teste volt, olajosan csillogó és sima.

— Változások közelegnek — mondta a bölény, és a szája meg sem moccant. — Néhány döntést meg kell hozni.

Tűzfény villódzott a nedves barlangfalon.

— Hol vagyok? — kérdezte Árnyék.

— A földben és a föld alatt — mondta a bölényember. — Ott, ahol az elfeledettek várnak. — Szeme folyékony, fekete márvány volt, a hangja a világ alól dübörgött elő. A szaga ázott tehénére emlékeztetett.

— Higgyél — mondta a dübörgő hang. — Ha életben akarsz maradni, hinned kell.

— Miben? — kérdezte Árnyék. — Miben kellene hinnem?

A bölényember Árnyékra meredt és kiegyenesedett, hatalmasra nőtt és szeme megtelt tűzzel. Szóra nyitotta nyálhabos bölényszáját, és a szájában vörös fény világított, mert lángok lobogtak benne, lent, a föld alatt.

— Mindenben — bömbölte a bölényember.

A világ megbillent, megpördült, és Árnyék ismét a repülőgépen találta magát, de a billegés folytatódott. A gép elülső részén egy nő tessék-lássék felsikoltott. A repülő körül vakító villanásokkal villámok cikáztak. A hangszóróból a kapitány hangja hallatszott, és közölte velük, hogy megpróbálnak magasabbra emelkedni, hátha így eltávolodhatnak a vihartól.

A gép rázkódott és remegett, és Árnyék higgadtan, tompán arra gondolt, vajon meghal-e. Nem lehetetlen, gondolta, de valószínűtlen. Kibámult az ablakon, és azt nézte, hogyan borítják fénybe a látóhatárt a villámok.

Aztán ismét elszunnyadt, és azt álmodta, megint a börtönben van, és a menzasorban Low Key suttog a fülébe, valaki vérdíjat tűzött ki a fejére, mondja, de Árnyék nem bírt rájönni, ki és miért; és amikor felébredt, már leszálláshoz készülődtek.

Pislogva botorkált le a gépről, ki az ébrenlétbe.

A repülőterek rettenetesen egyformák, gondolta. Igazából nem számít, hol vagy mert egy repülőtéren vagy: csempék, felüljárók, vécék, kapuk meg újságosbódék meg neonfények. Ez a repülőtér olyan volt, mint egy repülőtér. Egyetlen gond akadt vele: nem ide indult. Ez túlságosan nagy volt, túl sok emberrel és túlságosan is sok kapuval.

— Elnézést, asszonyom!

A nő felpillantott és csiptetős írótáblája felett Árnyékra nézett.

— Igen?

— Melyik repülőtér ez?

A nő meglepetten meredt rá, mint aki megpróbál rájönni, vajon most szórakoznak-e vele, aztán azt mondta:

— St. Louis.

— Én azt hittem, ez a repülő Eagle Pointba tart.

— Így is volt. A vihar miatt átirányították ide. Nem jelentették be a gépen?

— Lehetséges. Elaludtam.

— A legjobb lesz, ha beszél azzal a férfival, ott, azzal a vörös kabátossal.

A férfi majdnem olyan magas volt, mint Árnyék, úgy nézett ki, mint egy családi vígjátéksorozat apafigurája a hetvenes évekből. Beütött valamit a billentyűzeten, aztán azt mondta Árnyéknak, rohanjon — rohanjon! — az egyik kapuhoz a repülőtér túlsó végében.

Árnyék átrohant a repülőtéren, de mire a kapuhoz ért, már bezárták. A táblaüvegen keresztül nézte a távolodó gépet.

Az információs pultnál ülő nő (alacsony, barna hajú, szemölccsel az orra bal oldalán) hosszan tárgyalt egy másik nővel, aztán telefonált („Nem, az nem indul. Most törölték.”), majd nyomtatott neki egy másik beszállókártyát.

— Ez egyenesen odáig megy — mondta Árnyéknak. — Előreszólunk a kapuhoz, hogy várják meg.

Árnyék úgy érezte magát, mint egy borsószem az itt-a-piros-hol-a-piros játékban vagy egy kártya az éppen megkevert pakliban. Ismét átrohant a repülőtéren, és majdnem ott kötött ki, ahonnan eredetileg elindult.

A kapuban álló férfi elvette a kártyáját.

— Már vártuk magát — közölte bizalmasan, miközben letépte a jegy perforált részét, amelyen az ülés száma — 17D — állt. Árnyék felsietett a gépre, és becsukták mögötte az ajtót.

Átsétált az első osztályon — mindössze négy első osztályú ülés volt a gépen, ebből hármat már elfoglaltak. A legelső sorban, az üres szék szomszédságában halvány színű öltönyt viselő, szakállas férfi ült, aki Árnyékra vigyorgott, aztán felemelte a kezét és megkocogtatta az óráját, amikor elsétált mellette.

Igen, tudom, miattam fogsz késni — gondolta Árnyék. — Ennél ne legyen nagyobb problémád.

Első pillantásra a gép majdnem teljesen megtelt, gondolta, miközben a hátsó sorok felé sétált. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen teljesen megtelt, és a 17D számmal jelölt széken egy középkorú asszony ült. Árnyék megmutatta neki a beszállókártya letépett részét és a nő megmutatta a sajátját: megegyeztek.

— Nem tudna helyet foglalni, kérem? — kérdezte az utaskísérő.

— Nem — felelte Árnyék —, attól tartok, nem.

Az utaskísérő csettintett a nyelvével, és megnézte a két egyforma jegyet, aztán visszakísérte a gép orrába, az első osztályra és az üres székre mutatott.

— Úgy tűnik, szerencsés napja van — mondta. — Hozhatok valami innivalót? Van még egy kis időnk, mielőtt felszállnánk. És biztos vagyok benne, hogy ezek után szüksége lenne egy italra.

— Egy sört kérek szépen — mondta Árnyék. — Mindegy, milyet.

Az utaskísérő távozott.

A szomszédos széken ülő, halvány öltönyt viselő férfi megkocogtatta a körmével az óráját. Fekete Rolex volt.

— Késett — mondta a férfi, és hatalmas vigyort villantott Árnyékra, amiben az égvilágon semmi melegség nem volt.

— Hogy mondta?

— Azt mondtam, késett.

Az utaskísérő visszatért, és átnyújtott Árnyéknak egy pohár sört. Árnyékban egy pillanatra felmerült, hátha őrült a fickó, aztán arra gondolt, biztosan a gépre utalt, aminek meg kellett várnia az utolsó utast.

— Sajnálom, ha miattam késik — mondta udvariasan. — Siet?

A gép eltolatott a kapu elől. Megjelent az utaskísérő és elvette Árnyék sörét.

A halvány öltönyt viselő férfi a kisasszonyra vigyorgott, és azt mondta:

— Ne aggódjon, majd szorosan tartom — és a nő nem vette el tőle a pohár Jack Danielst, bár elhaló hangon tiltakozott, hogy ezzel megsérti a repülőgépekre vonatkozó előírásokat („Hadd döntsem el ezt én magam, drágám.”)

— Jelen esetben az időnek természetesen döntő jelentősége van — mondta a férfi. — De nem. Pusztán azért aggódtam, hátha nem éri el a gépet.

— Ez igazán kedves öntől.

A repülőgép nyugtalanul, zúgó hajtóművekkel kuporgott a betonon, és alig várta, hogy felröppenhessen.

— Kedves ám a nyavalya — mondta a halvány öltönyös férfi. — Volna egy munkám a számodra, Árnyék.

Dübörgés. Az aprócska gép meglódult előre, és Árnyék beleszorult az ülésbe. Aztán felszálltak a levegőbe, és a repülőtér fényei kezdtek elmaradni alattuk.

Árnyék a mellette ülő férfira nézett.

Vöröses ősz haja volt; szakálla — alig több mint borosta — őszes vörös. Göröngyös, szögletes arca volt és sápadtszürke szeme. Öltönye méregdrágának tűnt, színe akár az olvadt vaníliafagylalté. Nyakkendője sötétszürke selyemből készült, ezüst nyakkendőtűje egy fát ábrázolt: törzzsel, ágakkal és hosszú gyökerekkel. Amikor felszálltak, végig a kezében tartotta a poharát, és egyetlen cseppet sem löttyintett ki.

— Nem akarod megkérdezni, miféle munkáról van szó? — kérdezte.

— Honnan tudja, ki vagyok?

A férfi kuncogott.

— Ó, nincs könnyebb dolog a világon, mint megtudni, ki hogyan nevezi magát. Egy kis sütnivaló, némi szerencse, kevéske memória. Kérdezd meg, miféle munkáról van szó.

— Nem — mondta Árnyék. Az utaskísérő hozott még egy pohár sört, és Árnyék belekortyolt.

— Miért nem?

— Hazamegyek. Vár rám egy munkahely. Nincs szükségem másik munkára.

A férfi heges arcán külsőre nem változott a mosoly, de most valóban meglepettnek tűnt.

— Nem vár rád otthon semmilyen munka — mondta. — Nem vár ott rád az égvilágon semmi. Én viszont teljesen törvényes megbízatást ajánlok neked — jó fizetéssel, korlátozott biztonsággal, kiemelkedő juttatásokkal. A pokolba is, ha elélsz addig, még talán a nyugdíjról is beszélhetünk. Mit gondolsz, szeretnél nyugdíjat kapni?

Árnyék azt mondta:

— Biztosan a táskámról olvasta le a nevemet.

A férfi nem szólt semmit.

— Bárki is legyen maga — mondta Árnyék —, nem tudhatta, hogy ezen a gépen leszek. Én magam sem tudtam, hogy ezen a gépen leszek, és ha a gépemet nem irányították volna át St. Louisba, nem is lennék itt. Szerintem maga egy egyszerű mókamester. Talán rosszban sántikál, nem tudom. De azt hiszem, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha itt befejezzük ezt a beszélgetést.

A férfi vállat vont.

Árnyék kézbe vette az ülés hátuljába csúsztatott képes újságot. Az aprócska gép rángatózva, ugrándozva hánykolódott az égen, így nehezebb volt koncentrálni. A szavak szappanbuborékokként sodródtak át a fején, ahogy elolvasta, már el is felejtette őket.

A szomszéd székben ülő férfi csendesen szopogatta a Jack Danielst. A szeme csukva volt.

Árnyék elolvasta a transzatlanti járatokon hallgatható zenecsatornák listáját, aztán megnézte a világtérképet, amelyen vörös vonalak jelölték, merre közlekednek a társaság repülői. Ezzel végzett is a magazinnal, és kelletlenül becsukta, majd visszacsúsztatta a zsebbe.

A férfi kinyitotta a szemét. Valami nincsen rendben a szemével, gondolta Árnyék. Az egyik sötétebb szürke volt, mint a másik. Árnyékra nézett.

— Mellesleg — mondta —, sajnálattal hallottam, ami a feleségeddel történt, Árnyék. Hatalmas veszteség.

Árnyék akkor majdnem megütötte. Ehelyett inkább mély levegőt vett. („Én szóltam, hogy ne bosszantsd fel azokat a ringyókat a repülőtéren” — szólalt meg Johnnie Larch az agya hátsó zugában — „különben olyan hamar visszapaterolják a seggedet a sittre, hogy köpni-nyelni nem lesz időd.”) Elszámolt ötig.

— Én is nagyon sajnálom — mondta.

A férfi megcsóválta a fejét.

— Bárcsak másképpen történt volna — mondta, és sóhajtott.

— Autóbalesetben halt meg — felelte Árnyék. — Vannak ennél rosszabb halálnemek is.

A férfi lassan ingatta a fejét. Árnyéknak egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi anyagtalan lenne, mintha a gép hirtelen sokkal valóságosabbá, szomszédja pedig valószerűtlenebbé vált volna.

— Árnyék — mondta. — Ez nem vicc. Ez nem trükk. Jobban megfizetlek, mint bárki más, akit találhatsz. Börtönviselt ember vagy. Senki sem fogja törni magát, hogy alkalmazzon téged.

— Tisztelt Fasz-se-tudja-kicsoda — mondta Árnyék, épp csak annyira hangosan, hogy a hajtómű lármáján túl is hallani lehessen —, nincsen annyi pénz a világon.

A vigyor még szélesebbé vált. Árnyéknak eszébe jutott egy dokumentumfilm a csimpánzokról. A műsor szerint egy majom csak azért mosolyog, hogy gyűlölete, indulata vagy félelme jeleként kimutassa a fogát. Ha egy csimpánz vigyorog, az fenyegetésnek számít.

— Dolgozz nekem. A munka természetesen nem mentes némi kockázattól, de ha túléled, bármi a tiéd lehet, amire csak a szíved vágyik. Te lehetnél Amerika következő elnöke. No — mondta a férfi —, ki lenne az, aki ilyen jól megfizet? Hmmm?

— Kicsoda maga? — kérdezte Árnyék.

— Ó, igen. Ez az információ kora… ifjú hölgy, töltene nekem még egy pohár Jack Danielst? Csak óvatosan a jéggel… persze sohasem létezett másmilyen kor. Információ és tudás: ez a fizetőeszköz nem megy ki a divatból.

— Azt kérdeztem: kicsoda maga?

— Lássuk csak. Nos, mivel a mai nap tagadhatatlanul az én napom… miért ne legyen a nevem Szerda? Szerda úr. Habár az időjárást tekintve lehetnék akár Csütörtök is, hmm?

— Mi az igazi neve?

— Ha elég sokáig és elég jól dolgozol nekem — felelte a halvány öltönyös férfi —, egyszer talán elárulom neked. Nos. Ami a munkát illeti, gondolkozz el rajta. Senki sem várja el tőled, hogy azonnal igent mondjál, hiszen nem tudhatod, vajon piranhákkal teli medencébe vagy medvékkel teli verembe ugrasz. Csak nyugodtan. — Lehunyta a szemét és hátradőlt az ülésen.

— Nem hiszem, hogy vállalnám — mondta Árnyék. — Nem kedvelem magát. Nem akarok magával dolgozni.

— Mint már említettem — mondta a férfi, és ki sem nyitotta a szemét —, ne légy meggondolatlan. Csak nyugodtan.

A gép zöttyenve földet ért, és néhány utas kiszállt. Árnyék kinézett az ablakon: egy apró repülőtéren voltak, a semmi közepén, és még várt rájuk két másik apró reptér, mielőtt megérkeztek volna Eagle Pointba. Árnyék pillantása a halvány öltönyös férfira vándorolt — Szerda úr! — Úgy tűnt, alszik.

Árnyék ösztönös sugallatnak engedelmeskedve felállt, felmarkolta a táskáját, és kilépett a repülő ajtaján, lesétált a lépcsőn a csúszós, nyirkos kifutópályára, és szabályos léptekkel elindult a váróterem fényei felé. Gyenge eső paskolta az arcát.

Mielőtt belépett volna az épületbe, megállt, megfordult és körülnézett. Rajta kívül senki sem szállt le a gépről. A földi személyzet eltolta a lépcsőt, becsukták az ajtót, és a gép felszállt. Árnyék bement a csarnokba, és bérelt egy kocsit, amiről a parkolóba érve derült ki, hogy egy kicsi, piros Toyota.

Széthajtotta a térképet, amit kapott. Kiteregette az ülésen. Eagle Point nagyjából 250 mérföldre lehetett innen.

A vihar elcsitult, ha egyáltalán eljött idáig. Hideg, tiszta idő volt. Felhők száguldoztak a hold előtt, és Árnyék egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon a felhők mozognak-e vagy a hold.

Másfél órán keresztül autózott észak felé.

Kezdett későre járni. Éhes volt, és amikor tudatosult benne, milyen éhes is valójában, lekanyarodott a következő lejárónál és behajtott Nottamun városába (népesség: 1301 fő). Az Amoco-kútnál megtankolt és megkérdezte a pénztárnál ülő unott nőt, hol juthatna valami ennivalóhoz.

— Jack Krokodilbáljában — felelte a nő. — Nyugat felé kell menni az N-es úton.

— Krokodilbár?

— Ja. Jack szerint a krokodilok egyéniséget adnak a helynek. — Fogott egy csirkesütésre invitáló, mályvaszín röpcédulát. — A bevételt egy kislány kapja, akinek új vesére van szüksége — és egy térképet rajzolt a hátuljára. — Van néhány krokodilja, egy kígyója, meg egy olyan nagy, gyíkszerű izéje.

— Iguana?

— Azaz.

Keresztül a városon, át egy hídon, aztán még néhány mérföld, és megállt egy alacsony, szögletes épület előtt, amelyen egy sörreklám világított.

A parkoló félig üres volt.

Odabent vágni lehetett a füstöt, és a „Walking After Midnight” szólt a zenegépből. Árnyék körülnézett, merre lehetnek a krokodilok, de egyet sem látott. Lehet, hogy a benzinkutas nő csak ugratta?

— Mi lesz? — kérdezte a pult mögött álló férfi.

— Házi sör meg egy hamburger, az összes létező feltéttel. Sült krumpli.

— Kezdésnek egy adag csilit? A legjobb csili az egész államban.

— Jól hangzik — mondta Árnyék. — Hol találom a mosdót?

A férfi egy ajtóra mutatott a sarokban. Az ajtóra kitömött alligátorfejet erősítettek. Árnyék bement az ajtón.

Tiszta, világos mosdó volt. Árnyék először körbenézett a helyiségben; a szokás hatalma. („Ne feledd, Árnyék, hugyozás közben nem tudsz harcolni” — szólalt meg az agya hátsó sarkában Low Key, halkan, mint mindig.) A bal oldali piszoárhoz állt. Aztán lehúzta a sliccét és egy örökkévalóságig vizelt. Érezte, hogy megkönnyebbül. Elolvasta a szemmagasságban lógó, bekeretezett újságkivágást, volt egy fénykép is Jackről meg két krokodilról.

Jobbról, közvetlenül a szomszéd piszoár felől udvarias mordulás hallatszott, pedig nem hallotta, hogy bárki belépett volna a mosdóba.

A halvány öltönyt viselő férfi állva magasabbnak tűnt, mint amikor Árnyék mellett ült a repülőgépen. Majdnem akkora lehetett, mint Árnyék, pedig ő nagydarab ember volt. A férfi maga elé bámult. Befejezte a vizelést, kirázta az utolsó néhány cseppet és felhúzta a sliccét.

Aztán elvigyorodott, mint egy róka, aki most vergődött le a szögesdrót kerítésről.

— Nohát — mondta Szerda úr —, volt elég időd gondolkodni, Árnyék. Kell a munka?

Egy sötétvörös szobában — ahol a fal színe leginkább a nyers májéra emlékeztet — sudár nő áll, olyan ruhában, mint egy rajzfilmfigura, túlságosan szűk selyem rövidnadrágban, keblét felnyomja az alatta megkötött sárga blúz. Fekete haját magasra tornyozva, a feje tetején összekötve hordja. Mellette alacsony férfi áll olívazöld pólóban és drága farmernadrágban. Jobb kezében egy tárcát tart meg egy Nokia mobiltelefont, vörös-fehér-kék előlappal.

A vörös szobában van egy ágy, amit fehér, szaténszerű lepedő és mélyvörös ágyterítő takar. Az ágy végében apró faasztalka áll, azon egy hatalmas csípőjű asszonyt ábrázoló kis kőszobor meg egy gyertyatartó.

A nő apró, vörös gyertyát nyújt a férfinak.

— Tessék — mondja. — Gyújtsd meg.

— Én?

— Igen — mondja a nő. — Ha meg akarsz kapni.

— Jobb lett volna, ha még a kocsiban leszopsz.

— Lehet — mondja a nő. — Miért, nem kívánsz? — Kezével végigsimít a testén, a combjától a kebléig, mint aki éppen egy új terméket mutat be.

A sarokban álló lámpára terített vörös selyemkendőknek köszönhetően vöröses fény terjeng a szobában.

A férfi mohó pillantással végigméri a nőt, aztán elveszi tőle a gyertyát és a gyertyatartóba löki.

— Van tüzed?

A nő egy doboz gyufát ad neki. A férfi lángra lobbant egy szálat, meggyújtja a kanócot: az meglibben, majd állandó lánggal ég tovább, ami a mozgás illúziójával ruházza fel a mellette álló, csupa mell és csípő szobrot.

— Tedd a pénzt a szobor alá.

— Ötven dolcsi.

— Igen — mondja a nő. — Most pedig gyere és szeress.

A férfi kigombolja a nadrágját, kibújik olívazöld trikójából. A nő barna ujjai a férfi fehér vállát masszírozzák; aztán megfordítja, és szeretkezni kezd vele, a kezével, az ujjaival, a nyelvével.

A férfinak úgy tűnik, mintha a vörös szobában eltompult volna a fény, az egyedüli fényforrás a gyertya lángja, ami ragyogó fénnyel ég.

— Mi a neved? — kérdezi a nőt.

— Bilquis — feleli az, és felnéz. — Q-val.

— Mivel?

— Nem érdekes.

A férfi most már zihál.

— Hadd dugjalak meg — mondja. — Meg akarlak dugni.

— Rendben, drágám — mondja a nő. — Mindjárt. De közben megtennél nekem valamit?

— Hé — mondja a férfi hirtelen bosszúsan —, én fizetek neked, ha elfelejtetted volna.

A nő egyetlen sima mozdulattal meglovagolja a férfit, és azt suttogja:

— Tudom, drágám, tudom, te fizetsz nekem, és hidd el, nézz csak magadra, igazából nekem kellene fizetnem, olyan szerencsés vagyok…

A férfi összeszorítja a száját, megpróbálja éreztetni a nővel, hogy az ilyen szajhahízelgéssel nála semmire sem megy, őt nem lehet ezzel levenni a lábáról; hogy ez a nő csak egy utcai ribanc, az isten szerelmére, ő pedig gyakorlatilag egy producer, aki tökéletesen tudja, hogyan kell az utolsó pillanatban feltornázni az árat, de a nő nem pénzt kér. Ehelyett azt mondja:

— Drágám, miközben jót teszel velem, miközben belém helyezed azt a hatalmas, kemény dolgot, megtennéd, hogy imádsz engem?

— Hogy mit csináljak?

A nő előre-hátra ringatózik rajta: a férfi péniszének megduzzadt vége a vulva nedves szeméremajkaihoz dörzsölődik.

— Hívnál istennőnek? Imádkoznál hozzám? Hódolnál nekem a testeddel?

A férfi elmosolyodik. Csak ennyi? Végtére is mindenkinek megvannak a maga kedvtelései.

— Persze — mondja. A nő a lábai közé nyúl és magába csúsztatja a férfit.

— Ez jó, ugye, istennőm? — kérdezi a férfi zihálva.

— Imádj engem, drágám — mondja Bilquis, a szajha.

— Jó — mondja a férfi. — Imádom a kebledet és a hajadat és a puncidat. Imádom a combodat és a szemedet és a meggyszínű ajkadat…

— Igen… — zümmögi a nő, és tovább lovagol rajta.

— Imádom a mellbimbódat, ahonnan életet adó tej csordul. A csókod méz, és kezed érintése éget, akár a tűz, és én hódolok neki. — Szavai ritmikusabbá válnak, felveszik a lökdösődő, vonagló testek ütemét. — Adj nekem a vágyadból reggel, és hozd el nekem minden este a megkönnyebbülést és a te áldásodat. Gondoskodj rólam, hogy bántatlanul járhassak a sötétben, és add, hogy ismét eljöhessek hozzád, melletted aludhassak és szeretkezhessek veled. Hódolok neked, mindennel, ami a testemben van, mindennel, ami az elmémben van, minden hellyel, ahol álmaimban jártam és… — Hirtelen elhallgat, levegőért kapkod. — Mit csinálsz? Ez csodálatos. Olyan csodálatos… — Lenéz a csípőjére, oda, ahol a két test összeforr, de a nő mutatóujja megérinti az állát és hátralöki a fejét, így ismét csak az arcát és a mennyezetet látja.

— Beszélj csak, drágám — mondja a nő. — Ne hagyd abba. Hát nem jó érzés?

— Még sohasem volt ilyen jó — feleli a férfi, és komolyan gondolja. — A szemeid csillagokként lángolnak a… francba, a mennybolton, és ajkaid lágy hullámok, amelyek a fövenyt nyaldossák és én hódolattal adózom nekik — és most egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a nőbe: elektromos bizsergést érez, mintha egész alteste feltöltődött volna a szextől: priápuszi, vérrel telt, boldog.

— Hozd el nekem ajándékodat — motyogja, és már nem tudja, mit beszél —, igazi ajándékodat, és tégy engem örökké… örökké… imádkozom…

És akkor a gyönyör orgazmussá fokozódik, kirobbantja az elméjét a semmibe, teljesen kiüresedik a feje és a lénye és az egész valója, ahogy egyre mélyebbre hatol belé és még mélyebbre…

Lehunyt szemmel, görcsös vonaglással kiélvezi a pillanat gyönyörét; aztán rándulást érez, és úgy tűnik, mintha fejjel lefelé lógna valahonnan, bár a gyönyörnek nem szakad vége.

Kinyitja a szemét.

Amikor ismét az értelem és a gondolat után kap, először a születés pillanatára gondol, és az jut eszébe, minden félelem nélkül, a magömlés utáni tökéletesen tiszta fejjel, vajon nem valami érzékcsalódás áldozata lett-e.

Ezt látja:

Egészen mellkasig a nő testében van, és miközben hitetlenkedve és ámulva mered a látványra, a nő mindkét kézzel megfogja a vállát és gyengéden megtaszítja.

A férfi még mélyebbre csúszik belé.

— Hogyan csinálod ezt velem? — kérdezi, vagy azt hiszi, hogy kérdezi, de talán az egészet csak gondolja.

— Te csinálod, drágám — suttogja a nő. A férfi érzi, hogy a mellkasa felső részén és a hátán összeszorulnak a szeméremajkak, fojtogatják és elnyelik őt. Arra gondol, hogyan nézhet ez ki egy kívülálló szemszögéből. Nem érti, miért nem fél. Aztán rájön.

— A testemmel hódolok neked — suttogja, miközben a nő egyre mélyebbre nyomja saját magába. A hüvely síkosan öleli az arcát, szemét elnyeli a sötétség. A nő végignyújtózik az ágyon, mint egy hatalmas macska, aztán ásít.

— Igen — mondja. — Azt teszed.

A Nokia telefon átható hangon az „Örömóda” csengőhangátiratát játssza. A nő felveszi a mobilt, lenyomja az egyik gombot, és a füléhez tartja a készüléket.

Hasa lapos, szeméremajkai kicsik és szorosan zártak. Homlokán és felsőajkán verejték csillog.

— Igen? — kérdezi. Aztán azt mondja: — Nem, drágám, nincs itt. Elment.

Kikapcsolja a telefont, mielőtt elhanyatlana az ágyon, a sötétvörös szobában, aztán még egyet nyújtózik, lehunyja a szemét és elalszik.

MÁSODIK FEJEZET

— Vettem magamnak a bátorságot — mondta Szerda úr, amikor kezet mosott Jack Krokodiltanyáján, a mosdóban —, és a harapnivalót, amit magamnak rendeltem, az asztalodhoz vitettem. Végtére is rengeteg megbeszélnivalónk van.

— Nem hinném — mondta Árnyék. Megszárította a kezét egy papírkendővel, aztán összegyűrte és a szemetesbe hajította.

— Szükséged van munkára — mondta Szerda. — Az emberek nem alkalmaznak börtönviselteket. A magadfajták közelében kényelmetlenül érzik magukat.

— Vár rám egy munka. Egy jó munka.

— Csak nem az Izomtanyán?

— Talán — mondta Árnyék.

— De nem. Nem vár. Robbie Burton halott. Nélküle az Izomtanya is meghalt.

— Hazudik.

— Természetesen. És remekül csinálom. Nálam jobbat nem is találsz. De attól tartok, ebben az esetben nem hazudok. — A zsebébe nyúlt, elővett egy összehajtogatott újságot és Árnyék kezébe nyomta. — Hetedik oldal — mondta. — Gyere vissza a bárba. Az asztalnál is elolvashatod.

Árnyék kilökte az ajtót és belépett a helyiségbe. Kék cigarettafüst terjengett, a zenegépből a Dixie Cups „Iko Iko” című száma szólt. Árnyék halványan elmosolyodott, amikor felismerte a régi gyermekdalt.

A pult mögött álló férfi az egyik sarokasztalra mutatott. Az egyik felére egy tál csilit és egy hamburgert tettek, velük szemben egy véres marhaszelet és egy tányér sült krumpli várakozott.

Árnyék leült az asztalhoz. Letette az újságot.

— Ez az első étkezésem szabad emberként. Előbb enni fogok, majd utána megnézem azt a hetedik oldalt.

Árnyék megette a hamburgert. Jobb volt, mint amit a börtönben adtak. A csili sem volt rossz, de néhány kanál után úgy döntött, mégsem ez a legfinomabb az egész államban.

Laura remek csilit tudott főzni. Sovány húst használt, sötét vesebabot, apróra vágott sárgarépát, körülbelül egy üveg barna sört és frissen feldarabolt csípős paprikát. Egy ideig hagyta, hadd főjön, aztán vörösbort öntött hozzá meg citromlevet, csipetnyi friss kaprot szórt bele, majd végül kimérte és belekeverte saját csilikeverékét. Árnyék több alkalommal megpróbálta rávenni a feleségét, hogy mutassa meg, hogyan főz: mindent megfigyelt, onnantól kezdve, hogy Laura felszeletelte a hagymát és a fazék aljára öntött olívaolajba szórta. Még a receptet is leírta, egyetlen hozzávalót sem hagyott ki, és az egyik hétvégén, amikor a felesége elutazott, főzött magának egy Laura-féle csilit. Nem volt rossz — egészen ehetőre sikerült, de nem Laura csilije volt.

Az újság hetedik oldalán szereplő hír volt az első beszámoló, amit Árnyék a felesége haláláról olvasott. Laura Moon, aki a cikk szerint huszonhét éves volt, és a harminckilenc éves Robbie Burton Robbie a férfi autójában utaztak a sztrádán, amikor átkanyarodtak egy kamion elé. A kamion meglökte Robbie kocsiját, ami pörögve lesodródott az útról.

Laurát és Robbie-t a mentőcsapatok húzták ki a roncsok alól. Mire beértek velük a kórházba, mindketten halottak voltak.

Árnyék ismét összehajtotta az újságot és átlökte az asztalon, Szerda felé, aki éppen egy marhaszeletet falt; a hús olyan véres meg kék volt, mintha nem is látott volna sütőt.

— Tessék. Visszaadom — mondta Árnyék.

Robbie vezetett. Biztosan részeg volt, bár a cikkben erről nem tettek említést. Árnyék elképzelte Laura arcát, amikor a felesége rájött, hogy Robbie túl sokat ivott. A jelenet mozgásba lendült a fejében, és nem lehetett leállítani: Laura Robbie-ra üvölt — azt kiáltja, húzódjon félre, aztán a kocsi csattanva ütközik a kamionnal, a kormánykerék oldalra pördül…

…a kocsi az út szélén hever, az üvegcserepek jégszilánkokként és gyémántokként csillognak a reflektorok fényében, vér gyűlik rubincseppekké a betonon. A két testet elviszik a roncs mellől, vagy gyengéden kiterítik a padkán.

— Nos? — kérdezte Szerda. Végzett a marhapecsenyével, amit úgy falt, mint egy éhező. Most a villájára nyársalt krumplikat majszolta.

— Igaza van — mondta Árnyék. — Nincsen munkám.

Elővett a zsebéből egy negyeddollárost, írással felfelé. A levegőbe pöckölte és még gyorsan meglökte a bal keze ujjával, amitől az érme pördülés közben megremegett a levegőben, aztán elkapta és lecsapta a kézfejére.

— Fej vagy írás? — kérdezte.

— Miért? — kérdezte Szerda.

— Nem akarok olyasvalakivel dolgozni, aki pechesebb nálam. Fej vagy írás?

— Fej — mondta Szerda úr.

— Sajnálom — mondta Árnyék, aki még csak le sem pillantott az érmére. — Írás volt. Csaltam.

— A cinkelt játszmákban a legkönnyebb nyerni — mondta Szerda, és intő mozdulattal megrázta az ujját. — Nézd csak meg még egyszer.

Árnyék az érmére pillantott. A fej volt felül.

— Biztosan rosszul pöcköltem — mondta zavartan.

— Igazságtalan vagy magaddal — mondta Szerda, és elvigyorodott. — Egyszerűen csak nagyon-nagyon szerencsés fickó vagyok. — Aztán felnézett. — Nocsak, nocsak. Bolond Sweeney. Iszol velünk valamit?

— Southern Comfort, kólával — szólalt meg egy hang Árnyék mögött.

— Megyek, szólok a pultosnak — mondta Szerda. Felállt és elindult a pult felé.

— Meg sem kérdezi, én mit kérek? — kiáltott utána Árnyék.

— Már tudom, mit iszol — mondta Szerda, és a pulthoz lépett. A zenegépben Patsy Cline ismét rákezdett a „Walking After Midnight”-ra.

A valaki, aki Southern Comfortot kért kólával, leült Árnyék mellé. Rövid, vörhenyes szakálla volt. Farmerdzsekijén tarka felvarrók pompáztak, kabátja alatt koszos, fehér trikót hordott. A trikón ez a felirat állt:

HA NEM TUDOD MEGENNI,

MEGINNI, ELSZÍVNI

VAGY FELSZÍVNI

AKKOR B*SZD MEG!

Baseballsapkáján a következő szöveg díszelgett:

AZ EGYETLEN ASSZONY,

AKIT VALAHA SZERETTEM,

EGY MÁSIK FÉRFI FELESÉGE VOLT…

AZ ANYÁM!

Hüvelykujja piszkos körmével felszakított egy puha dobozos Lucky Strike-ot, kivett egy szál cigarettát és Árnyék felé kínálta a csomagot. Árnyék ösztönösen majdnem vett egyet — nem dohányzott, de a cigaretta jó cserealap —, aztán rájött, hogy már nem a börtönben van. Megrázta a fejét.

— Szóval a barátunknak dolgozol? — kérdezte a szakállas férfi. Nem volt józan, bár még részeg sem.

— Úgy tűnik — felelte Árnyék. — Te mivel foglalkozol?

A szakállas férfi rágyújtott.

— Leprikón vagyok — mondta vigyorogva.

Árnyék nem mosolygott.

— Tényleg? — kérdezte. — Akkor nem Guiness sört kellene innod?

— Sztereotípiák. Feledkezz meg róluk — mondta a szakállas férfi. — Írország nemcsak a Guinessről szól.

— Nem beszélsz ír akcentussal.

— Mer’ baszottul régóta itt vagyok már.

— Szóval eredetileg Írországból jöttél?

— Mondtam már. Leprikón vagyok. Hát nem is kibaszott Moszkvából érkeztünk.

— Szerintem se.

Szerda visszatért az asztalhoz; egyik mancsszerű kezében könnyedén egyen súlyozott három poharat.

— Southern Comfort kólával neked, Bolond Sweeney cimborám, és egy Jack Daniels nekem. Ezt pedig neked hoztam, Árnyék.

— Mi ez?

— Kóstold meg.

Az italnak sötéten sárgás aranyszíne volt. Árnyék belekortyolt, és különös íz áradt végig a nyelvén, egyszerre savanyú és édes. Valahol mélyen alkohol érződött benne, és egy csomó különböző zamat keveredett egymással. Kicsit arra az italra emlékeztetett, amit a börtönben készítettek szemeteskukákban, rothadt gyümölcsből, kenyérből, cukorból meg vízből, de annál édesebb volt és sokkal furcsább.

— Oké — mondta Árnyék. — Megkóstoltam. Mi ez?

— Mézsör — felelte Szerda. — A hősök itala. Az istenek itala.

Árnyék habozva ivott még egy kortyot. Igen, most már érezni a méz ízét, gondolta. Ez volt az egyik zamat.

— Olyan, mint a must — mondta. — Mint az édes must.

— Mintha egy részeg cukorbeteg hugyozta volna ki — bólintott Szerda. — Rettenetesen utálom.

— Akkor minek hoztad ki nekem? — kérdezte Árnyék józanul.

Szerda felemás szemével Árnyékra meredt. Az egyik üvegből van, gondolta Árnyék, de nem tudta eldönteni, melyik.

— Azért hoztam neked mézsört, mert így szokás. És jelenleg minden hagyományra szükségünk van. Ez pecsételi meg az alkut.

— Meg sem alkudtunk.

— Dehogynem. Mostantól nekem dolgozol. Megvédelmezel. Elviszel az egyik helyről a másikra. Kisebb feladatokat teljesítesz. Vészhelyzetben, de kizárólag vészhelyzetben, bántod azokat, akiket bántani kell. Abban a valószínűtlen esetben, ha meghalnék, virrasztani fogsz értem. És viszonzásképpen megfelelően gondoskodom az igényeidről.

— Átver — szólalt meg Bolond Sweeney, és megdörgölte kurta szakállát. — Ez egy szélhámos.

— Hát persze, hogy szélhámos vagyok — mondta Szerda. — Éppen ezért van szükségem valakire, aki vigyáz az érdekeimre.

A zenegépben lejárt a szám, és egy pillanatra minden társalgás elakadt; csend ereszkedett a bárra.

— Egyszer azt hallottam valakitől, hogy az ilyen nagy, közös elhallgatások csak minden egész óra után vagy előtt húsz perccel történnek — mondta Árnyék. Sweeney a bárpult feletti órára mutatott, ami egy kitömött krokodil masszív, élettelen agyarai között pihent. Tizenegy óra húsz percet mutatott.

— Na tessék — mondta Árnyék. — Átkozott legyek, ha tudom, miért van ez.

— Én tudom, miért van — mondta Szerda. — Idd meg a sörödet.

Árnyék egy nagy korttyal legurította az ital maradékát.

— Jéggel esetleg jobb lenne — mondta.

— Vagy nem — felelte Szerda. — Egyszerűen borzalmas.

— Úgy igaz — biccentett Bolond Sweeney. — Bocsássanak meg az urak, de elfojthatatlan, sürgető vágy támadt bennem, hogy egy kiadósat vizeljek. — Felállt és távozott; hihetetlenül nyurga volt. Két méternél is magasabb lehet, gondolta Árnyék.

A pincérnő letörölgette az asztalt és összeszedte az üres tányérokat. Szerda ugyanazt rendelte mindenkinek, de Árnyék mézsörét ez alkalommal jéggel kérte.

— Szóval ennyi lenne a feladatod — mondta.

— És szeretné tudni, én mit akarok? — kérdezte Árnyék.

— Semmi sem tehetne boldogabbá.

A pincérnő kihozta az italokat. Árnyék belekortyolt a jeges mézsörbe. A jég nem javított rajta — ellenben kihangsúlyozta a savanyú ízt, ami most azután is megmaradt a szájában, hogy lenyelte a folyadékot. Azonban nincsen különösebben alkoholos zamata, nyugtatta magát Árnyék. Még nem állt készen arra, hogy berúgjon. Még nem.

Nagy levegőt vett.

— Oké — mondta. — Az életem, ami három éven keresztül semmiben sem hasonlított az ideális életre, hirtelen és éles fordulattal még pocsékabbá vált. És van néhány dolog, amit meg kell tennem. El akarok menni Laura temetésére. Búcsút akarok venni tőle. Össze kellene pakolnom a holmiját. Ha még ezután is szüksége van rám, heti ötszáz dollárt kérek kezdő fizetésnek. — Az összeget találomra mondta. Szerda tekintete semmit sem árult el. — Ha jól tudunk együtt dolgozni, hat hónap múlva ezt felemeli heti ezerre.

Szünetet tartott. Évek óta nem beszélt ennyit.

— Azt mondja, esetleg bántani kell valakit. Nos, én akkor bántok valakit, ha az megpróbálja bántani magát. De viccből vagy pénzért nem bántok senkit. Nem megyek vissza a börtönbe. Elég volt belőle egyszer.

— Nem kell visszamenned — mondta Szerda.

— Nem — mondta Árnyék —, nem megyek vissza. — Kiitta az utolsó kortyot. Hirtelen felmerült benne egy kósza ötlet, valahol az agya hátsó részében, hátha a mézsör oldotta meg a nyelvét. De úgy zubogtak belőle a szavak, mint a víz a repedt tűzcsapból egy nyári napon, és akkor sem tudott volna elhallgatni, ha megpróbálja. — Nem kedvelem magát, Szerda úr, vagy bármi is legyen az igazi neve. Nem vagyunk barátok. Nem tudom, hogyan jutott le a gépről anélkül, hogy észrevettem volna, vagy hogyan követett idáig. De most nincsen semmi dolgom. Ha végeztünk, elmegyek. És ha felhúzza az agyamat, akkor is elmegyek. Addig magának dolgozom.

— Nagyon jó — mondta Szerda. — Akkor megegyeztünk. És egyetértünk.

— Miért ne? — mondta Árnyék. A terem túlsó felében Bolond Sweeney negyeddollárosokat hajigált a zenegépbe. Szerda a tenyerébe köpött és kinyújtotta a kezét. Árnyék vállat vont. Ő is a tenyerébe köpött. Kezet fogtak. Szerda szorítása erősödött. Árnyék visszaszorított. Pár pillanat múlva sajogni kezdett a keze.

Szerda egy kis ideig még kitartott, aztán eleresztette.

— Jó — mondta. — Jó. Nagyon jó. No, akkor még egy utolsó, gonosz, hitvány, kurva mézsör, amivel megpecsételjük egyezségünket, és végeztünk.

— Nekem Southern Comfort lesz kólával — mondta Sweeney, aki most támolygott vissza az asztalhoz.

A zenegép belekezdett a „Who Loves the Sun?” című számba a Velvet Undegroundtól. Árnyék arra gondolt, különös, hogy ilyen dal legyen egy zenegépben. Valószínűtlennek tűnt. Bár igaz, az egész este egyre valószínűtlenebbé vált.

Árnyék felvette az asztalról a pénzdarabot, amit az előbb felpöckölt, és élvezte az érzést, ahogyan a frissen vert érme az ujjaihoz ér, miközben jobb keze mutatóujja és hüvelykje közé pördítette. Úgy csinált, mintha egy sima mozdulattal áttette volna a baljába, de valójában óvatosan elrejtette az ujjai mögött. Bal kezét összezárta a nem létező pénzdarabon. Aztán egy másik negyeddollárost szorított a jobb keze mutatóujja és hüvelykje közé, az öklébe rejtett pénzt pedig átejtette ugyanebbe a kezébe, úgy, hogy a két érme összecsendüljön. A hang azt a téves elképzelést erősítette, hogy mindkét negyeddolláros a baljában van, pedig biztonságban lapultak a jobb kezében.

— Érmetrükkök, mi? — kérdezte Sweeney, aki felkapta az állát és ápolatlan szakálla felborzolódott. — Na, ha érmetrükkökkel szórakozunk, akkor ezt figyeld.

Felemelt egy üres poharat az asztalról. Aztán kinyújtotta a kezét, és egy hatalmas, aranyszínben ragyogó érmét húzott elő a levegőből. A pohárba hajította. Aztán még egy aranypénzt húzott elő a levegőből és a pohárba dobta, ahol összecsendült a másikkal. Elővett egyet a falra erősített gyertya lángjából, egy másikat a szakállából, egy harmadikat Árnyék üres baljából, és egyesével az összeset a pohárba dobálta. Aztán lefedte a poharat az ujjaival, erősen ráfújt, és a kezéből újabb pénzdarabok potyogtak ki. A ragacsos pénzekkel teli poharat a farmerkabátja zsebébe dugta, aztán rápaskolt a zsebre, hogy megmutassa, üres.

— Tessék — mondta. — Ezt nevezem én érmetrükknek.

Árnyék, aki végig éberen figyelt, félrebiccentette a fejét.

— Tudnom kell, hogyan csináltad.

— Egyszerűen megcsináltam — mondta Sweeney, mint aki hatalmas titkot oszt meg vele —, magabiztosan és stílusosan. Pontosan így csináltam. — Halkan felnevetett, előre-hátra himbálózott a sarkán és kivillantotta hézagos fogsorát.

— Igen — mondta Árnyék. — Így csináltad. Meg kell tanítanod rá. Az alapján, amit eddig a Fösvények Álmáról olvastam, a pénzeket a poharat tartó kezedben rejtegetted, és miközben a jobb kezeddel sorban megmutattad és eltüntetted őket, beleszórtad a pohárba.

— Hát, ez pokolian melós dolognak hangzik — mondta Bolond Sweeney. — Egyszerűbb előhúzni őket a levegőből.

Szerda azt mondta:

— Neked mézsört, Árnyék. Én maradok Jack Daniels uraságnál, ami pedig az enyves kezű írt illeti…

— Egy üveg sört, lehetőleg barnát, mert arra támadt kedvem — mondta Sweeney. — Enyves kezű, mi? — Felkapta a poharát, amiben maradt még egy kevéske ital és Szerda felé emelte, mint aki tósztot akar mondani. — Kívánom, hogy ártalmatlanul vonuljon el felettünk a vihar, és hagyjon meg minket jó erőben és egészségben — mondta, és legurította az italt.

— Szép pohárköszöntő volt — mondta Szerda. — De nem így lesz.

Újabb mézsört tettek Árnyék elé.

— Muszáj meginnom?

— Attól tartok, igen. Ez pecsételi meg az egyezségünket. Három az igazság, he?

— A francba — mondta Árnyék. Két nagy korttyal eltüntette a mézsört. Szájában szétáradt az erjedt méz íze.

— Tessék — mondta Szerda. — Mostantól az én emberem vagy.

— Szóval — kérdezte Sweeney — szeretnéd tudni, mi a trükk?

— Igen — mondta Árnyék. — Az ingujjadba rejtetted a pénzt?

— Sohasem volt az ingem ujjában — mondta Sweeney. Magában kuncogva ringatózott előre meg hátra, mint egy langaléta, szakállas vulkán, akit mindjárt szétvet a vidámság saját zsenialitása miatt. — Ez a világ legegyszerűbb trükkje. Megküzdök veled érte.

Árnyék megcsóválta a fejét.

— Ezt kihagyom.

— No, ez aztán szép dolog — mondta Sweeney a teremnek. — A vén Szerda kerít magának egy testőrt, és a fickó olyan beszari, hogy még bunyózni sem hajlandó.

— Nem harcolok veled — bólintott Árnyék.

Sweeney tántorgott és verejtékezett. A baseballsapkája tetejével babrált. Aztán előhúzta az egyik pénzt a levegőből és letette az asztalra.

— Valódi arany, ha esetleg kíváncsi lennél rá — mondta. — Akár győzöl, akár veszítesz — és veszíteni fogsz —, a tiéd, ha megküzdesz velem. Egy ekkora fickó — ki hitte volna, hogy ilyen gyáva pöcs vagy?

— Már megmondta, hogy nem harcol veled — szólt közbe Szerda. — Menj el, Bolond Sweeney. Fogd a sörödet és hagyj minket békén.

Sweeney közelebb lépett Szerdához.

— Szóval enyves kezűnek neveztél engem, te elkárhozott, vénséges teremtmény? Te hidegvérű, szívtelen, fára akasztott öregember. — Arca kezdett haragos, mélyvörös színt ölteni.

Szerda tenyérrel kifelé, békéltető mozdulattal felemelte a kezét.

— Ostobaság, Sweeney. Vigyázz a nyelvedre.

Sweeney mereven bámulta. Aztán a nagyon részegek komolyságával azt mondta:

— Egy gyáva embert szerződtettél. Szerinted mihez kezdene, ha most megütnélek?

Szerda Árnyékhoz fordult.

— Ebből elegem van — mondta. — Intézd el.

Árnyék felállt és Bolond Sweeney arcába nézett: milyen magas ez az ember? — gondolta ámultan.

— Zavarsz minket — mondta. — Részeg vagy. Azt hiszem, ideje távoznod.

Sweeney arcán lassú mosoly áradt szét.

— Na végre — mondta. Hatalmas ökle Árnyék felé lendült. Árnyék hátrahőkölt: Sweeney telibe kapta a jobb szemét. Fényes pacák villantak fel előtte és fájdalmat érzett.

És ezzel kezdetét vette a küzdelem.

Sweeney stílus és technika nélkül küzdött, kizárólag a harc öröméért: hatalmas, süvítő félkörívesekkel, de legalább olyan gyakran ütött mellé, mint ahányszor talált.

Árnyék védekezve, óvatosan verekedett, hárította Sweeney csapásait, vagy kikerülte őket. Teljesen tudatában volt, hogy közönségük van. A vendégek szemrehányó morgással elhúzták az asztalokat az útból, hogy a két férfinak elég helye legyen bunyózni. Mindvégig érezte magán Szerda pillantását, és látta cseppet sem vidám vigyorát. Ez egy próba, ez nyilvánvaló volt, de miféle próba?

Árnyék a börtönben megtanulta, hogy kétfajta bunyó létezik: a ne baszakodjatok velem bunyók, ahol a lehető leghatásosabban és leglátványosabban küzdöttél, és a magányos, igazi küzdelmek, amelyek gyorsak voltak, kemények és kegyetlenek, és mindig másodpercek alatt befejeződtek.

— Hé, Sweeney — nyögte zihálva —, miért harcolunk?

— A harc öröméért — mondta Sweeney, aki kijózanodott, vagy legalábbis látszólag nem volt részeg. — A harc tiszta, gonosz, kibaszott öröméért. Nem érzed a gyönyört az ereidben, ami úgy gyülemlik fel benned, mint a növényekben az éltető nedv tavasszal? — Vérzett a szája. Akárcsak Árnyék ökle.

— Szóval hogyan is csináltad az a trükköt? — kérdezte Árnyék. Hátrahőkölt és elfordult, a vállával hárított egy csapást, amit az arcának szántak.

— Már az első alkalommal megmondtam neked, hogyan csináltam — mordult fel Sweeney. — De hát azok vakok leginkább… au! Ez jó volt!… akik nem hajlandóak látni.

Árnyék egy kurta horoggal visszalökte Sweeney-t az asztalra; üres poharak és hamutartók zuhantak csörömpölve a padlóra. Árnyék akkor megadhatta volna neki a kegyelemdöfést.

Szerdára pillantott, aki biccentett. Árnyék lenézett Bolond Sweeneyre.

— Végeztünk? — kérdezte. Bolond Sweeney tétovázott, aztán bólintott. Árnyék elengedte, és hátralépett. A ziháló Sweeney leugrott az asztalról és felállt.

— A nagy büdös francokat! — ordította. — Addig nincs vége, amíg én nem mondom! — Aztán elvigyorodott, és öklét meglendítve Árnyékra vetette magát. Rálépett egy jégkockára, és vigyora rémült, eltátott szájú fintorrá változott, amikor kicsúszott alóla a lába. Tarkója jól hallható puffanással csapódott a padlónak.

Árnyék Bolond Sweeney mellkasára térdelt.

— Másodszor is megkérdezem: végeztünk?

— Akár úgy is lehet, aszondom — mondta Sweeney, és felemelte a fejét a padlóról —, mert úgy csorog ki belőlem a harc öröme, mint kisgyermekből a pössentés egy forró nyári napon a medencében. — Kiköpte a szájában felgyülemlett vért és lehunyta a szemét, és horkolni kezdett, mély, bámulatos horkantásokkal.

Valaki megveregette Árnyék hátát. Szerda egy üveg sört nyomott a kezébe.

Jobb íze volt, mint a mézsörnek.

Amikor Árnyék felébredt, egy szedán hátsó ülésén hevert. A reggeli napsütéstől nem látott semmit és fájt a feje. Tétován felült és megdörzsölte a szemét.

Szerda vezetett. Vezetés közben hamisan dúdolt. A pohártartóban papír kávéscsésze állt. Egy sztrádán hajtottak. Az anyósülés üres volt.

— Hogy érzed magad ezen a csodaszép reggelen? — kérdezte Szerda anélkül, hogy megfordult volna.

— Mi történt a kocsimmal? — kérdezte Árnyék. — Bérelt autó volt.

— Bolond Sweeney visszavitte helyetted. Ez is része volt az alkunak, amit múlt éjjel kötöttetek. A verekedés után.

Árnyék fejében nyugtalanul mocorogni kezdtek a múlt éjjeli beszélgetések foszlányai.

— Van még abból a kávéból?

A nagydarab férfi az ülés alá nyúlt és bontatlan üveg ásványvizet nyújtott hátra.

— Tessék. Biztosan kiszáradtál. Pillanatnyilag ez többet használ, mint a kávé. A következő benzinkútnál megállunk és szerzünk neked reggelit. Az sem árt, ha rendbe szeded magad. Úgy nézel ki, mintha átment volna rajtad egy kecske.

— Úthenger — mondta Árnyék.

— Kecske — mondta Szerda. — Hatalmas, loncsos, bűzölgő kecske, óriási agyarakkal.

Árnyék lecsavarta az ásványvizes palack tetejét és ivott. Kabátzsebében súlyosan megcsörrent valami. A zsebébe nyúlt és egy pénzdarabot húzott elő, akkora volt, mint egy negyeddolláros. Nehéz volt és mélysárga színű.

A benzinkútnál Árnyék vásárolt egy tisztasági csomagot, ami egy borotvapengét, egy adag borotvahabot, egy fésűt és egy eldobható fogkefét meg egy apró tubus fogkrémet tartalmazott. Aztán bement a férfimosdóba és megnézte magát a tükörben.

Az egyik szeme alatt volt egy horzsolás — amikor próbaképpen megnyomkodta, rájött, hogy mennyire fáj —, és az alsó ajka megduzzadt.

Megmosta az arcát a mosdóban talált kevéske folyékony szappannal, aztán elővette a borotvahabot és megborotválkozott. Megmosta a fogát. Benedvesítette a haját és hátrafésülte. Még mindig durván nézett ki.

Arra gondolt, mit szólna Laura, ha így látná, aztán eszébe jutott, hogy Laura soha többé nem szól semmit, és látta, hogy a tükörben megremeg az arca, de csak egy pillanatra.

Kiment.

— Úgy nézek ki, mint egy darab szar — mondta Árnyék.

— Hát persze — bólintott Szerda.

Szerda egy csomó rágcsálnivalót pakolt a kassza elé, kifizette a benzinnel együtt, és kétszer meggondolta magát, vajon kártyát vagy készpénzt akar-e használni, a pénztárban ülő, rágózó fiatal lány legnagyobb bosszúságára. Árnyék figyelte, hogyan lesz Szerda egyre idegesebb és mentegetőzőbb. Hirtelen nagyon öregnek tűnt. A lány visszaadta a pénzt, lehúzta a kártyát, aztán odaadta a nyugtát, majd elvette a pénzt, aztán visszaadta a pénzt és elvett egy másik kártyát. Szerda láthatóan a sírás küszöbén állt, öregember volt, aki elveszetten ácsorgott a modern világ könyörtelen műanyagáradatában.

Kisétáltak a fűtött üzletből és lélegzetük felhőként gomolygott a levegőben.

