A téli éj sárkányai

A társaság útjának története a Jégfal-Palotához és győzelmük Feal-thas Sárkány Nagyúr fölött, eleven legendává vált e vigasztalan vidék lakói, a Jégbarbárok között.

A falusi dalnokok hosszú téli éjszakákon még a mai napig e hősök tetteirol mesélnek.

1. Menekülés a jégfaltól

A vén törpe haldokolt.

A lába már nem bírta tovább, gyomrára kígyókként csavarodtak a belei. Hullámokban tört rá a hányinger... még a fejét sem tudta fölemelni priccséről. Némán meredt a feje fölött himbálódzó olajlámpásra, amelynek fénye mintha fokozatosan halványodott volna. Hát itt a vég, gondolta magában a törpe. Az elmúlás. A sötétség elhomályosítja a látásomat...

Valami neszt hallott oldalról, padlódeszkák nyikorgását, mintha valaki óvatosan lopakodna felé. Kova nagy nehezen odafordította a fejét.

— Ki az? — károgta.

— Tasslehoff — válaszolta egy együttérző hang. Kova fölsóhajtott és kinyújtotta bütykös kezét... Tass vékony ujjai rákulcsolódtak.

— Ó, komám, örülök, hogy időben jöttél... még búcsút mondhatsz nekem — nyögte a törpe gyöngén. — Haldoklom, barátom... megyek Reorxhoz...

— Micsoda? — hajolt közelebb hozzá Tass.

— Reorxhoz! — ismételte meg a törpe ingerülten. — Reorx ölelő karjaiba készülök.

— No nee! Nem is oda tartunk — jegyezte meg Tasslehoff.

— Éppenséggel Sancristba megyünk. Hacsak nem valami fogadót emlegetsz. Majd megkérdem Sturmot. Reorx Karjai... hmmmm...

— Reorx, a törpék istene, te fafej! — mordult föl Kova.

— Ó! — mondta Tass egy pillanat múlva. — Szóval az a Reorx!

— Ide figyelj, pajtás — mondta Kova csöndesen... elhatározta, hogy nem hagyja, hogy bárki is keserű szájízzel emlékezzen rá —, rád hagyom a sisakomat, azt, amelyiket te szereztél még Xak-Tsarothban... azt a griffsörényeset.

— Valóban? — kérdezte Tass meghatottan. — Ez borzasztóan rendes tőled, Kova, de te mit használsz majd sisak gyanánt?

— Ó, pajtás, ott nem lesz szükségem sisakra, ahová most megyek.

— Sancristban igencsak jól jöhetne még— erősködött Tass.

— Derek úgy véli, hogy a Sárkány Nagyurak összpontosított támadásra készülődnek, ahol egy sisak még nagyon is elkel...

— De én nem Sancristról beszélek! — morogta Kova és megpróbált felülni. — Azért nem lesz szükségem sisakra, mert haldoklom!

— Én is majdnem meghaltam egyszer — jelentette ki Tasslehoff ünnepélyesen. Az asztalra tette a kezében gőzölgő tálat és kényelmesen letelepedett egy karosszékbe, hogy elmesélje az esetet. — Ez akkor történt Tarsisban, amikor az a sárkány rám döntött egy egész házat. Elistan azt mondja, hogy akkor majdnem kinyiffantam. Ugyan, nem pontosan ezekkel a szavakkal, de azt állítja, hogy az istenek közös... közben..., egyszóval, hogy valami közük van hozzá az isteneknek, hogy ma itt lehetek...

Kova mordult egyet és hátrahanyatlott a priccsén.

— Túlságosan nagy kérés — mondta a feje fölött himbálódzó lámpának —, hogy nyugodtan halhassak meg? Ne holmi surranók társaságában? — az utolsó szavakat már valójában úgy rikácsolta.

— Ugyan, menj már! Hiszen nem is haldokolsz igazán! — mormolta Tass. — Csak tengeribeteg vagy!

— Haldoklom és kész! — mondta a törpe csökönyösen. — Valami súlyos betegség tört rám és most a halálomon vagyok! És a ti lelketeken szárad a dolog! Ti vonszoltatok föl erre a nyavalyás csónakra...

— Hajóra! — vágott közbe Tass.

— Csónakra! — ismételte meg Kova mérgesen. — Ti vonszoltatok föl erre a nyavalyás csónakra, aztán itt hagytatok, hogy szörnyű betegségben forduljak föl egy patkányokkal teli hálófülkében!

— Ha tudni akarod, éppenséggel ott is hagyhattunk volna a Jégfalnál, a rozmáremberekkel. és... — itt Tasslehoff hirtelen elhallgatott.

Kova még egyszer megpróbált fölülni, de ezúttal gyilkos indulat villant a szemében. A surranó talpra szökkent és az ajtó felé somfordált. — Hmm... azt hiszem, ideje lesz mennem. Csak azért jöttem le, hogy... izé... megnézzem,nem kérsz-e enni valamit? A hajószakács főzött valamit,amit zöldborsólevesnek nevez...

Laurana fedezékbe bújt a dühöngő szél elol az előfedélzeten, miközben odalentről vérfagyasztó üvöltést, majd összetört cserépedény csörömpölését hallotta. A közelében álldogáló Sturmra nézett ijedten. A lovag elvigyorodott.

— Ez Kova — mondta.

— Igen — felelte Laurana aggódva —, talán le kellene mennem, hogy meg...

De a borsólevesben úszó Tasslehoff megjelenése az ajkára fagyasztotta a szót.

—Azt hiszem, Kova kezdi jobban érezni magát — jelentette be a surranó ünnepélyesen. — De úgy láttam, hogy még nincs igazán étvágya.

Gyorsan távolodtak a Jégfaltól. Kicsiny hajójuk fürgén szelte a tenger hullámait a dermesztően hideg szelek szárnyán.

A társaság hosszú utat tett meg a Jégfalig, ahol Tasslehoff állítása szerint a Jégfal-Palotában egy sárkánygömbnek kellett lennie. Meg is szerezték a gömböt és legyőzték a nagyhatalmú Sárkánylordot, Feal-thast. A Jégvidék barbárjainak segítségével elmenekültek az összeomló palotából, és most egy Sancristba tartó hajócska fedélzetén tartózkodtak éppen. Bár a sárkánygömb biztonságban lapult egy ládában a hajó fenekén, álmukban még sokszor riadtak fel a Jégfalhoz tett utazás szörnyűséges emlékeire. Ezek a rémálmok azonban igazából jelentéktelenek voltak ahhoz a furcsa, eleven lidércnyomáshoz képest, amelyet egy jó hónappal azelőtt éltek át. Ugyan senki sem szólt róla egy szót sem, de Laurana néha... a lovagra annyira nem jellemző félelmet és szorongást látott Sturm arcán, hogy csak arra gondolhatott, hogy az ő emlékezetében is élénken él még annak a bizonyos álomnak az emléke.

Ettől eltekintve a társaság hangulata jó volt... kivéve a törpét, akit erőszakkal kellett fölcipelni a hajóra, ahol azonmód tengeribeteg lett. A Jégfalhoz tett út kétségtelenül diadallal végződött. A sárkánygömb mellett még egy ősi fegyver, vélekedésük szerint egy sárkánydárda törött nyelét is magukkal hozták. És hoztak még valami annál is sokkal fontosabbat, csak annak értékét nem ismerték föl, amikor megtalálták...

A barátok, Koronaőr Derek és a Tarsisban hozzájuk csatlakozott két másik, ifjú lovag társaságában az egész Jégfal-Palotát föltúrták a sárkánygömb után. A kutatás nem ment könnyen. Időről időre meg kellett küzdeniük a rosszindulatú rozmáremberekkel, téli farkasokkal és medvékkel. A társaság már-már azt hitte, hogy hiába tették meg a hosszú utat, de Tass esküdözött, hogy a Tarsisban olvasott könyv szerint itt is rejtőznie kell egy sárkánygömbnek. Folytatták hát a kutatást.

Keresgélés közben egy rendkívüli jelenségre bukkantak rá... egy több mint negyven lábnyi hosszú, ezüstösen csillogó bőrű sárkányra, amely teljes egészében belefagyott a Jégfalba. A szárnyát repüléshez készen kiterjesztette. A sárkány maga félelmetes volt, ám a feje nemes és nem töltötte el őket azzal a bénító rémülettel, amit a vörösök közelségében éreztek. Ellenkezőleg, valamiféle nagy, mélységes sajnálat fogta el őket e lenyűgöző teremtmény láttán.

A legkülönösebb pedig az volt, hogy ennek a sárkánynak a hátán ült valaki! Már eddig is látták, hogyan lovagolják meg a Sárkány Nagyurak házi sárkányaikat, de a páncéljából ítélve, ez a sárkánylovas egy solamniai lovag lehetett!

Kesztyűs kezével erősen markolta azt a törött nyelet, amely valaha egy hatalmas dárdához tartozhatott.

— Vajon hogy kerülhetett a sárkány hátára egy solamniai lovag? — kérdezte Laurana és a Sárkány Nagyurakra gondolt.

— Akadtak lovagok, akik a gonosz oldalára álltak — jelentette ki nyersen Koronaár Derek, bár szégyellekbeszélni erről.

— Én nem érzem itt a gonoszt — mormolta Elistan. — Csak valami mélységes bánatot... kíváncsi vagyok, hogyan halhattak meg... nem látok rajtuk sebeket.

— Ez itt olyan ismerősnek látszik — jegyezte meg ahomlokát ráncolva Tasslehoff —, mint egy kép... az ezüstsárkány hátán ülő lovag! Mintha már láttam volna valahol...

— Püff neki! — mordult föl Kova. — Láttál te már bozontos szőrű elefántokat is..:

— Komolyan mondom! — tiltakozott Tass.

— És hol lehetett az, Tass? —kérdezte Laurana, a surranó sértett képe láttán. — Vissza tudnál emlékezni rá?

— Azt hiszem — felelte Tass —, ...mintha Pax Tharkasban lett volna, ahol Fizban...

— Fizban! — ordított fal Kova. — Az a vén mágus még Raistlinnél is bolondabb volt, ha ez egyáltalán lehetséges!

— Én nem tudom, miről beszél Tass — nézett föl Sturm a sárkányra és lovasára elgondolkodón —, de emlékszem rá, amit anyám Humáról mesélt, aki végső csatájába egy Ezüst Sárkány hátán indult a Sárkánydárdával a kezében. — Én meg anyámnak arra az intelmére emlékszem, hogy ne egyem meg a kalácsot, hanem tegyem azt félre a Fehérruhás Öregnek, aki majd eljön hozzánk karácsonyra a kastélyunkba — csattant föl Derek. — Nem, ez csak valamilyen hitehagyott lovag lehet, akit hatalmába kerttett a gonosz!

Derek és a két másik ifjú lovag továbbment, de a többiek ottmaradtak és tovább bámulták a sárkányon lovagló alakot.

— Igazad van, Sturm... az egy Sárkánydárda nyele — jelentette ki Tass sóváran. — Azt nem tudom, honnan tudom, de teljesen biztos vagyok benne.

— Talán ezt is abban a tarsisi könyvben láttad? — kérdezte Sturm és összenézett Lauranával... mindketten valahogy szokatlannak és ijesztőnek érezték a surranó komolyságát.

Tass megvonta a vállát. — Nem is tudom — suttogta alig hallhatóan —, nagyon sajnálom.

— Talán magunkkal kellene vinnünk —javasolta Laurana bizonytalanul —, az semmi esetre sem árthat.

— Gyerünk már, Fényeskardú! — hallották Derek szigorú, hívó szavát. — Lehet, hogy Thanoi népe egy időre elveszítette a nyomunkat, de hamarosan a nyakunkon lesznek megint.

— Hogyan vehetnénk ki onnan? — töprengett Sturm, mit sem törődve Derek parancsával. — Legalább három lábnyi vastag jég borítja!

— Én kivehetem — szólalt meg Gilthanas.

Az elf fölugrott a sárkányt és lovasát magába foglaló jégtömb peremére, keresett valami támasztékot és lassan megindult fölfelé, a jégbefagyott, szoborszerű alakokhoz.

Végigkúszott négykézláb a sárkány dermedt szárnyán, — amíg oda nem ért a lovag dárdanyelet markóló kezéhez.

Gilthanas rányomta tenyerét afegyvertbeburkoló jégtömbre és megszólalt a mágia különös, zavaros nyelvén.

Az elf kezéből vörösen izzó fénynyaláb áramlott elő és gyorsan olvasztani kezdte a jeget. Pillanatok múlva már be is nyúlhatott az így keletkezett lyukon, hogy megragadja a dárdanyelet, ám a halott lovag marka azt keményen tartotta.

Gilthanas megrángatta, sőt még a fagyott kéz ujjait is megpróbálta lefeszegetni róla. Végül nem bírta tovább a jég dermesztő hidegét és reszketve visszatért a földre. — Nem megy — sóhajtotta —, rettentő keményen tartja.

— Tördeld le az ujjait — tanácsolta a surranó segítőkészen.

De Sturm haragos pillantására Tass elhallgatott. — Nem engedhetem, hogy bárki meggyalázza a tetemét! — kiáltotta a lovag. — Valahogy talán csak kihúzhatjuk a kezéből azt a nyelet. Majd én megpróbálom...

— Úgysem sikerül — mondta Gilthanas a húgának, a jégfalon fölfelé kapaszkodó lovagot nézve —, olyan, mintha a dárdanyél összeforrott volna a kezével. Én is... — de az elf szava elakadt.

Amint Sturm bedugta a kezét a jégbe olvasztott lyukon és megragadta a dárdanyelet, a jégbefagyott lovag alakja mintha... alig észrevehetően, hirtelen megmozdult volna.

Merev, fagyott kezének szorítása elernyedt a törött dárdanyélen. Sturm kis híján lezuhant, úgy megdöbbent, elengedte a fegyvert és ijedten hátrált a sárkány jégborította szárnyán.

— Neked odaadja! — kiáltotta Laurana. — Rajta, Sturm! Vedd el! Hát nem látod? Egy másik lovagnak átadja!

— De hát én nem is vagyok az — jegyezte meg Sturm bánatosan. — Lehet, hogy szándékosan, rosszindulatból teszi... — óvatosan visszakúszott a lyukhoz és még egyszer megragadta a dárdanyelet. A halott lovag merev szorítása elernyedt. Sturm vigyázva megmarkolta a törött fegyvert és lassan kihúzta a jég rabságából. Visszaszökkent a földre és meredten bámult az ősrégi dárdanyélre.

— Ez csodálatos volt! — sóhajtotta Tass áhítattal. — Kova, láttad, ahogy a halott megelevenedett?

— Nem! — förmedt rá a surranóra a törpe. — És te sem láttad! No, gyerünk innen — tette hozzá és megborzongott.

Ekkor megjelent Derek. — Parancsot adtam neked, Fényeskardú Sturm! Mi ez a késlekedés? — és Derek arca elsötétedett a haragtól, amint meglátta a dárdanyelet.

— Én kértem meg, hogy hozza le nekem — szólalt meg Laurana olyan hidegen, akár a mögötte magasodó jégfal.

Átvette a nyelet és gyors mozdulattal belecsavarta a csomagjából előhúzott szőrmetakaróba.

Derek egy pillanatig mérgesen nézett a lányra, aztán mereven meghajolt és sarkon fordult.

— Halott lovagok, élő lovagok, nem is tudom, melyik a rosszabb — dörmögte Kova, majd megmarkolta Tass gúnyáját és Derek után vonszolta a surranót.

— És mi lesz, ha egy elátkozott fegyver az? — kérdezte Sturm Lauranától, mialatt a palota jeges folyosóit járták.

A lány még egyszer, utoljára visszanézett a sárkányháton ülő, halott lovagra. A délvidék hideg, sápadt napja lefelé ereszkedett, fénye halvány árnyékot vetett a dermedt holttestekre, amitől azok még ijesztőbbekké váltak. Lauranának úgy tűnt, hogy látta, amint a lovag teste élettelenül zuhan le.

— Mondd, te hiszel Huma történetében? — kérdezte Laurana csöndesen.

— Én már nem is tudom, miben hihetek ezek után — válaszolta Sturm, keserűségtől reszelős hangon. — Eddig minden dolog fekete vagy fehér volt számomra, érthető és határozott. Huma történetében is hittem, melyet anyám igazként tanított meg nekem. Azután elmentem Solamniába. — Elhallgatott, mintha nem lenne kedve a folytatáshoz. Végül, Laurana érdeklődő arckifejezése láttán nyelt egyet és ismét megszólalt. — Soha nem beszéltem erről senkinek, még Tanisnak sem! Amikor visszatértem a hazámba, rájöttem, hogy a Lovagrend többé nem azoknak a becsületes és önfeláldozó férfiaknak a rendje, amilyennek anyám leírta. Teljesen megfertőzték a politikai torzsalkodások. A legkülönbek, mint például Derek, megőrizték a becsületüket, de ridegek és hajthatatlanok voltak, nem sokat törődtek azokkal, akiket maguknál alacsonyabb rangúnak tekintettek. S ami a legrosszabb, — Sturm megcsóválta a fejét —, amikor Humáról beszéltem nekik, csak nevettek. Holmi kóbor lovagnak nevezték őt. Az ő történetük szerint a szabályok megsértése miatt ki is zárták a Rendbál. Azt beszélték, hogy Huma a vidéket járta, megkedveltette magát a parasztokkal, akik azután legendákat szőttek róla.

— De legalább valóban élt? — erőltette a témát Laurana, elszomorodva Sturm búskomor képének láttán.

— Ó, igen. Ezt senki sem vitatja. Az Összeomlás után is fönnmaradt krónikák az alacsonyabb rangú lovagok között emlegetik őt. De az Ezüst Sárkány, a Végső Csata, sőt; maga a Sárkánydárda történetében többé már nem hisz senki. Ahogyan Derek mondja: nincs rá bizonyíték. Huma síremléke a legenda szerint valami toronyszerű építmény volt... a világ egyik csodája. De nincs senki, aki valóban látta volna. Csak holmi gyermekmesék szólnak róla, ahogy Raistlin mondaná. — Ezzel Sturm a tenyerébe temette az arcát, eltakarta a szemét és mélyen, szaggatottan fölsóhajtott.

— Tudod — szólalt meg csöndesen kicsivel később —, sohasem gondoltam volna, hogy valaha is kimondok ilyet, de hiányzik Raistlin... hiányoznak mind. Úgy érzem, mintha valamely tagomat vágták volna le, pontosan úgy, ahogy akkor éreztem, Solamniában. Ezért jöttem vissza és nem vártam ki, amíg letehetem a Lovagi Próbát. Ezek... a barátaim... sokkal többet tettek a világot gyötrő gonosz legyőzéséért, mint valamennyi lovag együttvéve. Még Raistlin is, a maga módján, amit én nem értek igazán. Ő talán megmondhatná nekünk, mit jelent ez az egész! — és hüvelykujjával hátramutatott a jégbefagyott lovagra. — És ő legalább hinne is benne. Ha itt lenne. Ha Tanis itt lenne... — de Sturmnak nem volt ereje a folytatáshoz.

— Igen — mondta Laurana csöndesen —, ha Tanis itt lenne...

Sturmnak eszébe jutott alány nagybánata, amely sokkal hatalmasabb volt, mint az övé... átkarolta és szorosan magához vonta Lauranát. Így álltak némán egy pillanatig,mindketten erőt merítettek a másik közelségéből. Ekkor elérte őket Derek sürgető kiáltása... miért késlekednek ott hátul?

Így tehát a Laurana szőrmetakarójába csavart törött dárdanyél most ott pihent a láda mélyén a sárkánygömbbel és Tanis karajával, Féregirtóval együtt, amelyet még Tarsisból hoztak magukkal a romok —alól. A láda mellett feküdt a két ifjú lovag holtteste, akik a csapat védelmében áldozták föl életüket és most testük arra várt, hogy visszavigyék eltemetni a szülőföldjükre.

A jégmezők felöl süvítő hideg, sebes, déli szél csak úgy röpítette a hajót Sirrion tengerén. A kapitány szerint, ha a szél kitart, két nap alatt odaérhetnek Sancristba.

— Arra van Dél-Ergoth — mutatott jobbra, előre a kapitány. — Hamarosan elérjük a déli partokat. Ma este már megláthatjuk Cristyne szigetét. Azután, jó széllel gyorsan eljutunk Sancristig. Különös dolgokat beszélnek Dél-Ergothról — tette hozzá a kapitány Lauranára pillantva —, hogy tele van elfekkel, bár én még nem jártam ott, s így nem is tudom, biztosan így van-e?

— Elfekkel? — csillant föl Laurana szeme és gyorsan a kapitány mellé lépett a hajnali szellő lobogtatta köpenyében.

— Elmenekültek a hazájukból, úgy hallottam — folytatta a kapitány —, a sárkányseregek űzték el őket.

— Talán a mieink lehetnek azok! — kapaszkodott Laurana a mellette álló Gilthanasba, és olyan erősen meresztette a szemét a hajó orrának irányába, mintha ezzel odaparancsolhatta volna a földet a látóhatárra.

— Valószínűbb, hogy a silvanestiek azok — mormolta Gilthanas —, úgy emlékszem, Lady Alhana is mondott valamit Ergothról. Nem emlékszel rá, Sturm?

— Nem — vágta rá a lovag kurtán. Megfordult, a hajó túloldalára sétált és nekidőlt a korlátnak. Kinézett a tenger rózsaszínben játszó vizére. Laurana látta, amint valamit elővesz az övéből és szeretettel megsimogatja. Fényesen megcsillant rajta a napsugár, de Sturm máris visszadugta a helyére. Lehajtotta a fejét. Laurana megindult felé, de váratlanul valami mozgásra lett figyelmes és megtorpant.

— Mi az a különös felhő, ott délen?

A kapitány azonnal odafordult, szőrmebundája zsebéből előkapta messzelátóját és a szeméhez illesztette. — Küldj föl egy matrózt az árbocra! — utasította az első tisztet.

A következő pillanatban egy tengerész már kapaszkodott is fölfelé a kötélzeten. Egyik kezével belekapaszkodott a szédítően magas árbocba és végignézett a messzelátóval a déli látóhatáron.

— Nos, látod, hogy mi az? — kiáltott föl neki a kapitány.

— Nem, uram! — ordította vissza a matróz. — Ha az egy felhő... hát olyant még sohasem láttam.

— Majd én megnézem — aj ánlkozott kíváncsian Tasslehoff, és máris olyan fürgén kúszott fölfelé a köteleken, mint egy született tengerész. Az árbochoz érve, a matróz mellett belekapaszkodott a vitorlarúdba és maga is dél felé nézett. Az a valami valóban felhőnek látszott. Nagy, fehér foltként lebegett a víz fölött. De sokkal gyorsabban haladt, mint bármely más felhő az égen és...

Tasslehoff lélegzete elakadt. — Add csak ide azt a vacakot — nyúlt a matróz messzelátója után. A tengerész vonakodva átnyújtotta neki. Tass a szeméhez illesztette és azonnal halkan felnyögött.— Ó, te jó ég-motyogta Elvette szemétől a messzelátót, összekattintotta és szórakozottan belegyömöszölte a bekecse zsebébe. A tengerész az utolsó pillanatban kapta el a grabancát, mielőtt lesiklott volna a kötélen.

— Mi van? — lepődött meg a surranó. — Ja, hogy ez a tiéd? Bocsánat! — Szomorúan megpaskolta a messzelátót és visszaadta a gazdájának. Sebesen lesiklott a kötélzeten, könnyedén leszökkent a fedélzetre és odaszökdécselt Sturmhoz.

— Az ott egy sárkány! — jelentette lélekszakadtan.

2. A fehér sárkány Foglyul ejtve

A sárkányt Ólmosesőnek hívták. Krynn legkisebb testű sárkányfajtájához, a fehérekhez tartozott. Mivel a sarkvidéken születtek és nevelkedtek, ezek a sárkányok jól bírták a legnagyobb hideget is, és Ansalon jégfödte déli vidékeit uralták.

Kicsiny termetüknél fogva, a fehérek voltak minden sárkányfaj közül a leggyorsabb röptűek. A Sárkány Nagyurak gyakran alkalmazták őket földerítőként. Így esett, hogy Ólmoseső is távol volt Jégfal-beli fészkétől, amikor a sárkánygömb után kutatók odaérkeztek. A Sötétség Királynőjének jelentették, hogy kalandorok kis csoportja hatolt be Silvanestibe. Valahogy sikerült Vérontó Cyan fölébe kerekedniük, és a jelentés szerint egy sárkánygömb is a birtokukba került.

A Sötétség Királynője arra számított, hogy a Por Fennsíkon kelnek át, a Királyok útján, amely a legrövidebb szárazföldi út volt Sancrist felé, ahol a legújabb hírek szerint Solamnia lovagjai szerveznek gyülekezőt. A Sötétség Királynője megparancsolta Ólmosesőnek és fehér sárkányokból álló csapatának, hogy igyekezzenek északra, a most éppen vastag hótakaró alatt lapuló Por Fennsíkra, és szerezzék meg a sárkánygömböt.

Az odalent csillogó hómező láttán Ólmoseső kételkedett benne, hogy egyáltalán akad olyan vakmerő ember, aki megpróbálkozik a pusztaságon való átkeléssel. A sárkány cikcakkban repült, és tüzetesen átkutatta az egész vidéket Silvanesti keleti határaitól, egészen a nyugati Király hegyekig. Sárkánycsapatából csak kevesen jártak olyan messze, fönn északon, mint a kékek uralma alatt álló Új Part volt.

A sárkányok éppen összegyülekeztek és jelentették, hogy a fennsíkon semmiféle élőlénynek még a jelét sem látták, amikor Ólmoseső hírül vette, hogy a veszedelem hátulról jelentkezik, miközben ó az első fronton végez földerítést.

A fehér fősárkány mérgesen visszafordult, de túl későn érkezett. Feal-thas halott volt, a sárkánygömbnek nyoma veszett. Ám rozmárember-szövetségesei, a thanoiok pontos leírással szolgáltak e gaztett elkövetőinek csoportjáról.

Még azt is megmondták, merre távozott a hajójuk, holott a Jégfaltól csak egy irányban lehetett hajózni: észak felé.

Ólmoseső jelentette a sárkánygömb elveszítését a Sötétség Királynőjének, aki éktelen haragra gerjedt és meg is ijedt. Most már két sárkánygömb is hiányzott! Abban ugyan biztos lehetett, hogy az ő gonosz erői a leghatalmasabbak Krynn földjén, ugyanakkor gyötörte a tudat, hogy a jó erői is behatoltak oda. Akadhat közöttük valaki, aki elég erős és bölcs ahhoz, hogy föltárja a sárkánygömbök titkát.

Ezért Ólmosesőnek azt parancsolta, hogy szerezze meg azt a gömböt és ne a Jégfalhoz vígye vissza, hanem egyenesen a Királynőnek adja át. Semmilyen körülmények között nem szabad elveszítenie vagy veszni hagynia! A gömbök nagyon intelligensek voltak, és erős túlélési ösztönnel rendelkeztek. Csak így maradhattak fönn ilyen sokáig, amikor már megteremtőik is rég elporladtak.

Ólmoseső tehát kiröppent Sirrion tengere fölé, és erős fehér szárnya hamarosan a menekülő hajó közelébe röpítette. Most azonban egy különleges szellemi probléma merült föl előtte, amelynek megoldására nem állott készen.

Ezek a fehér sárkányok talán azért is rendelkeztek a legalacsonyabb intelligencia-hányadossal a többi sárkányhoz képest, mert arra kényszerültek, hogy a hideg éghajlatnak ellenálló hüllő-utódokat hozzanak létre. Ólmosesőnek soha nem volt szüksége arra, hogy önállóan gondolkozzon, ugyanis Feal-thas mindig megmondta neki, hogy mit tegyen. Ezért most, amikor a hajó felé kanyarodott, mérhetetlenül nagy gondot jelentett a számára a pillanatnyi feladat: hogyan kaparintsa meg a gömböt?

Először arra gondolt, hogy jeges leheletével a tengerbe fagyasztja az egész hajót. Azután rájött, hogy ezzel fagyott fatömbbe zárná a gömböt, ahonnan rendkívül nehéz lenne megszereznie, sőt, még annak lehetősége is fönnállt, hogy a hajó elsüllyed, mielőtt darabokra téphetné. Ha pedig a hajót összezúzza, maga a gömb merülhét el. Másrészt, a hajó túl nehéz volt: ahhoz, hogy fölemelje és kivigye a szárazföldre. Így aztán Ólmosesó lassan keringett fölötte és nézte, amint a szánalmas emberi lények csapdába esett egerekként futkároznak odalent.

A fehér sárkány tehát azon töprengett, vajon kérjen-e telepatikus úton segítséget királynőjétől. Ólmosesőnek azonban nem volt ínyére sem az, hogy jelentkezzék bosszúálló uralkodója előtt, sem az, hogy elbújjon előle.

Egész nap követte hát a hajót, fölötte lebegett és feszülten törte a fejét. Könnyedén szállt a légáramlatokon és közben a belőle áradó sárkányiszony segítségével kétségbeesésbe kergette az embereket odalent. Végül, éppen a naplemente pillanatában, támadt egy ötlete. Anélkül, hogy végiggondolta volna, azonnal hozzálátott a megvalósításához.

Tasslehoff közlése, hogy egy fehér sárkány szegődött a hajó nyomába, páni félelmet ébresztett a legénységben.

Sebtében fölfegyverkeztek rövid tengerész kardjaikkal, és komoran fölkészültek rá, hogy a végsőkig harcolnak, bár egy pillanatig sem lehetett előttük kétséges az összecsapás végső kimenetele. Gilthanas és Laurana, akik mindketten kiváló nyíllövők voltak, fölajzották íjaikat. Sturm és Derek előkészítette a pajzsát és kardját, még Tasslehoff is megmarkolta abroncsbotját. Kova megpróbált fölkelni ágyából, de nem tudott megállni a lábán. Elistan megőrizte nyugalmát és csöndesen imádkozott Paladine-hoz.

— Én jobban bízom a kardomban, mint abban a vénemberben és az istenében — mondta Derek Sturmnak.

— A lovagok mindig is tisztelték Paladine-t – válaszolt neki Sturm szemrehányóan.

— Én is tisztelem... az emlékét — mormolta Derek. — Különben, csöppet sem nyugtatnakmeg ezek a szóbeszédek Paladine visszatérésérő! Fényeskardú, s gondolom, a Tanács is így lesz vele, ha tudomást szerez róla. Jó lenne, ha erről nem feledkeznél meg, amikor a lovaggá avatásod szóba kerül!

Sturm összeharapta az ajkát és az arca eltorzult, mintha valami keserű pirulát nyelt volna le.

Múltak a hosszú percek... senki sem vette le a szemét a fölöttük csapkodó, fehér szárnyú teremtményről. De nem tehettek ellene semmit, hát jobb híján várakoztak.

Vártak és vártak... a sárkány nem támadott.

Megállás nélkül körözött fölöttük, vérfagyasztó árnyéka monoton rendszerességgel pásztázta a fedélzetet. A tengerészek, akik szó nélkül vetették volna magukat harcba, most már morgolódni kezdtek, ahogy a várakozás egyre elviselhetetlenebbé vált. Az meg csak tovább rontott a dolgon, hogy a sárkány látszólag elnyelte a szelet, s így a vitorlák petyhüdten csüngtek az árbocokon. A hajó is elveszítette kecses siklását és hánykolódni kezdett a lusta hullámokon. Az északi látóhatáron viharfelhők gyülekeztek, lassan előrenyomultak a tenger fölött és sötét falat húztak a csillogó víztükörre.

Végül Laurana leeresztette íját, megmozgatta háta és válla elgémberedett izmait. A napba nézéstől karikás szeme könnyezett és kivörösödött.

— Tegyük a mentőcsónakba, oszt lökjük vízre őket, — hallotta, amint az egyik felbőszült matróz a másik fülébe súgdos, hogy az majd adja tovább a többinek. — Akkó tán utunkra enged ez a ronda féreg. Őket üldözi, nem minket.

Talán még csak nem is minket követ nyomon, hanem a sárkánygömböt, gondolta Laurana. Biztosan azért nem támad. De erről a gyanújáról nem mert szólni, még a kapitánynak sem. A sárkánygömb ittlétét titokban kell tartaniok.

Telt-múlt a délután, a sárkány meg egyre csak körözött fölöttük, mint valami hatalmas vízimadár. A kapitány is egyre ingerültebbé vált. Nemcsak a sárkánnyal kellett szembenéznie, hanem a kitörőben lévő lázadással is.

Vacsoraidőtájt lerendelte a társaságot az alsó fedélzetre.

Derek és Sturm kereken megtagadta az engedelmességet, és már-már úgy látszott, hogy végképp elmérgesedik a helyzet, amikor kiáltás harsant: — Föld! A jobb orrvitorlarúd felől!

— Dél-Ergoth — jelentette ki a kapitány komoran. — Az áramlat a szirtek felé sodor bennünket! — Fölnézett a némán köröző sárkányra. — Ha hamarosan nem kapunk jó szelet, összezúzódunk rajtuk.

Abban a pillánatban a sárkány abbahagyta a keringést. Egy pillanatig egy helyben lebegett, aztán meredeken fölemelkedett. A tengerészek azt hitték, hogy elmegy és vidáman fölüvöltöttek. De Laurana visszaemlékezett Tarsisra, és jól tudta, mi következik...

— Mindjárt lecsap! — kiáltotta. — Rögtön ránk támad!

