A téli éj sárkányai

1. Fehérszárnyú hajók. Remény a Por Fennsíkon

Tanis Fél-Elf a Főfűrkészek Tanácsának gyűlésén ült és gondterhelten figyelt. Bár a fürkészek hamis vallását már megszűntnek tekintették, a Pax-Tharkas-i menekültek nyolcszázas csapatának vezető testületét még így nevezték.

— Szó sincs arról, hogy ne lennénk hálásak a törpéknek azért, hogy itt élhetünk — jelentette ki Hederick nagy hangon, sebhelyes kezével hadonászva. — Igenis hálásak vagyunk nekik, ezt kijelenthetem, éppúgy, amint azoknak is, akik hősi harcban visszaszerezték Kharas Pörölyét, s ezzel lehetővé tették számunkra, hogy idejöhessünk — mondta és meghajolt Tanis felé, aki kurta főhajtással válaszolt neki. — De mi nem vagyunk törpék.

E nyomatékos kijelentésre egyetértően morajlott fel a tömeg, s ez melegséggel töltötte el Hederick szívét.

— Mi emberek nem élhetünk a föld alatt! — kiáltotta, mire biztató kiáltások hangzottak, szórványos taps csattant.

— Mi földművesek vagyunk, s nem termelhetjük meg javainkat meredek hegyoldalakon. Olyan földekre van szükségünk, amilyeneket ott kellett hagynunk, s csak annyit mondhatok, hogy azok, akik elűztek bennünket a hazánkból, azok kötelesek új hazát adni nekünk!

— Netán a Sárkány Nagyurakra gondol? — súgta Tanisnak Sturm gúnyosan. — Ők aztán boldogan tennének eleget ennek a követelésnek.

— Az ostobák, örülhetnének, hogy egyáltalán életben maradtak! — morgott Tanis. — Nézd csak, úgy bámulnak Elistanra, mintha mindezt neki köszönhetnénk!

Paladine papja, a menekültek vezére is egyben, szólásra emelkedett, hogy válaszoljon Hedericknek.

— Mivel új otthonra van szükségünk — mondta Elistan az egész termetbetöltő, zengő baritonján-, azt tanácsolom, hogy menesszünk egy küldöttséget délre a Szépséges Tarsis városába.

Tanis már hallott Elistannak erről a tervéről. Már egy hónapja ez járt a fejében, amióta csak társaival visszatértek Derkin Sírkamrájától a megszentelt pöröllyel.

A Horgas vezetése alatt egyesült törpe thánok most az észak felől közelgő gonosz elleni ütközetre készülődtek. Maguk a törpék különösebben nem féltek tőle, hiszen hegyvidéki királyságuk bevehetetlennek látszott. Megtartották ígéretüket is, amit Tanisnak tettek annak fejében, hogy megkapták a pörölyt: Pax-Tharkas menekültjei letelepedhettek Déli Kapuban, Thorbardin királyságának legdélibb vidékén.

Elistan el is vezette a menekülteket Thorbardinba.

Hozzáláttak életük újjászervezéséhez, ám a megállapodás nem bizonyult teljesen kielégítőnek.

Biztonságban voltak, az igaz, de a főként földművesekből álló menekültcsapat nem érezte igazán jól magát a törpék földalatti barlangjaiban. Tavasszal megművelhették ugyan a hegyoldalt, de a sziklás talajon csupán sovány termésre számíthattak. Az emberek napfényben és friss levegőn szerettek volna élni és nem függeni a törpéktől.

Elistan idézte emlékezetükbe a Szépséges Tarsisról és sirályszárnyú hajóiról szóló ősi legendákat. De mindez csupán legenda volt, amire Tanis föl is hívta a figyelmet, amikor Elistan először fölvetette az ötletet. Ansalon földjének ezen a részén senki sem hallott semmit Tarsis városáról az Összeomlás ideje óta eltelt háromszáz év alatt.