Ismét úton: megbarnult fűvel borított rétek suhantak el mellettük mindkét oldalon. A fák kopaszok és halottak voltak. Két fekete madár bámulta őket egy telefondrótról.

— Hé, Szerda.

— Mi van?

— Ha jól láttam, egyáltalán nem fizetted ki a benzint.

— Valóban?

— Ha jól láttam, a végén a lány fizetett neked azért a kiváltságért, hogy kiszolgálhatott téged. Szerinted rájött azóta?

— Sohasem jön rá.

— Mi vagy te valójában? Egy kisstílű szélhámos?

Szerda bólintott.

— Igen — mondta. — Azt hiszem, igen. Többek között.

Átsorolt a bal oldali sávba, hogy megelőzzön egy kamiont. Az ég komor volt és szürke, mint egy egyenruha.

— Havazni fog — mondta Árnyék.

— Igen.

— Sweeney. Végül megmutatta a trükköt az aranypénzekkel?

— Ó, igen.

— Nem emlékszem.

— Majd eszedbe jut. Hosszú éjszaka volt.

Néhány apró hópehely csapódott a szélvédőnek és pillanatokon belül elolvadt.

— A feleséged teste jelenleg a Wendell Ravatalozóban fekszik — mondta Szerda. — Aztán ebéd után átviszik a temetőbe és elhantolják.

— Honnan tudod?

— Telefonáltam, amíg te a klotyóban voltál. Tudod, merre van a Wendell Ravatalozó?

Árnyék bólintott. Szédítően kavarogtak előttük a hópelyhek.

— Ez az a lejáró — mondta Árnyék. A kocsi lekanyarodott a sztrádáról és elsuhant az Eagle Point északi részén álló motelek csoportja mellett.

Három év telt el. Igen. Több volt a jelzőlámpa és az ismeretlen kirakat. Árnyék megkérte Szerdát, hogy lassítson az Izomtanya mellett. HALÁLESET MIATT BIZONYTALAN IDEIG ZÁRVA, mondta a kézzel írott papírlap az ajtón.

Balra, ki a főutcára. Egy új tetováló szalon és a katonaság toborzóirodája, aztán a Burger King és Olsen ismerős, változatlan vegyesboltja, majd végül a Wendell Ravatalozó sárga téglás épülete. Az utcára néző ablakban neonfelirat hirdette, hogy ez AZ ÖRÖK NYUGALOM HÁZA. Az ablak alatt felszenteletlen, sima és üres sírkövek álltak.

Szerda bekanyarodott a parkolóba.

— Szeretnéd, ha bemennék? — kérdezte.

— Nem különösebben.

— Jó. — Felvillant a vigyor, jókedv nélkül. — Van néhány dolog, amit elintézhetek, amíg te végső búcsút veszel. A Motel Americában leszek. Gyere oda, ha végeztél.

Árnyék kiszállt a kocsiból és nézte, ahogyan elhajt. Aztán bement az épületbe. A félhomályos folyosón virágok és bútorpaszta illata terjengett, éppen csak árnyalatnyi formaldehidszaggal keveredve. A folyosó túlsó végéből nyílt a kápolna.

Árnyék most vette észre, hogy a kezében rejtegeti az aranypénzt, először a kisujja és a mutatóujja közé szorítva, onnan pedig a hüvelykje alá csúsztatva, és ezt ismételgeti állandóan. Megnyugtató volt érezni a súlyát.

A felesége neve ott volt a folyosó túlvégén, az ajtó mellé kifüggesztett papírlapon. Árnyék bement a kápolnába. A legtöbb embert ismerte: Laura munkatársai voltak, néhányan a barátai.

Mindannyian felismerték. Látta az arcukon. De senki sem mosolygott rá, senki sem köszönt.

A helyiség túlsó végében egy emelvény állt, azon pedig egy krémszínű koporsó, és több vázányi virág volt körülötte: skarlátvörösek és sárgák és fehérek és sötét, vérszínű lilák. Árnyék tett egy lépést előre. Innen már látta Laura testét. Nem akart továbbmenni; nem mert kisétálni.

Sötét öltönyt viselő férfi szólította meg — valószínűleg a ravatalozó személyzetéhez tartozik, gondolta Árnyék.

— Uram! Szeretné aláírni a részvét és az emlékezés könyvét? — És a kis állványra helyezett, nyitott, bőrkötéses könyvre mutatott.

Árnyék precíz kézírásával bejegyezte a dátumot, meg azt, hogy ÁRNYÉK, aztán lassan azt is odaírta mellé, hogy (KUTYUSKA), letette a tollat és elindult a terem túlsó vége felé, ahol az emberek álltak, meg a koporsó, meg az a valami a krémszín koporsóban, ami már nem volt Laura többé.

Alacsony nő lépett be az ajtón és tétovázva megállt. Haja rézvörös volt, ruhája drága és nagyon fekete. Gyászruha, gondolta Árnyék, aki jól ismerte a nőt. Audrey Burton volt, Robbie felesége.

Audrey egy csokor, alufóliába csavart ibolyát tartott a kezében. Ilyen csokrokat gyerekek készítenek júniusban, gondolta Árnyék. De ilyenkor nem nő ibolya. Audrey átsétált a termen, Laura koporsójához. Árnyék követte.

Laura lehunyt szemmel feküdt a koporsóban, karját összefonta a mellkasán. Visszafogott, kék kosztümöt viselt, amit Árnyék még sohasem látott. Hosszú barna haját kifésülték az arcából. Laura volt és mégsem: aztán Árnyék rájött, hogy ez a póz az, ami természetellenes. Laura mindig nyugtalanul aludt.

Audrey Laura mellkasára helyezte a csokornyi ibolyát. Aztán egy pillanatig mozdulatlanul állt ott, majd keményen Laura halott arcába köpött.

A köpet Laura orra mellé fröccsent és lassan a fülére csöpögött.

Audrey a kijárat felé tartott. Árnyék sietve megindult utána.

— Audrey? — mondta.

— Árnyék? Megszöktél? Vagy kiengedtek?

Árnyék kíváncsi volt, vajon Audrey nyugtatókat szed-e. Hangja távoli volt és közönyös.

— Tegnap kiengedtek. Szabad ember vagyok — mondta Árnyék. — Mi a fene volt ez az egész?

A nő megállt a sötét folyosón.

— Az ibolya? Mindig ez volt a kedvenc virága. Amikor kislányok voltunk, együtt jártunk ibolyát szedni.

— Nem az ibolyára gondoltam.

— Ó, hogy arra — mondta a nő. A szája sarkából letörölt egy láthatatlan nyálcseppet. — Nos, azt hiszem, ez nyilvánvaló.

— Nekem nem, Audrey.

— Nem mondták el neked? — Hangja rideg volt és érzelemmentes. — Amikor a feleséged meghalt, a férjem farka volt a szájában.

Árnyék visszament a koporsóhoz. Addigra valaki letörölte a köpést.

A temetés ebéd után volt — Árnyék a Burger Kingben evett. Laura krémszín koporsóját átszállították az egyik felekezethez sem tartozó, kicsi temetőbe a város szélén: a dombos, fákkal benőtt, bekerítetlen réten fekete gránit és fehér márvány sírkövek álltak.

Árnyékot a ravatalozó halottaskocsija vitte ki a temetőbe, Laura anyjával együtt. Mrs. McCabe láthatóan úgy gondolta, hogy Árnyék felelős Laura haláláért.

— Ha itt lettél volna — mondta —, ez nem történt volna meg. Nem is tudom, minek ment hozzád. Már akkor megmondtam neki. Számtalanszor megmondtam neki. De sohasem hallgatnak az anyjukra, igaz? — Elhallgatott és alaposabban megnézte Árnyék arcát. — Verekedtél?

— Igen — mondta Árnyék.

— Barbár — mondta a nő, aztán összepréselte a száját, és úgy felszegte a fejét, hogy a végén remegni kezdett az álla, és egyenesen maga elé meredt.

Árnyék meglepetésére Audrey Burton is ott volt a temetésen, a hátsó sorban.

Befejeződött a kurta istentisztelet, a koporsót leeresztették a hideg földbe. Az emberek hazamentek.

Árnyék maradt. Zsebre vágott kézzel állt ott, reszketett, és a földbe vájt gödröt nézte.

Felette acélszürke volt az ég, üres és lapos, mint egy tükör. Szabálytalan időközökben újra meg újra rákezdett a havazás, kísértetiesen áttetsző hópelyhek bukfenceztek körülötte.

Valamit mondani akart Laurának, és kész volt várni addig, míg eszébe jut, mi is az. A világból lassan kifakultak a színek és a fények. Árnyék lába kezdett elgémberedni, keze és arca fájt a hidegtől. Melegséget keresve, a kabátzsebébe dugta a kezét és ujjai összezárultak az aranypénzen.

A sírgödörhöz sétált.

— Ezt neked hoztam — mondta.

A koporsóra már szórtak néhány lapát földet, de a gödör távolról sem volt még tele. A sírba hajította a pénzdarabot, Laurához, aztán szórt még földet a lyukba, az érmére, nehogy egy kapzsi sírásó észrevegye. Letisztogatta a kezéről a földet és azt mondta:

— Jó éjt, Laura. — Aztán azt mondta: — Sajnálom.

A város fényei felé fordult, és elindult vissza, Eagle Point felé.

A motel jó két mérföldre volt innen, de három, börtönben töltött év után úgy gondolta, szívesen gyalogolna és csak gyalogolna, ha kell, hát örökké. Csak sétálna, észak felé, aztán kikötne Alaszkában, vagy dél felé fordulna, Mexikóba menne vagy azon is túl. Elmehetne Patagóniába vagy a Tűzföldig. Autó fékezett mellette. Zümmögve leereszkedett az ablaka.

— Nem akarsz autózni, Árnyék? — kérdezte Audrey Burton.

— Nem — mondta Árnyék. — Veled főleg nem.

Sétált tovább. Audrey három mérföldes sebességgel gurult mellette. Hópelyhek táncoltak a reflektorok fényében.

— Azt hittem, Laura a legjobb barátnőm — mondta Audrey. — Minden nap beszéltünk. Ha összevesztem Robbie-val, ő volt az első, akinek elmondtam — elmentünk a Chi-Chi’s-be, koktélt ittunk és arról beszélgettünk, micsoda szemétládák a férfiak. És eközben a hátam mögött végig a férjemmel kúrt.

— Kérlek, Audrey, menj el.

— Csak azt akartam, hogy tudd, volt okom arra, amit tettem.

Árnyék nem szólt semmit.

— Hé! — ordította a nő. — Hozzád beszélek!

Árnyék megfordult.

— Szeretnéd, ha azt mondanám, jogod volt arcon köpni Laurát? Szeretnéd, ha azt mondanám, hogy nem fájt? Vagy azt, hogy attól, amit most elmondtál, jobban gyűlölöm, mint amennyire hiányzik? Mert ez nem fog megtörténni.

A nő egy percig szótlanul gurult mellette. Aztán azt mondta:

— Milyen volt a börtönben, Árnyék?

— Remek — mondta Árnyék. — Jól érezted volna magadat ott.

A nő rátaposott a gázra, felbőgette a motort és elhajtott.

Miután eltűnt a reflektorok fénye, a világ sötétbe borult. A szürkület estébe olvadt. Árnyék arra számított, a séta majd felmelegíti, melegség árad tőle szét a kezében és a lábában. Nem így történt.

A börtönben Low Key egyszer Csontkertnek nevezte a gyengélkedő mögötti apró temetőt, és a kép megragadt Árnyék fejében. Aznap éjjel holdfényben úszó temetőről álmodott, csontvázszerű, fehér fákról, csontkezekben végződő ágakról, gyökerekről, amelyek befurakodtak a sírokba. Álmában gyümölcsök nőttek a csontkert fáin, és volt valami nagyon zavaró azokban az álombéli gyümölcsökben, de ébredés után már nem emlékezett rá, miféle különös gyümölcs nőtt azokon a fákon, sem arra, mit talált bennük olyan visszataszítónak.

Autók suhantak el mellette. Árnyék azt kívánta, bárcsak lenne itt egy járda. A sötétben rálépett valamire, az út melletti árokba zuhant, és jobb keze néhány centire belemerült a hideg sárba. Feltápászkodott, és a nadrágszárába törölte a kezét. Tétován ácsorgott. Éppen annyi ideig állt ott, hogy észrevegye, valaki van mellette, amikor nedves dolgot erőltettek az orrára meg a szájára, és maró vegyszerszagot érzett.

Ez alkalommal az árok melegnek és kényelmesnek tűnt.

Árnyék úgy érezte, hogy a halántékát százas szögekkel erősítették vissza a koponyájához. A kezét összekötötték a háta mögött, valószínűleg szíjakkal. Egy kocsiban ült, bőrhuzatú ülésen. Egy pillanatra azt hitte, valami gond van a mélységérzékelésével, aztán rájött, hogy nem, a másik ülés tényleg ennyire messze van.

Emberek ültek mellette, de nem tudott megfordulni, hogy megnézze őket.

A hosszú limuzin túlsó végében ülő kövér fiatalember egy doboz diétás kólát vett elő a beépített koktélbárból és felpattintotta a fedelét. Hosszú, fekete kabátot viselt, valami selymes fényű anyagból, és ránézésre még alig lábalt ki a kamaszkorból: arca egyik oldalán pattanás vöröslött. Amikor észrevette, hogy Árnyék felébredt, elmosolyodott.

— Helló, Árnyék — mondta. — Ne szarakodj velem.

— Oké — mondta Árnyék. — Nem fogok. Nem tudnátok kitenni a Motel Americánál, fent a sztrádánál?

— Üssed — mondta a fiatalember annak, aki Árnyék bal oldalán ült. Ökölcsapás zúdult Árnyék hasi idegközpontjába, ami kiszorította belőle a levegőt, és összegörnyedt. Lassan kihúzta magát.

— Azt mondtam, ne szarakodj velem. Ez szarakodás volt. Röviden és célratörően válaszolj, különben kurvára kicsinállak. De lehet, hogy nem öllek meg. Talán csak szólok a gyerekeknek, hogy törjék darabokra az összes kibaszott csontot a testedben. Kétszázhat van belőlük. Szóval ne szarakodj velem.

— Értettem — mondta Árnyék.

A limuzin mennyezeti fényei megváltoztak, liláról kékre, aztán zöldre, majd sárgára.

— Szerdának dolgozol — mondta a fiatalember.

— Igen — mondta Árnyék.

— Mi a faszt akar? Akarom mondani, mit csinál itt? Biztosan van egy terve. Mi a pálya?

— Ma reggel kezdtem dolgozni Szerda úrnak — mondta Árnyék. — Kifutófiú vagyok.

— Azt akarod mondani, hogy nem tudod?

— Azt akarom mondani, hogy nem tudom.

A fiú benyúlt a kabátjába és ezüst cigarettatárcát húzott elő egy belső zsebből. Felnyitotta és Árnyék felé kínált egy szálat.

— Cigit?

Árnyék arra gondolt, megkéri őket, oldozzák ki a kezét, de elvetette az ötletet.

— Köszönöm, nem — mondta.

A cigarettát valószínűleg kézzel sodorták, és amikor a fiú meggyújtotta egy mattfekete Zippo öngyújtóval, kicsit olyan szaga volt, mintha elektromos alkatrészeket égetnének.

A fiú mélyen letüdőzte a füstöt, aztán visszatartotta a lélegzetét. A füst vékony csíkban szivárgott elő az ajkai közül, aztán visszaszippantotta az orrába. Árnyék gyanította, hogy tükör előtt gyakorolt, mielőtt közönség elé állt volna.

— Ha hazudtál nekem — mondta a fiú olyan hangon, mintha nagyon messziről beszélne —, kurvára kicsinállak. Tudod.

— Már mondtad.

A fiú ismét nagyot szippantott a cigarettájából.

— Azt mondod, a Motel Americában laksz? — Megkocogtatta a sofőrülés ablakát a háta mögött. Az üveg lehúzódott. — Hé. Motel America, fent a sztrádánál. Ki kell raknunk a vendéget.

A sofőr bólintott és az üveg visszahúzódott.

A limuzin belsejében egyfolytában váltakozott a csillogó, száloptikás lámpák fénye, újra meg újra felvillantva ugyanazokat a tompa színeket. Árnyéknak úgy tűnt, hogy a fiú szeme is csillog, és a színe zöld, mint az ősöreg számítógép-monitoroké.

— Mondj el valamit Szerdának, haver. Mondd meg neki, hogy ő már történelem. Elfelejtették. Megöregedett. Mondd meg neki, hogy mi vagyunk a jövő, és szarunk rá meg a hozzá hasonlókra. Őt kihajították a történelem szemétdombjára, de az olyanok, mint én, limuzinokban száguldozunk a holnap szupersztrádáján.

— Megmondom neki — mondta Árnyék. Kezdett szédülni. Remélte, hogy nem fog hányni.

— Mondd meg neki, hogy kurvára átprogramoztuk a valóságot. Mondd meg neki, hogy a nyelv egy vírus, a vallás egy operációs rendszer, és az ima nem több, mint egy kibaszott spam. Mondd meg neki, vagy kibaszottul kicsinállak — mondta a fiatalember lágyan, a füst mögül.

— Értettem — mondta Árnyék. — Itt is kirakhattok. Majd sétálok.

A fiatalember bólintott.

— Jó volt veled beszélgetni — mondta. A füst elmosta a körvonalait. — Tudnod kell, hogy ha kurvára kicsinálunk, az azt jelenti, hogy egyszerűen kitörlünk. Fogtad? Egy kattintás és már át is írtak véletlenszerű egyesekkel meg nullákkal. A törlés visszavonása nem lehetséges. — Megkocogtatta az ablakot a háta mögött. — Itt kiszáll — mondta. Aztán visszafordult Árnyékhoz és a cigarettájára mutatott. — Szintetikus varangybőr. Tudtad, hogy már bufotenint is képesek szintetizálni?

A kocsi megállt és kinyílt az ajtó. Árnyék kikecmergett. Elvágták a kötelékét. Megfordult. A jármű belsejében füstfelhő örvénylett, amiből két fénypont villogott felé, ezúttal rézszínben, mint egy varangyos béka gyönyörűséges szeme.

— Az egész arról a kurva, domináns paradigmáról szól, Árnyék. Semmi más nem számít. És figyuzz, sajnálom, ami a csajoddal történt.

Az ajtó becsukódott, és a hosszú limuzin elhajtott, hang nélkül. Árnyék pár száz méterre volt a moteltől, és nagy kortyokban itta a hideg levegőt, vörös meg sárga meg kék fényreklámok mellett sétált el, amelyek mindenféle gyorséttermi kajákat hirdettek, amit ember csak elképzelni képes, már ha kizárólag hamburgerben gondolkodik; és baj nélkül megérkezett a Motel Americába.

HARMADIK FEJEZET

A Motel America recepciójánál vékony, fiatal nő állt. Közölte Árnyékkal, hogy a barátja már helyette is bejelentkezett, és átnyújtotta a kulcsként szolgáló szögletes műanyag lapot. Fakószőke haja volt, arca némileg egy rágcsálóéra emlékeztetett, ami sokkal feltűnőbb volt, ha gyanakodva nézett, és megenyhült, amikor elmosolyodott. Nem volt hajlandó elárulni Szerda szobaszámát, ragaszkodott hozzá, hogy felhívja a belső telefonon és közölje vele, a vendége megérkezett.

Szerda szobája a folyosó végén volt. Kijött és biccentett Árnyéknak.

— Milyen volt a temetés? — kérdezte.

— Már vége — mondta Árnyék.

— Akarsz beszélni róla?

— Nem.

— Jó. — Szerda elvigyorodott. — Manapság mindenki túl sokat beszél. Szöveg, szöveg, szöveg. Ez az ország sokkal jobban boldogulna, ha az emberek megtanulnának csendben szenvedni.

Szerda megmutatta a szobáját, ami szemben volt Árnyékéval. Az egész helyiséget ellepték a széthajtogatott térképek, befedték az ágyat és beborították a falat. Szerda rikító színű kijelölőfilcekkel rajzolta tele őket, neonzölddel, vakító rózsaszínnel és élénk naranccsal.

— Elrabolt egy dagadt kölyök — mondta Árnyék. — Arra kért, közöljem veled, hogy kidobtak a történelem szemétdombjára, míg az olyanok, mint ő, limuzinban száguldoznak az élet szupersztrádáján. Valami ilyesmi.

— Kis takony — mondta Szerda.

— Ismered?

Szerda vállat vont.

— Tudom, kicsoda. — Nehézkesen leült a szoba egyetlen székére. — Fogalmuk sincs az egészről. Kurvára fogalmuk sincs róla. Meddig kell a városban maradnod?

— Nem tudom. Talán még egy hétig. Azt hiszem, rendbe kell tennem Laura dolgait. Elintézni a lakást, megszabadulni a ruháitól, ilyesmi. Az anyja idegbeteg lesz tőle, de az a nő meg is érdemli.

Szerda finoman biccentett hatalmas fejével.

— Nos, minél hamarabb végzel, annál hamarabb távozhatunk Eagle Pointból. Jó éjt.

Árnyék átsétált a széles folyosón. Szobája tökéletes mása volt Szerdáénak, még az ágy felett függő, vérvörös naplementét ábrázoló nyomat is megegyezett. Rendelt magának egy bolognai pizzát, aztán vizet engedett a kádba, és a fürdőszoba összes apró műanyag flakonjából belenyomta a habfürdőt, hogy jó habos legyen.

Nagy termete miatt nem tudott elfeküdni a kádban, de beleült és a lehető legjobban kiélvezte a luxust. Árnyék megígérte magának, hogy ha kiszabadul a börtönből, vesz egy nagy fürdőt, és Árnyék betartotta az ígéreteit.

A pizza nem sokkal azután érkezett, hogy kiszállt a kádból, és Árnyék megette, aztán leöblítette egy doboz gyökérsörrel.

Lefeküdt az ágyba és azt gondolta, ez az első ágy, amiben szabad emberként fekszem, és a gondolat kevesebb elégedettséggel töltötte el, mint azt korábban képzelte. Nem húzta össze a függönyt, az ablakon túl elsuhanó autók meg a gyorséttermek fényeit nézte, és megnyugtató érzéssel töltötte el a tudat, hogy van odakint egy másik világ, ahová kisétálhat, ha kedve tartja.

Lehetett volna akár otthon is, a saját ágyában, gondolta, a lakásban, ahol Laurával éltek — az ágyban, ahol Laurával aludtak. De a gondolat, hogy nélküle legyen ott, Laura holmijával, illatával, életével körülvéve, egyszerűen túl fájdalmas volt…

Ne menj oda, gondolta Árnyék. Megpróbált másra összpontosítani. Érmetrükkökre gondolt. Belőle hiányzott az, ami varázslóvá tesz valakit, és ezzel tisztában volt: nem tudott történetet szőni a mutatvány köré, ami szükséges ahhoz, hogy az hihető legyen, és nem akart sem kártyatrükköket, sem papírvirágokat mutogatni. Csak pénzérmékkel akart zsonglőrködni; szerette csinálni. Elkezdte végiggondolni azokat a pénzeltüntető trükköket, amiket megtanult, amiről eszébe jutott az érme, amit Laura sírjába dobott, és a fejében megszólalt Audrey hangja, és azt mondta neki, hogy amikor Laura meghalt, Robbie farka volt a szájában, és kicsit megint megsajdult a szíve.

Minden óra sebet ejt rajtad. Az utolsó végez veled. Hol hallotta ezt?

Eszébe jutott Szerda megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodott: túl sok embert hallott már, akik azt mondogatták egymásnak, hogy ne fojtsák el az érzéseiket, mutassák ki az érzelmeiket, eresszék szabadjára a fájdalmat. Árnyék úgy gondolta, sok minden szól az érzelmek elfojtása mellett. Ha elég sokáig és elég mélyen eltemeted őket, egy idő után nem érzel semmit.

Aztán elnyomta az álom, de észre sem vette.

Sétált…

Hatalmas teremben sétált, ami nagyobb volt, mint egy város, és bármerre nézett, szobrokat és faragásokat és durván vésett bálványokat látott. Egy nőnemű szobor mellett állt: a nő mezítelen, lapos keblei a hasát verdesték, derekát levágott kezekből font lánc ékesítette, mindkét saját kezében éles késeket szorongatott, és nem volt feje, hanem két kígyó sarjadt a nyakából, testük nagy ívben megfeszült, fejük támadásra készen szembefordult egymással. Volt valami mélységesen zavaró ebben a szoborban, valami visszataszítóan, erőszakosan rossz, és Árnyék elhátrált onnan.

Sétálni kezdett a teremben. A szoborszemek, már amelyeknek volt szeme, mintha minden lépését követték volna.

Álmában észrevette, hogy minden szobor előtt, a padlón lángoló betűkkel világít egy név. Az ősz hajú öregember, dobbal a kezében és fogakból készített lánccal a nyakában Leucotios volt; a széles csípőjű nő, akinek a lába közötti roppant hasadékból szörnyetegek potyogtak elő, Hubur névre hallgatott; az aranylabdát szorongató kosfejű férfi Hershef.

Precíz, dagályos és szabatos hang beszélt hozzá álmában, de sehol sem látott senkit.

— Ezeket az isteneket régen elfeledték, és lehet, hogy már meg is haltak. Mindössze száraz történelemkönyvek lapjain találkozhatunk velük. Eltávoztak közülünk, eltávoztak mind, de nevük és képük tovább él bennünk.

Árnyék befordult egy sarkon, és tudta, hogy most egy másik teremben van, ami még az előzőnél is gigászibb lehet. A túlsó végéig el sem látott. Nem messze tőle egy mamut barna, fényesre csiszolt koponyája állt, meg egy szőrös, okkersárga köpönyeg, amit egy alacsony nő viselt, akinek megnyomorodott a bal keze. Mellette három asszonyt látott, akiket egyetlen gránittömbből faragtak ki, és a csípőjüknél összefontak: úgy tűnt, mintha készítőjük az arcukra már csak kapkodva, figyelmetlenül kerített volna sort, pedig a keblüket és a nemi szervüket aprólékosan kidolgozta; és volt még ott egy repülésre képtelen madár, amit Árnyék nem ismert fel, és kétszer akkora lehetett, mint ő, csőre akár a keselyűé, de emberi karja volt; és így tovább, és így tovább.

Ismét megszólalt a hang, mintha egy iskolai osztálynak beszélne, és azt mondta:

— Ezek az istenek kikoptak az emberiség emlékezetéből. Még a nevük is elveszett. Akik ezeket az isteneket imádták, legalább annyira eltűntek a feledés homályában, mint ők. Totem oszlopaik réges-régen megroppantak és ledőltek. Amikor az utolsó papjaik meghaltak, senkinek sem adták át a titkokat. — Az istenek meghalnak. És amikor valóban meghalnak, senki sem gyászolja őket, és senki sem emlékszik rájuk többé. Az eszméket nehezebb megölni, mint az embereket, de a végén őket is el lehet pusztítani.

Suttogó hang kélt, halk sustorgás, ami végigkúszott a folyosón és Árnyékban, bár álmodott, vérfagyasztó, megmagyarázhatatlan félelem ébredt. Mindent elemésztő pánik lett rajta úrrá, itt, a csarnokban, ahol régen elfeledett istenek álltak — poliparcú istenek, és istenek, akik csak egy mumifikált kéz vagy zuhanó kődarab vagy erdőtűz alakjában léteztek…

Vadul dobogó szívvel riadt fel, verítéktől nyirkos homlokkal, teljesen éberen. Az éjjeliszekrényen álló óra vörös számjegyei szerint hajnali 1:03 volt. Az ablakon bevilágított a Motel America neonreklámjának a fénye. Árnyék kábán felállt és kiment az apró fürdőszobába. Nem kapcsolta fel a lámpát, úgy vizelt, aztán visszament a szobába. Az álom még mindig frissen, élénken élt a fejében, de azt nem tudta megmagyarázni, mitől riadt meg annyira.

A fény, ami kintről szivárgott a szobába, nem volt erős, de Árnyék szeme hozzászokott a sötéthez. Egy nő ült az ágy szélén.

Ismerte őt. Ezer, százezer ember közül felismerte volna. Ugyanazt a tengerészkék kosztümöt viselte, amiben eltemették.

Suttogva beszélt, de ismerős hangon.

— Gondolom — mondta Laura —, szeretnéd tudni, mit keresek itt.

Árnyék nem szólt semmit.

Leült a szoba egyetlen székére, és végül azt kérdezte:

— Te vagy az?

— Igen — mondta a nő. — Fázom, kutyuskám.

— Meghaltál, kicsim.

— Igen — mondta a nő. — Igen, meghaltam. — Megpaskolta maga mellett az ágyat. — Gyere, ülj le mellém.

— Nem — mondta Árnyék. — Azt hiszem, inkább maradok itt. Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk.

— Például azt, hogy halott vagyok?

— Esetleg. De én inkább arra gondoltam, hogyan haltál meg. Rád meg Robbie-ra.

— Ó — mondta a nő. — Arra.

Árnyék rothadás, virágok és tartósítószerek szagát érezte — de lehet, hogy csak képzelte. A felesége — az exfelesége… nem, helyesbített magában, a néhai felesége… az ágy szélén ült és őt nézte, még csak nem is pislogott.

— Kutyuskám — mondta a nő. — Megtennéd… mit gondolsz, tudnál szerezni nekem — egy szál cigarettát?

— Azt hittem, leszoktál.

— Leszoktam — mondta a nő. — De már nem érdekel, káros-e az egészségemre. És azt hiszem, megnyugtatná az idegeimet. A hallban van egy automata.

Árnyék farmert meg trikót húzott és mezítláb kiment a hallba. Az éjszakai portás középkorú férfi volt, és egy John Grisham — regényt olvasott. Árnyék vett egy csomag Virginia Slimset az automatából. Kért egy doboz gyufát a portástól.

— A szobájában tilos dohányozni — mondta a portás. — Mindenképpen nyissa ki az ablakot, még most. — Átnyújtott Árnyéknak egy doboz gyufát meg egy műanyag hamutartót, amin a Motel America emblémája díszelgett.

— Értettem — mondta Árnyék.

Visszament a szobába. A nő az ágyon, a gyűrött lepedőkön heverészve várta. Árnyék kinyitotta az ablakot, aztán odaadta neki a cigarettát meg a gyufát. Laura ujjai hidegek voltak. Meggyújtott egy szál gyufát, és Árnyék látta, hogy a körme, ami általában makulátlanul tiszta volt, most töredezett, meg van rágcsálva, és sár van alatta.

Laura rágyújtott, letüdőzte a füstöt, elfújta a gyufát. Még egyet szippantott.

— Nem érzem az ízét — mondta. — Szerintem nincsen semmi hatása.

— Sajnálom — mondta Árnyék.

— Én is — mondta a nő.

Amikor Laura szippantott a cigarettájából, a végén felizzott a parázs, és Árnyék meglátta a felesége arcát.

— Nos — mondta a nő. — Kiengedtek.

— Igen.

A cigaretta vége narancsszínben izzott.

— Még mindig hálás vagyok neked. Nem kellett volna belekevernem téged.

— Hát — mondta a férfi —, beleegyeztem. Mondhattam volna nemet is. — Nem értette, miért nem fél: miért van az, hogy az álmában látott múzeum halálra rémíti, miközben úgy tűnik, képes félelem nélkül társalogni egy sétáló holttesttel.

— Igen — mondta a nő. — Megtehetted volna. Te nagy melák. — Füst kavargott az arca előtt. Olyan gyönyörű volt a félhomályban. — Szeretnéd tudni, mi volt Robbie meg közöttem?

— Azt hiszem.

A nő elnyomta a cigarettát a hamutartóban.

— Börtönben voltál — mondta. — És szükségem volt valakire, akinek a vállán kisírhattam magamat. Te nem voltál ott. Kiborultam.

— Sajnálom. — Árnyék most jött rá, hogy valami nincsen rendben Laura hangjával, és megpróbálta kitalálni, mi az.

— Tudom. Szóval néha elmentünk kávézni. Arról beszélgettünk, mit csinálunk, ha kijössz a börtönből. Hogy milyen jó lesz újra látni téged. Tudod, Robbie nagyon kedvelt téged. Alig várta, hogy ismét munkába állj nála.

— Igen.

— Aztán egyszer Audrey elutazott a nővéréhez egy hétre. Ez egy évvel, tizenhárom hónappal azután történt, hogy elmentél. — Hangjából hiányzott minden érzelem; szavai színtelenek, tompák voltak, mintha kavicsok hullottak volna egyesével egy mély kútba. — Robbie átjött. Berúgtunk. A hálószoba padlóján csináltuk. Jó volt. Tényleg jó volt.

— Ezt nem kellett volna elmondanod.

— Nem? Sajnálom. Ha meghaltál, ezt nehezebb eldönteni. Olyan az egész, mint egy fénykép. Nem számít túl sokat.

— Nekem számít.

Laura ismét rágyújtott. Könnyedén, gond nélkül mozgott, nem voltak darabosak a mozdulatai. Árnyék egy pillanatra elbizonytalanodott, meghalt-e egyáltalán. Lehet, hogy az egész csak egy ravasz trükk.

— Igaz — mondta a nő. — Értem. Nos, az utolsó két évben viszonyunk volt — igaz, nem így hívtuk, mert nem hívtuk sehogyan sem.

— Ott akartál hagyni miatta?

— Miért tettem volna? Te vagy az én nagy mackóm. A kutyuskám. Amit tettél, értem tetted. Három évig vártam, hogy visszajöjj hozzám. Szeretlek.

Árnyék majdnem azt mondta, Én is szeretlek, de nem tette. Nem mond ilyet. Soha többé.

— Szóval mi történt azon az éj szakán?

— Amikor meghaltam?

— Igen.

— Nos, Robbie meg én elmentünk valahová, hogy megbeszéljük a meglepetésbulidat. Remek buli lett volna. És közöltem vele, hogy köztünk vége mindennek. Végeztünk. Miután visszajöttél, minden olyan lesz, amilyennek lennie kell.

— Mmm. Köszönöm, kicsim.

— Szívesen, drágám. — A nő arcán a mosoly halovány kísértete futott át. — Érzelegtünk. Édes este volt. Ostobaságokat beszéltünk. Nagyon berúgtam. Ő nem. Vezetett. Hazafelé tartottunk, amikor bejelentettem, hogy búcsúzóul, még utoljára szenvedélyesen le fogom szopni, és lehúztam a sliccét és megtettem.

— Nagy hiba volt.

— Nekem mondod? A vállammal meglöktem a váltót, aztán Robbie megpróbált eltaszítani onnan, hogy visszaváltson, aztán megcsúsztunk, hangos reccsenés hallatszott, és emlékszem, hogy a világ megpördült, átfordult, és arra gondoltam, „Meg fogok halni.” Az egész olyan érzelemmentes volt. Erre emlékszem. Nem féltem. Aztán másra nem emlékszem.

Égett műanyag szaga terjengett. A cigaretta az, gondolta Árnyék: már parázslott a szűrő. Úgy tűnt, Laura észre sem vette.

— Mit csinálsz itt, Laura?

— A feleség talán nem látogathatja meg a férjét?

— Meghaltál. Ma délután volt a temetésed.

— Igen. — A nő elhallgatott és a semmibe meredt. Árnyék felállt és odalépett hozzá. Kivette az ujjai közül a füstölgő csikket és kihajította az ablakon.

— Nos?

A nő tekintete Árnyék szemét kereste.

— Most sem tudok sokkal többet, mint amikor még éltem. Annak, amit most tudok, a nagy részét képtelen vagyok szavakkal kifejezni.

— Az emberek normális esetben nem jönnek ki a sírjukból — mondta Árnyék.

— Tényleg? Tényleg, kutyuskám? Régebben én is ezt hittem. Most már nem vagyok benne biztos. Talán. — Leszállt az ágyról és az ablakhoz lépett. A neonreklám fényében az arca ugyanolyan gyönyörű volt, mint valaha. Annak a nőnek az arca volt, akiért Árnyék bevonult a börtönbe.

A szíve úgy megsajdult, mintha valaki benyúlt volna a mellkasába és megszorította volna.

— Laura…!

A nő nem nézett rá.

— Gyanús ügyekbe keveredtél, Árnyék. El fogod szúrni, ha valaki nem áll melletted, hogy segítsen. Én majd segítek neked. És köszönöm az ajándékot.

— Milyen ajándékot?

A nő a blúza zsebébe nyúlt és elővette az aranyérmét, amit Árnyék délután hajított a sírgödörbe. A pénzt még mindig fekete föld borította. — Lehet, hogy felfűzöm egy láncra. Nagyon édes volt tőled.

— Szívesen.

Laura megfordult, Árnyékra pillantott, és mintha látta is volna, meg nem is.

— Azt hiszem, van néhány dolog a házasságunkkal kapcsolatban, amit meg kell beszélnünk.

— Kicsim — mondta neki Árnyék. — Meghaltál.

— Nyilvánvalóan ez az egyik dolog. — Elhallgatott. — Oké — mondta aztán. — Megyek. Jobb lesz, ha most elmegyek. — És magától értetődően, könnyedén megfordult, átkarolta Árnyék vállát és lábujjhegyre állt, hogy búcsúcsókot adjon neki, ahogy mindig is tette.

Árnyék tétován lehajolt, hogy puszit nyomjon az arcára, de a felesége elfordult és az ajkához nyomta a száját. Leheletén halovány naftalinszag érződött.

Laura nyelve befurakodott Árnyék szájába. Hideg volt és száraz, íze akár a cigaretta és az epe. Ha Árnyéknak voltak is kétségei, tényleg meghalt-e a felesége, ezek most eltűntek.

Elhúzódott tőle.

— Szeretlek — mondta a nő egyszerűen. — Én majd vigyázok rád. — A szoba ajtajához sétált. Árnyék szájában különös íz terjengett. — Aludj egy keveset, kutyuskám — tette hozzá a nő. — És ne keveredj zűrbe.

Kinyitotta az ajtót. A folyosó neonfénye nem volt kegyes hozzá: ebben a megvilágításban Laura halottnak tűnt, igaz, ebben a fényben bárki más is annak látszott volna.

— Meghívhattál volna éjszakára — mondta a nő, hideg, kavicsként koppanó hangján.

— Nem hiszem — mondta Árnyék.

— Majd fogod, édesem — mondta a nő. — Mielőtt ez az egész véget ér. Majd fogod. — Elfordult és végigsétált a folyosón.

Árnyék kinézett az ajtón. Az éjszakai portás John Grisham regényét bújta, szinte fel sem pillantott, amikor a nő elment előtte. Vastag, temetői sár tapadt a cipőjére. Aztán eltűnt.

Árnyék lassú sóhajjal kieresztette a levegőt. Szíve szabálytalanul kalapált a mellkasában. Átsétált a széles folyosón és bekopogtatott Szerda ajtaján. Amikor kopogtatott, rettenetesen különös érzés kerítette hatalmába, mintha fekete szárnyak simítottak volna végig rajta, mintha roppant varjú röppent volna keresztül a testén, ki a folyosóra és onnan az előcsarnokba.

Szerda kinyitotta az ajtót. A derekára csavart fehér törülközőt leszámítva meztelen volt.

— Mi a fészkes fenét akarsz? — kérdezte.

— Van valami, amiről tudnod kellene — mondta Árnyék. — Talán csak álmodtam — de biztosan nem —, vagy túl sokat szippantottam a dagadt kölyök szintetikus varangybőr füstjéből, esetleg éppen megőrültem…

— Jó, jó. Nyögd már ki — mondta Szerda. — Éppen fontos dolgom van.

Árnyék benézett a szobába. Valaki feküdt még az ágyban és őt nézte.

A lepedő eltakarta apró kebleit. Fakószőke haja volt, az arca némileg patkány szerűnek tűnt. Árnyék lehalkította a hangját.

— Most találkoztam a feleségemmel — mondta. — A szobámban volt.

— Egy kísértetről beszélsz? Kísértetet láttál?

— Nem. Nem kísértet volt. Meg lehetett fogni. Meghalt, az biztos, de nem kísértet. Megérintettem. Megcsókolt.

— Értem. — Szerda futó pillantást vetett a nőre. — Egy pillanat múlva itt vagyok, drágaságom — mondta.

Átmentek Árnyék szobájába. Szerda felkapcsolta a lámpát. Megnézte a hamutartóban heverő csikket. Megvakarta a mellkasát. A mellbimbója sötét volt, öregemberes, mellszőrzete őszült. Felsőtestén fehér heg futott végig. A levegőbe szimatolt. Aztán vállat vont.

— Oké — mondta. — Szóval felbukkant a halott feleséged. Félsz?

— Kicsit.

— Nagyon bölcs. A holtaktól engem is örökké kitör a frász… Van még valami?

— Kész vagyok elmenni innen. Laura anyja elintézheti a lakást meg a többit. Amúgy is utál. Ha indulsz, veled megyek.

Szerda elmosolyodott.

— Ez jó hír, fiam. Reggel indulunk. Most pedig aludnod kellene. Ha altatóra lenne szükséged, van egy kis skót whisky a szobámban. Kell?

— Nem. Minden rendben lesz.

— Akkor ne zaklass többet. Hosszú éjszaka áll előttem.

— Jó éjszakát — mondta Árnyék.

— Pontosan — mondta Szerda, és becsukta maga után az ajtót.

Árnyék leült az ágyra. Cigarettafüst és a tartósítószer szaga terjengett a levegőben. Bárcsak meggyászolhatná Laurát: sokkal helyénvalóbb lett volna, mint így találkozni vele, vagy — ahogyan az most, a nő távozása után magának is beismerte — mint egy kicsit félni tőle. Ez a gyász ideje. Lekapcsolta a lámpát, elhevert az ágyon és Laurára gondolt, arra, milyen volt, mielőtt őt lecsukták. Eszébe jutott az esküvőjük, amikor mindketten fiatalok voltak és boldogok és ostobák és nem bírták levenni a kezüket egymásról.

Árnyék nagyon régen sírt utoljára, olyan régen, hogy el is felejtette, mikor volt az. Akkor sem sírt, amikor az anyja meghalt.

De most sírni kezdett, fájdalmas, görcsös zokogással, és kisgyermek kora óta először álomba sírta magát.

A csillagos ég meg a szárazföld alapján navigáltak a zöld tengeren, és amikor a szárazföld távoli emlék volt csupán, és felhők takarták az éjszakai eget, a vakhit vezette őket, és a Mindenek Atyját szólították, hogy biztonságban partra vezesse őket ismét.

Borzalmas út volt, elgémberedtek az ujjaik, a csontjaikba befészkelte magát a didergés, és még a bor sem tudta kiolvasztani onnan. Reggelente arra ébredtek, hogy dér lepte be szakállukat, és amíg a nap fel nem melegítette őket, úgy néztek ki, mint akik idejekorán megőszültek, mint megannyi öregember.

Mire kikötöttek a zöldellő földön, a messzi nyugaton, az összes foguk kilazult és a szemük besüppedt az üregében. És a férfiak azt mondták:

— Messze, messze kerültünk az otthonunktól és a tűzhelyünktől, messze vagyunk a tengerektől, amiket ismerünk, és a földektől, amiket annyira szeretünk. Itt, a világ peremén elfeledkeznek rólunk az isteneink.

Vezérük felkapaszkodott egy nagy szikla tetejére, és gúnyolni kezdte őket kishitűségük miatt:

— A Mindenek Atyja teremtette a világot? — kiáltotta. — Saját kezével építette nagyapja, Ymir húsából és szétzúzott csontjaiból. Ymir agyvelejéből csinálta a felhőket az égre, és sós véréből lett a tenger, amin áthajóztunk. Ha ő teremtette az egész világot, nem gondoljátok, hogy ezt a földet is ő készítette? És ha férfiakként halunk meg itt, nem kerülünk az ő csarnokába?

És a férfiak ujjongtak és kacagtak. Erős akarattal nekiláttak csarnokot építeni, kivágott fák törzséből meg sárból, és kihegyezett karókból alacsony palánkot húztak köré, bár úgy tudták, hogy az új világnak ők az egyetlen lakói.

Azon a napon, amikor elkészültek a csarnokkal, vihar támadt: délben olyan sötét lett az ég, mintha éjszaka lenne, fehér lángnyelvek tépázták a mennyboltot, és a férfiak majdnem megsüketültek, olyan hangosan mennydörgött, a hajó macskája pedig, akit azért hoztak magukkal, hogy szerencsét hozzon, elrejtőzött a partra futtatott hajó alatt. A vihar elég kegyetlen és gonosz volt, ezért a férfiak kacagtak és egymás hátát csapkodták és azt mondták:

— A Mennydörgő itt van velünk, ezen a távoli földön! — És hálát adtak az isteneknek, örvendeztek, és addig ittak, amíg járni sem bírtak.

A csarnok füstös sötétjében aznap éjjel a bárd régi énekeket dalolt nekik. Odinról énekelt, a Mindenek Atyjáról, aki oly bátran és nemesen áldozta fel önmagát saját magának, mint ahogyan másokat áldoztak fel neki. Dalolt arról, hogy Odin kilenc napon át függött a világfán, oldalát lándzsaszúrás szakította fel és csöpögött belőle a vér, és énekelt mindazokról a dolgokról, amiket a Mindenek Atyja kínszenvedése közben megtanult: kilenc nevet, kilenc rúnát és huszonkilenc varázst. Amikor az Odin oldalába hasító lándzsáról beszélt, a bárd felsikoltott a fájdalomtól, úgy, miképpen a Mindenek Atyja is ordított a kíntól, és a férfiak megborzongtak, mert elképzelték Odin szenvedését.

A skraellinggel másnap találkoztak, a Mindenek Atyja napján. Alacsony férfi volt, hosszú haja fekete, mint a varjú szárnya, bőre színe akár a zsíros, vörös agyagé. Olyan nyelven beszélt, amit a harcosok közül senki sem értett, még a bárd sem, aki áthajózott már Herkules oszlopai között és ismerte a kereskedők keverék nyelvét, amit a Földközi-tenger mentén mindenhol beszéltek. Az idegen tollakba meg bőrökbe burkolózott, és csontokat font hosszú hajába.

Magukkal vitték a táborukba, sült húst adtak neki enni és erős sört, amivel csillapíthatta a szomját. Lármásan röhögtek, amikor a férfi támolyogni és énekelni kezdett, meg azon, hogy lekókadt és himbálózott a feje, pedig tele sem töltötték az ivókürtjét. Adtak még neki inni és hamarosan az asztal alatt hevert, karja alá temetett fejjel.

Akkor felemelték a földről, két ember a vállát fogta, két ember a lábát, vállmagasságban cipelték, mint egy nyolc lábú ló, és a menet élére állva az öbölre néző dombra vitték, a kőrisfához, ahol kötelet vetettek a nyakába és felhúzták a magasba, a szélbe, így adózva a Mindenek Atyjának, az akasztófák urának. A skraelling teste vadul himbálózott a szélben, arca elfeketedett, nyelve kilógott a szájából, a szeme kidülledt, pénisze olyan kemény volt, hogy sisakot akaszthattak volna rá, és a férfiak eközben ujjongtak, kiáltoztak meg nevettek, és büszkék voltak rá, hogy áldozatot küldenek a mennyekbe.

És amikor másnap két hatalmas holló telepedett a skraelling holttestére, mindegyik vállára egy, és elkezdték csipkedni az arcát meg a szemét, a férfiak tudták, hogy áldozatukat elfogadták.

Hosszú tél volt, és mindannyian éheztek, de boldogsággal töltötte el őket a tudat, hogy ha kitavaszodik, visszaküldik a hajót északra, és a hajó telepeseket meg nőket hoz majd magával. Ahogy egyre hidegebbé vált az idő és egyre rövidebbek lettek a napok, néhányan elindultak megkeresni a skraellingek faluját, hátha találnak ott ennivalót és nőket. Nem találtak semmit, csak elhagyott tüzek nyomait, ahol korábban kisebb csapatok táboroztak.

Tél közepén, amikor a nap korongja kicsi volt és hideg, mint egy fényét vesztett ezüstpénz, észrevették, hogy a skraelling teste eltűnt a kőrisfáról. Aznap délután havazni kezdett, hatalmas, lassú pelyhekben.

Az északi emberek bezárták a tábor kapuit és visszavonultak a fából rótt falak közé.

A skraelling csapat éjjel csapott le rájuk: ötszázan harminc ellen. Átmásztak a falon, és a rákövetkező hét napban mind a harminc férfit megölték, harminc különböző módon. És a tengerészeket elfeledték: a történelem és saját népük is.

A falat lerontották, a tábort felgyújtották. A sárkányhajót, ami felfordítva hevert a kavicsos fövenyen, szintén felgyújtották, mert azt remélték, hogy a sápadt idegeneknek csak egyetlen hajójuk volt, és ha elégetik, nem jön több északi a partjaikra.

Ez több mint száz évvel azelőtt történt, hogy Szerencsés Leif, Vörös Erik fia újra felfedezte ezt a földet, amit majd Vinlandnak nevez el. Amikor megérkezett, már vártak rá az istenei: a félkezű Tyr, az ősz Odin, az akasztófák ura és Thor, a Mennydörgő.

Ott voltak.

Vártak.

NEGYEDIK FEJEZET

Szerda és Árnyék a Vidéki Konyha nevű helyen reggelizett, a motellel átellenben. Nyolc óra volt, a világ ködös volt és fagyos.

— Még mindig készen állsz elhagyni Eagle Pointot? — kérdezte Szerda. — Ha igen, el kell intéznem pár telefonhívást. Ma péntek van. Péntek, azaz szabadnap. Női nap. Holnap szombat. Szombaton sok mindent kell csinálni.

— Kész vagyok — mondta Árnyék. — Nem köt ide semmi.

Szerda különféle felvágottakat tornyozott a tányérjára. Árnyék néhány szelet dinnyét vett, bagelt és egy darab krémsajtot. Utána leültek az egyik boxban.

— Nem semmi, amit tegnap éjjel álmodtál — mondta Szerda.

— Igen — mondta Árnyék. — Az biztos. — Amikor reggel felkelt, Laura sáros lábnyomai tisztán látszottak a szőnyegen, kifelé a folyosóra és onnan az előcsarnokba.

— No — mondta Szerda. — Miért hívnak Árnyéknak?

Árnyék vállat vont.

— Ez csak egy név — mondta. A táblaüvegen túli, ködben úszó világ olyan volt, mint a szürke tucatnyi árnyalatával készített ceruzarajz, amit imitt-amott megbontott a lámpák vöröse vagy a hó fehérsége.

— Hogyan veszítetted el a szemed?

Szerda féltucat szalonnacsíkot lapátolt a szájába, megrágta, majd a kézfejével letörölte az ajkáról a zsírt.

— Nem veszítettem el — mondta. — Pontosan tudom, hol van.

— Szóval mi a terv?

Szerda arcán elgondolkodó kifejezés jelent meg. Bekapott néhány élénkrózsaszín sonkaszeletet, leszedett egy húsdarabot a szakálláról és a tányérjába dobta.

— A terv a következő. Holnap este találkozunk néhány emberrel, akik mind kiemelkedő tekintélynek számítanak a maguk szakterületén — ne hagyd, hogy a viselkedésük megriasszon. A találkozóra az ország egyik legfontosabb pontján kerül sor. Azután megvendégeljük őket. Szeretném, ha segítenének nekem küszöbön álló vállalkozásomban.

— És hol van ez a nagyon fontos hely?

— Majd meglátod, édes fiam. Azt mondtam, az egyik legfontosabb. A vélemények, érthető módon, megoszlanak. Már üzentem a kollégáimnak. Útközben megállunk Chicagóban, mert pénzre van szükségem. A vendéglátás, már amilyen vendéglátást rendeznünk illene, több készpénzt igényel, mint amennyivel jelenleg rendelkezem. Aztán irány Madison. — Szerda fizetett, majd távoztak és átsétáltak szembe, a motel parkolójába. Szerda odadobta Árnyéknak a kulcsokat. Rákanyarodtak a gyorsforgalmi útra és kihajtottak a városból.

— Hiányozni fog? — kérdezte Szerda. Egy térképekkel tömött irattartóban lapozgatott.

— A város? Nem. Igazából sohasem éltem itt. Kölyökkoromban egy helyen sem laktam sokáig, és már elmúltam húsz, mire ideköltöztem. Vagyis ez a város inkább Lauráé.

— Reméljük, itt is marad.

— Csak egy álom volt — mondta Árnyék. — Tudod.

— Az jó — mondta Szerda. — Ez egészséges hozzáállásra vall. Megdugtad az éjjel?

Árnyék mély levegőt vett. Aztán azt mondta:

— Rohadtul semmi közöd hozzá. Egyébként nem.

— De akartad?

Árnyék egy szót sem szólt. Észak felé fordult, Chicago irányába. Szerda felkuncogott, aztán lekötötte magát a térképeivel, szétnyitotta és összehajtogatta őket, alkalomadtán feljegyzett valamit egy sárga noteszbe egy nagy ezüst golyóstollal. Végül aztán befejezte. Eltette a tollat és a hátsó ülésre dobta az irattartót.

— A legjobb dolog azokban az államokban, ahová tartunk — mondta —, Minnesotában, Wisconsinban meg az összes többiben a környéken, hogy pontosan olyan nők élnek itt, akiket fiatalkoromban felettébb kedveltem. A bőrük világos, a szemük kék, a hajuk nagyon szőke, majdnem fehér, ajkuk színe, mint a bor, és telt, kerek mellükön látszanak a kék erek, mint a jóféle sajtban.

— Csak amikor fiatalabb voltál? — kérdezte Árnyék. — Nekem úgy tűnt, tegnap is egészen jól boldogultál.

— Igen. — Szerda elmosolyodott. — Szeretnéd tudni, mi a sikerem titka?

— A pénz?

— Nem ilyen otromba. Nem, a titok a bűbáj. Ilyen egyszerű és tiszta az egész.

— Bűbáj, mi? Hát, azt mondják, vagy van benned, vagy nincsen.

— A bűbájokat meg lehet tanulni — mondta Szerda.

Árnyék egy örökzöldeket játszó rádióra tekert, és olyan számokat hallgatott, amik a születése előtt voltak divatosak. Bob Dylan a nagy esőről énekelt, ami hamarosan lezúdul az égből, és Árnyék azon tűnődött, vajon zuhogni kezdett-e már ez az eső, vagy még csak most jön. Az út üres volt, és a reggeli fényben a jégkristályok úgy csillogtak az aszfalton, mint megannyi gyémánt.

Chicago lassan gyülemlett fel körülöttük, mint egy migrénes fejfájás. Először vidéken autóztak, aztán az elszórt városkákból észrevétlenül alacsony, külvárosi negyed lett, a külvárosból pedig nagyváros.

Egy zömök, megfeketedett, barna homokkőből épült épület előtt álltak meg az autóval. A járdán nem volt hó. Besétáltak az előcsarnokba. Szerda megnyomta a legfelső gombot a kaputelefon homorú fémdobozán. Semmi sem történt. Megint megnyomta. Majd kísérletképpen elkezdte végignyomogatni a többi lakó csengőjét is, eredménytelenül.