— Lefelé! — ordított Sturm a matrózokra, akik röpke tétovázás után megrohanták a fedélzeti nyilásokat. A kapitány a kormánykerékhez ugrott.

— Menj le! — kiáltott a kormányosra és átvette az irányítást.

— Nem maradhat idefönt! — bődült rá Sturm és a lépcsőről visszafordulva odarohant a kapitányhoz. — Itt biztosan megöli!

— Zátonyra futunk, ha nem maradok! — kiáltotta a kapitány mérgesen.

— Akkor futunk zátonyra, ha meghal! — felelte Sturm.

Kemény öklével állon vágta a kapitányt és levonszolta a közfedélzetre.

Laurana Gilthanassal a nyomában botladozott lefelé a lépcsőn. Az elf-lord megvárta, amíg Sturm is leérkezik a kapitánnyal és lehajtotta utánuk a lépcsőnyílás tetejét.

Ebben a pillanatban a sárkány olyan erővel csapott le a hajóra, amitől az majdnem elsüllyedt, mindenesetre ijesztően megbillent. Mindenki, még a legtapasztaltabb tengerész is elveszítette az egyensúlyát és egymásnak esett a túlzsúfolt fedélközben. Kova káromkodva hemperedett a padlóra.

— Most van itt az ideje, hogy az istenedhez fohászkodj! — mordult Derek Elistanra.

— Azt teszem — felelte Elistan húvösen és talpra segítette Kovát.

Laurana egy oszlopba kapaszkodott és kétségbeesetten várta a vakító narancsszínű fényt, a forróságot, a lángokat. Ehelyett lélegzetelállító fagyhullám tört rájuk, amitől még a vérük is megdermedt. Odaföntröl csattogás és recsegés hallatszott: a vitorlák rögzítése szétszakadozott. Fölnézett a mennyezetre és látta, amint a padló rései között fehér zúzmaraszakáll jelenik meg.

— A fehér sárkányok nem tüzet okádnak! — mormolta Laurana döbbenten. — Fagyot lehelnek! Elistan, íme a válasz a fohászaidra!

— Phúű! — rázta a fejét és tapogatta az állát a kapitány. — Akár láng is lehetett volna... így viszont belefagyunk a jégbe!

— Egy fagyokádó sárkány! — lihegte sóvárogva Tass. — Ó, bárcsak láthatnám!

— Most mi lesz? — kérdezte Laurana, amint a hajó minden eresztékében recsegve és nyögve, lassan visszabillent a helyére.

— Tehetetlenek vagyunk! — jelentette ki a kapitány. — A kötélzet szétszakadozik a vitorlákat lehúzó jég súlya alatt,az árbocok eltörnek, mint szálfák ahóviharban... kormányzás nélkül az áramlat nekivágja a hajót a sziklazátonynak és ezzel vége... a fenébe is, semmit sem tehetünk!

— Megpróbálhatnánk lelőni, amint átröpül fölöttünk — mondta Gilthanas, de Sturm megrázta a fejét és nekifeszült a csapóajtónak.

— Legalább egy lábnyi jég van a tetején — mormolta-, be vagyunk zárva ide!

Lám, hogy szerzi vissza a gömböt a sárkány, gondolta Laurana elkeseredetten. A partra tereli a hajót, végez velünk és a szárazföldön kaparintja meg a golyót, ahol nem fenyegeti a veszély, hogy az óceánba merül.

— Még egy ilyen roham, és a tenger fenekén kötünk ki — jósolta a kapitány, de az elsőt nem követte hasonló csapás. A következő sokkal gyöngébb volt, s ebből jöttek, rá, hogy a sárkány valóban a part felé tereli a hajót.

A terv kitűnőnek látszott és Ólmoseső büszke is volt magára. Vidáman lebegett a hajó nyomában, hagyta, hogy áz áramlat és a dagály a zátonyok felé sodorja, csak néha fújt rá egyet-egyet. Csak akkor döbbent rá, hogy hiba csúszott a számításába, amikor megpillantotta a tajtékzó vízből elóbukkanó éles szirteket. Ekkor még a holdfény is kihunyt, elhomályosították a viharfellegek és a sárkány nem látott semmit. Sötétebb lett a világ, mint Királynőjének a lelke.

Ólmoseső elátkozta a viharfelhőket, amelyek olyan jó szolgálatot tettek a Sárkány Nagyuraknak északon. Most azonban ellene dolgoztak, hogy a két hold fényét kioltották.

A sárkány meghallotta a fa recsegését, ropogását, amint a hajó a szirteknek ütközött. Még a tengerészek kétségbeesett üvöltözését is hallotta, de nem látott semmit! Alacsonyabbra ereszkedett és abban reménykedett, hogy a szánalmas alakokat jégbe fagyaszthatja, míg ki nem derül az idő. Ekkor azonban még ijesztőbb hangra figyelt föl a sötétségben... íjak húrjának pendülésére!

Egy nyílvessző zúgott el a feje mellett. Egy másik átütötte szárnyának kényes bórredőjét. Ólmoseső fájdalmas bömböléssel emelkedett föl alacsony röptéből. Biztosan elfek rejtőzködnek odalent, jött rá dühtő tajtékozva. Egyre több nyílvessző süvített körülötte. Ó, az átkozott, sötétben is látó elfek! Varázsszemükkel könnyű célpontot láthatnak benne, különösen így, sebzett szárnnyal!

A sárkány érezte, hogy az ereje fogytán van, s úgy döntött, hogy visszatér a Jégfalhoz. Kimerült az egész napi repüléstől és nyílütötte sebe is kibírhatatlanul sajgott. Nyilvánvalóan újabb kudarcról kell beszámolnia Királynőjének, de... ha jobban meggondolja... végül is ez nem olyan veszélyes kudarc! Megakadályozta, hogy a sárkánygömb eljusson Sancristbe, és a hajót is összezúzta. Pontosan tudta azt is, hol van a gömb. A Királynő, kiterjedt ergothi kémhálózata segítségével könnyűszerrel megkerestetheti.

A fehér sárkány megnyugodott és lassú szárnycsapásokkal elhúzott dél felé. Reggelre el is érte végtelen jéghazáját.

Miután beszámolóját mérsékelt megelégedéssel elfogadták, végre bebújhatott jégbarlangjába, hogy meggyógyítsa sebesült szárnyát.

— Elment! — sóhajtott föl Gilthanas meglepetten.

— Hát persze — morogta bosszúsan Derek, miközben segített kimenteni a hajó roncsai közül, ami még használható volt. Az ő szeme nem veheti föl a versenyt a ti elf-látásotokkal. Mellesleg egy nyílvessző el is találta.

— Laurana lövése volt, nem az enyém — mondta Gilthanas és a parton álló, íját szorongató húgára mosolygott.

Derek kétkedőn fölhorkantott, óvatosan letette a kezében lévő dobozt és visszagázolt a vízbe, de egy, a sötétből előbukkanó alak megállította.

— Nincs értelme, Derek — mondta Sturm —, a hajó elsüllyedt.

Sturm Kovát cipelte a hátán. Amikor Laurana meglátta, hogy már támolyog a fáradtságtól, odagázolt hozzá; hogy segítsen neki. Kettesben cipelték ki a törpét a partra és lefektették a homokba. Odakint a tengeren elcsitult az összeroppanó faszerkezet recsegése... csak a hullámtörés végtelen csapkodása hallatszott.

Egyszer csak valami csobbanásra lettek figyelmesek: Tasslehoff gázolt ki utánuk a partra, a foga vacogott, de arcán ott ragyogott a megszokott, fülig érő mosoly. Mögötte Elistan támogatta a kapitányt.

— Mi történt az embereim holttestével? — kérdezte Derek követelődzőn, abban a pillanatban, ahogy meglátta a kapitányt. — Hol vannak?

— Fontosabb kimentenivalónk is akadt — felelte neki Elistan komoran. — Olyasmi, amire, az élőknek van szüksége... élelem és fegyverek.

— Sok más tisztességes ember is hullámsírban lelt végső nyugalomra. Nem a tiéid lesznek az elsők, s ami még szomorúbb, gondolom, nem is az utolsók — tette hozzá a kapitány.

Derek már szóra nyitotta volna a száját, de a kapitány, szemében őszinte gyásszal, kimerülten folytatta: — Nekem hat emberem veszett oda ma éjjel, jó uram... és a tiéidtől eltérően ők elevenek voltak, amikor nekivágtunk ennek az útnak. Arról nem is beszélve, hogy a hajóm és vele a megélhetésem is odalent van, a tenger fenekén. Nem terhelnélek további részletekkel, ha megértetted, amit mondtam... uram.

— Fogadd együttérzésemet a veszteségeid fölött, kapitány — válaszolta Derek ridegen. — És minden elismerésem azért, amit a legénységeddel együtt tenni próbáltatok.

A kapitány morgott valamit, majd tétován végignézett a parton, mint aki nem tudja, hol van.

— Elküldtük az embereidet a part mentén északnak, kapitány — mutatott előre Laurana —, ott, a fák között találtak némi menedéket.

Szinte a szavai megerősítéseképpen élénk fény csapott föl; egy jókora tábortűz fénye.

A bolondok! — fakadt ki Derek mérgesen. — Még visszahozzák a nyakunkba a sárkányt.

— Választhatunk: vagy a sárkány, vagy megvesz bennünket az Istenek hidege — vetette oda a kapitány a válla fölött keserűen. — Próba-szerencse, lovag uram... nekem már úgysem sokat számít az egész — s ezzel eltűnt a sötétben.

Sturm nyögve nyújtózkodott, úgy próbálta kiűzni a dermedtséget elgémberedett tagjaiból. Kova nyomorultul kuporgott a homokban és úgy reszketett, hogy a páncélja illesztékei hangosan zörögtek. Laurana lehajolt, hogy ráterítse a köpönyegét, s ekkor vette észre, hogy maga is mennyire átfázott.

A hajóról való menekülés és a sárkánnyal vívott küzdelem közepette teljesen megfeledkezett a dermesztő hidegröl. Csak arra emlékezett, hogy kikecmereg a partra, miközben a sárkány készül lecsapni rájuk. Eszébe jutott, hogy kapkodott reszkető kézzel az íja után. Azon csodálkozott, hogyan lehetett bárkinek elég lélekjelenléte ahhoz, hogy egyáltalán megmentsen valamit...

— A sárkánygömb! — kiáltott föl rémülten.

— Itt van a ládában — nyugtatta meg Derek. — A dárdanyéllel meg azzal az elf karddal együtt, amelyet ti Féregirtónak neveztek. Most pedig azt hiszem, ki kellene használnunk a tűz melegét...

— Én meg nem hiszem! — szólalt meg egy különös hang a sötétből, majd fáklyák vették körül és vakították el őket teljesen.

Mindnyájan azonnal fegyvert rántottak és a magatehetetlen törpe köré sereglettek. Laurana egy pillanatnyi vakrémület után, jobban szemügyre vette a fáklyafényben föltünő arcokat.

— Vissza! — kiáltotta. — Ezek a mieink... elfek!

— Silvanestiek — mormolta Gilthanas jó szívvel. Földre dobta az íját és odalépett az elfhez, aki az imént szólt. — Hosszú utat tettünk meg a sötétségben — mondta elfnyelven és kitárta a karját. — Öröm látni testvé...

De nem fejezhette be az ősi köszöntést. Az elf-csapat vezetője előrelépett és botjának vastagabbik végével Gilthanas arcába vágott, aki eszméletlenül rogyott a homokos partra.

Sturm és Derek abban a pillanatban kirántotta kardját és egymásnak vetette a hátát. Az elfek soraiban is acélpengék villantak.

— Megálljatok! — sikoltotta Laurana elf-nyelven. Bátyja mellé térdelt és közben hátravetette a kámzsáját, hogy a fény az arcába essen. — A rokonaitok vagyunk! Qualinestiek! Ezek az emberek pedig Solamnia Lovagjai!

— Nagyon jól tudjuk, kik vagytok! — az elfek vezére undorral ejtette ki a szavakat. — Qualinesti kémek! És azon sem csodálkozunk, hogy emberek társaságában lófráltok. A ti véretek már régen szennyes! Fogjátok el őket! — intett a harcosainak. — Ha nem jönnének békével, tegyétek a kötelességeteket! És szedjétek ki belőlük, mi az a sárkánygömb, amit emlegettek.

Az elfek előreléptek.

— Nem! — kiáltotta Derek és a láda elé szökkent. — Sturm. Nem vehetik el a gömböt!

Sturm már megadta az ellenségnek is kijáró lovagi köszöntést és kivont karddal támadott.

— Úgy látszik, harcolni akarnak... hát legyen! — mondta az elfek vezére és maga is csapásra emelte fegyverét.

— Ez őrültség... hát nem értitek? — sikoltotta Laurana indulatosan, és a villogó kardpengék közé vetette magát.

Sturm megragadta, hogy félrependerítse, de a lány kitépte magát a kezéből.

— Még a goblinok és sárkányfattyak, minden szörnyű gonoszságuk ellenére sem süllyednek odáig, hogy egymásnak essenek — Laurana hangja reszketett a dühtől —, mi elfek, a jóság legősibb letéteményesei meg gyilkoljuk egymást!? Idenézzetek! — félkézzel megragadta és egyetlen mozdulattal föltépte a láda tetejét. — Ebben tartjuk a világ reménységét! Egy sárkánygömböt, amit szörnyű áldozatok árán szereztünk meg a Jégfalnál. Ahajónk odakint fekszik, szétzúzva, a tenger mélyén. Elűztük a sárkányt, amely vissza akarta kaparintani a gömböt. És mindezek után belerohanunk a legnagyobb veszedelembe, a tulajdon népünk fegyvereibe!? Ha ez igaz, ha ilyen mélyre süllyedtetek, öljetek meg mindnyájunkat, most rögtön, s én esküszöm, hogy e társaságból senki sem próbál megakadályozni benne!

Sturm, aki nem értette az elf-nyelvet, csak bámult egy darabig, azután látta, hogy az elfek leeresztik a fegyvereiket. — Nos, akármit mondott is, úgy látszik, hatott — és vonakodva hüvelyébe dugta a kardját. Derek, röpke tétovázás után szintén leengedte, de nem tette el a fegyverét.

— Ellenőrizzük a történetedet — szólalt meg tört köznyelven az elfek vezetője.. Ekkor a part felöl ordítozás és üvöltözés harsant, majd elhallgatott. Látták, amint sötét árnyak sereglenek a tábortűz köré. A főelf odanézett, várt egy kicsit, amíg minden elcsendesül, aztán visszafordult a csoporthoz. Főként a bátyja fölé hajoló Lauranát figyelte.

— Lehet, hogy elhamarkodottan cselekedtünk, de ha ti is itt élnétek már régen, megértenétek.

— Ilyesmit én sohasem értenék meg! — mondta Laurana, könnyektől elfúló hangon.

Ekkor egy elf bukkant föl a sötétből: — Emberek, uram!

— hallotta Laurana az elf-nyelvű jelentést. — A külsejükből ítélve tengerészek. Azt állítják, hogy a hajójukat megtámadta egy sárkány, s azután ráfutottak a sziklazátonyokra.

— Bizonyíték?

— Találtunk hajóroncsokat a parton. Reggel majd jobban körülnézhetünk. Az emberek teljesen átáztak és nyomorult, félholt állapotban vannak. Nem tanúsítottak ellenálllást. Nem hiszem, hogy hazudnának.

Az elf-főnök Lauranához fordult: — A történeted, úgy látszik, igaz — mondta ismét köznyelven. — A harcosaim szerint az elfogott emberek valami tengerészfélék. Ne aggódj miattuk! Természettesen fogolyként kezeljük őket. Nem engedhetjük meg, hogy rengeteg gondunk közepette emberek lófráljanak ezen a szigeten. De tisztességesen gondot viselünk rájuk. Mi nem vagyunk goblinok! — tette hozzá keserűen. — Sajnálom, hogy megütöttem a barátodat...

— A bátyámat! — csattant föl Laurana. — És a Napszónok kisebbik fiát! Én Lauralanthalasa vagyok, ő pedig Gilthanas. Qualinesti királyi házából valók vagyunk.

A lány úgy látta, hogy a főelf elsápad a hír hallatán, de ugyanabban a pillanatban vissza is nyeri önuralmát. — A bátyádat tisztességes ápolásban részesítjük ... máris küldök egy gyógyítóért...

— Nincs szükségünk gyógyítóra — felelte Laurana. — Ez az ember — mutatott Elistanra — Paladine papja, majd ő segít a fivéremen...

— Egy ember? — kérdezte az elf komoran.

— Igen, egy ember! — kiáltotta Laurana türelme fogytán. — Egy elf ütötte le a bátyámat, s én egy embert kérek meg arra, hogy gyógyítsa meg! Elistan...

A pap előrelépett, de a vezér intésére egyszerre több elf vetette rá magát... hátracsavarták a kezét. Sturm máris ugrott, hogy segítsen, de Elistan megállította a tekintetével, majd jelentőségteljesen Lauranára nézett. Sturm megértette Elistan néma figyelmeztetését és megtorpant. Az életük most a lánytól függött.

— Engedjétek el! — követelte Laurana. — Hagyjátok, hogy meggyógyítsa a bátyámat!

— Hihetetlennek tartom a Paladine papjáról szóló közlésedet, Lady Laurana — mormolta az elf-vezér. — Mindenki tudja, hogy amikor az istenek elfordultak tőlünk, a papok eltűntek Krynn földjéről. Én nem tudom, ki ez a sarlatán és hogyan vehetett rá, hogy higgy neki, de azt semmiképpen sem engedhetjük meg, hogy emberi mancsát egy elfre tegye!

— Még olyan elfre sem, akit ellenségnek néztek? — kiáltotta a lány heves indulattal.

— Még akkor sem, ha az az elf a tulajdon atyámat ölte volna meg — válaszolta a vezér sötéten. — Most pedig, Lady Laurana, négyszemközt kell szólnom veled, hogy megmagyarázzam, mi történik itt, Dél-Ergoth földjén.

Laurana tétovázásának láttán Elistan szólalt meg: — Menj csak, kedvesem! Most te vagy az egyetlen, aki megmenthet bennünket. Én itt leszek Gilthanas mellett.

— Jól van hát — emelkedett föl Laurana, és sápadt arccal otthagyta az elf-vezért.

— Nekem nem tetszik ez az egész — vicsorgott Derek. — Még a sárkánygömbről is beszélt nekik, amit nem lett volna szabad megtennie.

— Úgyis hallották, amikor mi beszéltünk róla — jegyezte meg Sturm komoran.

— Igen, de ő még meg is mutatta nekik, hol van! Én nem bízom meg benne, sem a népében! Most is, ki tudja, miben sántikálnak? — füstölgött Derek.

— Hát így állunk! — szólalt meg ekkor egy csikorgó hang.

Mindkét férfi megrökönyödve nézte a talpra kecmergő Kovát. A foga még most is vacogott, de a szemében hideg fény villant, amint Derekre nézett. — M... már ép ...pen elegem v...van belőled, nn...agyságos, m...méltóságos úrr!— csikorogta a törpe és hosszan összeszorította a száját, hogy ismét megszólalhasson.

Sturm megpróbált közéjük állni, de a törpe elhárította, hogy szembenézhessen Derekkel. Mulatságos jelenet volt, amire Sturm később, nem egyszer mosolyogva gondolt vissza. Jól az emlékezetébe véste, hogy elmesélhesse majd Tanisnak. A törpe, csatakos, kusza szakállával, a ruhájából tócsába gyűlő vízben állva, körülbelül Derek övének csatjáig ért, és úgy szapulta a magas, büszke solamniai lovagot, ahogy, mondjuk a surranót teremtette volna le.

— Ti lovagok oly sokáig éltetek fémdobozaitokba zárva, hogy teljesen összezagyválódottbenne az eszetek — morogta a törpe. — Mármint, ha eleve volt egyáltalán valamennyi eszetek, amit erősen kétlek! Én láttam, hogy nő föl ez a lány egy semmi kis vakarcsból, ilyen gyönyörű nővé, amilyen most. És csak annyit mondhatok, hogy nála bátrabb és nemesebb személy ma nem tapodja Krynn földjét! És a legkevesebb, amit kaptatok tőle, hogy megmentette az irhátokat... és ti ezt semmibe veszitek!

Derek arca még a sötétségben is láthatóan elvörösödött.

— Nekem sem törpékre, sem elfekre nincs szükségem, hogy megvédjenek... — kezdte a válaszát Derek, amikor Laurana jött vissza futva, villogó szemekkel.

— Mintha nem lenne körülöttünk úgy is elég gonoszság — mormolta összeszorított szájjal —, még a saját fajtámon belül is csak széthúzást találok!

— Miért, mi történt? — kérdezte Sturm, a lihegő Lauranától.

— A helyzet a következő: jelen pillanatban három különböző elf-faj é1 Dél-Ergothban...

— Három faj? — kotyogott közbe Tasslehoff és kíváncsian nézett Lauranára. — És melyik az a harmadik? Honnan jöttek? Láthatnám őket? Még sohasem hallottam...

Ez már túl sok volt Lauranának. — Tass! — szólt a surranóra szigorúan. — Menj oda Gilthanashoz és kérd meg Elistant, jöjjön ide!

— De...

Sturm meglódította a surranót: — Eredj már!

A vérig sértődött Tass szomorúan odasomfordált, ahol Gilthanas feküdt még most is. Ajkát biggyesztve lezöttyent a homokra. Elistan jóindulatúan megpaskolta a hátát, útban a többiek felé.

— A kaganestiek, köznyelven a vadonbéli elfek a harmadik faj — magyarázta Laurana. — A Testvérgyilkos háborúkban ellenünk harcoltak. Hűségük fejében Kith-Kanan nekik adta Ergoth hegyeit... ez még az Összeomlás előtt volt, mielőtt Qualinesti és Ergoth szétvált volna egymástól.

Nem csodálkozom rajta, hogy még. sohasem hallottatok a vadonbéli elfekröl. Titkolózó és magánakvaló népség. Valaha határvidéki elfeknek nevezték őket és hűségesen szolgáltak Kith-Kanannak, de sohasem szerették a városiakat. Elkeveredtek a druidákkal és megtanulták a szokásaikat. Megpróbálták föleleveníteni az ősi elfek hagyományait is. Az én népem barbároknak tekinti őket... éppen úgy, ahogy ti nézitek barbároknak a síkföldieket.

— Néhány hónapja, amikor a silvanestieket elűzték ősi földjükroől, ide menekültek és a kaganestiektől kérték, hogy egy időre megtelepedhessenek Ergothban... azután megérkeztek az enyémek, a qualinestiek, a tenger felől. Így találkozott össze a már sok száz évvel ezelőtt szétvált távoli rokonság.

— Nem látom a dolog lényegét — vágott közbe Derek.

— Mindjárt meglátod! — vett mély lélegzetet Laurana. — Mivel mindnyájatok élete attól függ, mennyire értitek meg, mi történik ezen a szerencsétlen szigeten. — Itt a lány hangja elakadt... Elistan lépett mellé és védelmezőn átölelte.

— Minden eléggé békésen kezdődött… végül is a két rokon népnek nagyjából közös volt a sorsa: mindkettőt a világon eluralkodó gonoszság űzte el szeretett hazájából. Megvetették a lábukat a szigeten, a silvanestiek a nyugati parton, a qualinestiek a keletin, közöttük pedig ott húzódott az úgynevezett Thon-Tsalarian sáv, a kaganestiek földje, amelynek a jelentése Halálfolyó. Maguk a kaganestiek ettől a folyótól északra élnek, a hegyekben.

Egy ideig még baráti kapcsolatokat is próbáltak teremteni a silvanestiek és a qualinestiek között. Ekkor kezdődtek el a bajok. A kétféle elfek még évszázadok elmúltával sem jöhettek össze anélkül, hogy a régi sérelmek felszínre ne kerüljenek. — Laurana egy pillanatra lehunyta a szemét. — A Halálfolyó, a Thon-Tsalarian, valóban rászolgált a nevére!

— Ugyan már, kedves — érintette meg Kova a lány kezét —, ilyesmi a törpék világában is előfordul. Láthattad, hogyan fogadtak engem Thorbardinban... egy dombi törpét a hegyi törpék! Mindenféle gyűlölség közül a családon belüliek a legszörnyűségesebbek.

— Még nem fajult öldökléssé a dolog, de a vének annyira megrettentek a várható eseményektől, hogy elfek gyilkolják majd saját rokonaikat, hogy börtönnel fenyegettek meg bárkit, aki a hágókon keresztülmerészkedik folytatta Laurana. — És tessék, most itt tartunk: egyik fél sem bízik meg a másikban! Még olyasmi is előfordult, hogy a Sárkány Nagyurak felé tapogatóztak. Mindkét faj tagjai közül fogtak el ilyen kémeket.

— Ez megmagyarázza, miért támadtak ránk — mormolta Elistan.

— És mi a helyzet a kag... kag... — Sturm képtelen volt megbirkózni az ismeretlen elf-névvel.

— Kaganestiekkel — sóhajtott föl Laurana szomorúan. — Velük, akik megosztották a hazájukat a többiekkel... velük bántak a legkomiszabban. Vagyonukat tekintve a kaganestiek sohasem voltak valami gazdagok. A mi mércénk szerint szegények, de a sajátjuk szerint egyáltalán nem azok. Az erdőkben élnek, a hegyek között, és csak azt veszik el a földtől, amire szükségük van. Vadászok és gyűjtögetők. Nem termesztenek növényeket és nem kovácsolnak fémeket. Amikor mi idejöttünk, ami népünk arany ékszereivel és acél fegyvereivel gazdagnak tűnt fel a szemükben. Sok fiatal jött át tőlük a qualinestiekhez és silvanestiekhez, hogy megtanulják a csillogó arany, a fénylő ezüst... és az acél készítésének titkát.

Laurana összeszorította a száját, arca megkeményedett.

— Szégyenlem kimondani, de a népem kihasználta a vadonbéli elfek szegénységét. A kaganestiek rabszolgákként dolgoznak közöttünk. Ezért aztán a kaganesti vének még vadabbakká és harciasabbakká váltak, amint látták, hogy ifjúságukat elcsábítják és veszélyeztetik ősi életmódjukat.

— Ó, Laurana! — csipogta Tasslehoff.

A lány elfordult. — Látod?-mondta Elistannak csöndesen —, ott van egy! — A pap követte Laurana tekintetét és meglátott egy karcsú, fiatal nőt... legalábbis fiatalnak nézte a hosszú haja miatt... a nő férfiruhát viselt... letérdelt Gilthanas mellé és megsimogatta a homlokát. Az elf-lord összerándult az érintéstől és felnyögött fájdalmában. A kaganesti nő belekotort az oldalán függő tarsolyba, majd gyors mozdulatokkal keverni kezdett valamit egy agyagtégelyben.

— Vajon mit művelhet? — kérdezte Elistan.

— Biztosan ő az a „gyógyító", akiért küldtek — mondta Laurana és közelebbről is jól megnézte a nőt. — A kaganestiek híresek druida tudományukról.

Találó név ez a „vadonbeli elf", állapította meg magában Elistan, miután jobban szemügyre vette a lányt. Eddig még sohasem látott ilyen vad kinézetű, értelmes krynnföldi teremtményt. A lány bőrcsizmába gyűrt szarvasbőr nadrágot viselt. Vállára valami elf-lord által levetett ing feszült. Sápadt volt és sovány, nyilvánvalóan rosszul táplált. Gubancos haja olyan koszos volt, hogy nem lehetett megállapítani a színét, de a Gilthanas homlokát érintő kéz karcsú volt és formás. A sebesült iránti aggodalom és együttérzés tükröződött kedves arcán.

— Nos — szólalt meg Sturm —, és most mitévők legyünk, ennek a fölfordulásnak a kellős közepén?

— A silvanestiek beleegyeztek, hogy elkísérnek bennünket az én népemhez — mondta Laurana és elpirult. Nyilvánvalóan keményvita eredményé volt ez a lehetőség. — Eleinte erőltették, hogy az ő véneik elé járuljunk először, de én kijelentettem,, hogy sehová sem megyek, mielőtt nem találkoztam atyámmal és nem beszéltem meg vele a dolgainkat. Erre persze nemigen tudtak mit válaszolni. — Laurana derűsen mosolygott, bár a hangjából kiérződött némi keserűség. — Minden vérrokon közül a leány kötődik legszorosabban az atyai házhoz, míg föl nem nő. Ha akaratom ellenére itt tartanának, az foglyul ejtésnek számítana és nyílt ellenségeskedéshez vezetne. Ezt pedig egyik fél sem kívánja.

— Elengednek bennünket, tudván, hogy nálunk van a sárkánygömb? — kérdezte Derek döbbenton.

— Nem elengednek bennünket — felelte Laurana élesen —, én azt mondtam, hogy elkísérnek... a népemhez.

— De északon van egy solamniai előőrs — vitázott Derek —, ott bérelhetnénk egy hajót, hogy elvigyen Sancrist...

— Még azokig a fákig sem jutnál el, ha szökni próbálnál — mordult föl Kova, éktelen prüszkölés kíséretében.

— Igaza van — mondta Laurana —, el kell mennünk a qualinestiekhez és meg kell győznünk atyámat, hogy segítsen elszállítani a gömböt Sancristba. — Vékony, sötét ránc jelent meg a szemöldöke fölött, amiből Sturm arra következtetett, hogy ez nem is lesz olyan könnyú feladat, ahogyan hangzik. — Most pedig, azt hiszem, éppen eleget beszéltünk. Annyi időt adtak, hogy elmagyarázzam nektek a helyzetet, de közben türelmetlenül várnak az indulásra. Most szeretném megnézni Gilthanast. Különben egyetértünk?

Laurana úgy nézett a két lovagra, mint aki nem is annyira jóváhagyást vár tőlük, inkább, vezető szerepének elismerését. Egy pillanatra annyira hasonlított Tanishoz, keményen előreszegzett állával és nyugodtan eltökélt tekintetével, hogy Sturm elmosolyodott magában. Derek viszont egyáltalán nem mosolygott. Dühös volt és ingerült, annál is inkább, mivel tisztában volt vele, hogy semmitsem tehet...

Végül csak annyit bökött oda, hogy reméli, jól sül el adolog, majd mérgesen a ládához lépett, hogy fölemelje.Kova és Sturm követte, de a törpe annyira tüsszögött, hogy alig tudott a lábán megállni.

Laurana, puha bőrmokaszinjában halkan a bátyjához sietett a fövenyen. A vadonbeli elf-lány mégis meghallotta a lépteit. Fölemelte a fejét, ijedten nézett Lauranára és úgy húzódott vissza előle, mint valami megriadt állatka a közeledő ember láttán. De ekkor Tass, aki élénk beszélgetést folytatott vele az elf-nyelv és a köznyelv furcsa keverékén, gyöngéden megfogta a vadonbeli elf-lány kezét.

— Ne menj el! — kérte a surranó kedvesen. — Ő az elf-lord húga. Nézd csak, Laurana, Gilthanas lassan magához tér. Biztos attól az agyagpéptől, amit ez a nő a homlokára tett. Megesküdtem volna rá, hogy még naptikig ájultan hever. — Tass fölállt. — Laurana, ez itt a barátom... mit is mondtál, hogy hívnak?

A lány a földre szegezte a szemét és hevesen reszketett. Ujjaival fölcsippentett egy kis homokot, majd visszapörgette. Mormogott valamit, amit egyikük sem értett.

— Mi a baj, gyermekem? — szólt hozzá Laurana olyan kedvesen, hogy a lány végül szégyenlősen ráemelte a szemét.

— Silvartnak hívnak — suttogta halkan.

— A kaganestiek nyelvén ez azt jelenti, hogy „Ezüsthajú", ugye? — kérdezte Laurana. Letérdelt Gilthanas mellé és segített neki fölülni. Gilthanas tétován az arcához emelte a kezét, ahol vérző .sebére vastag pakolást kent a lány.

— Ne nyúlj hozzá! — kapta el Gilthanas kezét gyorsan Silvart. — Meglátod, jót tesz! — folyékonyan, hibátlanul, de szaggatottan beszélte a köznyelvet.

Gilthanas felnyögött fájdalmában, becsukta szemét és leejtette a kezét. Silvart aggódva figyelte minden mozdulatát. A férfi arcához nyúlt, hogy megsimogassa, aztán Lauranára pillantott, visszarántotta az ujjait és fölegyenesedett.

— Várj! — mondta Laurana. — Várj még, Silvart!

A lány megdermedt, akár egy nyúl a kígyó előtt és tágra nyílt szemében olyan félelemmel nézett Lauranára, hogy az elszégyellte magát.

— Ne félj! Csak meg akarom köszönni, hogy gondoskodtál a bátyámról. Tasslehofinak igaza van... én is azt hittem, hogy sokkal súlyosabb a sérülése, de te igazán jól gondját viselted. Kérlek, .maradj mellette, ha úgy gondolod.

Silvart lesütötte a szemét, úgy szólt: — Mellette maradok, úrnőm, ha úgy parancsolod.

— Én nem parancsolom, Silvart — mondta Laurana —, csupán kérlek... és különben Laurana a nevem.

Silvart fölnézett rá. — Akkor örömmel maradok mellette, úrn... Laurana, ha ez a kívánságod. — Ezzel lehajtotta a fejét és olyan halkan dünnyögte, hogy alig értették a szavait — Az igazi nevem Silvara, és tényleg azt jelenti „Ezüsthajú" ... csak ők neveznek Silvartnak. — Odapillantott a silvanesti harcosokra, majd visszafordult Lauranához. — Kérlek, nevezzetek Silvarának!

