A téli éj sárkányai

A temetés

A téli éjszaka sötét volt és csillagtalan. A szél viharossá fokozódott, vadul sodorta magával a havat és megfagyott jégkristályokat, amelyek éles nyílvesszőkként martak a páncélba, egyformán dermesztve meg a vért és a lelket. Őrséget nem állítottak. A Főpap Tornyának bástyáin őrt álló ember halálra fagyott volna ebben az időben. De őrségre nem is volt szükség. A lovagok egész nap, míg a világosság engedte, éberen figyelték a pusztaságot, de jele sem volt a sárkánysereg visszatérésének. Még a sötétségbeállta utánis csak egy-két pislákoló tábortüzet láttak a távoli látóhatáron.

Ezen a téli éjszakán, amikor a szél haldokló sárkányok üvöltéseként bömbölt a torony romjai között, Solamnia lovagjai eltemették halottaikat.

A holttesteket levitték egy, a torony alatt lévó, barlangszerű kriptába. Ez az üreg régtől fogva szolgált a lovagok temetkezési helyéül. De már évszázadok múltak el azóta, hogy Huma szembevágtatott dicsőséges végzetével a kinti csatamezőn. Magát a kriptát is tovább borította volna a jótékony feledés, ha nincs a surranó kíváncsisága. Valaha szigorúan őrizték és tisztességgel rendben tartották, de az idő vasfoga még a holtakat is kikezdte, akiket pedig időn túlinak tekintett mindenki. A kőszarkofágokat vastag, finom porlepel takarta, de miután lesöpörték, sem tudtak kiolvasni semmit a kőbe vésett jelekből.

A Paladine Csarnokának nevezett kripta valójában egy jókora, négyszögletes helyiség volt, mélyen a torony alatt, ahol nem tett kárt benne a rombolás. Hosszú, keskeny lépcsősor vezetett le hozzá egy erős, kétszárnyú vasajtótól, amelyen Paladine jele, .az elmúlás és föltámadás jelképe, egy platinasárkány díszelgett. A lovagok fáklyákat tűztek az omladozó kőfalakba ékelt vaskarikákba, hogy bevilágítsák velük a helyiséget.

A régmúlt idők halottainak kőkoporsói a csarnok falai tövében sorakoztak. Mindegyik fölött vastábla hirdette az elhunyt nevét, nemzetiségét és halálának napját. A koporsók sorai között széles folyosó vezetett a csarnok végében álló márványoltár felé. A lovagok Paladin Csarnokának ezen a központi részén terctették ki elesett társaik tetemeit.

Most nem volt idejük szarkofágok faragására, hiszen jól tudták, hogy a sárkánysereg hamarosan visszatér. A lovagoknak a falak megerősítésére kellett fordítaniuk minden idejüket, s nem arra, hogy berendezzék azok otthonát, akik többé nem törődtek már semmivel. Lehordták tehát halott harcostársaikat Paladin Csarnokába és hosszú sorokba fektették oket a hideg kőpadlón. A holttestekre régi szemfedőket terítettek, amelyek a szertartásos bepólyázást helyettesítették. Erre a műveletre sem volt elég idejük. Mellükre fektették kardjukat és az ellenségtől zsákmányolt tárgyakat pedig: egy-egy nyílvesszőt, horpadt pajzsot vagy éppen sárkánykarmot a lábuknál helyezték el.

Miután minden holttestet levittek a fáklyákkal megvilágított csarnokba, maguk a lovagok is összegyűltek. A tetemek között helyezkedtek el, mindegyikük egy-egy barát, harcostárs vagy fivér mellett. Végül, oly áhítatos csöndben, hogy valamennyien hallhatták saját szívdobogásukat, belépett a három utolsó holttestet hozó menet. A tábori hordágyak mögött díszőrség lépkedett.