Akkor a törpék elzárták a külvilágtól Thorbardin hegyi királyságát, teljesen lehetetlenné téve minden kapcsolatot észak és dél között, mivel a Király hegységen át az egyetlen út éppen ezen az országon vezetett keresztül.

Tanis borús képpel hallgatta, amint a Főfűrkészek Tanácsa egyhangúlag Elistan terve mellett foglalt állást.

Javasolták, hogy küldjenek előre egy kisebb csoportot Tarsisba azzal, hogy derítsék ki, milyen hajók fordulnak meg a kikötőben, merre tartanak és mennyiért lehetne kibérelni vagy esetleg meg is vásárolni egyet. „És ki vezetné ezt a csoportot?" — kérdezte Tanis magában, bár már tudta is rá a választ.

Most minden szem felé fordult. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Raistlin, aki mindvégig hallgatott, most fölkelt, a Tanács elé lépett. Végighordozta rajtuk aranyfényű pillantását és így szólt:

— Ostobák vagytok mind egy szálig — mondta gúnyosan suttogva —, ostoba álomvilágban éltek. Hányszor kell még elmondanom? Hányszor ismételjem el nektek, hogy milyen veszélyre intenek a csillagok? Ugyan mit gondoltok magatokban, amikor fölnéztek az éjszakai égre és csak feketén tátongó űrt láttok a két csillagkép helyén?

A Tanács tagjai fészkelődni kezdtek székeiken, néhányan hosszú, unott pillantást váltottak egymással.

Raistlin ezt jól látta, s hangja ettől még megvetőbbé vált:

— Igen, hallottam néhányatoktól, hogy ez csupán afféle természeti jelenség... olyasmi, ami úgy következik be, mondjuk, mint a lombhullás ősszel.

Erre a Tanács több tagja bólogatott és mormolt valamit a szomszédja fülébe. Raistlin egy pillanatra elhallgatott, szája gúnyosan lefittyedt, de aztán megszólalt megint: — Még egyszer kimondom: ostobák vagytok mind egy szálig! A Sötétség Királynője néven ismert csillagkép azért nincs a helyén, mert ez a Királynő itt van lenn, Krynn földjén. A Harcos csillagkép pedig, amely az ősi istenséget, Paladine-t jelképezi, ahogy azt Mishakal Korongjaiból megtudhattuk, szintén alászállt, hogy megküzdjön vele!

Raistlin elhallgatott. Elistan, Paladine prófétája volt és a jelenlévők közül nem kevesen váltak új vallásának követőivé. A mágus látta a növekvő haragot, érezte, hogy sokak istenkáromlásnak tekintik a szavait. Micsoda gondolat, hogy az istenek személyesen avatkoznak be az emberek ügyeibe! Vérlázító! De Raistlin nem sokat törődött vele, hogy szentségtörőnek tekintik.

Hangját most felemelte: — Jól jegyezzétek meg, amit mondok! A Sötétség Királynőjével együtt érkeztek „süvöltő seregei„ is, ahogy a Himnuszban szerepel. S ezek nem mások, mint a sárkányok! — az utolsó szót Raistlin már szinte sziszegve ejtette ki, hogy tőle Kova szerint „lúdbőrözött az ember háta".

— Mindezt tudjuk — vágott közbe Hederick türelmetlenül.

A teokrata ilyentájt már rég esti forralt borát szokta kortyolgatni és a szomjúságától bátorodott fel ennyire, de nyomban megbánta, hogy kinyitotta a száját, amint Raistlin homokóra-szeme metszőn meredt rá. — M...mire akarsz kilyukadni?

— Arra, hogy Krynn földjén már sehol sincs béke — suttogta a mágus és legyintett törékeny kezével: — Keressetek csak hajókat és vitorlázzatok, ahová tetszik, de bárhová mentek, valahányszor fölnéztek az éjszakai égre, látjátok majd azokat a tátongó, feketelyukakat! És bárhová mentek, ott lesznek a sárkányok!