A silvaneati elfek előálltak egy takarókból és faágakból hevenyészve összetákolt hordággyal, óvatosan fölemelték rá az elf-lordot és elindultak vele. Silvara mellette haladt.

Tasslehoff el nem maradt volna tőle... boldog volt, hogy talált valakit, aki még nem hallotta a történeteit. Laurana és Elistan is elkísérte őket. A lány a bátyja kezét fogta és gyöngéd pillantásokat vetett rá. Mögöttük lépdelt Derek, sötét, komor arccal és vállán cipelte a sárkánygömböt tartalmazó ládát. A sort silvanesti elfek őrjárata zárta le. Szürke, baljós virradat köszöntött rájuk, amikor elérték a partot szegélyező erdőcskét. Kova megrázkódott. Elfordította a fejét és visszanézett a tengerre. — Mit is beszélt Derek egy... egy Sancristba tartó hajóról?

— Én csak attól tartok — felelt neki Sturm —, hogy ez is csak egy sziget lesz!

— És oda kell mennünk? Mindenképpen?

— Igen.

— Hogy ott használjuk a sárkánygömböt? Hiszen nem tudunk róla semmit!

— Majd a lovagok kipuhatolják, mi van ott — mormolta Sturm csöndesen. — Ettő1 függ az egész világ jövője.

— Haappci! — prüszkölt egyhatalmasat a törpe. Rémülten nézett az éjsötét vízre és gyászosan megcsóválta a fejét. — Én csak annyit tudok, hogy már kétszer majdnem megfulladtam és halálos betegség gyötört...

— Csak tengeribeteg voltál.

— Halálos betegség gyötört — ismételte meg Kova hangosan —, és el is süllyedtünk! Jegyezd meg a szavamat, Fényeskardú Sturm, a hajók nem hoznak ránk szerencsét! Azóta csak bajt bajra halmozunk, hogy beszálltunk abba a nyavalyás csónakba a Kristály-tavon. Akkor vette észre először az a hóbortos mágus, hogy azok a csillagképek eltűntek az égről és akkor a mi szerencsecsillagunk is leáldozott. Amint csak valami csónakra szállunk, a rosszról még rosszabbra fordul a sorsunk.

Sturm mosolyogva nézte, mint csetlik-botlik a törpe a homokban. Ám a mosolya hamarosan sóhajtásba fulladt.

De örülnék, ha ilyen egyszerű lenne a dolog! — gondolta magában.

3. A Napszónok Laurana döntése

A Napszónok, a qualinestiek vezére, sárral tapasztott farönkökből épült kunyhóban, a kaganesti elfek által épített rezidenciájában üldögélt. Csak ő látta a kunyhót durvának... a kaganestiek csodálatosan nagy és pompásan megépített háznak tekintették, amelyben öt-hat család is vígan ellakhatna. Tulajdonképpen olyannak is szánták és szörnyen meglepődtek, amikor a Szóló kijelentette, hogy kényszerűségbál megfelel a szükségleteinek és beleköltözött a feleségével — kettesben!

A kaganestieknek arról természetesen nem lehetett tudomásuk, hogy a száműzetésben a Szóló háza lett a qualinesti elfek főhadiszállása. A díszőrség pontosan ugyanúgy helyezkedett el benne, mint a qualinosti palota díszes termeiben. A Szóló ugyanabban az időben és ugyanolyan udvari szertartások mellett tartotta a fogadásait, mint otthon, azzal a különbséggel, hogy a mozaikmennyezet helyett itt sárral tapasztott zsuptető volt fölötte és faragott kvarckristály helyett durva fatörzsekből épültek házának falai.

A Szóló naponta tartott meghallgatást és felesége nővérének leánya töltötte be mellette az írnok szerepét. Ugyanazt a ruházatot viselte és ugyanolyan hűvös magabiztossággal intézte az ügyeket, mint otthonában. Akadtak azért különbségek is... A Szóló az utóbbi néhány hónap alatt drámai változáson ment keresztül, de a qualinestiek között senki sem akadt, aki ezen csodálkozott volna. Olyan feladatot bízott kisebbik fiára, amelyet a legtöbben öngyilkos küldetésnek tekintettek, s ami még ennél is rosszabb, szeretett leánya megszökött a fél-elf kedvese után. A Szóló nem számított rá, hogy e két gyermekét még meglátja életében.

Fia, Gilthanas elveszítésével még meg is békélt volna... végül is hősi, nemes cselekedetre vállalkozott. Az ifjú egy csapat kalandort kalauzolt Pax-Tharkas bányáihoz, hogy kiszabadítsák az ott fogva tartott embereket és eltérítsék a Qualinestit fenyegető sárkányseregeket. Ezt a tervet — teljesen váratlanul — siker koronázta. A sárkánysereget visszarendelték Pax-Tharkas alá, s ezáltal az elfeknek elég idejük maradt arra, hogy elérjék hazájuk nyugati partvidékét, ahonnan azután elhajózhattak Dél-Ergothba.

De a Szóló képtelen volt belenyugodni abba, hogy lányát is elveszítse, mi több, nem tudott megbékélni annak szégyenteljes viselkedésével.

Idősebbik fia, Porthios hozta tudomására hűvösen a történteket, miután Laurana eltűnésének ténye napvilágra került. Megszökött gyermekkori játszópajtása, Tanis, a fél-elf után. A Szóló szíve majd' megszakadt, úgy emésztette a bánat. Hogy tehetett ilyesmit az a lány?! – Hogyan hozhatott szégyent a házukra? Népük hercegnője egy félvér fattyú után lohol!

Laurana szökése a Szóló számára árnyékot vetett a nap fényére. Szerencsére a népének szüksége volt rá, mint vezérre, s az elég erőt adott neki a folytatáshoz. Néha azonban fölmerült benne a kérdés: ugyan mi haszna az egésznek? Vissza is vonulhatna... átadhatná a trónt idősebbik fiának, Porthiosnak. Különben is, már Porthios intézett csaknem mindent, illó tisztelettel tett eleget apjuk akaratának, de a legtöbb ügyben már ő maga döntött. Az éveihez képest túlságosan is komoly ifjú elf-lord kiváló vezetőnek bizonyult, bár némelyek úgy vélték, hogy túl nyers a silvanesti és kaganesti elfekkel szemben.

Ekképp vélekedett maga a Szóló is és ez volt talán a legfőbb oka, hogy nem adott át minden hatalmat Porthiosnak. Olykor-olykor megpróbálta megértetni idősebbik fiával, hogy néha a szerénység és türelem nagyobb győzelmekhez vezet, mint a fenyegetés vagy kardcsörtetés, de Porthios úgy vélte, hogy apja lágyszívű és túl érzelmes. A szigorú kasztrendszerben élő silvanestiek a qualinestieket egyszerűen az elf-faj egyik részének tekintették, a kaganestieket pedig egyáltalán nem sorolták az elfekhez, inkább olyasféle alfajnak nézték őket, amilyennek a törpék a mocsári törpéket. Porthios meg volt győződve róla, bár erről atyjának sohasem beszélt, hogy ez végül csak vérontáshoz vezethet.

Nézeteit tekintve méltó párja volt a Thon-Tsalarian hegyek túloldalán egy Quinath nevű, nyakas, hidegvérű elf-lord, akiről az a hír járta, hogy Csillagszellő Alhana hercegnő jegyese. Lord Quinath volt a silvanesti elfek vezére a hercegnő ismeretlen okok miatti távollétében, ő és Porthios osztotta föl a szigetet a két, harcban álló elf-nemzet között, mit sem törődve a harmadik elf-csoporttal.

Az új határvonalról lekezelően tájékoztatták a kaganestieket, ahogy a kutyájának magyarázza meg a gazda, hogy semmi keresnivalója a konyhában. A kedélyes természetükről híres —kaganestiek felbőszültek, amikor látták, hogy az ő földjüket megosztják és fölparcellázzák. A vadászat egy csapásra nehezebbé vált: a vadonbeli elfek fő megélhetési forrását jelentő vadakat tömegével mészárolták le a kiéhezett menekültek. Ahogyan Laurana mondta, a Holtak Folyója bármelyik pillanatban vörössé válhatott volna a vértől, hogy tragikus körülmények között kapjon új nevet.

Így történt, hogy a Szóló egy csapásra katonai tábor kellős közepén találta magát. Igencsak bántotta a dolog, és annyi más keserűség is érte, hogy végül a Szóló teljesen közömbössé vált. Lassan már semmi sem érdekelte igazán.

Visszavonult vályogpalotájába és egyre inkább Porthiosra bízott mindent.

A Szóló korán kelt aznap, amikor a társaság a manapság Qualin-Morinak nevezett helyre érkezett. Általában koránkenő volt. Nem is amiatt, mintha oly sok dolga lett volna, hanem mert az éjszaka nagyobbik részében úgyis csak a csillagos eget bámulta. Éppen jegyzeteket készített a családfőkkel való találkozáshoz, ami elég kellemetlen feladat volt, mivel a családfők semmi mást nem csináltak, csak panaszkodtak... amikor valami zajra figyelt föl a háza előtt.

A Szóló szívverése majd' elállt... Mi lehet az már megint? — gondolta ijedten. Újabban naponta került sor ilyesféle riadalomra, néha többször is. Talán Porthios csípett el néhány forróvérű, egymásnak rugaszkodott qualinesti és silvanesti ifjút! Tovább írogatott hát, úgy várta, hogy a lárma elcsituljon. Ehelyett az csak erősödött és egyre közeledett. A Szóló csak arra gondolhatott, hogy ezúttal valami komolyabb dolog történt. És ... nem is először... azon töprengett, vajon mit tehetne, ha az elfek ismét háborúságba keveredtek egymással.

Letette pennáját, magára öltötte a hivatalához illő öltözékét és rossz előérzettel várta a fejleményeket. Ekkor meghallotta, hogy a kinti őrség vigyázzba vágja magát.

Hallotta, amint Porthios kiejti a bebocsáttatást kérő hagyományos szavakat, lévén még nem volt itt a meghallgatás ideje. A Szóló aggódva nézett a magánlakosztályába vezető ajtóra... nehogy élete párját megzavarják. Asszonya rossz állapotban volt, mióta el kelletthagyniuk Qualinestit.

Reszkető tagokkal emelkedett főt, úgy öltötte magára a már megszokott komor és hideg arckifejezést, mint valami ruhadarabot és megadta a bebocsáttatás jelét.

Az egyik őr kinyitotta az ajtót és látszott rajta, hogy szeretne bejelenteni valakit, de nem találja a megfelelő szavakat és még mielőtt bármit mondhatott volna, egy súlyos, kámzsás szőrmebundába öltözött, magas, karcsú alak félretaszította és rohant a Szólóhoz. Az döbbenten nézte, látta, hogy az illető kardot és íjat visel, mire ijedten hátrahőkölt.

Az alak hátralökte kámzsáját... a Szóló mézszínű hajkorónával keretezett arcot pillantott meg, amelynek kifinomult szépségét minden elf jól ismerte.

— Atyám! — kiáltotta Laurana és a következő pillanatban már ott pihent a férfi ölelő karjaiban.

A rég holtnak hitt és népe által elsiratott Gilthanas visszatérése olyan hatalmas ünnepségre adott okot, amilyet a qualinesti elfek nem tartottak azóta az esti lakoma óta, amikor a társaság nekivágott Sla-Mori útjának.

Gilthanas sebei gyorsan begyógyultak, s így részt vehetett az ünnepségen, csak az arcán éktelenkedő heg tanúskodott sebesüléséről. Laurana és barátai őszintén csodálkoztak rajta, mivel látták, milyen súlyos csapást mért rá az a silvanesti elf vezér. Ám, amikor Laurana ezt megemlítette apjának, a Szóló csak megvonta a vállát és annyit mondott, hogy a kaganestiek igencsak összebarátkoztak az erdőkben élő druidákkal és bizonyára sok mindent megtanultak tőlük a gyógyítás művészetéből.

Laurana elkomorodott ennek hallatán, mivel tudta, milyen ritka az igazi gyógyító Krynn földjén. Szerette volna megbeszélni a dolgot Elistannal, de a pap hosszú órákra bezárkózott atyjával, akit lenyűgözött a férfi papi tehetsége.

Laurana örült neki, hogy apja ilyen kedves Elistanhoz... különösen, ha arra gondolt, hogyan viselkedett a Szóló Aranyholddal, amikor először jelent meg előtte, nyakában a Gyógyítás Istennőjének, Mishakalnak jelvényével. De az elf-lánynak nagyon hiányzott bölcs pártfogója. Bár rendkívül boldog volt, hogy ismét itthon lehet, Laurana hamarosan rájött, hogy számára alapvetően megváltozott az otthon fogalma és többé sohasem lesz ugyanaz, mint régen. Látszólag mindenki örömmel fogadta, de ugyanolyan udvariasan bánt vele, mint Derekkel, Sturmmal, Kovával vagy éppen Tasslehofial. Kívülállóvá vált. Még tulajdon szülei is meglehetősen tartózkodóak voltak vele szemben a kezdeti, örömteli fogadtatást követően. Nem is csodálkozott volna mindezen, ha nem dédelgették volna annyira Gilthanast. Mi ez a megkülönböztetés? Laurana egyáltalán nem értette. Bátyjára, Porthiosra hárult a feladat, hogy fölnyissa a szemét.

A kellemetlenségek már az ünnepség idején elkezdődtek.

— Nagyon másnak találod majd az életünket, mint Qualinestiben — mondta a Szóló Gilthanasnak aznap este, hogy az ünnepi asztal mellett ültek a kaganestiek által gerendákból épített tágas csarnokban. — De remélem, hamarosan megszokod. — Utána Lauranához fordult hivatalosan, ridegen. — Örülnék neki, ha ismét te lennél az írnokom, de attól tartok, más, ház körüli teendők fogják az idődet lefoglalni.

Laurana meglepődött. Természetesen nem akart maradni, de akkor sem tetszett neki, hogy bárki más vegye át azt a szerepet tőle, amely a királyi házban hagyományosan az uralkodó lányát illette meg. Az is rosszul esett neki, hogy bár említette apjának a sárkánygömb Sancristba való szállítását, az elf-király látszólag oda sem figyelt rá.

— Szóló — fordult apjához, nehezen palástolva indulatát —, már megmondtam neked, hogy nem maradhatunk. Hát nem figyeltél Elistan és az én szavaimra? Megtaláltuk a sárkánygömböt! Kezünkben van a fegyver, amivel megfékezhetjük a sárkányokat és véget vethetünk ennek a háborúnak! El kell vinniük a gömböt Sancrist...

— Hallgass, Laurana! — kiáltott a Szóló és Porthiost kereste tekintetével.

A bátyja szigorúan nézett a lányra.

— Laurana, te nem tudod, mit beszélsz! A sárkánygömb igazán nagyszerű zsákmány, de hogy Sancristba szállítsátok, arról szó sem lehet. De ezt különben sem itt kellene megvitatnunk.

— Elnézésedet kérem, uram — szólalt meg Derek, miután fölállt és mélyen meghajolt-, de neked nincs szavad ebben az ügyben... a sárkánygömb nem a tiéd. Engem a Lovagok Tanácsa küldött, hogy próbáljak felkutatni egy ilyen gömböt, ha lehetséges. Sikerrel jártam, és magammal is viszem, ahogy a parancsom diktálja. Semmi jogod nincs rá, hogy megakadályozz ebben.

— Méghogy nincs! —villant föl a Szóló tekintete haragosan. — Az én fiam, Gilthanas hozta azt ide, erre a földre, amelyet mi, qualinestiek a hazánknak tekintünk száműzetésünk idejére. Jog szerint tehát minket illet!

— Ezt én sohasem állítottam, atyám — mondta Gilthanas és elvörösödött társainak vádló tekintete láttán. — A gömb nem az enyém..., hanem mindannyiunk tulajdona...

Porthios megsemmisítő pillantással mérte végig az öccsét, mire Gilthanas megremegett és elhallgatott.

— Ha bárki igényt tarthat rá, hát az Laurana — vágott közbe Tűzkovács Kova, a legkevésbé sem zavartatva magát az elfek gyilkos pillantásaitól. — Hiszen ő volt az, aki megölte Feal-thast, a gonoszhoz pártolt elf-mágust.

— Amennyiben az övé — jelentette ki a Szóló, többszáz éves koránál is vénebb hangon —, akkor jog szerint az az enyém! ...Hiszen oly fiatal még, hogy ami az övé, az az enyém is ... végül is én vagyok az apja. Ez az elfek törvénye... és a törpéké is, ha nem tévedek.

Kova arca elkomorult. Már válaszra nyitotta volna a száját, de Tasslehoff megelőzte.

— Hát nem furcsa? — csipogta a surranó vidáman, mit sem törődve a tárgyalás komoly hangvételével. — A surranók törvénye szerint, mármint, ha a surranóknak egyáltalán van törvénye, tulajdonképpen mindenki mindennek a birtokosa. (Ez valóban igaz volt: a surranók könnyű keze a más tulajdonával szemben kiterjedt a sajátjukra is: egy surranó házában semmi sem maradt sokáig a helyén, hacsak oda nem szögezték a padlóhoz. Előbb-utóbb betévedt valami szomszéd, megcsodálta és szórakozottan a hóna alá csapta, bármi volt is az. Egy surranó háztartás javait lényegében az jelentette, ami valami csoda folytán három hétnél is tovább ott maradt.)

Ezután senki nem szólt semmit. Kova belökte Tasst az asztal alá és a surranó sértődött csöndben ott kuporgott mindaddig, amíg észre nem vette, hogy a szomszédját, egy elf-lordot valaki elhívta az asztaltól és az illető ottfelejtette az erszényét. A tarsoly tartalmának átvizsgálása örömteli elfoglaltságot jelentett a surranó számára a vacsora egész hátralévő idejére.

Kova, aki ilyen ügyekből kifolyólag rendszerint szemmel tartotta Tasst, most egyéb gondjai miatt nem figyelt oda.

Úgy nézett ki ugyanis, hogy mindjárt kitör valami botrány.

Derek dühöngött... csupán a szigorú Lovagi Kódex előírását tartották meg az asztal mellett. Laurana némán ült a helyén és nem evett semmit. Szélcserzett arcának bőre elsápadt és villájával kisebb lyukakat döfködött a finomszövésű asztalterítőbe. Kova ekkor oldalba bökte Sturmot.

— És még azt hittük, hogy nagy dolog volt megszereznünk a sárkánygolyót a Jégfalnál — pusmogta a törpe halkan. — De ott csak egy félbolond varázslóval és pár rozmáremberrel kellett elbánnunk... most pedig három viszálykodó elf-nemzet között vagyunk!

— Csak meg kell értetnünk magunkat velük — felelte Sturm halkan.

— Megértetni?! — horkant föl a törpe. — Szerintem két kődarab is jobban megértené egymást.

És valóban ilyesformán alakult a helyzet. Vacsora után, amikor a többi elf már eltávozott, a társaság a Szóló kívánságára az asztal mellett maradt. Gilthanas és a húga egymás mellett ült, aggódó, bánatos arccal, amikor Derek a Szóló elé állt, hogy „szót értsen" vele.

— A gömb a miénk — jelentette ki Derek határozottan. — Nektek az égvilágon semmi jogotok sincs hozzá, és végképp nem a te lányod, vagy éppen a fiad tulajdona. Csupán az én udvarias jóváhagyásommal tarthattak velem, miután megmentettem az életüket Tarsisban. Boldog vagyok, hogy visszakísérhettem őket a hazájukba és őszintén köszönöm a vendéglátást, de holnap elindulok Sancristba és a gömböt is magammal viszem.

Ekkor Porthios állt föl és nézett szembe Derekkel. — A surranó is nyugodtan állíthatja, hogy a gömb az övé, de ez mit sem számít! — az elf-lord lágy, udvarias hangon szólt, amely késként hasított az éjszakába. — A gömb most az elfek kezében van, és ott is marad! Gondolod, hogy olyan ostobák vagyunk, hogy az emberek kezébe adnánk egy ilyen csodás értéket, hogy még több bajt hozzanak vele a világra?

— Még több bajt?! — csattant föl Derek. — Egyáltalán van fogalmad róla, mekkora bajban van most ez a világ? A sárkányok már elzavartak benneteket a hazátokból. Most éppen a mi földjeink felé közelednek. Mi azonban veletek ellentétben, nem szándékozunk megfutamodni! Itt maradunk és harcolunk! Ez a gömb lehet az egyetlen remény...

— Semmi kifogásom ellene, hogy visszamenjetek a hazátokba és azzal sem törődöm, ha porrá égettetitek magatokat! — vágott vissza Porthios. — Ti, emberek élesztettétek föl ezt az ősi gonoszt! Nektek is kell megvívnotok vele. A Sárkány Nagyurak már elvették tőlünk, amit akartak... ezek után biztosan békén hagynak bennünket. A gömb biztonságban lesz itt, Ergoth foldjén!

— Őrült! — csapott öklével az asztalra Derek. — A Sárkány Nagyuraknak egyetlen céljuk van: mégpedig egész Ansalon meghódítása... beleértve ezt a nyomorúságos szigetet is. Egy darabig talán biztonságban lehettek itt, de ha mi elpusztulunk, velünk pusztultok ti is!

— Tudod, atyám, hogy igazat beszél? — szólalt meg Laurana vakmerően. Az elf-asszonyok sohasem vehettek részt a haditanácsban, nemhogy egyáltalán megszólalhattak volna. Laurana is csak kivételes helyzeténél fogva lehetett jelen. Most fölállt és szembefordult a bátyjával, aki lesújtó pillantással mérte végig őt. — Porthios, atyánk még Qualinestiben megmondta, hogy a Sárkány Nagyúr nemcsak a földjeinket akarja, hanem egész nemzetünk pusztulására tör. Talán elfelejtetted?

— Ugyan, az a Sárkány Nagyúr, Verminaard volt... és ő pedig már halott.

— Igen, és mi öltük meg — kiáltotta Laurana mélységes haraggal —, nem ti!

— Laurana! — emelkedett föl trónusáról a Napszónok. Valamennyien megszeppentek fölébük tornyosuló alakja láttán. — Megfeledkezel magadról, ifjú hölgy... nem beszélhetsz ilyen hangon a bátyáddal! Mi is számos csapást szenvedtünk el utunk során. És ő sohasem feledkezett meg kötelességéről és felelősségéről, akár csak Gilthanas. Ők nem rohantak egy fél-elf fattyú után, mint egy emberi szaj... — a Szóló itt hirtelen elhallgatott.

Laurana elsápadt. Térde megroggyant, az asztal szélébe kellett kapaszkodnia. Gilthanas fölpattant és melléje lépett, de a lány elhárította őt. — Atyám — szólalt meg, saját maga számára is idegen hangon —, tisztában vagy vele, hogy mit beszélsz?

— Ugyan, hagyd, Laurana! — könyörgött Gilthanas —, majd reggel visszatérünk a dologra!

A Szóló hideg arca elszürkült... nem mondott semmit.

— Azt akartad mondani, hogy „emberi szajha"! — mondta Laurana csöndesen, minden szava akár a kifeszített idegeket érő tűszúrás.

— Menj a hálószobádba, Laurana! — parancsolta a Szóló ridegen.

— Szóval így vélekedtek rólam! — suttogta a lány összeszoruló torokkal. — Ezért hallgat el és bámul rám mindenki, amikor a közelébe érek. Emberi szajha!

— Engedelmeskedj atyánk parancsának, húgom — mondta Porthios. — Ami pedig azt illeti, hogy miként vélekedünk rólad, ne feledd, hogy mindenért csakis magadat okold. Mégis, mit vártál? Nézz magadba, Laurana! Úgy öltözködsz, mint egy férfi. Büszkén viseled vérfoltos kardodat. Kérkedőn beszélsz a kalandjaidról. Olyanokkal csavarogsz, mint ezek... emberekkel és törpékkel! Együtt éjszakázol velük. Együtt alszol a félvér szeretőddel. Különben hol van? Talán rád unt és...

A tűz fénye elvakította Lauranát... forróság öntötte el a testét, azután rémítő, dermesztő hideg tört rá. Nem látott semmit és később csak arra emlékezett, hogy magatehetetlenül elvágódik. Végtelen távolságból hallott valami hangokat... eltorzult arcok hajoltak fölé.

— Laurana, leányom...!

Azután már nem volt semmi.

— Úrnőm...

— Mi az? Hol vagyok? Ki vagy te? Nem... nem látok semmit! Segítség!

— Nyugodj meg, úrnőm, fogd a kezem! Psszt! Én vagyok az, Silvara! Emlékszel rám?

Laurana gyengéd szorítást érzett a kezén, miközben fölült.

— Próbáld ezt meginni, úrnőm!

Egy csészét érintettek az ajkához. Laurana belekóstolt és tiszta, friss vfz ízét érezte. Megfogta az edényt és mohón kiitta, a folyadék lehűtötte. Visszatért az ereje és ismét látott. Az ágya mellett kicsiny gyertya pislákolt. A szobájában volt, apja házában. Ruhái durva fapadon hevertek, kardszíja és fegyvere a keze ügyében, csomagja a padlón. Ágyával szemben, egy asztal mellett ápolónő ült, fejét a karjára hajtotta és mélyen aludt.

Laurana Silvarához fordult, aki meglátta szemében a kimondatlan kérdést és ujját az ajkára tette.

— Halkan beszélj! — suttogta a vadonbeli elf-lány. — Ó nem, nem emiatt — intett a nővér felé —, ó sok-sok órát alszik még békességben, mielőtt elmúlik a szer hatása. De akadhatnak a házban mások, akik esetleg éberen figyelnek. Most már jobban érzed magad?

— Igen — felelte Laurana zavartan-, de nem emlékszem...

— Elájultál — mondta Silvara —, hallottam, amint beszéltek róla, amikor idehoztak. Atyád nagyon sajnálkozott. Igazán nem is akart olyasmiket mondani. Csak azért tette, mert olyan kegyetlenül megbántottad...

— És hogyan hallhattad őket?

— Elbújtam itt, egy homályos sarokban... tudod, a mi népünknek könnyen megy az ilyesmi. Az idősebbik nővér azt mondta, hogy nincs semmi bajod, csak pihenned kell és elmentek. Amikor pedig ez a nővér kiment egy takaróért, beletettem az altatót a teájába.

— De miért? — ahogy Laurana jobban megnézte a vadonbeli elf-lányt, rájött, hogy milyen csinos nő... vagyis az lehetne, ha a sok festéket és koszt lemosná magáról.

Silvara megérezte magán Laurana fürkésző pillantását és mélyen elpirult. — Én... én megszöktem a silvanestiektől, úrnőm, amikor titeket átkísértek a folyón.

— Laurana... kérlek, gyermekem, szólíts Lauranának.

— Laurana — helyesbített Silvara elvörösödve zavarában. — A... azért jöttem, hogy megkérjelek, vigyetek magatokkal, ha elmentek.

— Ha elmegyünk? — motyogta Laurana. — Én nem akarok el... — és elhallgatott.

— Nem akarsz? — kérdezte Silvara kedvesen.

— Én... nem is tudom — felelte Laurana zavartan.

— Tudnék segíteni — csillant föl Silvara szeme. — Ismerem az utat a hegyek között, amely a lovagok helyőrségéhez vezet, ahol a madárszárnyú hajók várakoznak. Segíthetnék nektek odajutni.

— És miért tennéd meg ezt nekünk? — kérdezte Laurana. — Ne haragudj, Silvara, nem akarok gyanakvónak látszani, de nem is ismersz bennünket igazán és amire vállalkozol, igazán veszélyes. Biztosan könnyebben megszökhetnél egymagad.

— Tudom, hogy nálatok van a sárkánygömb — suttogta Silvara.

— Hogy szereztél tudomást a gömbről? — kérdezte Laurana meglepetten.

— Hallottam, amit a silvanestiek beszéltek róla, miután elváltak tőletek a folyónál.

— És azt is tudod, hogy az micsoda? Honnan?

— A népem ismer bizonyos történeteket... róla — mormolta Silvara a kezét tördelve. — És... azt is tudom, hogy fontos lehet ennek a háborúnak a befejezéséhez. A tieid és a silvanestiek visszamehetnének akkor a hazájukba, mi, kaganestiek meg békében élhetnénk itt. Ez az igazi oka, meg... — Silvara elhallgatott egy pillanatra, aztán olyan halkan suttogott, hogy Laurana alig hallotta: — Te vagy a legelső, aki megértette a nevem jelentését.

Laurana csodálkozva nézett rá. A lány őszintének látszott, mégsem hitt neki. Miért is kockáztatná az életét, hogy rajtuk segítsen? Talán éppen egy silvanesti-kém, akit a gömb miatt küldtek! Nem tűnt nagyon valószínűnek, de már furcsább dolgok is...

Laurana a tenyerébe hajtotta a fejét és megpróbált gondolkodni. Vajon megbízhatnak-e Silvarában... legalábbis annyira, hogy kivezesse őket innen? Különben úgy látszott, hogy nincs sok választásuk. Ha a hegyek felé indulnak, a kaganestiek földjén kell áthaladniuk. Ott fölbecsülhetetlen lenne Silvara segítsége.

— Beszélnem kell Elistannal — szólalt meg végül Laurana. — Ide tudnád vezetni őt?

— Nincs rá szükség — felelte Silvara —, már rég odakint várja, hogy magadhoz térj.

— És a többiek? Hol vannak a többi barátaim?

— Lord Gilthanas természetesen itt van, atyád házában...

Vajon csak képzelődött, gondolta Laurana, vagy valóban elpirult a lány, amikor kiejtette a bátyja nevét? – A többieket „vendégházakban„ szállásolták el.

— Hát igen — mondta Laurana sötéten —, el tudom képzelni, milyenekben.

Silvara ekkor ellépett mellőle, odament az ajtóhoz, kinyitotta és intett a kezével.

— Laurana?!

— Elistan! — a lány átölelte a papot, a mellére hajtotta a fejét, behunyta a szemét és élvezte a férfi erős karjainak gyengéd ölelését. Most már minden rendben lesz — gondolta magában. Elistan átveszi a vezetést... ő majd tudja, hogy mit kell tenniük.

— Jobban érzed magad? — érdeklődött a pap. — Az atyád...

— Igen, tudom — szakította félbe Laurana. Különös fájdalom töltötte el a szívét, valahányszor az apja nevét említették. — El kell döntened, Elistan, hogy mit tegyünk. Silvara fölajánlotta, hogy a segítségünkre lesz a szökésben. Magunkhoz vehetnénk a gömböt és még ma éjjel útra kelhetnénk.

— Ha ezt kell tenned, kedvesem, akkor nem szabad vesztegetned az időt — mondta Elistan és az ágy mellé telepedett egy karosszékbe.

Laurana csak pislogott... kinyújtotta a kezét és megragadta a férfi karját. — Elistan, hogy érted ezt? Velünk kell jönnöd...!

— Nem, Laurana — mondta halkan Elistan és erősen — megszorította a lány kezét. — Ha így döntöttél, akkor nélkülem kell elindulnotok. Nekem meg kell szereznem Paladine segítségét és ezért itt kell maradnom, az elfekkel. Azt remélem, hogy ha itt maradok, meggyőzhetem atyádat arról, hogy az igazi istenek papja vagyok. Ha viszont megszököm, mindig is sarlatánnak tart majd, aminek a bátyád nevezett.

— És mi legyen a sárkánygömbbel?

— Ezt neked kell eldöntened, Laurana... az elfek tévednek vele kapcsolatban. Idővel, remélem rájönnek, de nincsenek évszázadaink rá, hogy meggyőzzük őket. Szerintem el kell vinned a gömböt Sancristba.

— Nekem? — kérdezte döbbenten Laurana —, én képtelen vagyok rá.

— Kedvesem — mondta Elistanhatározottan, —, tudomásul kell venned, hogy ha így döntesz, akkor a vezetés terhe is rád hárul. Sturm és Derek túlságosan elmerült a köztük dúló vitában és különben is, ők emberek. Neked pedig elfekkel lesz dolgod... a saját népeddel és a kaganestiekkel. Gilthanas atyád pártján áll. Te vagy az egyetlen, akinek esélye lehet a sikerre.

— De én nem vagyok képes...

— Többre vagy képes, Laurana, mint gondolnád. Lehet, hogy mindaz, amin eddig keresztülmentél, pontosan erre készített föl. Nem szabad több időt elvesztegetned. Isten veled, kedvesem! — Elistan fölállt és a lány fejére helyezte a tenyerét. — Kísérjen utadon Paladine és az én áldásom!

— Elistan! — suttogta Laurana, de a pap már nem volt ott. Silvara csöndesen becsukta az ajtót.

Laurana visszahanyatlott az ágyára és megpróbált gondolkodni. Elistannak természetesen igaza van. A sárkánygömb nem maradhat itt. Ha pedig szökni akarunk, ma éjjel kell azt megtennünk. De minden olyan hirtelenül történik... és az egésznek a terhe rám hárul. Vajon megbízhatok-e Silvarában? Bár fölösleges meditálni, hiszen ő az egyetlen, aki elvezethet innen minket. Egyszóval csak annyit kell tennem, hogy megszerzem a gömböt, a dárdanyelet és kiszabadítom a barátaimat. Azt tudom is, hogy juthatok a gömbhöz és a nyélhez..., hanem a többiek...

Laurana előtt váratlanul megvilágosodott, mit kell tennie. Rájött, hogy tudata mélyén egyfolytában ez járt a fejében, míg Elistannal beszélt.