Ünnepélyes temetésnek kellett volna lennie, a Szabályzat által előírt minden díszes külsőség megtartása mellett. Az oltár előtt az ünnepi vértezetet viselő Nagymesternek kellett volna állnia. Mellette a szintén páncélt és Paladine fehér köntösét viselő Főpapnak, a másik oldalon pedig a vértje fölé az igazságszolgáltatást jelképező, fekete palástot öltött Főbírónak. Az oltár lapját pedig rózsáknak kellett volna elborítaniuk, fölöttük a viharmadár, a korona és a kard arany jelképeivel.

Most azonban csak egy ütött-kopott, vérfoltos páncélt viselő elf-hajadon állt az oltár előtt, mellette kétoldalt egy vén, fejét gyászosan lehajtó törpe és egy surranó, hamiskás arcán a bánat keserű vonásaival. Az oltáron egyetlen elszáradt, fekete rózsaszál hevert, amelyet Sturm övében találtak és magányos díszként egy vértől feketéllő, ezüst sárkánydárda.

A díszőrség az oltárhoz vitte a három tetemet és mély tisztelettel elhelyezte azokat a három barát előtt.

Jobb oldalt feküdt Lord Alfred MarKenin, akinek megcsonkított, fej nélküli holttestét jótékonyan takarta a fehér lepel, bal oldalt Lord Koronaőr Derek, szintén fehér szemfedő alatt, hogy ne lássék az arcára dermedt vérfagyasztó vigyort. Középre helyezték Fényeskardú Sturm maradványait. Őt nem takarta, fehér szemfödél. Azt a páncélt viselte, amelyet halála pillanatában: apjának ősi vértjét. Keze szintén atyjától örökölt régi pallosát markolta a mellén. És még valami ékesítette horpadt mellvértjét: egy ragyogó ékszer, amelyet a lovagok közül senki sem ismert.

A csillagékszer volt az, amelyet Laurana a lovag vére áztatta hóból emelt föl. Az ékszer valahogy elsötétedett, fénye elhományosult a lány tenyerén. Sok minden megvilágosodott Laurana előtt, miután alaposabban megvizsgálta. Ennek az ékszernek köszönhetően lehettek hát részesei annak a silvanesti lidércnyomásnak. Vajon maga Sturm tisztában volt-e az ékszer erejével? Tudott-e arról a kapocsról, amelyet közte és Alhana között kovácsolt? Nem — gondolta magában Laurana szomorúan —, bizonyára sejtelme sem volt róla. Talán azt sem fogta föl, milyen mély szeretetet jelképez. Ember azt nem értheti meg. Óvatosan visszahelyezte hát a lovag mellére és szomorúan gondolt rá, hogy az a sötét hajú elf-lány most biztosan érzi, hogy a szeretett szív, amely fölött a csillagékszer pihen, örökre megállt.

A díszőrség hátralépett és várt. Az egybegyűlt, lovagok egy pillanatra lehajtották a fejüket, majd fölnéztek Lauranára.

Most jött volna el az ideje az elhunyt lovagok hősi tetteit dicsőítő, magasztaló beszédeknek. Ám e pillanatban semmi más nem hallatszott, csak a törpe szaggatott zokogása és a surranó fojtott szipogása. Laurana lenézett Sturm békés, nyugodt arcára és nem tudott megszólalni.

Egy kurta pillanatig még irigyelte is, keserűen irigyelte a halott lovagot. Túl volt minden fájdalmon, szenvedésen és magányon. Megvívta háborúját... és győzedelmeskedett.

Elhagytál engem! — kiáltott föl lélekben fájdalmasan a lány. Itthagytál, hogy egyedül birkózzam meg ezzel a csapással. Először Tanis, azután Elistan és most te is! Nem bírom! Nincs hozzá elég erőm! Nem hagyhatom ennyiben, Sturm! Értelmetlen és oktalan volt a pusztulásod. Szégyen és árulás! Így nem engedlek el... nyugodtan. Nem távozhatsz harag nélkül!