Raistlin hevesen felköhögött, teste görcsösen vonaglott és már-már összeesett, amikor ikertestvére, Caramon sietett hozzá és átnyalábolta erős karjával.

Miután a harcos kitámogatta a varázslót a tanácsteremből, úgy érezték, mintha sűrű, komor felhő oszlott volna szét. A Tanács tagjai megrázkódtak és fölnevettek... némelyek persze elég kényszeredetten... és mesebeszédnek mondták, amit hallottak. Nevetségesnek hatott, hogy a háború Krynn egész földjére kiterjedhet, hiszen a háború itt, Ansalonban is már a végéhez közeledett: Verminaard, a Sárkány Nagyúr vereséget szenvedett, sárkányfattyúseregeit visszaverték.

A Tanács tagjai fölálltak, nyújtózkodtak és elhagyták a termet, ment ki-ki a maga útjára: a sörházba vagy hazafelé.

Elfeledkeztek róla, hogy megkérdezzék Tanistól, elvezetné-e azt a csapatot Tarsisba? Mindnyájan úgy gondolták, hogy ez természetes.

Tanis bánatos pillantást váltott a lovaggal és ő is távozott a barlangteremből. Ma ő volt a soros éjszakai őr. Bár a törpék valóban biztonságban érezhették magukat hegyi erődjükben, Tanis és Sturm ragaszkodott hozzá, hogy őrséget állítsanak a Déli Kapu felé vezető út fölötti ormokra. Éppen eléggé megismerték a Sárkány Nagyurakat ahhoz, hogy ne legyen nyugodt az álmuk e nélkül még itt, a föld alatt sem!

Tanis komor arccal támaszkodott Déli Kapu külső falának. Lágy porhóval borított rét nyúlt el előtte. Az éjszaka csöndes volt és nyugodt. Mögötte ott tornyosult a Király hegység hatalmas tömege. Déli Kapu kapuja lényegében egy gigászi méretű „dugó" volt két hegy között, része annak a törpe védelmi rendszernek, amely az Összeomlás és a pusztító törpe-háborúk utáni háromszáz év során eredményesen tartotta távol az idegeneket.

A talpánál jó hatvan lábnyi széles és majd' fele olyan magas „dugót" egy mechanizmus mozgatta ki-be a hegyek alkotta nyílásban. A közepe táján úgy negyven lábnyi vastag kapu sérthetetlenebb volt, mint bármi más hozzá hasonló építmény Krynn földjén, kivéve északi párját. Ha egyszer bezárult, szinte belesimult a hegyek felületébe, senki nem fedezhette fel, olyan mesterien építették meg az ősi törpe kőművesek.

Ám amióta emberek jöttek ide, Déli Kapuba, a nyílásnál fáklyákat helyeztek el, hogy a férfiak, nők és gyerekek kimehessenek a friss levegőre, amit a földalatti élethez szokott törpék afféle gyarló emberi gyöngeségének tekintettek.

Miközben Tanis ott álldogált és a réten túli erdőt nézte, nem találva nyugalmat annak csöndes szépségében sem, Sturm, Elistan és Laurana tűnt fel mellette. Valószínűleg róla beszélhettek éppen, mivel amint megpillantották őt, kínos csöndbe burkolóztak.

— Látóm, komor kedvedben vagy — szólt Laurana kedvesen és a karjára tette a kezét. — Ugye úgy érzed, hogy a varázslónak igaza van, Thantal... Tanis? — és a lány elpirult. Kedvese emberi neve még mindig nehezen formálódott az ajkán, bár tisztában volt vele, hogy elf-nevének hallatán csak fájdalmat érezne.

Tanis lenézett a karjára simuló karcsú kezecskére és gyöngéden rátette a magáét. Alig párhónapja e kéz érintése még zavarta volna őt, bűntudatot ébresztett volna benne, hisz emberlány iránti szerelme küzdött a lelkében — az elf-hajadon iránti —, szerinte csupán gyermekkori vonzalommal. Most azonban Laurana érintése melegséggel és békével töltötte el, bár ugyanakkor férfivérét föl is pezsdítette. Ezek az új, nyugtalanító érzések marcangolták, miközben válaszolt a lány kérdésére.