— Elromlott — szólalt meg egy sovány, idős nő, aki most jött le a lépcsőn. — Nem működik. Szólunk a gondnoknak, megkérdezzük, mikor javítja meg, mikor rakja rendbe a fűtést, de nem érdekli az egész, Arizonába megy télen, a tüdeje miatt. — Vaskos akcentusa volt, valószínűleg kelet-európai, gondolta Árnyék.

Szerda mélyen meghajolt.

— Zorja drágám, ha szabad így fogalmaznom, kimondhatatlanul gyönyörű vagy. Igazi, ragyogó szépség. Egyetlen napot sem öregedtél.

Az öregasszony szúrósan végigmérte.

— Nem akar itt látni téged. Ami azt illeti, én sem. Mindig csak a baj jár veled. — Kizárólag azért, mert sohasem jövök jelentéktelen ügyekben.

A nő szippantott. Üres, fonott bevásárlószatyor volt nála és régi, piros kabátot viselt, állig begombolva. Gyanakodva Árnyékra pillantott.

— Ki ez a nagy ember? — kérdezte. — Valamelyik gyilkos gazembered?

— Nagyon igazságtalan vagy hozzám, drága hölgyem. Az úriembert Árnyéknak hívják. Nekem dolgozik, való igaz, de saját elhatározásából. Árnyék, hadd mutassam be neked a bájos Zorja Vecsernaja kisasszonyt.

— Örülök, hogy találkoztunk — mondta Árnyék.

Az öregasszony madárszerű fejmozdulattal megnézte magának.

— Árnyék — mondta. — Jó név. Amikor az árnyékok megnyúlnak, eljön az én időm. És te hosszú árnyék vagy. — Tetőtől talpig végigmérte, aztán elmosolyodott. — Kezet csókolhatsz — mondta, és Árnyék felé nyújtotta hideg kezét.

Árnyék lehajolt és megcsókolta az öregasszony vékonyka kezét. Középső ujján nagy, borostyánköves gyűrűt viselt.

— Jó fiú — mondta a nő. — A zöldségboltba megyek. Tudod, én vagyok az egyetlen, aki pénzt hoz a házhoz. A másik kettő képtelen pénzt szerezni jövendőmondással. Mindig az igazat mondják, és az emberek nem az igazságra kíváncsiak. Az igazság rossz dolog, zavarja az embereket, ezért nem jönnek vissza. De én tudok hazudni, azt mondom nekik, amit hallani akarnak. Tehát én keresem meg a kenyérre valót. Mit gondoltok, maradtok vacsorára?

— Remélhetőleg — felelte Szerda.

— Akkor jó lenne, ha adnál némi pénzt, hogy több ennivalót tudjak venni — mondta a nő. — Büszke vagyok, de ostoba nem. A többiek büszkébbek nálam, és ő mindannyiunk közül a legbüszkébb. Szóval adj egy kis pénzt, és ne áruld el nekik, hogy adtál.

Szerda kinyitotta a tárcáját. Előhúzott egy húszast. Zorja Vecsernaja kikapta a kezéből és várt. A férfi elővett még egy húszast és odaadta a nőnek.

— Így jó — mondta az öregasszony. — Királyi lakomát rendezünk nektek. No, eridjetek fel a lépcsőn, a legfelső emeletre. Zorja Utrenyaja ébren van, de a másik nővérünk még alszik, szóval ne legyetek túl hangosak.

Szerda és Árnyék felkapaszkodtak a sötét lépcsőkön. Két emelettel feljebb a lépcsőfordulót félig elborították a fekete műanyag szemeteszsákok, és rothadó zöldség szaga terjengett.

— Cigányok? — kérdezte Árnyék.

— Zorja meg a családja? Dehogyis. Nem romák. Oroszok. Szlávok, azt hiszem.

— De jóslásból él.

— Sokan szoktak jósolni. Magam is belekontárkodom olykor. — Szerda lihegve nekivágott az utolsó lépcsőknek. — Nem vagyok formában.

A lépcső tetején magányos, pirosra festett ajtó állt, egy kémlelőlyukkal. Szerda kopogott. Semmi válasz. Megint bekopogott, most hangosabban.

— Ki az? — Férfihang, vén és cigarettától rekedtes.

— Egy régi barát, Csernobog. Meg a társa.

Az ajtó kinyílt, amennyire a biztonsági lánc engedte. Szürke arc meredt rájuk az árnyékok közül.

— Mit akarsz, Wotan?

— Kezdésképpen beérem az örömmel, amit társaságod nyújthat. Ezenkívül híreket hoztam. Van erre egy kifejezés… ó, igen. Megtudhatsz tőlem valamit, ami előnyödre válik.

Az ajtó kitárult. A porszínű fürdőköpenyt viselő férfi alacsony volt, vasszürke hajjal és ráncos arccal. Szürke, kifényesedett, hajszálcsíkos nadrágot viselt meg papucsot. Szögletes végű ujjai között szűrőtlen cigarettát tartott, és szipákolva, a cigarettát a tenyerébe rejtve gyújtott rá — mint egy fegyenc, gondolta Árnyék, vagy egy katona. Bal kezét Szerda felé nyújtotta.

— Légy hát üdvözölve, Wotan.

— Manapság Szerdának hívnak — mondta az, és megszorította az öregember kezét.

Résnyi mosoly; sárga fogak villannak.

— Igen — mondta az öregember. — Nagyon vicces. Ez meg ki?

— A társam. Árnyék, ismerkedj meg Csernobog úrral.

— Részemről a szerencse — mondta Csernobog. Bal kezével megrázta Árnyék balját. Kérges, kidolgozott tenyere volt, ujjhegye olyan sárga, mintha jódba mártotta volna.

— Hogy s mint, Csernobog úr?

— Öregesen. Kínoz a gyomrom, szaggat a hátam, és minden reggel kiköpöm a tüdőmet.

— Miért az ajtóban ácsorogtok? — kérdezte egy női hang. Árnyék Csernobog mögé pillantott, a férfi mögött álló öregasszonyra. Alacsonyabb és törékenyebb volt, mint a nővére, de a haja hosszú, és még mindig aranyszőke.

— Zorja Utrenyaja vagyok — mondta. — Ne álldogáljatok a folyosón. Menjetek be a szobába, üljetek le. Hozok kávét.

Bementek a lakásba, ahol túlfőzött káposzta, macskaalom és szűrőtlen külföldi cigaretták szaga terjengett, és az apró, csukott ajtókkal szegélyezett előszobán keresztül a folyosó túlsó végén levő nappaliba kísérték őket. Itt egy hatalmas, lószőrrel tömött öreg díványra ülhettek, megzavarva egy idősödő, szürke macskát, aki nagyot nyújtózott, felállt és kimérten a dívány távoli sarkába sétált, ahol leheveredett, óvatosan végignézett rajtuk, aztán lehunyta az egyik szemét és elaludt. Csernobog velük szemben foglalt helyet, egy karosszékben.

Zorja Utrenyaja talált egy üres hamutartót és letette Csernobog mellé.

— Hogyan szeretitek a kávét? — kérdezte a vendégeket. — Mi feketén, mint az éjszaka és édesen, mint a bűn.

— Az tökéletesen megfelel, asszonyom — mondta Árnyék. Kinézett az ablakon, a szemközti házra.

Zorja Utrenyaj a kiment. Csernobog hosszan nézett utána.

— Jó asszony — mondta. — Nem úgy, mint a testvérei. Az egyik egy hárpia, a másik meg csak alszik. — Papucsos lábát a hosszú, alacsony dohányzóasztalra tette, amit középen egy beépített sakktábla díszített, a lapját kiégetett foltok meg bögrenyomok csúfították el.

— A felesége? — kérdezte Árnyék.

— Nem felesége ő senkinek. — A vénember egy darabig csendben ült és kérges kezét nézte. — Nem. Mindannyian rokonok vagyunk. Együtt érkeztünk, nagyon-nagyon régen.

A fürdőköpeny zsebéből egy csomag szűrőtlent húzott elő. Szerda elővett egy keskeny, arany öngyújtót és meggyújtotta az öregember cigarettáját.

— Először New Yorkba jöttünk — mondta Csernobog. — A földijeink mind oda mennek. Aztán elkerültünk ide, Chicagóba. Minden rosszra fordult. Az óhazában is majdnem megfeledkeztek rólam. Itt meg nem vagyok több, csak rossz emlék. Tudod, mit csináltam, amikor Chicagóba jöttem?

— Nem — mondta Árnyék.

— A húsiparban helyezkedtem el. A mészárszéken. Feljön a tinó a rámpán, és én voltam ott a taglózó. Tudod, miért hívnak minket taglózóknak? Mert fogjuk a pörölyt, és letaglózzuk vele a tehenet. Bumm! Kell hozzá erő a karodban. Érted? Aztán a béklyózó felakasztja a láncra, felhúzza a magasba, és elvágja a torkát. Először kieresztik belőle a vért, mielőtt levágják a fejét. Mi voltunk a legerősebbek, a taglózók. — Felgyűrte a köpeny ujját, és a felkarját megfeszítve megmutatta az izmait, amelyek még mindig jól látszottak a vén bőr alatt. — De nemcsak az erőről szólt. Művészet volt. Mármint az ütés. Máskülönben a tehén csak elkábul vagy bedühödik. Aztán egyszer, az ötvenes években, a kezünkbe adják a szögbelövőt. Odanyomod a homlokához, aztán bam! bam! Na, most azt hiszed, bárki tud ölni. Nem úgy van az. — Eljátszotta, hogy pisztolyt szorít egy tehén fejéhez. — Ehhez is érteni kell. — Az emlék megmosolyogtatta: vasszínű fogak villantak.

— Hagyd őket a tehenes történetekkel. — Zorja Utrenyaj a egy vörös fatálcán behozta a kávét, apró, fényes, zománcozott csészékben. Mindegyiküknek adott egy csészét, aztán leült Csernobog mellé.

— Zorja Vecsernaja vásárolni ment — mondta. — Hamarosan hazaér.

— Találkoztunk vele odalent — mondta Árnyék. — Azt mesélte, szokott jósolni.

— Igen — felelte a testvére. — Szürkületkor, az a hazugságok órája. Én nem hazudok jól, ezért rossz jövendőmondó vagyok. És a húgom, Zorja Polunocsnaja, ő egyáltalán nem tud hazudni.

A kávé édesebb és erősebb volt, mint amire Árnyék számított.

Elnézést kért és kiment a mosdóba — akkora volt, mint egy szekrény, a falra akasztott néhány megbarnult fényképen férfiak és nők álltak merev, viktoriánus pózokban. Kora délután volt, de már kezdett tompulni a fény. Az előszobából kiabálás hallatszott. Jéghideg vízben mosott kezet, egy kellemetlen szagú, rózsaszín szappandarabbal.

Amikor Árnyék kijött a mosdóból, Csernobog az előszobában állt.

— Bajt hozol ránk! — kiabálta. — Semmi mást, csak bajt! Nem hallgatlak meg! Azonnal elmész a házamból!

Szerda még mindig a díványon ült, a kávéját kortyolgatta és a szürke macskát simogatta. Zorja Utrenyaja a vékony szőnyegen állt, egyik kezével idegesen sodorgatta hosszú, szőke haját.

— Valami gond van? — kérdezte Árnyék.

— Ő a gond! — kiáltotta Csernobog. — Ő! Mondd meg neki, hogy bármit is csinál, nem segítünk neki! Azt akarom, hogy elmenjen! Azt akarom, hogy eltűnjön innen! Mindketten menjetek el!

— Kérlek — mondta Zorja Utrenyaja —, kérlek, ne kiabálj, felébreszted Zorja Polunocsnaját.

— Olyan vagy, mint ő, be akarsz szállni ebbe az őrültségbe! — kiabálta Csernobog. Úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát. Cigarettájáról hamurúd hullott az előszoba elnyűtt szőnyegére.

Szerda felállt, Csernoboghoz lépett. Az öregember vállára tette a kezét.

— Hallgass ide — mondta békítőleg. — Először is, ez nem őrültség. Ez az egyetlen megoldás. Másodszor, mindenki ott lesz. Nem akarsz kimaradni belőle, ugye?

— Tudod, ki vagyok — mondta Csernobog. — Tudod, mi mindent követtek el ezek a kezek. Te a testvéremet akarod, nem engem. És ő elment.

Az előszobában kinyílt egy ajtó, és megszólalt egy álmos, női hang.

— Valami gond van?

— Semmi gond, húgocskám — mondta Zorja Utrenyaja. — Menj vissza aludni. — Aztán Csernoboghoz fordult. — Látod? Látod, mit csináltál a kiabálásoddal? Visszamész a szobába és leülsz. Leülsz! — Először úgy látszott, hogy Csernobog tiltakozni fog, aztán kiszállt belőle a harci szellem. Hirtelen törékenynek tűnt; törékenynek és magányosnak.

A három férfi visszament a kopottas nappaliba. A szobában, úgy harminc centire a mennyezet alatt barna nikotincsík futott végig a falon, mint koszgyűrű egy ódon fürdőkádban.

— Nem biztos, hogy csak rólad van szó — folytatta Szerda zavartalanul.

— Ha a testvéredről van szó, az téged is érint. Ez az, ahol a hozzád hasonló kettős típusok előnyben vannak velünk, többiekkel szemben, nem?

Csernobog nem szólt semmit.

— Ha már Bielobognál tartunk, hallottál valamit felőle?

Csernobog megrázta a fejét. Felnézett Árnyékra.

— Van öcséd vagy bátyád?

— Nincsen — mondta Árnyék. — Legalábbis nem tudok róla.

— Nekem van egy testvérem. Azt mondják, ha összeraksz minket, egy személyt kapsz, érted? Amikor fiatalok vagyunk, a haja nagyon szőke, nagyon fényes, és az emberek azt mondják, ő a jó. És az én hajam nagyon sötét, sötét, mint a tiéd, és az emberek azt mondják, én vagyok a gazember, érted? És most eltelik sok idő, és a hajam szürke. Az ő haja is, gondolom, szürke. És megnézel minket, és nem tudnád megmondani, ki a fény és ki a sötétség.

— Szoros kapcsolatban voltak? — kérdezte Árnyék.

— Szoros? — kérdezte Csernobog. — Nem. Hogyan lettünk volna? Annyira más dolgok érdekeltek minket.

Az előszobából cipőkopogás hallatszott, és megjelent Zorja Vecsernaja.

— Egy óra múlva vacsora — mondta. Aztán kiment. Csernobog sóhajtott.

— Azt hiszi magáról, jó szakács — mondta. — Amikor gyerek volt, szolgák főztek. Most már nincsenek szolgák. Nincsen semmi.

— Nincsen olyan, hogy semmi nincsen — mondta Szerda. — Soha nincs olyan, hogy semmi.

— Te — mondta Csernobog. — Nem figyelek rád. — Árnyékhoz fordult.

— Szoktál dámázni?

— Igen — felelte Árnyék.

— Jó. Dámázhatsz velem — mondta, és egy fadobozt vett le a kandallópárkányról, amiből az asztalra szórta a korongokat. — Én leszek a feketével.

Szerda megérintette Árnyék karját.

— Nem muszáj, ugye tudod?

— Nem gond. Van kedvem — mondta Árnyék. Szerda vállat vont, és elővett egy újságot az ablakban álló, kisebb kupacnyi megsárgult Reader’s Digest közül.

Csernobog barna ujjai helyükre tolták a korongokat, és a játszma elkezdődött.

Az eljövendő napok során Árnyék gyakran azon kapta magát, hogy eszébe jut ez a játszma. Néha álmodott is róla. Az ő lapos, kerek korongjai öreg, piszkos, eredetileg fehér fadarabok voltak. Csernobog korongjainak tompa, megfakult fekete színe volt. Árnyék lépett először. Álmában nem beszélgettek, csak a korongok hangos koccanása hallatszott, vagy a falapon súrlódó fa hangja, ahogy egyik mezőről a másikra csúsztak.

Az első fél tucat lépésben mindketten a tábla közepe felé irányították a korongokat, és a hátsó sorokat érintetlenül hagyták. A lépések között szünetet tartottak, hosszú szüneteket, mint a sakkban, és közben figyeltek meg gondolkodtak.

Árnyék dámázott a börtönben: el lehetett ütni vele az időt. Szokott sakkozni is, de a temperamentuma miatt nem volt jó az előre taktikázásban. Inkább az adott pillanatban döntött és kiválasztotta a legjobb lépést. A dámában lehet így nyerni néha.

Koccanás hallatszott, Csernobog felkapta az egyik fekete korongot és átugrotta Árnyék fehér figuráját. Az öregember felemelte, és letette a tábla mellé.

— Első vér. Vesztettél — mondta. — A játéknak vége.

— Nem — mondta Árnyék. — A játéknak közel sincs vége.

— Akkor mi lenne, ha fogadnánk? Apró tétbe, hogy izgalmasabb legyen a játék.

— Nem — szólalt meg Szerda, aki fel sem nézett a katonavicceknek szánt rovatból. — Nem fogadna.

— Nem veled játszom, vénember. Hanem vele. Szóval akarsz fogadni, Árnyék?

— Miről vitatkoztak az előbb? — kérdezte Árnyék.

Csernobog felhúzta egyik egyenetlen szemöldökét.

— A gazdád azt szeretné, ha vele tartanék. Hogy segítsek neki ebben az ostobaságban. Én inkább meghalok.

— Fogadni akar? Oké. Ha nyerek, velünk jön.

Az öregember összeszorította a száját.

— Talán — mondta. — De csak akkor, ha hajlandó vagy megtenni nekem egy áldozatot, ha nyerek.

— És mi lenne az?

Csernobog arckifejezése semmit sem változott.

— Ha nyerek, kiloccsantom az agyadat. A pöröllyel. Először letérdelsz. Aztán megütlek a pöröllyel, és nem állsz fel többé. — Árnyék az öregemberre nézett és megpróbált olvasni az arckifejezéséből. Nem viccelt. Árnyék ebben biztos volt: sóvárgást látott az arcán, sóvárgást valami után, legyen az fájdalom vagy halál vagy büntetés.

Szerda becsukta a Reader’s Digestet.

— Ez nevetséges — mondta. — Nem volt jó ötlet idejönni. Árnyék, indulunk. — Felriasztotta a szürke macskát, aki felpattant és átlépett az asztalra, a sakktábla mellé. Megbámulta a korongokat, aztán leugrott a padlóra és farkát felcsapva, peckesen kivonult a szobából.

— Nem — mondta Árnyék. Nem félt a haláltól. Végtére is nem volt semmi, amiért érdemes lett volna élnie. — Rendben van. Elfogadom. Ha nyer, kap egy lehetőséget, hogy a pörölye egyetlen ütésével kiloccsantsa az agyamat — és ezzel a szomszédos mezőre, a tábla szélére tolta a következő fehér korongot.

Egyikük sem szólt többet, de Szerda már nem vette kézbe az újságot. A játékra figyelt, mindkét szemével, a valódival meg az üvegszemmel egyaránt, és arckifejezése nem árult el semmit.

Csernobog újabb fehér korongot vett le a tábláról. Árnyék kettőt szedett le Csernobog figuráiból. A folyosón ismeretlen ételek illata terjengett. Bár nem mindegyik szag volt étvágygerjesztő, Árnyék hirtelen rájött, milyen éhes.

A két férfi a figurákat tologatta, feketéket és fehéreket, sorban, egymás után. Záporként hullottak a leszedett figurák, felvirradt a kétkorongnyi magas dámák napja: nem kellett többé oldalazva egy irányba haladniuk, mozoghattak előre meg hátra, ami kétszeresen veszélyessé tette őket. Elérték a leghátsó sort, és oda mehettek, ahova csak akartak. Csernobognak három dámája volt, Árnyéknak kettő.

Csernobog az egyik dámájával körbejárta a táblát és leszedte vele Árnyék megmaradt figuráit, amelyeket a másik két dámával beszorított egy-egy mezőre.

Aztán csinált egy negyedik dámát, visszatért vele a táblára Árnyék két dámájához, és mosolytalan arccal leszedte őket. És ennyi volt az egész.

— No — mondta Csernobog. — Akkor kiloccsanthatom az agyadat. És te magadtól letérdelsz. Ez jó. — Kinyújtotta vén kezét és megpaskolta Árnyék karját.

— Még van időnk, amíg a vacsora elkészül — mondta Árnyék. — Akar még egy játszmát? Ugyanilyen feltételekkel.

Csernobog újabb cigarettára gyújtott egy hosszú, konyhai gyufával.

— Hogyhogy ugyanilyen feltételekkel? Mit akarsz, öljelek meg kétszer?

— Eddig egyetlen ütése van, nem több. Maga mondta, hogy nemcsak az erő, a szakértelem is számít. Ha nyer, két ütést mérhet a fejemre.

Csernobog mogorván pillantott rá.

— Egyetlen ütés, ennyi kell, egyetlen ütés. Ez a művészet benne. — Baljával megveregette a jobb felkarját, ahol az izmok húzódtak, és szürke hamu szóródott szanaszét a cigarettájáról.

— Sok idő telt el azóta. Ha elfelejtette a módszert, lehet, hogy csak megkarcol. Mikor fogott utoljára pörölyt a mészárszéken? Harminc éve? Negyven?

Csernobog nem szólt semmit. Összepréselt ajka szürke hasíték volt az arcában. Ujjai ritmust doboltak az asztalon. Aztán visszatolta a helyére a huszonnégy dámafigurát.

— Játssz — mondta. — Megint te vagy a világos. Én a fekete.

Árnyék előretolta az első korongot. Csernobog előretolta a sajátját. És Árnyék észrevette, hogy Csernobog megpróbálja ugyanazt a játékot megismételni, mint amit az előbb megnyert, és ez lehet a gyengesége.

Ez alkalommal Árnyék vakmerően játszott. Lecsapott az apró lehetőségekre, gondolkodás nélkül mozgott, egyszer sem állt meg gondolkodni. És ez alkalommal Árnyék végig mosolygott a játszma közben: és amikor Csernobog újabb meg újabb korongokkal lépett, Árnyék mosolya még szélesebb lett.

Nem telt bele sok idő, Csernobog csapkodni kezdett, és úgy suhintotta le a korongokat az asztalra, hogy a megmaradt figurák megremegtek a fekete mezőkön.

— Tessék — mondta Csernobog, amikor csattanva letette a fekete bábut és leszedte Árnyék egyik figuráját. — Tessék. Ehhez mit szólsz?

Árnyék nem szólt, csak mosolygott, és átugrotta a korongot, amit Csernobog letett, aztán még egyet és még egyet, majd a negyediket is, és tökéletesen megtisztította a tábla közepét a feketéktől. Felemelt egy fehér korongot a tábla mellől és megkoronázta a bábuját.

Innentől fogva az egész csak tisztogatás volt; még néhány lépés, és a játék véget ért.

Árnyék azt kérdezte:

— Egy döntő harmadikat?

Csernobog csak bámult rá, szürke szeme acélszín lett és Árnyék vállára csapott.

— Tetszel nekem! — kiáltotta. — Van vér a pucádban!

Aztán Zorja Utrenyaja dugta be a fejét az ajtón, és közölte, hogy kész a vacsora, szedjék le a játékot és tegyék fel az asztalterítőt.

— Nincsen ebédlőnk — mondta. — Sajnálom. Itt szoktunk enni.

Nagy tálakat hozott be és tett le az asztalra. Mindenki kapott egy apró, festett tálcát, amit ölben kellett tartani, rajta patinától homályos evőeszközökkel. Zorja Vecsernaja fogott öt fatálkát és mindegyikbe egy héjában főtt krumplit rakott, aztán bőséges adag, borvörös borscsot öntött rá. Erre még egy kanál tejfölt loccsantott és sorban átnyújtotta a tálkát a többieknek.

— Azt hittem, hatan vagyunk — mondta Árnyék.

— Zorja Polunocsnaja még alszik. Az ő részét betesszük a frizsiderbe. Majd eszik, ha felébred.

A borscs ecetes volt és céklaízű. A főtt krumpli málladozott.

A következő fogás szívós marhahús volt, amihez valamilyen párolt zöldség volt a köret — bár olyan sokáig és olyan alaposan párolták, hogy a legnagyobb fantáziával sem lehetett volna zöldnek nevezni, sőt nem sok választotta el a barna színtől.

Aztán jött a darált hússal és rizzsel töltött káposztalevél, és a levelek olyan kemények voltak, hogy lehetetlennek tűnt belevágni anélkül, hogy ne szóródjon rizs és darált hús a szőnyegre. Árnyék körbe-körbe tologatta a sajátját a tányéron.

— Dámáztunk — mondta Csernobog, és újabb húsdarabot kezdett el nyiszatolni. — A fiatalember meg én. Ő nyert egy játékot, én nyertem egy játékot. Mivel ő nyert egy játékot, azt mondtam, elmegyek vele meg Szerdával, és segítek nekik ebben az őrültségben. És mivel én nyertem egy játékot, megölhetem a fiatalembert egy kalapácsütéssel, ha ennek vége.

A két Zorja komoran bólintott.

— Milyen kár — mondta Zorja Vecsernaja Árnyéknak. — Ha én jósoltam volna neked, azt mondtam volna, hosszú, boldog élet vár rád, sok gyermekkel.

— Ezért vagy te remek jósnő — mondta Zorja Utrenyaja. Álmosnak látszott, mintha nagy erőfeszítésébe került volna ébren maradni ilyen későn. — Te tudsz a legjobban hazudni.

Amikor Árnyék végzett a vacsorával, még mindig éhes volt. A börtönkoszt eléggé borzalmas volt, de ennél az is jobban ízlett.

— Jóféle étek — mondta Szerda, aki látható élvezettel tisztára pucolta a tányérját. — Köszönet nektek, hölgyek. Most viszont attól tartok, nem maradt más, mint hogy ajánljatok nekünk egy jó szállodát a közelben.

Zorja Vecsernaja megbántottnak tűnt.

— Miért mennétek szállodába? — kérdezte. — Hát nem vagyunk barátok?

— Nem szeretnék gondot okozni… — kezdte Szerda.

— Nem gond — mondta Zorja Utrenyaja, aki egyik kezével megmagyarázhatatlanul szőke haját sodorgatta és közben ásított.

— Te aludhatsz Bielobog szobájában — mondta Zorja Vecsernaja Szerdára mutatva. — Üres. És ami a fiatalembert illeti, neki megágyazok a szófán. Kényelmesebb lesz, mint egy dunyha. Ígérem.

— Ez igazán kedves — mondta Szerda. — Elfogadjuk.

— És nem is fizetsz többet, mint egy szállodában — tette hozzá Zorja Vecsernaja, és diadalmasan felkapta a fejét. — Száz dollár.

— Harminc — mondta Szerda.

— Ötven.

— Harmincöt.

— Negyvenöt.

— Negyven.

— Ez jó. Negyvenöt dollár. — Zorja Vecsernaja átnyúlt az asztal felett és kezet szorított Szerdával. Aztán elkezdte leszedni az asztalt. Zorja Utrenyaja akkorát ásított, hogy Árnyék attól félt, kiakad az állkapcsa aztán bejelentette, hogy elmegy aludni, mielőtt fejjel zuhanna a pitébe, és mindannyiuknak jó éjszakát kívánt.

Árnyék segített Zorja Vecsernajának kivinni a tányérokat és az edényeket az apró konyhába. Meglepve vette észre a lefolyó alatt álló régimódi mosogatógépet, aztán telepakolta az edényekkel Az öregasszony átnézett a válla felett, ciccegett, és kivette a fatálakat.

— Azok a mosogatóba valók — közölte.

— Elnézést.

— Ne aggódj. Most pedig irány visszajön a pite.

A pitét — almás pite volt — a boltból hozták, a sütőben melegítették meg és nagyon, nagyon finom volt. Mind a négyen fagyival ették, aztán Zorja Vecsernaja mindenkit kiküldött a nappaliból és remek ágyat rögtönzött Árnyéknak a díványon.

Amikor a folyosón álltak, Szerda azt mondta:

— Volt ez a dámajáték.

— Igen.

— Jó volt. Hatalmas ostobaság. De jó. Békés álmokat.

Árnyék megmosta a fogát és az arcát a parányi fürdőszoba hideg vizében, aztán visszament a folyosón a nappaliba, lekapcsolta a lámpát, és alig tette le a fejét a párnára, már aludt is.

Árnyék álmát robbanások rázták meg: aknamezőn hajtott keresztül egy teherautóval, és mindkét oldalon bombák robbantak. A szélvédő szilánkokra hasadt, és érezte, hogy meleg vér csorog végig az arcán.

Valaki lőtt rá.

Egy lövedék átfúrta a tüdejét, egy másik összetörte a gerincét, a harmadik eltalálta a vállát. Érezte a becsapódások erejét. Rábukott a kormánykerékre. Az utolsó robbanást elnyelte a sötétség.

Biztosan álmodom, gondolta Árnyék, egyedül a sötétben. Azt hiszem, most haltam meg. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában úgy hitte, ha valaki álmában meghal, a való életben is meg fog halni. Nem érezte magát halottnak. Kísérletképpen kinyitotta a szemét.

Egy nő állt az apró nappali ablakánál, Árnyéknak háttal. A szíve kihagyott egy fél ütemet, és azt kérdezte:

— Laura?

A nő megfordult, alakját körülragyogta a holdfény.

— Elnézést — mondta. — Nem akartalak felkelteni. — Lágy kelet-európai akcentussal beszélt. — Elmegyek.

— Nem kell, minden rendben — mondta Árnyék. — Nem te ébresztettél fel. Álmodtam.

— Igen — mondta a nő. — Kiabáltál és nyöszörögtél. Már majdnem felkeltettelek, de arra gondoltam, nem, inkább hagylak.

Haja fakó volt és színtelen a hold erőtlen fényében. Vékony, fehér gyapjú hálóinget viselt, aminek magas, csipkés nyaka volt és az alja a földet söpörte. Árnyék teljesen éberen felült.

— Te vagy Zorja Polu… — Habozott, és azt mondta: — A testvérük, aki aludt.

— Zorja Polunocsnaja vagyok, igen. Téged pedig Árnyéknak hívnak, igaz? Zorja Vecsernaja említette, amikor felébredtem.

— Igen. Mit néztél odakint?

A nő végigmérte, majd intett neki, hogy jöjjön az ablakhoz. Amikor elkezdte felhúzni a farmerját, elfordult. Árnyék a nő mellé sétált. Hosszú sétának tűnt, ahhoz képest, milyen kicsi volt a szoba.

Nem tudta eldönteni, mennyi idős lehet. Bőre ránctalan volt, szeme sötét, szempillája hosszú, fehér haja a derekáig ért. A holdfény minden színt a saját kísértetévé változtatott. Magasabb volt, mint a nővérei.

A nő az éj szakai égre mutatott.

— Azt néztem — mondta a Göncölszekér felé intve. — Látod?

— Ursa Major — mondta a férfi. — A Nagy Medve.

— Így is lehet nézni — felelte a nő. — De ahonnan én jöttem, nem így nevezik. Felmegyek a tetőre. Nem akarsz velem jönni?

Felhúzta az ablakot és mezítláb kimászott a tűzlépcsőre. Fagyos szél csapott be a szobába. Volt itt valami, ami zavarta Árnyékot, de nem tudta, mi az; tétovázott, aztán felvette a pulóverét, a zokniját meg a cipőjét, és kimászott a rozsdásodó tűzlépcsőre. A nő várt rá. Árnyék lehelete gőzölgött a levegőben. Nézte, ahogy a nő mezítláb felszalad a jeges fémfokokon, és követte a tetőre.

Egy jéghideg széllökés a nő testéhez simította a hálóinget, és Árnyékban kényelmetlenül tudatosult, hogy Zorja Polunocsnaja nem visel a ruha alatt semmit.

— Nem zavar a hideg? — kérdezte tőle, amikor felértek a tűzlépcső tetejére és a szél elkapkodta a szavait.

— Tessék?

A nő közelebb hajolt hozzá. Lehelete édes volt.

— Azt kérdeztem, nem zavar a hideg?

A nő válaszképpen felemelte az ujját: várj. Könnyedén átlépett a párkányon, át a lapos tetőre. Árnyék kissé esetlenebbül mászott utána, és követte a nőt, keresztül a tetőn, a víztorony árnyékába. Ott egy fapad várta őket. A nő leült a padra és Árnyék leült melléje. A víztorony elfogta a szelet, amiért Árnyék nagyon hálás volt.

— Nem — mondta a nő. — Nem zavar a hideg. Ez a napszak az enyém. Legfeljebb annyira érezhetem magam ilyenkor kényelmetlenül, mint egy hal a mély vízben.

— Biztosan kedveled az éjszakát. — Árnyék azt kívánta, bárcsak valami bölcsebb, mélyebb értelmű dolgot mondott volna.

— A nővéreimnek is megvan a saját idejük. Zorja Utrenyaja a hajnalé. Az óhazában ő szokta kinyitni a kaput, hogy atyánk kihajthasson a… ööö, elfelejtettem a szót… olyan, mint egy kocsi, csak Lovak vannak előtte…

— Szekér?

— A szekerével. Atyánk kihajtott a kapun a szekerével. És Zorja Vecsernaja, ő szürkületkor nyitotta a kaput, amikor atyánk visszatért hozzánk.

— És te?

A nő hallgatott. Ajka telt volt, de nagyon fakó.

— Nem láttam atyánkat soha. Aludtam.

— Ez valami betegség?

A nő nem felelt. A vállvonás, már ha egyáltalán megvonta a vállát, szinte észrevehetetlen volt.

— Nos. Azt akartad tudni, mit nézek.

— A Göncölszekeret.

A nő felemelte a karját, az égre mutatott és a szél a testére simította a hálóinget. A fehér anyagon egy pillanatra sötéten kirajzolódott a mellbimbója. Árnyék megborzongott.

— Odin Szekere, így hívják nálunk. Meg Nagy Medvének. Ott, ahonnan jöttünk, úgy hisszük, hogy ez egy dolog, nem egy isten, hanem olyan, mint egy isten, egy rossz dolog, és oda van láncolva azokhoz a csillagokhoz. Ha kiszabadul, felfal mindent a világon. És van három nővér, akiknek figyelniük kell az eget, egész éjjel, egész nap. És ha megszökik az a dolog a csillagok közül, akkor a világnak vége, Pf!, csak így.

— És az emberek ezt elhitték?

— Igen. Nagyon régen.

— És azt nézted, látod-e a szörnyet a csillagok között?

— Valami ilyesmit. Igen.

Árnyék elmosolyodott. Ha nem lenne ennyire hideg, gondolta, még azt is hihetné, hogy álmodik. Az egész olyan volt, mint egy álom.

— Megkérdezhetem, mennyi idős vagy? A nővéreid sokkal öregebbnek látszanak.

A nő bólintott.

— Én vagyok a legfiatalabb. Zorja Utrenyaja reggel született és Zorja Vecsernaja este. Én éjfélkor születtem. Én vagyok az éjféli testvér: Zorja Polunocsnaja. Van feleséged?

— Meghalt. A múlt héten, autóbalesetben. Tegnap volt a temetése.

— Nagyon sajnálom.

— Múlt éjjel meglátogatott. — Nem is volt nehéz kimondani itt, a sötétben, a hold fényében; nem volt olyan elképzelhetetlen, mint nappal.

— Megkérdezted, mit akar?

— Nem. Nem igazán.

— Talán meg kellene tenned. Ez a legbölcsebb, amit a halottaktól kérdezhetsz. Néha elárulják. Zorja Vecsernaja azt mondja, dámáztál Csernoboggal.

— Igen. Nyert és most megölhet egy pöröllyel.

— A régi időkben felvitték az embereket a hegy tetejére. A magasba. Betörték a koponyájukat egy kővel. Csernobognak.

Árnyék körülnézett. Nem, egyedül voltak a tetőn.

Zorja Polunocsnaja felnevetett.

— Buta, hiszen nincsen itt. És te is nyertél egy játszmát. Addig nem fog megölni, amíg ez az egész véget nem ér. Megmondta, hogy nem. És tudni fogod. Mint a tehenek, akiket megölt. Ők mindig tudták előre. Másképpen mi értelme lenne?

— Úgy érzem — mondta neki Árnyék —, hogy egy másik világban vagyok, aminek saját logikája van. Mint amikor álmodsz, és tudod, hogy vannak szabályok, amiket nem szeghetsz meg. Még akkor sem, ha nem érted, mit jelentenek. Alkalmazkodnom kell hozzájuk, tudod?

— Tudom — mondta a nő. Jéghideg kezével megfogta Árnyék kezét. — Egyszer védelmet kaptál. Magát a napot. De már elveszítetted. Odaadtad másnak. Amit én adhatok, az sokkal gyengébb védelem. A lány az, és nem az atya. De minden segít. Igaz? — A fagyos szél belekapott fehér hajába.

— Meg kell küzdenem érte? Vagy dámázunk? — kérdezte Árnyék.

— Megcsókolnod sem kell érte — felelte a nő. — Csak vedd el tőlem a holdat.

— Hogyan?

— Vedd el a holdat.

— Nem értem.

— Figyelj — mondta Zorja Polunocsnaja. Felemelte a bal kezét és a hold korongja elé tartotta, úgy, mintha a mutatóujja és a hüvelykje közé szorítaná. Aztán lágy mozdulattal megrántotta. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha leszedte volna a holdat az égről, de aztán Árnyék látta, hogy a hold még mindig odafent ragyog. Zorja Polunocsnaja kinyitotta a kezét, és egy ezüstdollárt tartott a két ujja között, rajta Szabadság úrnő képmásával.

— Ezt bámulatosan csináltad — mondta Árnyék. — Nem is láttam, mikor rejtetted a tenyeredbe. És nem tudom, hogy volt az az utolsó mozdulat.

— Nem rejtettem a tenyerembe — mondta a nő. — Elvettem. És most odaadom neked, hogy vigyázz rá. Tessék. Ezt ne add oda másnak.

A nő Árnyék jobb tenyerébe ejtette az érmét és összezárta körülötte az ujjait. A pénz hideg volt. Zorja Polunocsnaja előrehajolt, ujjával lecsukta Árnyék szemét, és puha csókot lehelt mindkét szemhéjára.

Árnyék a díványon ébredt, teljesen felöltözve. Az ablakon vékony csíkban betűzött a napsugár, és porszemek táncoltak a fényben.

Felkelt és az ablakhoz sétált. A nappali fényben a szoba sokkal kisebbnek tűnt.

Amikor kihajolt az alakon és lenézett az utcára, azonnal tudta, mi az, ami múlt éjjel zavarta. Odakint nem volt semmilyen tűzlépcső: se erkély, se rozsdásodó fémlétra.

És mégis szorosan markolt a tenyerében valamit, ami olyan fényes és csillogó volt, mintha most került volna ki a pénzverdéből, egy 1922-es ezüstdollárt, Szabadság úrnő arcképével.

— Ó. Szóval felébredtél — szólt be Szerda az ajtón. — Az jó. Kérsz kávét? Megyünk bankot rabolni.

Amit igazán fontos megérteni az amerikai történelemmel kapcsolatban — írta Ibis úr bőrkötéses naplójába —, az, hogy az egész kitaláció, vázlatszerűen leegyszerűsített történet a gyermekek számára, vagy azoknak, akik hamar elunják magukat. Nagyrészt ellenőrizetlen, nincsen rendesen sem kitalálva, sem átgondolva, mindössze ismerteti a lényeget, de nem maga a lényeg. Szép történet — folytatta, és csak egy pillanatnyi szünetet tartott, amíg a tintatartóba mártotta a tollat és összeszedte gondolatait —, hogy Amerikát zarándokok alapították, akik szabadon akartak hinni abban, amit fontosnak tartottak, hogy eljöttek az új kontinensre, és szaporodtak és gyarapodtak és belakták az üres földeket.

Igazság szerint az amerikai kolóniák legalább ugyanennyire szolgáltak szemétlerakóként, menekülésként, a feledés helyszíneként is. Azokban az időkben, amikor Londonban tizenkét penny ellopásáért bárkit felhúzhattak Tyburn háromágú bitójára, az amerikai gyarmatok az irgalom a második esély jelképévé váltak. De a deportálás körülményeit ismerve akadtak néhányan, akik inkább a lombtalan fa ágát választották, és addig bokáztak a levegőben, amíg végleg el nem csendesedtek. Deportálásnak nevezték: öt évre, tíz évre, életfogytig szólt. Ez volt az ítélet.

Eladtak egy kapitánynak, aki bezsúfolt a hajójára, a többiek közé, mint egy rabszolgát, és elvitt a Nyugat-Indiák gyarmataira; ott ő adott el szerződéses munkásként annak, aki hajlandó volt fizetni érted, és addig dolgoztál nála, míg a szerződésed le nem járt. De legalább nem kellett egy angol börtönben nyomorognod (mert akkoriban csak addig maradtál börtönben, míg fel nem mentettek, el nem vittek onnan, vagy fel nem akasztottak: nem létezett olyasmi, hogy börtönbüntetés), és szerencsét próbálhattál ebben az új világban. Ezenkívül megpróbálhattad megvesztegetni a hajóskapitányt, hogy vigyen vissza Angliába, még a büntetésed letöltése előtt. Többen megtették. És ha otthon elcsíptek a hatóságok — ha meglátott és feladott egy régi ellenséged vagy egy barátod, akinek elintéznivalója akadt veled —, egy szempillantás alatt felkötöttek.

Mindez felidézi bennem — folytatta kis szünet után, mialatt feltöltötte az asztalon álló tintatartót a szekrényből elővett mélybarna tintával, és ismét belemártotta a tollát — Essie Tregowan történetét, aki Cornwallben, egy szélfútta, apró hegyi faluban született, Anglia délnyugati részén, ahol a családja időtlen idők óta élt. Apja halász volt és azt rebesgették róla, a roncsfosztogatók közé tartozott, akik magas sziklákon gyújtottak fényt, amikor viharos szél dühöngött, és zátonyra csalták a hajókat a raktérben szállított áruért. Essie anyja szakácsnő volt a földesúr házában, ahol tizenkét éves korában Essie is dolgozni kezdett szobalányként. Sovány, apró teremtés volt, hatalmas barna szemekkel és barna hajjal; és nem dolgozott túl keményen, mert állandóan elszelelt, hogy mindenféle történeteket hallgasson apiskie-kről meg a sprigganokról, ha akadt valaki, aki hajlandó volt mesélni neki: mesélni apiskie-kről meg a sprigganokról, a lápvidék fekete kutyáiról, meg a Csatorna fókatestű asszonyairól. Bár a földesúr csak kacagott az efféle babonaságon, a konyhanép éjszakára mindig kitett egy porceláncsészét, a legsűrűbb tejjel megtöltve, ott hagyták az ajtó előtt a piskie-knek.

Eltelt néhány év, és Essie nem volt már sovány, apró teremtés, hanem kellemesen gömbölyded lett, mint a zöld tenger lágyan hömpölygő hullámai, és barna szeme nevetett, és gesztenyebarna haja dús volt és göndör. Essie szeme megpihent a Rugbyből hazatért Bartholomew ifiúron, a földesúr tizennyolc éves fián, és éjjel kiment az erdő szélén álló kőoszlopokhoz és kitette a Bartholomew vacsorájából megmaradt kenyérdarabot, amit saját kitépett hajszálával kötött át. És másnap, amikor Essie a kandallót tisztította az ifiúr szobájában, Bartholomew odalépett hozzá beszélgetni, és elismerő pillantással mérte végig, és a szeme veszedelmesen kék volt, mint az égbolt a közelgő vihar előtt.

Olyan veszélyes tekintete volt, mondta Essie Tregowan.

Bartholomew egészen hamar elutazott Oxfordba, és amikor Essie már nem takargathatta többé áldott állapotát, elbocsátották. De a gyermek halva született és Essie édesanyja kedvéért, aki remek szakácsnő volt, a földesúr felesége rábeszélte a férjét, hogy vegyék vissza az egykori szobalányt konyhalánynak.

De Essie Bartholomew iránt érzett szerelme elmúlt, meggyűlölte az egész családot, és még abban az évben új udvarlót talált magának a szomszéd faluból, akit Josiah Hornernek neveztek és nem volt túlságosan jó híre. És az egyik éjszaka, amikor az egész család aludt, Essie felkelt az éjszaka közepén, kireteszelte a hátsó ajtót és beengedte a szeretőjét. Míg a család háborítatlanul aludt, a férfi kifosztotta a házat.

A gyanú azonnal a házbeliekre terelődött, hiszen nyilvánvaló volt, hogy valakinek ki kellett nyitnia az ajtót (mert a földesúr felesége emlékezett rá, hogy saját kezűleg reteszelte be), és ez a valaki tudta, hol tartja az úr az ezüstöt, hol vannak a pénzes fiókok és a váltók. Azonban Essie határozottan tagadott és semmit nem bizonyítottak rá, míg Josiah Horner uraságot el nem kapták egy exeteri szatócsnál, ahol az úr váltójával akart fizetni. A földesúr felismerte a saját váltóját, és Horner meg Essie bíróság elé került.

A helyi esküdtszék elítélte Hornert, és amint azt a korabeli argóban olyan kegyetlenül és nemtörődöm módon nevezték, elmeszelték, de a bíró szíve megesett Essie-n fiatal kora és gesztenyebarna haja miatt, és hét év deportálásra ítélte. A leányt egy Neptune nevű hajó vitte Karolinába, ami bizonyos Clarke kapitány parancsnoksága alatt állt; és útközben összeszövetkezett a nevezett kapitánnyal, és rávette, hogy a feleségeként vigye vissza Angliába, Londonba, ahol senki sem ismerte. Miután az emberszállítmányt gyapjúra meg dohányra cserélték, békés és boldog hazaút várt a kapitányra és újdonsült menyasszonyára, akik olyanok voltak, mint két galamb vagy két udvarló pillangó, egy pillanatra sem tudták megállni, hogy ne simítsanak végig egymáson és ne halmozzák el egymást apró ajándékokkal vagy becéző szavakkal.

Amikor megérkeztek Londonba, Clarke kapitány az édesanyjához költöztette Essie-t, és az asszony minden tekintetben úgy bánt vele, mint fia új feleségével. Nyolc héttel később a Neptune ismét vitorlát bontott, és a gesztenyebarna hajú csinos, fiatal feleség a mólóról integetett utána. Aztán visszament anyósa házába, ahol az idős hölgy távollétét kihasználva magához vett egy nagy vég selymet, néhány aranypénzt és egy ezüstfazekat, amiben az öregasszony a gombokat tartotta, majd eltűnt London útvesztőjében.

A rákövetkező két évben Essie-ből tapasztalt bolti szarka vált, hatalmas szoknyája számolatlan bűntettét elleplezte, főként azt, amikor vég selymeket meg csipkét lopott; és az utolsó cseppig kiélvezte az életet. Essie úgy gondolta, azt, hogy ép bőrrel megúszta élete minden egyes viszontagságát, csak a gyermekkori mesék teremtményeinek köszönhette, a piskie-knek (mert bizonyos volt benne, hogy befolyásuk egészen Londonig elér), és minden éjjel egy tálka tejet tett az ablakpárkányra, habár a barátai csak nevettek rajta; de Essie nevetett utoljára, mert a barátai elkapták a himlőt meg a kankót, míg ő mindvégig bámulatos egészségnek örvendett.

Egy híján húszéves volt, amikor a sors aljas módon lesújtott rá: a Két Villa fogadóban üldögélt a Fleet Streeten, a Bell Yardban, amikor belépett az ajtón egy fiatalember, minden jel szerint egyenesen az egyetemről, és letelepedett a kandalló mellé. „Ohó! Ez a kövér galamb kopasztásra vár” — gondolja Essie magában, és odaül mellé, a fülébe súgja, milyen jóvágású ifjú, egyik kezével simogatni kezdi a térdét, mialatt a másikkal óvatosan a zsebóráját próbálja kitapintani. És akkor a fiatalember Essie arcába nézett, és Essie szíve elszorult, mert az ifjú szeme veszedelmesen kék volt, mint az égbolt a közelgő vihar előtt és akkor Barthalomew ifiúr kimondta a nevét.

A newgate-i börtönbe vitték, és az volt ellene a vád, hogy megszökött a deportálásból. Amikor bűnösnek találták, senki sem döbbent meg azon, hogy Essie kegyelmet kért, mondván, gyermekkel viselős, habár a felügyelő asszonyságok, akik az efféle állításokat kivizsgálták (és leggyakrabban alaptalannak találták őket), meglepődtek, amikor be kellett ismerniük, hogy Essie valóban állapotos; de azt soha nem árulta el, kitől származik a gyermek.

A halálos ítéletet újfent deportálásra változatták, ez alkalommal életfogytiglan.

Most a Sea-Maiden fedélzetén látta meg a tengert. Kétszáz fegyenc utazott ezen a hajón, akiket úgy zsúfoltak össze a raktérben, mint a piacra szánt, kövér disznókat. Tombolt köztük a láz és a hasmenés; alig volt annyi helyük, hogy leüljenek, feküdni pedig még kevésbé tudtak; a raktér végében egy asszony belehalt a szülésbe, és az emberek annyira szorosan kuporogtak egymás mellett, hogy még a testét sem tudták előre adni, ezért a csecsemővel együtt kituszkolták az egyik apró ablakon, ki a szürke, tajtékos tengerbe. Essie a nyolcadik hónapban járt, és csodaszámba ment, hogy nem veszítette el a babát, de mégis így történt.

Élete hátralévő éveiben gyakran gyötörték rémálmok, amikor azt álmodta, ismét a hajón van, és ilyenkor sikoltva ébredt, a raktér ízével és bűzével a torkában.

A Sea-Maiden a virginai Norfolkban vetett horgonyt, ahol egy kisültetvényes, egy John Richardson nevezetű dohánytermesztő fizette ki Essie szerződését, mert a felesége egy héttel a kislányuk születése után belehalt a gyermekágyi lázba, és a férfinak szüksége volt valakire, aki szoptatós dajkaként meg szobalányként elvégzi a tennivalókat a birtokon.

Így hát Essie fiúgyermeke, akit Anthonynak nevezett — mint mondotta, néhai férje, a gyermek atyja után (hiszen tudta, hogy nincsen senki, aki állítását kétségbe vonhatná, és talán tényleg ismert valaha egy Anthony nevű férfit) —, Phyllida Richardsonnal együtt szopta édesanyja csecseit, de Essie mindig a gazdája gyermekét etette meg először, akiből egészséges leány lett, magas és erős, míg saját fiából, akinek be kellett érnie a maradékkal, gyenge, sápkóros gyerek vált.

És ahogy a gyermekek cseperedtek, a tejjel együtt Essie meséit is magukba szívták: a rémkoppantókról meg a kéksipkásokról, akik lent élnek a bányában; a Buccáról, a föld legravaszabb szelleméről, aki jóval veszélyesebb a vörös sapkás, pisze piskie-knél, akiknek a fövenyen hagyták az aznap elsőnek kifogott halat, és aratáskor egy szeletet tettek a legelőre a frissen sütött kenyérből, hogy gazdag legyen a termés; mesélt nekik az almafaemberekről — azokról a vén fákról, akik beszélni is tudtak, ha úgy tartotta a kedvük, és békítésképpen friss almaborral kellett megöntözni a gyökereiket az év fordulóján, ha a következő évben is jó szüretet akartak tőlük. Mézédes cornwalli kiejtésével régi rigmust dúdolt nekik arról, mely fákat tanácsos elkerülni:

Borongós a szil

A tölgy gyűlölködő

De a fűzfaember útnak indul

Ha itt az estidő

Ilyen dolgokról mesélt nekik, és ők elhitték, mert Essie hitt azokban.

A farm felvirágzott, és Essie Tregowan porceláncsészében tejet tett ki a hátsó ajtó elé, minden éjjel, a piskie-knek. És nyolc hónap múlva John Richardson csendesen bekopogtatott Essie hálószobájába és azt kérte tőle, adja meg neki azt, amit az asszonynép a férfiembernek megadhat, és Essie elmondta neki, mennyire megdöbbentette és megbántotta ezzel őt, a szegény özvegyet, egy szerződéses szolgálót, aki nem több egy rabszolgánál, és most szajhaként oda kellene adnia magát annak az embernek, akit olyan nagyra tartott — és egy szerződéses szolgáló még csak nem is házasodhat, és fel sem foghatja, miképpen gondolta az úr, hogy így megkínozhat egy fegyencként deportált leányt — és mogyoróbarna szemében könnyek csillogtak. Így végül Richardson volt az, aki bocsánatot kért, és az ügy végkimenetele az lett, hogy azon a forró nyári éjszakán, azon a folyosón John Richardson fél térdre ereszkedett előtte és megígérte, hogy véget vett a szolgalétnek, és ünnepélyesen megkérte a kezét. Essie ugyan elfogadta az ajánlatot, mégsem aludt vele egyetlen alkalommal sem, míg törvényesen össze nem adták őket, minekutána az apró padlásszobából áthurcolkodott a gazda hálószobájába a ház elülső traktusában; és ha Richardson gazdát néhány barátja, illetve azok feleségei levegőnek is nézték, amikor találkoztak vele a városban, a legtöbben azon a véleményen voltak, hogy az új Richardson asszonyság fenemód takaros fehércseléd, és Johnnie Richardson jó vásárt csinált.

Egy éven belül Essie újabb gyermeket szült, egy másik fiút, de ő szőke volt, mint az apja meg a féltestvére, és Johnnak nevezték el, az apja után.

A három gyermek vasárnaponként meghallgatta a vándorprédikátor beszédét a helyi templomban, és a parányi iskolában a többi kisbirtokos gyerekeivel együtt megtanították őket a betűvetésre meg a számolásra; közben Essie gondoskodott róla, hogy megismerjék a piskie-k titkait, a legfontosabbat mind közül: ők vörös üstökű emberek voltak, orruk pisze, öltözékük és a szemük zöld, akár a folyó, mókás, kancsal alakok, akik, ha kedvük tartotta, megpörgettek, megforgattak, tévútra csaltak, hacsak nem volt a zsebedben só vagy egy kenyérdarab. Amikor a gyerekek iskolába mentek, egyik zsebükben csipetnyi sót, a másikban darabka kenyeret vittek magukkal, az élet és a föld vénséges szimbólumait, hogy biztonságban hazaérjenek, és mindig így is történt.

A gyerekek a buja virginai dombok között serdültek fel, sudár és izmos fiatalok lettek (bár Anthony, Essie elsőszülött fia, mindig gyengébb volt, sápatag, és hajlamos volt a betegeskedésre), és a Richardson család boldogan éldegélt; és Essie úgy szerette a férjét, ahogyan csak tőle tellett. Tizedik éve voltak házasok, amikor John Richardsonnak begyulladt a foga, olyannyira, hogy a fájdalom miatt leesett a lóról. Elvitték a legközelebbi városba, de elkéstek, és a vérmérgezés miatt elfeketedett arccal, nyöszörögve halt meg, és a kedvenc fűzfája alatt helyezték nyugalomra.