Laurana fölemelte a fejét, szeme megvillant a fáklyafényben.

— Most nemes szónoklatot vártok tőlem! — mondta végül olyan hideg hangon, akár a kripta levegője. – Fennkölt beszédet az előttünk holtan fekvő férfiak hősi tetteiről. Nos, nem kapjátok meg... tőlem legalábbis nem!

A lovagok komor arckifejezéssel pillantottak egymásra.

— Ezeknek a férfiaknak, akiknek testvériségben kellett volna egyesülniük, most a büszkeség, a versengés és a gőg szülte, keserű széthúzás közepette kellett elpusztulniuk. Látom, szemeteket most Koronaőr Derek felé fordítjátok, de nem őrá hárul minden felelősség..., hanem rátok is. Mindnyájatokra! Valamennyien pártokra szakadtatok ebben a keserű és értelmetlen hatalmi csatározásban!

Néhány lovag némán leszegte a fejét, mások belesápadtak a szégyenbe és a haragos indulatba. Laurana a könnyeivel küszködött. Ekkor megérezte, hogy Kova ujjai a kezére kulcsolódnak és bátorítóan megszorítják. A lány nyelt egyet és mély levegőt vett.

— Egyetlen férfi állt e zűrzavar fölött. Egyetlen férfi élt közöttetek a Kódex szellemében. Pedig élete java részében nem is lehetett lovag. Illetve igazi lovag volt ő ott, ahol valóban számit... a szívében és nem holmi hivatalos listán!

Laurana hátranyúlt, fölvette az oltárról a vérfoltos sárkánydárdát és a magasba emelte. A fegyverrel együtt a lelke is fölemelkedett. A sötétség körülötte csapkodó szárnyai elenyésztek. Amikor ismét megszólalt, a lovagok ámultan néztek rá. Szépsége olyan melegséggel töltötte el őket, akár a fölkelő tavaszi nap sugara.

— Én holnap eltávozom e helyről — mondta Laurana lágyan és ragyogó szemét a sárkánydárdára szegezte. — Elmegyek Palanthasba. Magammal viszem e nap történetét. Magammal viszem ezt a fegyvert és egy levágott sárkányfejet. Es azt a gyalázatos, vérmocskos fejet odahajítom nagyszerű palotájuk lépcsőjére. Fölállok rá és kényszerítem őket, hogy végighallgassanak. És egész Palanthasnak meg kell hallgatnia!

Akkor majd megértik, milyen veszélyben vannak! Azután elmegyek Sancristba, el Ergoth földjére és e nyomorult világ minden más helyére, ahol a népek nem hajlandók félretenni kicsinyes indulataikat és nem akarnak az egyesülés útjára lépni. Amíg nem győzzük le a bennünk lappangó gonoszt..., ahogy e férfiú tette..., addig tehetetlenek maradunk azzal a hatalmas gonosszal szemben, amely mindnyájunkat elnyeléssel fenyeget!

Laurana karját és tekintetét az ég felé emelte. — Paladine! — kiáltotta tiszta, csengő hangon, akár a büszke trombitaszó. — Hozzád fordulunk, Paladine, hozzád kísérjük e nemes lovagok szellemét, akik a Főpap Tornyában áldozták föl az életüket. Add meg nekünk, akik itt maradtunk ezen a háború marcangolta világon a léleknek azt a nemességét, amely e dicső férfiú halálát ékesíti!

A lány ekkor behunyta a szemét és hagyta, hogy arcán végiggördüljenek zabolátlanul kicsorduló könnyei. Többé nem Sturmot gyászolta már. Magát gyászolta most, akinek hiányzik az ő jelenléte, akinek közölnie kell Tanisszal barátja halálhírét, akinek itt kell maradnia e gyarló világon és nemes barátja többé nem áll az oldalán.