— Már régóta úgy érzem, hogy Raistlin tanácsa nagyon is helyénvaló — mondta, bár tudta, hogy ezzel csak elkeseríti társait. S valóban: Sturm arca nyomban elsötétült, Elistan összevonta a szemöldökét. — És azt hiszem, most is igaza van. Igaz, megnyertünk egy csatát, de nagyon távol vagyunk még attól, hogy a háborút is megnyerjük. Azt is tudjuk, hogy messze fönn északon, Solamniában harcok folynak. De azt is tudnunk kell, hogy a sötétség erői nem csupán Abanasinia meghódítására törekednek.

— De ez mind csak találgatás — szólt Elistan. — Ne hagyd, hogy az ifjú mágust körüllengő árnyak elhomályosítsák a gondolkodásodat! Lehet, hogy igaza van, de ezért még nem kell föladnunk a reményt és fölhagynunk a próbálkozással! Tarsis, legjobb tudomásunk szerint nagy, tengeri kikötőváros... Ott majd találunk olyanokat, akik megmondhatják, vajon a háború valóban kiterjed-e az egész világra. De még akkor is találhatunk olyan helyeket, ahol menedékre lelhetünk.

— Hallgass Elistanra, Tanis! — mondta Laurana csöndesen. — Ő igazán bölcs ember. Amikor a népünk elhagyta Qualinestit, nem vaktában vágott neki a világnak, hanem biztonságos hely felé igyekezett. Atyámnak kész terve volt, bár nem merte nyíltan föltárni még...

Laurana meglepetten tapasztalta szavainak hatását és elhallgatott. Tanis hirtelen kiszakította karját ujjai szorításából és mérgesen fordult Elistan felé.

— Raistlin szerint a remény a valóság tagadása — mondta élesen. Azután, látva Elistan gondterhelt arcán a mélységes bánatot, maga is szomorúan elmosolyodott. — Bocsáss meg, Elistan, csak nagyon elfáradtam, ennyi az egész! Ne haragudj rám! A javaslatod ésszerű és el is megyünk Tarsisba, ha csak a reménység vezérel bennünket, akkor is.

Elistan bólintott és távozni készült. — Jössz te is, Laurana? Tudom, hogy te is fáradt vagy, kedvesem, de még nagyon sok tennivaló vár ránk, mielőtt a Tanácsra bíznám átmenetileg a vezetést.

— Rögtön követlek, Elistan — felelte a lány és elpirult. — De előbb még mondani szeretnék valamit Tanisnak.

Elistan megértő pillantást vetett mindkettejükre, majd Sturmmal együtt belépett a setét nyíláson. Tanis a kapuzárásra készülve oltogatni kezdte a fáklyákat. Laurana ott állt a nyílás közelében és lassan elkomorodott, látva, hogy a fél-elf egyáltalán nem törődik vele.

— Mondd, mi van veled? — szólalt meg végül. — Úgy látom, mintha annak a sötét lelki, mágusnak a pártjára állnál szemben Elistannal, az egyik legkiválóbb és legbölcsebb emberrel, akit valaha ismertem!

— Laurana, ne törj pálcát Raistlin fölött! — válaszolt nyersen Tanis és a közeli vizesdézsába mártott egy lobogó fáklyát. A fény sisteregve aludt ki. — A dolgok nem olyan egyértelműek, ahogyan azt ti, elfek gyakran hiszitek. A varázsló már nemegyszer megmentette az életünket. Egyre inkább elfogadom azt, amit mond, s bevallom, ez könnyebb, mint a vakhit követése.