Ez a dolog elkötelez, gondolta... többé nincs visszaút. Elemelni a sárkánygömböt és megszökni az éjszakába, idegen és ellenséges földön át ... aztán ott van még Gilthanas is. Túl sok mindenen mentünk keresztül együtt ahhoz, hogy csak úgy itthagyjam ót, de hogy ellopjuk a gömböt és megszökjünk, annak még a gondolata is biztosan fölháborítaná. És ha úgy dönt, hogy nem tart velünk, vajon nem árul-e el bennünket?

Laurana egy pillanatra lehunyta a szemét. Fejét kimerülten a térdére hajtotta. Hol lehetsz, Tanis, gondolta magában. Mégis, mit tegyek? Miért nekem kell döntenem? Én nem akartam mindezt!

Ahogy ott ült, eszébe jutott Tanis komor és bánatos arckifejezése, az ő mostani arcának tükörképe. Lehet, hogy ő is ugyanezt kérdezte magától? Én egész idő alatt csak azt éreztem, milyen erős, pedig lehet, hogy ő éppen ilyen elveszettnek és rémültnek érezte magát? Az biztos, hogy a népe magára hagyta, mi viszont tőle függtünk, akár akarta ezt, akár nem. Mégis elfogadta a helyzetét és csak azt tette, aminek hitt az igazságosságában. Nekem is így kell tennem!

Laurana erővel megszakította gondolatainak fonalát, fölszegte a fejét és magához intette Silvarát.

Sturm álmatlanul rótta föl s alá a szálláshelyükül kijelölt, hevenyészve összetákolt kunyhó kis szobáját. A törpe végignyúlt egy ágyon és harsányan horkolt. Tasslehoff szánalomra méltó gombócként kuporgott a helyiség túlsó végében... lábát az ágy végéhez láncolták. Sturm fölsóhajtott... hát mennyi sorscsapást kell még elviselniük?

Az este során a helyzetük rosszról még rosszabbra fordult. Miután Laurana elájult, Sturmnak minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja a törpét. Kova megesküdött, hogy darabokra tépi Porthiost. Derek kijelentette, hogy az ellenség foglyának tekinti magát, s ennélfogva kötelességének érzi a-szökés megkísérlését, majd azt követően elvezeti ide a lovagokat és erővel szerzik vissza a sárkánygömböt. Erre az őrség azonnal elvezette. Sturmnak alig sikerült lecsillapítania Kovát, amikor egy elf-lord lépett elő és megvádolta Tasst az erszénye eltulajdonításával.

Így alakult, hogy a „Napszónok vendégeire” most megkettőzött óraég ügyelt.

— Muszáj így rohangálnod? — kérdezte Derek zordan.

— Miért, talán nem hagylak aludni? — vetette oda Sturm.

— Hát persze, hogy nem! Csak a bolondok képesek aludni ilyen helyzetben. Összezavarod a gondola...

— Psszt! — emelte föl ekkor a kezét Sturm.figyelmeztetően.

Derek azonnal elhallgatott. Sturm intésére az idősebb lovag odalépett hozzá, mialatt Sturm feszülten meredt a mennyezetre. A négyszögletes kunyhónak egyetlen ajtaja és két ablaka volt, s a közepén egy tűzhely állt. A szellőzést egy nyílás biztosította a tetőn.

Ezen a nyíláson át hallotta meg Sturm a zajt, amire azonnal fölfigyelt. Valamiféle csoszogó, kaparó hang volt az. A mennyezet fagerendái megreccsentek, mintha egy súlyos alak járkált volna odafönt.

— Valami vadállat lehet — suttogta Derek —, mi pedig fegyvertelének vagyunk.

— Nem — felelte Sturm és még élénkebben figyelt —, nem morog és olyan óvatosan mozog, mintha azt akarná, nehogy meglássák vagy meghallják. Mit múvelnek odakint azok az őrök?

Derek odalépett az egyik ablakhoz és kibámult a sötétbe.

— Ott ülnek a tűz körül... ketten elaludtak, nem valami éberen vigyáznak ránk, azt hiszem — mondta keserűen.

— Miért is tennék? — vélekedett Sturm és tovább meredt a mennyezetre. Több ezer elf vesz körül, s azok még a suttogást is meghallják. Mi a...

Sturm riadtan hátra lépett, amint a nyíláson keresztül látható csillagokat egyszer csak eltakarta valami alaktalan tömeg. Gyorsan lehajolt és kikapott a tűzből egy izzó fahasábot és fölemelte, mint valami buzogányt.

— Sturm! Fényeskardú Sturm — szólalt meg ekkor a kivehetetlen alak.

Sturm rámeredt és próbálta fölidézni a hangját. Valahogy ismerősnek tűnt... vigaszi emlékképek árasztották el a tudatát. — Theros! — ámult el. — Vasverő Theros! Mit keresel te itt? Legutoljára félholtan láttalak az elfek országában!

A termetes vigaszi kovács keresztülpréselte magát a mennyezetbevágott nyíláson, s a tető egy részét is magával ragadta. Hatalmas puffanással ugrott le a padlóra. A zajra fölébredt a törpe, s álomittas szemmel bámult a helyiség közepén megjelenő látomásra.

— Mi az? — szökkent talpra Kova és a hátához kapott, ahol csupán harci szekercéjének hűlt helyét találta.

— Ssss! — intette csöndre őket a kovács. — Nincs idő kérdezősködésre. Lady Laurana küldött a kiszabadításotokra. A táboron túl kell találkoznunk vele, az erdőszélen. Igyekezzetek! Már csak pár óra van hátra pirkadatig, s addigra át kell kelnünk a folyón! — Theros odalépett Tasslehoffhoz, aki hasztalan próbálta kiszabadítani magát.

— Nocsak, tolvajmester, látom végül valaki mégiscsak rajtacsípett!

— Nem vagyok tolvaj! — méltatlankodott Tass. — Ennél igazán jobban ismerhetnél, Theros. Az az erszény egyenesen az ölembe pottyant.

A kovács fölnevetett. Megragadta és teljes erőből megrántotta a láncot, mire az kettészakadt. Ám Tasslehoff szinte észre sem vette, hogykiszabadult: döbbenten meredt a kovács kezeire. Egyik keze, a bal sötétbarna volt... a kovács igazi bőrének a színe, amásik, a jobb viszont ragyogó ezüst színben pompázott.

— Theros! — nyögte a surranó elhaló hangon —, a karod...

— Kérdések majd később, csenevész enyveskezű! — mordult rá a kovács szigorúan. — Most pedig mozgás... gyorsan és csöndesen!

— A folyón át — nyögött fel Kova és megcsóválta a fejét.

— Csónakok... mindig csak csónakok!

— Beszélni akarok a Szólóval — mondta Laurana az apja lakosztályának ajtaja előtt álló őrnek.

— Késő van már — felelte a strázsa. — A Szóló már elaludt.

Laurana hátrahúzta a kámzsáját. Az őr meghajolt. — Bocsáss meg, hercegnő, nem ismertelek föl — majd gyanakvóan végigmérte Silvarát. — De ki ez itt melletted?

— A szobalányom. Nem járkálhatok egyedül éjnek évadján.

— Nem, hát persze, hogy nem — motyogta az őr, miközben kinyitotta előttük az ajtót. — Menjetek csak... a hálószoba a harmadik ajtó, a folyosón jobbra.

— Köszönöm — vetette oda Laurana és már el is surrant az ór mellett. A bő köpönyegbe burkolózott Silvara nesztelenül osont utána.

— A láda ott van a szobában, az ágya lábánál — súgta Laurana Silvarának —, biztos vagy benne, hogy elbírod a sárkánygömböt? Elég nagy és borzasztóan nehéz!

— Nem is olyan nagy — jegyezte meg Silvara meglepetten és a másik szemébe nézett — csak ekkora —, és kezével egy kisebb labdányi gömböt formált.

— Nem — ráncolta össze a homlokát Laurana —, hiszen nem is láttad. Majdnem két lábnyi az átmérője... azért is adtam rád ezt a bő pelerint!

Silvara csodálkozva bámult rá, mire Laurana megvonta a vállát. — No jó, most ne vitatkozzunk ezen. Majdcsak kitalálunk valamit, ha eljön az ideje.

Olyan csöndesen osontak végig a folyosón, akár egy surranó, egészen a hálószoba ajtajáig.

Laurana visszafogta a lélegzetét, még saját szívverésének zajától is tartott, úgy nyitott be az ajtón. Nyikorgásának hallatán Laurana összeszorította a fogát. Silvara remegett mögötte a félelemtől. Az ágyon összerezzent és megfordult egy alak — Laurana anyja. A lány látta, hogy apja még álmában is becéző mozdulattal nyugtatja a párját. Könnyek szöktek a szemébe, de egy nagy levegőt véve, megfogta Silvara kezét és mindketten belopakodtak a helyiségbe.

A láda csakugyan ott állt apja ágyának a végében. Zárva volt ugyan, de a társaság minden tagja rendelkezett a kicsiny ezüstkulcs egy-egy másolatával. Laurana fürgén kikattintotta a zárat és fölemelte a láda tetejét, de kis híján visszaejtette a meglepetéstől. A sárkánygömb ott hevert előtte és még mindig kékesfehér fénnyel izzott. De nem ugyanaz a gömb volt, vagy ha igen, hát alaposan összezsugorodott. Ahogy Silvara mutatta: nem volt nagyobb egy kisgyerek játéklabdájánál. Laurana odanyúlt, hogy kiemelje. Nehéz volt ugyan még mindig, de azért könnyen fölemelhette. Óvatosan ráfonta ujjait és reszkető kézzel kivette a ládából, majd átnyújtotta Silvarának. A vadonbeli elf-lány azonnal elrejtette a köpönyege alá. Laurana fölvette a sárkánydárda törött fanyelét is, s közben arra gondolt, ugyan mit is bíbelődik ezzel a régi, csonka fegyverrel.

Azért viszem el, győzködte magát, mert a jéglovag odaadta Sturmnak... biztosan azt akarta, hogy nála legyen.

A láda legalján feküdt Tanis kardja, a Féregirtó, amelyet Kith-Kanantól kapott. Laurana a kardról a törött sárkánydárdára nézett. Mindkettőt nem bírom el, gondolta és már tette volna vissza a dárdanyelet, de Silvara megállította a mozdulatát.

— Mit csinálsz? — formálta néma ajakkal a szavakat.

— Hozd magaddal azt is!

Laurana meglepetten fordult a lány felé. Aztán a törött dárdát fürgén a köpönyege alá rejtette és visszacsukta a láda tetejét... a kard ott maradt benne. Alig engedte el a fedelet, amikor apja megfordult az ágyában és félig fölült.

— Mi az? Ki van itt? — kéxdezte é§ riadtan próbálta leküzdeni álmosságát.

Laurana érezte, hogy Silvara reszket és megszorította a lány kezét, hogy csöndre intse.

— Én vagyok, atyám — suttogta elhaló hangon. — Laurana, én... én csak azt akartam megmondani neked, hogy... nagyon sajnálom, atyám! És kérlek, bocsáss meg nekem!

— Ó, Laurana! — a Szóló visszahanyatlott párnáira és lehunyta a szemét. Megbocsátok neked, leányom... és most menj, térj nyugovóra! Reggel majd beszélünk.

Laurana megvárta, míg a légzése ismét szabályos, nyugodt nem lett. Azután kivezette Silvarát a szobából, s közben keményen szorította a sárkánydárdát a köpönyege alatt.

— Ki mozog ott? — szólalt meg halkan egy emberi hang elf-nyelven.

— Ki kérdezi? — vágott vissza valaki tiszta elfséggel. — Gilthanas! Te vagy az?

— Theros, barátom! — az ifjú elf-lord gyorsan előlépett az árnyékból és átölelte az ember-kovácsot. Egy pillanatra Gilthanas úgy megilletődött, hogy nem jött szó a szájára, azután döbbenten kibontakozott a kovács medve-öleléséből. — Theros! Neked két kezed van..., pedig a sárkányfattyak Vigaszban levágták a jobb karodat! Bele is haltál volna, ha Aranyhold meg nem gyógyít!

— Emlékszel rá, mit mondott nekem az a disznóképű altörzsmester? — suttogta Theros, visszafogva öblös, mély hangját. — Csak úgy lesz új karod, te kovács, ha magad kalapálsz egyet! Nos, pontosan ezt cselekedtem. Annak kalandos története, hogy miképp tettem szert erre az ezüst karra, nagyon hosszú...

— És ez nem is alkalmas pillanat rá, hogy elmeséld — mordult föl egy másik hang a háta mögött —, hacsak nem akarod, hogy pár ezer elf is végighallgassa, velünk együtt.

— Tehát sikerült megszöknöd, Gilthanas? — hallatszott Derek hangja a sötétből. — Nálad van a sárkánygömb?

— Egyáltalán nem szöktem — felelte Gilthanas zordan. — Egyszerűen távoztam atyám házából, hogy elkísérjem sötét útjára a húgomat és Sil... az udvarhölgyét. A gömb megszerzése a húgom ötlete volt, nem az enyém. Még van rá idő, hogy meggondoljuk ezt az őrültséget, Laurana — fordult a lányhoz Gilthanas. — Tedd vissza azt a gömböt... ne hagyd, hogy Porthios elsietett kijelentése megfosszon józan eszedtől! Ha a gömb itt marad, megvédelmezhetjük vele népünket. Rájöhetünk, hogyan kell használni, hiszen akadnak közöttünk mágiához értők!

— Pont az hiányzik most, hogy belebotoljunk az őrségbe... akkor majd kapunk egy jó hűvös szálláshelyet — pöfögte Kova zúzmarát lehelve.

— Vagy most rögtön fújj riadót, elf, vagy engedj bennünket utunkra... legalább adj egy kis időt, mielőtt elárulsz bennünket! — sziszegte Derek.

— Nem áll szándékomban, hogy eláruljalak — vágott vissza Gilthanas haraggal, majd elfordult a társaságtól. — Laurana!?

— Én már eldöntöttem, mit kell tennem — válaszolta a lány nyugodtan. — Alaposan átgondoltam és most már biztos vagyok benne, hogy helyesen cselekszünk. Elistan is egyetért velem. Silvara majd átvezet bennünket a hegyeken és...

— Én is ismerem ezeket a hegyeket — szólalt meg Theros. — Nem sok dolgom akadt itt azon túl, hogy ott kóboroljak... s különben is szükségetek lesz rám, hogy elkerülhessétek az őrséget.

— Ezek szerint döntöttünk!

— Jól van hát — sóhajtott föl Gilthanas. — Veletek tartok... ha itt maradnék is, Porthios biztosan cinkossággal vádolna.

— Pompás! — csattant föl Kova. — Akkor iszkolhatunk, vagy még föl akarunk ébreszteni valakit?

— Erre! —mutatta az utat Theros. — Az őrök hozzászoktak már az én éjféli kiruccanásaimhoz. Húzódjatok a sötétbe és hagyjátok, hogy én szóljak velük — ezzel lehajolt, megragadta Tasslehoffot, vastag szőrmebundájának gallérjánál fogva fölemelte a földről és keményen a szemébe nézett. — Ez rád is vonatkozik, pöttöm tolvaj — mondta a nagydarab kovács szigorúan.

— Igen, Theros — nyöszörögte a surranó vékony hangon és addig ficánkolt a férfi ezüst markában, míg az vissza nem tette a földre. Majd kissé megrendülten megpróbálta a helyükre igazgatni a zsákocskáit és visszanyerni sértett méltóságát.

A kis csapat tagjai a magas, sötét bőrű kovács nyomába szegődtek... igyekeztek olyan csöndesen mozogni, amennyire az két páncélos lovagtól és egy törpétől tellett. Laurana szerint akkora lármát csaptak, akár egy lakodalmi menet. Összeszorított szájjal próbált a lehető legkisebb zajt csapva lépkedni, miközben a lovagok csattogtak és csörömpöltek a sötétben, a törpe pedig orra esett minden fagyökérben és nagy csobbanásokkal gázolt át minden pocsolyán.

Az elfek azonban úgy beburkolóztak önelégültségükbe, mint valami vastag, puha takaróba, s így a menekülők biztonsággal túljutottak minden veszélyen. Egyetlen elf sem gondolta, hogy újabb baj törhetne rájuk. Békésen szunyókáltak tehát, mialatt a szökevények eltűntek az éjszakában.

A sárkánygömböt cipelő Silvara érezte, amint a testéhez szorított kristály fölmelegszik, belseje elven lényként lüktet és kavarog.

— Most ugyan mit csináljak? — suttogta magában kaganesti nyelven, csaknem vakon botladozva a mélységes sötétségben. — Hogy ilyesmi történjen velem! Miért? Semmit sem értek! Jaj, mit csináljak?

4. A Holtak Folyója Az Ezüst Sárkány legendája

Az éjszaka csöndes volt és hideg. A csillagok és a holdak fényét viharfelhők takarták el. Nem esett az eső, nem fújt a szél, csak valami nyomasztó várakozás érzése telepedett rájuk. Lauranának úgy tetszett, hogy az egész természet valahogy feszült, gyanakvó és ijedt. A háta mögött meg ott aludtak az elfek, saját kicsinyes félelmeik és gyúlölségeik gubójába burkolózva.

Vajon milyen szárnyas szörnyeteg rágja ki magát majd abból a gubóból, töprengett magában.

A társaság minden komolydob baj nélkül jutott át az őrség gyűrűjén. Amikor az őrök fölismerték Therost, fölkeltek a tűz mellől és barátságosan eltársalogtak vele, mialatt a többiek átszivárogtak mellettük a fák között. A hajnal első, halovány sugarai villantak föl, amikor elérték a folyót.

— Na és, most, hogyan kelünk át? — kérdezte a törpe és sötéten meredt a vízre. — Ugyan nem sokra tartom a csónakot, de még mindig jobb, mint úszni.

— Ez aligha jelenthet nehézséget — fordult Theros Lauranához — szólj csak a kis barátnődnek —biccentett Silvara falé.

Laurana, a többiekkel együtt meglepetten nézett a vadonbeli elf-lányra. Silvara, a rászegeződő, kíváncsi tekintetek láttán mélyen elpirult és lehajtotta a fejét. — Kargai Sargaronnak igaza van — suttogta —, várjatok itt, a fák árnyékában!

Ezzel otthagyta őket és elfutott a folyó felé, gyönyörűséges látványt nyújtó, vad szökelléssel. Laurana észrevette, hogy különösen Gilthanas követi élénk figyelemmel a vadonbeli elf-lány kecses szökellését.

Silvara a szájához illesztette az ujját és egy madár hívó szavára emlékeztetően füttyentett egyet. Várt egy pillanatig, utána még háromszor megismételte a jelzést. Pár perc múlva visszhangzó válasz érkezett a hívásra a folyó túlsó partjáról.

Silvara elégedetten fordult vissza a csoporthoz. Laurana észrevette, hogy bár Silvara Theroshoz beszélt, közben le nem vette volna a szemét Gilthanasró. A lány elkapta Laurana tekintetét, mire hirtelen elpirult és visszafordult a kovácshoz.

— Kargai Sargaron — suttogta hevesen —, az enyémek közelednek, de mellettem kell maradnod, hogy megmagyarázd nekik a helyzetet. — A hajnali fényben Laurana világosan látta, amint Silvara kék szeme megvillan. A vadonbeli lány fejével könnyedén Sturm és Derek felé bökött.— Attól félek, hogy nem valami nagy örömmel viszik majd át a földjükre ezeket az embereket, sem a velünk tartó elfeket — mondta bocsánatkérően nézve Lauranára és Gilthanasra.

— Majd én beszélek velük — ajánlkozott Theros. Átnézett a folyó túlsó partjára és előremutatott: — Máris ott közelednek!

Laurana látta, amint két éjszürke alak siklik keresztül a folyó vizén. A kagt pestiek nyilván állandóan figyelik ezt a partot, gondolta magában. Rögtön fölismerték Silvara hívását. Eléggé furcsa egy rabszolganép részéről... ekkora szabadság! Ha ennyire könnyű a szökés, vajon miért maradt Silvara ilyen sokáig a silvanestiek között? Nem értette a dolgot..., hacsak gondolta a lány — nem is szándékozott megszökni!

— Mit jelent az, hogy Kargai Sargaron? — kérdezte váratlanul a kovácstól.

— „Az Ezüstkarú” — felelte Theros mosolyogva.

— Úgy látszik, benned megbíznak...

— Igen. Azt mondtam az elobb, hogy az időm jó részét csavargással töltöttem. Ez nem egészen igaz. Főképpen Silvara népének körében tartózkodtam. — A kovács borongós arca komor kifejezést öltött. — Nem tiszteletlenségből mondom, elf-hercegnő, de neked fogalmad sincs róla, milyen keserúséget okoz a ti népetek a vadonbélieknek: lelövöldözik vagy elűzik a vadjaikat, az ifjúságot meg ezüsttel, arannyal és acéllal csalogatják magukhoz. — Theros haragosan fölsóhajtott. — Én megtettem minden tőlem telhetőt: megmutattam nekik, hogyan készíthetnek maguknak vadászeszközöket és kovácsolhatnak fegyvereket. De attól tartok, hogy ez a tél hosszú lesz és kemény... a vad pedig már most is nagyon kevés. Ha a dolgok odáig fajulnak, hogy éhínség vagy elf-testvérháború tör ki...

— Ha ott maradtam volna — mormolta Laurana —, talán segíthettem volna rajtuk — de abban a pillanatban rájött, milyen nevetségesen hangzanak a szavai. Ugyan, mit tehetne..., hiszen még a saját népe sem fogadta vissza!

— Nem lehetsz egyszerre mindenütt — mondta Sturm. — Az elfeknek maguknak kell megoldaniuk a gondjaikat, Laurana. Helyesen döntöttél.

— Tudom — sóhajtott föl a lány. Hátrafordította a fejét és visszanézett a qualinestiek táborára. — Én is pontosan olyan voltam, mint ók, Sturm — mondta és megborzongott.

— Azt hittem, hogy körülöttem forog az egész világ. Azért futottam Tanis után is, mert biztos voltam benne, hogy kikényszeríthetem a szerelmét. Miért pont az övét ne? Hiszen annyian szerettek belém. De akkor rádöbbentem, hogy egyáltalán nem körülöttem forog a világ. Még csak nem is törődik velem. Rengeteg szenvedést és halált láttam és magamnak is ölnöm kellett — nézett le a kezére —, különben engem öltek volna meg. Láttam igazi szerelmet... például Aranyhold és Zúgószél között, szerelmet, amelynek nem volt drága semmilyen áldozat, még az életé sem. Akkor nagyon kicsinek és szerencsétlennek éreztem magamat. Most pedig a tulajdon népemet látom olyannak... szánalomra méltónak és gyöngének. Mindig azt hittem, hogy az enyémek tökéletesek, de most már értem, mit gondolhatott Tanis... és miért ment el.

A kaganestiek csónakjai ekkor partot értek. Silvara és Theros odament, hogy beszéljen az elf-evezősökkel. Theros intésére a kis csapat elolépett a homályból... fegyvereiktől jól láthatóan messzire tartották a kezüket, hogyy a kaganestiek biztonságban érezzék magukat. Eleinte eléggé kilátástalannak tűnt a helyzet: a vadonbeliek hosszan csevegtek egymás között torz elf-nyelvükön, amit még Laurana is nehezen értett. Úgy látszott, hogy semmit sem halandók tenni a társaságért.

Ekkor kürtszó harsant mögöttük az erdőben. Gilthanas és Laurana riadtan nézett egymásra. Theros hátrapillantott, majd ezüst ujjával a társaira mutatott, és megveregette a mellét, amivel nyilvánvalóan azt jelezte, hogy felelősséget vállal értük. Ismét megszólaltak a trombiták.

Erre Silvara is könyörgésre fogta a dolgot. Végül a kaganestiek engedtek a kérésnek, de láthatóan nem igen lelkesedtek a dologért.

Lauranáék egyszerre rohantak le a folyópartra... mindnyájan tisztában voltak vele, hogy fölfedezték a szökésüket és máris a nyomukba eredtek. Óvatosan egymás után szálltak be a fatörzsekből kivájt csónakokba. Mindnyájan, Kova kivételével, aki felhördült, levetette magát a földre, fejét rázta és törpe nyelven motyogott valamit. Sturm rémülten meredt rá, attól tartott, hogy megismétlődik a Kristály-tó melletti eset, amikor a törpe kereken visszautasította, hogy betegye a lábát bármilyen csónakba. Végül is Tasslehoff volt az, aki addig piszkálta, bökdöste és ráncigálta a törpét, amíg talpra nem kecmergett.

— Ugyis tengerészt faragunk belőled — dünnyögte a surranó biztatóan és abroncsbotjával hátba döfködte Kovát.

— Azt már nem! És ne taszigálj azzal a vacakkal! — förmedt rá a törpe. A víz széléhez érve megtorpant és idegesen babrálta a kezében szorongatott fadarabot. Tass beszökkent az egyik csónakba és segítőn felé nyújtotta a kezét.

— A ménkűbe, Kova, szállj már be! — dörrent a törpére Theros.

— Csak egyet áruljatok el nekem — nyeldekelt a törpe szaporán —, miért hívják ezt a „Holtak Folyójának"?

— Hamarosan meglátod — mordult rá Theros. Ezzel izmos, fekete kezét kinyújtotta, megragadta a törpét, és akár egy krumpliszsákot, lezuttyantotta a legközelebbi deszkaülésre. — Indulás! — szólt a kovács a vadonbeli elfekre, akiknek nem kellett több biztatás: evezolapátjaik máris mélyen merültek a vízbe.

A fatörzs-hajó gyorsan ráállt a sodrásra és megindult lefelé a folyón, nyugati irányba. Az erdőszegte partok gyorsan suhantak el mellettük és mindnyájan mélyen lehúzódtak a csónakok fenekére az arcukat ostorozó, lélegzetelállítóan hideg szél elöl. A déli parton, ahol a qualinestiek megtelepedtek, semmi mozgást nem láttak.

De az északi oldalon Laurana észrevette, amint sötét, lopakodó árnyak bukkannak föl és túnnek el ismét a fák között. Ebből megértette, hogy a kaganestiek egyáltalán nem voltak olyan primitívek, mint vélte... nagyon is figyelemmel követték a rokonságot. Elgondolkodott rajta, hogy a rabszolgasorba hajtott kaganestiek között vajon hány kém akadhat és a szeme Silvarára tévedt.

Az áramlás gyorsan vitte éket egy elágazás felé, ahol két folyó egyesült: az egyik északról jött, a másik, amelyen őók haladtak, kelet felől ömlött bele. Egyetlen, széles folyammá egyesültek, amely dél felé hömpölygött tovább, a tenger irányába. Hirtelen Theros oldalra mutatott.

— Nézd csak, törpém, íme a válasz! — mondta ünnepélyesen.

Az észak felöl érkező folyóágon egy másik csónak lebegett. Először azt gondolták, hogy eloldódott a köteléről, mert nem láttak benne senkit. Azután észrevették, hogy túl mélyen merül a vízbe ahhoz, hogy üres legyen. A vadonbeli elfek lelassították és a sekély, partmenti vízre kormányozták csónakjaikat, majd néma főhajtással tisztelegtek az elhaladónak.

Ekkor Laurana megértette, mi az.

— Koporsóhajó — mormolta maga elé.

— Úgy van — felelte Theros, gyászos tekintettel. A csónakot közvetlenül mellettük sodorta el az áramlás. Egy fiatal vadonbeli elf teteme feküdt benne, s a rajta lévő durva bőrpáncélból ítélve harcos lehetett. A mellén összefont kezének dermedt ujjai egy vaskard markolatát szorították.

Íj— és nyílvesszőkkel teli tegez hevert mellette. Szemét békés álomra hunyta, amelyboől többé nem volt ébredés.

— Nos, most már tudhatod, miért Thon-Tsalarian, a Holtak Folyója a neve — szólalt meg Silvara halk, dallamos hangján. — A népem századok óta a tengernek adja vissza halottait, ahonnan származunk, bár ez az ősi szokásunk keserves torzsalkodáshoz vezetett a rokonainkkal. — A tieitek — fordult oda Gilthanashoz — ezt a folyó meggyalázásának tekintik és kényszeríteni akarnak rá, hogy hagyjunk föl vele.

— Egy napon majd qualinesti vagy silvanesti tetemeket visz a folyó, kaganesti nyilakkal a szívükben — jósolta Theros —, és akkor kitör a háború.

— Én meg úgy vélem, hogy az elfeknek, mindannyiunknak sokkal halálosabb ellenséggel kell hamarosan szembenézniük — mormolta Sturm és megcsóválta a fejét. — Odanézzetek! — mutatott a csónakra.

A halott harcos lábánál egy pajzs hevert, amely annak az ellenfelének a tulajdona volt, akivel csatázva élesett.

Laurana fölismerte a horpadt pajzson látható gonosz jelet és elakadt a lélegzete.

— Egy sárkányfattyú pajzsa!

Hosszú és keserves volt az út fölfelé a sebes folyású Holtak Folyóján. Még Tassnak is adtak egy evezőt, hogy besegíthessen a munkába, de azonnal a folyóba ejtette, majd nyomban majdnem utána vetette magát, hogy visszaszerezze. Derek elkapta Tass övét és visszarántotta, miközben a kaganestiek jelbeszéddel értésükre adták, hogy még egy ilyen húzás, és maguk hajítják vízbe a surranót.

Tasslehoff hamarosan rémesen elunta magát és csak bámult kifelé a vízre, hátha legalább egy halat megláthat.

— Hohó, milyen különös! — csipogott föl váratlanul a surranó. Kinyúlt és apró kezét belemerítette a vízbe. — Idenézzetek! — mutatta föl a mancsát lelkendezve, amit színezüst borított és vidáman csillogott a hajnali fényben.

— Ragyog a víz! Kova, idenézz! — kiáltott át a szomszédos csónakba a törpének. — Nézz csak bele a vízbe...!

— A világért sem — morogta a törpe vacogó foggal. Kova zord képpel csapkodott az evezőjével, igencsak kérdéses eredménnyel. A leghatározottabban visszautasította, hogy a vízre nézzen és a továbbiakban mindenkitől mereven elzárkózott.

— Jól látod, surranókám — mondta Silvara mosolyogva. — A silvanestiek valójában Thon-Sargonnak nevezik a folyót, ami azt jelenti: „Ezüst út". Amikor följön az ezüst telihold, a folyó olvadt színezüstté válik és az igazán csodálatos látvány.

— És miért? Hogyan? — kérdezte a surranó a kezében gyönyörködve.

— Nem tudja senki... bár a népem ismer róla egy legendát... — Silvara arca hirtelen lángba borult és elhallgatott.

— Miféle legendát? — kérdezte Gilthanas. Az elf-lord szemben ült a csónak hátuljában elhelyezkedő Silvarával.

Az ő evezése sem különbözött sokban a törpéétől, mivel sokkal inkább elmerült Silvara arcának szemlélésében, mint a munkájában. Valahányszor fölnézett a lány, Gilthanas tüzes pillantását látta magán. Az órák múlásával egyre zavartabbá és nyugtalanabbá vált.

— Nem hinném, hogy igazán érdekelne — nézett ki az ezüstfényű vízre, csak hogy elkerülje Gilthanas tekintetét. — Az csak egy gyermekmese Humáról...

— Humáról? — kiáltott föl Gilthanas mögül Sturm, akinek erőteljes evezőcsapásai pótolták az elf és a törpe együttes, lanyha teljesítményét. — Mondd el nekünk, Silvara, ezt a legendát!

— Igen, meséld csak el! — biztatta a lányt mosolyogva Gilthanas.

— Jól van hát — mondta Silvara pironkodva. Megköszörülte a torkát és belekezdett: — A kaganestiek szerint a véres sárkányháborúk utolsó napjaiban Huma az egész ismert világot bejárta, hogy a népektől segítséget szerezzen. De... legnagyobb sajnálatára rá kellett ébrednie, hogy sosem lesz elég ereje ahhoz, hogy megfékezze a sárkánydúlást. Az istenekhez fohászkodott hát válaszért. — Silvara Sturmra nézett, aki ünnepélyes fejbólintással válaszolt neki.

— Így igaz — helyeselt a lovag —, és Paladine meghallgatta a könyörgését, akkor küldte segítségére a fehér szarvast. Ám hogy az hová vezette őt, senki sem tudja.

— De az én népem igenis tudja — suttogta halkan Silvara —, mert a szarvas, hosszú hányattatás és sok veszély után egy békés ligetbe vezérelte őt, itt, Ergoth földjén. Abban a ligetben találkozott egy szépséges és nagy tudású asszonnyal, aki enyhtett a kínjain. Huma beleszeretett és az asszony is viszonozta a szerelmét, de mégis, hónapokig ellenállt heves ostromának. Végül képtelen lévén elfojtani a benne lobogó tüzet, engedett Huma lángoló szerelmének. Boldogságuk úgy ragyogott, mint az ezüst hold fénye a legsötétebb éjszakában..

Silvara egy pillanatra elhallgatott, tekintete a távolba révedt. Szórakozottan lenyúlt és megtapogatta a köpönyeg durva szövetét, amelybe a sárkánygömböt csomagolták, s amely ott lapult a lába mellett.

— Folytasd! — sürgette Gilthanas. Az elf-lord teljesen fölhagyott az evezéssel és mozdulatlanul ült Silvara szép szeme és dallamos hangja bűvöletében.