A tanya irányítása az özvegy Richardsonnéra maradt, míg férje két gyermeke felnőtté nem válik: évről évre intézte a szerződéses szolgák meg a rabszolgák dolgait és learatta a dohánytermést; szilveszter éjszakáján almabort öntött az almafák gyökerére, aratás idején mindig hagyott egy darab frissen sütött kenyeret a mezőn, mint ahogyan a csésze tejet is mindig kitette a hátsó ajtóhoz. A farm virult, és Richardson özvegyét úgy tartották számon, mint aki keményen alkudozik ugyan, de mindig kiváló az áruja, és sohasem ad selejtet a jó portékáért cserébe.

Minden nagyon jól ment tíz újabb évig, de akkor rossz esztendő következett, mert Anthony, Essie fia, megölte a féltestvérét, Johnnie-t egy heves veszekedés során, ami a farm jövője és Phyllida kiházasítása miatt robbant ki közöttük. Néhányan azt mondták, nem akarta megölni az öccsét, csak egy ostoba ütés volt, ami telibe talált, és voltak, akik másképpen mesélték. Anthony elmenekült és Essie a férje mellé temette legifjabb gyermekét. Akkor néhányan azt rebesgették, Anthony Bostonba menekült, mások úgy vélték, délnek indult, Floridába, édesanyja pedig azt gondolta, hajóra szállt Anglia felé, hogy György király seregébe belépve hadba vonuljon a lázadó skótok ellen. De most, hogy mindkét fiát elveszítette, a farm üres és szomorú hely lett, és Phyllida úgy sóhajtozott, úgy emésztette magát, mint akinek meghasadt a szíve, és bármit is tett a mostohaanyja, képtelen volt ismét mosolyt csalni az arcára.

Viszont akár meghasadt a szíve, akár nem, szükségük volt egy férfiemberre a farmon, így hát Phyllida feleségül ment Harry Soameshez, aki szakmája szerint hajóács volt, de belefáradt a tengeri életbe, és arról ábrándozott, a szárazföldön folytatja tovább, egy olyan farmon, mint ahol Lincolshire-ben felnőtt. A Richardson-tanya ugyan kevéssé hasonlított ahhoz, de Harry Soames elég hasonlóságot talált, hogy boldog legyen. Phyllidának és Harrynek öt gyermeke született, akik közül hárman életben is maradtak.

Az özvegy Richardsonnénak nagyon hiányoztak a fiai, akárcsak a férje, bár mostanra már nem volt több halovány emléknél, egy szőke férfi, aki kedvesen bánt vele. Phyllida gyerekei Essie-hez jöttek meséket hallgatni, és ő ilyenkor szívesen beszélt volna a Lápvidék Fekete Kutyáiról, a Mumusról meg az Almafaemberekről, de őket mindez nem érdekelte, ők csak hagyományos meséket akartak — az égig érő paszulyról, az óriásölő szabólegényről vagy a Csizmás Kandúrról. Essie úgy szerette ezeket a gyerekeket, mint a sajátjait, bár megesett, hogy régen halott emberek nevén szólította őket.

Május volt és Essie kivitte a székét a konyhakertbe, hogy leszedje és kifejtse a borsót, kint a napfényben, mert bármennyire is párás hőség volt Virginiában, a hideg bevette magát a csontjaiba, dér ezüstözte be a haját és olyan jólesett egy kis meleg.

Miközben az özvegy Richardsonné a borsót fejtette vén kezével, elkalandoztak a gondolatai, és azon tűnődött, milyen csodálatos volna, ha még egyszer szülőföldje, Cornwall mocsaraiban és sólepte szikláin járhatna, és eszébe jutott gyermekkora, amikor a kavicsos fövenyen üldögélve várta, hogy az apja hajója visszatérjen a szürke tengerről. Bütykös, merev ujjaival szétnyitotta a borsóhüvelyt, az agyagtálba fejtette a termést és a kötényébe dobta az üres héjat. És azon kapta magát, hogy emlékezik arra, ami olyan régen nem jutott eszébe, régen elvesztegetett életére: arra, miként csent erszényeket és emelt el selymeket ügyes ujjaival; és most eszébe jut a newgate-i fegyőr, aki azt mondja neki, hogy a tárgyalására csak jó tizenkét hét múlva kerül sor, és megúszhatja az akasztófát, ha várandós, és milyen csinos pofikája is van neki — és az, amikor a fal felé fordult és bátran felemelte a szoknyáját, miközben gyűlölte magát és gyűlölte a férfit, de tudta, igaza van; és emlékszik az érzésre, amikor gyarapodni kezdett benne egy élet, amivel még egy kis időre kijátszhatta a halált…

— Essie Tregowan? — kérdezte az idegen.

Az özvegy Richardsonné felpillantott és kezével védte a szemét a májusi napfénytől.

— Ismerem én magát? — kérdezte. Nem hallott lépteket.

A férfi tetőtől talpig zöldbe öltözött: piszkoszöld, kockás nadrágot viselt, zöld zubbonyt és sötétzöld kabátot. Haja répavörös volt és féloldalas mosollyal vigyorgott le rá. Volt benne valami, ami miatt öröm volt ránézni, míg valami más azt súgta, ez az ember veszélyes.

— Mondhatjuk így is — felelte a férfi.

Kancsal szemével lenézett Essie-re és Essie hunyorogva visszanézett rá, hátha felfedez valamit a holdvilágképén, ami segíthet rájönni, kicsoda valójában.

Első látásra olyan fiatal lehetett, mint Essie unokái, mégis egykori nevén szólította, és raccsoló beszéde felidézte szülőföldje lápvidékét és szikláit.

— Maga cornwalli? — kérdezte a nő.

— Úgy biz’a — felelte a vörös hajú férfi. — Vagyis valaha az voltam, de most itt vagyok ebbe’ az új világba’, ahol senki sem tesz ki sört vagy tejet a magamfajta becsületes fickóknak, vagy akár egy vekni kenyeret, ha eljön az aratás ideje.

Az öregasszony megtámasztotta az ölében tartott tálat.

— Ha maga az, akinek hiszem — mondta —, akkor nincs mit a szemére vetnem. — A házból kihallatszott Phyllida hangja, amint a házvezetőnővel zsémbelődött.

— Nekem se magának — mondta a vörös hajú férfiú egy kicsit szomorkásan —, bár maga hozott engem ide, maga meg még néhányan, erre a földre, ahol nincs idő a varázslatra, és nincs helye a piskie-knek meg az efféle népeknek.

— Sok jót köszönhetek magának — mondta az öregasszony.

— Jót is, rosszat is — mondta a kancsal idegen. — Olyanok vagyunk, mint a szél. Mindkét irányba fújunk.

Essie bólintott.

— Megfogná a kezemet, Essie Tregowan? — És kinyújtotta a karját. Igencsak szeplős volt, és ugyan Essie szeme nem volt már a régi, jól látta a kézfejét borító narancssárga szőrszálakat, amelyek aranyszínben izzottak a délutáni napsütésben. Essie az ajkába harapott. Aztán tétovázva megfogta a férfi kezét bütykös, öreg kezével.

A teste még meleg volt, amikor megtalálták, bár az élet már kiszökött belőle, és csak a borsó felét sikerült kifejtenie.

ÖTÖDIK FEJEZET

Azon a szombat reggelen csak Zorja Utrenyaja volt ébren, hogy elbúcsúzzon tőlük. Átvette Szerda negyvenöt dollárját és ragaszkodott hozzá, hogy gömbölyű, hurkos betűkkel elismervényt írjon róla egy lejárt üdítőital-utalvány hátuljára. Gondosan kisminkelt öreg arcával és aranyhajával teljesen úgy festett a reggeli fényben, mint egy játékbaba.

Szerda kezet csókolt neki.

— Hálás köszönet a vendéglátásért, drága hölgyem — mondta. — Te és bájos testvéreid örökké olyan ragyogóak maradtok, mint az ég maga.

— Csúnya vénember! — Megrázta felé az ujját. Aztán megölelte a férfi. — Vigyázz magadra — mondta. — Nem szeretném azt hallani, hogy örökre eltűntél.

— Engem hasonlóképpen elkeserítene, kedvesem.

Zorja Utrenyaja kezet fogott Árnyékkal.

— Zorja Polunocsnaja igen jó véleménnyel van rólad — mondta. — Akárcsak én.

— Ez kedves öntől — mondta Árnyék. — Köszönöm a vacsorát. A nő felhúzta a szemöldökét.

— Ízlett? Akkor el kell jönnöd újra.

Lesétáltak a lépcsőn. Árnyék a kabátzsebébe nyúlt. Az ezüstdollár hidegen simult a kezébe. Nagyobb és nehezebb volt, mint az eddig használt érmék. A klasszikus módszerrel eltüntette a tenyerében, leengedte a kezét, aztán kiegyenesítette a karját, miközben az érme a tenyere elülső részébe csúszott. Ott megállapodott, a mutatóujja és a kisujja között, ahol a lehető legkisebb erőkifejtéssel tartotta.

— Ez simán ment — mondta Szerda.

— Még csak tanulom — mondta Árnyék. — A technika nagy része már megy. A legnehezebb azt elérni, hogy az emberek a másik kezemet nézzék.

— Ez így működik?

— Igen — felelte Árnyék. — Figyelemelterelés. — Az érme alá csúsztatta a középső ujját, visszatolta a tenyere hátsó részébe, de elrontotta. A pénz csörömpölve a lépcsőre hullott és elgurult. Szerda lehajolt és felkapta.

— Nem engedheted meg magadnak, hogy ilyen gondatlanul bánj mások ajándékaival — mondta. — Az efféle holmikhoz ragaszkodni kell. Nem dobálhatod el őket csak úgy. — Szemügyre vette a pénzt, először a sassal díszített oldalát, aztán megnézte Szabadság arcát a túloldalán. — Ah, Szabadság úrnő. Hát nem gyönyörű? — Árnyék felé hajította az érmét, aki elkapta a levegőben — látszólag a bal kezébe ejtette, pedig valójában a jobbjában maradt —, és úgy tett, mintha zsebre vágná. A pénz a jobb kezében ült, nem túlságosan rejtve. Megnyugtató érzés volt.

— Szabadság úrnő — mondta Szerda. — Egy külföldi, mint oly sok más isten, aki az amerikaiak szívének kedves. Jelen esetben egy francia nő, habár a franciák, engedve az amerikaiak érzékenységének, eltakarták a keblét, mielőtt New Yorknak ajándékozták. Szabadság — folytatta, és elfintorodott, amikor meglátta a legalsó lépcsőn heverő használt óvszert, majd undorodva félrelökte. — Még a végén elcsúszik rajta valaki. Kitörheti a nyakát — motyogta, megszakítva a monológját. — Akár egy banánhéj, csak rossz ízléssel és iróniával. — Kilökte az ajtót és arcukba csapott a napfény. — A Szabadság — bömbölte, miközben a kocsihoz sétáltak — egy ringyó, akit holttestekből rakott ágyon teszel magadévá.

— Tényleg? — kérdezte Árnyék.

— Idéztem — mondta Szerda. — Valami franciától. Hát ez az, aminek szobrot állítottak New York kikötőjében: egy szajhának, aki szerette, ha meghágták a vérpad felé zötyögő szekéren. Tartsd olyan magasra a fáklyát, kedvesem, amilyen magasra csak akarod, de attól még patkányok vannak a ruhád alatt és hideg sperma csorog a lábadon. — Kinyitotta az autó ajtaját, és az anyósülésre mutatott.

— Szerintem gyönyörű — mondta Árnyék, és közelebbről is megnézte a pénzt. Szabadság ezüstarca kicsit Zorja Polunocsnajára emlékeztette.

— Ez — mondta Szerda, amikor elindultak — a férfiak örök dőresége. Mindig a lágy hús után koslatnak, és nem veszik észre, hogy az egész csak csinos csomagolás a csontoknak. Kukaceledel. Kukaceledelhez dörgölőzöl éjszakánként. De nem akartalak megbántani.

Árnyék még sohasem látta Szerdát ilyen közlékenynek. Új főnökére ezek szerint időnként rátör a kitárulkozási roham, amit intenzív hallgatás követ.

— Szóval nem amerikai vagy? — kérdezte.

— Senki sem amerikai — mondta Szerda. — Eredetileg. Ezt akartam mondani. — Az órájára pillantott. — Még mindig van néhány óránk, amíg bezárnak a bankok. Mellesleg jó munkát végeztél Csernoboggal a múlt éjjel. Végül rá tudtam volna venni, hogy jöjjön velem, de neked hála, nagyobb odaadással csatlakozott, mint amit valaha is kiharcolhattam volna.

— Csak azért, mert utána megölhet.

— Nem szükségszerűen. Mint arra magad is bölcsen rámutattál, öreg már, és — tegyük fel — a gyilkos ütés egyszerűen csak lebénít, semmi több. Gyógyíthatatlan rokkant leszel. Mily sok minden várhat még rád, ha Csernobog úr átvészeli a ránk váró nehézségeket.

— Miért, ez talán kérdéses? — kérdezte Árnyék, átvéve Szerda stílusát, és utálta magát érte.

— Hogy a faszba ne — mondta Szerda. Bekanyarodott egy bank parkolójába. — Ez — közölte — a bank, amit ki fogunk rabolni. Még pár óráig nyitva vannak. Köszönjünk be nekik.

Intett Árnyéknak, aki kelletlenül kiszállt a kocsiból. Ha az öreg ostobaságot akar csinálni, semmi értelme megmutatni az arcát a kamerának. De a kíváncsiság erősebb volt és becsalogatta a bankba. A padlót bámulta, az orrát dörgölte és mindent megtett, hogy rejtve maradjon az arca.

— Az értékmegőrző nyomtatványait keresem, asszonyom — szólt oda Szerda a magányos pénztárosnőnek.

— Ott, a túloldalon.

— Nagyon jó. És ha az éjszakai széfet szeretném…

— Ugyanaz kell hozzá. — A nő Szerdára mosolygott. — Tudja, hol van az éjszakai széf, édesem? A bejárattól balra, a falon.

— Hálás köszönet.

Szerda felmarkolt néhány nyomtatványt. Búcsúzóul a pénztárosnőre vigyorgott és kisétáltak.

Megállt a járdán és egy percig nem mozdult, csak tűnődve vakargatta a szakállát. Aztán a falba épített pénzkiadó automatához meg az éjszakai széfhez lépett és szemügyre vette őket. Átkalauzolta Árnyékot az út túloldalára, a szupermarketba, ahol csokoládés jégkrémet vásárolt magának, Árnyéknak pedig egy pohár forró csokit. A bejárat melletti falon volt egy fizetős telefon, rögtön a kiadó szobákat és az otthonra vágyakozó cicákat, kutyusokat bemutató tábla alatt. Szerda feljegyezte a telefonszámot. Megint átmentek az úton.

— Tudod, mire van most szükségünk? — kérdezte hirtelen Szerda. — Hóra. Jóféle, kavargó, idegesítő hóra. Gondolj nekem a hóra, rendben?

— He?

— Koncentrálj azokra a felhőkre — azokra ott, nyugatra —, és tedd őket nagyobbakká, sötétebbekké. Szürke égre gondolj és sarkvidéki, tomboló szélre. Gondolj hóra.

— Nem hiszem, hogy sok értelme lenne.

— Ostobaság. Ha másra nem is jó, legalább eltereli a gondolataidat — mondta Szerda, és kinyitotta a kocsi ajtaját. — A Kinko a következő. Siess.

Hó, gondolta Árnyék, miközben a forró csokit szopogatta az anyósülésen. Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentes hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változta ja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörű lesz tőle…

Szerda mondott neki valamit.

— Hogyan? — kérdezte Árnyék.

— Azt mondtam, megérkeztünk — felelte Szerda. — Valahol máshol jártál.

— A hóra gondoltam — mondta Árnyék.

A Kinkóban Szerda fénymásolatokat készített a banki formanyomtatványokról. Az eladóval ott helyben nyomtattatott magának két tízes sorozat névjegykártyát. Árnyék érezte, hogy megfájdult a feje, és valami nem volt rendjén a hátával sem. Lehet, hogy rosszul aludt, és a díványon töltött éjszakának köszönhető a fejfájás?

Szerda leült az egyik számítógéphez, írt egy levelet és az eladó segítségével csinált néhány nagybetűs falragaszt.

Hó, gondolta Árnyék. Fent, a magasban tökéletes, apró kristályok formálódnak a parányi porszemek körül, csupa csipkeszerű, fraktális műalkotás. És a hókristályok pelyhekké tapadnak, miközben szállingóznak lefelé, fehér takarót borítanak Chicago városára, és a takaró egyre csak hízik…

— Tessék — mondta Szerda. A kezébe nyomott egy pohár helyi kávét, az ital tetején félig feloldódott csomóban úszkált a mesterséges tejpor. — Szerintem ennyi elég is lesz, nem?

— Mi lesz elég?

— A hó. Nem akarjuk, hogy betemesse a várost, ugye?

Az ég színe egységesen szürke volt, mint egy csatahajó. Hamarosan havazni fog. Igen.

— De ezt nem én csináltam, igaz? — kérdezte Árnyék. — Mert nem. Vagy mégis?

— Idd meg a kávédat — mondta Szerda. — Az íze borzalmas, de elmúlik tőle a fejfájásod. — Aztán még hozzátette: — Szép munka volt.

Szerda fizetett, aztán felnyalábolta a leveleket meg a falragaszokat. Felnyitotta a csomagtartót, a papírokat egy nagy, fekete fémtáskába tette, amilyet a pénzszállító őrök is hordanak, és lecsukta a tetőt. Egy névjegykártyát nyomott Árnyék kezébe.

— Kicsoda A. Haddock, az Al Biztonsági Szolgálat biztonsági főnöke?

— Te.

— A. Haddock?

— Igen.

— Mit jelent az A?

— Alfredo? Alphonse? Augustine? Ambrose? Rád bízom.

— Ó. Értem.

— Én vagyok James O’Gorman — mondta Szerda. — A barátaimnak Jimmy. Látod? Nekem is van névjegyem.

Beszálltak a kocsiba. Szerda azt mondta:

— Ha képes vagy ugyanolyan jól koncentrálni A. Haddockra, mint a hóra, rengeteg pénzünk lesz, amiből ma éjjel megvendégelhetjük a barátaimat.

— Nem megyek vissza a börtönbe.

— Nem is kell.

— Azt hittem, megegyeztünk, hogy nem csinálok semmilyen illegális dolgot.

— Nem fogsz. Valószínűleg segítséget nyújtasz egy aprócska konspiráció végrehajtásában, melynek következtében nyilvánvalóan lopott pénz birtokosa leszel, de bízzál bennem, olyan ártatlanul jössz ki az egészből, mint a ma született bárány.

— Azelőtt vagy azután, hogy a vén, szláv Charles Atlas[2] egyetlen csapással bezúzza a fejemet?

— Romlik már a szeme — mondta Szerda. — Nagy eséllyel el sem talál. No, még mindig van egy kis időnk — hiszen a bankok délben zárnak szombatonként. Van kedved ebédelni?

— Igen — felelte Árnyék. — Mindjárt éhen halok.

— Tudok egy jó helyet — mondta Szerda. Vezetés közben vidám kis dalocskát dúdolgatott, amit Árnyék nem ismert fel. Hópelyhek kezdtek szállingózni, pontosan úgy, ahogyan elképzelte őket, és furcsán büszkének érezte magát. Józan ésszel tudta, hogy semmi köze a havazáshoz, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy a zsebében hordott ezüstdollár soha nem volt és nem is lesz a hold. De mégis…

Egy nagy, pajtaszerű épület előtt álltak meg. A tábla szerint 4 dollár 99-ért annyit ehettek, amennyit csak bírtak.

— Imádom ezt a helyet — mondta Szerda.

— Jó a kaja? — kérdezte Árnyék.

— Nem különösebben. De a hangulat páratlan.

Mint ebéd után kiderült — Árnyék sült csirkét evett és nagyon ízlett neki —, a hangulat, amit Szerda annyira szeretett, a pajta hátuljában berendezett boltnak volt köszönhető a terem közepén kifeszített zászló szerint ez volt itt a Csődbement és Felszámolt Raktárkészletek Lerakata.

Szerda kiment a kocsihoz és egy kis aktatáskával tért vissza, amit magával vitt a férfimosdóba. Árnyék úgy gondolta, akár akarja, akár nem, hamarosan úgyis megtudja, miben mesterkedik, ezért körbejárta a felszámolt raktárkészletek polcait és megbámulta az eladásra kínált holmikat: a „kizárólag repülőgépeken felhasználható” kávét, Tini Nindzsa Teknőcöket és Xéna-figurákat, mackókat, akik bekapcsolás után hazafias dallamokat játszottak xilofonon, dobozolt ennivalókat, sárcipőket és különféle hótaposókat, pillecukrot, Bill Clintonos karórákat, apró, fröccsöntött karácsonyfákat, állatformájú só- és borsszórókat, testrészeket, gyümölcsöket és apácákat, és mindezek mellett Árnyék felfedezte az igazi kedvencét, az előre gyártott hóembert műanyagszénszemekkel, csutkapipával és műanyag kalappal („Csak egy valódi répa, és kész!”).

Árnyék arra gondolt, miképpen lehetséges az, hogy valaki úgy tesz, mintha levenné a holdat az égről, ami ezüstdollárrá változik, és miért kel ki egy nő a sírjából, hogy eljöjjön beszélgetni vele.

— Hát nem csodálatos egy hely? — kérdezte Szerda, miután kijött a mosdóból. Vizes kezét zsebkendővel törölgette. — Elfogyott a papírtörölköző — mondta. Átöltözött. Most sötétkék dzsekit viselt, hozzáillő nadrággal, kék kötött nyakkendőt, vastag, kék pulóvert, fehér inget és fekete cipőt. Úgy nézett ki, mint egy biztonsági őr, és ezt Árnyék meg is mondta neki.

— Mi mást fűzhetnék hozzá mindehhez, fiatalember — mondta Szerda, és kézbe vett egy doboznyi, akváriumba való műanyag halat (Nem fakul a színük — és etetni sem kell őket!) —, mint hogy gratulálok remek megfigyelőkészségéhez. Mit szólnál Arthur Haddockhoz? Az Arthur jó név.

— Túl földhözragadt.

— Nos, akkor majd kitalálsz valamit. No. Térjünk vissza a városba. Hajszálpontos időzítéssel láthatunk hozzá kis bankrablásunkhoz, hogy utána némi költőpénz szerencsés birtokosa legyek.

— A legtöbb ember egyszerűen pénzt venne ki az automatából.

— Bármilyen furcsán is hangzik, többé-kevésbé jómagam is ezt szándékozom tenni.

Szerda a bankkal átellenben, a szupermarket parkolójában állította le a kocsit. A csomagtartóból kivette a fémbőröndöt, egy csiptetős táblát meg egy bilincset. A bőröndöt a bal csuklójához bilincselte. Még mindig havazott. Aztán felvett egy ellenzős sapkát és egy kitűzőt erősített a kabát mellső zsebére. A sapkán és a kitűzőn ugyanaz állt, Al BIZTONSÁGI SZOLGALAT. A széfhez szükséges nyomtatványokat a táblára csíptette. Aztán megroggyant a válla. Úgy festett, mint egy nyugdíjas, megfáradt rendőr, sőt mintha kis pocakja is nőtt volna valahogyan.

— No — mondta. — Vásárolsz valamit a boltban, aztán megállsz a telefonnál. Ha bárki kérdezősködne, a barátnőd hívását várod, akinek lerobbant a kocsija.

— Akkor miért itt hívna fel?

— Honnan a pokolból tudjam?

Szerda feltett egy kifakult, rózsaszín fülmelegítőt. Lecsukta a csomagtartót. Hópelyhek telepedtek meg sötétkék sapkáján és fülvédőjén.

— Hogy nézek ki? — kérdezte.

— Nevetségesen.

— Nevetségesen?

— Vagy talán idiótán.

— Mmm. Nevetségesen és idiótán. Az jó. — Szerda elmosolyodott. A fülvédő miatt ugyanakkor megnyugtató, mulatságos és összességében véve szeretnivaló figurának tűnt. Átkelt az úton és a bank épületéhez sétált, miközben Árnyék belépett a szupermarket bejáratán és őt figyelte.

Szerda hatalmas, piros értesítést erősített a pénzkiadó automatára, jelezve, hogy nem működik. Vörös szalagot húzott az éjszakai széf elé és fénymásolt papírlapot ragasztott föléje. Árnyék ámultan figyelte.

A papírlapon a következő felirat állt: ÜGYFELEINK KÉNYELME ÉRDEKÉBEN FOLYAMATOS FEJLESZTÉSEKRE KERÜL SOR. A KELLEMETLENSÉGEKÉRT ELNÉZÉST KÉRÜNK.

Aztán az utca felé fordult. Úgy festett, mint akivel nagyon kiszúrtak és most nagyon fázik.

Egy fiatal nő lépett az automatához. Szerda megcsóválta a fejét és elmagyarázta, hogy nem működik. A nő szitkozódott, elnézést kért, amiért szitkozódott, aztán elrohant.

Autó állt meg a járda mellett és egy férfi szállt ki belőle, kicsi, szürke zsákkal a kezében. Árnyék végignézte, ahogy Szerda elnézést kér tőle, aztán aláíratja vele a csiptetőre erősített papírt, csigalassúsággal megírja az elismervényt, majd egy darabig ügyetlenkedik, melyik példányt tartsa meg, és végül elteszi a zsákot a fémbőröndbe.

A férfi vacogva topogott a hóban és várta, hogy az öreg biztonsági őr befejezze a vacakolást az adminisztrációval, és végre itt hagyhassa a holmiját meg a hideget, aztán átvette az elismervényt, visszaült a meleg kocsiba és elhajtott.

Szerda a fémtáskával a kezében átsétált az úton és vett magának egy csésze kávét a szupermarketben.

— Jó napot, fiatalember — szólt oda öreguras kuncogással Árnyéknak. — Jó hideg van, mi?

Visszatért a helyére és borítékokat meg szürke zsákokat vett át az érkező emberektől, akik azért jöttek, hogy betegyék a széfbe a napi bevételüket ezen a szombat délutánon, kedves, öreg biztonsági őr volt, mókás rózsaszín fülvédőben.

Árnyék vett némi olvasnivalót — a Turkey Huntingot, a People magazint meg a Weekly Word News bulvárlapot, mert olyan csábító volt a jeti a címlapon —, és kibámult az ablakon.

— Segíthetek valamiben? — kérdezte egy középkorú, ősz bajuszú fekete férfi.

Ő lehetett a tulajdonos.

— Kösz, nem. Egy telefont várok. Lerobbant a barátnőm kocsija.

— Valószínűleg az akku — mondta a férfi. — Az emberek elfelejtik, hogy ezek csak három, legfeljebb négy évig bírják. Nem mintha egy vagyonba kerülne.

— Nekem mondja? — kérdezte Árnyék.

— Jó ácsorgást, nagyfiú — mondta a férfi és visszament a szupermarketba.

A havazás miatt az egész utca úgy nézett ki, mint azok az üveggömbök, amiket fel kell fordítani, és akkor műhó szállingózik a táj élethű makettjére.

Árnyék ámultan figyelt. Mivel nem hallotta, miről beszélgetnek az utca túloldalán, az egész remek némafilmnek tűnt, csupa pantomimmal és arcmimikával: az öreg biztonsági őr zsémbesnek, de becsületesnek látszott — kicsit talán ügyefogyottnak, de hihetetlenül jó szándékúnak.

Akik átadták neki a pénzüket, kivétel nélkül boldogabban távoztak, miután találkoztak vele.

Aztán rendőrautó állt meg a bank előtt és Árnyék szíve a torkába ugrott. Szerda üdvözlésképpen megbökte a sapkáját és az autóhoz kacsázott. Köszönt, a lehúzott ablakon benyúlva kezet szorított a zsarukkal, biccentett, utána a zsebében kotorászott, végül előhúzott egy névjegykártyát meg egy levelet és beadta az ablakon. Aztán belekortyolt a kávéjába.

Megcsörrent a telefon. Árnyék felemelte a kagylót és mindent megtett, hogy unottnak tűnjön a hangja.

— Al Biztonsági Szolgálat — mondta.

— Beszélhetnék A. Haddockkal? — kérdezte a hekus az utca túloldaláról.

— Én vagyok az — mondta Árnyék.

— Rendőrség, Haddock úr — mondta a hekus az utca túloldalán álló autóból. — Van egy emberük a Market és a Második utca sarkánál, a First Illinois Bank előtt.

— Öö, igen. Így igaz. Jimmy O’Gorman. És mi a probléma, biztos úr? Jim jól viselkedik? Nem részeg, ugye?

— Semmi gond, uram. Az emberükkel semmi gond, uram. Csak ellenőrizni akartuk, minden rendben van-e.

— Közölje Jimmel, biztos úr, hogy ha még egyszer részegen látják, ki van rúgva. Értette? Felmondunk neki. A seggén csúszva fog távozni. Az Al-nél nem tűrjük az ilyesmit.

— Ami azt illeti, uram, nem hiszem, hogy ezt nekem kellene közölnöm vele. Jól csinálja. Csak azért érdeklődtünk, mert ezt a munkát igazából két embernek kellene végeznie. Kockázatos egyetlen fegyvertelen őrre bízni ilyen nagy összegű pénzt.

— Nekem mondja? Tudja mit, mondja inkább azoknak az olcsójánosoknak a banknál. Az én embereim állnak a tűzvonalban, biztos úr. Jó emberek. Olyanok, mint maga. — Árnyék kezdett ráérezni a szerepére. Érezte, ahogy átlényegül Andy Haddockká, megrágott, olcsó szivar hever előtte a hamutartóban, az asztalon kupacnyi papírmunka tornyosul, pedig szombat délután van, Schaumburgban lakik és van egy szeretője a Lake Shore Drive egyik kis apartmanjában. — Tudja, biztos úr, maga tehetséges fiatalembernek tűnik, ööö…

— Myerson.

— Myerson. Ha kellene egy kis hétvégi plusz meló, vagy bármilyen okból kifolyólag otthagyná a testületet, csörögjön ide hozzánk. Jó emberekre mindig szükségünk van. Megvan a névjegyem, ugye?

— Igen, uram.

— Tartsa meg — mondta Andy Haddock. — Hívjon.

A rendőrautó elhajtott, Szerda pedig visszabotorkált a sorban álló emberekhez, akik arra vártak, hogy odaadják neki a pénzüket.

— Minden oké? — kérdezte a tulajdonos, aki kinézett az ajtón. — Mármint a barátnőjével.

— Az akku volt — felelte Árnyék. — Most már csak várnom kell.

— Nők — mondta a tulajdonos. — Remélem, a maga barátnőjére érdemes várni.

Leszállt a téli sötétség, a délután lassan estévé szürkült. Kigyúltak a fények. Még többen adtak pénzt Szerdának. Hirtelen, mint egy adott jelre, amit Árnyék nem vett észre, Szerda a falhoz sétált, levette a falragaszokat, átcsoszogott a latyakos úttesten a parkolóba. Árnyék várt egy percet, aztán követte.

Szerda a hátsó ülésen ült. Kinyitotta a fémtáskát és módszeresen takaros kupacokba rendezgette mindazt, amit az emberek átadtak neki.

— Te vezetsz — mondta. — A State Streetre megyünk, a First Illinois Bankhoz.

— Megismételjük az előadást? — kérdezte Árnyék. — Kísérted a szerencsédet?

— Egyáltalán nem. Beteszünk egy kis pénzt.

Miközben Árnyék vezetett, Szerda a hátsó ülésen ült és marokszámra szórta ki az átvételi elismervényeket a zsákokból, de a csekkszelvényeket és a hitelkártyás számlákat benne hagyta, majd néhány borítékból kiszedte a készpénzt, de nem mindegyikből. A pénzt visszaszórta a fémbőröndbe. Árnyék megállt a banknál, körülbelül ötven méterre a bejárattól, jóval a kamerák hatótávolságán kívül. Szerda kiszállt a kocsiból és a borítékokat behajigálta az éjszakai letétszéfbe. Aztán kinyitotta az éjszakai értékmegőrzőt és bedobálta a szürke zsákokat. Bezárta a széfet.

Bekászálódott az anyósülésre.

— Az I-90 felé menj — mondta. — Kövesd a táblákat nyugat felé, Madison irányába.

Árnyék elindult.

Szerda visszanézett a távolodó bank épületére.

— Nos, fiam — közölte vidáman —, ez aztán mindent összezavar. Ha viszont sok pénzt akarsz keresni, csináld ugyanezt vasárnap hajnalban fél ötkor, amikor a klubok és a bárok megszabadulnak az éjjeli bevételtől. Ha kiszúrod a megfelelő bankot és a megfelelő fickót, aki felbukkan a zsákkal — általában nagydarab, becsületes alakokra bízzák a dolgot és néha pár kidobó is kíséri őket, de ők nem szükségszerűen okosak —, egyetlen este megkereshetsz negyedmillió dollárt.

— Ha ez ilyen könnyű — kérdezte Árnyék —, miért nem csinálja mindenki?

— Nem teljesen kockázatmentes vállalkozás — felelte Szerda —, különösen nem hajnali fél ötkor.

— Arra gondolsz, hogy a hekusok gyanakvóbbak hajnali fél ötkor?

— Egyáltalán nem. De a kidobók igen. Adódhatnak kínos helyzetek.

Átpörgetett egy köteg ötvenest, hozzátett egy kisebb kupac húszast, megbecsülte a súlyát, aztán az egészet átnyújtotta Árnyéknak.

— Tessék — mondta. — Az első heti fizetésed.

Árnyék meg sem számolta a pénzt, egyszerűen eltette.

— Szóval ebből élsz? — kérdezte.

— Ritkán. Csak akkor, ha gyorsan nagy összegű készpénzre van szükségem. Összességében véve a pénzt olyan emberektől szerzem, akik soha nem fogják megtudni, hogy átverték őket, és akik újra meg újra felsorakoznak, hogy megint átverhessem őket.

— Az a Sweeney nevű fazon azt mondta, szélhámos vagy.

— Igaza volt. De sokkal több vagyok annál. És legkevésbé sem ezért van rád szükségem, Árnyék.

Sötétben autóztak, a reflektor fényében hópelyhek kavarogtak és a szélvédőnek csapódtak. Szinte delejes látvány volt.

— Ez a világ egyetlen országa — törte meg Szerda a csendet —, amelyiket aggasztja, mi is valójában.

— Micsoda?

— A többi tudja magáról, micsoda. Soha, senkinek nem kell megkeresnie Norvégia szívét. Vagy felkutatnia Mozambik lelkét. Ők tudják, kicsodák.

— És…?

— Csak hangosan gondolkodtam.

— Szóval sok más országban jártál?

Szerda nem szólt semmit. Árnyék a társára pillantott.

— Nem — sóhajtott Szerda. — Nem, sohasem jártam máshol.

Megálltak tankolni, és Szerda bement a mosdóba, a biztonsági őr kabátjában meg a bőrönddel, és amikor kijött, ropogósra vasalt, világos öltöny volt rajta, barna cipő és térdig érő barna kabát, ami olasz gyártmányúnak látszott.

— És ha elérünk Madisonba, mi lesz?

— Kanyarodj rá a tizennégyes főútra, Spring Green felé. A helyet, ahol a többiekkel találkozunk, úgy hívják, hogy Sziklára Épült Ház. Jártál már ott?

— Nem — mondta Árnyék. — De láttam a hirdetőtáblákat.

A világnak ebben a sarkában mindenfelé a Sziklára Épült Házat reklámozták: a homályos, kétértelmű táblák mindenkinek felhívták a figyelmét a Ház létezésére, tele volt velük Illinois, Minnesota és Wisconsin, de Árnyék gyanította, hogy még Iowába is jutott belőlük. Látott efféle táblákat, és ilyenkor mindig elgondolkodott. Talán a ház életveszélyesen egyensúlyoz a Sziklán? Mi olyan érdekes a Sziklában? A Házban? De az egész nem volt több futó gondolatnál, és aztán meg is feledkezett az egészről. Árnyék nem látogatott útmenti látványosságokat.

Madisonnál lehajtottak a sztrádáról, elhaladtak a kongresszus kupolás épülete mellett, ami a kavargó hóesésben szintén úgy festett, mint egy hógömb belseje, aztán máris vidéki országutakon jártak. Miután majdnem egy órán keresztül autóztak át olyan városokon, amiket Black Earthnek meg egyéb hasonlóknak hívtak, rákanyarodtak egy keskeny kocsifelhajtóra és elgurultak pár hatalmas, behavazott virágcserép mellett, amelyeket egymásba fonódó, gyíkszerű sárkányok díszítettek. A fákkal szegélyezett parkoló majdnem teljesen üres volt.

— Hamarosan zárnak — mondta Szerda.

— Szóval mi ez a hely? — kérdezte Árnyék, miközben a parkolón átvágva egy alacsony, érdektelen faépület felé sétáltak.

— Útmenti látványosság — felelte Szerda. — Az egyik legjobb. Ami azt jelenti, hogy hatalommal felruházott hely.

— Hogy mondtad?

— Pofonegyszerű — mondta Szerda. — Más országokban az emberek ismerték a hatalommal felruházott helyeket. Ez lehetett egy természetes alakzat, néha nem volt más, csak egy hely, ami valamiért különleges volt. Az emberek tudták, hogy ezeken a pontokon fontos dolgok történnek, hogy ezek egyfajta fókuszpontok, csatornák, mindegyik ablakot nyitott az isteni hatalomra. Így hát templomokat vagy katedrálisokat építettek rájuk, kőköröket emeltek, vagy… no, érted, mit akarok mondani.

— Viszont az Egyesült Államokban mindenhol vannak templomok — mondta Árnyék.

— Minden városban. Olykor minden utcában. És ebben az összefüggésben nagyjából annyi jelentőségük van, mint mondjuk egy fogorvosi rendelőnek. Nem, az Államokban az emberek, vagy legalábbis néhányan közülük még mindig hallják a hívó szót és érzik a transzcendens űrből sugárzó hívást, és ennek hatására sörösdobozokból készítenek modelleket olyan helyekről, ahol sohasem jártak, vagy gigászi denevértanyákat építenek az országnak abban a részében, amit a denevérek hagyományosan régóta messzire elkerülnek. Csupa útmenti látványosság: vonzza valami az embereket ezekre a helyekre, és ha a világ valamelyik másik országában lennének, itt képesek lennének felismerni énjüknek az igazán transzcendens részét, aztán hot-dogot vesznek, körbe-körbe mászkálnak, egy általuk megfoghatatlan szinten elégedetten, de egy szinttel lejjebb mélységesen elégedetlenül.

— Neked aztán állatira fura elméleteid vannak — mondta Árnyék.

— Ez egyáltalán nem elmélet, fiatalember — mondta Szerda. — Erre már rájöhettél volna.

Egyetlen pénztár volt csak nyitva.

— Fél óra múlva már nem adunk ki jegyet — mondta a lány. — Tudják, legalább két óra bejárni a házat.

Szerda készpénzben fizetett.

— Hol a szikla? — kérdezte Árnyék.

— A ház alatt — mondta Szerda.

— Hol van a ház?

Szerda az ajkára tette az ujját és elindultak. Kicsivel beljebb egy gépzongora játszott valamit, ami eredetileg Ravel Bolerója lehetett. A hely úgy festett, mint egy geometriai pontossággal berendezett legénylakás, csupasz falakkal, bársonyszőnyeggel és bámulatosan visszataszító, gomba alakú ólomüveg lámpaernyőkkel. Egy csigalépcső tetején limlomokkal zsúfolt szoba várta őket.

— A házat állítólag Frank Lloyd Wright gonosz ikertestvére építette — mondta Szerda. — Frank Lloyd Wrong. — Jót kuncogott a saját viccén.

— Ezt már láttam egy pólón — mondta Árnyék.

Újabb lépcsősorok következtek, felfelé és lefelé, aztán hosszú, hosszú szobába jutottak, amit kizárólag üvegből építettek és tűként nyúlt ki a levelét vesztett, fekete-fehér vidéki táj fölé, több száz lábnyira a magasban. Árnyék megállt és nézte, hogyan hullik, kavarog a hó.

— Ez a Sziklára Épült Ház? — kérdezte zavartan.

— Többé-kevésbé. Ez a Végtelen Szoba, a tulajdonképpeni ház egyik része, habár nem túl régen építették hozzá. De nem, fiatal barátom, még felszínét sem kapargattuk meg mindannak, amit a ház kínálhat nekünk.

— Tehát az elméleted szerint — mondta Árnyék — Amerika legszentebb helye a Walt Disney World.

Szerda elfintorodott és végigsimított a szakállán.

— Walt Disney vásárolt néhány narancsligetet Florida közepén és turistaközpontot épített rá. Nincs ott semmilyen varázslat. Azt hiszem, az eredeti Disney-landban lehet valami valóságos. Rejtőzhet benne némi varázslat, bár torz és nehéz hozzáférni. Viszont Florida néhány részét csordultig tölti az igazi mágia. Csak nyitva kell tartanod a szemedet. Ó, a Weekie Wachee sellői… Erre gyere.

Mindenhonnan zeneszó hallatszott: hamis, akadozó zene volt, örökké csak leheletnyivel maradt el a ritmustól. Szerda elővett egy ötdolláros bankjegyet, berakta a pénzváltó gépbe és maroknyi rézszínű fémérmét kapott érte cserébe. Az egyiket odadobta Árnyéknak, aki elkapta, de amikor észrevette, hogy figyeli egy kisfiú, mutatóujja és hüvelykje közé szorítva felmutatta, aztán eltüntette. A kisfiú visszarohant az anyukájához, aki a mindenütt jelen lévő Mikulások egyikét nézegette — TÖBB MINT HATEZER TÉLAPÓ!, hirdették a feliratok —, és sürgetve megrángatta a kabátja szegélyét.

Árnyék hamarosan kiment a szobából Szerda után és követték a Tegnap Utcái felé mutató nyilakat.

— Negyven évvel ezelőtt Alex Jordan — az ő arcát láthatod azon az érmén, amit elrejtettél a jobb kezedben — nekiállt házat építeni egy földből kitüremkedő magas sziklatömbön, bár a föld nem is volt az övé, és ő maga sem tudta volna megmondani, miért teszi ezt. És az emberek eljöttek és megnézték, hogyan építkezik — a kíváncsiak, az értetlenkedők, meg azok, akik egyik csoportba sem tartoztak és igazából nem tudták volna megmondani, miért jöttek. Így hát Alex Jordan azt tette, amit minden épeszű amerikai tett volna az ő helyében: elkezdett belépődíjat szedni — nem nagy összeget. Fejenként öt centet, talán. Vagy negyed dollárt. És folytatta az építkezést, és az emberek egyre csak jöttek. — Összeszedte azt a sok ötcentest és negyeddollárost, és valami még nagyobbat, még különösebbet csinált. Raktárakat épített a ház alá, a föld alatt, és az egészet telezsúfolta olyan dolgokkal, amiket meg kellett nézni, és az emberek eljöttek, megnézték ezeket a dolgokat. Évente több millió ember érkezik ide.

— Miért?

De Szerda csak mosolygott, és beléptek a Tegnap Utcáinak félhomályos, fákkal szegélyezett birodalmába. A piszkos kirakatok mögül Viktória korabeli, csücsörítő porcelánbabák tömege bámulta őket, mintha egy jobb horrorfilm kelléktárában lennének. Lábuk alatt macskakő, fejük felett a sötétségbe burkolózó mennyezet, a háttérben akadozó gépzene. Elhaladtak egy törött babákkal tömött üvegláda és egy tároló mellett, amiben túlméretezett, arany zenedoboz pihent. Elsétáltak a fogorvos meg a vegyesbolt mellett („NYERJE VISSZA FÉRFIASSÁGÁT! HASZNÁLJA O’LEARY MÁGNESES ÖVÉT!”).

Az utca végén nagy üvegtároló állt, benne egy cigány jósnőnek öltöztetett bábuval.

— Most pedig — dübörögte túl Szerda hangja a mechanikus muzsikát — úgy illendő, hogy minden küldetés vagy kaland kezdetén tanácsért forduljunk a nornákhoz. Legyen hát ez a Szibilla a mi Urdunk, hmm? — A bedobónyílásba hajította a Sziklára Épült Ház rézszín érméjét. A cigányasszony szaggatott, gépies mozdulattal felemelte a kezét, aztán újra leeresztette. Papírszelet csúszott elő a nyílásból.

Szerda elvette, elolvasta, felmordult, összehajtotta a cetlit és eltette a zsebébe.

— Nem mutatod meg, mit kaptál? Én megmutatom az enyémet — mondta Árnyék.

— Egy férfi szerencséje nem tartozik senki másra — felelte Szerda kimérten. — Én sem akarom látni a tiédet.

Árnyék bedobta az érméjét a nyílásba. Elvette a papírszeletet. Elolvasta.

Elfintorodott. Összehajtotta a papírdarabot és eltette a belső zsebébe.

Még tovább mentek, végig egy vörös folyosón, szobák mellett, ahol üres székeken hegedűk, brácsák és csellók játszottak, látszólag maguktól, ha valaki pénzzel etette őket. Kulcsok fordultak, cintányérok csattantak egymáshoz, sípokon keresztül áramlott a sűrített levegő a klarinétokba és az oboákba. Árnyék szárazon elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a gépkarok mozgatta vonók valójában nem is érnek a húrokhoz, amelyek közül több meglazult vagy hiányzott. Azon tűnődött, vajon ütők és a befúvott levegő keltik-e a hangokat, vagy ez is felvételről megy.

Mintha már mérföldeket sétáltak volna, amikor megérkeztek egy Mikádó nevű szobába, ahol az egyik falat teljesen elfoglalta egy tizenkilencedik századi álkeleti rémálom, ahol a sárkányokkal borított fal rejtekeiben bozontos szemöldökű gépdobosok püfölték a dobokat és a cintányérokat. Jelenleg Sans-Saens művét, a Danse Macabre-t gyilkolták méltóságteljesen.

Csernobog a szemközti falnál ült egy padon, a Mikádó-géppel szemben és az ujjával verte hozzá a taktust. Sípok fütyültek, harangok csendültek.

Szerda leült mellé. Árnyék úgy döntött, állva marad. Csernobog kinyújtotta a balját, kezet szorított Szerdával meg Árnyékkal.

— Örvendek — mondta. Aztán hátradőlt és láthatóan élvezte a zenét.

A Danse Macabre viharosan és disszonánsan ért véget. Az, hogy a mesterséges hangszerek éppen csak el voltak hangolódva, tovább fokozta a hely másvilági hangulatát. Új darab kezdődött.

— Hogy ment a bankrablás? — kérdezte Csernobog. — Jól?

Felállt, bár úgy tűnt, nem szívesen hagyja itt a Mikádót és a mennydörgő, csengő-bongó zenét.

— Simán, mint vipera a vajashordóban — felelte Szerda.

— Én kapok nyugdíjat a vágóhídtól — mondta Csernobog. — Nem kell nekem több.

— Nem tart örökké — mondta Szerda. — Semmi sem tart örökké.

Még több folyosó, még több zenegép. Árnyéknak feltűnt, hogy nem a kijelölt turistautat követik, hanem látszólag Szerda saját külön útvonalán haladnak. Egy lejtőn mentek lefelé, és Árnyék zavartan megpróbált rájönni, vajon jártak-e már erre.

Csernobog megragadta Árnyék karját.

— Gyorsan, gyere ide — mondta, és az egyik fal mellé, egy nagy üvegtárolóhoz húzta a férfit. A tárolóban egy templomudvart ábrázoló dioráma volt, ahol egy csavargó aludt a templom kapuja előtt. A RÉSZEG ÁLMA, mondta a felirat, és azt is elmagyarázta, hogy ez egy tizenkilencedik századi pénzbedobós gép, ami eredetileg egy angol vasútállomáson állt. A pénzbedobó nyílást átalakították, hogy a helyi rézérmékkel is működjön.

— Tegyed be a pénzt — mondta Csernobog.

— Miért?

— Látnod kell. Megmutatom.

Árnyék bedobta az érmét. A templom udvarán heverő részeg az ajkához emelte az üveget. Az egyik sírkő félrecsúszott, és levegőbe markoló holttest bukkant fel alóla; elfordult egy fejfa, a virágok helyére vigyorgó koponya került. A templom jobb sarkánál lidérces alak jelent meg, a bal oldalon pedig felbukkant valami, aminek félig rejtett, hegyes, idegesítően madárszerű arca volt, majd a sápatag, Bosch ecsetjére méltó rémálom lecsusszant a sírkőről és eltűnt az árnyékok között. Aztán kinyílt a templom ajtaja, kilépett egy pap és a kísértetek, lidércek, hullák mind eltűntek, magára hagyva a papot meg a részeget az udvarban. A pap megvetően lenézett a részegre, majd visszahátrált a nyitott ajtón, ami becsukódott mögötte és a részeg egyedül maradt.

A gépezet mozgatta történet rendkívül nyugtalanító volt. Sokkal nyugtalanítóbb, gondolta Árnyék, mint az egy géphez illene.

— Tudod, miért mutattam meg neked? — kérdezte Csernobog.

— Nem.

— A világ ilyen. Ez a valódi világ. Itt, a dobozban.

Vérszín teremben jártak, körös-körül vén színházi orgonák álltak, hatalmas orgonasípok, és volt ott még néhány valami, ami elsőre sörfőzdéből meglovasított gigászi rézkádnak tűnt.

— Hová megyünk? — kérdezte Árnyék.

— A körhintához — felelte Csernobog.

— De hiszen már vagy tucatszor elmentünk az odavezető folyosók mellett.

— Ő a saját útját járja. Spirálban megyünk. A leggyorsabb út néha a leghosszabb.

Árnyéknak megfájdult a lába, és rendkívül valószínűtlennek találta ezt a megjegyzést.

Egy mechanikus gép az „Oktopusz kertje” című dalt játszotta egy több emelet magas teremben, aminek a közepét teljesen elfoglalta egy hatalmas, fekete, bálnaszerű szörnyeteg, roppant üveggyapot szájában egy csónak életnagyságú másolatával. Innen átmentek egy terembe, amit úgy hívtak, hogy az Utazás Csarnoka, ahol a csempedarabokkal borított autót, meg a Rube Goldberg-féle, még működő csirkebontó masinákat láthatták, illetve a falat borító, Burma borotvát reklámozó, rozsdásodó hirdetéseket.

így szólt az egyik, míg a másik azt mondta:

és máris egy rámpa alján álltak, egy jégbüfé előtt. Hivatalosan nyitva volt, de az asztalokat törölgető lány arckifejezéséből ítélve mégis inkább zártak, ezért átsétáltak a pizzéria-kávézóba, ahol mindössze egy idősebb, fekete férfi üldögélt harsány, kockás zakóban és kanárisárga kesztyűben. Apró termetű öregember volt, akit mintha az elsuhanó évek zsugorítottak volna össze, fagylaltkelyhet evett és túlméretezett bögrényi kávét ivott hozzá. Előtte, a hamutartóban fekete szivarka füstölgött.

— Három kávét — szólt oda Szerda Árnyéknak. Elment a mosdóba.

Árnyék megvette a kávét és odavitte Csernoboghoz, aki az öregember mellett ült és topva dohányzott, mint aki fél, hogy rajtakapják. A másik férfi remekül elszórakozott a fagylalttal és nem is foglalkozott a szivarjával, de amikor Árnyék felbukkant, felkapta, nagyot szippantott belőle és két füstkarikát fújt — először egy nagyot, majd egy kicsit, ami szépen átbújt az elsőn —, aztán elvigyorodott, mint aki szörnyen elégedett magával.

— Árnyék, ez itt Nancy úr — mondta Csernobog.

Az öregember felállt és kinyújtotta sárga kesztyűs kezét.

— Örülök, hogy találkoztunk — mondta káprázatos mosollyal. — Sejtem, ki vagy. A félszemű gazembernek dolgozol, igaz? — Kicsit orrhangon beszélt, árnyalatnyi akcentussal, ami talán nyugat-indiai lehetett.

— Szerda úrnak dolgozom — mondta Árnyék. — Igen. Kérem, üljön le.

Csernobog leszívta a füstöt.

— Azt hiszem — jelentette be sötéten —, hogy mi azért szeretjük a cigarettát, mert emlékeztet minket a felajánlásokra, amiket valaha elégettek nekünk, a felszálló füstre, amikor beleegyezésünket vagy a kegyeinket keresték.

— Én soha nem kaptam ilyesmit — mondta Nancy. — A legtöbb, amit remélhettem, egy kupac gyümölcs volt, esetleg currys kecske, innivalónak valami finom, hideg és sok, társaságnak meg egy nagy, öreg, csöcsös asszony. — Elvigyorodott, fehér fogak villantak és Árnyékra kacsintott.

— Manapság — mondta Csernobog változatlan arckifejezéssel — nincsen semmink.

— Nos, közel sem kapok annyi gyümölcsöt, mint valaha — mondta Nancy úr csillogó szemmel. — De még mindig nem találtam semmit kerek e világon, ami felvehetné a versenyt egy nagy öreg, csöcsös asszonnyal. Vannak népek, akik azt állítják, a popsi az, amit először meg kell kuksizni, de én mondom neked, a cici az, ami reggelenként mind a mai napig beindítja nálam a masinát. — Nevetni kezdett, ziháló, csikorgó, jóindulatú nevetéssel, és Árnyék akarata ellenére úgy érezte, kedveli.

Szerda visszatért a mosdóból és kezet szorított Nancyvel.

— Akarsz enni valamit, Árnyék? Egy szelet pizzát? Szendvicset?

— Nem vagyok éhes — felelte Árnyék.

— Mondanék én neked valamit — szólalt meg Nancy úr. — Néha sok idő telik el két étkezés között. Ha valaki étellel kínál, azt mondod, kérek. Nem vagyok már fiatal, de annyit mondhatok, soha ne mondj nemet, ha lehetőséged van hugyozni, enni vagy szunyálni egy félórát. Tudsz követni?

— Igen. De tényleg nem vagyok éhes.

— Szép nagy vagy — mondta Nancy, és öreg, mahagónibarna szeme Árnyék fakószürke tekintetébe mélyedt —, jó magas legény, de ha mondhatok valamit, nem tűnsz túlságosan eszesnek. Volt egy fiam, olyan ostoba, mintha egyet fizet, kettőt kap alapon vásárolta volna az ostobaságát, ő jut rólad az eszembe.

— Ha nem bánja, ezt dicséretnek veszem — mondta Árnyék.

— Hogy azt állítottam rólad, hülye vagy, mint az egyszeri ember, aki elaludt, amikor az észt osztogatták?

— Azt, hogy az egyik családtagjához hasonlított.

Nancy úr elnyomta a vékonyka szivart, aztán lepöckölt egy láthatatlan porszemet a sárga kesztyűről. — Ami azt illeti, az öreg félszemű találhatott volna rosszabbat is. — Szerdára nézett. — Van tipped, mennyien leszünk ma este?