— Ti, elfek! — fakadt könnyekre Laurana. — Igen, így beszélnek az emberek! Hisz benned is több elf vér van, Tanthalas, mint amit hajlandó vagy elismerni! Azt mondtad, nem elf-örökséged elleplezésére viseled ezt a szakállt... és én hittem neked, de most már nem vagyok olyan biztos a dologban. Elég hosszú ideje élek már emberek közelében, hogy tudjam, mit éreznek az elfek iránt! Én azonban büszke vagyok a véremre! Te viszont nem... te szégyenled! Miért? Amiatt az emberlány miatt, akit szeretsz! Hogy is hívják? Kitiara?

— Hagyd abba, Laurana! — kiáltott Tanis, földhöz vágta a kezében lévő fáklyát és a kapu-bejáratban álló elf-hajadonhoz lépett. — Ha már éppen itt tartunk, akkor mi van közted és Elistan között? Lehet, hogy Paladine papja, de azért még férfi... amit te is bizonyára tanúsíthatsz! Folyton csak azt hallom tőled — utánozta a lány hanghordozását — „Elistan olyan bölcs... kérdezd meg Elistant, ő biztos tudja, mi a teendő..., hallgass Elistanra, Tanis!"

— Hogy merészelsz engem a magad vétkével megvádolni? — vágott vissza Laurana. — Én szeretem... mélységesen tisztelem Elistant! Ő a legbölcsebb és a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam. Önfeláldozó... egész életét mások szolgálatának szenteli. De csak egyetlen férfi van, akit szeretek, akit valaha is szerettem, bár újabban el-elfog a kétség, vajon nem tévedek-e. Azt mondtad a Sla-Mori úton, azon a borzalmas helyen, hogy kislány módjára viselkedem és ideje lenne végre felnőnöm. Nos, felnőttem, Tanis, Fél-Elf! Az elmúlt keserves hónapokban csak szenvedést láttam és halált. Olyan félelem kínzott, amilyet korábban el sem tudtam volna képzelni! Megtanultam harcolni és magam is osztottam a halált ellenségeinknek. Mindez annyira mardos, hogy teljesen érzéketlenné váltam, már nem érzem a fájdalmat! De a legjobban az fáj, hogy végre kiismertelek!

— Én sohasem állítottam magamról, hogy tökéletes vagyok, Laurana — szólt Tanis nyugodtan.

Fölkelt a vörös és az ezüst hald... és halovány fényükben Tanis meglátta a lány szemében megcsillanó könnycseppeket. Felé nyújtotta a karját, hogy átölelje őt, de Laurana hátralépett előle.

— Az lehet, hogy sohasem állítottad — mondta megvetően —, de nyilván örömmel hagyod, hogy mi ezt gondoljuk rólad!

Mit sem törődve Tanis feléje nyújtott karjával, lekapott egy fáklyát a falról és belépett Thorbardin sötéten ásító kapuján. Tanis csak nézett utána, nézte a mézszínű haján megcsillanó fáklyafényt, otthonuk, Qualinesti karcsú jegenyéire emlékeztető kecses járását.

Tanis egy darabig csak némán bámult a sötétbe, vöröses szakállát vakargatva, amilyent Krynn egyetlen elfje sem növeszthetne magának. Laurana utolsó szavain tűnődött, amikor hirtelen, ki, tudja, miért, Kitiara jutott az eszébe.

Maga előtt látta Kit sűrű, göndör, fekete haját, incselkedő mosolyát, tüzes, hirtelen természetét, erős, érzéki testét... egy gyakorlott kardforgató nő alakját, de döbbenten vette tudomásul, hogy ez a kép hirtelen szertefoszlik az enyhén ferde metszésű, csillogó elf szempár nyugodt, tiszta tüzében.