A lány fölsóhajtott és a víztükör fölött kinézett a sötét erdő felé. — Örömük azonban nem tartott sokáig — mondta végül lágyan. — Az asszonynak ugyanis volt egy szörnyű titka: ó nem emberi nőtől, hanem sárkánytól született. Csupán varázserejével ölthette magára asszonyi alakját.

De képtelen volt tovább hazudni Humának, annyira szerette őt. Rettegve vallotta be neki, micsoda is ő valójában, miután egyik éjszaka igazi alakjában, ezüst sárkányként jelent meg előtte. Remélte, hogy a hós meggyűlöli, sőt, meg is öli, mert nagy fájdalmában az asszony már élni sem kívánt tovább. Ám a lovag az előtte álló sugárzó, csodálatos lényre tekintve, annak szemében az általa szeretett asszony lelkét látta visszatükröződni. Varázserejével aztán visszanyerte asszonyi alakját és azért könyörgött Paladine-hoz, hogy azt megőrizhesse most már mindörökre.

Halandó érte lemondani a varázstudományáról és a sárkányok hosszú életéról, hogy napjait Humával tölthesse ezen a világon.

Silvara lehunyta a szemét, arcán eluralkodott afájdalom. Gilthanas nézte őt, s közben arra gondolt, vajon miért hat rá ilyen erősen ez a legenda? Előrehajolt és megérintette a lány kezét, aki úgy hőkölt vissza tőle, mint valami riadt vad és hirtelen mozdulatával még a csónakot is megbillentette.

— Ne haragudj — mormolta Gilthanas —, nem akartalak megijeszteni! És mi történt azután? Mit hálaszolt nekik Paladine?

Silvara mély levegőt vett. — Paladine teljesítette az asszony kívánságát... egyetlen rettenetes föltétellel. Mindkettőjüknek megmutatta a jövőt. Ha megmarad sárkánynak, neki és Humának adja a Sárkánydárdát és az erőt a gonosz sárkányok legyőzéséhez. Ha viszont halandóvá lesz, férj-feleségként élhetnek együtt Humával, viszont a gonosz sárkányok örökre itt maradnak, e világon. Huma ekkor megesküdött, hogy mindent fölad... lovagi voltát, sőt, a becsületét, csak hogy vele élhessen. A nő azonban látta, hogy beszéd közben hogyan huny ki szemében a fény, fölzokogott és tudta, mit kell válaszolnia. Nem engedhetik, hogy a gonosz sárkányok örökre eluralják ezt a világot. Azóta beszélik, hogy az ezüst folyó a sárkány könnyeiből keletkezett, miután Huma otthagyta őt, hogy megkeresse a Sárkánydárdát.

— Szép történet... csak kicsit szomorú — jegyezte meg Tasslehoff ásítva. — És a jó öreg Huma visszatért hozzá? Boldog véget ért a történetük?

— Huma története nem végződött boldogan — nézett Sturm haragosan a súrranóra —, de dicsőséggel halt meg, harc közben, amikor legyőzte a sárkányok vezérét, de maga is halálos sebet kapott. És még azt is hallottam — tette hozzá a lovag töprengőn —, hogy egy Ezüst sárkány hátán indult csatába.

— Én nem tudok semmilyen Ezüst sárkányról — vonta meg a vállát Silvara. — A népem is csak keveset tud Humáról. Végül is ember volt. Azt hiszem, ezt a legendát is csak azért mesélik, mert kedves folyójukról szól, arról a folyóról, amely a halottaikat viszi a tengerbe.

Ekkor az egyik kaganesti Gilthanasra mutatott és éles hangon mondott valamit Silvarának. Gilthanas nem értette, ezért kérdőn a lányra nézett, mire az mosolyogva tolmácsolta: — Azt kérdezi, túl nagy úr vagy-e az evezéshez, mert ha igen, szívesen lehetővé teszi lordságodnak, hogy inkább úszva jöjj utánunk.

Gilthanas mélyen elpirult majd gyorsan megmarkolta az evezőjét és munkához látott.

Minden erőfeszítésük ellenére... pedig estére már Tasslehoff is újra evezett... nehezen és lassan haladtak a folyón fölfelé. Amikor végre kikötöttek, minden izmuk sajgott a megerőltetéstől és tenyerüket véres hólyagok borították.

Csak annyira futotta az erejükből, hogy kivonszolják a partra és segítsenek elrejteni a csónakokat.

— Gondolod, hogy sikerült leráznunk az üldözőinket? — kérdezte Laurana Therostól komoran.

— Talán az ott válaszol a kérdésedre — mutatott az áramlás irányába a kovács.

A mélyülő alkonyi sötétségben Laurana homályosan látott néhánymozgó, sötét foltot a vízen. Még elég messzire voltak tőlük, de Laurana így is tisztában volt vele, hogy nem lesz nyugodalmas az éjszakájuk. Az egyik kaganesti magyarázott valamit Therosnak és lefelé mutogatott a folyón. A kovács szaporán bólogatott.

— Ne aggódjatok, reggelig biztonságban leszünk. Azt mondja, hogy azoknak is ki kell kötniük. Senki sem merészel éjszaka utazni ezen s, folyón, még a kaganestiek sem, pedig ők igazán ismernek rajta minden kanyart és zátonyt. Azt tanácsolja, hogy itt verjünk tábort, a folyó közelében, mert éjszaka furcsa alakok kóborolnak az erdőben... méghozzá hüllőfejű emberek. Holnap olyan messzire evezünk föl, amennyire csak lehet, de hamarosan el kell hagynunk a folyót és a szárazföldön mehetünk csak tovább.

— Kérdezd meg tőle, hogy a népe megakadályozza-e, hogy a qualinestiek tovább üldözzenek bennünket, ha a földjükre lépünk! — fordult Sturm Theroshoz.

Theros kissé akadozva, de érthetően tolmácsolta a kérdést a kaganesti elfnek. A kaganesti megrázta a fejét. A férfi vad, primitív kinézetú teremtés volt és Laurana lassan megértette; hogy a népe miért tekinti a vadonbelieket csak egy fokkal különbnek az állatoknál. Arcvonásai is csupán csak távoli emberi eredetéről tanúskodtak. Habár szakálla nem volt — az elf-vér azért csak túltengett az ereiben —, ez a férfi mégis élénken Tanisra emlékeztette a lányt, gyors, határozott beszédével, izmos, erős testalkatával és szögletes mozdulataival. A rátörő emlékek hatására elfordította a fejét.

Theros tovább magyarázott: — Azt mondja, hogy a qualinestieknek meg kell tartaniuk a szabályokat és engedélyt kell kérniük a vénektőől, hogy Kaganesti földjére léphessenek és tovább üldözhessenek minket. A vének persze bizonyára megadják az engedélyt; sőt, lehet, hogy még segítséget is felajánlanak nekik. Semmivel sem kedvelik jobban az embereket itt, Dél-Ergothban, mint a rokonaik. Valójában-tette hozzá a kovács — azt is világosan az értésemre adta, hogy csupán az én korábbi jótetteim fejében támogatnak bennünket és azért, mert segíteni akarnak Silvarának.

Laurana ekkor a lány után nézett... Silvara a folyóparton állt és Gilthanassal beszélgetett.

Theros látta, amint Laurana arcvonásai megkeményednek. Az egymással társalgó vadonbeli elf-lány és elf-lord láttán kitalálta a gondolatát.

— Különös ez a féltékenység olyasvalakinek az arcán, aki... a szóbeszéd szerint... megszökött, hogy a barátomnak, Tanisnak, a fél-elfnek a szeretője legyen — jegyezte meg Theros..— Én azt hittem, Laurana, hogy te más vagy, mint a néped!

— Nem igaz! — csattant fel Laurana. — Nem vagyok Tanis szeretője! Nem mintha ez számítana valamit... csak nem bízom ebben a lányban. Valahogy... hmm... túlságosan is lelkesen segít bennünket, ha ez mond neked valamit.

— Lehet, hogy a bátyádnak is van némi köze ehhez.

— Ő egy igazi elf-lord... — kezdte Laurana élesen, de miután eljutott a tudatáig, hogy mit is akart mondani, inkább elhallgatott. — Te mit tudsz Silvaráról? — kérdezte helyette.

— Keveset — válaszolta Theros és csalódott képpel nézett a lányra, amitől az úgy dühbe gurult. — Annyit tudok, hogy a népe nagyon tiszteli és szereti, különösen a gyógyító tudományáért.

— No és a kémtudományáért? — kérdezte Laurana hűvösen.

— Ez a nép az életben maradásáért harcol... csak azt teszi, amit mindenképpen meg kell tennie — mondta Theros komolyan. — Igazán jól beszéltél ott lent, a parton, Laurana... majdnem el is hittem, amit mondasz.

Ezzel a kovács elment, hogy segítsen a kaganestieknek elrejteni a csónakokat. Laurana mérgében és szégyenében keményen összeharapta az ajkát. Vajon igaza van-e Therosnak? Valóban féltékeny lenne Gilthanas érzelmeire? Talán nem találja méltónak hozzá Silvarát? Gilthanas végül is mindig így gondolkodott Tanisról. Más-e az, amit ő érez?

„Hallgass az érzéseidre!„ — mondta neki egyszer Raistlin.

Ez persze nagyon helyes, csak először tisztába kell jönnie az érzéseivel! Hát semmire sem tanította meg a Tanis iránti szerelme?

Igen, döntötte el végül a kérdést Laurana magában, lehiggadva. Amit Therosnak mondott, úgy is gondolta. Ha valami miatt nem bízik meg teljesen Silvarában, annak semmi köze ahhoz, hogy Gilthanas vonzódik hozzá. Ez valamilyen megfoghatatlan megérzés volt. Laurana sajnálta, hogy Theros félreértette őt, de az biztos, hogy megfogadja Raistlin tanácsát és az ösztöneire bízza magát.

Igenis szemmel tartja Silvarát!

5. Silvara

Bár Gilthanas minden porcikája pihenésért kiáltott és azt gondolta, hogy nem bújhat elég gyorsan a hálózsákjába, mégsem tudott elaludni, csak bámulta a csillagos eget. Még mindig zivatarfelholc tornyosultak fölébük, de a nyugat felöl feltámadó sós ízű szellő lassan szétlibbentette őket. Néha megpillantott egy-két csillagot, sót, egyszer még a vörös hold fénye is elővillant, mint valami halvány gyertyaláng, azután újból elnyelték a fellegek.

Az elf addig helyezkedett, forgolódott a hálózsákjában, míg az teljesen össze nem tekeredett körülötte, mire kénytelen volt fölülni, hogy kissé rendbe szedje magát.

Végül föladta a küzdelmet és úgy döntött, hogyképtelenség elaludni a kemény, hideg földön.

Láthatóan egyik társának sem volt az övéhez hasonló problémája, állapította meg keserűen. Laurana édesdeden aludt, fejét, gyermekkorából megmaradt szokása szerint, a karján nyugtatta. Milyen különösen viselkedik az utóbbi időben, gondolta Gilthanas. De úgy érezte, hogy aligha tehetne érte szemrehányást neki. Föladott mindent, hogy legjobb belátása és hite szerint cselekedjék és eljuttassa a sárkánygömböt Sancristba. Atyjuk még egyszer visszafogadta volna ót a családba, de most már örökre számkivetett marad.

Gilthanas fölsóhajtott... és az ó helyzete? Szerette volna, ha a gömb Qualin-Moriban marad. Biztos volt benne, hogy apjának igaza van... vagy tán mégsem egészen?

Bizonyára nem, hiszen itt vagyok, mondta magának Gilthanas. Az istenek szerelmére, a saját értékrendje is olyan zavarossá válik, mint Lauranáé! Először is a Tanis iránti gyűlölete... a harag, amelyet érzése szerint jogosan dédelgetettmagában annyi éven át... lám, most lassacskán feloldódik és csodálatnak, sót, vonzódásnak adja át a helyét.

Aztán ráébredt, hogy a más fajokkal szembeni ellenérzése is elmúlóban van. Kevés olyan nemes és önfeláldozó elfet ismert, mint amilyen Fényeskardú Sturm, pedig ő ember! És, bár nem kedvelte Raistlint, irigyelte az ifjú mágus varázstudományát. Olyasmi volt az, aminek megszerzésére neki, a botcsinálta varázslónak sohasem volt elég türelme és bátorsága. Végül még azt is el kellett ismernie, hogy szereti a surranót és a morcos, vén törpét is... de az még álmában sem jutott eszébe, hogy egy szép napon beleszeret egy vadonbeli elf-lányba!

— Na tessék! — mondta ki Gilthanas fennhangon —, most elismertem: szerelmes vagyok belé! De vajon igazi szerelem ez, töprengett magában, vagy csak közönséges testi vonzódás? Összevonta a szemöldökét, amint Silvara sárfoltos arcára, piszkos hajára, rongyos öltözékére gondolt. A lelki szemeim biztosan tisztábban látnak, mint az igaziak, gondolta és szeretettel nézett a lány hálózsákjára.

Döbbenten vette észre, hogy az üres! Fürkésző szemmel pillantott körbe a táboron. Nem mertek tüzet gyújtani... és nemcsak a nyomukban lévő qualinesti üldözők miatt, de mert Theros szerint sárkányfattyak csapatai is járják az erdőt.

E gondolat hatására Gilthanas fürgén talpra szökkent és nekiindult, hogy megkeresse Silvarát. Óvatosan lépkedett, nehogy az őrséget álló Derek és Sturm észrevegye és felesleges kérdéseket tegyen föl. Hirtelen dermesztő gondolat villant az agyába. Izgatottan a sárkánygömb felé nézett. Ott volt most is, ahová Silvara letette... mellette hevert a sárkánydárda törött nyele is.

Gilthanas fellélegzett. Éles füle ekkor víz csobogására figyelt föl. Röpke hallgatózás után megállapította, hogy azt nem hal, vagy a folyóba zsákmányára lecsapó éji madár okozza. Az elf-lord még egyszer odapillantott Derekre és Sturmra. A két alak egymástól kis távolságra állt egy, a tábor fölé magasodó, kiugró sziklapárkányon. Gilthanas hallotta, amintingerülten suttogva vitatkoznak egymással. Lassan eltávolodott á tábortól és lopakodva elindult a halk vízcsobogás irányába.

A fák sűrűjében settenkedő Gilthanas nem csapott nagyobb zajt, —mit az éjszaka bármely árnya. Időnként megpillantotta afolyó halovány csillogását a lombok között.

Egyszer csak arra a helyre érkezett, ahol a sziklák hasadékában csörgedező víz kis tavacskát alkotott. Itt megtorpant és a szívverése is csaknem elállt: megtalálta Silvarát!

A fák sötét körvonalai tisztán rajzolódtak ki a vágtató felhők borította égen. Az éjszaka csöndjét csak a sziklalépcsőkön lefelé bukdácsoló ezüst folyó mormogása és az a csobogó hang törte meg, amelyre Gilthanas fölfigyelt.

Most már azt is tudta, mitől származik.

Silvara fürdött. A hűvös levegővel mit sem törődő lány alámerült a vízbe. Ruhái szanaszét hevertek egy ócska takaró mellett. Még Gilthanas elf-látása is csak a lány vállát és karját vehette ki. Fejét hátravetette, úgy mosta hosszú haját, amely sötét hálóként terült szét mögötte a tavacska még sötétebb felszínén. Az elf-lord lélegzetvisszafojtva bámulta. Tisztában volt vele, hogy vissza kellene fordulnia, de a lába földbe gyökerezett a bűvölettől.

Ekkor váratlanul szétoszlottak a felhők... s a még csak félig telt ezüst hold, a Solinari, hideg fénnyel ragyogott fel az éjszakai égbolton. A tavacska vize olvadt ezüstszínűvé változott. Silvara alakja ekkor kiemelkedett a tóból. Az ezüstös víz magcsillant sima bőrén, ragyogott ezüst hajában és fénylő csermelyekként futott le a holdsugarak által ezüstösre festett alakján. Szépsége olyan éles fájdalommal nyilallt Gilthanas szívébe, hogy az elf-lord felnyögött.

Silvara összerezzent és riadtan tekintett körül. Vad, magányos kecsessége annyira felfokozta báját, hogy Gilthanas a szívébe markoló éles fájdalomtól egyetlen szót sem tudott kinyögni, bár minden vágya az volt, hogy szólhasson hozzá.

Silvara kiszökkent a vízből és a parton szétszórt ruháihoz szaladt, de nem öltötte föl azokat... ehelyett egyik zsebébe mélyesztette a kezét, egy kést rántott elő és önvédelemre készen megpördült.

Gilthanas látta, amint a lány teste megremeg az ezüstös holdfényben és ekkor emlékezetében felvillant egy őzsuta képe, amelyet hosszú üldözés után végre sarokba szorított.

A szegény teremtmény szeméből ugyanaz a rettegés szikrázott, amit most Silvara sugárzó tekintetében látott. A vadonbeli elf-lány riadtan nézett körül. Vajon miért nem lát engem? — gondolta feszülten Gilthanas, miután a vizslató tekintet többször is végigfutott rajta. Elf-látása előtt úgy kellene fénylenie a lány szemében, mint egy...

Silvara hirtelen megfordult és menekült volna a veszedelemtől, amelyet nem látott, csak érzett.

Gilthanas torkából ekkor végre feltört a szó: — Ne! Várj, Silvara! Ne félj... csak én vagyok, Gilthanas! — Határozott,mégis visszafogott hangon szólt, mint akkor, ahhoz a meghajszolt őzsutához. — Nem szabadna itt lenned egyedül... veszélyes...

Silvara megtorpant, félig az ezüstös fényben, félig a jótékony homályba burkolózva, feszülő izmokkal, ugrásrakészen állt. Gilthanas követte vadászösztönét, lassan lépdelt előre, tovább beszélt, nyugodt hangjával és szúrós pillantásával tartotta fogva a lányt.

— Nem helyes, hogy itt vagy egyedül... itt maradok veled, különben is, mondani akarok neked valamit. Kérlek, figyelj rám egy pillanatra! Beszélnem kell veled, Silvara! Én sem akarok egyedül itt maradni... ne menj el, Silvara! Már annyi minden elhagyott ezen a világon... legalább te ne menj el tőlem...!

Gilthanas megállás nélkül, lágyan beszélt és puha, határozott léptekkel közeledett a lány felé, mfg észre nem vette, hogy az riadtan hátralép. Ekkor fölemelte a kezét és gyors mozdulattal leült egy sziklára a tavacska partján, a vízfolyás innenső oldalán. Silvara is megállt és visszanézett rá. Nem is próbált felöltözni, fontosabb volt számára a biztonság, mint a szégyenérzet. Még most is keményen markolta a tőrt.

Gilthanas csodálta a határozottságát, bár maga szégyenkezett a lány meztelensége láttán. Eddigre bármely, jól nevelt elf-nő már régen ájultan esett volna össze. Tudta, hogy el kellene fordulnia, de túlságosan is elbűvölte a lány szépsége. Forrongott a vére. Minden erejét összeszedte és tovább beszélt, bár fogalma sem volt róla, mit mond. Csak néhány perc múlva ébredt tudatára, hogy szíve legmélyebb titkait tárja föl.

— Mondd, mit keresek én itt, Silvara? Az apámnak szüksége van rám és a népemnek is hiányzom! Mégis itt vagyok, megszegve uram minden parancsát. A népem száműzetésben! Megtaláltam az egyetlen dolgot, ami segíthetne rajtuk... a sárkánygömböt... s most mégis, az életem kockáztatása árán viszem el az enyémektől, hogy az embereknek adjam, akik a saját háborújukban használják majd föl! — Gilthanas komoly arceal hajolt a lány felé, de közben nem tévesztette szem elöl, hogy az egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét. — De miért, Silvara? Miért követtem el ezt a becstelenséget? Miért cselekedtem ezt a népemmel?

Gilthanas visszafogta a lélegzetét. Silvara először a sötétségbe, az erdő biztonságába meredt, azután visszanézett a férfire. Menekülnie kellene — gondolta vadul dobogó szívvel azután lassan leengedte kést markoló kezét.

Olyan mély keserűség és bánat tükröződött a szemében, hogy Gilthanas végül szégyenkezve elfordult tőle.hogy— Silvara — szólalt meg végül fojtott hangon —, bocsáss meg! Nem akartalak belekeverni a saját gondjaimba... de nem tudom, mit kellene cselekednem, csak annyit tudok, hogy...

— ...hogy mégis meg kell tenned! — fejezte be helyette a lány.

Gilthanas fölnézett rá. Silvara már betakarta magát a kopott pokróccal. Ez a szégyenlős mozdulat csak még jobban fölkorbácsolta a férfi vágyakozását. Silvara derékig érő ezüst haja csillogott a holdfényben. A takaró elfödte ragyogó bórét.

Gilthanas lassan fölemelkedett és elindult felé a homokos parton. A lány még mindig az erdő biztonságot kínáló szélén állt. A férfi most is érzékelte a lelkét mardosó félelmet... viszont a kés már nem volt a lány kezében.

— Silvara — suttogta —, amit tettem, áthág minden elf-törvényt. Amikor a húgom előadta a sárkánygömbeltulajdonításának tervét, egyenesen atyámhoz kellett volna fordulnom... riadót kellett volna fújnom. Magamnakkellett volna biztonságba helyeznem a gömböt...

Silvara, még mindig szorosan magához fogva a takarót, egy lépést tett felé. — És miért nem így tettél? — kérdezte halkan.

Gilthanas óvatosan közeledett a tavacska északi végében lévő sziklalépcsők felé. A rajtuk alábukó víz ezüst függönyként csillogott a holdfényben. — Mert tudom, hogy a népem téved... Lauranának van igaza! Sturmnak. van igaza. Helyes, hogy az emberekhez juttatjuk el a gömböt. Végig kell harcolnunk ezt a háborút. A népem téved... a törvényeik, a szokásaik hibásak! Ezzel tisztában vagyok... a szívemberi. De az elmémet nem tudom meggyőzni róla. Kínzó ez a tudat...

Silvara lassan lépdelt végig a parton. Ő is a vízfüggönyhöz közeledett... a másik oldalon.

— Megértelek — mondta csöndesen. — Az én... saját népem sem érti, hogy én mit csinálok és miért teszem. Én viszont nagyon is jól értem. Tudom, hogy mi a helyes és hiszek is benne.

— Irigyellek, Silvara — suttogta Gilthanas.

Rálépett a legnagyobb sziklára... egy lapos szigetecskére a csillogó zuhatag közepén. A nedves haját ezüst köpenyként viselő lány most már csak pár lábnyira állt tőle.

— És volt egy másik okom is, Silvara, hogy otthagyjam a népemet — remegett meg Gilthanas hangja —, biztosan tudod, mi az!

Tenyerét fölfelé fordítva a lány felé nyújtotta a kezét. Silvara megrázta a fejét és hátralépett előle. Lélegzete fölgyorsult.

Gilthanas még egy lépést tett felé. — Szeretlek, Silvara! — suttogta lágyan. — Te is olyan magányos vagy... olyan magányos, akárcsak én. Silvara, többé sohasem leszel egyedül... esküszöm...

Silvara tétován a férfi felé nyújtotta a kezét. Gilthanas gyors mozdulattal megragadta a karját és átrántotta magához a vízesés fölött. Elkapta az előrehanyatló lányt és maga mellé emelte a sziklára.

Az őzsuta túl későn,vette észre, hogy csapdába esett.

Nem is a férfi ölelésének csapdájába... onnan még könnyűszerrel kiszabadíthatta volna magát... a férfi iránti szerelme volt az, ami igazán lépre csalta. A másik iránta érzett őszinte szerelme végleg megpecsételte a sorsukat.

Gilthanas is csapdába esett.

Érezte a lány testének remegését, de most már tudta... miután mélyen a szemébe nézett..., hogy a vágytól és nem a félelemtő1 reszket. Tenyerébe fogta az arcát és gyengéden megcsókolta. Silvara egyik kezével még mindig magához szorította a takarót, de a férfi érezte, hogy a másik keze szorosan az övére kulcsolódik. A lány ajka lágy volt és adakozó. Ekkor Gilthanas megérezte egy könnycsepp sós ízét. Meglepetten hátralépett, hogy sírni látja ót.

— Ne, Silvara... bocsáss meg! — vigasztalta a lányt.

— Nem! — suttogta Silvara fojtott hangon —, nem azért sírok, mert félek a szerelmedtől. Valahogy magamat siratom... nem is értem, miért.

Előrenyúlt, egyik karjával átnyalábolta a férfi nyakát és szégyenlősen magához vonta őt. Miközben csókolta, Gilthanas megérezte, hogy Silvara másik keze, amellyel az előbb még a takarót szorította, végigsimítja az arcát.

A takaró észrevétlenül belehullott a vízbe és az ezüst folyó hullámai magukkal ragadták.

6. Az üldözés Kétségbeesett terv

Másnap déltájban a menekülök elérték a hegyek közül kitörő folyó forrásvidékét és el kellett hagyniuk a csónakokat. Itt a víz már sekély volt és fehéren habzott a közelben lévő vízesések alatt. A parton jó néhány kaganesti csónak sorakozott. Miután a sajátjaikat is kivonszolták, összefutottak a kaganesti elfek erdőből előbukkanó csoportjával. Két ifjú elf-harcos holttestét cipelték. Néhányan rögtön fegyvert rántottak és máris rájuk rontottak volna, ha Vasverő Theros és Silvara elébük nem szalad, hogy lecsöndesítse őket.

Hosszasan tárgyaltak a kaganestiekkel, mialatt a társaság tagjai kényszeredett pillantásokkal méregették a folyó alattuk húzódó szakaszát. Bár már pirkadat előtt fölkeltek és egész korán elindultak, amikor a kaganestiek szerint már biztonsággal megkockáztathatták a sebes vizen való átkelést, mégis nem egy ízben föltűntek a nyomukban igyekvő üldözők fekete csónakjai a láthatáron.

Amikor visszajöttek, Theros arca komor volt, Silvaráé pulykavörös a méregtől.

— A népem semmiben sem hajlandó segíteni nekünk — közölte Silvara. — Az elmúlt két nap alatt kétszer is megtámadták őket a hüllőemberek. Az embereket kárhoztatják ezért az újabb sorscsapásért, mivel szerintük azok hozták ide őket fehérszárnyú hajóikon...

— Nevetséges! — csattant föl Laurana. — Theros, hát nem beszéltél nekik ezekről a sárkányfattyakról?

— Megpróbáltam — mondta a kovács —, de attól tartok, hogy a látszat ellenetek szól. A kaganestiek ugyan látták a fehér sárkányt a hajó fölött, de azt már úgy látszik nem, hogy ti űztétek el azt. Végül is abba legalább belementek, hogy átvonulhatunk az országukon, de segítséget nem adnak. Silvarával együtt az életünkre esküdtünk meg, hogy mindnyájan tisztességesen fogunk viselkedni.

— És mit keresnek itt a sárkányfattyak? — kérdezte Aranyhold rossz emlékeivel küszködve. — Egész sereggel jöttek? Dél-Ergoth földjét is megszállják? Ha így van, talán vissza kellene mennünk...

— Nem, nem hiszem — gondolkodott el Theros —, ha a Sárkány Nagyurak seregei készen állnának a sziget elfoglalására, akkor meg is tennék... sárkánykötelékekkel és fegyveresek ezreivel. Ezek csak kisebb előőrsöknek látszanak, amelyeket azért küldtek ide, hogy tovább rontsák az amúgy is komisz helyzetet. A Nagyurak talán azt remélik, hogy az elfek megkímélik őket a háború fáradalmaitól, minthogy egymást fogják elpusztítani.

— A Sárkányok Főparancsnoksága még nem készült föl Ergoth lerohanására — szólt közbe Derek. — Még Északot sem tartják elég szilárdan az uralmuk alatt... de mindez csupán idő kérdése. Ezért kulcsfontosságú az, hogy a sárkánygömböt eljuttassuk Sancristba, összehívjuk a Fehér Kő Tanácsát és eldöntsük, mit tegyünk vele.

A társaság összeszedte holmiját és nekivágott a felföldnek. Silvara a csobogó hegyi patakká vált Ezüst Folyó mellett kalauzolta végig őket egy keskeny ösvényen.

Érezték, hogy a kaganesti elfek a távolból árgus szemmel figyelik minden lépésüket.

A terep kezdettől fogva meredeken emelkedett. Theros hamarosan jelezte, hogy már olyan vidéken haladnak, ahol ó még nem járt sohasem. Most már csak Silvarára hagyatkozhattak. Lauranának egyáltalán nem tetszett ez a helyzet. Gyanította, hogy valaminek történnie kellett a bátyja és a lány között, amikor látta, milyen édes, titkos mosolyt váltanak egymással.

Silvara szakított rá időt, hogy a népe körében ruhát váltson. Most már úgy öltözött, mint a kaganesti nők: bőrnadrágját félig takaró szarvasbőr zekét és súlyos szőrmebundát viselt. Miután a haját megmosta és kifésülte, mindnyájan láthatták különös, fémesen ezüstös színű haját, mely a homlokától a válláig ragyogó zuhatagként omlott alá.

A lány kivételesen jó vezetőnek bizonyult, sebes iramban vitte őket előre. Egymás mellett haladtak Gilthanassal és egyfolytában csevegtek valamiről elf-nyelven. Nem sokkal alkonyat előtt elérkeztek egy barlanghoz.

— Itt eltölthetjük az éjszakát — jelentette ki Silvara. — Biztosan jól lehagytuk az üldözőinket..: kevesen ismerik nálam jobban ezeket a hegyeket. Tüzet rakni azért nem lenne tanácsos. Attól tartok, hideget kell vacsoráznunk.

Az egésznapi mászástól kimerülten, kedvetlenül elmajszoltak valami kis ételt és elkészítették fekhelyeiket a barlangban. A takarókba és minden lehetséges ruhájukba burkolózó menekülők mély álomba merültek. Beosztották az érséget, amelyben mind a két nő, Laurana és Silvara is részt követelt magának. Az éjszaka nyugodtan telt el, más hangot nem hallottak, mint a szél üvöltését a sziklák között.

Másnap reggel azonban Tasslehoff, aki kipréselte magát a barlang egyik rejtett kijáratának résén, hogy körülnézzen, a következő pillanatban már iszkolt is visszafelé. Ujját a szájára tette és a barlang szájához intette a többieket.

Theros félregördítette a nagy szikladarabot, amellyel a barlang nyílását eltorlaszolták, és csöndesen kiosontak Tass nyomában. Alig húsz lábnyira a barlangtól a surranó máris megálljt intett és lemutatott a fehér hótakaróra.

Lábnyomokat láthattak benne, méghozzá elég frisseket ahhoz, hogy a hófúvás még ne fedje be őket teljesem A könnyű, finom nyomok nem süppedtek mélyen a hóba.

Senki nem szólt semmit... nem is volt rá szükség: mindenki világosan fölismerte az elf-csizmák éles, tiszta körvonalait.

— Úgy látszik, elhaladtak mellettünk az éjjel — mormolta Silvara. — De itt mégsem maradhatunk tovább. Hamarosan rájönnek, hogy elveszítették a nyomunkat és visszafordulnak. El kell túnnünk innen.

— Nem látom be, hogy az nagy különbséget jelentene — dörmögte Kova mogorván, és rámutatott saját, világosan kirajzolódó nyomaikra. Azután fölnézett a tiszta, kék égre. — Akár le is ülhetünk itt, hogy bevárjuk őket... ezzel időt takarítanánk meg nekik és némi fáradságot magunknak. A nyomainkat sehogy sem tüntethetjük el magunk után.

— Az lehet, hogy a nyomainkat nem tüntethetjük el — szólt közbe Theros —, de szert tehetünk talán néhány mérföldnyi előnyre.

— Talán — ismételte meg Derek borúsan. Lenyúlt, meglazította a kardszíját és megindult vissza a barlanghoz.

Laurana megragadta Sturm karját: — Nem szabad, hogy vérontássáfajuljon a dolog— suttogta hevesen megrémülve Derek mozdulatától.

A lovag szomorúan csóválta a fejét, miközben visszaindult a többiek után. — Nem engedhetjük, hogy a néped megakadályozzon bennünket abban, hogy a sárkánygömböket eljuttassuk Sancristba.

— Tudom én ezt, nagyon jól — suttogta halkan Laurana, lehajtotta a fejét és néma gyötrelemmel a szemében belépett a barlangba.

A hátralévő készülődéssel pillanatok alatt végeztek.

Derek máris a barlang nyílásában állt, toporgott és türelmetlenül nézte Lauranát.

— Menj csak — intett neki a lány... nem, akarta, hogy a lovag sírni lássa —, megyek rögtön én is!

Derek azonnal előrelódult, Theros, Sturm és a többiek lassabban bújtak elő, miközben aggódva néztek Lauranára.

— Menjetek csak! — hessegette őket is a lány... Szüksége volt egy pillanatnyi magányra. De semmi mást nem látott maga előtt, csak Derek kezét a kardja markolatán. — Nem — mondta magának határozottan —, én nem harcolok a saját népem ellen! Az a nap, amikor ez megtörténik, a sárkányok végleges győzelmét jelenti. Elsőként én teszem le a fegyvert...

Hirtelen valami mozgást észlelt a háta mögött. Megpördült, keze önkéntelenül kardja markolatához kapott és megmerevedett.

— Silvara?! — suttogta döbbenten, meglátva a lány alakját a sötétben. — Azt gondoltam, már elmentél... Mit csinálsz itt?

Gyorsan odalépett a homályban térdeplő és kezével a barlang talaján matató Silvarához. A vadonbeli elf-lány talpra szökkent.

— Se ...semmit — motyogta. — Csak a holmimat szedem össze.