— Mindenkinek elküldtem az üzenetet, akit csak megtaláltam — mondta Szerda. — Nyilvánvalóan nem mindenki tud eljönni. És néhányan — jegyezte meg Csernobogra pillantva — esetleg nem akarnak. De azt hiszem, biztosan számíthatunk néhány tucatnyi társunkra. És híre megy az esetnek.

Elhaladtak egy páncélokkal megrakott tároló mellett („Viktoriánus hamisítványok”, jelentette ki Szerda, amikor az üvegezett szekrényhez értek, „modem hamisítvány, tizenkettedik századi sisak egy tizenhetedik századi reprodukción, tizenötödik századi balkezes kesztyű…”), aztán kilökte a vészkijárat ajtaját, megkerültette velük az épületet a fedett járdán („Nem bírom én ezt a sétafikálást”, mondta Nancy, „nem vagyok már fiatal, és melegebb klímához szoktam”), benyitott egy másik oldalbejárón és megérkeztek a körhinta termébe.

Verklimuzsika szólt: Strauss egyik keringője, vérpezsdítően, néha hamisan. A falon ódon körhintákról leszedett lovak lógtak, több száz, némelyikre ráfért volna a festés, másokra egy alapos porolás; felettük több tucat szárnyas angyal lebegett, akiket eléggé szembetűnő módon kirakati próbababákból készítettek; némelyikük feltárta androgén kebleit, mások elveszítették a parókájukat és kopaszon, vakon bámultak lefelé a sötétségbe.

És ott volt a körhinta.

Az egyik felirat szerint ez volt a világ legnagyobb körhintája, feltüntette a súlyát, azt, hány ezer villanykörte található összesen a gótikus összevisszaságban csüngő csillárokban és közölte, hogy tilos felmászni rá vagy felülni az állatokra.

És micsoda állatokra! Árnyékot akarata ellenére lenyűgözte a látvány és csak bámulta a körhintán keringő több száz életnagyságú teremtményt. Voltak itt létező állatok és képzeletbeliek és a kettő keveréke: mindegyik különböző. Látott sellőlányokat és sellőfiúkat, kentaurt és unikornist, elefántokat (egy nagyot, egy kicsit), bulldogot, békát és főnixet, zebrát, tigrist, mantikórt és baziliszkuszt, hintót húzó hattyúkat, egy fehér bikát, egy rókát, két iker rozmárt, még egy tengeri kígyót is, mindegyiket élénk színekre festették és hihetetlenül valóságosnak tűntek; a keringő véget ért és elkezdődött egy új. A körhinta még csak nem is lassított.

— Ez mire jó? — kérdezte Árnyék. — Oké, a legnagyobb a világon, állatok százai, villanykörték ezrei, és egyfolytában forog és senki nem ül rajta.

— Nem azért van itt, hogy üljenek rajta, mármint az emberek — mondta Szerda. — Azért van itt, hogy csodálják. Azért van itt, hogy legyen.

— Mint egy forgó imamalom — mondta Nancy. — Gyűjti az energiát.

— Akkor hol találkozunk a többiekkel? — kérdezte Árnyék. — Azt hittem, itt lesz a találkozó. De sehol senki.

Szerda felvillantotta riasztó mosolyát.

— Árnyék — mondta. — Túl sokat kérdezel. Nem azért fizetlek, hogy kérdezősködj.

— Bocsánat.

— Állj ide és segíts fel minket — mondta Szerda és az emelvényhez lépett, ahol a körhinta leírása lógott, meg a figyelmeztetés, hogy tilos felülni rá.

Árnyék arra gondolt, mond valamit, de inkább segített a többieknek egyesével felkapaszkodni. Szerda kifejezetten nehéz volt, Csernobog magától mászott fel, Árnyék vállán csak megtámaszkodott, Nancy pedig mintha súlytalan lett volna. Mindhárom öregember felkapaszkodott a szegélylécre, aztán egy lépéssel és egy szökkenéssel fent voltak a forgó dobogón.

— No? — vakkantotta Szerda. — Nem jössz?

Árnyék, nem minden tétovázás nélkül, felhúzódzkodott a Világ Legnagyobb Körhintája mellé — bár lopott pillantással körülnézett, nem figyeli-e őket valaki a Ház személyzetéből. Ámultan és egy kicsit zavartan tudatosult benne, hogy sokkal jobban zavarja, amiért megszegte a körhinta előírásait, mint hogy ma délután egy bankrablásban segédkezett.

Mindegyik öreg választott magának egy hátast. Szerda egy aranyszín farkasra ült. Csernobog egy páncélos kentaurra kapaszkodott fel, akinek sisak rejtette az arcát. Nancy kuncogva felkúszott egy gigászi, ugrásra készülődő oroszlánra, akit ordítás közben örökített meg a szobrász. A Strauss-keringő fenséges dallama körbe-körbe sodorta őket.

Szerda mosolygott, Nancy elégedetten, öregesen recsegve nevetett, és mintha még a savanyú, öreg Csernobog is jól érezte volna magát. Árnyéknak úgy tűnt, hogy hatalmas súlyt emeltek le róla: a világ legnagyobb körhintáján ülő három öregember remekül érezte magát. És mi van akkor, ha kihajítják őket? Hát nem éri meg, nem ér meg bármit, ha valaki azt mondhatja, utazott a Világ Legnagyobb Körhintáján? Hát nem ér meg bármit, ha felülhetsz egy ilyen gyönyörűséges szörnyetegre?

Szemezett egy bulldoggal meg egy tengeri teremtménnyel, egy arany hordszékes elefánttal, aztán felmászott egy sasfejű, tigristestű lényre és kapaszkodott.

A Kék Duna keringő dallama a fejében hullámzott és zengett és csengett, az ezernyi csillár fénye csillogott és szilánkokra töredezett, egy szívdobbanásnyi időre gyerek volt megint és boldog, és mindehhez elég volt ülni a körhintán: meg sem mukkant, a sas-tigrisén ült a mindenség közepén és körülötte forgott a világ.

A zeneszón is túl hallotta a saját nevetését. Boldog volt. Mintha meg sem történt volna az utolsó harminchat óra, az utolsó három év, mintha az élete nem lett volna más, csak egy kisgyermek álma, aki San Franciscóban, a Golden Gate Parkban ül a körhintán, miután először visszatért az Államokba, egy kimerítő utazás, a hajó- és kocsiút után, és ott áll az édesanyja, büszkén figyeli őt, amint olvadt jégkrémet szopogat, szorosan kapaszkodik és reméli, hogy soha nem hallgat el a zene, a körhinta nem áll le soha, nem ér véget a forgás. Körbe és körbe és körbe…

Aztán kihunytak a fények és Árnyék meglátta az isteneket.

HATODIK FEJEZET

Árnyék az egyik pillanatban még a Világ Legnagyobb Körhintáján ült sasfejű tigrisébe kapaszkodva, aztán megnyúltak a vörös és fehér fények, megremegtek, kihunytak, és Árnyék csillagokkal teli óceánba zuhant, a keringő gépies dallamát pedig ütemes, lüktető robajlás váltotta fel, mintha cintányérok csapódtak volna egymáshoz, mintha hullámok törtek volna meg egy távoli tengerpart szikláin.

Nem világított más, csak a csillagok, de a hideg, tiszta fényben jól látszott minden. Hátasa nyújtózkodott, poroszkálni kezdett és Árnyék bal keze meleg szőrmét, jobbja tollakat tapintott.

— Jó menet volt, mi? — A hang a háta mögül hallatszott, a fülében és a fejében.

Árnyék lassan megfordult, és minden mozdulata kimerevedett állóképpé változva maradt mögötte, és mindegyik képen egy másodperc töredéke, egyetlen apró mozdulat tartott az örökkévalóságig. Az elméjét elárasztó képeknek nem volt semmi értelme: mintha egy szitakötő soklapú gyémántra emlékeztető szemén keresztül látta volna a világot, de mindegyik szemszögből teljesen más látvány fogadta, és képtelen volt egyetlen értelmes egészként értelmezni mindazt, amit látott, vagy amiről legalábbis úgy hitte, hogy látja.

Ott volt Nancy úr, a színes bőrű, vékonyka bajuszt viselő öreg bácsi, aki kockás sportzakót hordott meg citromsárga kesztyűt, és a körhinta emelkedősüllyedő oroszlánján ült, fent a levegőben; de ugyanakkor, ugyanazon a helyen mást is látott, egy felékszerezett pókot, ami akkora volt, mint egy ló, szeme smaragdszín örvényként bámult le rá; és látott ott mást is, egy hihetetlenül magas férfit, tikfa színű bőrrel és három pár karral, lobogó, strucctollas fejdísszel, vörös csíkokkal kifestett arccal, aki két kezével a hatból szorosan markolta a vadállat sörényét; de volt még ott egy rongyos, fiatal, fekete fiú is, akinek be volt dagadva a bal lába és nyüzsögtek rajta a legyek; és utoljára, az összes többi mögött aprócska pók lapult egy fonnyadt, okkersárga levél alatt.

Árnyék látta mindezt, és tudta, hogy ez mind ugyanaz a dolog.

— Ha nem csukod be a szádat — mondta az a sok minden, ami Nancy úr volt —, még a végén belerepül valami.

Árnyék becsukta a száját és nyelt egy nagyot.

Volt ott egy domb, azon egy fából épült csarnok, úgy egy mérföldre tőlük. Poroszkálva megindultak arrafelé, hátasaik patái és lábai hangtalanul tapodták a száraz homokot a tenger szélén.

Csernobog gyorsabb iramra nógatta a kentaurját. Rápaskolt hátasa emberi karjára.

— Ez igazából nem is történik meg — szólt oda Árnyéknak. Siralmasan csengett a hangja. — Az egész a fejedben van. Jobb, ha nem is gondolsz rá.

Árnyék ősz hajú, vén kelet-európai bevándorlót látott, igen kopott esőkabátban, egyetlen vasfoggal. De látott mást is, egy zömök, fekete valamit, ami sötétebb volt az őket körülvevő sötétségnél, szeme mint két izzó széndarab; és volt ott egy herceg, hosszú, lobogó fekete hajjal, hosszú, fekete bajusszal, akinek vér borította az arcát és kezét, és egy medvebőr bundát leszámítva mezítelenül lovagolt félig ember, félig vadállat hátasán, arcát, felsőtestét pedig elborították a kék, tetovált spirálok és örvények.

— Kik vagytok? — kérdezte Árnyék. — Mik vagytok?

A tenger mellett ügettek. A hullámok könyörtelenül ostromolták az éjszakai partot.

Szerda Árnyék mellé irányította a farkasát, amiből hatalmas, szénszürke, zöld szemű vadállat vált. Árnyék hátasa rémülten elugrott előle, de ő megsimogatta a nyakát és a fülébe súgta, hogy ne féljen. Az állat tigrisfarka dühösen csapkodott. Árnyéknak úgy tűnt, volt velük még egy farkas, annak az ikertestvére, amin Szerda lovagolt, és a homokdűnék között követte őket, éppen csak látótávolságon kívül.

— Ismersz engem, Árnyék? — kérdezte Szerda. Büszkén felszegett fejjel ült a farkasán. Jobb szeme csillogott és villogott, a bal szeme fénytelen volt. Köpönyeget viselt, öblös csuklyával, mint a szerzetesek, arca megbújt az árnyékában. — Mondtam, hogy elárulom neked számtalan nevemet. Halld hát, miképpen szólítanak engem. Én vagyok az, Aki Örvend a Háborúnak, a Komor, a Rabló és a Harmadik. A Félszemű. A Legnagyobb. Az Igazságok Tudója. Én vagyok Grimnnir és a Csuklyás Férfi. Én vagyok a Mindenek Atyja és a Pálcát Hordó Gondlir. Annyi nevem van, mint amennyi szél van a világban, és annyi rangom, mint ahány módozata a halálnak. Két hollóm neve Huginn és Muninn, Gondolat és Emlékezet; két farkasom Freki és Geri; hátasom az akasztófa. — Két kísértetszürke holló telepedett meg a vállán, mint két átlátszó madárburok, csőrüket Szerda fejébe dugták, mintha meg akarnák ízlelni az agyát, aztán felrebbentek és ismét elrepültek.

Miben higgyek? — gondolta Árnyék, és mélyen dübörgő hang felelt neki, valahonnan a világ alól: Mindenben.

— Odin? — kérdezte Árnyék, és a szél elkapta szót az ajkáról.

— Odin — suttogta Szerda, és a koponyák fövenyén megtörő hullámok robaja sem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja ezt a suttogást. — Odin — mondta Szerda, mint aki ízlelgeti a szót. — Odin — mondta Szerda, és hangja győzedelmes kiáltásként visszhangzott látóhatár és látóhatár között. Neve hízni kezdett, megnőtt és betöltötte a világot, mint Árnyék fülét a lüktetve doboló vér hangja.

És aztán, mint egy álomban, már nem a csarnok felé lovagoltak. Már ott is voltak, hátasaik a fal melletti jászolba kötve pihentek.

A csarnok hatalmas volt, de kezdetleges. A tető zsúpból készült, a falak fából. A csarnok közepén tűz lobogott, és a füst csípte Árnyék szemét.

— Az én elmémben kellett volna találkoznunk — motyogta Nancy úr Árnyéknak. — Ott melegebb lenne.

— Az ő fejében vagyunk?

— Többé-kevésbé. Ez itt Valaskjalf. A régi csarnoka.

Árnyék megkönnyebbülten látta, hogy Nancy ismét öregember, sárga kesztyűben, bár az árnyéka rázkódott, remegett és állandóan változott a lángok fényében, és amivé változott, nem mindig volt emberi.

A fal mellett falócák álltak, és talán tíz ember ült vagy ácsorgott ott. Tisztes távolságot tartottak egymástól: meglehetősen vegyes társaság volt, akadt köztük egy sötét bőrű, matrónaszerű asszony piros száriban, néhány lestrapált külsejű üzletember és még néhányan, akik olyan közel ültek a tűzhöz, hogy Árnyék nem látta őket.

— Hol vannak? — súgta Szerda hevesen Nancy fülébe. — Nos? Hol vannak? Több tucatnyian kellene lennünk. Több tucatnyian!

— A meghívást te intézted — felelte Nancy. — Szerintem az is csoda, hogy ennyit sikerült összeszedned. Mit gondolsz, ne meséljek el egy történetet kezdésképpen?

Szerda a fejét csóválta.

— Szó sem lehet róla.

— Nem tűnnek túl barátságosnak. Egy történet mindig jól jön, ha meg akarod nyerni őket. És nincsen bárdod, aki énekelhetne nekik.

— Csak semmi történetet — mondta Szerda. — Most nem. Később majd lesz rájuk idő. Most nincsen.

— Nem kellenek történetek. Rendben. Akkor csak felrázom őket. — És Nancy úr könnyed mosollyal az arcán besétált a tűz fénykörébe.

— Tudom, mi jár a fejetekben — mondta. — Arra gondoltok, mit keres itt Compé Anansi, minek jártatja a száját, amikor a Mindenek Atyja hívott ide benneteket, akárcsak engem? Nos, tudjátok, az embereket néha emlékeztetni kell dolgokra. Amikor bejöttem, körülnéztem és arra gondoltam, hol vannak a többiek? De aztán eszembe jutott, hogy azért, mert mi kevesen vagyunk és ők sokan, mert mi gyengék vagyunk, ők pedig erősek, még nem biztos, hogy vesztettünk.

— Tudjátok, történt egyszer, hogy megláttam Tigrist a folyónál: minden állat közül neki voltak a legnagyobb heréi, a legélesebb karmai és két elülső foga hosszú volt, mint a kés, és éles, mint a kard. És azt mondtam neki, Tigris testvér, menjél csak úszni, majd vigyázok én a golyóidra. Olyan büszke volt a golyóira. Szóval beugrott a folyóba úszni, én meg felvettem a golyóit és ott hagytam neki az én kicsike pókgolyóimat. És tudjátok, mit csináltam azután? Elrohantam, olyan gyorsan, ahogyan a lábam csak bírta.

— A szomszéd városig meg sem álltam. Ott aztán megláttam a Vén Majmot. Csodálatosan nézel ki, Anansi, mondta nekem a Vén Majom. Mire én azt feleltem, tudod, mit énekelnek a másik városban? Mit énekelnek, kérdi ő. A legmókásabb dalt, az ám, mondom neki én. Aztán táncra perdültem és azt daloltam.

— Vén Majom úgy kacagott, majd kipukkadt, az oldalát fogta és rázkódott a nevetéstől, aztán rákezdett a dalra, csettintgetett hozzá és két lábra állva ugrándozott. Ez remek nóta volt, mondja, az összes barátomnak el fogom énekelni. Tedd azt, felelem neki, aztán elindulok vissza a folyóhoz.

— A folyónál fel-alá járkál Tigris, csak úgy csapkod a farkával, ég felé mered a füle meg a nyakán a szőr, amennyire lehet, és csattogva kapkodja a bogarakat borotvaéles, hatalmas fogaival és szemében narancsszín láng lobog. Kegyetlen, ijesztő és nagy, de a lábai között a világ legkisebb golyói csüngenek a világ legapróbb, legfeketébb, legaszottabb zacskójában.

— Hé, Anansi, mondja, amikor meglát. Neked vigyáznod kellett volna a golyóimra, amíg én úszni voltam. De amikor kijöttem a vízből, nem láttam mást a parton, csak ezeket a fekete, aszott, használhatatlan pókgolyókat, amiket most viselek.

— Én mindent megtettem, mondom neki, de megjelentek ezek a majmok és felfalták a golyóidat, és amikor szóltam nekik, letépték az enyémet. És annyira elszégyelltem magamat, hogy elszaladtam.

— Hazudsz, Anansi, mondja Tigris. Felfalom a májadat. De akkor meghallja a majmokat, akik lejöttek a városból a folyóhoz. Tucatnyi boldog majom ugrándozik az ösvényen és csettintget az ujjával és olyan hangosan dalol, ahogyan a torkukon kifér:

— És Tigris felmordul, felordít, beront utánuk az erdőbe, a majmok meg visítanak és felrohannak a legmagasabb fára. Én megvakargatom szép új, nagy golyóimat, átkozottul jó érzés vékonyka lábaim között tudni őket, és elsétálok haza. És Tigris mind a mai napig kergeti a majmokat. Tehát ne feledjétek: csak azért, mert kicsik vagytok, attól még lehettek erősek.

Nancy úr elmosolyodott, fejet hajtott, széttárta a karját, profi előadóként fogadta a tapsot meg a kacagást, aztán megfordult és visszasétált Árnyék és Csernobog mellé.

— Ha jól emlékszem, azt mondtam, csak semmi történetet — jegyezte meg Szerda.

— Ezt nevezed történetnek? — kérdezte Nancy. — Csak megköszörültem a torkomat. Megpuhítottam őket. Eredj, nyűgözd le őket.

Szerda belépett a tűz fénykörébe: egy nagydarab öregember, üvegszemmel, barna öltönyben és divatjamúlt Armani kabátban. Megállt, végignézett a padokon ülő alakokon és sokáig nem mondott semmit. Árnyék eddig nem is hitte, hogy lehetséges ilyen hosszú ideig hallgatni, úgy, hogy az ne legyen kínos. Aztán Szerda megszólalt.

— Ismertek — mondta. — Mindannyian ismertek. Néhányótoknak nincs oka kedvelni, de akár szerettek, akár nem, ismertek.

A padokon ülők megmoccantak, izegtek-mozogtak.

— Hosszabb ideje itt vagyok, mint közületek a legtöbben. Hozzátok hasonlóan én is úgy hittem, elboldogulhatunk azzal, amink van. A boldogsághoz ugyan nem elegendő, de fenn tudjuk tartani magunkat. — Úgy fest, hogy mindez megváltozott. Vihar közeleg, és ez a vihar nem a mi kezünk munkája.

Elhallgatott. Előrelépett és összefonta a karját a mellkasán.

— Amikor az emberek megérkeztek Amerikába, mi is velük jöttünk. Magukkal hoztak engem, Lokit, Thort, Anansit és az Oroszlán-Istent, a leprikónokat, a cluracant meg a banshee-t, Kuberát és Holle anyót, Astarothot és titeket. A gondolataik közé bújtunk és gyökeret eresztettünk bennük. A telepesekkel együtt átkeltünk az óceánon az új világba.

— Ez a föld mérhetetlenül nagy. A népünk hamarosan elfeledkezett rólunk, úgy maradtunk meg az emlékeikben, mint az óvilág teremtményei, akik nem jöttek el velük. Igazi híveink meghaltak vagy nem hittek bennünk többé, és mi elveszetten, riadtan és kisemmizve, a megmaradt kevéske imádaton vagy hiten tengődtünk tovább. És úgy éltünk, ahogyan csak tudtunk.

— Ezt tettük hát, folytattuk, minden dolgok legszélére szorulva, ahol senki sem figyelt ránk túlságosan.

— Nézzünk szembe a tényekkel és ismerjük el, kevés befolyással rendelkezünk. Ragadozók vagyunk, lopunk az emberektől, és ebből tartjuk fenn magunkat; vetkőzünk és kurválkodunk és túl sokat iszunk; benzinkúton dolgozunk, lopunk, csalunk és a társadalom repedéseiben húzzuk meg magunkat. Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban.

Elhallgatott. Komoran nézett végig a hallgatóságán, mint egy politikus. Azok szenvtelenül bámultak rá vissza, maszkszerű, rezzenéstelen arckifejezéssel. Szerda megköszörülte a torkát és nagyot köpött a tűzbe. Az fellángolt és bevilágította a csarnok belsejét.

— Na most, mint arról magatok is számtalan alkalommal meggyőződhettetek, Amerikában új istenek növekednek a hit gyarapodó csomópontjaiban: a hitelkártyák és a sztrádák istenei, az interneté és a telefonoké, a rádió, a kórház, a televízió istenei, a műanyagé, a riasztóké és a neonoké. Büszkék, kövérek és ostobák, akik pöffeszkedve örülnek saját fontosságuknak és fiatalságuknak.

— Tudnak rólunk, félnek tőlünk és gyűlölnek minket — mondta Odin. — Magatokat csapjátok be, ha másként gondoljátok. Ha tudnak, elpusztítanak minket. Ideje összefognunk. Ideje tennünk valamit.

A vörös szárit viselő öreg nő belépett a fénykörbe. Homlokát apró, sötétkék drágakő ékesítette. Csak annyit mondott:

— Ilyen ostobaság miatt hívtál minket ide? — És ámulattal keveredett bosszúsággal felhorkantott.

Szerda összehúzta a szemét.

— Én hívtalak ide, igen. De ez fontos dolog, Mama-dzsi, nem ostobaság. Ezt még egy gyermek is belátná.

— Tehát én csak egy gyermek vagyok, igaz? — A nő megrázta az ujját Szerda felé. — Már öregen éltem Kalighatban, amikor még nem is álmodtak rólad, ostoba vénember. Gyermek vagyok? Hát legyek, de akkor sincs értelem az ostobaságaidban.

Egy pillanatra Árnyék megint két dolgot látott egyszerre: látta az öregasszonyt, akinek sötét arcára ráncokat rajzolt az idő és az elégedetlenség, de a háta mögött állt valami nagy, egy meztelen nő, akinek a bőre olyan fekete volt, mint egy új bőrkabát, ajka és nyelve vörös, mint az artériás vér. Nyakát koponyákkal ékesítette, számtalan kezében késeket tartott, kardokat meg levágott fejeket.

— Nem neveztelek gyermeknek, Mama-dzsi — mondta Szerda békítően. — De egyértelműnek tűnik, hogy…

— Az egyetlen dolog, ami egyértelműnek tűnik — mutatott rá a fekete nő (és vele együtt, mögötte, felette, a testén keresztül ugyanazt mutatta egy fekete, karmos ujj) —, az, hogy te dicsőségre vágysz. Hosszú ideje békében élünk ebben az országban. Néhányan jobban, mint egyesek, ebben egyetértek. Én jól élek. Van egy inkarnációm Indiában, neki sokkal jobban megy, de legyen. Nem vagyok irigy. Láttam felbukkanni az újakat, és láttam őket eltűnni. — Leeresztette a kezét. Árnyék látta, hogy a többiek a nőt nézik, mindenki másképpen: tisztelettel, ámulattal, zavartan. — Egy pillanattal ezelőtt még a vasutat istenítették. De a vas isteneit ugyanúgy elfeledték, mint a smaragdvadászokat…

— A lényeget, Mama-dzsi — mondta Szerda.

— A lényeget? — A nő orrlyukai kitágultak. Szája sarka legörbült. — Én… és én nyilvánvalóan csak egy gyermek vagyok… azt mondom, várjunk. Ne tegyünk semmit. Nem tudjuk, veszélyesek-e ránk.

— Akkor is ezt tanácsolod majd, ha egy éjszaka eljönnek érted, és vagy megölnek, vagy elfognak?

A nő megvető, meglepett arccal nézett rá: ez jól látszott a fintorában, szemöldöke ívében, abban, ahogyan az orrát tartotta.

— Ha megpróbálják — mondta —, majd rájönnek, hogy engem nehéz elkapni és még nehezebb megölni.

A mögötte ülő zömök fiatalember torkát köszörülve hívta fel magára a figyelmet, aztán mélyen zengő hangon megszólalt:

— Mindenek Atyja, az én embereim kényelmesen élnek. A legtöbbet hozzuk ki abból, amink van. Ha a háborúd visszaüt ránk, mindent elveszíthetünk.

Szerda csak annyit mondott:

— Már elveszítettetek mindent. Én lehetőséget kínálok rá, hogy visszaszerezzetek belőle valamennyit.

Miközben beszélt, fellángolt a tűz és megvilágította a jelenlévők arcát.

Ezt nem hiszem el — gondolta Árnyék. — Semmit sem hiszek el belőle. Talán még mindig csak tizenöt éves vagyok. Mama él és még nem ismerem Laurát. Ami eddig történt, nem más, csak egy különösen valóságos álom. — De ezt sem tudta teljesen elhinni. Az ember csak az érzékeivel hihet: azokkal az eszközökkel, amelyekkel a világot szemléljük, a látásunkkal, a tapintásunkkal, az emlékezetünkkel. Ha ezek hazudnak nekünk, nem bízhatunk semmiben. És még ha nem is hiszünk nekik, csak azt az utat járhatjuk, amit érzékeink mutatnak nekünk; és egészen a végéig nem térhetünk le róla.

Aztán kilobbant a tűz és a sötétség elnyelte Valaskjalfot, Odin Csarnokát.

— Most mi van? — suttogta Árnyék.

— Most visszatérünk a körhintához — motyogta Nancy úr —, és a vén Félszemű meghív minket vacsorára, megkeneget néhány tenyeret, megcsókol pár csecsemőt és az i betűs szó nem hangzik el többé.

— I betűs szó?

— Istenek. Mit csináltál, édes fiam, amikor az észt osztogatták?

— Valaki elmesélte, hogyan lopta el egy tigris golyóit, és azon gondolkoztam, mi lett a vége.

Nancy úr kuncogott.

— De nem oldódott meg semmi. Nem egyeztek meg semmiben.

— Lassan dolgozza meg őket. Egyesével veszi őket kezelésbe. Majd meglátod. A végén úgyis beadják a derekukat.

Árnyék érezte, hogy szél támad valahonnan, felborzolja a haját, végigsimít az arcán és magával húzza.

A világ legnagyobb körhintája mellett álltak és a Császári keringőt hallgatták.

A terem túloldalán csapatnyi ember beszélgetett Szerdával, ránézésre turisták, pontosan annyian, mint ahányan Szerda árnyékos csarnokában megjelentek.

— Erre! — bömbölte Szerda, és kivezette őket az egyetlen kijáraton, ami egy hatalmas szörny tátott száját formázta, aki éles fogaival bármikor cafatokká téphetné őket. Úgy sétálgatott közöttük, mint egy politikus, hízelegve, bátorítóan, mosolyogva, udvariasan ellenkezve, békítően.

— Megtörtént egyáltalán? — kérdezte Árnyék.

— Mi történt meg, szaragyú? — kérdezte Nancy úr.

— A csarnok. A tűz. Tigrishere. A körhintázás.

— A fenébe is, a körhintán utazni tilos. Nem láttad a táblákat? Most pedig csönd legyen.

A szörnyeteg szája az Orgonák Termébe nyílt, ami zavarba ejtette Árnyékot — nem jártak már itt egyszer? Másodszorra is ugyanolyan furcsa volt. Szerda előre ment, fel valami lépcsőn, és elhaladtak az Apokalipszis négy lovasának életnagyságú, mennyezetre függesztett modellje mellett, aztán a nyilakat követve kijutottak a közeli kijáraton.

A sort Árnyék és Nancy zárta. Aztán kijutottak a Sziklára Épült Házból, elsétáltak az ajándékbolt mellett és elindultak a parkoló felé.

— Kár, hogy korán el kellett jönnünk — mondta Nancy úr. — Reméltem, hogy megnézhetem a világ legnagyobb gépzenekarát.

— Én láttam — mondta Csernobog. — Nem nagy durranás.

Az étterem tíz percre volt, az út mellett. Szerda minden vendéggel közölte, hogy ő fizeti a vacsorát, és már megszervezte a szállítást azok számára, akik nem rendelkeznek járművel.

Árnyék nem értette, hogyan jutottak el egyáltalán a Sziklára Épült Házba jármű nélkül, és miként szándékoznak elmenni innen, de nem szólt semmit. Ez volt a legokosabb, amit mondhatott.

Az autót megtöltötték Szerda vendégei, akiket el kellett vinnie az étteremig: a vörös szárit viselő nő ült vele előre. Hátul ketten ültek: a köpcös, furcsa külsejű fiatalember, akinek nem értette rendesen a nevét, de úgy hangzott, mint az Elvis, meg egy sötét öltönyt viselő férfi, akire egyáltalán nem emlékezett.

A férfi mellett állt, amikor az beszállt a kocsiba, kinyitotta neki az ajtót és becsukta mögötte, de semmi sem jutott róla eszébe. Megfordult és alaposan megjegyezte magának az arcát, a haja színét, a ruháját, amíg biztosra nem vette, hogy felismerné, ha újra találkoznának, majd visszafordult, és a férfi máris kiesett az emlékei közül. Futó benyomás maradt meg benne, valami a sok pénzről, de semmi több.

Fáradt vagyok — gondolta. Jobbra pillantott és lopva végigmérte az indiai nőt. Figyelmét nem kerülte el a koponyákkal díszített apró ezüst nyaklánc, a karkötője, amin stilizált kezek és fejek csilingeltek, ha megmozdult, meg a homlokát ékesítő kék gyémánt. Fűszer-, kardamom, szegfűszeg- és virágillata volt. Haja helyenként őszült és elmosolyodott, amikor észrevette Árnyék tekintetét.

— Nevezzen Mama-dzsinek — mondta.

— A nevem Árnyék, Mama-dzsi — mondta Árnyék.

— Mi a véleménye munkáltatója terveiről, Árnyék úr?

Árnyék lassított, mert hosszú, fekete kamion húzott el mellettük, és lefröcskölte őket latyakkal.

— Én nem kérdezek, ő nem mesél — felelte.

— Ha engem kérdez, egy utolsó nagy küzdelemre áhítozik. Dicsőséges kivonulást akar. Azt bizony. Mi meg elég öregek vagy elég ostobák vagyunk ahhoz, hogy néhányan igent mondjanak rá.

— Nem feladatom kérdezősködni — mondta Árnyék. A nő csilingelő nevetése betöltötte a kocsit.

A hátul ülő férfi — nem a furcsa fiatalember, hanem a másik — mondott valamit, amire Árnyék válaszolt, de egy pillanattal később semmire sem emlékezett az egészből.

A különös fiatalember nem szólt semmit, de most dúdolni kezdett magában, mély, dallamos basszus hangon, amibe beleremegett, szinte vibrált a kocsi belseje.

A furcsa fiatalember átlagos magasságú volt, de különös testalkatú: Árnyék hallott már hordónyi mellkasokról, de eddig nem társult kép a hasonlat mellé. Ennek a férfinak hordónyi mellkasa volt, lába akár, igen, akár a fatörzs, keze pedig, pontosan, akár egy oldalnyi sonka. Csuklyás, fekete zubbonyt viselt, több pulóvert, vastag kezeslábast, és mindehhez fehér teniszcipőt, ami sem a téli időhöz, sem az öltözékéhez nem illett, és akkora volt, mint egy cipősdoboz. Virsliujjai vége lapos volt és szögletes.

— Nem semmi, ahogyan dúdol — szólt hátra Árnyék.

— Elnézést — mondta a különös fiatalember mély, nagyon mély hangon és zavartan. Abbahagyta a dúdolgatást.

— Ne, nekem tetszett — mondta Árnyék. — Folytassa.

A furcsa fiatalember tétovázott, aztán ismét nekiállt zümmögni, ugyanolyan mély és vibráló hangon, mint az előbb. Ez alkalommal szavak is keveredtek a dúdolásba. — Le, le, le, le… — dalolta, olyan mélyen, hogy beleremegtek az ablakok —, le, le, le.

Az út menti házak ereszei karácsonyi fényekbe öltöztek. Akadt mindenféle, a hunyorgó, diszkrét, aranyszín lámpáktól kezdve a hóembereket, mackókat és többszínű csillagokat ábrázoló óriás alakzatokig.

Árnyék megállt az étterem előtt, ami egy nagy csűrszerű épület volt, és kitette az utasokat a bejárat előtt. Aztán elvitte a kocsit a hátsó parkolóba. Sétálni akart egy kicsit, egyedül, a hidegben, hogy kitisztuljon a feje.

Egy fekete kamion mellett tette le az autót. Lehet, hogy ugyanez a kamion húzott el mellette az előbb. Becsukta az ajtót, és csak állt ott, lélegzete felhőként gomolygott a levegőben.

Szinte látta maga előtt a benti jelenetet, Szerdát, aki egy nagy asztalhoz ülteti a vendégeit és átrendezi a termet. Azon tűnődött, vajon tényleg Káli ült-e az első ülésen, és mi lehetett az a valami hátul…

— Hé, haver, van tüzed? — kérdezte egy félig ismerős hang, és Árnyék már fordult, hogy szóljon, sajnos nincsen, akarta mondani, de a fegyver markolata a bal szeme felett találta el, és felbukott. Zuhanás közben kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon valamiben. Valaki puha dolgot tömött a szájába, nehogy kiabálni tudjon és ragasztószalaggal rögzítette: könnyed, gyakorlott mozdulatokkal, mint egy csirkét belező hentes.

Árnyék kiáltani próbált, figyelmeztetni akarta Szerdát, a többieket, de csak elfojtott nyöszörgés szakadt ki belőle.

— A zsákmány odabent van — mondta a félig ismerős hang. — Mindenki a helyére. — Alig érthető hang recsegett választ egy adóvevőből. — Menjünk be és kapjuk el őket.

— Mi legyen a nagydarabbal? — kérdezte egy másik hang.

— Kötözzétek meg és vigyétek el — felelte az első.

Zsákszerű csuklyát húztak Árnyék fejére, ragasztószalaggal kötötték össze a csuklóját meg a bokáját, berakták egy kamion hátuljába és elhajtottak.

Az apró szobában, ahová Árnyékot zárták, nem voltak ablakok. Volt ott egy műanyag szék, egy pehelykönnyű, összecsukható asztal és egy letakart vödör, ami ideiglenes vécéként szolgált. A padlón hat láb hosszú sárga, műanyag hab szivacscsík hevert, meg egy vékony takaró, rajta régen megkérgesedett, barna foltokkal: Árnyék nem tudta eldönteni, vér, szar vagy étel maradványai-e, és nem is volt kedve megvizsgálni. Fent a magasban, egy fémrács mögött csupasz villanykörte világított, de Árnyék sehol sem látott villanykapcsolót. A villany végig égett. Az ajtónak ezen az oldalán nem volt kilincs.

Éhes volt.

Miután az ijesztő alakok letépték a ragasztószalagot a csuklójáról, bokájáról és a szájáról, majd belökték a szobába, első dolga volt körbesétálni és alaposan szemügyre venni a helyiséget. Megdöngette a falat. Tompán fémes hangja volt. A szoba tetején apró ventilátor forgott. Az ajtó szilárdan be volt zárva.

A bal szemöldöke feletti sebből lassan szivárgott a vér. Fájt a feje.

A padlót nem fedte szőnyeg. Megdöngette. Ugyanolyan hangot adott, mint a fal. Levette a vödörről a tetőt, belevizelt és megint letakarta. Az órája szerint csak négy óra telt el az étterem elleni rajtaütés óta.

A tárcája eltűnt, de a pénzét meghagyták.

Leült a székre, a kártyaasztal mellé. Az asztallapot cigarettanyomokkal elcsúfított zöld filc borította. Árnyék gyakorolt: látszólag átlökdöste a pénzeket az asztalon. Aztán fogott két negyeddollárost és kitalálta az Értelmetlen Érmetrükköt.

Jobb kezében elrejtett egy negyeddollárost, a másikat jól láthatóan megmutatta a bal keze mutatóujja és hüvelykje között. Aztán úgy csinált, mintha elvenné a pénzt a baljából, pedig valójában visszaejtette a tenyerébe. Kinyitotta a jobb tenyerét és megmutatta az érmét, ami végig ott volt.

A pénztrükkben az volt a jó, hogy teljesen lefoglalta az agyát; vagyis nem tudta megcsinálni, ha ideges volt vagy dühös, ezért az illúziók gyakorlása megnyugtatta és megtisztította a gondolatait a zavar és a félelem felhőitől, még ha egyedül, saját magának, teljesen haszontalanul is csinálta — mert hatalmas erőfeszítést és ügyességet igényelt úgy tenni, mintha egyik kezéből a másik kezébe ejtene egy pénzt, pedig ha valóban megteszi, semmilyen képzettség nem kellett volna hozzá.

Belekezdett egy még értelmetlenebb trükkbe: a féldollárost egycentessé változtató egykezes mutatványba, de most két negyeddollárossal csinálta. Az érmék felváltva tűntek el és bukkantak fel: amikor elkezdte, az egyik látszott, a másik nem. A szájához emelte a kezét, ráfújt a látható pénzdarabra, majd a klasszikus módon eltüntette a tenyerében, miközben az első két ujjával előszedte és megmutatta a rejtett érmét. Az egész úgy nézett ki, mintha a szájához emelné a pénzt, ráfújna, ismét leeresztené a kezét és mindezt végig ugyanazzal a negyeddollárossal.

Ezt csinálta, újra meg újra meg újra.

Arra gondolt, vajon megölik-e, és az egyik keze megremegett, éppen csak egy kicsit, és az egyik pénz kiesett az ujjal közül, le a kártyaasztal koszos, zöld filclapjára.

Aztán eltette a pénzeket, mert már képtelen volt gyakorolni, és elővette a Szabadság arcával díszített érmét, amit Zorja Polunocsnajától kapott, szorosan megmarkolta és várt.

Az órája szerint hajnali három volt, amikor a félelmetes alakok visszatértek kihallgatni. Két férfi, sötét öltönyben, sötét hajjal és csillogó, fekete cipőben. Ijesztőek voltak. Egyiküknek szögletes álla volt, széles válla, dús haja, alaposan megrágcsált körme, és úgy festett, mint aki sokat rögbizett a középiskolában, a másik kopaszodott, ezüstkeretes, kerek szemüveget hordott és manikűrözte a körmét. Habár egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, Árnyékban felmerült, hogy egy bizonyos szinten, talán a sejtjeikben ez a két férfi egy és ugyanaz. Megálltak az asztal két oldalán és lenéztek rá.

— Milyen régóta dolgozik Cargónak, uram? — kérdezte az egyik.

— Nem tudom, miről beszél — mondta Árnyék.

— Szerdának hívja magát. Grimmnek. Atyának. Vén fickó. Magát is látták a társaságában, uram.

— Néhány napja dolgozom neki.

— Ne hazudjon nekünk, uram — mondta a szemüveges, félelmetes férfi.

— Oké — mondta Árnyék. — Nem fogok. De akkor is csak néhány napról van szó.

A másik ijesztő férfi, akinek simára borotvált álla volt, előrehajolt és két ujja közé fogta Árnyék fülét. Megcsavarta és megszorította. Nagyon fájt.

— Figyelmeztettük, hogy nekünk ne hazudjon, uram — mondta lágyan. Aztán elengedte Árnyék fülét.

Mindkét férfi zakója alatt pisztoly dudorodott. Árnyék nem próbálkozott semmivel. Úgy viselkedett, mintha megint a börtönben lenne. Csináld végig egyedül — gondolta. — Ne mondj nekik semmit, amit még nem tudnak Ne kérdezősködj.

— Veszélyes emberekkel barátkozik, uram — mondta az ijesztő, szemüveges férfi. — Nagy szolgálatot tesz az országnak, ha hajlandó tanúvallomást tenni. — Kedvesen elmosolyodott. Én vagyok a jó zsaru — mondta a mosolya.

— Értem — felelte Árnyék.

— Ha pedig nem hajlandó segíteni nekünk, uram — mondta a simára borotvált arcú —, megtudhatja, milyen az, ha rossz kedvünk van. — Széles mozdulattal gyomorszájon vágta Árnyékot és kiszorította belőle a levegőt. Ez nem kínzás, gondolta Árnyék, csak kijelentés: Én vagyok a rossz zsaru. Öklendezett.

— Nem akarom, hogy rossz kedvük legyen — mondta aztán, amikor ismét kapott levegőt.

— Mi nem kérünk mást, uram, csak az együttműködését.

— Megkérdezhetem… — zihálta Árnyék (Ne kérdezősködj — gondolta, de már későn, mert kicsúszott a száján a kérdés) — megkérdezhetem, kikkel fogok együttműködni?

— A nevünket akarja tudni? — kérdezte a borotvált arcú. — Magának elment az esze.

— Nem, igaza van — mondta a szemüveges. — Lehet, hogy így könnyebben megered a nyelve. — Árnyékra pillantott és fogkrémreklámmosolyt villantott felé. — Üdv. Én Szikla úr vagyok. A kollégám Deszka úr.

— Igazából azt szerettem volna tudni, kinek dolgoznak — mondta Árnyék. — CIA? FBI?

Szikla megcsóválta a fejét.

— Tyű. Ez többé már nem ilyen egyszerű, uram. Minden sokkal bonyolultabb lett.

— Magánszektor — mondta Deszka —, közszféra. Tudja. Rengeteg az áthatás mostanában.

— De biztosíthatom — tette hozzá Szikla, újabb ragyogó mosolyt villantva Árnyék felé —, mi vagyunk a jó fiúk. Nem éhes, uram? — Zakója zsebébe nyúlt és előhúzott egy szelet Snickerst. — Tessék. Ajándék.

— Kösz — mondta Árnyék. Kibontotta a csokit és megette.

— Gondolom, szívesen leöblítené valamivel. Kávét? Sört?

— Vizet, legyen szíves — mondta Árnyék.

Szikla az ajtóhoz sétált és kopogott. Kiszólt valamit a folyosón álló őrnek, aki bólintott és egy perccel később egy műanyag pohár hideg vízzel tért vissza.

— CIA — mondta Deszka. Szomorúan megcsóválta a fejét. — Micsoda barmok. Hé, Szikla. Hallottam egy új CIA-viccet. Figyelj: hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a CIA-nak nem volt köze a Kennedy-gyilkossághoz?

— Nem tudom — mondta Szikla. — Hogyan?

— Hiszen meghalt, nem? — mondta Deszka.

Mindketten nevettek.

— Jobban érzi magát, uram? — kérdezte Szikla.

— Azt hiszem.

— Akkor miért nem meséli el nekünk, uram, mi történt ma este?

— Turistáskodtunk. Elmentünk a Sziklára Épült Házba. Elmentünk enni valamit. A többit tudják.

Szikla hatalmasat sóhajtott. Deszka csalódottnak tűnt, megcsóválta a fejét, aztán térdkalácson rúgta Árnyékot. Rettenetesen fájt. Aztán Deszka lassan Árnyék hátába nyomta az öklét, a jobb veséje felett, majd ütött, keményen, és ez még jobban fájt, mint a térde.

Nagyobb vagyok, mint ők — gondolta. — Elbánok velük — De fegyver volt náluk; és ha — valahogyan — megölné vagy leütné őket, még mindig össze lenne zárva velük egy cellába. (De lenne egy pisztolya. Két pisztolya.) (Nem.)

Deszka úr hozzá sem ért Árnyék arcához. Nem hagyott látható sebeket. Semmi maradandó: csak ököl- és talpnyomok a felsőtestén és a térdén. Fájt. Árnyék szorosan markolta ezüst dollárját és várta, hogy vége legyen ennek az egésznek.

És egyszer csak, túlságosan is sokára, abbamaradt az ütlegelés.

— Néhány óra múlva találkozunk — mondta Szikla. — Tudja, Deszka barátomnak szörnyen fájt, hogy ezt kellett tennie. Mi értelmes emberek vagyunk. Mint említettem, mi vagyunk a jó fiúk. Maga a rossz oldalon áll. Tényleg, miért nem alszik egy keveset?

— Jobb lesz, ha lassan elkezd minket komolyan venni — mondta Deszka.

— A kollégám nem mond butaságot, uram — mondta Szikla. — Gondolja végig.

Becsapódott mögöttük az ajtó. Árnyék kíváncsi volt, vajon lekapcsolják-e a lámpát, de nem tették meg, és a villanykörte úgy izzott odafent, mint egy jéghideg szem. Végigkúszott a padlón a sárga habszivacsig, rámászott és magára húzta a vékony takarót, lehunyta a szemét és a semmibe, az álmokba kapaszkodott. Telt-múlt az idő.

Ismét tizenöt éves volt és haldoklott az anyja és valami fontosat próbált elmondani neki, de Árnyék nem értette a szavait. Álmában megmozdult, a felsajduló fájdalom visszarántotta a félálomból a félébrenlétbe és összerándult.

Reszketett a vékony takaró alatt. Jobb kezével eltakarta a szemét, hogy megvédje a fénytől. Szerette volna tudni, vajon Szerda meg a többiek még szabadok-e, ha egyáltalán életben vannak. Remélte, hogy igen.

Az ezüstdollár hidegen szorult a tenyerébe. Érezte, hogy ott van, mint az előbb, a verés közben is. Tétován eltűnődött azon, miért nem melegíti fel a teste. Félig elszunnyadt és félig delíriumban hevert, és a pénzdarab meg Szabadság, meg a hold, meg Zorja Polunocsnaja valahogyan összemosódott abban az ezüstös fénysugárban, ami az égbolt mélyéről sugárzott le rá, és Árnyék elindult felfelé az ezüst sugárban, el a fájdalomtól, a bánattól és a félelemtől, egyre messzebb minden rossztól, vissza az áldott álmok közé…

A távolból zajt hallott, de nem tudott odafigyelni rá: ő már az álmoké volt.

Erőtlen gondolat: remélte, nem emberek jönnek érte, hogy felkeltsék, megverjék vagy ordítsanak vele. Aztán örömmel vette észre, hogy valóban elaludt és már nem fázik.

Valahol valaki hangosan kiabált segítségért, vagy az álmában, vagy a külvilágban. Árnyék oldalra fordult a matracon, és közben újabb fájdalmas pontokat fedezett fel a testén.

Valaki a vállát rázogatta.

Szólni akart nekik, hogy ne keltsék fel, hagyják aludni, ne zaklassák, de az egészből csak egy nyöszörgésre futotta.

— Kutyuskám! — mondta Laura. — Fel kell kelned. Ébredj fel, édesem. A kellemes megkönnyebbülés pillanata. Olyan furcsákat álmodott, börtönökről, szélhámosokról és lezüllött istenekről, de most éppen Laura keltegeti, mert ideje munkába menni, és indulás előtt talán jut még egy kis idő egy kávéra meg csókra, vagy talán többre is; és felemelte a kezét, hogy megérintse a feleségét. Laura bőre hideg volt és ragacsos.

Árnyék kinyitotta a szemét.

— Mi ez a rengeteg vér? — kérdezte.

— Másoké — mondta a nő. — Nem az enyém. Én glicerinnel és lanolinnal kevert formaldehiddel vagyok feltöltve.

— Hogyhogy másoké?

— Az őröké — mondta a nő. — Semmi gond. Megöltem őket. Jobb lesz, ha elindulsz. Azt hiszem, senkinek sem volt alkalma megnyomni a riasztót. Fogj egy kabátot, mert lefagy a segged.

— Megölted őket?

A nő vállat vont és szégyenlősen elmosolyodott. A keze úgy nézett ki, mintha az ujjaival festett volna egy kizárólag karmazsinvörös színeket használó alkotást, arcát meg a ruháját (ugyanazt a kék kosztümöt, amiben eltemették) ráfröccsent foltok tarkították, amiről Árnyéknak Jackson Pollock bizarr, szétmázolt festékekkel készült képei jutottak az eszébe, mert az kevesebb gondot okozott, mint elfogadni a másik lehetőséget.

— Embert ölni egyszerűbb, ha halott vagy — közölte Laura. — Vagyis nem olyan nagy ügy. Nincsenek többé előítéleteid.

— Nekem még mindig nagy ügy — mondta Árnyék.

— Maradni akarsz, amíg megérkezik a reggeli váltás? — kérdezte a nő. — Ha kedved van, tedd azt. Azt hittem, szeretnél eltűnni innen.

— Azt fogják hinni, hogy én tettem — mondta Árnyék bután.

— Talán — mondta a nő. — Vegyél fel egy kabátot, édesem. Meg fogsz fagyni.

Árnyék kilépett a folyosóra. Az őrszoba a folyosó végén volt. Odabenn négy halott embert talált: három őrt meg azt a férfit, aki Sziklának nevezte magát. A barátját nem látta sehol. A padlón éktelenkedő véres, elkent nyomokból ítélve két őrt a folyosóról vonszoltak be.

A kabátja a fogason lógott. Tárcája még mindig a belső zsebében volt, láthatóan hozzá se nyúltak. Laura feltépte az egyik kartondobozt: tele volt csokival.

Most, hogy rendesen megnézte az őröket, észrevette, hogy sötét, terepszínű egyenruhát viselnek ugyan, de nincsen rajtuk semmilyen hivatalos jelvény, ami elárulhatta volna, kinek dolgoznak. Lehettek akár cserkészéshez beöltözött, hétvégi kacsavadászok is.

Laura kinyújtotta hideg kezét és megszorította Árnyék ujjait. Az aranypénzt, amit Árnyéktól kapott, a nyakában viselte egy aranyláncon.

— Jól áll — mondta Árnyék.

— Köszönöm. — Laura kedvesen elmosolyodott.

— Mi van a többiekkel? Szerdával meg a barátaival? Hol vannak? — Laura maroknyi csokoládét nyújtott felé, amivel telepakolta a zsebét.

— Mást nem találtam. Csak egy csomó üres cellát, az egyikben pedig téged. Ja, és az egyik férfi elvonult az egyik üres szobába egy pornólappal. Borzalmasan megijedt.

— Mármint megölted, miközben kiverte?

A nő vállat vont.

— Azt hiszem — mondta kelletlenül. — Féltem, hogy bántani fognak téged. Valakinek vigyáznia kell rád, és én megígértem, hogy megteszem, nem igaz? Tessék, tedd el ezeket. — Kéz- és lábmelegítők voltak, vékony párnák — ha feltörték rajtuk a pecsétet, felmelegedtek, és órákig nem hűltek ki. Árnyék zsebre vágta a holmikat.

— Szóval vigyázol rám — mondta. — Hát igen.

A nő végigsimított az ujjával Árnyék bal szemöldökén.

— Megsérültél — mondta.

— Semmi bajom — mondta a férfi.

Árnyék kinyitott egy fémajtót. Az lassan kitárult. Az ajtó másfél méterre volt a talajtól, és Árnyék a szegélybe kapaszkodva ereszkedett le a földre, a hang alapján valószínűleg kavicsra. Csípőjénél fogva felkapta Laurát, mint régen, könnyedén és gondolkodás nélkül…

A hold kibukkant egy vastag felhő mögül. Alacsonyan járt, de a havon visszatükröződő fényben egészen jól lehetett látni.

Mint kiderült, egy hosszú tehervonat egyik feketére festett fémvagonjából bújtak elő, amit ezen az erdei iparvágányon állítottak le, vagy hagytak itt örökre. A vagonok hosszú sora megszakítás nélkül folytatódott, ameddig a szem ellátott, és elnyelte az erdő. Vonaton volt. Tudhatta volna.

— Hogy a pokolba találtál rám? — kérdezte halott feleségétől. A nő lassan, csodálkozva ingatta a fejét.

— Jelzőtűzként lángolsz a sötét világban — közölte. — Nem volt túl nehéz. Most pedig indulj. Menj olyan gyorsan és olyan messze, amennyire bírsz. Ne használd a hitelkártyádat, és akkor biztonságban leszel.

— Hova menjek?

A nő csapzott hajába túrt és kifésülte a szeméből.

— Az út arra van — mondta. — Tegyél meg minden tőled telhetőt. Lopj kocsit, ha kell. Menj délnek.

— Laura — mondta a férfi, de elbizonytalanodott. — Tudod, mi folyik itt? Tudod, kik ezek az emberek? Akiket megöltél?

— Igen — felelte a nő. — Azt hiszem, tudom.

— Az adósod vagyok — mondta Árnyék. — Ha te nem lennél, még mindig odabent ülnék. Nem hiszem, hogy bármi jóra számíthattam volna tőlük.

— Nem — mondta a nő. — Én sem hiszem.

Elsétáltak az üres vasúti kocsiktól. Árnyék kíváncsi volt, mi lehet a többi vagonban, a fekete, zárt fémdobozokban, amelyek mérföldeken át vonszolták magukat magányosan az éjszakában. Ujjal összezárultak az ezüstdolláron, és eszébe jutott Zorja Polunocsnaja, és az, hogyan nézett rá a nő a holdfényben. Megkérdezted, mit akar? Ez a legbölcsebb, amit a halottaktól kérdezhetsz. Néha elárulják.

— Laura… Mit akarsz tőlem? — kérdezte.

— Tényleg tudni akarod?

— Igen. Kérlek.

Laura végigmérte halottkék szemével.

— Ismét élni akarok — felelte. — De nem ezt a féléletet. Igazából akarok élni. Érezni akarom, hogy megint a mellkasomban lüktet a szívem. Érezni akarom, hogyan áramlik bennem a vér — forrón, sósan és valóságosan. Fura dolog ez, nem is gondolnád, hogy érezni lehet, de hidd el nekem, feltűnik, ha nincs többé. — Megdörgölte a szemét, mocskos keze vörössel kente végig az arcát. — Nézd, ez nehéz. Tudod, miért éjjel járnak a halottak? Mert úgy könnyebben élőnek hiszik őket. Nem akarom, hogy csak higgyék. Élni akarok.

— Nem értem, mit akarsz tőlem.

— Váltsd valóra, édesem. Majd kitalálsz valamit. Tudom.