A hegyoldalból mennydörgésszerű robaj hallatszott. A hatalmas kőkaput mozgató tengely elfordult, a gigászi kőalkotmány csikorogva bezárult. Tanis csak nézte a szűkölő nyílást és elhatározta, hogy kint marad. „Bezárva egy kriptába" — jutottak eszébe Sturm szavai és elmosolyodott, de a lelkét dermesztő hideg töltötte el. Hosszan nézett még a bezárult kapura és úgy érezte, hogy iszonyú súlya elválasztja őt Lauranától. A kapu tompa döndüléssel teljesen a helyére illeszkedett. A hegyoldal kopár volt, rideg és fenyegető.

Tanis sóhajtott egyet, majd szorosabbra fogva köpönyegét, megindult az erdő felé. Még a hóban is jobban esik az alvás, mint mélyen a föld alatt. Különben is jobb, ha mihamarabb hozzászokik. A Por Fennsíkot, amelyen a Tarsisba vezető út áthalad, minden bizonnyal már most, a tél elején is nyakig érő hó borítja.

Menet közben Tanis a közelgő útra gondolt és fölnézett az éjszakai égboltra. Fényesen ragyogtak rajta a csillagok, de szépségét megtörte két, feketén ásító, üres lyuk: Raistlin hiányzó csillagképeinek helye.

Űrök az égen... űrök sajgó lelkében.

Lauranával való összetűzése után Tanis szinte örömmel várta az indulást. Társai mind boldogan csatlakoztak hozzá. Jól tudta, hogy egyikük sem érzi igazán otthon magát a menekültek között.

Az úti készülődés alaposan lekötötte a figyelmét. Még azt is elhitette magával, hogy nem bánja, hogy Laurana kerüli. Maga az út kezdete pedig határozottan kellemesnek bizonyult. Még az időjárás is inkább kora őszi, mint tél eleji volt. A Nap melegen sütött. Egyedül Raistlin viselte súlyos köpönyegét.

A Fennsík északi részén áthaladva könnyedén, vidáman csevegtek, csipkelődtek, fölidézték a régi, szép vigaszi napokat. Senki nem beszélt az elmúlt hónapok sötét és nyomasztó kalandjairól. Mintha a szebb jövőről elmélkedve, ki akarták volna törölni az emlékezetükből az átélt borzalmakat.

Éjszaka Elistan elmondta nekik mindezt, amit az ősi istenekről megtudott a nála lévő Mishakal Korongokból.

Szavai megnyugtatták és hitükben megerősítették őket.

Még maga Tanis is... aki egész életében azt kereste, amiben hihet, most, hogy végre megtalálták, kétkedve ugyan, de most még ó is úgy érezte a lelke mélyén, hogyha valamiben valaha hihet egyáltalán, akkor ez az. Akart hinni benne, de valami mindig visszatartotta és valahányszor Lauranára nézett, tudta, hogy mi ez a valami. Amíg le nem győzi belső küzdelmét, amíg össze nem békíti elf— és emberi felét, nem lesz nyugta.

Egyedül Raistlin nem vett részt a társalgásban, tréfálkozásban, csipkelődésben, a tábortűz körüli évődésben.

Naphosszat csak a varázskönyveit bújta. Ha valaki megzavarta, egy mordulással rázta le magáról. Csekély vacsorája után mindig a többiektől távolabb telepedett le és bámulta. az égen tátongó két feneketlen, sötét lyukat, amelyek visszatükröződtek különös szemének homokórapupilláján.

Csak jó pár nap múltán kezdett alábbhagyni a lelkesedésük. A napot elnyelték a felhők, észak felől csípős szél csapott le rájuk. Olyan sűrű volt a hóesés, hogy egyik nap elakadtak: egy barlangban kellett meghúzniuk magukat, amíg elvonul a förgeteg. Éjszakánként kettős őrséget állítottak... egyikük sem tudott volna számot adni róla, miért, de egyre fenyegetőbb, rémisztőbb előérzetek hatalmasodtak el rajtuk. Zúgószél aggodalmas pillantásokat vetett a hóban hátrahagyott nyomaikra. Kova találóan állapította meg, hogy még egy vak mocsári törpe is vígan követhetné őket. Ahogy kellemetlen érzéseik fokozódtak, úgy élesedett a látásuk és a hallásuk.