Silvara mögött, az üreg hideg padlóján Laurana mintha a sárkánygömböt pillantotta volna meg... a kristályfelület különös, kavargó fénnyel világított. Ám mielőtt jobban megnézhette volna, Silvara hirtelen mozdulattal rádobta a bundáját. Laurana fölfigyelt rá, hogy a lány továbbra is takargatni próbálja azt a valamit, amivel a barlang földjén foglalatoskodott.

— Menjünk, Laurana — sürgette a lány —, sietnünk kell...!

— Sajnálom, ha túl lassú lettem volna...

— Egy pillanat! — mondta Laurana komoran, és már mozdult is, hogy ellépjen a vadonbeli elf mellett, de Silvara keze a karjára kulcsolódott.

— Igyekeznünk kell! — suttogta a lány és lehalkított hangja is acélosan pendült. A szorítás fájdalmat okozott még Laurana vastag szőrmebundáján keresztül is.

— Engedj el! — mondta hűvösen és szigorúan végignézett a lányon, de annak zöld szeme nem mutatott sem félelmet, sem haragot. Silvara keze lehullott, szemét lesütötte.

Laurana visszalépett az alacsony barlang hátuljába. Lenézett a földre, de nem látott semmit, ami felkeltette volna a figyelmét. Néhány faág, kéregszilánk, elszenesedett fadarab, egy-két kő hevert előtte... ez volt minden. Ha ez valami jelzés, elég kezdetleges. Csizmás lábának egyetlen mozdulatával szétrúgta a kő— és fadarabokat. Azután megfordult és most ő markolta meg a másik karját.

— Így — mondta nyugodt, kiegyensúlyozott hangon —, akármilyen üzenetet hagytál is a barátaidnak, nem lesz könnyű elolvasniuk!

Laurana mindenféle reakcióra kész volt a lány részéről: haragra, a leleplezés miatti szégyenkezésre. Még az sem lepte volna meg igazán, ha Silvara rátámad, de a lány csak reszketett és könyörgő, majdnem szomorú szemmel nézett Lauranára. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy meg akar szólalni, de nem jött ki hang a torkán. Megrázta a fejét, kitépte magát Laurana szorításából és kirohant a barlangból.

— Igyekezz, Laurana! — kiáltott vissza Theros szigorúan.

— Megyek már! — felelte a lány és visszanézett az üreg padlóján szétszórt törmelékre. Arra gondolt, hogy marad még egy pillanatig és jobban megnézi, de tudta, hogy nem vesztegetheti rá az időt.

Lehet, hogy túlságosan gyanakszom erre a lányra, pedig nincs is rá okom, gondolta, fölsóhajtott és kisietett a nyiláson. Azután félúton fölfelé a kapaszkodón olyan váratlanul torpant meg, hogy a sereghajtó Theros beléütközött. Még a karját is elkapta, nehogy elveszítse az egyensúlyát.

— Jól vagy? — kérdezte.

— I...igen! — válaszolta Laurana gépiesen.

— Sápadtnak látszol... észrevettél valamit?

— Nem... jól vagyok — vágta rá Laurana sietve és a hóban csúszkálva ismét nekivágott a sziklás meredélynek. Hogy micsoda bolond is volt! Micsoda bolondok voltak mindnyájan!

Lelki szemeivel újra látta, amint Silvara fölemelkedik és bundáját a sárkánygömbre ejti... miközben a gömb különös fénnyel felizzik!

Éppen a gömbről akart megkérdezni valamit a lánytól, amikor a gondolatait durván megzavarták. Egy nyílvessző süvített át a levegőn és Derek feje mellett belefúródott egy fatörzsbe.

— Elfek! Fényeskardú, rohamra! — kiáltotta a lovag és kardot rántott.

— Ne! — sikoltotta Laurana, előrerohant és megragadta kardot szorító kezét. — Nem harcolunk! Itt nem lesz gyilkolás!

— Te megőrültél! — üvöltött rá Derek. Mérgesen lerázta magáról Laurana szorítását és hátrataszította a lányt Sturm karjába.

Újabb nyílvessző zúgott el mellette.

— Igaza van! — lihegte a futva visszatérő Silvara is. — Itt nem bírhatunk el velük! El kell érnünk a hágót... ott megállíthatjuk éket.

Egy másik, jobban célzott nyílvessző megakadt Derek bőrmellvértje fölött viselt páncélingében... a lovag ingerülten söpörte félre.

— Nem úgy céloznak, hogy megöljenek — jegyezte meg Laurana, — ha azt tennék, már rég nem élnél. Menekülnünk kell, itt különben sem harcolhatnánk —.intett a sűrű erdő felé —, de a hágót megvédhetjük.

-Tedd el a fegyveredet, Derek-mondta Sturm és kihúzta saját kardját. — Különben velem kell megvívnod előbb!

— Gyáva féreg vagy, Fényeskardú — üvöltötte Derek a dühtől remegő hangon —, megfutamodsz az ellenség elől!

— Nem — válaszolta Sturm hűvösen. — A barátaim elől menekülök — és továbbra is keményen markolta fegyverét. — Indulj, Koronaőr, különben az elfek későn érkeznek ahhoz, hogy foglyul ejthessenek.

A Derek melletti fába ismét becsapódott egy nyílvessző.

A lovag haragtól eltorzult arccal visszadugta hüvelyébe a karaját, megfordult és nagy léptekkel nekivágott az ösvénynek. Előtte azonban olyan ellenségesen mérte végig Sturmot, hogy Laurana beleborzongott.

— Sturm... — szólalt meg a lány, de a lovag keményen megmarkolta a könyökét és oly sebesen terelte előre, hogy beszélgetni mód nem volt. Gyorsan kapaszkodtak fölfelé. Háta mögött hallotta, amint Theros gázol ahóban, időnként meg megáll és szikladarabokat görget le a meredélyen.

Hamarosan úgy hallatszott, mintha az egész hegyoldal lavinaként omlana alá a meredek csapáson... a nyílvesszők elmaradoztak.

— Csak egy kis időt nyertünk — lihegte a kovács, amikor utolérte Sturmot és Lauranát. — Ezzel csak átmenetileg állították meg őket.

Laurana képtelen volt megszólalni. Tüdeje égett, kékes és aranyló csillagok táncoltak a szeme előtt. De nem csak ő szenvedett: Sturm torkát is marta a hideg levegő. Szorítása elernyedt a lány karján, keze remegett. Még a bivalyerős kovács is úgy fújtatott, akár egy igásló. Egy szikla mögött belebotlott a térdelő törpébe, altit Tasslehoff próbált reménytelenül talpra ráncigálni.

— Pihennünk... kell... — lihegte Laurana sajgó torokkal. Már-már leült, amikor erős kéz ragadta meg.

— Nem! — mondta Silvara sürgetően. — Nem itt! Még egy pár lépés! Gyere... menjünk!

A vadonbeli elf-lány maga után vonszolta Lauranát.

Homályosan látta, amint Sturm végre fölcibálja a bőszen morgó és káromkodó törpét, majd Theros segítségével a hóna alá nyúl és úgy cipeli Kovát a szűk csapáson. Tasslehoff támolygott a nyomukban és még csak ahhoz sem volt ereje, hogy locsogjon.

Végül csak fölvergődtek a hágó legmagasabb pontjára.

Laurana kimerülten lehuppant a hóba, nem törődött vele, hogy megüti-e magát. A többiek is mind lerogytak köré,Silvarát kivéve, aki visszafelé nézett az úton.

Honnan van ennyi ereje? — gondolta magában Laurana fájdalomtól elgyötörten. De megkérdezni már nem volt ereje. Ebben a pillanatban a kimerültségtől még azzal sem törődött, hogy üldözőik utolérik-e őket vagy sem. Silvara ekkor szembefordult velük, ás így szólt:

— Szét kell válnunk! — jelentette ki határozottan.

Laurana csak értetlenül bámult rá.

— Nem! — mondta Gilthanas és megpróbált fölállni, de képtelen volt rá.

— Hallgassatok meg! —mondta Silvara és térdre ereszkedett. — Az elfek túlságosan közel vannak, hamarosan utolérnek és akkor vagy harcolnunk kell, vagy megadjuk magunkat.

— Harcolunk — mormolta Derek dühödten.

— Van jobb megoldás is — suttogta Silvara. — Neked kell lovag, elvinned a sárkánygömböt Sancristba, egyedül... miközben magunkra tereljük az üldözők figyelmét.

Egy pillanatig senki sem szólalt meg. Némán meredtek Silvarára, próbálták megemészteni ezt az új lehetőséget. Derek ekkor fölemelte a fejét, szeme villogott. Laurana aggódva pillantott Sturmra.

— Nem ruházhatunk egyetlen személyre ekkorafelelősséget — lihegte Sturm elakadó lélegzettel. — Kettőnek kell mennie... legalább.

— Magadra gondolsz, Fényeskardú? — kérdezte Derek ingerülten.

— Igen, természetesen Sturmnak kell mennie — szólt közbe Laurana —, ha egyáltalán megy valaki!

— Rajzolhatok egy térképet a hegyvidékről — mondta Silvara lelkesen. — Nem nehéz az út... a lovagok előretolt állása csak kétnapi távolságra van innen.

— De nem tudunk repülni — tiltakozott Sturm —, mi legyen a nyomainkkal? Az elfek biztosan hamar rdjönnek, hogy szétváltunk.

— Egy lavina segíthet — morfondírozott Silvara. — Az adta az ötletet, ahogy Theros azokat a sziklákat hajigálta mögénk. — Fölnézett... a többiek követtök a pillantását. Hófödte csúcsok tornyosultak fölébük, párkányaikról ereszként csüngött a hófiiggöny.

— A varázserőmmel én elidézhetek egy lavinát — mormolta lassan Gilthanas. — Az eltemethet minden nyomot

— Az összeset nem kellene teljesen — figyelmeztette Silvara.

— Arról gondoskodnunk kell, hogy a mieinket újból megtalálják... csak ne túl halmar. Végül is azt akarjuk, hogy a nyomukba szegődjenek.

— De mi merre merjünk? — kérdezte Laurana. — Semmi kedvem céltalanul bolyongani ebben a rengetegben.

— Én... én tudok egy helyet — suttogta Silvara tétován és lesütötte a szemét. — Titkos hely, amelyet csak az én népem ismer. Odavezetlek benneteket. — Ezzel összecsapta a tenyerét. — De, kérlek, siessünk, nincs sok időnk.

— Én elviszem a gömböt Sancristba — jelentette ki Derek —, de egyedül megyek. Sturmnak veletek kell maradnia, szükségetek van egy harcosra.

— Vannak harcosaink — mondta Laurana —, Theros, a bátyám, a törpe... és én is kivettem a részemet jó néhány csatából..

— Meg én is — csipogta Tasslehoff.

— És a surranó — tette hozzá Laurana sötéten. — Különben sem kerülhet sor vérontásra — Szeme Sturm gondterhelt arcára tévedt... kíváncsi volt rá, vajonmin töpreng. — A döntés természetesen Sturm joga — tette hozzá ellágyuló hangon Laurana. — Úgy kell tennie, ahogy a legjobbnak látja.. bár szerintem Derekkel kellene tartania

— Egyetértek — mormolta Kova , végül is nem miránk leselkedik a legnagyobb veszély. A sárkánygömb nélkül nagyobb biztonságban leszünk, hiszen az elfeknek az a golyó kell igazán.

— Igen — értett egyet Silvara csöndesen —, nagyobb biztonságban leszünk a gömb nélkül. Ti lesztek inkább veszélyben.

— Akkor az én feladatom világos — szólalt meg Sturm —, Derekkel tartok.

— És ha megparancsolom, hogy maradj? — csattant föl Derek.

— Nincsen hatalmad fölöttem — mondta Sturm szúrós pillantást vetve rá —, hát elfelejtetted? Én még nem vagyok lovag!

Fájdalmas, mély csönd telepedett rájuk. Derek mérgesen meredt Sturmra

— Nem — mordult föl végül —, és ha rajtam múlik, nem is leszel soha!

Sturm arca eltorzult, mintha Derek megütötte volna, aztán nehezet sóhajtva fölállt.

Derek máris szedelőzködni kezdett. Sturm lassabban mozgott... töprengő alapossággal csavarta össze a hálózsákját.

Laurana nehézkesen fölkelt és odalépett hozzá.

— Tessék — nyúlt mélyen a csomagjába —, szükségetek lesz élelemre...

-Te is velünk jöhetnél – súgta neki Sturm halkan, miközben a lány elosztotta az adagjaikat. —Tanis tudja, hogy Sancristba indultunk. 6 is biztosan odajön, ha teheti.

— Igazad van — ragyogott föl Laurana szeme —, ez igazán jó ötlet! — de ekkor Silvarára tévedt a pillantása.

A vadonbeli elf-lány kezében tartotta a még mindig bundájába csavart sárkánygömböt. A szemét lecsukta, mintha valami láthatatlan szellemmel társalogna. Laurana fölsóhajtott és megrázta a fejét. — Nem, Sturm, nekem vele kell maradnom — mondta csöndesen —, valami nincs rendben vele... de nem értem, mi az. — Ezzel elhallgatott, nem tudta megfogalmazni a gondolatait. — És mi van Derekkel? Ő miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy egyedül menjen? A törpének igaza van a veszélyt illetően... ha az elfek elfognak benneteket nélkülünk, habozás nélkül megölhetnek.

Sturm arca megviselt volt és keserű. — Még kérdezed? Lord Koronaőr Derek egyedül tér vissza szörnyű veszélyek közül és magával hozza az áhított sárkánygömböt... — és Sturm megvonta a vállát.

— De hisz oly sok minden forog itt kockán! — tiltakozott Laurana.

— Igazad van! — csattant föl Sturm nyersen —, rengeteget kockáztatunk és igen nagy a tét. Nagyobb, mint gondolnád... Solamnia lovagjainak parancsnoki tiszte. Most nem magyarázhatom meg neked...

— Gyere hát, Fényeskardú, ha már mindenáron jönni akarsz — vetette oda Derek.

Sturm átvette az élelmet és beletette az iszákjába. — Ég veled, Laurana! — hajolt meg azzal a könnyed eleganciával, amely minden mozdulatát jellemezte.

— Ég veled, Sturm, kedves barátom! — suttogta Laurana és átölelte a lovagot. Magához szorította és lágy csókot lehellt a homlokára.

— A gömböt átadjuk tanulmányozásra a bölcseknek... a Fehér Kő Tanácsa hamarosan összeül — mondta Sturm. — Az elfeket is meghívják, hiszen Ők is a tanácskozó testület tagjai. Neked is minél hamarabb el kell jönnöd Sancristba, Laurana. Szükség lesz ott a jelenlétedre.

— Ha az istenek is úgy akarják, ott leszek! — és Laurana Silvarára nézett, aki ebben a pillanatban nyújtotta át a gömböt Dereknek. Kimondhatatlan megkönnyebbülés ömlött el Silvara arcán, amikor Derek megfordult és nekivágott az útnak.

Sturm búcsút mondott társainak és maga is belegázolt a hóba Derek nyomában. A társaság még egy éles villanástlátott, amint a nap sugarai végigtáncoltak a pajzsán.

Laurana váratlanul utánuk lépett. — Várjatok! — kiáltotta. — Meg kell állítanom őket... magukkal kell vinniük a dárdanyelet is!

— Nem! — sikoltotta Silvara és rohant, hogy elállja Laurana útját.

Laurana már ingerülten emelte a kezét, hogy félrependerítse a lányt, de meglátta Silvara arcát és mozdulata megállt a levegdben.

— Mit művelsz, Silvara? Miért küldted el őket? Miért akartál oly nagyon szétválasztani bennünket és miért adtad oda nekik a gömböt, a sárkánydárdát meg nem...?

Silvara nem válaszolt, csak megvonta a vállát és az éjfélnél is sötétebb kék szemét Lauranára vetette, aki úgy érezte, hogy az a kék, mélységesen kék tekintet kiszívja minden erejét. A lány ijesztően emlékeztette Raistlinre.

Még Gilthanas is döbbenten, aggódva nézett Silvarára.

Theros komoran és zordan állt a helyén és úgy túnt, hogy maga is kezdi osztani Laurana aggályait. De meg sem tudtak moccanni. Teljesen Silvara hatalma alatt voltak... bár nem tudták, mit művelt velük a lány. Csak álltak, földbe gyökerezett lábbal és nézték, amint a vadonbeli elf-lány odalép, ahol Laurana kimerülten ledobta a csomagját. Silvara lehajolt és kivette belőle a törött fadarabot, majd fölemelte a levegőbe.

Sturm pajzsáról a visszaverődő napfény megcsillant a haján.

— A sárkánydárda itt marad velem — mondta Silvara, majd gyorsan végignézett a megbűvölt csoporton és hozzátette: — és ti is!

7. Sötét vándorút

Mögöttük megroppant a hó és alácsuszamlott a hegyoldalon. Fehér lepedőként hömpölygött lefelé, elzárta a szorost és eltúntette nyomaikat. Gilthanas varázs-mennydörgésének robaja még visszhangzott a levegőben... vagy talán az alágördülő sziklák dübörgése volt az? Nem lehettek biztosak benne.

A Silvara vezette társaság lassan és óvatosan haladt kelet felé a csapásokon... amennyire lehetséges volt, kerülték a havat és a sziklákon lépdeltek. Lábukat igyekeztek egymás nyomaiba illeszteni, hogy elf-üldözőik ne állapíthassák meg pontosan, hányan maradtak ebben a csoportban.

Annyira elővigyázatosak voltak, hogy Laurana már emiatt aggódott.

— Ne feledjétek, azt akarjuk, hogy megtaláljanak bennünket — mondta Silvarának, mialatt átkeltek egy sziklaszoros felső hajlatán.

— Emiatt ne izgulj... könnyűszerrel ránk találnak — válaszolta a lány.

— Mitől vagy ilyen biztos benne...? — kezdte Laurana, de a következő pillanatban megcsúszott és négykézlábra esett.

Gilthanas azonnal fölsegítette. A fájdalomtól eltorzult arccal, némán meredt Silvarára. Még Therost is beleértve, egyiküknek sem tetszett a változás, amely a vadonbeli elf-lányban végbement, mióta elváltak a lovagoktól, de más választás híján követniük kellett őt.

— Azért, mert tudják, hová igyekszünk — felelte Silvara. — Bölcs voltál a barlangban, amikor rájöttél, hogy jelet hagytam nekik... Valóban azt tettem, de szerencsére nem találtad meg. A gallyak alatt, amelyeket voltál szíves olyan ügyesen szétrúgni, rajzoltam nekik egy kis térképet.

Amikor megtalálják, azt gondolják majd, hogy nektek akartam megmutatni a ránk váró utat... Te tetted hihetővé számukra az egészet, Laurana. – Hangja kihívóan csengett, amíg nem találkozott Gilthanas pillantásával. De ekkor az elf-lord haragos arccal elfordult. Silvara hangja megbicsaklott, már-már könyörgött: — Szándékosan tettem... jó szándékkal. Abban a pillanatban, ahogy megláttam azokat a nyomokat, rögtön megértettem, hogy szét kell válnunk... kérlek, higgyetek nekem!

— És mi a helyzet a sárkánygömbbel, azzal mit csináltál? — kérdezte Laurana szigorúan.

— Se...semmit — dadogta Silvara —, könyörgöm, bízzatok bennem!

— Ugyan miért? — kérdezte Laurana ridegen.

— Nem ártottam nektek semmivel... — kezdte Silvara.

— Hacsak nem küldted a lovagokat a sárkánygömbbel együtt halálos csapdába! — kiáltotta Laurana.

— Neem! — tördelte Silvara a kezét. — Nem tettem! Higgyetek nekem! Biztonságban lesznek. Végig ez volt a tervem! A sárkánygömbnek semmi baja sem eshet! És mindenekelőtt, nem kerülhet az elfek kezébe... pontosan ezért küldtem el velük, és ezért segítettelek benneteket is a szökésben! — Ezzel körülnézett és úgy szimatolt bele a levegőbe, mint valami állat. — Gyerünk! Máris túl soká vesztegeltünk itt.

— Már ha egyáltalán veled megyünk! — szólalt meg nyersen Gilthanas. — Mit tudsz egyáltalán a sárkánygömbről?

— Ne kérdezd! — felelte Silvara hirtelen elmélyülő és szomorúvá váló hangon. Kék szeme olyan szeretettel mélyedt Gilthanas tekintetébe, hogy a férfi kénytelen volt elfordulni tőle. Megrázta a fejét és erővel elkerülte a lány pillantását. Silvara belékapaszkodott: — Kérlek, shalori, kedvesem, higgy nekem! Emlékezz rá, miről beszéltünk, ott... a tónál Azt mondtad, azért kell megtenned mindezt... megtagadnod a népedet, vállalnod a kiközösítést, mert valami más, nagy hit él a szívedben. Én azt mondtam erre, hogy értem és én ugyanazt teszem. Hát nem hittél nekem?

Gilthanas egy pillanatig csak állt, lehajtott fejjel. — Hittem neked — mondta végül csöndesen. Odalépett, magához vonta a lányt és megcsókolta ezüst haját. — Veled megyünk... gyertek, Laurana! — Átkarolták egymást és nekivágtak a mély hónak.

Laurana üres szemmel nézett a többiekre... azok kerülték a pillantását. Végül Theros lépett oda hozzá.

— Én már csaknem ötven éve élek ezen a világon, ifjú hölgy — mondta kedvesen. — Nektek, elfeknek ez nem hosszú idő, jól tudom. De mi, emberek, valóban megéljük ezeket az éveket, nem csupán hagyjuk leperegni őket... és csak annyit mondhatok, hogy ez a lány olyan őszintén szereti a fivéredet, ahogy én még nem láttam szeretni senkit. És a bátyád is szereti ót. Ilyen szerelem nem szülhet rosszat. Csupán a szerelmük miatt is követem őket, akár a sárkány torkába is.

Ezzel a kovács a távolodók után indult.

— Úgy elfagyott a lábam, hogy én is velük megyek még a sárkány torkába is, ha az fölmelegíti a talpamat —jelentette ki Kova a dermedt földhöz csapkodva a csizmáját.

— No, gyerünk... menjünk már! — megragadta a surranót és magával vonszolta a kovács után.

Laurana ott maradt egyedül.. tisztában volt vele, hogy neki is mennie kell, nincs más választása. Szeretett volna hinni Theros szavaiban. Valamikor biztos volt benne, hogy a világot valóban ez viszi előbbre, de most már tudta, hogy sok minden, amiben hitt, hamisnak bizonyult. Miért éppen a szerelem lenne kivétel?

Már nem tudott másra gondolni, csak a sárkánygömb kavargó színeinek forgatagára.

Lauranáék kelet felé törtek előre, bele a sűrűsödő éjszakába. Miután leereszkedtek a magas hágóról, könnyebben lélegeztek már. A fagyos sziklák átadták a helyüket amegtépázott fenyőknek, aztán hamarosan ismét körülölelte őket, a sűrű erdő. Silvara magabiztosan vezette be őket egy ködborftotta völgybe.

A vadonbeli elf-lány többé egyáltalán nem törődött a nyomaik eltakarításával. Egyetlen dologra ügyelt: hogy siessenek. Úgy hajszolta a csapatot, mintha a lemenő nappal versenyezne. Amikor teljesen besötétedett, lerogytak a fák tövébe, ahhoz is fáradtan, hogy egyenek valamit.

De Silvara csak pár órányi, nyugtalan, keserves alvást engedélyezett nekik. Amikor feljött a már csaknem teli ezüst és vörös hold, fölverte a kimerült társaságot.

Ha valamelyikük elcsigázottan megkérdezte, miért sietnek annyira, csak azt válaszolta. — Közel vannak már. Nagyon közel!

Tisztában voltak vele, hogy az elfekre gondol, bár Laurana már régen nem érezte maguk mögött a sötét árnyakat.

Földerengett a hajnal, de fénye olyan sűrű ködrétegen át szivárgott, hogy Tassnak szinte kedve támadt belemarkolni és valamelyik szütyőjébe gyömöszölni belőle egy darabot. Szorosan egymás közelében haladtak, néha még a kezüket is egymásébakulcsolták, hogy el ne szakadjanak.

A levegő kissé fölmelegedett. Levetették a hótól átnedvesedett, súlyos köpönyegeiket, úgy bukdácsoltak tovább a ködből előbukkanó ösvényen. Silvara ment legelői... egyetlen kapaszkodójuk az a ezüst hajáról visszaverődő halovány fény volt.

Végül a talaj kisimult a lábuk alatt, a fák megritkultak és a tél hidegétől megbarnult füvön vonultak tovább. Bár egyikük sem látott néhány lábnyinál messzebb a szürke ködben, mégis az volt az érzésük, hogy tágas tisztásra értek.

— Ez a Ködlepte Völgy — válaszolta Silvara ismételt kérdéseikre. — Sok évvel ezelőtt, még az Összeomlást megelőzően... sokak szerint ez volt az egyik legszebb hely Krynn fbldjén.

— Talán még most is szép — dörmögte Kova —, ha láthatnánk ezen a ködtengeren át.

— Nem,— sóhajtotta Silvara búsan —, mint oly sok minden ezen a világon, e völgy szépsége is semmivé vált. Az itteni vár valaha úgy lebegett a pára fölött, mintha egy felhő tetején ülne. A fölkelő nap rózsaszínre festette a párát... déltájra pedig szétkergette és akkor a vár égigérő tornyai mérföldekre ellátszottak. Este azután visszatért a köd és takaróként borult a várra. Éjszaka a vörös és az ezüst hold sejtelmesen világította meg a környéket. Zarándokok jöttek Krynn minden vidékéről, hogy megcsodálhassák ezt a ... itt Silvara hirtelen elhallgatott. — Szóval, itt táborozunk le éjszakára.

— Miféle zarándokok? — kérdezte Laurana és ledobta a csomagját.

— Nem tudom — vonta meg a vállát Silvara —, és elfordította a fejét. — Ez csak az én népem egyik legendája... lehet, hogy nem is igaz. Csak az biztos, hogy mostanában nem jön már ide senki.

Hazudik — gondolta Laurana —, de nem szólt semmit.

Túl fáradt volt hozzá, hogy ilyesmivel törődjön. Még Silvara halk, visszafogott hangja is túl erősnek és bántónak hatott a sejtelmes csöndben. Némán teregették szét takaróikat, vacsorájukat is szótlanul költötték el: étvágytalanul rágcsálták a csomagjaikból előhúzott szárított gyümölcsöt.

Még a surranó is gyanúsan csöndes volt. A köd nyomasztotta, szinte a földhöz préselte őket. Az egyetlen zaj, amit hallottak, a lecsapódó pára csöpögése volt az erdő avarszőnyegén.

— Most aludjatok — mondta Silvara halkan és Gilthanas mellé terítette a takaróját —, mert indulnunk kell, mihelyst az ezüst hold delelőjére ér.

— Ugyan, mit számít, mikor ér oda, úgysem látjuk — ásított nagyot a surranó.— Akkor is indulnunk kell... majd én fölébresztelek benneteket.

— Amikor Sancristből visszatérünk... a Fehér Kő Tanácsának ülése után... összeházasodunk— suttogta Gilthanas Silvarának, akivel közös takaró alá bújtak.

A lány megremegett a karjai között, hosszú haja végigsiklott Gilthanas arcán... de nem válaszolt férfi mosolyogva. — Atyámtól nem kell tartanod — suttogta mosolyogva és megsimogatta a sötétben is fénylő tincseket. — Egy darabig dühös lesz és morcos, de én csak a másodszülöttje vagyok... senki sem foglalkozik az én sorsommal. Porthios majd lármázik és dühöng, de majdcsak megnyugszik... mi meg nem törődünk vele. Nem is kell együtt élnünk a népemmel. Azt nem tudom, hogy jövök majd ki a tieiddel, de majd beletanulok valahogy. Egész jól bánok az íjjal... és azt szeretném, hogy a gyerekeink a vadonban nőjenek föl, szabadon, boldogan... Mi az, Silvara... miért sírsz?

Gilthanas magához szorította kedvesét, aki a vállába temette az arcát és keservesen zokogott. — Ugyan, ugyansuttogta halkan és boldogan mosolygott a sötétben. A nők olyan különös teretmények... vajon mi rosszat mondhatott neki? — Csitt, Silvara —mormolta —, minden rendbenlesz. — Gilthanas elaludt és az erdőben viháncoló, ezüsthajú gyerekekkel álmodott.

— Itt az idő, indulnunk kell!

Laurana érezte, hogy egy kéz megrázza a vállát. Ijesztő, üres álmából fölriadva nem is fogta föl igazán, hogy a vadonbeli elf-lány hajol fölé.

— Máris ébresztem a többieket — suttogta Silvara és eltűnt a homályban.

Laurana fáradtabbnak érezte magát, mintha nem is aludt volna, gépiesen összeszedte a holmiját és reszketve várakozott a sötétben. Hallotta, amint mellette fölmordul a törpe. A dermesztő nedvességtől sajogtak Kova ízületei.

Ez az út különösen gyötrelmes lehet a számára, döbbent rá Laurana. Hiszen mennyi is... csaknem százötven éves! Tekintélyes kor egy törpe számára. Még az arca is valahogy kifakult a tengeribetegségtől. Bozontos szakállától alig látható ajka kékes színben játszott és néha a mellére szorította a kezét. De mindig fennen hangoztatta, hogy jól van és derekasan kitartott a többiekkel.

— Vigyázat! — kiáltott föl Tass. Éles hangja kísértetiesen rikoltott a ködben és határozottan úgy érezte, hogy megzavart valamit. — Bocsánat — csiripelte utána. — Nézd csak — mondta Kovának —,egészen olyan, mint vala;ni templom!

— Csak fogd be a szád és igyekezz tovább! — mordult rá a törpe.

Föllobbant egy fáklya és a társaság meglepetten nézte a Silvara kezéből szétáradó fényt.

— Kell egy kis fény — mondta a lány, mielőtt bárki tiltakozhatott volna. Ez a völgy teljesen zárt. Valamikor régen két kijárata is volt: az egyik az emberek földjére vezetett, ahol a lovagok tábora is van, a másik meg az óriások országába vitt. Mindkettő elzáródott az Összeomláskor. Semmitől sem kell tartanotok... olyan úton vezettelek ide, amelyet egyedül én ismerek.

— No meg a néped — emlékeztette Laurana élesen.

— I...igen, a népem — suttogta Silvara és Laurana meglepetten látta, hogy egészen elsápad.

— Mégis, hova vezetsz bennünket? — firtatta.

— Hamarosan meglátod... egy órán belül ott leszünk.

A társaság összenézett, majd egy emberként Laurana felé fordult.

Ó, hogy a..., gondolta magában. — Ne tőlem várjátok a választ! — mondta indulatosan. — Mégis, mit akartok? Hogy eltévedjünk ebben a ködben...

— Nem árullak el — mormolta Silvara csüggedten. — Kérlek, csak még egy kicsit bízzatok bennem!

— Vezess hát — suttogta Laurana fáradtan —, követünk!

A ködfal mintha még szorosabbra zárult volna körülöttük, s végül Silvara fáklyáján kívül semmi sem törte meg a sötétséget.

Egyiküknek sem volt sejtelme róla, merre haladnak. A terep semmit sem változott. Magas fűben gázoltak előre, a fák teljesen elmaradtak. Olykor-olykor egy-egy nagyobb sziklatömb bukkant elő a homályból, de ez volt minden.

Semmi nyoma nem volt éji madaraknak vagy vadállatoknak. Menet közben valamiféle nyugtalanító érzés kerítette mindannyiukat a hatalmába, megszaporázták a lépteiket és igyekeztek a fáklya fénykörén belül maradni.Hirtelen Silvara megtorpant – Megérkeztünk — mondta, és a magasba emelte a fáklyát.

A fény belehasított a ködbe... valami homályos tárgyat láttak maguk előtt. Eleinte csak olyan halványan bontakozott ki a homályból, hogy nem fogták föl, mi az.

Silvara közelebb lépett hozzá. Kíváncsian és mégis félelemmel követték.

Ekkor az éjszaka csöndjét valami zubogó hang törte meg, mintha víz fortyogna egy hatalmas üstben. A pára még sűrűbbé vált, a levegő meleg lett ás fojtogató.

— Hőforrások! — jött rá hirtelen Theros. — Hát persze! Ez a magyarázat az állandó ködre. És az a sötét valami ott...

— A híd, amely átvezet fölöttük — fejezte be Silvara és a fáklya fényét a völgy mélyén sustorgó, meleg párát lehelő csermelyek fölött átívelő, nedvesen csillogó kőhídra irányította.

— És ezen kellene átkelnünk?! — kiáltott föl Kova és rémülten bámult le a fekete, bugyborékoló vízre. — Méghogy ezen végigmenjünk...

— „Átjáró Hídnak" nevezik — mondta Silvara.

A törpe egyetlen fojtott hördüléssel válaszolt.

Az Átjáró Híd hosszú, enyhén ívelt fehér márványépítmény volt.

Két oldalt... élethú szobrokként kifaragva... lovagok hosszú sora masírozott át rajta a zubogó, fortyogó patak fölött. A merész ív legmagasabb pontját nem láthatták a sűrűn gomolygó párában. A híd öreg volt, olyan régi, hogy még a köveit tisztelettel megtapogató Kova sem tudta megállapítani, kik építhették. Az biztos, hogy nem emberek, sem elfek és még csak nem is törpék. Vajon ki végezhetett ilyen tökéletes munkát?