Lassú mozdulattal visszatette az oltárra a dárdát. Azután egy pillanatra letérdelt előtte, érezte Kova ölelő karját, a vállán, Tasslehoff gyöngéd simogatását a kezén.

Ekkor, mintegy imádságára válaszul, meghallotta a lovagok mögötte fölcsendülő hangját, amint ők is az ősi, hatalmas istenség, Paladine elé tárják könyörgésüket:

A himnusz véget ért. A lovagok lassú ünnepélyességgel, egyenként járultak a holtak elé, hogy leróják előttük kegyeletüket... utána egy-egy pillanatra térdet hajtottak az oltár előtt. Végül Solamnia lovagjai elhagyták Paladine Csarnokát és vissztértek hideg fekhelyükre, hogy némi erőt merítsenek a következő nap megvirradtáig.

Laurana, Kova és Tasslehoff egyedül maradt barátjuk holtteste mellett, keserűséggel teli szívvel. A csarnok bejáratán betévedt a hideg szél egy fuvallata... előtte állt a díszőrség és várta, hogy végül lepecsételhesse az ajtót.

— Kharan bea Reorx — mormolta Kova a törpék nyelvén és reszkető, bütykös kezével megtörölte a szemét. — A barátok találkoznak Reorx kebelén. — Beletúrt a tarisznyájába és kivett belőle egy fából faragott, karcsú rózsaszálat. Lágyan letette Sturm mellvértjére, Alhana csillagékszere mellé.

— Viszontlátásra, Sturm — dünnyögte Tasslehoff zavartan. Egyetlen dolgot adhatok... amit talán elfogadsz tőlem. Én... nem is tudom, megérted-e? Bár... talán... most már megértheted. Sőt, meglehet, még nálam is jobban... — És Tasslehoff egy kis, fehér tollpihét dugott a lovag dermedt ujjai közé.

— Qisalan elevas — suttogta Laurana elf-nyelven. — Szeretetünk kapcsa örök! — Elhallgatott és úgy érezte, hogy képtelen itthagyni barátját, ebben a sötétségben.

— Menjünk, Laurana — mondta a törpe lágyan. — Elmondtuk előtte az istenhozzádot. Útjára kell őt bocsátanunk. Reorx már vár rá.

Laurana végre engedett a szónak. Lassan, vissza sem nézve, a három barát fölment a kriptából kivezető keskeny lépcsőn és egyenesen kilépett a vigasztalan téli éjszakában dühöngő, csípőshóförgetegbe.

Solamnia fagyos földjétől távol valaki más is búcsúzott Fényeskardú Sturmtól.

Silvanesti nem változott meg az elmúlt hónapok álatt. Bár Lorac lidérces álma régen véget ért és teste is megpihent már szeretett hazájának földjében, maga a föld még hordozta a szörnyű rémálom nyomait. A levegőben még terjengett a pusztulás és halál bűze. A fák végtelen fájdalomtól elgyötörten tekeregtek és hajladoztak. Torzszülött állatok bújkáltak a sötét rengetegben, várva nyomorúságuk, szerencsétlen létük végét.

Alhana hiába leste Csillagtornyának ablakából a sóvárgott változást, vagy legalább annak halvány jelét.

A griffek visszatértek, ahogyan számított is rá, miután a sárkány elröpült. A lány távozni készült Silvanestiből, hogy csatlakozzon népéhez Ergoth földjén. De a griffek nyugtalanító hírekkel érkeztek: kitört a háború az elfek és az emberek között.

A lelkében bekövetkezett változás jele, az elmúlt hónapokban átélt borzalmak következménye volt, hogy Alhana keserű szívvel fogadta ezt a hírt. Mielőtt találkozott Tanisszal és barátaival, közömbösen érintette volna az elfek és emberek harcának híre, sót, talán még örült is volna neki. De most már tisztán látta, hogy ez csak a világban dúló gonosz erők mesterkedésének következménye lehet.