— Oké — mondta a férfi. — Megpróbálom. És ha sikerül, hogyan talállak meg?

De Laura eltűnt, és nem maradt más, csak az ég lágy szürkesége, jelezve, merre van kelet, és magányos sírás szállt a hasogató decemberi szélben, vagy az utolsó éjszakai madár jajgatása, vagy a hajnal első madarának a kiáltása.

Árnyék megfordult és elindult dél felé.

HETEDIK FEJEZET

Árnyék órákon keresztül sétált dél felé, vagy legalábbis remélte, hogy többé-kevésbé dél felé, egy keskeny, jelzés nélküli úton az erdőben, ami eddigi elképzelései szerint Wisconsin déli részén lehetett. Egy alkalommal terepjárók bukkantak fel előtte, vakító reflektorfénnyel árasztva el az utat, és addig rejtőzködött a fák között, amíg el nem tűntek. Derékmagasságban hömpölygött a hajnali köd. Az autók feketék voltak.

Amikor félóra múlva dübörgést hallott a távolból, nyugat felől, letért a favágóösvényről és bement a sűrűbe. Két helikopter volt, és Árnyék egy kidőlt fa alatti üregben kuporogva várta, míg halkulni kezdett a zaj. Amikor eltávolodtak, felemelte a fejét és lopott pillantást vetett a szürke téli égre. Elégedetten nyugtázta, hogy a helikoptereket mattfeketére festették. A fa alatt várta meg, míg elhalt a hangjuk és teljesen eltűntek.

A fák közötti talajt csak vékony szőnyegben takarta a lába alatt ropogó hó. Rendkívül hálás volt a kéz- és lábmelegítőkért, amik megvédték a végtagjait a fagytól. Kezét-lábát leszámítva teljesen elgémberedett: a szíve, az agya és a lelke egyaránt. És rá kellett jönnie, hogy ez a zsibbadtság nagyon mélyre és nagyon messzire nyúlik vissza.

Szóval mit akarok? — kérdezte magától. Nem tudott válaszolni a kérdésre, ezért ment tovább, egy lépés és még egy lépés, át az erdőn. A fák ismerősnek tűntek, a táj minden egyes lépésnél tökéletes déjá vu érzéssel töltötte el. Talán körbe-körbe sétál? Lehet, hogy addig botorkál az erdőben, amíg kihűlnek a kéz- és lábmelegítői és elfogy az összes csokoládé, és akkor majd leül a földre és nem áll fel többé soha.

Elért egy nagyobb patakhoz, amit a helybéliek csermelynek hívtak volna, és úgy döntött, követni fogja. A patakok a folyók felé tartanak, a folyók a Mississippibe ömlenek, és ha továbbmegy vagy elköt egy hajót, esetleg épít egy tutajt, végül csak megérkezik New Orleansba, ahol meleg van, ami egyszerre tűnt kellemesnek és valószínűtlennek.

Nem jött több helikopter. Volt egy olyan érzése, hogy azok, amelyek az előbb húztak el felette, az iparvágányon álló vagont fogják kitakarítani és nem rá vadásztak, máskülönben már visszatértek volna, és mindenhol nyomkövető kutyák nyüzsögnének, szirénák harsognának — az üldözés összes szokásos tartozéka. De nem történt semmi.

De mit akar ő? Hogy ne kapják el. Hogy ne varrják a nyakába a vonaton talált emberek halálát. Szinte hallotta a saját hangját: „Nem én voltam” — mondaná —, „hanem a halott feleségem.” Látta maga előtt a rendőrök arckifejezését. És miközben a villamosszék felé ballagna, az emberek azon vitatkoznának, őrült-e vagy sem…

Vajon Wisconsinban van halálbüntetés? És vajon számít ez valamit? Érteni akarta, mi folyik körülötte — és tudni akarta, mi lesz a vége. És ezután félig gyászos mosollyal az arcán rádöbbent, hogy leginkább azt szeretné, ha ismét normális lenne minden. Ha soha nem kellett volna börtönbe menni, ha Laura még élne, és nem történt volna meg ez az egész.

— Attól tartok, édes fiam, ilyen lehetőség igazából nincsen — közölte magával Szerda nyers stílusában, és egyetértően bólintott hozzá. Ilyen lehetőség nincsen. Minden hidat felégettél magad mögött. Szóval ballagj tovább. Csináld végig egyedül…

A távolban harkály kopogott egy korhadt fán.

Árnyék érezte, hogy figyelik: csapatnyi vörös kardinálispinty bámulta egy csontvázszerű, vén bokorból, aztán visszatértek a fürtökben lógó fekete bodzához. Úgy néztek ki, mint az Észak-Amerika énekesmadarai naptárban látott rajzok. Hallotta a madarak videojátékokra emlékeztető trillázását, a rebbenésüket meg csapkodásukat, miközben követték a csermely mentén. Végül elnyelte őket az erdő.

A halott őzgida egy tisztáson hevert, egy domb árnyékában, és egy nagy, fekete madár — akkora volt, akár egy kisebbfajta kutya — tépkedte az oldalát hatalmas, kegyetlen csőrével, vöröslő húscafatokat szaggatva ki a tetemből. A gida szeme már eltűnt, de a feje érintetlen maradt, a farán jól látszottak a fehér foltok. Árnyék azon gondolkodott, vajon hogyan halhatott meg.

A fekete madár oldalra hajtotta a fejét, és megszólalt. Mintha kövek csikordultak volna egymáshoz.

— Te, árnyékember.

— Árnyék vagyok — mondta Árnyék. A madár a gida farára ugrott, felemelte a fejét és a fején meg a nyakán felborzolta a tollait. Hatalmas volt, szeme fekete gyöngy. Volt valami félelmetes egy ekkora madárban, ilyen közelről.

— Azt mondja, találkozik veled Kaj-róban — kopogta a holló. Árnyék nem tudta, Odin melyik madara ez: Huginn vagy Muninn? Emlékezet vagy Gondolat?

— Kaj-ró? — kérdezte.

— Egyiptomban.

— Hogyan jutok el Egyiptomba?

— Kövesd a Mississippit. Menj délnek. Keresd Sakált.

— Nézd — mondta Árnyék —, nem szeretném, ha úgy tűnne… Jesszusom, figyelj… — Elhallgatott. Összeszedte magát. Fázik, itt áll az erdő közepén és egy nagy, fekete madárral beszélget, aki békésen falatozik Bambiból. — Oké. Azt próbáltam elmondani, hogy elegem van a rejtélyekből.

— Rejtélyek — helyeselt a madár segítőkészen.

— Nem akarok mást, csak magyarázatot. Sakál Kaj-róban. Ez nem sokat segített. Ez olyan, mint egy rossz kémfilm.

— Sakál. Barát. Krakk. Kaj-ró.

— Már mondtad. Ennél kicsit több információra van szükségem.

A madár félig elfordult és újabb csíkot tépett magának az őzhúsból. Aztán felröppent a fák közé, és a vörös húsdarab úgy lógott a csőrében, mint egy hosszú, véres giliszta.

— Hé! Nem tudnál legalább egy rendes útig elvezetni? — kiáltott utána Árnyék.

A holló felröppent és elszállt. Árnyék az őzgida tetemére pillantott. Ha igazi erdőjáró lenne, most hasítana magának egy szelet húst és megsütné a gallyakból rakott tűzön. Ehelyett leült egy kidőlt fatörzsre, megevett egy Snickerst, és tudta, hogy nem igazi erdőjáró.

A tisztás peremén felkárogott a holló.

— Azt akarod, hogy kövesselek? — kérdezte Árnyék. — Vagy a kis Timmy megint beleesett egy kútba? — A madár megint károgott, ez alkalommal türelmetlenül. Árnyék megindult felé. A madár megvárta, míg közelebb ér, aztán egy nagy szárnycsapással átrebbent egy másik faágra, kissé balra Árnyék eredeti útirányától.

— Hé — mondta Árnyék. — Huginn vagy Muninn, bármelyik is vagy.

A madár megfordult, gyanakodva félrehajtotta a fejét és csillogó szeme Árnyékra meredt.

— Mondd, hogy „Soha már” — kérte Árnyék.

— Baszd meg — mondta a holló. Többé meg sem szólalt, amíg az erdőben voltak.

Fél óra múlva elértek egy aszfaltozott úthoz egy város szélén és a holló visszarepült a fák közé. Árnyék észrevett egy PISKÓTA ÉS BUTTERBURGER feliratú táblát, mellette pedig egy benzinkutat. Bement az étterembe, ami kongott az ürességtől. Kopaszra borotvált, lelkes fiatalember állt a kasszánál. Árnyék két butterburgert rendelt meg sült krumplit. Aztán elment a mosdóba, hogy rendbe szedje magát. Borzalmasan nézett ki. Leltárt készített a zsebei tartalmáról: volt nála néhány pénzérme, köztük az ezüst negyeddolláros, eldobható fogkefe és fogkrém, három Snickers szelet, öt kézmelegítő, egy tárca (mindössze a jogosítványa és a hitelkártyája volt benne — azt ugyan nem tudta, a kártya mikor jár le), a kabát belső zsebében pedig ezer dollár ötvenesekben és húszasokban, az ő része a tegnapi bankos vállalkozásból. Forró vízzel megmosta az arcát és a kezét, hátrasimította sötét haját, aztán visszament az étterembe, megette az ennivalót és megitta a kávéját.

Aztán a pulthoz sétált.

— Esetleg piskótát? — kérdezte a lelkes fiatalember.

— Nem. Kösz, nem. Lehet itt valahol kocsit bérelni? Az enyém bedöglött, jó messzire innen, az úton.

A fiatalember megvakarta a fején sarjadó borostát.

— Errefelé biztosan nem, uram. Ha bedöglött a kocsija, hívja fel a Sárga Angyalt. Vagy beszéljen a benzinkutasokkal a szomszédban, hátha be tudják vontatni.

— Remek ötlet — mondta Árnyék. — Kösz.

Az olvadó hóban átsétált a parkolón a benzinkúthoz. Csokit és szárított húsfalatokat vásárolt, meg újabb kézmelegítőket.

— Akad itt olyan hely, ahol autót bérelhetnék? — kérdezte a kasszánál álló nőt. A nő roppant kövér volt, szemüveges, és örült, hogy végre beszélhet valakivel.

— Hadd gondolkozzak — mondta. — Kissé lecsúsztunk a térképről. Az ilyesmivel Madisonban foglalkoznak. Merre tart?

— Kaj-róba — felelte Árnyék. — Bárhol is legyen.

— Én tudom, hol van — mondta a nő. — Adjon nekem egy Illinois-térképet arról a polcról. — Árnyék átnyújtotta neki a becsomagolt térképet. A nő széthajtogatta, majd győzedelmesen rámutatott egy pontra az állam legalsó sarkára. — Itt ni.

— Cairo?

— Ami Egyiptomban van, az Kairó. Itt, Kis-Egyiptomban meg Cairo. Van Thebes, az egyiptomi Théba után, meg minden más. A sógornőm Thebesben lakik. Egyszer megkérdeztem, mit tud az eredeti egyiptomi városról, hát úgy nézett rám, mintha nem lenne ki az összes kerekem. — A nő úgy göcögött, mint egy lefolyócső.

— És a piramisok? — A város ötszáz mérföldre volt innen, egyenesen déli irányban.

— Azokról nem hallottam. Azért hívják Kis-Egyiptomnak, mert régen, nem tom’, száz, százötven évvel ezelőtt hatalmas éhínség volt az egész országban. Nem termett meg semmi. Kivéve ott lent. Szóval mindenki oda ment ennivalót venni. Mint abban a musicalben, József meg a színes, szélesvásznú álomkabát, ez volt a címe. Elmegyünk Egyiptomba, ta-dá-dam.

— Ha az én helyemben lenne és éppen oda kellene mennie, mivel menne? — kérdezte Árnyék.

— Kocsival.

— A kocsim bedöglött, néhány mérföldre innen. Egy nagy rakás szar volt, már megbocsásson a trágárságért.

— En-Er-Esz — mondta a nő. — Jajám. A sógorom szokta így mondani. Van egy telepe, autókat vásárol meg árusít. Néha felhív, helló, Mattie, mondja, már megint eladtam egy NRSZ-t. Lehet, hogy érdekelné a maga csotrogánya. Ócskavasnak vagy ilyesmi.

— A főnökömé — mondta Árnyék, és maga is meglepődött, milyen könnyen és folyékonyan tud hazudni. — Fel kell hívnom, aztán majd eljön értem. — Hirtelen új gondolat ütött szöget a fejébe. — A sógora errefelé lakik?

— Muscodában. Tíz percnyire délre. Rögtön a folyón túl. Miért?

— Hát… akad nála egy nekem való NRSZ, mondjuk, mmm, öt-hatszáz dollárért?

A nő kedvesen elmosolyodott.

— Drága uram, azon a hátsó udvaron nincsen olyan kocsi, amit teletankolva nem kaphatna meg ötszáz dollárért. De nehogy elárulja neki, hogy ezt tőlem hallotta.

— Fel tudná hívni? — kérdezte Árnyék.

— Már hívom is — közölte a nő, és felemelte a kagylót. — Te vagy az, drágám? Itt Mattie. Azonnal gyere át. Van itt egy férfi, aki kocsit akar venni.

A nagy rakás szar, amit Árnyék négyszázötven dollárért vásárolt, egy 1983-as Chevy Nova volt, tele tankkal. A kilométeróra szerint negyedmillió megtett mérföld állt mögötte, és konyak meg dohányfüst halvány szaga áradt belőle, meg még valami, talán banánillat. A kosz- és hóréteg miatt nem tudta eldönteni, milyen színű. De az összes kocsi közül, ami Mattie sógorának telkén állt, ebből az egyből nézte ki, hogy kibír ötszáz mérföldet.

Készpénzben fizetett, és Mattie sógora nem kérdezte meg a nevét, sem a társadalombiztosítási számát vagy bármi mást, beérte a pénzzel.

Árnyék ötszázötven dollárral a zsebében nyugat felé indult, aztán délnek fordult és mindvégig elkerülte a sztrádát. A nagy rakás szarnak volt rádiója, de amikor bekapcsolta, semmi sem történt. Egy tábla arról tájékoztatta, hogy elhagyta Wisconsint és most Illinois államban van. Elhajtott egy külszíni fejtés mellett, kék ívfények izzottak a téli nappal tompa derengésében.

Megállt egy Anyu Büféje nevű helyen, éppen mielőtt bezártak volna, és evett valamit.

Bármelyik városon is hajtott keresztül, mindenhol látott egy táblát, ami tudatta, hogy most lép be a Mi Városunkba (720 lakos), de minden helyen volt ott egy másik tábla is. Itt ez a másik tábla büszkén hirdette, hogy a városi általános iskola kosárcsapata harmadik helyezést ért el az államok közötti tornán, vagy azt, hogy ebben a városban lakik az Illinois állam 16 év alatti lánybirkózóinak rendezett verseny középdöntőse.

Csak vezetett tovább, de kezdett lebillenni a feje, és minden újabb perccel egyre kimerültebbnek érezte magát. Egyszer áthajtott a piroson, és majdnem oldalba kapta egy Dodge. Mihelyst kiért a városból, rákanyarodott egy gazdátlan traktorösvényre az út mellett és megállt egy hófoltokkal tarkított tarlón, ahol kövér vadpulykák vonultak lassan, mint egy gyászmenet, leállította a motort, végighevert a hátsó ülésen és elaludt.

Sötétség; a zuhanás érzése — mintha hatalmas lyukba zuhanna, akárcsak Aliz. Legalább száz évig hullott lefelé a sötétben. Arcok suhantak el mellette, bukkantak elő a feketéségből, aztán szétfoszlottak, mielőtt megérinthette volna őket…

Hirtelen minden átmenet nélkül abbamaradt a zuhanás. Most egy barlangban állt és nem volt egyedül. Árnyék ismerős szemekbe bámult: hatalmas, folyékony fekete szemek voltak. És most pislantottak egyet.

A föld alatt: igen. Emlékezett a helyre. Ázott tehénszőr illata. Tűz fénye csillant a barlang nyirkos falán, megvilágította a bölényfejet, az embertestet, az égetett agyag színében ragyogó bőrt.

— Nem tudnátok végre békén hagyni? — kérdezte Árnyék. — Én csak aludni szeretnék.

A bölényember lassan bólintott. Ajka nem mozdult, de egy hang azt kérdezte Árnyék fejében:

— Hová mész, Árnyék?

— Cairóba.

— Miért?

— Hová máshová kellene mennem? Szerda azt akarja, hogy odamenjek. Ittam a mézsöréből. — Álmában, az álombéli logika ereje miatt nem volt kétséges, hogy ezt kell tennie: háromszor ivott Szerda mézsöréből és ezzel megpecsételte az egyezséget — mi mást tehetett volna?

A bölényfejű ember belenyúlt a tűzbe, felszította a parazsat és lángra lobbantotta az összetördelt ágakat.

— Közeleg a vihar — mondta. A kezét hamu borította, amit szőrtelen mellkasába törölt, koromfekete csíkokat mázolva szét magán.

— Igen, állandóan ezt mondogatjátok. Kérdezhetek valamit?

Szünet. Légy telepedett meg a szőrrel borított homlokon. A bölényember elhessegette.

— Kérdezz.

— Igaz ez? Ezek az emberek valóban istenek? Az egész annyira… — Elhallgatott. Aztán azt mondta, „lehetetlen”, bár nem pontosan ezt a szót kereste, de úgy tűnt, ez a legjobb, amit talál.

— Mik az istenek? — kérdezte a bölényember.

— Nem tudom — mondta Árnyék.

Fáradhatatlan, tompa kopogás hallatszott. Árnyék várt, hátha a bölényember mond még valamit, elmagyarázza, mik az istenek, elmagyarázza, mi ez a kusza rémálom, amivé az élete változott. Fázott.

Kopp. Kopp. Kopp.

Árnyék kinyitotta a szemét és kábán felült. Borzalmasan fázott, és odakint az égnek mély, élénklila színe volt, ami a szürkületet elválasztja az éjszakától. Kopp. Kopp. Valaki azt mondta: „Hé!”, és Árnyék oldalra fordította a fejét. Az a valaki a kocsi mellett állt, sötét folt volt a sötétedő ég háttere előtt. Árnyék kinyújtotta a kezét és néhány centire lehúzta az ablakot. Jól hallhatóan nyújtózkodott és ásított, majd azt mondta:

— Helló.

— Jól vagy? Beteg vagy? Részeg? — Magas hangja volt — nő vagy fiatal fiú lehetett.

— Jól vagyok — mondta Árnyék. — Várj. — Kinyitotta az ajtót és kiszállt, közben kinyújtóztatta sajgó lábát és a nyakát. Aztán megdörgölte a kezét, hogy beindítsa a vérkeringését és felmelegedjen.

— Hűha. Jó nagy melák vagy.

— Mondták már páran — felelte Árnyék. — Ki vagy?

— Sam.

— Sam, a fiú vagy Sam, a leányzó?

— Sam, a leányzó. Régebben Sammi voltam, i-vel, és mosolygós arcokat rajzoltam az i betű fölé, de teljesen elegem lett belőle, mert mindenki ezt csinálta, ezért abbahagytam.

— Oké, Sam leányzó. Most menj arrébb és fordulj az út felé.

— Miért? Talán sorozatgyilkos vagy?

— Nem — mondta Árnyék. — Pössentenem kell, és ehhez szükségem van valami minimális magányra.

— Ó. Rendben. Oké. Fogtam. Teljesen megértem. Én már akkor sem tudok pisilni, ha van valaki a szomszéd fülkében. Ez a különösen szégyenlős hólyagszimptóma.

— Kérlek.

A lány elsétált a kocsi túlsó oldalára, Árnyék pedig kihúzódott a mező szélére, lehúzta a sliccét és nagyon sokáig vizelt egy kerítésoszlopra. Visszasétált a kocsihoz. A borongós szürkületből este lett.

— Még mindig itt vagy? — kérdezte.

— Igen — mondta a lány. — Komolyan, a hólyagodba az egész Erie-tó beleférne. Birodalmak omlottak össze és épültek újjá, amíg pisiltél. Hallottam az egészet.

— Köszönöm. Akarsz valamit?

— Hát meg akartam nézni, minden rendben van-e. Vagyis ha meghaltál volna, akkor hívom a zsarukat. De az ablakok eléggé párásak voltak, szóval arra gondoltam, á, biztosan élsz még.

— A környéken laksz?

— Dehogy. Madisonból stoppolok lefelé.

— Az nem biztonságos.

— Három éve minden évben ötször megcsinálom. Még élek. Merre tartasz?

— Cairóig megyek.

— Kösz — mondta a lány. — Én El Pasóba tartok. A nagynénémnél töltöm a vakációt.

— Odáig nem tudlak elvinni.

— Nem a texasi El Pasóba. A másikba, az itt van Illinoisban. Pár órányira innen, délre. Tudod, hol vagy most?

— Nem — mondta Árnyék. — Fogalmam sincs. Valahol az ötvenkettes úton?

— A következő város Peru — mondta Sam. — Nem a perui Peru. Az illinoisi. Hadd szagoljalak meg. Hajolj le. — Árnyék lehajolt és a lány megszaglászta az arcát. — Oké. Nem érzek piaszagot. Vezethetsz. Menjünk.

— Miből gondolod, hogy elviszlek?

— Mert én egy bajba került királykisasszony vagyok — mondta a lány. — Te pedig egy lovag, egy izével. Egy nagyon koszos autóval. Valaki azt írta a hátsó szélvédőre, hogy „Moss le”, tudsz róla? — Árnyék beszállt a kocsiba és kinyitotta az anyósülés ajtaját. Az autók többségében kigyullad a belső világítás, ha kinyitják az első ajtót — ebben nem.

— Nem — felelte Árnyék. — Nem tudtam.

A lány bekászálódott a kocsiba.

— Én írtam. Amikor még volt elég fény és lehetett látni.

Árnyék beindította a kocsit, felkapcsolta a fényszórót és kigurultak az útra. — Balra — mondta Sam segítőkészen. Árnyék balra fordult. Pár perc múlva bekapcsolt a fűtés és áldott meleg töltötte be az utasteret.

— Még nem is szóltál semmit — jegyezte meg Sam. — Mondj valamit.

— Ember vagy? — kérdezte Árnyék. — Igazi, hamisítatlan, apától-anyától származó élő, lélegző emberi lény?

— Naná — mondta a lány.

— Oké. Csak tudni akartam. Szóval mit mondjak?

— Valamit, amivel most megnyugtathatnál. Hirtelen rám tört ez a, tudod, ez „a francba, egy őrülttel ülök egy kocsiban”-érzés.

— Ja — mondta Árnyék. — Ezt ismerem. Mivel tudnálak megnyugtatni?

— Csak mondd azt, hogy nem vagy szökött fegyenc vagy tömeggyilkos, vagy valami ilyesmi.

Árnyék elgondolkodott egy pillanatra.

— Tudod, tényleg nem vagyok az.

— De gondolkodnod kellett rajta, igaz?

— Letöltöttem a büntetésemet. Soha nem öltem meg senkit.

— Ó.

Behajtottak egy kisvárosba, amit utcai lámpák meg villogó karácsonyi égők világítottak meg, és Árnyék oldalra pillantott. A lánynak kócos, sötét, rövid haja volt és az arca egyszerre volt csinos és valamiért férfias: arcvonásait mintha vésővel faragták volna ki sziklából. A férfit nézte.

— Miért voltál börtönben?

— Nagyon megvertem néhány embert. Feldühödtem.

— Megérdemelték?

Árnyék egy kicsit elgondolkodott.

— Akkoriban úgy gondoltam, igen.

— Megtennéd még egyszer?

— A pokolba is, dehogy. Három évet vesztegettem el az életemből.

— Mm. Van benned indián vér?

— Nem tudok róla.

— Csak mert úgy nézel ki, ennyi az egész.

— Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

— Semmi gond. Éhes vagy?

Árnyék bólintott.

— Tudnék enni valamit — mondta.

— A következő lámpa után rögtön van egy jó hely. Jó a kaja. És olcsó. Árnyék bekanyarodott a parkolóba. Kiszálltak a kocsiból. Árnyék be sem zárta, bár a kulcsokat azért eltette. Előhúzott néhány pénzdarabot, mert újságot akart venni.

— Van pénzed kajára? — kérdezte.

— Igen. — A lány felszegte az állát. — Ki tudom fizetni a részemet.

Árnyék bólintott.

— Mondok neked valamit. Feldobok egy pénzt. Ha fej, te fizeted az én vacsorámat, ha írás, én fizetem a tiédet.

— Előbb hadd lássam azt a pénzt — mondta a lány gyanakodva. — Az egyik nagybátyám negyeddollárosának ugyanaz volt mindkét oldalán.

Megvizsgálta a pénzt és elégedetten nyugtázta, hogy minden rendben van vele. Árnyék a hüvelykujjára helyezte a pénzt, fejjel felfelé, aztán csalt: az érme felrepült, megremegett és úgy látszott, mintha pörögne, majd elkapta, felfordítva lecsapta a bal kézfejére, végül jobb kezével felfedte a lány előtt.

— Írás — mondta Sam boldogan. — Te fizeted a vacsorát.

— Ja — mondta Árnyék. — Néha veszíteni is kell.

Árnyék fasírozottat rendelt, Sam lasagnát. Árnyék átlapozta az újságot, hátha írnak valamit a tehervagonban talált halott emberekről. Nem írtak. Az egyetlen érdekes cikket címlapon hozták: a várost rekordmennyiségű varjú lepte el.

A helyi gazdálkodók halott varjakat akartak kiakasztani a város környékén, hátha attól elriad a többi; az ornitológusok szerint ennek semmi értelme, mert az élő varjak egyszerűen megeszik döglött társaikat. A helybéliek kérlelhetetlenek voltak. „Ha meglátják a haverjaik tetemeit” — nyilatkozta a szóvivőjük —, „majd rájönnek, hogy itt nincsen szükség rájuk”.

Az ennivaló alaposan megrakott tányérokon érkezett, gőzölögve, és jóval több volt annál, mint amennyit egy ember meg bírt enni.

— Szóval mi van Cairóban? — kérdezte Sam tele szájjal.

— Fogalmam sincs. A főnököm üzent, hogy szüksége van rám odalent.

— Mivel foglalkozol?

— Küldöncfiú vagyok.

A lány elmosolyodott.

— Hát — közölte —, nem vagy maffiózó, legalábbis nem úgy nézel ki, ráadásul egy nagy rakás szarral jársz. Tényleg, miért van a kocsidnak banánillata?

A férfi vállat vont és evett tovább.

Sam szeme összeszűkült.

— Lehet, hogy banánt csempészel — mondta. — Meg sem kérdezted, én mivel foglalkozom.

— Suliba jársz, gondolom.

— Wisconsini Egyetem, Madison.

— Ahol kétségtelenül művészettörténetet tanulsz, feminista tanulmányokat folytatsz, és valószínűleg kis bronzplasztikákat készítesz. Nagy eséllyel egy kávézóban dolgozol, hogy ki tudd fizetni az albérletet.

A lány letette a villát, kimeredt a szeme és kitágult az orrlyuka.

— Ezt meg honnan a francból tudtad?

— Micsodát? Most azt fogod mondani, hogy valójában latin nyelveket és ornitológiát tanulsz.

— Szóval azt akarod mondani, csak tippeltél?

— Mit tippeltem?

A lány sötét szeme a férfira meredt.

— Különös fickó vagy te… Nem is tudom a nevedet.

— Árnyéknak hívnak — mondta a férfi.

A lány savanyúan elfintorodott, mintha kellemetlen ízű dologba harapott volna. Nem szólt többet, lehajtotta a fejét és befejezte a lasagnát.

— Tudod, miért hívják ezt itt Egyiptomnak? — kérdezte Árnyék, amikor Sam végzett.

— Cairo környékét? Ja. Azért, mert az Ohio és a Mississippi torkolatában fekszik. Mint az egyiptomi Kairó a Nílus torkolatában.

— Ez logikusan hangzik.

A lány hátradőlt a székében, kávét és csokis pitét rendelt, beletúrt fekete hajába.

— Van feleséged, Árnyék? — Aztán amikor látta, hogy a férfi tétovázik, még hozzátette: — Hűha. Újabb trükkös kérdés, mi?

— Csütörtökön temették el — mondta a férfi, alaposan megválogatva a szavait. — Autóbalesetben halt meg.

— Ó. Istenem. Jesszus. Sajnálom.

— Én is.

Félénk csönd következett.

— A féltestvérem múlt év végén veszítette el a gyerekét, az unokatestvéremet. Durva.

— Az. Miben halt meg?

Sam kortyolt a kávéjából.

— Nem tudjuk. Igazából azt sem tudjuk, tényleg meghalt-e. Tavaly történt, tél közepén. A nővérem teljesen kiborult.

— Voltak nyomok? — Ez úgy hangzott, mintha egy tévésorozat nyomozója mondta volna. Megpróbálta másképpen. — Bűntényre gyanakodtak? — Ez még rosszabbul sikerült.

— Először az apját gyanúsították, a seggfej sógoromat, aki otthagyta őket. Elég nagy seggfej ahhoz, hogy megpróbálja ellopni a fiát. Valószínűleg meg is tette. De ez egy kisváros az északi erdőben. Bájos, édes, takaros kisváros, ahol az emberek még az ajtókat sem zárják. — Sóhajtott és megcsóválta a fejét. Két kezébe fogta a kávésbögrét. — Biztos, hogy nincsen benned indián vér?

— Nem tudok róla. Lehetséges. Nem sokat tudok az apámról. De azt hiszem, a mamám említette volna, ha indián. Talán.

Ismét az a savanyú fintor. Sam a pite felénél feladta: a szelet akkora volt, mint a fél feje. Árnyék elé tolta a tányért.

— Kéred? — Árnyék elmosolyodott, azt felelte, „Persze”, és megette a maradékot.

A pincérnő kihozta a számlát és Árnyék fizetett.

— Kösz — mondta Sam.

Kezdett még hidegebb lenni. Az autó harákolva indult. Árnyék kikanyarodott az útra és ment tovább dél felé.

— Olvastál valaha Hérodotoszt? — kérdezte.

— Jézusom. Mit?

— Egy Hérodotosz nevű fickót. Olvastad a könyvét?

— Tudod — mondta a lány álmatagon —, nem értelek én téged. Nem tudom hová tenni azt, ahogyan beszélsz, amilyen szavakat használsz vagy akármi mást. Az egyik pillanatban nagydarab, méla fickó vagy, a következőben belelátsz a francos fejembe, utána meg Hérodotoszról beszélgetünk. Szóval nem. Nem olvastam Hérodotoszt. Hallottam róla. Talán a rádióban. Nem őt hívták a hazugságok atyjának?

— Azt hittem, az az ördög.

— Ja, ő is. De akkor Hérodotoszról volt szó, mert ő írta, hogy léteznek óriás hangyák, meg az aranybányákat griffek őrzik, és hogy ő találta ki az egészet.

— Szerintem nem. Csak leírta, amit meséltek neki. Vannak ezek a történetei. És a legtöbb állatira jó. Rengeteg fura apróságot megemlít — tudtad például, hogy ha Egyiptomban meghalt egy lány, vagy egy nagyúr felesége, vagy bárki, aki különösen szép volt, három napig vártak vele, és csak utána vitték el a balzsamozóhoz? Először hagyták, hadd romoljon meg a test a hőségben.

— Miért? Ó, várj. Oké, azt hiszem, tudom, miért. Ó, ez undorító.

— És van egy csomó csata, mindenféle normális dolog. Meg ott vannak az istenek. Van egy fickó, aki rohan hazafelé, hogy beszámoljon a csata kimeneteléről, és fut és fut, és egyszer csak meglátja Pánt egy tisztáson. És Pán azt mondja ja neki: „Mondd meg nekik, hogy építsenek nekem templomot ezen a helyen.” A fickó azt feleli, oké, és rohan tovább. Aztán beszámol a csata híréről otthon, majd hozzáteszi: „Ó, mielőtt elfelejteném, Pán azt üzeni, hogy építsetek neki egy templomot.” Teljesen tárgyilagos, nem?

— Tehát van benne szó istenekről is. Mire célzol? Hogy ezek az emberek hallucináltak?

— Nem — mondta Árnyék. — Nem erről van szó.

A lány az egyik berepedt körmét rágcsálta.

— Olvastam egy könyvet az emberi agyról — mondta. — A szobatársamé volt, és állandóan azt mutogatta mindenkinek. Arról szólt, hogyan olvadtak össze ötezer évvel ezelőtt az agylebenyek, és ha előtte az agy jobb oldala mondott valamit, az emberek azt hitték, valami istenség beszél hozzájuk. Az egész csak az agyunkban van.

— A saját elméletem jobban tetszik — mondta Árnyék.

— Mi az elméleted?

— Hogy akkoriban az emberek időről időre összeakadtak az istenekkel.

— Ó. — Csend: csak a kocsi csörömpölése, a motor dübörgése és a kipufogó hörgése hallatszott — ez utóbbi eléggé betegesen hangzott. Aztán a lány azt mondta: — Szerinted még mindig itt vannak?

— Hol?

— Görögországban. Egyiptomban. A szigeteken. A többi hasonló helyen. Mit gondolsz, ha felkeresnéd a régiek lakóhelyeit, látnál isteneket?

— Talán. De szerintem az emberek egyszerűen nem is sejtenék, mit láttak.

— Esküszöm, mint az ufók — mondta a lány. — Az emberek manapság ufókat látnak. Régen isteneket láttak. Talán az ufók is a jobb agyféltekéből j önnek.

— Nem hiszem, hogy az istenek valaha is csináltak volna végbéltükrözést — mondta Árnyék. — És nem csonkoltak szarvasmarhákat. Voltak embereik, akik megtették helyettük.

A lány kuncogott. Pár percig csendben ültek, aztán Sam megszólalt:

— Hű, erről eszembe jutott a kedvenc istenes sztorim, amit még az egy-nulla-egyes összehasonlító vallástörténet órán hallottam. Szeretnéd hallani?

— Naná — mondta Árnyék.

— Oké. Ez Odinról szól. A norvég istenről, tudod. Szóval volt egy viking hajó, azon egy viking király — értelemszerűen ez még a viking időkben történt —, és szélcsend támadt, ezért a király azt mondja, feláldozza az egyik emberét Odinnak, ha küld nekik szelet, és végre partot érnek. Feltámad a szél és partot érnek. No, a szárazföldön sorsot húznak, kit áldozzanak fel — és maga a király lesz az. Hát, nem túl boldog, de azt találják ki, hogy majd csak jelképesen akasztják fel, és nem esik bántódása. Borjúbelet vetnek a nyakára, jó lazán, a másik végét meg egy vékony ághoz kötik, lándzsa helyett nádszállal szurkálják meg, aztán azt mondják. „Oké, most felakasztottunk, feláldoztunk Odinnak.”

Kanyar következett: egy Másik Város, 300 lakos, ahol a 12 évesek megyei gyorskorcsolya-bajnokságának második helyezettje lakott, és az út két oldalán két hatalmas ravatalozó állt, de vajon hány ravatalozóra van szükség, ha a városban csak háromszázan laknak…?

— Oké. Ahogy kimondják Odin nevét, a nád lándzsává változik és a fickó oldalába szúr, a belekből kötél lesz, az ág megvastagszik, a fa megnő, és ott lóg rajta a király, akinek vérzik az oldala és egyre feketébb az arca. Ennyi a történet. Tudod, Árnyék, a fehéreknek annyira elbaszott isteneik vannak.

— Igen — mondta Árnyék. — Te nem vagy fehér?

— Cseroki vagyok.

— Tiszta vérű?

— Csudát. Csak részben. A mamám fehér volt. Apu igazi, rezervátumban élő indián. Eljött onnan, végül elvette az anyámat, megszülettem én, aztán amikor elváltak, visszament Oklahomába.

— A rezervátumba?

— Nem. Kölcsönt vett fel, és Taco Bill étterem néven nyitott egy Taco Bell-másolatot. Jól van. Engem nem kedvel. Azt mondja, félvér vagyok.

— Sajnálom.

— Az egy seggfej. Én büszke vagyok az indián véremre. Ennek hála kifizethetem a tandíjat. A pokolba is, egy nap még munkát is szerezhetek vele, ha nem tudom eladni a bronzszobraimat.

— Erre mindig van esély — mondta Árnyék.

Illinois állam El Paso nevű városában (2500 lakos) megálltak egy lerobbant ház előtt a város peremén, és Sam kiszállt. Az udvarban drótból barkácsolt, nagy rénszarvas állt, villogó lámpákkal borítva.

— Nem akarsz bejönni? — kérdezte a lány. — A nénikémtől kaphatsz kávét.

— Nem — mondta a férfi. — Mennem kell tovább.

A lány rámosolygott, és hirtelen, most először, sebezhetőnek tűnt. Megpaskolta Árnyék karját.

— Te aztán jól meg vagy zakkanva. De jó fej vagy.

— Azt hiszem, ez jellemzően emberi állapot — mondta Árnyék. — Kösz a társaságot.

— Szóra sem érdemes — mondta a lány. — Ha Cairo felé találkozol valamelyik istennel, feltétlenül add át neki az üdvözletemet. — Kiszállt a kocsiból és a ház ajtajához sétált. Csengetett, és csak állt ott, nem nézett hátra. Árnyék megvárta, amíg kinyílik az ajtó és a lány biztonságban beér a házba, és csak azután lépett a gázra és indult el a sztráda felé. Áthaladt Normál, Bloomington és Lawndale településeken.

Aznap éjjel tizenegykor Árnyék elkezdett reszketni. Éppen akkor hajtott be Middletownba. Úgy döntött, aludnia kell vagy legalább abbahagyni a vezetést erre a napra, ezért megállt egy éjszakai motel előtt, kifizetett harmincöt dollár előleget készpénzben a földszinti szobájáért, aztán bement a fürdőszobába. A csempézett padló közepén szomorú csótány hevert a hátára fordulva. Árnyék fogott egy törölközőt, kitörölte vele a kádat és megnyitotta a csapot. Kiment a szobába, levetkőzött és az ágyra terítette a ruháit. A felsőtestén éktelenkedő horzsolások élénklila színt öltöttek. Beült a kádba és nézte, hogyan színeződik el a víz. Utána meztelenül kimosta a zokniját, az alsónadrágját meg a pólóját a mosdóban, aztán kicsavarta a ruhadarabokat és felakasztotta őket száradni a kád feletti szárítókötélre. A halottak iránti tiszteletből a csótányt hagyta, ahol volt.

Bemászott az ágyba. Arra gondolt, megnéz egy pornófilmet, de a fizetős rendszerhez a hitelkártyájára lett volna szükség, és ezt túl kockázatosnak találta. Egyébként sem volt meggyőződve arról, hogy jobban érezné magát, ha más embereket nézne szex közben, amikor neki ez éppen hiányzik az életéből. Bekapcsolta a tévét, hogy legyen társasága, és beállította, hogy háromnegyed óra múlva magától kikapcsoljon. Háromnegyed tizenkettő volt.

A kép szemcsés volt, mint minden más motelben, és állandóan elcsúsztak a színek. Beszélgetőműsorról beszélgetőműsorra ugrált a televízió átokföldjén, de képtelen volt megmaradni egy csatornán. Valaki éppen bemutatott valamit, amit a konyhában lehetett használni, és tucatnyi más konyhai eszközt tudott helyettesíteni, amivel Árnyék amúgy sem rendelkezett. Klikk. Egy öltönyös férfi arról magyarázott, hogy közel a világvége, és Jézus — ő legalább négy — vagy ötszótagos szónak ejtette a nevét — majd felvirágoztatja Árnyék vállalkozását, ha küld neki pénzt. Klikk: véget ért a M*A*S*H egyik epizódja és elkezdődött a Dick Van Dyke Show.

Árnyék évek óta nem látta a Dick Van Dyke Show egyetlen részét sem, de volt valami megnyugtató a képernyőn megelevenedő, 1965-ös fekete-fehér világban, ezért letette a távirányítót az ágy mellé és lekapcsolta a kislámpát. Lassan lecsukódó szemmel figyelte a műsort, és érezte, valami nincsen rendjén vele. Korábban sem látott belőle túl sok részt, ezért nem lepte meg, hogy erre az epizódra nem emlékszik. A stílusát találta furcsának.

Az összes főszereplő Rob alkoholizmusával foglalkozott: napokig nem ment be dolgozni. Elmentek hozzá: Rob bezárkózott a hálószobába és ki kellett csalogatniuk. Holtrészeg volt, de még így is egészen vicces. Barátai, akiket Maury Amsterdam és Rose Marie személyesített meg, pár mókás kiszólás után távoztak. Aztán amikor Rob felesége veszekedni kezdett vele, Rob megütötte, keményen, az arcán. A nő leült a padlóra és elsírta magát, de ez nem a híres Mary Tyler Moore-féle zokogás volt, hanem kétségbeesett hüppögés, átölelte magát és azt suttogta: „Ne üss meg, kérlek, megteszek bármit, csak ne üss meg többet.”

— Mi a szar ez? — kérdezte Árnyék hangosan.

A kép izzó pontokká olvadt. Mire visszatért, a Dick Van Dyke Show megmagyarázhatatlan módon az I Love Lucy sorozattá változott. Lucy éppen megpróbálta rávenni Ricket, hogy a régi jégszekrényt cseréljék ki egy új hűtőre. Amikor azonban Rick távozott, a nő a díványhoz sétált, leült, egyik bokáját átvetette a másikon, az ölébe ejtette a kezét és türelmesen nézett maga elé, fekete-fehérben, oly sok év messzeségéből.

— Árnyék! — mondta végül. — Beszélnünk kell.

Árnyék nem szólt semmit. A nő kinyitotta a tárcáját és kivett egy szál cigarettát, meggyújtotta egy drága ezüst öngyújtóval, majd eltette az öngyújtót.

— Hozzád beszélek — mondta. — Szóval?

— Ez őrület — mondta Árnyék.

— Miért, amúgy normális az életed? Ne hülyéskedj velem, cseszd meg.

— Tökmindegy. Az, hogy Lucille Ball beszél hozzám a tévéből, néhány nagyságrenddel furább, mint ami eddig történt velem — felelte Árnyék.

— Még csak nem is Lucille Ball. Lucy Ricardo. Sőt tudod mit? Még csak nem is ő. A helyzetet tekintve ez volt a legegyszerűbb megoldás. Ennyi az egész. — Idegesen izgett-mozgott a díványon.

— Ki vagy te? — kérdezte Árnyék.

— Oké — mondta a nő. — Jó kérdés. Én vagyok a dilidoboz. Én vagyok a tévé. Én vagyok a mindent látó szem és a katódsugarak világa. Én vagyok az agymosó gép. Az aprócska szentély, ahol összegyűlik a család és hódol a bálvány előtt.

— Te vagy a televízió? Vagy valaki a tévében?

— A tévé az oltár. Én vagyok az, akinek az emberek áldoznak.

— Mit áldoznak? — kérdezte Árnyék.

— Nagyrészt az idejüket — felelte Lucy. — Néha egymást. — Felemelte két ujját és kifújta belőle a képzeletbeli lőporfüstöt. Aztán kacsintott, a híres, Lucy-féle kacsintással.

— Isten vagy? — kérdezte Árnyék.

Lucy somolygott, és amolyan úrihölgyesen szippantott egyet a cigarettájából.

— Sam üdvözöl — mondta Árnyék.

— Mi? Ki az a Sam? Miről beszélsz?

Árnyék az órájára nézett. Huszonöt perccel múlt éjfél.

— Nem számít — mondta. — Lássuk csak, tévé-Lucy. Miről kellene beszélgetnünk? Mostanában túl sok emberrel kellett beszélgetnem. A végén általában meg szoktak verni.

A kamera ráközelített Lucyra: a nő aggodalmas arcot vágott és összeszorította a száját.

— Gyűlölöm az ilyesmit. Utálom, ha valaki bánt téged, Árnyék. Soha nem tennék ilyet, drágám. Nem, én munkát ajánlok neked.

— Mifélét?

— Nekem dolgoznál. Hallottam, hogy gondjaid támadtak az Öltönyösökkel, és szerintem lenyűgöző módon sikerült kimásznod belőle. Hatékonyan, értelmesen, hatásosan. Ki sem néztem belőled. Nagyon zabosak rád.

— Valóban?

— Alábecsültek, drágám. Én nem követem el ezt a hibát. Azt akarom, hogy csatlakozz hozzám. — Felállt és elindult a kamera felé. — Gondold végig, Árnyék: mi vagyunk a jövő. Mi vagyunk a plázák — a barátaid vacak, út menti látványosságok. Sőt a pokolba, mi on-line plázák vagyunk, míg a barátaid az út mellett árulják szekérről a háztáji terményeket. Nem — még csak gyümölcsárusoknak sem jók. Homokfutó bricskákhoz készítenek ostort. Bálnacsont fűzőket javítanak. Mi vagyunk a ma és a holnap. A barátaidat már tegnapnak sem nevezném.

A szónoklat furcsán ismerős volt valahonnan.

— Ismersz egy limuzinnal furikázó, dagadt kölyköt? — kérdezte Árnyék.

A nő széttárta a kezét, és mókásan forgatta a szemét, mint amikor Lucy Ricardo viccesen a kezeit mosta valami baleset után.

— A technikus gyereket? Találkoztál a technikus gyerekkel? Nézd, ő jó fiú. Közénk tartozik. Csak nincsen formában, ha ismeretlenekkel találkozik. Ha majd nekünk dolgozol, meglátod, milyen bámulatos tud lenni.

— És ha nem akarok neked dolgozni, tévé-Lucy?

Valaki kopogott Lucy ajtaján, és Ricky hangja hallatszott a színfalak mögül, aki éppen azt kérdezte, Lú-ú-cy, mí-í-í tart olyan sokáig, már a klubban kellene lennünk a következő jelenetben. Lucy rajzfilm szerűen elnagyolt arcán ideges fintor suhant át.

— A pokolba is — mondta. — Nézd, bármennyit is fizetnek neked az öregek, én a dupláját kínálom. A háromszorosát. Százszorosát. Bármennyit kapsz tőlük, tőlem sokkal, de sokkal többet kaphatnál. — Felvillantotta tökéletes, csibészes, Lucy Ricardo-mosolyát. — Csak mondd, mit akarsz, drágám. Mire van szükséged? — Elkezdte kigombolni a blúza felső gombjait. — Hé — mondta. — Akarod látni Lucy cicijét?

A képernyő elsötétült. A beállított idő elteltével a készülék automatikusan kikapcsolta magát. Árnyék az órájára nézett: fél egy volt.

— Nem igazán — mondta.

Oldalára fordult és lehunyta a szemét. Most tudatosult benne, hogy valójában igen egyszerű oka van annak, amiért jobban kedvelte Szerdát, Nancyt meg a többieket, mint az ellenlábasaikat: lehet, hogy koszosak, szegények és pocsék kajákat esznek, de legalább nem klisékben beszélnek.

És úgy vélte, inkább választana egy út menti látványosságot, legyen az bármennyire is csóró, rozzant vagy lehangoló, mint egy plázát.

A reggel már úton találta Árnyékot, aki téli fűvel és csupasz fákkal borított, lágyan hullámzó, barna tájon autózott. A hó maradéka is eltűnt. Egy városban, ahol a 16 év alatti lányok háromszáz méteres síkfutóversenyének második helyezettje lakott, teletankolta a rozzant tragacsot, és abban a reményben, hogy nemcsak a kosz tartja össze, áthajtott vele a benzinkút autómosóján. Meglepve fedezte fel, hogy az autó tiszta állapotban — minden várakozás ellenére — fehér, és nem is túl rozsdás.

Az ég hihetetlenül kék volt, és a kéményekből felszálló fehér ipari füst ráfagyott a horizontra, mint egy fényképen. Sólyom röppent fel egy kiszáradt fáról és a kocsi felé repült, szárnya úgy verdesett a napsütésben, mintha stroboszkópfényben szállna, olyan volt, mint egy sorozatnyi állókép.

Árnyéknak egyszer csak feltűnt, hogy kezd beérni Kelet-St. Louisba. Megpróbálta kikerülni a várost, és észrevette, hogy valószínűleg egy gyárnegyed vöröslámpás részén autózik. Az ideiglenes raktáraknak látszó épületek előtt kamionok és óriási vontatók parkoltak a NON-STOP NITE CLUB és a LEGJOBB PEEPSHOW A VÁROSBAN táblák alatt. Árnyék megcsóválta a fejét és hajtott tovább. Laura imádott táncolni, ruhában és ruhátlanul egyaránt (néhány emlékezetes estén pedig az egyiket váltogatta a másikkal), és Árnyék nagyon szerette nézni.

Ebédre szendvicset evett és egy doboz kólát ivott hozzá egy Red Bud nevű városban.

Áthajtott egy völgyön, ahol több ezer sárga buldózer, traktor és lánctalpas erőgép roncsa tornyosult halmokban. Árnyék arra gondolt, hátha ez a buldózerek temetője, ahová eljöttek meghalni.

Elhúzott a Pop-a-Top Lounge mellett. Átautózott Chesteren („Itt lakik Popeye!”). Észrevette, hogy a házak elülső részén kezdenek feltünedezni az oszlopok és még a legkopottabb, legsilányabb épületnek is volt néhány fehér pillére, fennen hirdetve, hogy valaki szerint ez is udvarház. Átgurult egy nagy, sáros folyó felett, és hangosan felkacagott, amikor észrevette, hogy egy tábla szerint ez itt a Big Muddy River, a Nagy Sáros Folyó. Látott három halott fát, amiket a törzsükre tekeredett barna indák különös, szinte emberi alakokká nyomorítottak: lehettek volna akár boszorkányok is, három vén banya, akik készek jövendőt mondani neki.

A Mississippi mentén haladt. Még sohasem látta a Nílust, de a széles, barna folyó tükrén izzó, vakító délutáni nap a Nílus sáros víztömegét juttatta az eszébe: nem a mostani Nílust, hanem azt, amilyen régen volt, amikor artériaként hömpölygött át a papirusznád-mocsarakon, ahol kobrák éltek meg sakálok és vadtehenek…

Egy útjelző tábla Thebes felé mutatott.

Az út három méter magas töltésen haladt a mocsár felett. Rajokba, csapatokba verődött madarak repkedtek ide és oda, fekete pontok a kék égen, véletlenszerű, elkeseredett Brown-féle mintákban mozogva.

Késő délután a nap lassan megindult lefelé és tündéri fénnyel aranyozta be a világot, sűrű, meleg, krémszínű fénnyel, amitől minden egészen természetfelettinek tűnt, és Árnyék így hajtott el a tábla mellett, ami közölte vele, hogy most érkezett meg Cairo Történelmi Városába. Átgurult a hídon és egy apró kikötővárosban találta magát. A bíróság impozáns épülete és a még annál is impozánsabb vámház frissen sütött süteménynek látszott a napnyugta szirupszerű aranyfényében.

Leparkolt egy mellékutcában és lesétált a rakpartra, a folyóhoz, bár nem tudta, most az Ohiót vagy a Mississippit nézi-e. Az egyik épület mögött barna kismacska motozott és ugrándozott a kukák között, és ebben a fényben még a szemétkupacok is varázslatosnak tűntek. A folyópart fölött magányos sirály siklott a levegőben, időről időre egy szárnycsapással igazított a röptén.

Árnyék észrevette, hogy nincsen egyedül. A járdán, három méterrel arrébb, aprócska kislány ácsorgott, kopott teniszcipőben meg szürke gyapjúpulóverben, és a hatévesek komor eltökéltségével bámulta. A haja fekete volt, egyenes és hosszú, bőre barna, akár a folyó.

Árnyék a kislányra vigyorgott. A kislány gyanakvóan méregette.

A vízparti épületek felől vinnyogás és nyávogás hallatszott, és a barna kismacska rontott ki a feldöntött kukák közül, egy hosszú orrú, fekete kutyával a nyomában. A macska beiszkolt egy autó alá.

— Hé — mondta Árnyék a kislánynak. — Láttál már láthatatlanná tevő port?

A kislány tétovázott. Aztán megrázta a fejét.

— Oké — mondta neki Árnyék. — Akkor ezt figyeld. — Bal kezével előhúzott egy negyeddollárost, a magasba emelte, megmutatta mindkét oldalát, úgy tett, mintha a másik kezébe dobná, jól láthatóan összezárta az üres markát és előrenyújtotta a kezét. — Most pedig — folytatta — előveszek a zsebemből egy csipetnyi láthatatlan port — a mellényzsebébe nyúlt, és közben belecsúsztatta az érmét — …rászórom a pénzre… — úgy tett, mintha rászórna valamit — …és nézd — most már a negyeddolláros is láthatatlan. — Kinyitotta üres jobb tenyerét, aztán ámuló arccal megmutatta a balt is.

A kislány csak nézett.

Árnyék vállat vont, a zsebébe nyúlt, egyik kezével megfogta a negyeddollárost, a másikkal pedig egy összehajtott ötdolláros bankót. Azt tervezte, úgy tesz, mintha mindkettőt elővarázsolná a levegőből, aztán odaadja a kislánynak: úgy festett, mint aki jó hasznát venné.

— Hé — mondta —, közönségünk van.

A fekete kutya és a barna kismacska is őt figyelték, közben oldalazva megkerülték a kislányt és le sem vették a szemüket Árnyékról. A kutya hatalmas füleit hegyezte, amitől mulatságosan óvatosnak tűnt. A járdán paszulykaróra emlékeztető, aranykeretes szemüveget viselő magas férfi közeledett, aki egyfolytában a kövezetet fürkészte, mintha keresne valamit. Lehet, hogy ő a kutya gazdája, gondolta Árnyék.

— Mit gondolsz? — kérdezte Árnyék a kutyát, hátha ezzel megnyugtathatja a kislányt. — Jó voltam?

A fekete kutya megnyalta hosszú orrát. Aztán mély, recsegő hangon azt mondta:

— Láttam egyszer Harry Houdinit, és higgye el, öregem, maga nem Harry Houdini.

A kislány az állatokra pillantott, onnan Árnyékra, aztán elszaladt, úgy kapkodta a lábát, mintha a pokol seregei üldöznék. A két állat sokáig bámult utána. A paszulykaróra emlékeztető férfi megállt a kutya mellett. Lehajolt és megvakargatta magas, hegyes füle tövét.

— Ugyan már — mondta a szemüveges férfi a kutyának —, ez csak egy pénztrükk volt. Nem valami víz alatti szabadulómutatvány.

— Még nem — mondta a kutya. — De csinál majd olyat is. — Az aranyszín fény eltűnt, az alkonyat szürkesége vette át a helyét.

Árnyék visszaejtette a zsebébe az érmét meg a papírpénzt.

— Oké — mondta. — Melyikük Sakál?