Aztán észerevette, hogy nincs korlátja... a híd egyetlen csúszós, csillogd márványív volt, amely az odalent vastag párát lehelő víz fölött ívelt át.

— Ezen nem tudunk átkelni — jelentette ki Laurana reszkető hangon. — Egyszóval csapdába estünk...

— De igenis átkelhetünk — mondta Silvara —, mivel iderendeltek bennünket!

— Iderendeltek — ismételte meg Laurana elképedve —, de kik... és miért?

— Várjatok! — utasította őket Silvara.

Vártak hát.. úgysem tehettek volna semmi mást Csak álltak ott, szemüket meresztették a fáklya gyér fényében, de nem láttak mást, csak a patakokból felhömpölygő párát... nem hallottak mást, csak a víz zubogását.

— Elérkezett Solinari ideje — kiáltotta váratlanul Silvara és karját meglendítve belehajította a fáklyát a hőforrásba.

Bezárult körülöttük a sötétség... ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz. úgy érezték, mintha a fénnyel együtt maga Silvara is elenyészett volna. Gilthanas a vadonbeli elf-lány nevét kiáltotta, de nem jött rá semmi válasz.

A pára ekkor ezüstösen fölfénylett. Ismét láttak és egyszerre meglátták Silvarát is: sötét, homályos árnyékként lebegett acsillogóködfiiggyöny előtt. A hídfő közelében állt és fölfelé nézett az égre. Lassan fölemelte a kezét, mire a pára kettévált. A többiek is fölnéztek ekkor és látták, hogy apára úgy húzódik szét, mintha karcsú ujjak nyitottak volna rajta rést, amelyen át a csillagos égről leragyog rájuk az ezüst telihold.

Silvara valami különös szavakat mormolt, mire a holdfény körülnyalábolta őt, ezüstben fürösztötte karcsú alakját. A holdvilág végigszántott a zubogó vizen, ezüst táncot lejtett apró hullámain.. végigsuhant a márványhídon, életet lehelve a lovagokba, aludták örök útjukat rótták a gőzölgő forrás fölött.

De nem ez a gyönyörű látvány kényszerítette a társaság tagjait arra, hogy megfogják egymás kezét és szorosan közelebb húzódjanak egymáshoz. Nem a holdfény volt az, amitől Kova, életének legájtatosabb hangján ismételgette Reorx nevét. Nem ez okozta, hogy Laurana könnybe lábadó szemmel a bátyja vállára hajtsa a fejét és nem ez késztette Gilthanast, hogy szorosan magához ölelje húgát, miközben eltöltötte a félelem, a csodálat és a mélységes tisztelet érzése.

Egy sárkány alakja tornyosult fölébük, olyan hatalma san, hogy látszólag a holdat is lesöpörhette volna fejével az égről, hegynyi sziklából kifaragott teste ezüstösen villant meg Solinari fényében.

— Hol vagyunk? — kérdezte Laurana fojtott hangon. — Mi ez a csodálatos hely?

— Miután végigmentek az Átjáró Hídon, ott álltok majd az Ezüst Sárkány emlékműve előtt — válaszolta Silvara csöndesen. — Az őrzi Huma, Solamnia lovagja sírját.

8. Huma sírja

Solinari sugaraiban az Átjáró Híd úgy csillogott a Ködlepte Völgy zugobó hőforrásai fölött, mint egy ezüstfonálra fűzött hosszú gyöngysor.

— Ne féljetek! — ismételte meg Silvara. — Az átkelés csak azok számára nehéz, akik gonosz szándékkal közelednek a szent sírhoz.

De szavai nem győzték meg a társaságot. Félelemtől reszketve mentek föl a hídhoz vezető lépcsőn. Azután, tétován ráléptek a források gázétól nedvesen csillogó, meredek ívű márványfelületre. Silvara haladt legelől, könnyed, biztos léptekkel. A többiek óvatosan követték a híd kellős közepén haladva.

Szemben velük, a túlsó oldalon az égig tornyosult a sziklasárkány. Bár tudták, hogy a lábuk alá kell nézniök, úgy érezték, hogy képtelenek levenni róla a szemüket. Gyakran meg kellett állniok, hogy ámulattal fölnézzenek rá, miközben a forrásvíz szakadatlanul zubogott és bugyborékolt alattuk.

— Hmm... fogadjunk, hogy ez a víz olyan forró, hogy akár még húst is főzhetnénk benne — dünnyögte Tasslehoff. A híd ívének legmagasabb pontján hasra feküdt, úgy meresztette a szemét a mélységbe.

— Ab ...ban én is fo... fogadnék, hogy te megf...főnél benne — dadogta a holtra rémült törpe és továbbmászott négykézláb.

— Figyelj csak, Kova! Idenézz! Akadt itt a zsákomban egy darab hús... kössünk rá valami madzagot és lógassuk bele a vízbe, aztán...

— Mozdulj már tovább! — bődült rá Kova, mire Tass fölsóhajtott és visszakötözte a zsákja száját.

— Melletted aztán nincs semmiféle szórakozás — méltatlankodott, miközben nadrágféken lesiklott az ív túlsó oldalán.

Rajta kívül mindenki számára gyötrelmes volt az átkelés és hatalmas k8 esett le a szívlikról, amikor végre szilárd talajra értek a síkos márványhíd végénél.

Útközben egy szót sem szóltak Silvarához, csak arra figyeltek, hogy élve átjussanak az Átjáró Hídján. Amikor viszont végre átértek, Laurana volt az első, aki megszólalt.

— Miért hoztál ide bennünket?

— Még most sem bízol bennem? — kérdezte Silvara szomorúan.

Laurana elbizonytalanodott... még egyszer fölnézett a hatalmas kősárkányra, amelynek feje köré a csillagok fontak koszorút. Szikla szája néma kiáltásra nyflt, ékkő szeme vészesen csillogott. Készárnyait egyenesen a sziklafalból vésték ki. Egyik mellső kőlábát előrenyújtotta... olyan vastag volt, mint száz nyárfatörzs együttvéve.

— Elküldöd a sárkánygömböt, aztán idevezetsz bennünket egy sárkány emlékére emelt szoborhoz! — mondta Laurana egy pillanat múlva, megbicsakló hangon. — Mondd, mire gondolhatnék? Végül ide kalauzolsz bennünket, erre a helyre, amelyet Huma sírjának nevezel! Még azt sem tudhatjuk biztosan, valóban élt-e Huma vagy csak afféle legenda szülötte! Mi a bizonyítéka, hogy ez itt a nyugvóhelye? Vajon a teste itt van?

— N... nincs — csuklott el Silvara hangja. — A testének nyoma veszett, mint a...

— Mint a micsodának?

— Mint a dárdájának... a Sárkánydárdának, amellyel legyőzte a Minden Színű és mégis Színtelen Sárkányt. — Silvara fölsóhajtott és lehajtotta a fejét. — Gyertek már beljebb — könyörgött-, pihenjünk meg itt éjszakára. Reggel majd mindenre fény derül... ígérem!

— Nem hiszem... — kezdte Laurana.

— Bemegyünk! — jelentette ki határozottan Gilthanas. — Úgy viselkedsz, Laurana, mint egy elkényeztetett kölyök. Miért sodorna veszedelembe bennünket Silvara? Ha valóban lenne itt egy eleven sárkány, biztosan egész Ergoth szigetén tudnának róla! És már régen mindenkit el is pusztíthatott volna a szigeten. Én nem érzek semmi gonoszságot ezen a helyen, csak mélységes és ősi békességet. Mellesleg kiváló rejtekhely. Az elfek hamarosan megtudják, hogy a sárkánygömb biztonságban megérkezett Sancristba. Akkor fölhagynak az üldözéssel és mi szabadon eltávozhatunk. Nem így van, Silvara? Hát nem ezért vezettél el ide bennünket?

— De igen — suttogta halkan a lány —, ez volt a tervem. Most pedig gyertek, jöjjetek gyorsan, míg fönn van az ezüst hold. Ide csak addig léphetünk be!

Gilthanas megfogta Silvara kezét és együtt hatoltak be a vibráló, ezüstszínű ködbe. Tass a körülötte vadul kalimpáló szütyőivel megelőzte őket. Kova és Theros lassabban ballagott utánuk, majd Laurana zárta a sort elgondolkodva. Az ő félelmeit nem oszlatta el Gilthanas lelkes magyarázata, sem Silvara vonakodó egyetértése. De nem volt más hely, ahová mehetett volna és... ezt magában azért elismerte... roppant kíváncsi is volt a helyre.

A hídnak ezen az oldalán zsenge fú nőtt, amelyen megült a pára. Amint a sárkányszobor felé közeledtek, a talaj kissé emelkedni kezdett. Hirtelen a társaságot jó messzire megelőző Tasslehoff kiáltását hallották meg a ködfüggöny mögül.

— Raistlin! — hallatszott a rémült, fojtott visítás. — Óriássá változott.

A surranó teljesen meghibbant — morogta Kova sötét elégedettséggel —, mindig tudtam, hogy ez lesz a vége...

Közelebb rohantak, és ekkor meglátták, amint Tass föl-le ugrál és élénken mutogat valamire. Zihálva torpantak meg mellette.

— Reorx szakállára! — nyögte döbbenten Kova. — Ez tényleg Raistlin!

A gomolygó párából jó kilenc lábnyira magasodott ki előttük egy, az ifjú mágusra megszólalásig hasonló kőszobor. Arca, akárcsak az övé, kesernyésen cinikus volt, mélyen ülő szemének pupillája homokóra alakú.

— És ott van Caramon! — rikoltotta Tass.

Pár lépéssel odébb állt a varázsló ikertestvérének hatalmas szobra.

— És Tanis... — suttogta Laurana a félelemtől reszketve —, miféle gonosz varázslat ez?

— Nem gonosz — suttogta Silvara —, hacsak nem gonosz szándékkal közelíti meg valaki ezt a helyet. Ha így lenne, a legádázabb ellenségeiteket ábrázolnák azok a szobrok.

Az általuk keltett félelem és rettegés nem engedne tovább benneteket. De lám, ti a barátaitokat látjátok bennük, nyugodtan jöjjetek tehát.

— Én ugyan nem sorolnám Raistlint a legjobb barátaim közé — dörmögte Kova.

— Én sem — tette hozzá Laurana és vonakodva osont el a varázsló hideg szobra mellett. A mágus obszidián köpönyege feketén csillogott a két hold fényében. Laurana világosan visszaemlékezett silvanesti lázálmára és megrázkódott, amikor a barátaira oly ilyesztően hasonlító kőszobrok gyűrűjébe lépett. A térség közepén kis templomocska állt.

Az egyszerű, négyszögletes épület ragyogó, nyolcszögű lépcsősor tetején emelkedett. Szintén obszidiánból készült,és fekete tömege sejtelmesen csillogott az állandó köd nedvességétbl. A köbe vésett lovagok, amelyeket, mintha alig pár napja faragtak volna ki, sárkánydárdát tartottak a kezükben és hatalmas szörnyetegekre támadtak. A dermedt halálba merevedő sárkányok szája néma üvöltésre nyílt, amint testüket átjárták a kecses dárdahegyek.

— Ebben a templomban helyezték örök nyugalomra Huma tetemét — mondta Silvara, miközben fölvezette őket a lépcsőn.

A lány érintésére a hideg, bronz ajtószárnyak némán elfordultak a sarokvasakon. A csapat tagjai tétován megálltak az oszlopos épületet körülölelő lépcsősor tetején.

Gilthanas helyesen mondta: nem áradt erről a helyről semmi gonoszság. Lauranának hirtelen az eszébe jutottak a királyi gárda kriptái a Sla-Morf úton, és az a félelem, amelyet a halott királyuk örök nyugalmát őrző élő-holt testőrök árasztottak magukból Kith-Kanan sírkamrája előtt. Ebben a templomban viszont csak a társai elvesztése fölötti szomorúságot érezte, amin enyhített valamelyest a dicső győzelem tudata... a szörnyű áron megnyert csata, amely végül is örök békességhez és édes nyugalomhoz juttatta a hőst.

Laurana hirtelen úgy érezte, hogy a ránehezülő teher csökken, a szíve megkönnyebbül. Önnön szomorúsága és vesztesége valahogy kisebbnek túnt ezen a helyen, inkább győzelmeinek dicsőséges pillanatai jutottak az eszébe. Lassan, egyenként valamennyien beléptek a sírkamrába.

A bronzkapu becsapódott mögöttük, ott álltak a teljes sötétségben.

Hirtelen fény gyulladt... Silvara egy, bizonyára a falról leemelt fáklyát tartott a kezében. Laurana egy pillanatra elgondolkodott fölötte, vajon hogyan gyújtotta meg? A hétköznapi kérdésről azonban rögtön megfeledkezett, ahogy ámuló szemmel körülnézett a helyiségben.

Teljesen üres volt, csak a közepén magasodott egy obszidiánból épült ravatal, amelyet lovagok finoman kifaragott szoboralakjai tartottak, de a teteje, ahol Huma tetemének kellett volna feküdnie, üres volt. A ravatal lábánál egy ősrégi pajzs hevert, mellette pedig egy Sturméhoz hasonló kard. A társaság némán nézte a két tárgyat.

E szomorú hely meggyalázása lett volna, ha most bármelyikük is megszólal, és egyikük sem nyúlt a fegyverekhez... még Tasslehoff sem.

— Szeretném, ha Sturin itt lehetne — suttogta végül Laurana és amint körülnézett, könnyek szöktek a szemébe. — Ennek valóban Huma végső nyughelyének kell lennie... de... — semmiféle magyarázatot nem talált a lelkébe lassan belopakodó nyugtalanságra. Nem félelem volt az, inkább olyasféle érzés, amely akkor tört rá, amikor beléptek a völgybe... valami belső figyelmeztetés.

Silvara több fáklyát is meggyújtott a falakon, miután a társaság tagjai túlléptek a ravatalon és kíváncsian körülnéztek a kriptában. Maga az emelvény középen állt, a falak mentén pedig faragott kbpadok húzódtak, bizonyára a gyászolók számára, hogy azokon ülve róhassák le kegyeletüket a nagy halott előtt. A távolabbi sarokban kis oltárféle állt. Maga a helyiség nem volt nagy. Az oltár kőfelületébe a lovagrendek jeleit faragták: a rózsát, a koronát és a viharmadarat. Tetején kiszáradt rózsaszirmok és különböző füvek hevertek, illatuk még most, sok száz év elmúltával is betöltöyte a helyiséget. Az oltár alatt, a kőpadló mélyedésébe illesztve nagyméretű vastálca pihent.

Laurana épp a tálcát szemlélte érdeklődben, amikor Theros lépett oda hozzá.

— Mit gondolsz, mi lehet az ott — kérdezte a lány —, talán valami kút?

— Nézzük meg! — suttogta a kovács. Lehajolt, hatalmas ezüst kezével fölhajtotta a korong közepén lévő gyűrűt, megmarkolta és rántott egyet rajta. Nem történt semmi.

Theros most már mindkét kezével megragadta a gyűrűt és teljes erejéből fölfelé húzta megint. A vasfedő dörgő hangon felnyögött és olyan csikorgással csúszott végig a kőpadlón, hogy a fülük is belesajdult.

— Mit műveltetek? — pattant oda hozzájuk Silvara, aki eddig a ravatal mellett állt és szomorúan nézte annak hatalmas tömegét.

Theros meglepetten egyenesedett föl a fülsértően éles hang hallatán. Laurana önkéntelenül hátratántorodott a padlóban föltáruló sötét nyílásból. Mindketten Silvarára meredtek.

— Ne menjetek a közelébe! — figyelmeztette őket a lány remegő hangon. — Maradjatok távolabbi Nagyon veszélyes!

— Honnan tudod?

Az ijedtségből magához térő Laurana hangja hidegen csattant. — Hiszen évszázadok óta nem járt itt senki... vagy tán igen?

— Nem — felelte Silvara és beharapta az ajkát —, én... én is csak a népem legendáiból tudom.

Laurana nem törődött a másik figyelmeztetésével, a nyíláshoz lépett és letekintett a mélybe. Vaksötét volt odalenn. Még a Kova által a falról leemelt fáklya fényében sem látszott semmi. Enyhén dohos szag áradt a nyílásból, de ez volt minden.

— Én nem hiszem, hogy kút lenne — csipogta Tass, miközben odatolakodott, hogy belenézzen.

— Gyertek el onnan, kérlekl — könyörgött Silvara.

— Igaza van, kis enyveskezűm — dörögte Theros és a grabancánál fogva elvonszolta Tasst a lyuktól. — Ha netán belepottyansz, még utóbb a világ túlsó oldalán bukkansz elő legközelebb.

— Valóban? — kérdezte Tasslehoff elakadó lélegzettel. — Tényleg átesnék rajta a világ másik oldalára? Kíváncsi vagyok, milyen érzés lenne. Ott is mindenféle népek élnek... amilyenek mi vagyunk?

— Remélhetőleg nem olyanok, mint a surranók! — dörmögte Kova. — Vagy ha igen, mostanra biztosan már mind kipusztultak a hülyeségtől. Egyébként mindenki tudja, hogy a világ Reorx üllőjén hever. Aki oda átzuhan, menten a kalapácsütései és a világ közé szorul, amelyet még máig is kovácsol. Még hogy népek élnének odaát! — fortyogott a törpe, miközben nézte, hogy a kovács sikertelenül próbálkozik a tető visszahelyezésével. Tasslehoff még mindig kíváncsian lesett a nyílásba. Theros végül föladta a küzdelmet, de olyan szigorú pillantást vetett a surranóra, hogy az végre eloldalgott a lyuktól, a ravatalhoz sétált és mohó szemmel méregette, a lábánál heverő kardot és pajzsot.

Kova megcibálta Laurana ruhájának ujját.

— Mi van? —kérdezte a lány szórakozottan... a gondolatai valahol egészen másutt kalandoztak.

— Én értek a kőműves munkához — suttogta halkan a törpe —, és ezzel itt valami nincs rendben. — Egy pillanatra elhallgatott, hogy meggyőződjön róla, nem neveti-e ki.

Laurana, de a lány komolyan figyelt rá. — A kriptát és a szobrokat odakint emberek készítették. Nagyon régi munka...

— Elég régi ahhoz, hogy tényleg Huma sírja lehessen? — kérdezte Laurana.

— A legutolsó kődarabig — bólogatott Kova. — De azt a hatalmas szörnyeteget odakint — mutatott a gigászi sziklasárkány felé — nem ember, nem elf, de még csak nem is törpe keze faragta. — Laurana értetlenül pislogott — — És az még öregebb — vált egészen fojtottá Kova suttogása. — Olyan régi, hogy hozzá képest ez itt — mutatott körbe a helyiségen — egészen új.

Laurana kezdte fölfogni, miről beszél. Kova, amint meglátta tágra nyíló szemét, lassan, ünnepélyesen bólintott

— Olyan kétlábú lény nem tapossa Krynn földjét, amely azt a sziklaoldalt úgy kifaraghatta volna

— Valami irgalmatlanul erős lénynek kellett lennie — mondta elgondolkodva Laurana —, és hatalmas méretűnek..

— És szárnyasnak...

És szárnyasnak — ismételte meg Laurana. — Hirtelen elhallgatott és az ereiben megfagyott a vér, amint különös szavakat hallott fölcsendülni a háta mögött... varázsigéket!

— Ne! — kiáltotta és ösztönösen fölemelte a kezét, hogy elhárítsa magától a varázslatot, bár tudta, hogy igyekezete teljesen hiábavaló.

Silvara az oltár előtt állt, tenyerébe gyújtötte a rózsa szirmokat és halkan mormolta a mágikus szavakat.

Laurana küzdött a tudatára telepedő búvös álmosság ellen. Lassan térdre hullott, a kőpadba kapaszkodott a fal mellett és némán szidta magát az ostobaságáért. Amint fölnézett, látta, hogy Theros megtántorodik, Gilthanas pedig a földre hanyatlik. Mellette a törpe már javában horkolt, amikor lehuppant a padra.

Laurana valami csattanó hangot hallott, mint amikor egy pajzs ütődik a kőpadlóhoz, azután a levegőt teljesen betöltötte a rózsaillat.

9. A surranó meglepő fölfedezése

Tasslehoff is meghallotta Silvara bűvös kántálását. Amint rájött, hogy varázsige szövődik a dallamos szavakból, ösztönösen belekapaszkodott a ravatalhoz támasztott pajzs szélébe és megrántotta.

A súlyos pajzs ráborult, pengő csattanással esett a padlóra, és maga alá temette a surranót. Tasslehoffnak egy porcikája sem látszott ki alóla.

Mozdulatlanul lapult fedője alatt, mígmeg nem győződött róla, hogy Silvara végzett a varázsigével. Még azután is feszülten várakozott pár pillanatig: nem változik-e békává, nem lobban-e lángra vagy nem történik-e vele valami más, hasonlóan izgalmas dolog. De legnagyobb csalódására nem történt semmi ilyesmi. Már Silvara kántálását sem hallotta. Végül megunta, hogy csak úgy heverjen a sötétben, a hideg kőpadlón és egy lehulló tollpihénél is csöndesebben előbújt a nehéz pajzs alól.

Mindegyik barátja mélyen aludt! Tehát ez volt a varázslat célja! De hová lett Silvara? Elment valahová, hogy egy rémítő szörnyeteggel térjen vissza, amely majd fölfalja őket?

Tass óvatosan fölemelte a fejét és kikukucskált a ravatal tetejére. Legnagyobb megdöbbenésére megpillantotta a lányt, amint a sírkamra bejárata mellett kuporog. Tass csak annyit látott, hogy Silvara előre-hátra billeg és halk, nyögdécselő hangokat hallat.

— Ugyan, hogy csinálhatnám végig? — hallotta Tass, amint magában beszél. — Elhoztam őket ide! Ez nem elég? Nem! — rázta meg a fejét kétségbeesetten. — Nem, a gömböt elküldtem... ők nem tudják, hogyan kell használni. Meg kell törnöm a fogadalmat. Úgy van nővér, ahogy te mondtad... a választás joga az enyém. De nagyon nehéz! Szeretem őt...

Silvara zokogott, magában motyogott, mint egy megszállott és fejét a térdére hajtotta. A melegszívű surranó még sohasem látott ekkora bánatot, és vágyakozott rá, hogy megvigasztalhassa a lányt. Ekkor azonban rájött, hogy amit az ott duruzsol magában, semmi jót sem jelenthet.

„Nehéz a választás... megszegni a fogadalmat..."

Nem, gondolta magában Tass, helyesebb, ha valahogyan elszelelek innen, még niielőtt rájön, hogy rajtam nem fogott a varázsigéje.

Silvara azonban elállta előle a kripta bejáratát. Talán elosonhatna mellette... De Tass megrázta a fejét. Túlságosan kockázatos...

A nyílás! Vidult föl hirtelen. Különben is alaposabban ki akarta kémlelni. Csak abban reménykedett, hogy még mindig nyitva lesz.

A surranó lábujjhegyen megkerülte a ravatalt és odaosont az oltárhoz. Ott volt a lyuk... szélesen tátongott. Előtte hevert Theros és fejét ezüst karjára hajtva édesdeden aludt. Tass hátrapillantott Silvarára és óvatosan a nyílás széléhez húzódott.

Egész biztosan sokkal jobb búvóhely annál, mint ahol most van. Lépcső ugyan nem vezetett lefelé, de a falból vas létrafokokat látott kiállni. Egy talpraesett surranónak... amilyen ő is... nem jelenthet gondot, hogy lemásszon rajtuk. Talán arra kijuthat a szabadba. Váratlanul zajt hallott maga mögött: Silvara megint sóhajtozik és fészkelődik...

Nem töprengett tovább... Tass becsusszant a nyíláson és megkezdte a leereszkedést. A falakat csúszós nyálka és penész borította, a kapaszkodók távol voltak egymástól. Embereknek épült. — gondolta magában ingerülten. A kisebbekkel sohasem törődik senki.

Annyira lekötötték a gondolatai, hogy észre sem vette az ékköveket, míg csaknem rájuk nem lépett.

— Reorx szakállára! — motyogta (Kedvelte ezt a Kovától kölcsönvett fohászfélét.) Hat gyönyörű ékszer... mindegyik legalább akkora, mint a tenyere... volt elhelyezve az akna falán vízszintes körben. Azokat is penész borította, de Tass már így is első pillantásra megállapította, hogy nagyon értékesek.

— Vajon miért rejthetett el bárki is ilyen csodaszép dolgokat idelent a sötétben? — tette fel magának a kérdést félhangosan. — Biztos valami tolvaj lehetett. Ha valahogy kitudnám bányászni őket, akkor visszajuttatnám az igazi gazdájuknak. — És a keze máris rákulcsolódott az egyikre.

Hatalmas erejű fuvallat tört be az aknába, és olyan könnyedén kapta le a surranót a létrafokról, ahogy a téli vihar bánik el egy száraz falevéllel. Zuhanás közben Tass fölnézett, és látta, hogyan zsugorodik egyre kisebbre az akna száját jelentó fénykarika. Hirtelen az jutott az eszébe, vajon mekkora lehet Reorx kalapácsa, amikor váratlanul abbamaradt a zuhanás.

Egy pillanatig azt érezte, hogy a szél körbebucskáztatja, azután irányt váltott és jobbra-balra taszigálta. Szóval mégsem jutok át a világ túlsó oldalára, szontyolodott el végül. Nagyot sóhajtott és nekivágott egy oldalfolyosónak.

Ekkor hirtelen megérezte, hogy a hatalmas szél fölfelé emeli az aknában. Szokatlan, lenyűgözően érdekes volt az érzés. Ösztönösen kiterjesztette a karját, hogy lássa, eléri-e az ismeretlen járat falát. A következő pillanatban arra döbbent rá, hogy így gyorsabban siklik fölfelé a fürge légáramlat puha szárnyán.

— Talán meghaltam — motyogta magában Tass. Meghaltam és most könnyebb vagyok a levegőnél is. Honnan is tudhatnám? Ekkor ijedten lenyúlt és megtapogatta a szütyőkéit. Semmiben sem volt biztos... a surranók nem sokat foglalkoznak a túlvilági lét körülményeivel... de abban majdnem biztos volt, hogy a cókmókját nem engednék be oda. De nem, minden a helyén van. Megkönnyebbülten fölsóhajtott, ami csuklássá változott, amint megérezte, hogy lelassul, sőt ismét visszafelé esik.

Mi történt? — gondolta rémülten, aztán mindjárt rájött, hogy mind a két kezét a törzséhez szorította. Sietve megint kitárta a karját és nyomban, biztonságosan emelkedni kezdett. Miután meggyőződött róla, hogy mégsem halt meg, teljesen átadta magát a röpülés gyönyörűségének. Addig csapkodott a kezével, míg röptében hanyatt nem fordult, akkor aztán fölnézett, hogy láthassa, merrefelé is halad?

— Ó, hiszen valami fény van a feje fölött, egyre erősebb és világosabb. Azt is látta már, hogy egy aknában van, csak sokkal hosszabban, mint amelyikbe belepottyant.

Na megállj, Kova, ha én ezt neked egyszer elmesélem — mormolta vágyakozva, ám ekkor ismét a szeme elé került hat hasonló ékszer, mint amilyeneket a másik aknában látott... s közben a száguldó légáramlat is kezdett elcsöndesedni.

Éppen abban a pillanatban, amikor arra gondolt, milyen pompás életforma is lenne ez a röpködés, hirtelen fölért az akna nyílásához. A légáramlat egy szintben tartotta egy fáklyafénnyel megvilágított helyiség padlójával. Tass egy pillanatig még várt, hátha újra kezdheti a repülést, még a karjaival is csapkodott egyet-kettőt, de nem történt semmi. A röpködésnek ezek szerint vége!

Ha már idefönt vagyok, akár körül is nézhetek, gondolta és fölsóhajtott. Kiszökkent az áramlatból a csarnok kőpadlójára és nekilátott a földerítésnek.

A falakon jó néhány fáklya lobogott és éles, fehér fénnyel árasztotta el a helyiséget, amely szemmel láthatóan jóval nagyobb volt a sírkamránál. Egy magasba ívelő lépcsősor aljánál állt. A lépcsőfokok és minden egyéb tiszta fehér kőbál volt ebben a teremben, élénk ellentétben a kripta feketeségével. A lépcső jobbra kanyarodott és láthatóan a csarnok második szintjére vezetett. Még följebb, a lépcsőre nézőpárkányt vett észre, biztosan valami erkély-féle lehet, gondolta. Tass nyaka majd kitekeredett, úgy lesett fölfelé, s közben úgy tűnt, mintha éles szfnek kavargó örvénylését látná a szemközti falról áradó fáklyafényben.

Vajon ki gyújthatta meg a fáklyákat? — töprengett. Mifélé hely lehet ez? Talán még Huma sírjához tartozik? Vagy talán a sárkányhegy gyomrába hozott ez a szél? Vajon van-e itt valaki? Azok a fáklyák biztosan nem maguktól égnek.

Amikor erre gondolt... csupán a biztonság kedvéért...benyúlt a zekéje alá és előhúzta kicsiny tórét. Megmarkolta, majd a széles, magas lépcsőfokokon fölmászott az erkélyre. A csarnok hatalmas lehetett, de a fáklyafényben nem sokat látott belőle. Masszív oszlopok tartották feje fölött a súlyos mennyezetet. Az erkélyről újabb széles lépcső vezetett egy még magasabb szintre. Megfordult, a korlátnak támaszkodott, hogy alaposann szemügyre vehesse az eddig a háta mögött lévő falat.

— Reorx szakállára! — suttogta halkan. Nézd csak!

Egy festmény volt az... jobban mondva egy freskó. A lépcső tetejénél kezdődött, pontosan Tassal szemben és araszról araszra futott körbe a falon, ragyogó színekben.

A surranót különösebben ugyan nem érdekelte a művészet, de azt el kellett ismernie, hogy ehhez hasonló szépséget még sohasem látott életében. Vagy talán mégis? Valahogy ismerősnek hatott a kép. Igen... minél tovább nézte, annál bizonyosabbá vált előtte, hogy már látta valahol.

Tass alaposan elmerült a kép vizsgálatában és próbált visszaemlékezni rá. Pontosan vele szemben félelmetes sárkánycsapatot látott, mindenféle színekben, ahogy különféle pózokban ereszkednek a föld felé. Városok lángoltak... akár Tarsis... épületek dőltek össze, a lakosok menekültek. Szívszorongató látvány volt, hát a surranó gyorsan továbbhaladt.

Odébb ment a balkonon, szeme mindig a freskón. Amikor a közepe tájára érkezett, a megrökönyödéstől tátva maradt a szája.

— A Sárkányhegy! Azt festették ide a falra! — suttogta, és meglepetten hallotta, hogy a suttogása a falakról visszaverődik hozzá. Sietve körülkémlelt, majd odasomfordált az erkély túlsó végéhez. Áthajolt a korláton és még közelebbről megvizsgálta a festményt. Valóban a Sárkány-hegyet ábrázolta, ahol e pillanatban is tartózkodott. Viszont a kép olyannak ábrázolta a hegyet, mintha valami gigászi karddal pontosan kettéhasították volna.

— Milyen csodálatos! — sóhajtott föl a térképkedvelő surranó. — Hát persze — mormolta —, ez egy térkép... és lám, most éppen itt vagyok... feljöttem a hegy gyomrába. — A hirtelen fölismerés hatására még egyszer gyorsan körülpillantott a csarnokban. — Pontosan a sárkány torkában vagyok! Lám csak, ezért ilyen különös alakú ez a helyiség. — Visszafordult a térképhez. — Itt van a falfestmény és ott van az erkély, amelyen állok..., amott meg az oszlopok. — Teljesen körbefordult. — És ... igen, ott van a nagy lépcső. — Még tovább pördült: — Lám csak! Fölvezet a fejébe. Amott pedig, ahol följöttem... valami szélfolyosó. De ki építhette ezt az egészet... és főleg, miért?

Tasslehoff újból nekivágott az erkély körbejárásának, hátha egyszer csak rájön a festmény nyitjára. A galéria jobb oldalán egy másik csatajelenet pompázott. Voltak ott vörös sárkányok, meg feketék, kékek és fehérek — de ez a kép nem töltötte el borzalommal, mivel a tüzet és jeget okádó szörteyekkel itt ezüst és arany sárkányok harcoltak...

— Emlékszem már! — kiáltott föl Tass.

A surranó föl s alá szökdécselt és közben úgy rikoltozott, mint aki teljesen megvadult. — Emlékszem! Emlékszem!... Pax-Tharkasban volt. Fizban mutatta meg! Vannak a világon jó sárkányok is! Ők majd segítenek nekünk legyőzni a gonoszokat! Csak éppen még meg kell találnunk őket. És ott vannak a sárkánydárdák!

— Mi a fene az!? — csattant föl egy hang valahol a surranó alatt. — Az ember már nem is alhat egy kicsit nyugodtan? Mi ez a rettentő ricsaj? Olyan zajt csapsz, hogy még a holtak is fölébrednek rá!

Tasslehoff tőrével a markában gyorsan megpördült. Meg mert volna esküdni rá, hogy egymaga van odafönt, de lám, tévedett. A fáklyák fénykörén kívül az árnyékban egy kőpadról magas, fekete köpönyeges alak emelkedett föl.

Megrázkódott, nyújtózkodott, majd sebes léptekkel megindult a lépcsőn a surranó felé. Tass még akkor sem tudott volna menekülni, ha akar, s különben is furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon ki lehet az a másik. Már nyitotta is arszőját, hogy megkérdezze a furcsa alaktól, kiféle-miféle és miért pont a Sárkányhegy torkát választotta ki egy kis szundikálásra, amikor a teremtmény kiért a fényre. Egy öregember volt az... méghozzá...