Tudta, hogy vissza kellene térnie népe körébe... talán még véget is vethetne ennek az őrületnek, de azzal, nyugtatta magát, hogy a zord téli idő alkalmatlan a hosszú utazásra. Valójában azonban félt szembenézni megrendült népével, miután elmondja, hogyan pusztult el a hazájuk és hogyan ígérte meg haldokló apjának az elfek visszatérését és Silvanesti föltámasztását... miután segítettek az embereknek a Sötétség Királynője és kegyencei legyőzésében.

Meggyőzhetné őket, ebben nem kételkedett, de rettegett tőle, hogy elhagyja önként vállalt száműzetésének magányát és visszatér a Silvanesti határain túli világ zűrzavarába.

És, bár vágyakozott rá, a szeretett férfival való találkozástól is rettegett. A lovaggal, akinek büszke és nemes arca sokszormegjelent álmában és akineklelkével szorosan összekötötte őt a csillagékszer varázsereje. Noha Sturm nem tudott róla, mindig mellette volt a becsületének védelméért vívott harcában. Bár nem tudott róla a férfi, ő megosztotta vele szenvedését és végül teljesen megértette lelkének mélységes nemességét. Iránta érzett szerelme napról napra nőtt, ahogy a rettegése is ettől a baljós szerelemtől.

Így azután Alhana egyre csak halogatta indulásának napját. Azonnal indulok, hitegette önmagát, amint látok valami biztató jelet... mihelyst vihetem népemnek a remény üzenetét. Enélkül úgysem térnének haza. Kétségbeesésükben föladnák a harcot... Alhana nap mint nap csak a távoli messzeséget pásztázta tornyának ablakából.

De a várt jel csak nem bukkant föl.

Egyre hosszabbra nyúltak a téli éjszakák, egyre mélyebbre sűrűsödött a sötétség. Alhana körbejárta a Csillagtorony bástyáját. Solamniában délutánra járt ekkor az idő... és egy másik torony oldalában Fényeskardú Sturm éppen szembenézett egy égszínkék sárkánnyal és büszke Nagyurával, akit a Sötét Hölgy néven emlegettek. Egyszerre szörnyú érzés kerítette hatalmába a lányt... mintha megállt volna a világ forgása. Éles fájdalom nyilallt a szívébe és tehetetlenül rogyott le a kövezetre. Rázta a rettegés és a gyász zokogása... lekapta a nyakában viselt csillagékszert és iszonyodva látta, amínt fénye elhalványul, majd végleg kihuny.

— Ez tehát az én üzenetem! — sikoltotta elkeseredetten és a markába szorított ékszerrel megfenyegette az eget. — Szóval, nincs remény! Nincs semmi más, csak keserűség és halál!

Alhana olyan erővel szorította a csillagékszert, hogy hegyes csúcsai belemartak eleven húsába, majd vakon nekivágott a sötétségnek és lebotorkált toronyszobájába.

Onnan még egyszer kinézett a haldokló világra. Végül szívet tépően fölzokogott, becsukta és be is zárta az ablak súlyos fatábláit.

Tegyen hát a világ, amit akar — gondolta magában keserűen. Érjen a népem is olyan véget, amilyet teremtett magának. A gonosz győzelme ez. Semmit nem tehetünk a megállítására. Itt várom be a halálomat, atyám sírjának közelében.

Aznap éjszaka még egyszer kiment a vadonba. Hanyagul egy vékony pelerint kanyarított a vállára és elindult a görcsbe csavarodott fa tövében domborodó sírhalom felé. A csillagékszert ott szorongatta a kezében.

Alhana levetette magát a földre és puszta kézzel nekiesett a sírnak... kétségbeesetten belevájt a fagyos rögökbe, dermedt ujjait hamarosan elborította a vér. Nem törődött vele. Talán még örült is neki, sokkalta könnyebb volt elviselnie, mint a szívét mardosó gyötrelmet.