— Hová tette a szemét? — kérdezte a hosszú orrú kutya. Kényelmes léptekkel elindult az aranykeretes szemüveget viselő férfi mellett, és pillanatnyi tétovázás után Árnyék is követte. A macska eltűnt. Bedeszkázott házak hosszú sora mellett sétáltak el, majd egy nagy, ódon épülethez érkeztek. Az ajtó mellé táblát erősítettek: IBIS ÉS JACQUEL. CSALÁDI VÁLLALKOZÁS. TEMETKEZÉSI VÁLLALAT 1863 ÓTA.

— Én vagyok Ibis — szólalt meg a szemüveges férfi. — Ha nincsen ellenére, meghívnám némi harapnivalóra. Attól tartok, a társamnak van még egy kis dolga.

Szelim fél New Yorktól, ezért védelmező mozdulattal öleli magához a mintadarabokat tartalmazó aktatáskát. Fél a feketéktől, attól, ahogyan megbámulják, és fél a zsidóktól — azokat felismeri, akik fekete ruhákat viselnek, kalapot meg szakállat meg hosszú pajeszt, de egy csomót biztosan nem is vett észre —, fél a nyüzsgő tömegtől, a mindenféle alakú és méretű embertől, akik a magas, nagyon magas, mocskos épületekből özönlenek az utcára, fél az autók tülkölő lármájától, és még a levegőtől is fél, ami egyszerre piszkos és édes, és egyáltalán nem hasonlít Omán levegőjére.

Szelim egy hete van Amerikában, New Yorkban. Minden nap ellátogat két, esetleg három különböző irodába, kinyitja az aktatáskáját, megmutatja a réz csecsebecséket, a gyűrűket, az üvegcséket és az apró elemlámpákat, az Empire State Buildinget, a Szabadság-szobrot és az Eiffel-tornyot ábrázoló maketteket, csupa csillogó rézholmit; minden éjjel küld egy faxot Muszkatba Fuadnak, a sógorának és megírja, hogy senki nem vett tőle semmit, az egyik örömteli napon meg azt, hogy végre rendeltek tőle néhány dolgot (de Szelim számára fájdalmasan egyértelmű, hogy ez még a repülőjegyet és a szálloda költségeit sem fedezi).

Sógora üzlettársai ismeretlen okokból a 46. utcában álló Paramount Hotelben foglaltak neki szobát. Szelim szerint zavaró, klausztrofóbiát keltő, drága, idegen hely.

Fuad Szelim húgának a férje. Nem gazdag, de társtulajdonos egy csecsebecséket gyártó cégben. Mindent exportálnak, az arab országokba, Európába, Amerikába. Szelim fél éve dolgozik Fuadnak. Kicsit fél tőle. Fuad egyre durvább hangvételű faxokat küldözget neki. Szelim esténként a szállodai szobájában ül, a Koránt olvassa és azt mondogatja magának, hogy ez is elmúlik, hogy csak egy ideig marad ebben a különös világban.

Sógorától ezer dollárt kapott a különféle utazási költségekre, és a pénz, ami először olyan hatalmas összegnek tűnt, gyorsabban fogy, mint Szelim gondolta. Amikor megérkezett, nem akart csóró arabnak látszani, ezért mindenkinek borravalót adott, plusz bankjegyeket csúsztatott oda mindenkinek, akivel találkozott, aztán rájött, hogy kihasználják, talán még ki is nevetik, ezért azóta egyáltalán nem ad borravalót.

Első és egyetlen metróútján eltévedt és elkavarodott, elkésett a találkozójáról is, mostanában kizárólag taxival jár, más esetekben gyalogol. Amikor bebotorkál a túlfűtött irodákba, arca még zsibbad a kinti hidegtől, a kabátja alatt szakad róla a víz, cipője átázott a latyakban — és amikor a szél végigsüvít a sugárutakon (amelyek mind észak-déli irányúak, mint ahogy az utcák is kivétel nélkül keletről tartanak nyugatra, ezért Szelim mindig tudja, merre van Mekka), a hideg fedetlen bőrébe mar, úgy érzi, mintha ököllel vágtak volna az arcába.

Sohasem eszik a hotelben (Fuad üzlettársai ugyan fizetik a szállodai számlát, de abban nincsen benne az étkezés), helyette büfékben és kis élelmiszerboltokban vásárol magának ennivalót, amit napokon keresztül a kabátja alá rejtve csempész fel a szobájába, amíg rá nem jön, hogy ez senkit sem érdekel. De még ezután is furcsán érzi magát, akárhányszor beszáll a csomagokkal a félhomályos liftbe (mindig le kell hajolnia, és hunyorogva keresi a megfelelő gombot), majd leül a picike, fehér szobában, ahol lakik.

Szelim most ideges. A fax, ami ébredés után várta, rövid volt, viszont dorgáló, komor és kiábrándító: Szelim szégyent hoz mindenkire — a húgára, Fuadra, Flzad üzlettársaira, az Ománi Szultanátusra, az egész arab világra. Ha nem képes megrendeléseket szerezni, Fuad többé nem tekinti alkalmazottjának. Ők mind tőle függenek. A szálloda, ahol lakik, túl drága. Mit csinál Szelim a pénzükkel, talán szultánként él Amerikában? Szelim a szobájában olvasta el a faxot (és a szobában örökké fojtogató meleg van, ezért múlt éjjel kinyitotta az egyik ablakot és most túl hideg van), és egy ideig csak ült ott, arcán a tökéletes nyomorúság grimaszával.

Aztán elsétál a belvárosba és úgy szorítja magához az aktatáskát, mintha gyémántok és rubinok lennének benne, végigvonszolja magát a hidegben a Broadway-n és a 19. utcán, aztán megérkezik egy zömök épülethez, aminek egy vegyesbolt van a legalsó szintjén. Felsétál a lépcsőn a negyedikre, a Panglobal Imports irodájába.

Az iroda sivár, de Szelim tudja, hogy a Panglobal Imports foglalkozik a Távol-Keletről Amerikába irányuló ajándéktárgyimportnak majdnem a felével. Egy igazi, jelentős Panglobal-rendelés megmenthetné Szelim útját, a sikertelenségből siker lenne, ezért Szelim most egy kényelmetlen faszéken ül a külső irodában, ölébe fogja a táskáját és a középkorú nőt nézi, akinek túlzottan pirosra van festve a haja, és mindvégig fújja az orrát, egyik zsebkendőt veszi elő a másik után. Kifújja az orrát, megtörli, majd a szemetesbe hajítja a papír zsebkendőt.

Szelim fél tizenegykor érkezett, fél órával a megbeszélt időpont előtt. Most itt ül, vörös arccal és reszketve, és arra gondol, hátha belázasodott.

Olyan lassan vánszorognak a percek.

Szelim az órájára néz. Aztán megköszörüli a torkát. Az asztal mögött ülő nő ránéz.

— Igen? — kérdezi. Úgy hangzik, mintha azt mondaná: Iged.

— Tizenegy óra harmincöt van — mondja Szelim.

A nő a falon lógó órára néz, és azt mondja:

— Iged —, ismét. — Annyi vad.

— Tizenegyre beszéltük meg — mondja Szelim békülékenyen.

— Blanding úr tudja, hogy itt van — közli a nő korholó hangon. („Bladdig úr tuggya, hogy idd vad.”)

Szelim felveszi az asztalról a New York Post egyik régi számát. Beszélni jobban tud angolul, mint olvasni, és úgy küzdi át magát a cikkeken, mintha keresztrejtvényt fejtene. Vár: kövérkés fiatalember, pillantása mint a megvert kiskutyáé, az órájáról időnként az újságjára pillant, onnan pedig a falon lógó órára.

Fél egykor emberek jönnek ki a belső irodából. Harsányan zagyválnak egymásnak amerikaiul. Egyiküknek, egy nagydarab, pocakos férfinak meggyújtatlan szivar lóg ki a szájából. Amikor kilép az ajtón, Szelimre pillant. Az asztal mögött ülő nőhöz fordul, azt mondja neki, próbálkozzon egy szelet citrommal meg cinkkel, mert a nővére esküszik a cinkre meg a C-vitaminra. A nő megígéri, hogy így lesz, aztán néhány borítékot nyújt át neki. A férfi elteszi a borítékokat, aztán a többiekkel együtt kimegy a folyosóra. Kacagásuk visszhangja lassan elhal a lépcsőházban.

Egy óra van. Az asztal mögött ülő nő kihúz egy fiókot, elővesz egy barna papírzacskót, abból néhány szendvicset, egy almát és egy Milky Way szeletet pakol elő. Meg egy kis műanyag palackot, benne frissen facsart narancslével.

— Elnézést kérek — szól Szelim —, de nem tudna szólni Blanding úrnak, hogy itt várok rá?

A nő úgy néz rá, mint akit meglep, hogy még mindig nem ment el, mintha nem másfél méterre ülne tőle két és fél órája.

— Ebédel — mondja. Edédel.

Szelim tudja, a zsigereiben érzi, hogy a férfi a meggyújtatlan szivarral maga Blanding volt.

— Mikor ér vissza?

A nő vállat von és beleharap a szendvicsébe.

— A nap hátralévő részében végig tárgyalása van — mondja. A dap hádralevő rédében védid tárdalása vad.

— Ha visszajön, találkozhatok vele? — kérdezi Szelim.

A nő vállat von és kifújja az orrát.

Szelim éhes, egyre éhesebb, és reményvesztett és tehetetlen. Három órakor a nő ránéz és azt mondja neki:

— Debb jöd vidda már.

— Hogy mondta?

— Bladdig úr. Ma már debb jöd vidda.

— Megbeszélhetnénk egy időpontot holnapra?

A nő megtörli az orrát.

— Delefonáljon. Csak delefonon lehed.

— Értem — mondja Szelim. És elmosolyodik: egy üzletembernek, magyarázta neki Fuad számtalanszor még otthon, Muszkatban, esélye sincs Amerikában, ha nem mosolyog. — Holnap majd telefonálok — mondja. Felkapja az aktatáskáját és a rengeteg lépcsőn lemegy az utcára, ahol a csontig hatolóan hideg eső havas szitálásba váltott át. Szelim fontolóra veszi, hogy hosszú, fogvacogtató sétát tesz, vissza a 46. utcába, a szállodáig, megemeli nehéz táskáját, aztán a járdaszegélyhez lép és int minden közeledő sárga taxinak, akár világít a tetejükön a lámpa, akár nem, és egyik kocsi sem áll meg mellette.

Valamelyik még fel is gyorsít, amikor elhajt előtte, az egyik kerék vízzel teli kátyúba zökken és jéghideg, sáros víz fröccsen Szelim nadrágjára és kabátjára. Egy pillanatra arra gondol, mi lenne, ha az egyik lassan guruló kocsi elé vetné magát, aztán eszébe jut, hogy a sógorát sokkal jobban érdekelné a mintadarabok sorsa, mint Szelim maga, és senki sem ejtene könnyet érte, csak szeretett testvére, Fuad felesége (Szelim amúgy is mindig kissé csalódást okozott a szüleiknek, romantikus kalandjai pedig szükségszerűen kurták és viszonylag névtelenek voltak), egyébként sem hiszi, hogy bármelyik autó elég gyorsan menne ahhoz, hogy végezzen vele.

Ütött-kopott sárga taxi áll meg mellette, és Szelim beszáll, boldogan, amiért nem kell folytatnia ezt a gondolatmenetet.

A hátsó ülést imitt-amott szürke szigetelőszalaggal ragasztgatták meg; a félig elhúzott plexi elválasztón különböző matricák figyelmeztetik, hogy tilos a dohányzás, és közlik, mennyibe kerül a fuvar a különböző repülőterekre. Egy híres ember hangja szól felvételről, akiről Szelim még sohasem hallott, és felszólítja, hogy csatolja be a biztonsági övet.

— A Paramount Hotelbe, legyen szíves — mondja Szelim.

A taxis felmordul, indít és besorol a forgalomba. Arca borostás, vastag, porszürke pulóvert visel és fekete műanyag napszemüveget. Az ég szürke, kezd esteledni: Szelim arra gondol, hátha a férfinak gondjai vannak a látásával. Az ablaktörlők szürke foltokká és fénypacákká maszatolják a kinti világot.

Valahonnan egy kamion csapódik be eléjük, és a taxis átkozódik, a próféta szakállára, mondja.

Szelim a műszerfalra csíptetett kártyát nézi, de innen nem bírja elolvasni a nevet.

— Mióta vezet taxit, barátom? — kérdezi a férfitől az anyanyelvén.

— Tíz éve — feleli a férfi ugyanazon a nyelven. — Honnan jött?

— Muszkatból — mondja Szelim. — Omanból.

— Omanból. Jártam ott. Nagyon régen már. Hallott már Ubar városáról? — kérdezi a taxisofőr.

— Hát persze — feleli Szelim. — A Tornyok Elveszett Városa. Nem emlékszem pontosan, de öt vagy tíz évvel ezelőtt bukkantak rá a sivatagban. Tagja volt a régészeti expedíciónak?

— Olyasmi. Remek város volt — mondja a taxis. — Éjszakánként általában háromezer, sőt talán négyezer ember nyüzsgött az utcákon: minden utazó megszállt Ubarban, szólt a zene, a bor úgy folyt, akár a víz, de folyt ott víz is, mert csak ezért létezhetett a város.

— Én is így hallottam — mondja Szelim. — És mikor is tűnt el, ezer évvel ezelőtt? Kétezer?

A taxis nem szól semmit. Megállnak egy piros lámpánál. A lámpa zöldre vált, de a sofőr nem mozdul, pedig azonnal rikácsoló dudaszó harsan mögöttük. Szelim tétovázva átnyúl a plexiüveg résén és megérinti a férfi vállát. A taxis felkapja a fejét, aztán beletapos a gázba, és zötykölődve áthajtanak a kereszteződésen.

— Picsafaszpicsa — mondja a taxis, de nem az anyanyelvén.

— Biztosan nagyon fáradt lehet, barátom — mondja neki Szelim.

— Harminc órája ülök ebben az Allah verte taxiban — mondja a taxis. — Túl régóta. Előtte öt órát aludtam, azelőtt pedig tizennégy órán át vezettem. Kevesen vagyunk, így karácsony előtt.

— Remélem, sok pénzt keresett — mondja Szelim.

A taxis sóhajt.

— Nem igazán. Ma reggel elvittem egy férfit az 51. utcából a Newark repülőtérre. Amikor megérkeztünk, berohant az épületbe, és nem találtam meg többé. Elveszítettem egy ötvendolláros fuvart, és saját zsebből kellett fizetnem a visszautat.

Szelim bólint.

— A mai napot azzal töltöttem, hogy vártam egy emberre, aki nem akar találkozni velem. A sógorom gyűlöl. Egy hete vagyok Amerikában és eddig nem csináltam semmit, csak elettem a pénzemet. Nem adok el semmit.

— Mit árul?

— Szart — mondja Szelim. — Értéktelen mütyüröket, limlomot, vackokat turistáknak. Borzalmas, olcsó, buta, csúnya szarokat.

A taxis jobbra rántja a kormányt, kikerül valamit és megy tovább. Szelim nem érti, hogyan lát az esőben, a szürkületben, a vastag napszemüvegben.

— Szart próbál eladni?

— Igen — mondja Szelim, akit egyszerre borzongat és megrémít, hogy kimondta az igazat sógora árujáról.

— És nem veszik meg?

— Nem.

— Furcsa. Ha megnézi az itteni boltokat, csak szart árulnak.

Szelim idegesen mosolyog.

Előttük egy kamion torlaszolja el az utat: egy kivörösödött arcú rendőr integet nekik meg ordít, és a legközelebbi utca felé mutogat.

— Átvágunk a Nyolcadik sugárútra és onnan megyünk felfelé — mondja a taxis. Befordulnak az utcába, ahol mozdulatlanul áll a forgalom. Fülsértően harsognak a dudák, de egyetlen autó sem mozdul.

A taxis hátradől az ülésen. Lebiccen a feje, egyszer, kétszer, háromszor. Aztán halkan és lágyan horkolni kezd. Szelim előrenyúl, hogy felébressze, és reméli, hogy nem csinál butaságot. Amikor megrázza a vállát, a sofőr megmozdul és Szelim keze az arcát súrolja, lelöki a napszemüveget az ölébe.

A taxis felnéz, a szemüvegért nyúl és visszateszi az orrára, de már késő. Szelim látta a szemét.

Az autó lassan araszol előre az esőben. A taxióra kijelzőjén egyre nő az összeg.

— Most megöl? — kérdezi Szelim.

A sofőr összepréseli az ajkát. Szelim a tükörben figyeli az arcát.

— Nem — feleli a taxis nagyon csendesen.

A kocsi ismét megáll. Eső kopog a tetőn.

— A nagyanyám esküdött rá, hogy egyszer, késő este, a sivatag peremén látott egy ifritet vagy egy maridot — szólal meg Szelim. — Mondtuk neki, hogy az csak homokvihar volt, egy kis szél, de ő azt hajtogatta, nem, látta az arcát meg a szemét, és a szemében, akárcsak a magáéban, lángok lobogtak.

A sofőr elmosolyodik, de a szeme láthatatlan a fekete napszemüveg mögött, és Szelim nem tudja eldönteni, vajon jókedvű-e ez a mosoly.

— A nagyanyák is átjöttek ide — mondja.

— Sok dzsinn él New Yorkban? — kérdezi Szelim.

— Nem. Nem vagyunk sokan.

— Vannak angyalok és vannak az emberek, akiket Allah sárból teremtett, és van a tűz népe, a dzsinnek — mondja Szelim.

— Ideát semmit sem tudnak rólunk — mondja a sofőr. — Azt hiszik, teljesítjük a kívánságaikat. Mit gondol, ha képes lennék rá, még mindig taxiznék?

— Ezt nem értem.

A taxis elkomorul. Szelim a férfi arcát bámulja a tükörben, az ifrit sötét ajkát, miközben beszél.

— Azt hiszik, hogy teljesítjük a kívánságaikat. Miből gondolják? Egy ócska brooklyni szobában alszom. Ócska embereket szállítok, akiknek vagy van pénzük a fuvarra, vagy nincsen. Elviszem őket oda, ahová menni akarnak és néha adnak borravalót. Néha kifizetnek. — Alsó ajka remegni kezd. Láthatóan az összeomlás szélén áll. — Egyszer az egyik odaszart a hátsó ülésre. Nekem kellett kitakarítanom a kocsit, mielőtt visszavittem. Hogy tehetett ilyet? Le kellett pucolnom a nedves szart az ülésről. Hát rendben van ez így?

Szelim megveregeti az ifrit vállát. A gyapjúpulóver alatt szilárd testet tapint. Az ifrit leveszi a kezét a kormányról, egy pillanatra otthagyja Szelim kezén.

És Szelimnek eszébe jut a sivatag: vörös homokvihar kavarog végig a gondolatai között, és a sátrak között, amelyek Ubar elveszett városa körül állnak, a szél belekap a skarlátszín selyemlapokba, végigsöpör Szelim fején.

A Nyolcadik sugárúton mennek.

— Az öregek hisznek. Nem pisálnak lyukakba, mert a próféta megmondta nekik, hogy a dzsinnek lyukakban élnek. Tudják, hogy az angyalok lángoló csillagokat hajítanak ránk, ha megpróbáljuk kihallgatni, miről beszélnek. De még ha az öregek el is jönnek ebbe az országba, nagyon-nagyon messze kerülnek tőlünk. Odaát nem kellett taxit vezetnem.

— Sajnálom — mondja Szelim.

— Rossz időket élünk — mondja a sofőr. — Vihar közeleg. Félek. Bármit megtennék, hogy eltűnjek innen.

Az út hátralevő részében egyikük sem szól semmit.

Amikor Szelim kiszáll, átnyújt egy húszdollárost az ifritnek, és azt mondja, tartsa meg a visszajárót. Aztán hirtelen felbátorodik, és megmondja neki a szobája számát. A taxis nem szól rá semmit. Egy fiatal nő kecmereg be a hátsó ülésre, és a kocsi elindul, ki a hidegbe és az esőbe.

Este hat van. Szelim még nem írt faxot a sógorának. Kimegy az esőbe, megveszi az aznapi vacsorát, kebabot és sült krumplit. Még csak egy hete van itt, de már úgy érzi, hogy nehezebb, gömbölyűbb, lágyabb lett ebben a New York nevű országban.

Amikor visszatér a hotelbe, meglepetten látja, hogy a taxisofőr zsebre dugott kézzel ácsorog a hallban. A kirakott fekete-fehér képeslapokat nézegeti. Amikor meglátja Szelimet, zavartan elmosolyodik.

— Hívtam a szobájában — mondja —, de nem vette fel. Arra gondoltam, megvárom.

Szelim is elmosolyodik és megérinti a férfi karját.

— Itt vagyok — mondja.

Együtt lépnek be a félhomályos, zöld fénnyel megvilágított liftbe, és kézen fogva utaznak az ötödikig. Az ifrit megkérdezi, használhatja-e a fürdőszobát.

— Nagyon mocskosnak érzem magam — mondja. Szelim bólint. Leül az ágyra, ami kitölti az apró, fehér szoba nagy részét, és hallgatja a vízcsobogást. Leveszi a cipőjét, a zokniját és az összes többi ruháját.

A taxisofőr kilép a fürdőszobából, vizesen, derekán egy törülközővel. Nincsen rajta a napszemüvege, és a homályos szobában jól látszik, hogy vörhenyes láng lobog a szemében.

Szelim pislogva fojtja vissza a könnyeit.

— Bárcsak láthatnád azt, amit én — mondja.

— Nem teljesítek kívánságokat — suttogja az ifrit.

Szelim kimegy a mosdóba és kiöblíti a száját. Mire visszatér a szobába, a taxisofőr már alszik, békésen hortyog a fehér ágyban. Szelim odabújik mellé, közel húzódik hozzá, és mintha a sivatagot érezné a bőrén.

Már majdnem elalszik, amikor eszébe jut, hogy nem írt faxot Fuadnak, és ettől bűntudata van. A lelke mélyén üresnek, magányosnak érzi magát, és az ifrit duzzadó péniszére teszi a kezét és imigyen megnyugodva elalszik.

A hajnali órákban még felébrednek és egymás mellé húzódnak. Szelim egyszer csak észreveszi, hogy sír és az ifrit lángoló ajka lecsókolja az arcáról a könnyeket.

— Hogy hívnak? — kérdezi Szelim a taxisofőrt.

— Van egy név a jogosítványomon, de az nem az enyém — mondja az ifrit. Később Szelim már nem emlékszik, hol szakadt vége a szexnek, és hol kezdődtek az álmok.

Amikor felébred, a hidegen ragyogó nap sugara már belopózott a fehér szobába és Szelim egyedül van.

Ezenkívül eltűnt az árumintát tartalmazó aktatáskája, az összes üvegcse és gyűrű, meg a réz zseblámpák, eltűnt mind, a bőröndjével, a tárcájával, az útlevelével és az Omanba szóló repülőjegyével együtt.

A padlón talál egy farmert, egy pólót, meg a porszürke gyapjúpulóvert. Alattuk rábukkan egy Ibrahim ben Irem névre kiállított jogosítványra, ugyanerre a névre szóló taxisengedélyre, meg egy kulcskarikára, amihez egy cédulát erősítettek, azon egy cím áll, angolul. Az igazolványokon látható fénykép nem nagyon hasonlít Szelimre, bár igaz, az ifritre sem hasonlított túlságosan.

Megcsördül a telefon: a portáról hívják, hogy Szelim már kijelentkezett, és megkérik a vendéget, távozzon, mert ki akarják takarítani a szobát, mielőtt beköltözne az új lakó.

— Nem teljesítek kívánságokat — mondja Szelim, ízlelgeti a szavakat. Miközben öltözik, boldognak, szédültnek érzi magát.

New York nem egy bonyolult hely: a sugárutak északról délre húzódnak, az utcák keletről nyugatra. Mi lehet ebben a nehéz? — kérdezi magától.

Feldobja a kulcsokat a levegőbe és elkapja őket. Aztán felteszi a zsebében talált műanyag napszemüveget és kisétál a szobából, hogy megkeresse a taxiját.

NYOLCADIK FEJEZET

A karácsony előtti hét nyugalmas időszaknak számít egy temetkezési vállalat életében, tudta meg Árnyék vacsora közben. Egy kisvendéglőben ültek, két háztömbnyire Ibis és Jacquel ravatalozójától. Árnyék hatalmas adag utólagos reggelit kapott — kukoricakenyérrel —, míg Ibis úr csupán egy szelet mokkatortát csipegetett.

— A szívósabbak még kihúzzák az utolsó karácsonyukig, sőt néha még szilveszterig is — magyarázta Árnyéknak —, a többieknél, akik majd túlságosan fájdalmasnak találják mások vidámságát és ünneplését, még nem telt csordultig a pohár, még nem szakadt el a cérna, vagy inkább a fagyöngy koszorú, ami majd megroppantja a teve, akarom mondani, a rénszarvas hátát. — És halk hangot hallatott, ami félig vihogás, félig horkantás volt és arra utalt, hogy ez egy jól begyakorolt élc, amire különösen büszke.

Az Ibis és Jacquel kicsi, családi tulajdonú temetkezési vállalat volt: a környék egyik utolsó, valóban független temetkezési vállalata, legalábbis Ibis úr ezt hangoztatta. — A kereskedelem legtöbb területén a nemzetközi márkák élveznek előnyt — mondta. Ibis úr nem beszélgetett, hanem magyarázott: szelíd, ám nyomatékos előadásmódjáról Árnyéknak egy egyetemi professzor jutott eszébe, aki valaha az Izomtanyán edzett, és nem tudott beszélgetni, csak vitázni, kifejteni és magyarázni. Árnyék már találkozásuk első néhány percében tisztában volt vele, hogy a vállalat vezetőjével folytatott társalgásból neki a lehető legcsekélyebb részt kell vállalnia. — Ez, gondolom én, annak köszönhető, hogy az emberek szeretik előre tudni, mit is fognak kapni. Itt van hát a McDonald’s, a Wal-Mart, az F. W. Woolworth (áldott legyen az emléke): ezek mind ismert márkanevek, amelyek jól láthatóan ellepik az egész országot. Bárhová is mégy, kisebb-nagyobb regionális eltérésekkel ugyanazt kapod.

— A temetkezési vállalatok esetében azonban szükségszerűen más a helyzet. Az ügyféllel éreztetni kell, hogy ez egy kisvárosi, személyes szolgáltatás, amit olyasvalaki nyújt neki, aki elhivatottságból végzi a munkáját. Ha valakit nagy veszteség ért, szeretné, ha őt és szeretteit személyre szóló figyelemmel vennék körül. Szeretné azt hinni, hogy a gyásza személyes, nem pedig országos ügy. De bármelyik iparágról is beszélünk — és tévedés ne essék, fiatal barátom, a halál is iparág —, csak akkor lehet pénzt keresni vele, ha összehangoltan működik, nagy tételekkel dolgozik és központosított az irányítása. Nem hangzik szépen, de igaz. Viszont senki sem örülne a gondolatnak, hogy szeretteit hűtőkocsikban szállítják valami öreg, átalakított raktárépületbe, ahol esetleg húsz, ötven, száz tetemmel együtt vár a sorára. Nem, uram. Az emberek szeretnek hinni abban, hogy a halottak családias körülmények közé kerülnek, ahol tisztelettel bánnak velük olyan emberek, akik biztosan megbökik a kalapjukat, ha összetalálkoznak a gyászolókkal az utcán.

Ibis úr kalapot viselt. Diszkrét, barna kalap volt, ami jól illett diszkrét, barna blézeréhez és diszkrét, barna arcához. Orrán apró, aranykeretes szemüveg ült. Árnyék mindig úgy emlékezett, hogy Ibis úr alacsony, de valahányszor egymás mellett álltak, rá kellett jönnie, hogy valójában száznyolcvan centinél is magasabb, és görnyedten áll, mint egy paszulykaró. Most szemben ült vele, a csillogó, piros asztal túloldalán, és Árnyék azon kapta magát, hogy a férfi arcába bámul.

— Tehát a nagy cégek a különbözőség látszatát keltik azzal, hogy megvásárolják a társaság nevét és fizetnek az igazgatónak, csak maradjon a helyén. De ez csak a sírkő csúcsa. Valójában csak annyira helyi vállalkozás az egész, mint a Burger King. Nos, nekünk megvannak a saját indítékaink, hogy valóban függetlenek legyünk. Mi magunk végezzük a balzsamozást, aminél jobbat nem talál az egész országban, habár erről rajtunk kívül senki sem tud. Viszont nem foglalkozunk hamvasztással. Több pénzt keresnénk, ha lenne saját krematóriumunk, de ez ellentétes lenne mindazzal, amihez értünk. Mint azt üzlettársam szokta mondogatni, ha valaki tehetséget vagy szakértelmet kapott az Úrtól, kötelessége a lehető legjobban élni vele. Egyetért ezzel?

— Jól hangzik — felelte Árnyék.

— Az üzlettársamnak az Úr hatalmat adott a holtak felett, mint ahogy engem felruházott a szavak ismeretével. A szavak remek dolgok. Tudja, meséket írok. Semmi irodalmi elhivatottság. Pusztán saját szórakoztatásomra. Emberi sorsokat írok meg. — Elhallgatott. Mire Árnyék rájött, hogy most meg kellett volna kérdeznie, elolvashatna-e egyet, a pillanat elszállt. — Nos, tehát tőlünk folytonosságot kapnak: az Ibis és Jacquel majdhogynem kétszáz éve működik itt. Viszont nem voltunk mindig temetésszervezők. Valaha temetkezési vállalkozóként dolgoztunk. Azelőtt meg sírásóként.

— És azelőtt?

— Nos — mondta Ibis úr, csak árnyalatnyit önelégült mosollyal —, mi nagyon messziről jöttünk. Természetesen csak a polgárháború idején találtunk rá erre a remek kis helyre. Akkor lettünk a helyi színesbőrűek temetkezési vállalata. Azelőtt senki sem tartott minket színeseknek — külföldinek talán, egzotikusnak és sötét bőrűnek, de színeseknek nem. Miután vége lett a háborúnak, hamarosan senkinek sem jutott eszébe, hogy régebben nem is tartottak minket feketéknek. Kollégámnak mindig sötétebb bőre volt, mint nekem. Nem volt nehéz az átállás. Legtöbbször az vagy aminek hisznek. De különösnek tartom, amikor mindenki afroamerikaiakat emleget. Ilyenkor mindig azokra gondolok, akik Puntból, Ophirból vagy Núbiából érkeztek. Mi soha nem tartottuk magunkat afrikaiaknak — mi a Nílus népe vagyunk.

— Vagyis egyiptomiak voltak — mondta Árnyék.

Ibis úr elgondolkodva csücsörített, és úgy ingatta a fejét, mintha rugóra erősítették volna, és éppen mindkét szemszögből szemügyre venné a dolgot.

— Nos, igen és nem. Ha azt hallom, „egyiptomiak”, azok az emberek jutnak eszembe, akik most ott élnek. Akik a sírkertjeinkre és palotáinkra építették a városaikat. Hát hasonlítanak rám?

Árnyék vállat vont. Látott már feketéket, akik hasonlítottak Ibis úrra. És látott már napbarnította fehéreket is, akik hasonlítottak Ibis úrra.

— Milyen volt a mokkatorta? — kérdezte a pincérnő, miközben újratöltötte a kávésbögréket.

— Pompás — felelte Ibis úr. — Add át üdvözletemet édesanyádnak.

— Átadom — mondta a lány, és elsietett.

— Ha az ember temetkezési vállalkozó, nem igazán érdeklődik az emberek egészségi állapota felől. Még azt hiszik, üzlet után kuncsorog — jegyezte meg Ibis úr suttogva. — Mi lenne, ha megnéznék, hogy áll a szobája?

Lélegzetük felhőként gomolygott az éjszakai levegőben. A kirakatokban karácsonyi fények villóztak.

— Örülök, hogy befogadtak — mondta Árnyék. — Igazán hálás vagyok érte.

— Tartozunk némi szívességgel a munkáltatójának. És az Úr rá a tanúm, van elég szobánk. Nagy, öreg ház a miénk. Valaha többen laktunk itt, tudja. Most csak hárman vagyunk. Nem lesz útban.

— Van bármi ötlete, meddig kell itt maradnom?

Ibis úr a fejét csóválta.

— Nem mondta. De örülünk, hogy velünk van, és találunk majd valami munkát magának. Ha nem finnyás. Ha tisztelettel bánik a halottakkal.

— Szóval — kérdezte Árnyék — mit is csinálnak maguk Cairóban? Csak a város neve miatt vannak itt, vagy miért?

— Nem. Egyáltalán nem. A környék tulajdonképpen miattunk kapta a nevét, habár ezt kevesen tudják. Kereskedőállomás volt a régi szép időkben.

— A határvidék meghódításakor?

— Mondhatjuk így is. Jó’stét, Simmons asszony! Önnek is kellemes karácsonyt! Akikkel én jöttem, nagyon-nagyon hosszú idővel ezelőtt hajóztak fel a Mississippin.

Árnyék megtorpant és Ibisre meredt.

— Azt akarja nekem beadni, hogy az ókori egyiptomiak ötezer évvel ezelőtt eljöttek ide kereskedni?

Ibis úr nem szólt semmit, de szinte hallhatóan somolygott. Aztán azt mondta:

— Háromezer-ötszázharminc évvel ezelőtt. Ha hiszi, ha nem.

— Oké — mondta Árnyék. — Ezt beveszem, azt hiszem. Mivel kereskedtek?

— Nem sok mindennel — felelte Ibis úr. — Állatbőrökkel. Némi élelemmel. A mai Michigan-félsziget felső részén rezet bányásztak. Az egész dolog meglehetősen nagy csalódás volt. Nem érte meg az erőfeszítést. Elég sokáig maradtak itt, hogy higgyenek bennünk, áldozzanak nekünk, és közülük néhányan belehaljanak a lázba, majd itt leljenek végső nyugalmat, és ennek köszönhetően mi is maradtunk. — Hirtelen megtorpant a járda közepén, és kinyújtott karral lassan körbefordult. — Ez az ország nagyjából tízezer éven keresztül olyan forgalmas volt, mint egy központi pályaudvar. Erre maga biztosan azt mondja, de mi a helyzet Kolumbusszal?

— Persze — mondta Árnyék engedelmesen. — Mi a helyzet vele?

— Kolumbusz csak azt tette, amit előtte több ezer éven át mások is megtettek. Nincsen semmi különös abban, ha valaki átjön Amerikába. Megesik, hogy erről írogatok. — Közben ismét elindultak.

— Igaz történeteket?

— Bizonyos mértékig igen. Ha érdekli, mutathatok néhányat. Bárki elolvashatja, akinek van szeme. Én személy szerint — és ezt a Scientific American egyik előfizetőjeként mondom — nagyon sajnálom a hivatásos tudósokat, amikor újra meg újra rábukkannak egy problémás koponyára vagy valamire, ami nem a megfelelő népcsoporthoz tartozik, vagy amikor olyan szobrokat meg tárgyakat találnak, amelyek csak összezavarják őket — mert ilyenkor mindig arról beszélnek, hogy ez mennyire furcsa, de senki sem mondja, hogy lehetetlen, és én ilyenkor szoktam sajnálni őket, mert ha valamiről kiderül, hogy lehetetlen, azonnal kicsúszik a hit definíciói közül, akár igaz, akár nem. Létezik például olyan koponya, ami azt bizonyítja, hogy az ainuk, a japán bennszülöttek kilencezer évvel ezelőtt megfordultak Amerikában. Van egy másik, ami azt mutatja, hogy közel kétezer évvel később polinézek jártak Kaliforniában. A tudósok meg tanácstalanul találgatják, ki származik kitől, és közben közelében sem járnak a valóságnak. Az ég tudja, mi történik, ha valaha rábukkannak a hopi alagutakra. Az majd felkavarja egy kicsit a dolgokat, csak várjon.

— Azt kérdezi, jártak-e írek Amerikában a sötét középkorban? Persze, hogy jártak, akárcsak a walesiek, a vikingek, miközben a nyugat-afrikai partvidék lakói — amit majd később Rabszolgapartnak meg Elefántcsontpartnak neveznek — Dél-Amerikával kereskedtek, a kínaiak pedig többször jártak Oregonban — ők Fu Szangnak nevezték. Ezerkétszáz évvel ezelőtt a baszkok megalapították a maguk titkos halásztelepeit Új-Fundlandon. Nos, feltételezem, hogy most azt fogja mondani, de drága Ibis úr, ezek primitív bennszülöttek voltak, akik nem ismerték a rádiót, a vitamintablettát meg a sugárhajtású repülőgépet.

Árnyék ugyan nem szólt semmit és nem is szándékozott, de most úgy érezte, elvárják tőle, ezért azt mondta:

— Miért, nem így van? — A lábuk alatt az ősz utolsó, halott, dércsípte falevelei ropogtak.

— Elterjedt tévhit, hogy Kolumbusz előtt senki sem indult hosszú hajóutakra. De Új-Zélandot, Tahitit és rengeteg csendes-óceáni szigetet csónakon érkezett csoportok népesítették be, akiknek a navigációs képességeit Kolumbusz bízvást megirigyelhette volna. Afrika vagyonának nagy része a kereskedelemből származott, bár az ottani népek főleg keleti irányba, India és Kína felé indultak. Az én népem ott a Nílus mentén nagyon korán rájött, hogy egy nádtutajjal az egész világot körbe lehet hajózni, ha valaki rendelkezik a szükséges türelemmel és elegendő ivóvízzel. Tudja, a régi időkben az okozta a legnagyobb problémát, hogy Amerikában nem sok minden akadt, amivel kereskedni lehetett volna, és túl messze volt.

Megérkeztek egy nagy ház elé, amit Anna királynő-stílusban építettek. Árnyék nem tudta pontosan, ki volt Anna királynő és miért kedvelte annyira az olyan épületeket, mint amiben az Addams család is lakott. Ez volt az egyetlen ház a környéken, aminek nem deszkázták be az ablakait. Beléptek a kapun és megkerülték az épületet.

Ibis úr az óraláncára akasztott kulcsok egyikével kinyitotta a hátsó, kétszárnyú ajtót és beléptek egy hatalmas, fűtetlen terembe, ahol két ember tartózkodott. Egyikük egy magas, sötét bőrű férfi volt, egy hosszú szikével a kezében, a másik pedig egy halott lány, aki kamaszévei vége felé járhatott, és most egy hosszú porcelánasztalon feküdt, ami egyszersmind kádként is szolgált.

A test fölött, a falon lógó parafa táblára több fényképet tűztek a halott lányról. Az egyiken, egy évkönyvből kivett fotón éppen mosolygott. A következőn három másik lány között állt; ránézésre báli ruha lehetett rajtuk, a lány fekete haját bonyolult fonatokba tűzték.

Most, hogy kihűlt testtel hevert a porcelánasztalon, leengedték a haját, ami vértől csimbókosan hullott a vállára.

— Íme, a társam, Jacquel úr — mondta Ibis.

— Már találkoztunk — mondta Jacquel. — Ne haragudjon, de most nem nyújtok kezet.

Árnyék a halott lányra pillantott.

— Mi történt vele?

— Rossz érzékkel választott magának barátot — felelte Jacquel.

— Ez még nem mindig halálos — sóhajtott Ibis úr. — De most az volt. A fiú berúgott, volt nála egy kés, a lány pedig közölte vele, hogy valószínűleg terhes. A fiú nem hitte el, hogy tőle.

— Leszúrták — mondta Jacquel úr, és számolt. Kattanás hallatszott, amikor egy kapcsolóra rálépve beindította a közeli asztalon álló diktafont. — Öt késszúrással. Három késnyom a bal oldalon, a mellkas felső részén. Az első a negyedik és az ötödik bordaközi részen, a bal mell középvonalánál, hossza két egész két tized centiméter. A második és a harmadik átszúrta a bal mell középtájékát, és egymást keresztezve behatoltak a hatodik bordánál, hosszuk három centiméter. Két centiméteres seb a bal mellkas felső részén, a második bordánál, egy másik, öt centiméter hosszú és maximum egy egész hat tized centiméter mély hasított vágás az anteromediális bal deltoidnál. Az összes mellkasi seb mély, szúrt sérülés. Egyéb külsérelmi nyom nem látható. — Lelépett a padlóba épített kapcsolóról. Árnyék most vette észre a balzsamozóasztal fölé függesztett, dróton lógó mikrofont.

— Szóval maguk halottkémek is? — kérdezte.

— A halottkém errefelé politikai állás — felelte Ibis. — Az ő dolga megrugdosni a hullát. Ha az nem rúg vissza, a halottkém aláírja a halotti bizonyítványt. Jacquel inkább kórboncnok. A megyei rendőrorvosnak dolgozik. Boncolásokat végez és szövetmintákat tesz félre analízisre. A lány sebeit már lefényképezte.

Jacquel rájuk se hederített. Nagy szikét vett elő, és mély V alakú vágást ejtett a két kulcscsont között, aztán egy újabb mély hasítékot vágott a szegycsonttól a szeméremcsontig, amivel Y-t csinált a V-ből. Apró, súlyos krómfúrónak látszó holmit fogott a kezébe, ami medalion méretű, kerek, fűrészes pengében végződött. Beindította, és a szegycsont mindkét felén átvágta vele a bordákat.

A lány kinyílt, akár egy erszény.

Árnyékot hirtelen enyhe, de kellemetlenül átható, orrfacsaró, húsos szag csapta meg.

— Azt hittem, büdösebb lesz — mondta.

— Egészen friss — felelte Jacquel. — És nem sérültek meg a belsőségek, ezért nincsen szarszaga.

Árnyék elkapta a tekintetét, de nem azért, mert undorodott, mint ahogyan várta, hanem mert furcsa késztetés ébredt benne, hogy most ne zavarja a lányt. Ennél nehezebben lehetett volna mezítelenebb.

Jacquel elkötötte a beleket, amelyek csillogva, kígyóként tekeregve kuporogtak a lány hasában, a gyomor fölött, mélyen a medencecsont alatt. Miközben kihúzta, végigtapogatta az összeset — „normálisak”, mondta a mikrofonba, és a padlón álló vödörbe rakta őket. Egy vákuumpumpával kiszívta a vért a mellkasból és lemérte, mennyi lett. Utána megvizsgálta a mellkas belsejét.

— Három repedés a pericardiumban, kitölti a cseppfolyós, illetve alvadt vér — mondta a mikrofonba.

Jacquel megmarkolta a lány szívét, belevágott a tetejébe és kezében forgatva vizsgálgatta. Rálépett a kapcsolóra.

— Két repedés a myocardiumban: egy egész öt tized centiméteres szúrás a jobb kamrában és egy egész nyolc tized centiméteres behatolás a bal kamrában.

Kivette mindkét tüdőt. A bal oldalit megszúrták és félig összeesett. A szívvel együtt lemérte mindkettőt és lefényképezte a sebeket. Mindkét tüdőből kivágott egy szövetdarabot és egy edénybe tette őket.

— Formaldehid — suttogta Ibis úr készségesen.

Jacquel közben folyamatosan beszélt a mikrofonba, elmondta, mit csinál és mit talált, miközben kiszedte a lány máját, gyomrát, lépét, hasnyálmirigyét, mindkét veséjét, a méhet meg a petefészket.

Mindegyiket lemérte, és mint azt be is jelentette, normálisnak és sértetlennek találta őket. Mindegyikből kivágott egy szövetdarabot, és azt egy-egy formaldehiddel töltött edénybe helyezte.

A szívből, a májból és az egyik veséből két mintát hasított le. A másodjára leszedett szövetfoszlányokat elrágcsálta, lassan, hogy sokáig kitartsanak. Árnyék úgy érezte, hogy ez így jó: tiszteletteljes gesztusnak tűnt, nem obszcénnak.

— Szóval velünk akar maradni egy röpke időre? — kérdezte Jacquel, a lány szívéből kivágott darabkát rágcsálva.

— Ha befogadnak — felelte Árnyék.

— Természetesen befogadjuk — mondta Ibis úr. — Egyetlen ok sem szól ellene, viszont számtalan érv szól mellette. Amíg velünk van, a védelmünket élvezi.

— Remélem, nem zavarja, ha halottakkal kell egy fedél alatt laknia — mondta Jacquel.

Árnyék Laura csókjára gondolt, a hideg és keserű ajkakra.

— Nem — felelte. — Legalábbis amíg halottak maradnak.

Jacquel megfordult és végigmérte: pillantása hideg volt és kifürkészhetetlen, mint a sivatagi sakáloké.

— Itt holtak maradnak — csak ennyit mondott.

— Nekem úgy tűnik… — mondta Árnyék — …úgy tűnik, hogy a halottak egészen könnyedén visszajárnak.

— Ez egyáltalán nem igaz — mondta Ibis úr. — Tudja, még a zombikat is élő emberekből teremtik. Csipetnyi por, egy kis kántálás, lökdösés, máris kész a zombi. Élnek, de azt hiszik, meghaltak. De ahhoz, hogy valaki igazán visszahozza a holtakat, a saját testükben… ahhoz hatalom kell. — Kicsit tétovázott, majd hozzátette: — Az óvilágban, a régi időkben sokkal könnyebb volt.

— Akár ötezer évig a testhez köthettük a kát — mondta Jacquel. — Megköthettük, elvághattuk. De ez már nagyon régen volt. — Fogta a kiszedett belső szerveket, és tiszteletteljes mozdulatokkal visszapakolta az összeset a test üregébe. A helyükre csúsztatta a beleket meg a szegycsontot, és a vágás két szélén közelebb húzta a bőrt. Vastag tűt meg fonalat vett elő, aztán ügyes, fürge mozdulatokkal összevarrta a holttestet, akár egy bőrlabdát: a húsdarabból ismét fiatal lány lett.

— Innék most egy sört — mondta. Lehúzta a gumikesztyűjét és a vödörbe hajította. A barna kezeslábast egy szennyestartóba dobta. Aztán felkapta a dobozt, amiben az apró vörös, barna és lila darabkákat tartalmazó edények voltak. — Mehetünk?

A hátsó lépcsőn felsétáltak a konyhába. A komoly, tiszteletreméltó helyiségben a barna meg fehér szín dominált, és úgy tűnt, mintha a húszas években rendezték volna át utoljára. Az egyik fal mellett hatalmas, régimódi hűtőszekrény zörgött magában. Jacquel kinyitotta a hűtő ajtaját, és betette a lép-, vese-, máj- és szívdarabkákat tartalmazó műanyag edényeket. Előhúzott három barna üveget.

Ibis úr kinyitotta az üvegajtajú konyhaszekrényt és három poharat vett elő. Aztán intett Árnyéknak, hogy foglaljon helyet a konyhaasztal mellett.

Ibis úr töltött, és az egyik poharat Árnyéknak, a másikat Jacquelnak adta.

A sör finom volt, keserű és sötét.

— Jó sör — jegyezte meg Árnyék.

— Magunk főzzük — mondta íbisz. — A régi időkben ez az asszonyok feladata volt. Ők jobb sörfőzők voltak, mint mi. De most csak hárman vagyunk. Én, Sakál és ő. — A szoba sarka felé intett, ahol a barna kismacska aludt egy kosárban. — Kezdetben többen voltunk. De Szet vándorútra indult, mikor is, kétszáz évvel ezelőtt? Megvan annyi. 1905-ben, 1906-ban kaptunk tőle egy képeslapot San Franciscóból. Aztán semmi. Szegény öreg Hórusz pedig…

— Olykor összefutok vele — mondta Jacquel. — Amikor tetemért megyek. — Belekortyolt a sörébe.

— Dolgozni fogok a szállásért — mondta Árnyék. — Amíg itt vagyok. Megmondják, mit kell tennem, és én megcsinálom.

— Találunk majd munkát — helyeselt Jacquel.

A barna kismacska kinyitotta a szemét és nagyot nyújtózkodva feltápászkodott. Átügetett a konyhán és Árnyék bakancsához dörgölte a fejét. Árnyék lenyúlt és megvakarta a kismacska homlokát, a füle tövét meg a nyakát. A kismacska kéjesen begörbítette a hátát, aztán felugrott Árnyék ölébe, megtámasztotta magát a mellkasán, és hideg orrát a férfi orrához nyomta. Ezután összegömbölyödött az ölében és ismét elaludt. Árnyék simogatni kezdte: a bundája lágy volt, és melegen, puhán hevert az ölében, mintha ez lenne a legbiztonságosabb hely a világon, és Árnyék ettől kellemesen érezte magát.

A sör után jóleső zsongás maradt a fejében.

— A szobáját a lépcső tetején találja, a mosdó mellett — mondta Jacquel. — A munkaruhája a szekrényben van — majd meglátja. Gondolom, először szívesen lefürdene és megborotválkozna.

Árnyék így is tett. Beállt a kovácsoltvas kádba és lezuhanyozott, majd idegesen megborotválkozott a borotvakéssel, amit Jacqueltől kapott. A gyöngyház nyelű alkalmatosság arcpirítóan éles volt, és Árnyék gyanította, hogy ezzel szokták megborotválni a halott férfiakat. Most használt először borotvakést, de nem vágta meg magát. Lemosta az arcáról a borotvahabot, és a légypiszokkal pettyezett tükörben szemügyre vette magát meztelenül. Mindenhol horzsolások borították: a felsőtestén és a karján az új horzsolások eltakarták a halványabbakat, amiket még Bolond Sweeney-től kapott. Tükörképe bizalmatlanul bámult vissza rá.

És akkor, mintha valaki más irányította volna a kezét, felemelte a borotvakést és kinyitva a torkához emelte.

Ez is egy megoldás, gondolta. Egy könnyű megoldás. És ha van valaki, aki egyáltalán nem zavartatná magát és egyszerűen feltakarítaná a mocskot utána, hát akkor az a két fickó lenne, aki a konyhában issza a sörét. Nem lenne több aggódás. Nem lenne többé Laura. Nem lennének többé titkok és összeesküvések. Nem lennének többé rossz álmok. Csak csend és béke és nyugalom, mindörökké. Egyetlen tiszta vágás, fültől fülig. Ennyi az egész.

Mozdulatlanul állt ott, a torkához szorított borotvával. Apró vércsepp serkent, ahol a penge a bőréhez ért. Nem is érezte a vágást. Látod, mondta magában, és szinte hallotta, ahogy valaki a fülébe súgja a szavakat. Nem fog fájni. Ahhoz túl éles. Észre sem veszed, már meg is haltál.

Ekkor néhány centire kinyílt a fürdőszoba ajtaja, éppen annyira, hogy a barna kismacska be tudta dugni a fejét a résen. — Mrr? — nyávogta kíváncsian.

— Hé — mondta Árnyék a macskának. — Azt hittem, bezártam az ajtót.

Becsattintotta a borotvakést, letette a mosdókagyló peremére, tépett egy darabot a vécépapírból és felitatta vele az apró vágást. Aztán törülközőt tekert a derekára és belépett a szomszéd hálószobába.

A szobáját, a konyhához hasonlóan, mintha valamikor a húszas években rendezték volna be: a fiókos-tükrös szekrény mellett mosdótál és kancsó áll. Valaki már kiterítette a ruháját az ágyra: fekete öltönyt, fehér inget, fekete nyakkendőt, fehér trikót és jégeralsót, fekete zoknit. Az ágy mellett, a kopott perzsaszőnyegen fekete cipő állt.

Felöltözött. A ruhadarabok jó minőségűek voltak, bár régiek. Vajon ki viselhette őket? Lehet, hogy egy halott zokniját viseli? Egy halott ember cipőjében sétál? A tükör elé állt, felkötötte a nyakkendőt, és a tükörképe most mintha gunyorosan mosolygott volna rá.

Már a gondolat is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyáltalán el akarta vágni a torkát. A tükörképe mosolyogva nézte, amint megigazította a nyakkendőjét.

— Hé — mondta neki Árnyék. — Tudsz valamit, amit én nem? — és rögtön szörnyen ostobának érezte magát.

Nyikorogva kinyílt az ajtó, és a kismacska surrant be a résen, átlépdelt a szobán és felugrott az ablakpárkányra.

— Hé — szólt oda Árnyék a macskának. — Becsuktam az ajtót. Tudom, hogy becsuktam.

A kismacska érdeklődve figyelte. A szeme sötétsárga volt, mint a borostyán. Aztán a párkányról az ágyra ugrott, ahol szőrpamaccsá gömbölyödött és ismét elaludt, egy karikányi macska a vén ágytakarón.

Árnyék nem csukta be a szobája ajtaját, hogy a macska ki tudjon menni és a szoba is szellőzzön egy kicsit, és lement a földszintre. A lépcsőfokok nyikorogva, nyöszörögve tiltakoztak a súlya ellen, mintha csak azt szerették volna, hogy valaki végre békén hagyja őket.

— Azt a mindenit, maga aztán jól néz ki — mondta Jacquel. A lépcső alján várt rá, ezúttal Árnyékhoz hasonlóan fekete öltönyben. — Vezetett már halottaskocsit?

— Nem.

— Egyszer azt is el kell kezdeni — mondta Jacquel. — Ott áll a ház előtt.

***

Meghalt egy öregasszony. Lila Goodchildnak hívták. Árnyék Jacquel úr utasításait követve a keskeny lépcsőn felcipelte a hálószobába az összecsukható alumínium hordágyat és szétnyitotta az ágy mellett. Előszedett egy áttetsző kék hullazsákot, letette a halott nő mellé és kicipzározta. A nő rózsaszín hálóinget és steppelt köntöst viselt. Árnyék felemelte a törékeny, szinte súlytalan testet és bebugyolálta egy takaróba, majd becsúsztatta a zsákba. Becipzározta a zsákot és a hordágyra tette. Miközben ezzel foglalatoskodott, Jacquel egy nagyon öreg férfival beszélgetett, aki Lila Goodchild férje volt, amíg az asszony meg nem halt. Vagyis inkább csak hallgatta, amit az öregember beszél. Miközben Árnyék összehúzta a zsákot a tetem körül, az öregember azt magyarázta, milyen hálátlanok voltak a gyerekeik, sőt az unokák is, bár ez nem az ő hibájuk, hanem a szüleiké, az alma nem esik messze a fájától, és ő úgy hitte, ennél azért tisztességesebb neveltetést kaptak tőle.

Árnyék és Jacquel lekormányozták a hordágyat a keskeny lépcsőn. Az öregember jött utánuk és még mindig beszélt, leginkább a pénzről, a kapzsiságról és a hálátlanságról. Házipapucsot viselt. Lefelé menet Árnyék fogta a hordágy nehezebbik végét, majd amikor leértek az utcára, a hullaszállítóhoz tolta a jeges betonon. Jacquel kinyitotta a jármű hátsó ajtaját. Amikor Árnyék tétovázott, Jacquel annyit mondott: — Csak lökje meg. A tartólábak majd összecsukódnak. — Árnyék meglökte a hordágyat, a tartólábak felcsapódtak, kerekek pörögtek, és a hordágy becsúszott a kocsiba. Jacquel megmutatta, hogyan kell biztonságosan leszíjazni, aztán Árnyék becsukta az ajtót, míg Jacquel még mindig az öregembert hallgatta, aki valaha Lila Goodchild férje volt és most a hideggel mit sem törődve, papucsban és fürdőköpenyben ácsorgott a jeges járdán és azt magyarázta Jacquelnek, hogy a gyerekeik keselyűk, fikarcnyit sem jobbak a tetem fölött köröző keselyűknél, csak arra várnak, hogy végre elvehessék azt a keveset, amit ő és Lila összekapartak maguknak, és miként menekültek ők ketten St. Louisba, onnan Memphisbe, majd Miamiba, onnan pedig Cairóba, és mennyire örül, amiért Lila nem egy otthonban halt meg, és nagyon fél attól, hogy ő viszont ott fog elpusztulni. Visszakísérték az öregembert a házba, fel a lépcsőn, vissza a szobájába. A hálószoba sarkában apró tévé zümmögött. Amikor Árnyék elsétált előtte, észrevette, hogy a bemondó rávigyorog és kacsint. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, bemutatta neki a középső ujját.