Tasslehoff kése koppanva hullott a kőpadlóra. A surranó nekitántorodott az erkély korlátjának. Életében először, utoljára ás egyetlen alkalommal Tasslehoff Fúróláb szava elakadt.

— F...f...f — nem jött ki hang a torkán, csak valami szánalmas brekegés.

— Nos, mi az? Nyögd már ki végre — hajolt fölébe az öregember. — Egy perce még meglehetősen nagy lármát csaptál. Most meg mi van veled? Talán cigányútra ment valami?

— F...f...f — nyekeregte Tasslehoff elhalón.

— Ó, szegény kölyök... meglepődtél, ugye? Szájzár, hmmm, szomorú, szomorú... no, várj csak... — ezzel az öreg benyúlt a köpönyege alá, és egész csomó zsákocskát húzott elő, kinyitogatta őket sorban, mialatt Tasslehoff reszketve tátogott előtte.

— Nesze — mondta az alak, egy pénzérmét tett Tass izzadt tenyerébe és ráhajtogatta vékony újjait. — Most pedig szaladj és keress egy papot...

— Fizban! — nyögte ki végül Tass nagy nehezen.

— Hol? — pördült körbe gyorsan az öreg. Fölkapta a botját és ijedten meredt a sötétbe. Aztán úgy látszott, hogy eszébe jut valami. Visszafordult és suttogva kérdezte a surranótól: — Biztos vagy benne, hogy ezt a Fizban alakot láttad? Hát nem halt meg?

— Úgy tudom... izé, azt hittem... — motyogta Tass szánalmasan.

— Akkor meg nem kellene erre kószálnia és ijesztgetnie a népeket — jelentette ki a vénember mérgesen. — No, majd én beszélek a fejével. Hé, te! — ordította a sötétbe.

Tass előrenyújtotta reszkető kezét és megrángatta az öreg köpönyegét. — N...nem tudom biztosan, d...de azt hiszem, te vagy Fizban!

— No nee, tényleg? — motyogta az öregember és tétován hátralépett. — Valamit éreztem ma reggel, ebben a komisz időben, de sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen komoly a helyzet. — A válla megereszkedett. — Szóval meghaltam. Püff neki! Oda a világ... kiborult a bili. — Odatámolygott egy padhoz és lezöttyent rá. — És szép volt legalább a temetésem? —kérdezte. — Sokan e]jöttekrá? Volt huszonegy ágyúlövés? Mindig is vágytam arra a huszonegy ágyúlövésre.

— Én ... izé — dadogta Tass és nagyon szerette volna tudni, mi a csuda lehet az az ágyú? — Nos... hát... inkább azt mondhatnám, hogy... afféle búcsúszertartás volt. Tudod... mi... izé... szóval nem találtuk meg a... hogy is mondjam csak...?

— A maradványaimat — segítette ki készségesen a vénember.

— Hmm... a maradványaidat — rebegte Tass és elvörösödött. — Sokáig kerestük, de, szóval, annyi volt ott a csirketoll... meg a sötét elf... és Tanis azt mondta, örüljünk, hogy élve megúsztuk...

— Méghogy csirketollak! — fortyant föl az öreg. — Mi közük lehet holmi csirketollaknak az én temetésemhez?

— Mi... szóval te meg én ... és Sestun. Emlékszel Sestunra, a mocsári törpére? Szóval, ott volt az a hatalmas nagy lánc, Pax-Tharkasban. Meg az a ronda nagy vörös sárkány. Rákapaszkodtunk a láncra, a sárkány meg tüzet fújt rá, mire a lánc elszakadt, mi meg zuhantunk lefelé... — Tass egészen belemelegedett a történetébe, azóta egyik kedvencévé vált —, ... én meg tudtam, hogy végünk, most mindjárt meghalunk. J6 hetven lábnyit zuhantunk (a magasság Tass minden egyes előadása alkalmával növekedett valamit), te meg ott zuhantál lefelé alattam, és hallottam, hogy kántálsz valami varázsigét...

— Igen, egész jó varázsló vagyok, tudod.

— Hát persze — vágta rá Tass és sietve folytatta: — Szóval elmondtad azt az igét... a tollesőset vagy valami ilyesmit. Még csak az első szót mondtad ki tollak és akkor hirtelen... — a surranó széttárta a karját és őszinte áhítattal gondolt vissza a történtekre —, egyszer csak millió és millió és millió csirketoll kavargott a levegőben...

— No és, mi történt azután? — kérdezte kíváncsian az öregúr és megdöfködte Tass oldalát.

— Hm, izé, innentől kezdve egy kicsit... hogy is mondjam... összezavarodik a dolog — makogta Tass. — Üvöltésthallottam, aztán egy puffanást. Szóval, izé, inkább olyan csattanás féle volt, é...én meg azt hittem, hogy te kenődtél szét a kőpadlón!

— Hogy én? — ordított föl az öregembem. – Méghogy szétkenődtem! — dühösen meredt a surranó képébe. — Én sohasem kenődtem szét, egész életemben!

— Aztán Sestun még én, a lánc darabjaival együtt belehuppantunk a tolltengerbe. Kerestelek... tényleg kerestelek. — Tass szemébe könnyek szöktek, amint visszaemlékezett rá, ahogy sajgó szívvel kutat a vénember teteme után. — De túl vastag volt az a piheszőnyeg... meg odakint az a borzalmas fölfordulás, amikor a sárkányok egymásnak estek. Sestunnal akkor kirontottunk az ajtón, hamarosan megtaláltuk Tarsist, aztán én még vissza akartam menni, hogy tovább keresselek, de Tanie azt mondta, ne...

— Egyszóval otthagytatok engem egy halomnyi nyavalyás csirketoll alatt!

— De borzasztóan szép volt a temetési szertartásod. Tass témát váltott. — Aranyhold beszélt, utána Elistan. Te nem találkoztál Elistannal, de Aranyholdra emlékszel, ugye? Meg Tanisra!?

— Aranyhold, hmmm — dörmögte az öreg. — Hát hogyne... csinos lány. Az a zordképű égimeszelő volt a kedvese...

— Zúgószél! — kiáltotta Tass lelkesen. — És Raistlinre emlékszel?

— Vánnyadt egy alak, de pokolian jó varázsló — jelentette ki a vénember ünnepélyesen —, de aligha viszi valamire az életben, ha nem csinál valamit azzal a köhögéssel.

— Te tényleg Fizban vagy! — rikoltotta Tass, boldogan fölszökkent, körülnyalábolta és szorosan magához ölelte a vén mágust.

— Jól van, no, jól van — lapogatta Fizban zavartan a surranó hátát. — Elég legyen már... még összegyűröd a ruhámat! És ne szipogj! Rettentően. utálom. Köll egy zsebkendő?

— Nem, nekem is van...

— Helyes, annál jobb. Hmm, csakhogy az alighanem az én zsebkendőm! Ott van benne a monogramom...

— Valóban? Biztosan elejtetted valahol.

— Megvagy! Most már emlékszem — kiáltott fel az öreg.

— Te vagy Tassle... Tasale... izé... ez vagy az.

— Tasslehoff! Tasslehoff Fúróláb csicseregte a surranó.

— Én meg... — az öreg egy pillanatra elhallgatott —, mit is mondtál, mi volt az a név?

— Fizban!

— Fizban, igen... — a vén mágust, egy darabig kételyek marcangolták, aztán csöndesen megcsóválta a fejét: — Én meg biztos voltam benne, hogy meghalt...

10. Silvara titka

— Mégis, hogy maradtál életben? — kérdezte Tass, és egyik tarsolyából némi szárított gyümölcsöt kotorászott elő, hogy megossza Fizbannal.

Az öreg varázsló elgondolkodott. — Valóban nem is gondoltam, hogy megúsztam — mormolta végül bocsánatkérően. — Azt hiszem, halvány sejtelmem sincs róla... de ha jobban belegondolok, azóta egy falatnyi csirke sem megy le a torkomon. És ti — fordította szúrós tekintetét a surranóra —, mit kerestek itt?

— Néhány barátommal jöttem ide. A többiek valahol vándorolnak, ha élnek még egyáltalán. – És ismét szipogott egy sort.

— Élnek. Ne izgulj miattuk! —, veregette meg Fizban Tasslehoff vállát.

— Azt mondod? — csillant föl Tass szeme. — Egyszóval, most itt vagyunk, Silvarával...

— Silvara! — az öregember talpra szökkent, fehér sörénye csak úgy lobogott. A mélázó kifejezés egy csapásra eltűnt az arcáról.

— Hol van? — kérdezte szigorúan. — És a barátaid? Ők hol vannak?

— ...odalent — motyogta Tass az öreg hirtelen átváltozása fölötti megrökönyödéssel. — Silvara valahogy elvarázsolta őket.

— Ó, hát nem megtette? — mormolta a vén mágus. — No, majd utánanézünk! Gyere! — Ezzel megindult az erkélyről lefelé, olyan szapora léptekkel, hogy Tassnak loholnia kellett utána.

— Mit mondtál, merre is vagytok? — kérdezte az öreg és megtorpant a lépcső tetején. — Pontosan! — tette hozzá élesen.

— Hmm... a sírnál, Huma sírkamrájában. Azt hiszem, Huma sírja mellett... legalábbis Silvara azt mondja.

— Phűű. No, de legalább nem kell kutyagolnunk.

Lesiettek a lépcsőn és a helyiség közepén odaléptek a nyíláshoz, amelyen Tass följött. Az öregember belépett rajta. Tass néhányat nyelt, majd jól megmarkolta a mágus köpönyegét és ő is utána lépett. Ott csüngtek a semmi, az üres sötétség fölött és érezték maguk körül a hűvös levegő áramlását.

— Lefelé! — parancsolta az öreg.

Erre lassan fölemelkedtek a felad galéria mennyezete felé. Tass érezte, amint a tarkóján égnek mered a szőr.

— Azt mondtam, lefelé! — ordította a vén mágus dühödten és fenyegetően hadonászott az alattuk tátongó nyílás felé a pálcájával.

Ekkor szörcsögő hang hallatszott és mindkettőjüket olyan hirtelen szippantotta magába a nyílás, hogy Fizban süvege leröpült. Pontosan olyan, mint amit otthagyott a sárkánytanyán, állapította meg Tass. Gyűrött volt és formátlan, s minden jel szerint önálló akarattal rendelkezett. Fizban vadul utánakapott, de elvétette. A süveg vidáman libegett utánuk, úgy jó ötven lábnyira tőlük.

Tasslehoff lefelé bámult elbúvölten és valami kérdés föltevéséhez készülődött, de Fizban leintette. Megragadta a pálcáját és halkan suttogott valamit, miközben különös jelet rajzolt a levegőbe.

Laurana kinyitotta a szemét. Egy hideg kőpadon feküdt és a csillogóan fekete mennyezetre meredt. Fogalma sem volt róla, hol, lehet. Aztán lassacskán visszatért az emlékezete. Silvara!

Gyorsan fölült és sebesen körülpillantott a helyiségen.

Kova morgott és a nyakát dörzsölte. Theros pislogott és csodálkozva nézett körül. Gilthanas már fölkelt és Huma ravatalának végénél állt, onnan meredt valamire az ajtó mellett. Amikor Laurana mellé lépett, odafordult hozzá.

Gilthanas ajkára tette az ujját és az ajtó felé biccentett a fejével.

Silvara ült ott, arcát a tenyerébe temette és keservesen zokogott.

Laurana megingott, az ajkára toluló indulatos szavakat nem mondta ki. Egyáltalán nem ilyesmire számított, de végül is, mire? — kérdezte magától. Talán, hogy többé föl sem ébred? Viszont magyarázatot kell kapnia a dologról!

Odalépett hát a lányhoz.

— Silvara — szólította meg:

Az rugóként pattant föl, az ijedtségtől holtsápadt arccal.

— Hogyhogy te ébren vagy? Hogy szabadultál meg a varázslatom alól? — nyögte és nekitántorodott a falnak.

— Ne törődj vele! — válaszolta Laurana, bár sejtelme sem volt róla, miért és hogyan tért magához. — Mondd meg...

— Én csináltam! — szólalt meg egy mély hang. Laurana és barátai megpördültek... a szemük láttára egy fehér szakállú, egérszürke köpönyeget viselő öregember emelkedett ki ünnepélyesen a padló nyílásából.

— Fizban — lihegte Laurana és nem hitt a szemének.

Fémes csattanás hallatszott: Kova esett hanyatt ájultan, de senki még csak egy pillantást sem vetett rá. Csak a vénembert bámulták megrökönyödve. Ekkor Silvara éles sikollyal a kőpadlóra vetette magát, reszketett és halkan nyöszörgött.

A többiekre ügyet sem vetve, Fizban átvágott a sírkamrán, elhaladt a ravatal, majd az ájult törpe mellett és Silvarához lépett. Mögötte Tasslehoff mászott ki a lyukból.

— Nézzétek, kit találtam! — kérkedett a surranó. — Fizban! És röpültem, Laurana! Csak beugrottam a lyukba és máris szárnyaltam a levegőben! És van odafont egy kép, arany sárkányokkal és akkor Fizban rám ordított és... be kell vallanom, igen szorult helyzetben éreztem magamat egy darabig. Elment a hangom és.:. hé, mi történt Kovával?

— Csönd legyen, Tass — suttogta Laurana elhaló hangon és közben le nem vette szemét a vén mágusról, aki letérdelt a padtóra és megrázta a vadonbeli elf-lányt.

— Mit műveltél, Silvara? — kérdezte Fizban szigorúan.

Laurana ekkor arra gondolt, hogy talán tévedett... ez valami más vénember, aki csak fölvette az öreg varázsló ruháit. Ez a szigorú képű, erőteljes férfi nem lehetett az a kerge vén mágus, akire emlékezett. De nem! Ezt az arcot bárhol, bármikor fölismerné, arról a süvegről nem is szólva.

Amint nézte az előtte álló két alakot... Silvarát és Fizbant... érezte, hogy valami hatalmas és lenyűgöző erő áramlik közöttük, néma mennydörgéshez hasonlóan. Szörnyű vágy tört rá, hogy kirohanjon ebből a helyiségből és addig fusson, míg össze nem rogy a kimerültségtől. De meg sem tudott moccanni... csak bámult tehetetlenül.

— Mit tettél, Silvara? — dörögte ismét Fizban. — Megszegted a fogadalmadat!

— Neem! — nyögte a lány, mialatt ott vonaglott az öregember lába előtt. — Nem tettem... még nem!

— Idegen testben jártad a világot és belekontárkodtál a férfiak dolgába. Ez önmagában is elég lenne, de ráadásul elhoztad őket ide!

Silvara könnyáztatta arcát eltorzította a szenvedés. Laurana ráébredt, hogy az ő arcán is végigcsurognak elszabadult könnyei.

— Jól van hát! — kiáltottföl Silvara dacosan. — Megszegtem a fogadalmamat, vagy legalábbis szándékomban állt. Idehoztam őket. Meg kellett tennem! Annyi nyomorúságot és kínt láttam! Különben is... a hangja elcsuklott, a szeme a távolba révedt... volt náluk egy gömb...

— Igen — mormolta halkan Fizban —, egy sárkánygömb. A Jégfal-Palotából hozták. Azután a te birtokodba került. Mit tettél vele, Silvara? Hol van most az a gömb?

— Elküldtem — suttogta Silvara alig hallhatóan.

Fizban a szemük láttára öregedett meg. Arca megnyúlt és mélyet sóhajtva a botjára támaszkodott. — És hová küldted, Silvara? Hol van most az a sárkánygömb?

— St...sturmnál van — vetette közbe Laurana ijedten —, elvitte Sancristba. Mit jelent ez az egész? Sturm veszélyben van?

— Kicsoda? — kérdezte Fizban és hátranézett a válla fölött. — Ó, üdv néked, kedvesem! — kiáltotta Lauranának. — Úgy örülők, hogy látlak megint! Hogy van az atyád?

— Az atyám... Laurana zavartan megrázta a fejét. — Figyelj rám, jó öreg, sose törődj az atyámmal! Kicsoda...

— És lám a bátyád — nyújtotta kezét Fizban Gilthanas felé. — Örülök, hogy látlak, fiam... és téged is, uram — hajolt meg az ámuló Theros felé. — Ezüstkarú... hmm... én... — lopva hátranézett Silvarára... — micsoda véletlen! Vasverő Theros, ha nem tévedek!l Sokat hallottam felőled... az én nevem meg...

A vén mágus elhallgatott és összevonta a szemöldökét.

— A nevem...

— Fizban! — segítette ki készségesen Tasslehoff.

— Fizban — bólogatott a vénember mosolyogva.

Lauranának úgy tűnt, hogy az öreg varázsló figyelmeztetően pillant Silvarára. A lány lehajtotta a fejét, mintha a néma, titkos üzenet megértését nyugtázná vele. Ám mielőtt Laurana rendbeszedhette volna örvénylő gondolatait, Fizban máris visszafordult hozzá. — Nos, Laurana, biztosan kíváncsi vagy rá, ki is lehet Silvara?

Ezt már neked kell elmondanod, leányom — fordult Silvarához —, mert én most itt kell, hogy hagyjalak benneteket. Igen hosszú út áll még előttem!

— Muszáj nekik elmondanom? — kérdezte Silvara csöndesen. Még mindig térdepelt és beszéd közben a szeme Gilthanasra tévedt. Fizban követte a pillantását. Amikor meglátta az elf-lord döbbent arcát, hirtelen megenyhült, azután szomorúan megcsóválta a fejét.

Silvara könyörgő mozdulattal emelte felé a kezét. Fizban odalépett hozzá, megfogta a kezét és talpra segítette. A lány átölelte, mire az öreg magához szorította őt.

— Nem, Silvara — mormolta Fizban lágy, kedves hangon —, nem vagy köteles elmondani nekik. Ugyanolyan választás előtt állsz, mint a nővéred. Ki is törölheted az emlékezetükből, hogy valaha itt jártak.

Hirtelen egyetlen színfolt maradt Silvara arcán: kéken ragyogó szeme. — De ez azt jelenti, hogy...

— Igen — mondta a vén mágus —, de neked kell — döntened. — Ezzel megcsókolta a lány homlokát. — Isten veled, Silvara.Visszafordult a többiekhez. — Viszlát, viszlát... örültem a találkozásnak. Egy kicsit bosszantanak azok a csirketollak..., de végül is nem haragszom. — Tasslehoffra meresztette a szemét és türelmetlenül várakozott egy percig. — Nos, jössz már? Nem várhatok rád egész éjszaka!

— Hogy? Menjek... veled? — kiáltott föl Tass és koppanva ejtette vissza Kova fejét a kőpadlóra. Talpra szökkent. — Hát persze! Csak hadd szedjem össze a holmimat... — elhallgatott és lenézett az ájult törpére —, Kova...!

— Nem lesz semmi baja — ígérte meg Fizban. — Nem leszel soká távol a barátaidtól. Találkozunk velük megint — és összeráncolt homlokkal mormogott maga elé —, hét nap, meg három, aztán egy... hmm, mennyi is hétszer négy? Ja igen... úgy a Bőjt Ideje körül. Akkor tartják azt a tanácsülést: Most pedig gyerünk! Komoly munka vár rám. A barátaid jó kezekben vannak. Silvara majd gondot visel rájuk... nem így van, kedvesem? — fordult az öreg a vadonbeli elf-lányhoz.

— Elmondom nekik — ígérte Silvara és Gilthanasra nézett.Az elf-lord egyszerre meredt rá és Fizbanra, arca elsápadt és a lelkére rátelepedett a félelem.

Silvara fölsóhajtott. — Igazad van, már régen megszegtem az eskümet... most már végig kell csinálnom, amit elkezdtem!

— Ahogy jónak látod — Fizban a lány fejére tette a kezét és végigsimított ezüst haján, azután elfordult.

— És megbüntetnek? — kérdezte Silvara abban a pillanatban, amikor az öreg belépett a homályba.

Fizban megállt, megcsóválta a fejét és visszanézett a válla fölött. — Némelyek szerint máris a büntetésedet töltöd — mondta szelíden. — De amit tettél, szerelemből tetted. Ahogy az utadat megválaszthattad, úgy büntetésedet is.

A vén mágust elnyelte a sötétség. Tasslehoff fityegő szütyővel utánarohant. — Isten veled, Laurana! Viszlát, Theros! Vigyázzatok Kovára! — rikkantotta egyszuszra.

A beálló csendben Laurana még hallotta egy kis ideig a vén mágus. mormogását: — Affene, hogy is volt az a név? Ficfa... Furfang...

— Fizban! — rikkantotta Tass élesen.

— Hmm... Fizban... Fiiban... — motyogta az öreg.

Minden szem Silvara felé fordult.Már megnyugodott, megbékélt magával. Bár az arca még szomorú volt, ez már nem az a gyötrelmes, keserű bánat volt, amely alig pár perce még eltöltötte. A veszteség bánata volt ez, annak a békés, belenyugvó szomorúsága, akinek nincs mit megbánnia. Silvara odalépett Gilthanas elé.

Megfogta mindkét kezét és olyan szeretettel nézett az arcába, hogy a férfi egészen ellágyult, holott tudta, hogy a lány mindjárt búcsút vesz tőle.

— Elveszítelek, Silvara — suttogta megtört hangon —, látom a szemedben... csak azt nem tudom, miért... hiszen szeretsz...

— Szeretlek, elf-hercegem — mondta halkan Silvara —, már akkor megszerettelek, amikor sebesülten megláttalak a fövenyen. Amikor fölnéztél és rám mosolyogtál, azonnal tudtam, hogy a nővérem sorsa engem is utolér. — Fölsóhajtott. — De nagyon kockázatos ezt az alakot felöltenünk, mert bár az erőnk beléköltözik, maga az alak is ránk ruházza a saját gyöngeségét. Vagy talán nem is gyöngeség ez... a szerelem...?

— Nem értelek, Silvara! — kiáltotta Gilthanas.

— Mindjárt megértesz — ígérte a lány lágyan suttogva és lehajtotta a fejét.

Gilthanas megfogta a kezét és magához vonta. A lány a mellébe fúrta az arcát. A férfi megcsókolta csillogó ezüst haját, majd halk zokogással átölelte.

Laurana félrefordult. Olyan szent volt a szemében ez a bánat, hogy még a tekintetével sem avatkozhatott bele.

Saját könnyeivel küszködve körülnézett és akkor hirtelen eszébe jutott a törpe. Kitöltött egy kis vizet a tömlőjéből és meghintette vele Kova arcát.

A törpe szemhéja megrebbent és fölpattant. Egy pillanatig Lauranára meredt, majd felé nyújtotta reszkető kezét.

— Fizban — hörögte reszelésen.

— Értelek — suttogta Laurana és közben azon töprengett, vajon hogyan fogadja majd a törpe Tasslehoff távozásának hírét.

— Fizban meghalt! — nyögte Kova. — Tass mondta... belefulladt valami csirketoll-tengerbe. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornászta magát. — Hol van az a zagyvaeszű surranó?

— Elment, Kova — mormolta Laurana —, Fizban magával vitte.

— Elment? — nézett körül a törpe üres tekintettel. — És te elengedted... azzal a vén bolonddal?

— Attól tartok, igen...

— Elengedted egy halott vénemberrel?

— Nemigen volt más választásom — mosolyodott el Laurana. — Ő maga döntött így.., de nem lesz semmi baja!

— És hová mentek? — állt föl Kova, vállára vetve a csomagját.

— Nem mehetsz utánuk — mondta az elf-lány Kova, kérlek! — Laurana átkarolta a törpe széles vállát. — Szükségem van rád! Te vagy Tanis legrégibb barátja... és az én tanácsadóm!

— De nélkülem ment el, a hitvány! — panaszkodott Kova. — De hogyan csinálta, hiszen nem is láttam...

— Elájultál, mikor...

— Én nem tettem ilyesmit — bömbölte a törpe.

— De... teljes önkívületben voltál — dadogta Laurana.

— Én sohasem ájulok el! — jelentette ki a törpe dölyfösen. — Biztosan az a nyavalya tört rám megint, mint azon a vacak hajón! — Ezzel ledobta a csomagját és maga is mellé huppant. — Dilis surranó! Fogja magát és elmegy egy halott vénemberrrel.

Ekkor Theros lépett oda Lauranához és félrevonta. — Ki volt ez az öregember? — kérdezte kíváncsian.

— Hosszú történet — sóhajtott föl a lány. — És különben sem vagyok biztos benne, hogy válaszolni tudnék erre a kérdésre.

— Ismerős jelenség — vonta össze a szemöldökét Theros és megcsóválta a fejét. — Sehogy sem emlékszem rá, hol láthattam azelőtt, mégis valahogy Vigaszt juttatja az eszembe és az Otthon fogadót. Ráadásul ő fölismert engem... — A kovács ezüst karjára, nézett. — Úgy éreztem, amikor rám meredt, mintha villám csapott volna belém. — A nagydarab kovács megborzongott, aztán Silvara és

Gilthanas felé fordult. — És ez meg mit jelentsen?

— Azt hiszem, végre hamarosan megtudjuk.

— Igazad volt — mormolta Theros —, hogy nem bíztál meg benne.

— De nem az igazi okok miatt — jegyezte meg Laurana némi bűntudattal.

Silvara ekkor rövid sóhajtással kibontakozott Gilthanas öleléséből. Az elf-lord vonakodva engedte el.

— Gilthanas — mondta a lány fojtott hangon —, fogj egy fáklyát és tartsd előttem!

Gilthanas tétovázott, majd csaknem mérgesen engedelmeskedett az utasításnak.

— Tartsd ide a fáklyát — ragadta meg a férfi kezét, hogy a láng fénye pontosan előtte lobogjon —, most pedig nézd meg ott hátul, a falon az árnyékomat! — a lány hangja sírósan remegett.

A sírkamra néma csöndbe borult, a fáklya halk sercegése volt az egyetlen zaj. Silvara árnyéka ekkor életre kelt a mögötte lévő hideg kőfalon. Mindenki rámeredt és... egy pillanatig... senkinek sem jött ki hang a torkán. Silvara falra vetülő árnyéka nem egy fiatal elf-hajadoné volt!

Egy sárkány körvonalai rajzolódtak ki előttük.

— Te sárkány vagy! — kiáltott föl Laurana döbbent hitetlenséggel. A kardjához kapott, de Theros lefogta a kezét.

— Ne! — kiáltott föl váratlanul. — Most már emlékszem... az a vénember... — és a karjára nézett. — Emlékszem már! Többször is ott járt, az Otthon fogadóban, csak mindig más ruhában. Nem varázsló köpönyegben, de ő volt az! Megesküdnék rá! Meséket mondott a gyerekeknek... jó sárkányokról. Arany sárkányokról és...

— Ezüst sárkányokról — fejezte be Silvara és Therosra nézett. — Én is ezüst sárkány vagyok. A nővérem volt az az ezüst sárkány, aki Humát szerette, s akivel együtt vívták meg végső, nagy csatájukat.

— Nem! kiáltotta Gilthanas és földhöz vágta a fáklyát. Egy pillanatig még ott pislákolt a lába előtt, de aztán dühödten eltaposta az utolsó szikráját is. Silvara szomorú szemmel nézte végig a jelenetet és vigasztalón felé nyújtotta a kezét.

Gilthanas elhúzódott az érintése elöl és iszonyodva meredt rá.

Silvara lassan leeresztette a fezét, lágyan fölsóhajtott és bólintott. — Megértelek — mondta alig hallhatóan —, bocsáss meg!

Gilthanas remegni kezdett... meggörnyedt a fájdalomtól. Theros átnyalábolta erős karjával, lefektette az egyik kőpadra és betakarta a köpönyegével.

— Mindjárt rendbe jövök — motyogta Gilthanas —, csak hagyjatok egy kicsit, hadd gondolkozzam! Ez őrület... valami lázálom! Egy sárkány! — szorosan lehunyta a szemét, mintha örökre meg akarna szabadulni a nyomasztó valóságtól. — Egy sárkány...! — suttogta megtörten. Theros nyugtatóan megveregette a vállát és visszament a többiekhez.

— És hová tűnt a többi jó sárkány? — kérdezte a kovács. — Az öregember úgy mesélte, hogy sokan voltak. Ezüst és arany sárkányok...

— Valóban sokan vagyunk — válaszolta Silvara kelletlenül.

— Mint az az Ezüst Sárkány is, amelyet a Jégfalban láttunk! — kiáltott föl Laurana. — Az is egy jó sárkány volt. Ha sokan vagytok, fogjatok össze... és segítsetek legyőznünk a gonosz sárkányokat!

— Nem! — kiáltott föl Silvara dühödten. Kék szeme megvillant és Laurana kénytelen volt egy lépést hátrálni a haragja elől.

— De miért nem?

— Nem mondhatom meg! — szorította ökölbe a kezét Silvara.feszülten.

— Biztosan azzal a bizonyos fogadalommal függ össze — erősködött tovább Laurana. — Nem igaz? Azzal a megszegett esküvel. És a büntetéssel, amiről Fizbant kérdezted...

— Nem mondhatom el nektek! — mondta Silvara halk, szenvedélyes hangon. — Már eddig is elég rosszat cselekedtem. De valamit tennem kellett! Nem élhettem tovább ezen a világon, tétlenül szemlélve az ártatlanok szenvedéseit! Gondoltam, hátha segíthetek valamit, ezért elf-alakot öltöttem és véghezvittem, ami tőlem telt. Sokáig küzdöttem azért, hogy az elfek végre újraegyesüljenek. Visszatartottam őket a nyílt háborútól, mégis egyre rosszabbra fordultak a dolgok. Azután megérkeztetek ti és én mindjárt láttam, hogy nagy bajban vagyunk, sokkal nagyobban, mint bármelyikünk bármikor képzelhette volna... mert magatokkal hoztátok azt a...

— Sárkánygömböt! — kiáltott közbe váratlanul Laurana.

— Igen — felelte a kezét ökölbe szorítva Silvara. — Abban a pillanatban tudtam, hogy döntenem kell. Nálatok volt a gömb, meg a dárdanyél is. A törött dárda és a gömb ott volt előttem... mind a kettő, egyszerre! Ez biztosan valami jel, gondoltam, de nem tudtam, mit tehetnék. Elhatároztam, hogy elhozom a gömböt ide és örökre biztonságba helyezem. Útközben döbbentem rá, hogy a lovagok úgysem hagynák, hogy itt maradjon. Így azután az első kínálkozó alkalommal elküldtem, különben csak bajt okozna. — Itt a válla kissé megremegett. — Kiderült, hogy helytelen volt a döntésem... de honnan tudhattam volna előre?

— De miért? — kérdezte Theros komoran. Mire képes az a gömb? Gonosz talán? És te a pusztulásba küldted a lovagokat?

— Nagy gonoszság — suttogta Silvara — és nagy jóság lakozik benne. Ki tudná megmondani, melyik a nagyobb? Még én magam sem értem a sárkánygömbök titkát. Igen régen teremtették meg őket... a leghatalmasabb varázslók.

— De a könyv szerint, amelyet Tass olvasott, arra használhatók, hogy a sárkányokat kordában tartsák velük — jegyezte meg Kova. — Valami furcsa szemüveggel olvasta... igazmondó varázsszemüvegnek nevezte és azt is mondta, hogy nem tud hazudni...

— Valóban — mondta Silvara szomorúan. — Mindez igaz... túlságosan is igaz... amire, attól félek, a barátaitok is előbb-utóbb rájönnek, legnagyobb bánatukra.

Lauranát és barátait félelem kerítette a hatalmába... néma csöndben kuporogtak egymás mellett, amelyet csak néha tört meg Gilthanas fojtott zokogása. A fáklyafény élőholt szellemekként táncoló és hajlongó árnyakat vetett a néma sírkamra falaira. Laurana Humára és az Ezüst Sárkányra gondolt. Arra a végső, borzalmas ütközetre, amikor sárkányok homályosították el az eget, s a világot lángtenger és vérözön borította el.

— Akkor végül is, miért vezettél ide bennünket? — kérdezte Laurana Silvarától nyugodt hangon. — Miért nem hagytad, hogy együtt vigyük útjára azt a gömböt?

— Megmondhatom nekik? Lesz hozzá elég erőm? — suttogta Silvara egy láthatatlan szellemnek.

Hosszú ideig ült szótlanul, kifejezéstelen arccal, keze görcsösen meg-megrándult az ölében. Szemét lehunyta, fejét lehajtotta, és mintha mormolt volna valamit. Azután tenyerébe temette az arcát és teljes mozdulatlanságba dermedt. Végül megrázkódott... megérlelődött benne az elhatározás.

Fölkelt és odalépett Laurana csomagjához. Letérdelt mellé és lassú, megfontolt mozdulatokkal kiemelte belőle a törött fanyelet, amelyet a társaság e hosszú és gyötrelmes úton magával cipelt. Silvara fölállt, és arcán ismét nyugalom látszott. De ezúttal büszkeség és erő is társult hozzá.

Laurana most első ízben döbbent rá, hogy ez a lány valóban olyan hatalmas és nagyszerű lehet, mint egy sárkány.

Silvara büszke tartással, a fáklyafényben ragyogó ezüst hajkoronájával, elórelépett és megállt Vasverő Theros előtt.

— Ezüstkarú Theros — mondta csengő hangon —, ezennel felruházlak a sárkánydárda kikovácsolásához szükséges erővel!