Végül sikerült kiásnia egy kis mélyedést. A vörös hold, Lunitari fölkúszott az égre és véresre festette az ezüst holdfényét. Alhana addig nézte a tenyerén tartott ékszert, míg semmit sem látott már belóle könnyein keresztül. Akkor beleejtette afrissenkivájt gödröcskébe. Nagy erőfeszítéssel leküzdötte zokogását. Letörölte arcáról a könnyeket és nekilátott a lyuk betemetésének.

Egyszer csak megállt.

A keze megremegett. Tétován lenyúlt, félresöpörte a csillagékszerre hullott földet és közben arra gondolt, nem vette-e el eszét a fajdalom. Nem! Az ékkövek halvány fénnyel fölizzottak és a szeme előtt teltek meg új ragyogással. Alhana kiemelte a sziporkázó ékszert parányi sírjából.

— De hiszen meghalt — suttogta halkan és tekintetét a Solinari ezüstös fényében villogó ékkövekre szegezte. — Tudom, hogy elragadta őt a halál... ezt nem változtathatja meg semmilyen erő! Mi hát akkor ez a ragyogás?

Hirtelen zizegő hangra lett figyelmes. Rémülten hátrahőkölt, rettegve tőle, hogy a Lorac sírja fölött álló, iszonyúan eltorzult fa előrenyújthatja és köré fonhatja gyilkos ágait. Ám, amint ránézett, látta, hogy a göcsörtös ágak kiegyenesednek... még egy villanásnyi ideig bénán csüngenek, azután sóhajtva fölemelkednek az ég felé. A törzs is visszanyerte sudárságát, kérge kisimult és lágyan megcsillant az ezüst holdvilágban. Többé nem csorgott vér az oldalából. A levelek megérezték, hogy ereikben ismét megindul az éltető nedvek áramlása.

Alhana felnyögött. Bizonytalanul talpra állt és körültekintett hazája megkínzott földjén, de nem látott semmi más változást. A többi fa ugyanolyan maradt... csak ez az egy elevenedett meg, Lorac sírja fölött.

Biztosan megörülök — gondolta magában. Rettegve fordult vissza a halott király sírja fölé hajló fához. De nem, ez a fa valóban megváltozott. A szeme láttára gyarapodott és szépült.

Óvatosan visszaakasztotta a csillagékszert a nyakába, a szíve fölé. Megfordult és lassan elindult visszafelé, a toronyhoz. Még sok tennivalója van, mielőtt útra kelne Ergoth felé.

Másnap reggel, amint a nap sápadt fénye elözönlötte Silvanesti boldogtalan földjét, Alhana kinézett az erdőre.

Semmi sem változott. A beteges, zöld pára még mindig rátelepedett a szenvedő fák ágaira. És nem is változik semmi, amíg az elfek vissza nem térnek, hogy, kezük munkájával hozzák el a változást, értette meg végre Alhana. Egyedül a Lorac sírja fölé boruló fában lüktetett újra az élet.

— Ég veled, Lorac — mondta alig hallhatóan —, ég veled, amíg vissza nem érkezünk!

Magához intette griffjét, fölkapaszkodott izmos hátára és kemény parancsszóval útnak indította. A griff kiterjesztette tollas szárnyát, föllendült a levegőbe és gyorsan körözve emelkedett Silvanesti megkínzott világa fölé.

Alhana következő szavára nyugatnak fordította a fejét és megkezdte hosszú repülését a távoli, Ergoth felé.

Odalent a mélyben, Silvanesti erdjének mélyén, egyetlen fa üde, zöld levelei virítottak elő, ünnepélyesen ellenszegülve a környező vadon fekete kopárságának. Hajladozott a téli szélben és lágyan dalolt, miközben ágait védőn terjesztette Lorac sírja fölé a komor télben.

Várta a tavaszt!