— Nincsen pénzük — mondta Jacquel, amikor beültek a kocsiba. — Holnap meglátogatja Ibist. A legolcsóbb temetést választja majd. Gondolom, a barátai megpróbálják majd meggyőzni, hogy ne spóroljon, ravataloztassa fel rendesen a nappaliban. De morogni fog. Nincsen pénze. Errefelé senkinek sincsen pénze mostanság. Mindegy, fél év múlva meghal. Legfeljebb egy évet adok neki.

Hópelyhek kavarogtak és sodródtak a reflektorok fényében. A hó dél felől jött.

— Beteg? — kérdezte Árnyék.

— Nem erről van szó. Az asszonyok túlélik a párjukat. A férfiak — az olyanok, mint ő —, nem élnek sokáig a feleségük halála után. Majd meglátja — egyszer csak nem találja többé a helyét, mert az összes ismerős dolog eltűnt a feleségével együtt. Egyre fáradtabb lesz, szürkülni kezd, aztán feladja és vége. Talán tüdőgyulladás végez vele, esetleg a rák, vagy megáll a szíve. Megöregszünk és már nem harcolunk tovább. Aztán meghalunk.

Árnyék ezen elgondolkodott.

— Hé, Jacquel.

— Egen?

— Hisz maga a lélekben?

Nem egészen ezt akarta mondani, és meglepetten hallotta, hogy ez a kérdés csúszik ki a száján. Nem így akarta megfogalmazni, de erre nem lehetett kevésbé közvetlenül rákérdezni.

— Attól függ. Régen, még az én időmben, meg volt szervezve az egész. Aki meghalt, beállt a sorba, felvállalta a rossz cselekedeteit meg a jó cselekedeteit, és ha a rossz cselekedetei többet nyomtak egy tollnál, a lelkét és a szívét Ammetnek, a Lélekfalónak dobtuk.

— Jó sok embert felfalhatott.

— Nem olyan sokat, mint hinné. Meglehetősen nehéz toll volt. Mi készíttettük. Átkozottul gonosznak kellett lenni ahhoz, hogy valaki súlyosabb legyen nála. Álljon meg annál a benzinkútnál. Tankolunk pár literrel.

Az utcákon olyan csend volt, amilyet csak az első lehullott hó varázsolhat.

— Fehér karácsonyunk lesz — mondta Árnyék, miközben az autót tankolta.

— Jaja. A francba is. Az a fickó egy mázlista volt, azt a szűz édesanyját neki.

— Jézus?

— Nagyon, nagyon szerencsés. Még egy pöcegödörből is rózsaillatúan mászott volna ki. A pokolba is, ez még csak nem is az ő születésnapja, tudta? Lenyúlta Mitrásztól. Összefutott már Mitrásszal? Vörös sapkája van. Jó fej kölyök.

— Nem, azt hiszem, nem.

— Hát… én sem láttam errefelé soha. Katonaféle gyerkőc volt. Lehet, hogy visszament a Közép-Keletre és éli a világát, bár személy szerint én úgy gondolom, neki vége. Megesik. Az egyik nap még a birodalom összes katonája megfürdik a neked áldozott bika vérében. Másnap meg arra sem emlékeznek, mikor van a születésnapod.

Az ablaktörlő lapátok susogó zajjal tolták az ablak szélére a havat, csomókká és tiszta jégkristályokká préselték a pelyheket.

A következő lámpa éppen sárgára, majd pirosra váltott, és Árnyék rátaposott a fékre. A hullaszállító hátulja megcsúszott és megpördültek az üres úton.

A lámpa zöldre váltott. Árnyék tíz mérföldes sebességig tornászta fel a kocsit, ami a csúszós úton éppen elegendőnek tűnt. Kettesben zötykölődött tovább, és a járgány éppen megfelelőnek találta ezt a sebességet: valószínűleg élete legnagyobb részét ezzel a sebességgel tette meg, feltartva a forgalmat.

— Így jó lesz — mondta Jacquel. — Na, szóval Jézus frankón eléldegél ideát. De találkoztam én olyan fickóval, aki azt mesélte, látta stoppolni egy afganisztáni út mellett, és nem vette fel senki. Tudta? Az egész attól függ, hol van.

— Szerintem hatalmas vihar közeleg — mondta Árnyék. Ő az időjárásról beszélt.

Amikor azonban Jacquel végül megszólalt, egyáltalán nem az időjárásról beszélt.

— Nézzen csak íbiszre meg rám — mondta. — Néhány év múlva kikopunk az üzletből. Tettünk félre pénzt a szűkös időkre, de jó ideje már szűkös időket élünk, és minden év egyre szűkösebb lesz. Hórusz megkattant, de valami eszméletlenül megtébolyodott, minden pillanatát sólyomalakban tölti, elcsapott állatokat zabál, hát milyen élet ez, most mondja? Bastot már látta. És mi még jobban tartjuk magunkat, mint a többiek! Nekünk legalább jut még egy kis hit, amiből eléldegélhetünk. A legtöbb szerencsétlen ennyit sem kap. Olyan ez, mint a temetkezés — akár tetszik, akár nem, egy szép napon felvásárolnak a nagyfiúk, mert nagyobbak, hatékonyabbak, és mert működnek. Az égvilágon semmi nem változik, ha nekiállunk kapálózni, mert ezt a bizonyos csatát már akkor elveszítettük, amikor száz vagy ezer vagy tízezer évvel ezelőtt megérkeztünk ebbe a zöld világba. Megérkezünk, de ez Amerikát egyáltalán nem érdekelte. Szóval vagy felvásárolnak minket, vagy küszködünk tovább, vagy elvándorlunk. Vagyis igen. Igaza van. Közeledik a vihar.

Árnyék bekanyarodott az utcájukba, ahol egyetlen házat leszámítva csupa halott, vak és bedeszkázott ablakú épület állt.

— A hátsó sikátorba — mondta Jacquel.

Árnyék addig tolatgatott a hullaszállítóval, míg majdnem nekikoccant a hátsó dupla ajtónak. Ibis kinyitotta a hullaház meg a kocsi ajtaját, Árnyék kiszíjazta a hordágyat és kihúzta. Amikor az ágy átdöccent a küszöbön, kipattantak a támasztók. Árnyék a balzsamozóasztal mellé kormányozta a hordágyat. Felemelte Lila Goodchildot, úgy tartotta a kezében az áttetsző zsákba csavart testet, mint egy alvó gyermeket, majd óvatosan lefektette a jéghideg hullaház asztalára, mintha attól félne, hogy felébred.

— Tudja, van erre nekünk egy külön hordágyunk — mondta Jacquel. — Nem muszáj emelgetnie.

— Nem tesz semmit — felelte Árnyék. Kezdte átvenni Jacquel stílusát. — Nagydarab srác vagyok. Nem probléma.

Gyermekkorában Árnyék a korához képest túl kicsi volt, sovány, nyakigláb kisfiú. Az egyetlen gyerekkori fényképén, amit Laura hajlandó volt bekereteztetni, egy kócos hajú, sötét szemű, komor kölyök ácsorog egy tortával és süteménnyel megrakott asztal mellett. Árnyék valószínűnek tartotta, hogy a kép az egyik nagykövetség karácsonyi partiján készülhetett, mert a legjobb ruháját viselte, meg csokornyakkendőt hozzá.

Túl sokat költöztek ők ketten, Árnyék és az édesanyja, először Európában, követségről követségre, ahol az édesanyja a Külügyminisztérium kapcsolattartójaként dolgozott, és titkosított táviratokat írt át vagy küldött külföldre, aztán amikor Árnyék nyolcéves volt, visszamentek az Egyesült Államokba, ahol az édesanyja nyughatatlanul vonult egyik városból a másikba, mert túl gyakran betegeskedett és nem kapott állandó állást, így hát egy évet itt töltöttek, egy másikat meg amott, és ha az anyja állapota megengedte, időszakosan dolgozott valahol. Soha nem maradtak egy helyen annyi időre, hogy Árnyék barátokat szerezzen, otthon érezze magát vagy pihenjen. És Árnyék kicsi gyerek volt…

És nagyon gyorsan megnőtt. Amikor tizenhárom éves volt, tavasszal a környékbeli gyerekek örökösen őt piszkálták, olyan verekedésekbe hajszolták bele, amelyekről tudták, hogy nem nyerheti, meg, és ezek után Árnyék dühösen és gyakran sírva rohant az öltözőbe lemosni az arcáról a vért meg a sarat, mielőtt valaki megláthatta volna. Aztán jött a nyár, élete hosszú, varázslatos tizenharmadik nyara, amikor nagy ívben kikerülte a nagyobb kölyköket, úszni járt a helyi strandra, és könyveket olvasott a medence partján. Nyár elején alig tudott úszni. Augusztus végére könnyed karcsapásokkal hasította az egyik hosszt a másik után, fejeseket ugrott a trambulinról, és a napfénytől meg a víztől mélybarnára sötétedett a bőre. Szeptemberben visszament az iskolába, és rájött, hogy akik eddig megkeserítették az életét, mind alacsony, puhány kölykök, akik nem képesek többé kihozni a sodrából. Az a kettő, aki megpróbálta, kapott egy kis leckét, kurta, kemény és fájdalmas leckét, és Árnyékban akkor tudatosult, hogy most már más kasztba tartozik: többé nem lehet csendes kölyök, aki mindenáron megpróbál észrevétlenül meghúzódni leghátul. Ehhez túlságosan nagy volt, túl szembetűnő. Év végére bekerült az úszócsapatba meg a súlyemelőcsoportba, és még a triatlonosok edzője is megpróbálta beszervezni. Árnyéknak tetszett, hogy nagy és erős. Attól lett valaki. Előtte félénk, csendes könyvmoly volt, és ez fájdalmasan érintette, most pedig nagydarab, buta srác lett, akitől senki sem várt többet, mint hogy átvigye a díványt a másik szobába.

Legalábbis Laura megjelenéséig.

Ibis úr készítette a vacsorát: rizst meg párolt zöldséget magának és Jacquelnek.

— Én nem eszem húst — magyarázta —, Jacquel pedig munka közben szerez annyit, amennyire szüksége van. — Árnyék előtt, az asztalon sült csirkefalatok vártak a KFC papírdobozában, meg egy üveg sör.

Ennyi csirkét nem bírt megenni, ezért a maradékot megosztotta a macskával. Leszedte a csirkebőrt és a ropogós panírt, majd az ujjaival kis darabokra tépte a húst.

— A börtönben volt egy Jackson nevű srác — mesélte Árnyék evés közben —, a könyvtárban dolgozott. Ő mondta, hogy a Kentucky Fried Chicken nevet azért kellett KFC-re változtatni, mert már nem is igazi csirkét árusítanak. Genetikusan módosított, mutáns izé van helyette, olyan, mint egy fejetlen, óriás százlábú, csak szárnyakból meg mellhúsból áll. Tápcsöveken keresztül etetik. A fickó szerint a kormány nem engedte meg nekik, hogy a csirke szót használják.

Ibis úr felhúzta a szemöldökét.

— És maga szerint ez igaz?

— Dehogy. A régi cellatársam, Low Key szerint azért változtatták meg a nevet, mert már nem lehet azt mondani, hogy „sült”. Talán azt akarták, hogy az emberek azt higgyék, már így, készen születtek.

Vacsora után Jacquel elnézést kért és lement a hullaházba. Ibis úr visszavonult a dolgozószobájába írni. Árnyék még ült egy kicsit a konyhában, a csirkemell darabkáival etette a barna kismacskát és a sörét kortyolgatta. Amikor mind a sör, mind a csirke elfogyott, elmosta a tányérokat meg az evőeszközöket, a szárítóra tette őket és felment a lépcsőn.

Mire felért a szobájába, a barna kismacska ismét az ágy végében aludt, szőrmegombolyagként összegömbölyödve. Az öltözőasztal középső fiókjában talált néhány csíkos pizsamát. Ránézésre lehetettek vagy hetvenévesek, de friss illatot árasztottak, és mikor felhúzott egyet, az öltönyhöz hasonlóan az is úgy illet rá, mintha méretre készítették volna.

Az ágy melletti asztalkán kis kupacnyi Reader’s Digest állt, a legfrissebb szám is 1960 márciusából származott. Jackson, a könyvtáros — ugyanaz, aki esküdött rá, hogy a Mutáns Kentucky Fried Chicken-sztori színigaz, és aki arról a fekete tehervonatról mesélt Árnyéknak, ami a kormány politikai foglyait szállítja az éjszaka kellős közepén az Észak-Kaliforniai Titkos Koncentrációs Táborba — egyszer azt is elárulta neki, hogy a Reader’s Digest a CIA fedőszerve a világ minden részén. Szerinte a világ különböző országaiban található Reader’s Digest irodák valójában CIA-ügynökségek.

— Van egy viccem — szólalt meg Deszka úr Árnyék emlékei között. — Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a CIA-nak nem volt köze a Kennedy-gyilkossághoz?

Árnyék résnyire kinyitotta az ablakot — így elég friss levegő jutott a szobába, és a macska is ki tudott menni az erkélyre.

Felkapcsolta a kislámpát, bemászott az ágyba és olvasgatott egy kicsit, megpróbálta kikapcsolni az agyát, elhessegetni az utolsó néhány nap emlékét, kiválasztani a legunalmasabbnak látszó cikket a legunalmasabbnak látszó Reader’s Digestben. Aztán észrevette, hogy az „Apu hasnyálmirigye vagyok” című cikken félig lebillent a feje. Szinte arra sem volt ideje, hogy lekapcsolja a lámpát és letegye a fejét a párnára, már le is csukódott a szeme.

Később soha nem volt képes összerakni ennek a bizonyos álomnak a részleteit vagy azt, miként zajlott le egyáltalán: akárhányszor megpróbált visszaemlékezni rá, csak kusza és sötét képek merültek fel előtte. Volt ott egy lány. Találkoztak valahol, és most egy hídon sétáltak. A híd egy tavacska felett ívelt át, egy város közepén. A víz felszínét szél fodrozta és fehér tajtékot varázsolt a hullámokra, amelyek úgy festettek, mintha megannyi apró kéz nyúlna Árnyék felé.

— …Engedd el magad — mondta a nő. Leopárdmintás szoknyája libegett és csapkodott a szélben, és a harisnyája és szoknyája között kivillanó bőre krémszínű volt és puha, és Árnyék itt, az álmában, a hídon, Isten és a világ előtt letérdelt előtte, ágyékába temette az arcát és mohón szívta be nőiessége részegítő, buja illatát. Álmában is tudatosult benne, hogy a valódi világban erekciója van, kemény, lüktető, szörnyűséges, és legalább olyan fájdalmas, mint kamaszkorában, amikor átlépett a pubertáskorba.

Elhúzódott és felpillantott, de még így sem látta a nő arcát. De a szája megtalálta az ajkát, és a nő csókja puhán simult a csókjához, aztán gyengéden a tenyerébe fogta a kebleit, majd végigsimított szaténsimaságú bőrén, keze beletúrt a derekát borító szőrmébe és félretolta azt, becsusszant a nő csodálatos hasítékába, ami felforrósodott, érintésére benedvesedett és szétnyílt, akár egy virág.

A nő kéjesen dorombolt mellette, keze megtalálta a férfi ágaskodó péniszét és megmarkolta. Árnyék félrelökte a takarót és a nőre hengeredett, kezével széttárta a combját, miközben a nő keze a lábai közé vezette, ahol egyetlen taszítás, egyetlen varázslatos lökés…

Most a régi börtöncellájában voltak, és Árnyék elragadtatottan csókolózott vele. A nő szorosan ölelte, a combjára kulcsolta a lábát, hogy még szorosabban magához vonhassa, hogy Árnyék ne tudjon elhúzódni, még ha akarna, akkor sem.

Árnyék még sohasem csókolt ilyen puha ajkakat. Nem is tudta, hogy ilyen puha ajkak is léteznek. De a nő nyelve smirgliként dörzsölt.

— Ki vagy te? — kérdezte Árnyék.

A nő nem felelt, hanem a hátára lökte a férfit, egyetlen hajlékony mozdulattal fölébe kerekedett és lovagolni kezdett rajta. Nem, nem is lovaglás volt ez inkább csupa selyempuha, apró odasimulás, mindegyik egyre erősebb, mint az előző, lökés, rántás és lüktetés, ami mind végigrobajlott Árnyékon, mint ahogyan a tó hullámai törnek meg a parton. A nőnek tűhegyes körmei voltak, Árnyék oldalába kaptak, végigszántottak a testén, de nem érzett fájdalmat, csak gyönyört, ismeretlen alkímia alakított át mindent emésztő gyönyörré.

Árnyék küszködve próbált magára találni és megszólalni, gondolatai között sivatagi szél és homokdűnék…

— Ki vagy te? — kérdezte ismét, levegőért kapkodva.

A nő végigmérte, szeme akár a sötét borostyán, aztán Árnyék ajkára szorította az ajkát és szenvedélyesen megcsókolta, olyan tökéletesen és olyan mélyen, hogy Árnyék majdnem elélvezett ott helyben, a tó feletti hídon, a cellájában és a temetkezési vállalat egyik szobájában. A szenvedély úgy sodorta magával, mint papírsárkányt a hurrikán, és azt akarta, hogy ennél ne legyen erősebb, ne robbanjon, ne legyen soha vége. Aztán úrrá lett ezen is. Figyelmeztetnie kellett a nőt.

— A feleségem, Laura. Megfog ölni.

— Engem nem — felelte a nő.

Értelmetlen butaság bugyogott fel Árnyék gondolatai között: a középkorban úgy tartották, hogy az a nő, aki egyesülés közben felül van, püspököt fog szülni. Így is nevezték: püspökkel próbálkozni…

Tudni akarta a nevét, de harmadszorra már nem merte megkérdezni, és a nő a mellkasához simult, érezte a bőrének nyomódó mellbimbók keménységét, és a nő megszorította, valahogyan megszorította odalent, a teste legmélyén, és ez alkalommal nem bírta meglovagolni az érzést, mert most felkapta, megpörgette, és Árnyék megfeszült, olyan mélyen hatolt a nőbe, mintha ők ketten valahogyan egyetlen teremtmény lennének, közösen ízlelnének, szürcsölnének, szorítanának és vágyakoznának…

— Engedd el magad — mondta a nő torokhangú, macskaszerű morgással. — Add nekem. Engedd el magad tejesen.

És Árnyék elélvezett, görcsösen összerándulva, feloldódva, elméje cseppfolyóssá vált, majd elpárolgott, lassan sodródva át egyik állapotból a másikba.

Valahol itt, a végén vett igazából levegőt, nagy, frissítő korttyal, és érezte, hogy egészen eddig visszatartotta a lélegzetét. Legalább három évig. Talán még több ideig.

— Most pihenj — mondta a nő és puha ajka csókot lehelt Árnyék szemére. — Hagyd. Hagyj mindent.

Ezután mély, álomtalan és puha álom ereszkedett rá, és Árnyék fejest ugrott bele és magához ölelte.

Különös fény terjengett a szobában. Megnézte az óráját: reggel háromnegyed hét volt, odakint még sötét, de a szobában bizonytalan, kékes derengés ragyogott. Kimászott az ágyból. Egészen biztos volt benne, hogy pizsamában feküdt le, de most meztelen volt és a levegő hidegen simított végig a bőrén. Az ablakhoz lépett és becsukta.

Éjszaka hóvihar dühöngött: hathüvelyknyi hó esett, vagy talán még több. A városnak az a mocskos és lepusztult szeglete, amit ebből az ablakból láthatott, most megtisztult és teljesen megváltozott: a házak nem elhagyatottan, elfeledetten ácsorogtak ott, hanem elegáns mázba fagytak. Az utcák teljesen eltűntek a fehér hómező alatt.

Kósza ötletszikra villant fel a gondolatai között. Valami a mulandóságról. Felszikrázott, aztán eltűnt.

Olyan világos volt, mintha nappal lenne.

Valami furcsa dolgot vett észre a tükörben. Közelebb lépett és csak bámult. Az összes véraláfutás eltűnt róla. Megérintette az oldalát és keményen megnyomkodta azt a pontot, amely Szikla és Deszka urakkal történt találkozójára emlékeztette, megpróbálta megkeresni azt a zöldessárga foltot, amivel Bolond Sweeney ajándékozta meg, de nem talált semmit. Arcbőre sima volt és érintetlen. Azonban a derekát meg a hátát (kicsavart pózban szemügyre vette magát a tükörben) felsértette valami, ami ránézésre karomnyomnak látszott.

Akkor mégsem álom volt. Vagyis nem teljesen.

Kihúzogatta a fiókokat és felvette, amit talált: ősöreg farmert, inget, vastag, kék pulóvert, hozzá meg egy fekete sírásókabátot, amit a szoba túlsó végében álló szekrényben talált.

Saját, régi cipőjét vette fel.

A ház még aludt. Átlopakodott az épületen, miközben végig azért fohászkodott, ne nyikorogjanak a padlódeszkák, és kint is volt, belegázolt a hóba, mély lábnyomokat taposva a járda hószőnyegébe. Világosabb volt, mint bentről látszott, és a hó visszaverte az égbolt derengését.

Tizenöt perces séta után Árnyék egy hídhoz érkezett, aminek az oldalán nagybetűs felirat hirdette, hogy most hagyja el Cairo történelmi városát. Hórihorgas férfi ácsorgott a híd alatt, a cigarettáját szívta és szünet nélkül remegett. Árnyék ismerősnek találta.

Aztán körülvette a híd alatt lapuló téli sötétség és elég közel volt ahhoz, hogy észrevegye a férfi szeme körül éktelenkedő lila monoklit, és akkor azt mondta:

— Jó reggelt. Bolond Sweeney.

Olyan néma volt az egész világ. Még autók zaja sem törte meg a csendet.

— Helló, öreg — mondta Bolond Sweeney. Fel sem nézett. Kézzel sodort cigarettát szívott.

— Ha sokáig lófrálsz a hidak alatt, Bolond Sweeney — mondta neki Árnyék —, még a végén azt hiszik rólad, troll vagy.

Bolond Sweeney ez alkalommal felnézett. Árnyék jól látta az írisze körül a szeme fehérjét. A férfi riadtnak tűnt.

— Téged kerestelek — mondta Árnyéknak. — Segítened kell rajtam, öreg. Állatira elbasztam a dolgokat. — Beleszívott a sodort cigijébe, aztán kivette a szájából. A papír odatapadt az alsó ajkához és a cigaretta széthullott, morzsákat szórva a gyömbérszín szakállra és a mocskos pólóra. Bolond Sweeney kosztól fekete keze egy görcsös mozdulattal azonnal le is söpörte őket magáról, mintha veszélyes rovarok lennének.

— Készleteim meglehetősen megfogyatkoztak, Bolond Sweeney — mondta Árnyék. — De miért nem avatsz be, miben állhatok rendelkezésedre? Kérsz egy kávét?

Bolond Sweeney a fejét rázta. Dohányzacskót és papírt húzott elő a farmerdzsekije zsebéből és újabb cigarettát sodort magának. Szakálla felborzolódott, ajka szüntelenül mozgott, bár egyetlen hangos szó sem hagyta el az ajkát. Megnyalta a papír tapadós végét és az ujjai közé fogva összesodorta. A végeredmény csak távolról emlékeztetett cigarettára. Aztán megszólalt:

— Troll a francokat. Nagy szart. Azok a seggfejek síkhülyék, bazmeg.

— Tudom, hogy nem vagy troll, Bolond Sweeney — felelte Árnyék kedvesen. — Miben segíthetek?

Bolond Sweeney felkattintotta a Zippóját, és a cigaretta első harmada lángba borult, majd hamuvá omlott.

— Emlékszel még, amikor megmutattam neked, hogyan varázsolhatsz elő egy pénzdarabot? Emlékszel?

— Igen — felelte Árnyék. Lelki szemei előtt felderengett az aranypénz képe, látta, amint Laura koporsóján koppan, látta csillogni a felesége nyakán. — Emlékszem.

— Az a rossz érme volt, öreg.

Autó közelített a híd alatt terjengő szürkeség felé és elvakította őket a reflektorok fénye. Amikor elhajtott mellettük, lelassított, aztán megállt és zümmögve lehúzódott az egyik ablaka.

— Minden rendben, uraim?

— Minden a lehető legnagyobb rendben, biztos úr — mondta Árnyék. — Csak egy kis reggeli séta.

— Akkor jó — mondta a hekus. Nem úgy tűnt, mint aki elhiszi. Várt. Árnyék megfogta Bolond Sweeney vállát, és elindult vele, ki a városból, el a rendőrautótól. Hallotta a felhúzódó ablak zümmögését, de a kocsi nem indult el.

Árnyék sétált. Bolond Sweeney is sétált, néha megtántorodott.

A rendőrautó lassan elhajtott mellettük, aztán megfordult és egyre gyorsulva visszagurult a városba a behavazott úton.

— És most igazán elmondhatod, mi nyomja a lelkedet — szólalt meg Árnyék.

— Azt tettem, amit mondott. Mindent úgy tettem, ahogyan mondta, de a rossz érmét adtam neked. Nem azt kellett volna. Az a nemesen születetteké. Érted? Nem is értem, hogyan tudtam elvenni. Az az érme Amerika királyának jár. Nem valami szaros kis seggfejnek, mint te vagy én. Csak add vissza a pénzt, öreg. Aztán az életben nem látsz többet, oké, arra a széjjelkúrt Branra esküszöm, jó? Esküszöm az összes hosszú évre, amit lenyomtam a kibaszott fák között.

— Azt tetted, amit mondott… kicsoda, Sweeney?

— Grimnir. A fickó, akit te Szerdának hívsz. Tudod, ki ő? Kicsoda igazából?

— Ja. Asszem.

Az ír tébolyult, kék szemében pánik villant.

— Semmi rosszat nem akart. Semmi rosszat. Csak annyit mondott, legyek ott a bárban és kössek beléd. Azt mondta, látni akarja, milyen fából faragtak téged.

— Mondott még mást is?

Sweeney remegett és görcsösen rángott az arca. Árnyék először azt hitte, a hidegtől, de aztán rájött, hol látott már ilyen rángatózó reszketést. A börtönben: a drogfüggők remegtek így. Sweeney-nek elvonási tünetei voltak, és Árnyék le merte volna fogadni, hogy heroinról van szó. Narkós leprikón? Bolond Sweeney lecsippentette a cigaretta parázsló végét, a földre hajította, a megmaradt, sárga csikket eltette a zsebébe. Összedörgölte kosztól fekete ujjait és rálehelgetett a kezére, hátha így visszatér belé a meleg. Hangja vinnyogássá halkult.

— Figyelj, öreg, csak azt a kurva pénzt add vissza. Kapsz tőlem egy ugyanolyan jót. A pokolba is, kapsz egy zsákkal ezekből a szarokból.

Lekapta zsíros baseballsapkáját, aztán jobb kezével a levegőbe markolt, és egy hatalmas aranypénzt tartott a kezében. Beledobta a sapkájába. Aztán lélegzete gomolygó felhőjéből előhúzott egy másikat, aztán még egyet, addig kapkodta őket elő a néma reggeli levegőből, amíg a sapka a pereméig meg nem telt, és kénytelen volt két kézzel tartani.

Árnyék felé nyújtotta az arannyal megrakott sapkát.

— Nesze — mondta. — Tedd el, öreg. Csak add vissza az érmét, amit tőlem kaptál. — Árnyék a sapkára nézett és megpróbálta kitalálni, mennyit érhet ez az egész.

— És hol költeném el, Bolond Sweeney? — kérdezte. — Sok olyan hely van, ahol készpénzre váltják az aranyat?

Először azt hitte, hogy az ír mindjárt megüti, de a pillanat elszállt, és Bolond Sweeney csak állt ott, mint Twist Olivér, két kézzel markolva az arannyal megrakott sapkát. Aztán könnycsepp buggyant ki a szeméből és végigcsordult az arcán. Fogta a sapkáját — ami most a a zsíros pántot leszámítva teljesen üres volt — és visszalökte ritkuló hajára.

— Ne izélj, öreg — motyogta —, hát nem megmutattam, hogyan kell csinálni? Megmutattam, hogyan szerezhetsz pénzt a titkos készletekből. Megmutattam, hol vannak a titkos készletek. Csak add vissza az érmét. Nem is az enyém volt.

— Már nincs nálam.

Bolond Sweeney szemében elapadtak a könnyek és két foltban kivörösödött az arca.

— Te, te mocskos… — kezdte, aztán cserbenhagyták a szavak, és csak állt ott és hang nélkül tátogott.

— Nem hazudok — mondta Árnyék. — Sajnálom. Ha nálam lenne, visszaadnám. De elajándékoztam valakinek.

Sweeney szurtos keze megmarkolta Árnyék vállát, és a halványék szemek farkasszemet néztek vele. A könnyek csíkokat rajzoltak az arcát borító koszrétegbe. — A francba — mondta. Cigarettafüst, állott sör és szeszbűzös izzadság szaga csapott Árnyék orrába. — Igazat mondasz, köcsög. Odaadtad valakinek, szabadon, saját akaratodból. Átok a sötét szemedre, te kurvára odaadtad valakinek.

— Sajnálom. — Árnyéknak eszébe jutott a sustorgó koppanás, amivel az érme Laura koporsójára hullott.

— Akár sajnálod, akár nem, átkozott lettem és kárhozott mindörökké. — Sweeney megtörölte az orrát meg a szemét a kabátja ujjával, különös mintákat mázolva az arcára.

Árnyék megszorította Sweeney felkarját — kissé esetlen, férfias mozdulattal.

— Jobb lett volna nekem, ha meg sem születek — szólalt meg Bolond Sweeney végül. — A fickó, akinek odaadtad, visszaadná?

— Nem fickó, hanem nő. És nem tudom, hol van. De nem, nem hiszem, hogy visszaadná.

Sweeney gyászosan felsóhajtott.

— Amikor még csak tejfelesszájú legény voltam — mondta —, találkoztam egy nővel a csillagos ég alatt, aki megengedte, hogy játszadozzak a cicijével, és még jövendőt is mondott nekem. Azt mondta, a napkelettől nyugatra végzem majd be, magányosan, és egy halott asszony cicomája pecsételi meg a sorsomat. Én csak nevettem, és töltöttem még az árpaléből és játszottam még egy kicsit a cicijével és megcsókoltam csinos kis ajkait. Azok voltak ám a szép idők — még nem érkeztek meg a földünkre a szürke szerzetesek, sőt még el sem indultak nyugat felé a zöld tengeren. És most… — Elharapta a mondatot. Elfordította a fejét és végigmérte Árnyékot. — Ne bízz meg benne — mondta aztán szemrehányóan.

— Kiben?

— Szerdában. Nem szabad megbíznod benne.

— Nem kell megbíznom benne. Én csak dolgozom neki.

— Emlékszel még, hogyan kell csinálni?

— Mit? — Árnyék úgy érezte, mintha egyszerre fél tucat emberrel beszélgetne. A sajátos stílusú leprikón hadarva ugrált egyik személyiségből a másikba, témáról témára, mintha megmaradt agysejtjei egymás után lobbantak volna fel és hunytak volna ki örökre.

— A pénzekre, öreg. A pénzekre. Megmutattam, hát nem emlékszel? — Sweeney az arcához emelte két ujját, alaposan megnézte őket, aztán aranypénzt húzott elő a szájából. Árnyék felé hajította az érmét, aki kinyújtotta a kezét, de a pénz valahol eltűnt útközben.

— Részeg voltam — mondta Árnyék. — Nem emlékszem.

Sweeney áttámolygott az úttesten. Mostanra kivilágosodott, a világ szürke lett és fehér. Árnyék követte. Sweeney elnyújtott, bizonytalan léptekkel haladt, és úgy festett, mint aki mindjárt összeesik, de a lábai nem engedik, és újabb meg újabb botladozó lépéssel lendítik előre. Amikor elértek a hídhoz, egyik kezével megkapaszkodott a téglafalban, megfordult és azt mondta:

— Tudsz adni pár dolcsit? Nem kell sok. Csak egy jegyet akarok venni, hogy eltűnhessek innen. Húsz dolcsi pont elég lenne. Nincsen tetves húsz dollárod?

— Hová tudnál elmenni húsz dollárból? — kérdezte Árnyék.

— Eltűnök innen — mondta Sweeney. — Mielőtt lezúdul a vihar. Eltűnök ebből az országból, ahol az ópium lett a tömegek vallása. El innen. — Elhallgatott, kézfejével megtörölgette az orrát, aztán a kabátja ujjába törölte a kezét.

Árnyék a nadrágja zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszast és Sweeney kezébe nyomta. — Tessék.

Sweeney a markába gyűrte a pénzt, és elsüllyesztette olajfoltos farmerkabátja szivarzsebének legmélyére, a felvarró mögé, ami kopár ágon ücsörgő keselyűket ábrázolt, alattuk a következő szöveggel: TÜRELEM, A SZART! MINDJÁRT KINYÍROK VALAKIT! Biccentett.

— Ebből eljutok oda, ahová menni szeretnék — mondta.

Nekitámaszkodott a téglafalnak, és addig kotorászott a zsebében, amíg megtalálta a félbehagyott csikket. Óvatosan rágyújtott, nehogy megégesse az ujját vagy a szakállát.

— Mondok én neked valamit — szólalt meg. — Akasztófák között sétálsz, kötél lóg a nyakadban, mindkét válladon egy-egy hollómadár kuporog, akik csak a szemedre várnak, és az akasztófának nagyon mélyre nyúlnak a gyökerei, a mennyektől a pokolig, és a világunk csak egy ág, amire a kötelet hurkolták. — Elhallgatott. — Szunyátok egy hangyányit — mondta, és lekucorodott, hátát a fekete téglafalnak vetve.

— Sok szerencsét — mondta Árnyék.

— A pokolba is, nekem már kurvára mindegy — mondta Bolond Sweeney. — De felőlem… Kösz.

Árnyék visszaballagott a városba. Reggel nyolc óra volt, Cairo ébredezett. Visszanézett a híd felé, és látta Sweeney könnyekkel és mocsokkal bepiszkolódott, sápadt arcát, amint őt figyeli.

Árnyék akkor látta utoljára élve.

A karácsony előtti kurta napok fényes felvillanások voltak a téli sötétségben, és a halottak házában még ennél is rövidebbnek tűntek.

December huszonharmadika volt, és Jacquel meg Ibis úr voltak a házigazdák Lila Goodchild halotti torán. Lavórt, serpenyőt, tepsit szorongató asszonyok nyüzsögtek a konyhában, miközben az elhunyt az épület nappalijában feküdt felravatalozva, üvegházi virágokkal körülvéve. A szoba túlsó sarkában, egy nagy asztalon káposztasaláta állt meg bab, kukoricakenyér, csirke, sertésborda meg csicseriborsó, aztán délutánra a házat megtöltötték a vendégek, akik sírtak és nevettek és a lelkész kezét szorongatták. Jacquel és Ibis urak komor öltönyeikben mindent megszerveztek és felügyeltek a maguk csendes módján. A temetés másnap reggel lesz.

Amikor az előszobában megcsördült a telefon (fekete, bakelitkészülék volt, valódi tárcsával), Ibis úr vette fel. Aztán félrevonta Árnyékot.

— A rendőrség — mondta. — El tudna menni egy tetemért?

— Persze.

— Legyen diszkrét. Tessék. — Lefirkantotta egy papírra a címet és átnyújtotta Árnyéknak, aki a tökéletesen gömbölyödő betűkre pillantott, aztán összehajtotta a cetlit és eltette.

— Lesz ott egy rendőrautó — tette hozzá Ibis úr.

Árnyék kiállt a halottaskocsival. Mind Ibis úr, mind Jacquel elmagyarázták neki, külön-külön, hogy a halottaskocsit kizárólag temetéseken használják, a tetemeket egy furgonnal szállítják, de az éppen szervizben van, már három hete, és ugye nagyon óvatosan fog bánni a járművel? Árnyék tehát óvatosan vezetett. A hóekék már letisztították az utakat, de jó érzés volt lassan gurulni. Ez a tempó tökéletesen illett egy halottaskocsihoz, bár Árnyék idejét sem tudta, mikor látott utoljára halottaskocsit az utcán. Amerika utcáiról eltűnt a Halál; mostanában kórházakból és mentőautókból ragadta el az embereket. Nehogy megriasszuk az élőket, gondolta Árnyék. Ibis úr mesélte, hogy egyes kórházakban a halottakat üresnek látszó, letakart hordágyak alsó rekeszében szállítják — az elhunytak már saját útjukat járják, a maguk titokzatos módján.

Az egyik mellékutcában sötétkék rendőrautó parkolt, és Árnyék mögötte állította le a halottaskocsit. A járőrautóban két rendőr ült és termoszkupakból itták a kávéjukat. Járatták a motort, hogy melegen tartsák az autót. Árnyék megkocogtatta az oldalsó ablakot.

— Igen?

— A temetkezési vállalattól vagyok.

— Meg kell várnunk a rendőrorvost — mondta a zsaru. Árnyék megpróbált rájönni, vajon vele beszélgetett-e a híd alatt. A hekus, egy fekete férfi, kiszállt a kocsiból — társa a kormánynál maradt —, és egy nagy fém szemetestartályhoz vezette Árnyékot. Bolond Sweeney a tartály mellett ült a hóban. Üres zöld üveg hevert az ölében, arcát, sapkáját és a vállát belepte a hó és a jég. Nem pislogott.

— Halott csöves — mondta a zsaru.

— Úgy fest a dolog — mondta Árnyék.

— Még ne nyúljon semmihez — figyelmeztette a hekus. — A rendőrorvos bármelyik percben megérkezhet. Ha engem kérdez, a fickó merevre itta magát, aztán szétfagyott a segge.

— Igen — bólintott Árnyék. — Eléggé úgy néz ki.

Leguggolt és megnézte a Bolond Sweeney ölében heverő üveget. Jameson ír whisky: húszdolláros jegy, amivel eltűnhetett volna innen. Kicsi, zöld Nissan állt meg mellettük, kiszállt belőle egy nyúzott, középkorú férfi, akinek homokszín haja és homokszín bajusza volt, és odasétált hozzájuk. Megérintette a hulla nyakát. Mindjárt belerúg a testbe — gondolta Árnyék —, és ha az nem rúg vissza…

— Meghalt — mondta a rendőrorvos. — Vannak papírjai?

— Azonosítatlan hulla. Egy John Doe — mondta a hekus.

A rendőrorvos Árnyékra nézett.

— Jacquelnek meg Ibisnek dolgozik? — kérdezte.

— Igen — felelte Árnyék.

— Mondja meg Jacquelnek, hogy azonosítanunk kell, ezért szükségünk lesz a fog- és ujjlenyomatára. Nem kell boncolni. Vegyen tőle vért a toxikológiai vizsgálatokhoz. Fogta? Leírjam esetleg?

— Nem kell — mondta Árnyék. — Megvan. Megjegyeztem.

A férfi arcán alig látható fintor suhant végig, aztán előhúzott egy névjegykártyát, ráfirkantott valamit és átnyújtotta Árnyéknak.

— Ezt adja oda Jacquelnek. — Aztán mindenkinek boldog karácsonyt kívánt, és már el is tűnt. A hekusok eltették az üres üveget.

Árnyék aláírta a John Doe papírjait és feltette a hordágyra. A tetem túlságosan merev volt, és nem bírta fekvő helyzetbe tornázni. Megvizsgálta a hordágyat, és rájött, hogy fel lehet nyitni a háttámláját. Ülő helyzetbe szíjazta a senkit, és arccal előre betolta a kocsiba. Kocsikázzon egy jót. Behúzta a hátsó függönyt. Aztán elindult visszafelé.

A halottaskocsi éppen pirosat kapott egy lámpánál, amikor Árnyék háta mögött felreccsent a rekedtes hang:

— És jóféle tort akarok magamnak, a legjobbat mindenből, csodaszép lányok ontsanak értem könnyeket, tépjék meg a ruhájukat miattam, és bátor férfiak meséljenek búsongva dicsőséges napjaimról.

— Meghaltál, Bolond Sweeney — mondta Árnyék. — Ha meghaltál, be kell érned azzal, ami van.

— Úgy ám — sóhajtotta a halott ember a halottszállító hátuljában. Hangjából eltűnt a narkós nyüszítés, és valami rezignált üresség váltotta fel, mintha a szavak valahonnan nagyon messziről érkeznének, halott szavak egy halott frekvencián.

A lámpa zöldre váltott, és Árnyék puhán a gázra lépett.

— Mindazonáltal tartsál érettem tort — mondta Bolond Sweeney. — Teríts meg nekem az asztalnál, és mocskosul részeges tort üljél a nevemben ma éjjel. Megöltél, Árnyék. Tartozol nekem ennyivel.

— Nem öltelek meg, Bolond Sweeney — felelte Árnyék. Húsz dollár, gondolta, az egy jegy, ami elvisz innen. — Az ital és a hideg, az ölt meg téged.

Nem kapott választ, és az út további részében csend volt a kocsi hátuljában. Árnyék megállt a ház mögött, kiemelte a hordágyat és betolta a hullaházba. Úgy emelte át Bolond Sweeney testét a balzsamozóasztalra, mint egy nagy darab marhahúst.

Letakarta a John Doe-t egy lepedővel, és magára hagyta a mellette heverő papírokkal együtt. Már a lépcsőn járt, amikor mintha hangot hallott volna, fojtottan és csendesén, mintha rádió szólna egy távoli szobában, és a hang azt mormogta, „És miként végezhetne velem az ital vagy a fagy, velem, egy tiszta vérű leprikónnal? Nem, te öltél meg engem azzal, hogy elveszítetted az apró aranynapot, és ez úgy igaz, mint ahogy a víz nedves, a nappalok hosszúak, és egy barátban mindig csalódni fogsz a végén.”

Árnyék szerette volna felhívni Bolond Sweeney figyelmét arra, hogy ez eléggé keserű életfilozófia, de gyanította, hogy az ember megkeseredik, ha meghal.

Felment a lépcsőn a házba, ahol több középkorú asszony éppen alufóliával takarta le a tűzálló tálakat, és kihűlt sült krumplival meg sajtos makarónival megrakott műanyag dobozokat tettek félre.

Goodchild úr, az elhunyt férje a szoba túlsó felében társalgott Ibis úrral, és azt ecsetelte neki, hogy tudta ő, egyik gyermekük sem fog végső búcsút venni az anyjától. Az alma nem esik messze a fájától, hajtogatta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Az alma nem esik messze a fájától.

Aznap este Árnyék eggyel több embernek terített. A tányérok mellé poharakat tett, az asztal közepére pedig egy üveg Jameson Goldot helyezett. Ez volt a legdrágább ír whisky az italboltban. Miután megvacsoráztak (megették a maradékokat, amiket az asszonyok hagytak nekik), Árnyék kiadós korty italt töltött mindegyik pohárba — a sajátjába. Ibisébe, Jacquelébe és Bolond Sweeney-ébe.

— És mi van akkor, ha egy hordágyon ül a pincében, és hamarosan elföldelik a csavargók temetőjében? — kérdezte Árnyék, miközben töltött. — Ma éjjel köszöntőt mondunk a tiszteletére, és virrasztunk érte, ahogyan ő is akarta.

Az üres szék felé emelte a poharát.

— Mindössze kétszer találkoztam vele, amíg élt — mondta. — Először világklasszis baromnak tartottam, akibe maga az ördög bújt belé. Második alkalommal úgy gondoltam, oltári nagy balfasz, és pénzt adtam neki, hogy megölhesse magát. Mutatott nekem egy érmetrükköt, amire nem emlékszem, szereztem tőle pár véraláfutást, és azt állította magáról, hogy leprikón. Nyugodj békében, Bolond Sweeney. — Bekortyolt az italba és érezte, hogy a füstös íz szétárad a szájában. A másik két férfi is ivott, és vele együtt emelték poharukat az üres szék felé.

Ibis úr belenyúlt a belső zsebébe, előhúzott egy jegyzetfüzetet, addig lapozgatta, amíg megtalálta a megfelelő oldalt, aztán felolvasta nekik Bolond Sweeney életének rövid történetét.

Ibis úr szerint Bolond Sweeney egy apró ír tisztáson kezdte az életét, ahol egy szent követ őrzött, több mint háromezer évvel ezelőtt. Ibis úr mesélt nekik Sweeney szerelmeiről és viszályairól, a tébolyáról, amiből a hatalma származott („a mese egyik későbbi változatát mai napig mesélik, habár a szent kő motívuma a történet nagy részével együtt régen kikopott belőle”), mindarról az imádatról és csodálatról, ami a saját földjén övezte őt, és később óvatos tiszteletté, azután pedig szórakoztató érdekességgé alakult. Elmesélte nekik az írországi Bantryból származó lány történetét, aki átjött az Újvilágba, és mivel hitt Bolond Sweeneyben, a leprikónban, magával hozta őt is, hiszen régebben találkozott vele egy éjszakán, a tó partján, és a leprikón rámosolygott, az igazi nevén szólította, tehát csak ő lehetett. A lány menekültként kuporgott egy hajó rakterében más emberekkel együtt, akik végignézték, hogyan lesz nyúlós, fekete massza a földjükön termő krumpliból, akik végignézték, hogyan pusztulnak el barátaik és szeretteik az éhségtől, akik olyan világról álmodtak, ahol megtölthetik a gyomrukat. A Bantry Bayből származó lány elsősorban egy városról álmodott, ahol elegendő pénzt kereshet ahhoz, hogy a családja is átjöhessen az újvilágba. Az Amerikába érkező írek többsége katolikusnak tartotta magát, még akkor is, ha nem ismerték a katekizmust, még akkor is, ha a vallásról nem tudtak mást, csak azt, hogy létezik a Bean Sidhe, a banshee, aki sikításával jelzi, ha valaki hamarosan meghal a házban, meg Szent Brigitta, aki valaha Brigid volt, két nővérével (akiket mind Brigidnek hívtak és ugyanaz az asszony volt mind a három), és számtalan mesét ismertek, Finnről, Oísinről, Kopasz Conanról — meg a leprikónokról, a kicsi népről (és éppen ez az írek legnagyobb tréfája, hiszen a maguk idejében a leprikónok voltak a legmagasabbak a földhalmok népe, a tündérek között)…

Ibis úr ezt mind elmesélte nekik azon az éjszakán, és még többet is. Falra vetülő árnyéka megnyúlt, olyan volt, mint egy nagy madár, és amikor Árnyék még több whiskyt ivott, úgy tűnt neki, mintha egy hatalmas vízimadár hosszú, kampós csőrű fejét látná, és valahol a második pohár közepénél járhatott, amikor maga Bolond Sweeney is beleszólt Ibis úr elbeszélésébe, és hol apró részletekkel, hol teljesen érdektelen dolgokkal egészítette ki azt („…és micsoda egy fehérnép volt, keble krémszínű, szeplőkkel telehintve, bimbója pedig ragyogó, vöröses-rózsaszín, mint a nap korongja hajnalban, még mielőtt eleredne az eső, úgy, mintha dézsából öntenék, de aztán vacsorára kiderül az ég…”), majd hadonászva megpróbálta elmagyarázni az ír istenek történetét, akik egymást követő hullámokban érkeztek Galliából és Spanyolországból és minden átkozott helyről a világon, és minden egyes hullám átalakította az utolsó isteneket, trollokká meg tündérekké meg mindenféle átkozott teremtménnyé, amíg meg nem érkezett maga az Anyaszentegyház, és Írország összes istenéből ukmukfukk tündér lett, vagy szent, vagy halott király…

Ibis úr megtisztogatta aranykeretes szemüvegét és mutatóujjával a levegőbe bökdösve magyarázni kezdte — az átlagosnál is tisztábban, precízebben artikulált, és Árnyék ebből tudta, hogy részeg (de erről csak a szavai és a házban terjengő hideg ellenére a homlokán gyöngyöző verejtékcseppek árulkodtak) —, hogy ő művész, és a történetei nem szó szerint értendő konstrukciók, hanem imaginatív újjáalkotások, az igazságnál is igazabbak, mire Bolond Sweeney azt mondta neki, hogy „Mutatok én neked imaginatív újjáalkotást, és kezdésként mondjuk imaginatívan újjáalkotom azt a kibaszott pofádat”, de Jacquel úr kivicsorította a fogait és rámordult Sweeney-re, úgy morgott, mint egy hatalmas kutya, aki nem bánja, ha nem kell verekednie, de ha muszáj, egyetlen mozdulattal kitépi a torkát, és Sweeney megértette a figyelmeztetést, leült, majd töltött magának még egy pohár italt.

— Emlékszel még rá, hogy volt az én kis érmetrükköm? — kérdezte vigyorogva Árnyéktól.

— Nem.

— Ha kitalálod, hogy csináltam — mondta Bolond Sweeney, akinek lilás színben játszott az ajka és kék szeme fátyolossá vált —, elmagyarázom. Ha már belemelegedtél.

— Nem tenyérrel, ugye? — kérdezte Árnyék.

— Nem.

— Valami bigyóval? Amit felcsúsztatsz az inged ujjába, és az lövi ki a pénzeket, amiket elkapsz?

— Ez sem jó. Még egy pohárral, valaki?

— Egyszer olvastam egy könyvben, hogyan kell megcsinálni a Fösvény Álmát. Bőrszínű latexet húzol a kezedre és ebbe az erszénybe rejted a pénzt.

— Bús halotti tor ez, pedig a Nagy Sweeney-ért virrasztunk, aki madárként repülte át egész Írországot és tébolyában vízitormát zabált: mert meghalt, és nem gyászolja senki, csak egy madár, egy kutya meg egy idióta. Nem, nem így csinálom.

— Hát, akkor kifogytam az ötletekből — mondta Árnyék. — Biztosan csak előhúzod őket a semmiből. — Gunyoros megjegyzésnek szánta, de aztán meglátta Sweeney arckifejezését. — Szóval így — mondta. — A semmiből húzod őket elő.

— Hát, nem pontosan a semmiből — mondta Bolond Sweeney. — De már kapiskálod. A titkos rejtekhelyről.

— A rejtekhelyről — mondta Árnyék, akinek kezdett derengeni valami. — Igen.

— Csak annyit kell tenned, hogy alaposan az agyadba idézed, és onnantól a tiéd, elveheted. A nap kincse. Ott van azokban a pillanatokban, amikor a világ szivárványt teremt. A napfogyatkozás és a vihar pillanatában.

És megmutatta Árnyéknak, hogyan kell csinálni. Ez alkalommal Árnyék megértette.

Árnyék feje dübörögve lüktetett, és úgy érezte, mintha smirglit nyelt volna. Belehunyorgott a vakító napfénybe. A konyhában aludt, az asztalra borulva. Teljesen fel volt öltözve, bár valamikor sikerült megszabadulnia a fekete nyakkendőtől.

Lesétált a hullaházba, és megkönnyebbülten látta, hogy a névtelen senki még mindig a balzsamozóasztalon hever. Kicsavarta az üres Jameson Goldos üveget a hullamerev ujjak közül és elhajította. Valaki járkált odafent a házban.

Szerda a konyhaasztalnál ült, amikor Árnyék belépett az ajtón. Műanyag kanállal ette a megmaradt krumplisalátát egy műanyag dobozból. Sötétszürke öltönyt, fehér inget és mélyszürke nyakkendőt viselt: a reggeli napfény megcsillant a fát ábrázoló ezüst nyakkendőtűjén. Amikor megpillantotta Árnyékot, elmosolyodott.

— Ahá, Árnyék, édes fiam, örülök, hogy ébren talállak. Azt hittem, soha nem kelsz fel többé.

— Bolond Sweeney meghalt — mondta Árnyék.

— Hallottam — felelte Szerda. — Nagy veszteség ez. Persze a végén mindannyian erre a sorsra jutunk. — Rámarkolt egy képzeletbeli kötélre a fülével egy magasságban, aztán oldalra rántotta a fejét, szeme kidülledt, nyelve kilógott a szájából. Ahhoz képest, hogy csak egy gyors pantomim volt, eléggé zavaró látványt nyújtott. Ezután elengedte a kötelet és felvillantotta ismerős mosolyát. — Kérsz egy kis krumplisalátát?

— Inkább nem. — Árnyék körülnézett a konyhában és kipillantott az előszobába. — Nem tudod, hol van Ibis és Jacquel?

— Dehogynem. Éppen Lila Goodchild asszonyságot helyezik végső nyugalomra — valószínűleg szívesen vették volna, ha te is segítesz nekik, de megkértem őket, ne ébresszenek fel. Hosszú út áll még előtted.

— Indulunk?

— Egy órán belül.

— El kellene búcsúznom tőlük.

— A búcsút hajlamosak vagyunk túlértékelni. Találkozol velük, nem kétlem, még mielőtt ennek az egésznek vége lesz.

Árnyék az első éjszakája óta most először látta a barna kismacskát a kosarában heverni. A macska felpillantott, és közömbösen figyelte őket, amikor kimentek az ajtón.

Így hát Árnyék elhagyta a halottak házát. A télfekete bokrokat és fákat jégtakaró fedte, mintha a hideg ellen védené őket, és álombéli látványosságokat varázsolt belőlük. Az ösvény csúszós volt.

Szerda mutatta az utat Árnyék fehér Chevy Novájához, ami a járda mellett állt. Mostanában moshatták le, a wisconsini rendszámtáblát minnesotaira cserélték. Szerda bőröndje már a hátsó ülésen volt. Szerda Árnyék kulcsainak másolatával kinyitotta az ajtót.

— Majd én vezetek — mondta. — Még legalább egy óráig használhatatlan leszel.

Észak felé tartottak, a bal oldalon a Mississippi hömpölygött, széles, ezüst szalag a szürke ég alatt. Árnyék az út mellett, egy levelét vesztett szürke fa ágán megpillantott egy hatalmas, barnásfehér sólymot, ami tébolyult szemekkel bámulta őket, aztán felrebbent és lassú, lenyűgöző körökben emelkedett az ég felé.

Árnyékban tudatosult, hogy a halottak házában töltött idővel csak ideiglenes haladékot kapott — és máris úgy érezte, mintha mindez valaki mással történt volna, hosszú-hosszú idővel ezelőtt.