De ugyan mi vagy ki járhatott volna erre, a Por Fennsíkon, ahol senki és semmi nem élt már jó háromszáz esztendeje?

2. A Nagyúr és sárkánya Vigasztalan utazás

A sárkány nagyot szuszogott, behajlította terjedelmes szárnyát, súlyos teste kiemelkedett a forrás kellemesen meleg, áztató vizéből. Előbukkant a gomolygó párafelhőből és összeszedte magát, hogy kilépjen a dermesztően hideg levegőre. A tél kristálytiszta hidege belemart orrlikaiba és kaparta a torkát. Fájdalmasat nyelt, ellenállt a meleg víz csábításának és nekivágott a fölötte magasodó sziklapárkánynak.

Ingerülten tapodta a hőforrás ráfagyott párájától síkos sziklaoldalt. A kövek megroppantak karmos lába alatt, kilazultak és lezúdultak a völgybe.

Egyszer úgy megcsúszott, hogy kis híján elveszítette az egyensúlyát. Hosszú szárnyait kiterjesztette és azonnal visszanyerte biztonságát, de az eset csak még jobban fölbosszantotta.

A reggeli napfény megvilágította a hegycsúcsokat, aranyló színben villantotta föl kékes pikkelyeit, de nem sokat segített a vére melegen tartásában. Ismét megrázkódott, amint végigtrappolt a fagyos földön. A tél nem kedvezett a kék sárkányoknak, ahogy e kopár vidéken tett utazás sem volt ínyükre. Skie erre gondolt, mint ahogy egész éjjel is ez gyötörte, majd körülnézett ura után.

A Sárkány Nagyúr ott állt egy kiugró sziklán... alakja lenyűgöző volt szarvas sárkánysisakjában és kék sárkánypikkelyes páncéljában. Ujjatlan köpenye ott lobogott körülötte a jeges szélben, úgy vizslatta érdeklődéssel az odalent elterülő végtelen pusztaságot.

— Jöjj, uram, térj vissza a sátorba (én meg hadd bújjak ismét a forró vízbe) — tette hozzá magában Skie. — Ez a dermesztő szél csontig hatol, miért járkálsz hát idekint?

Gondolhatta volna, hogy a Nagyúr megfigyeléseket végez, tervezi a csapatok leendő elhelyezkedését, a sárkányhadsereg támadását, de nem ez volt, a helyzet. Tarsis elfoglalásának terveit már rég kidolgozták... tulajdonképpen egy másik Sárkány Nagyúr vezetésével, mivel ez a terület a vörös sárkányok uralma alá tartozott.

A kék sárkányok és Nagyuraik északot felügyelik, én pedig itt fagyoskodom, ezen a dermesztő délvidéken, gondolta magában bosszúsan Skie. És mögöttem a kék sárkányok egész köteléke. Fejét kissé félrehajtotta és lenézett a társaira, amelyek nagy szárnycsapkodással élvezték a reggeli fürdőt a hőforrásokban és próbálták kiáztatni fagytól elgémberedett karmaikat.

A bolondok, gondolta magában Skie mérgesen, csupán a Nagyúr parancsát várják a támadás megindítására.

Semmi más nem érdekli őket, csak, hogy bevilágítsák az eget és porrá égessék a városokat gyilkos villámaikkal. A Sárkány Nagyuruk iránti hűségük végtelen. Ugyan az is igaz, ismerte el Skie magában, hogy uruk győzelemről győzelemre vezérelte őket északon és közülük senki sem veszett oda.

A kérdéseiket meg csak tegyem föl én, mert én vagyok a Nagyúr hátasa és én állok hozzá a legközelebb. Nos, így is van valahogy, egész jól megértjük egymást... a Nagyúr meg én.

— Nincs értelme elmennünk Tarsisba — jelentette ki Skie nyíltan. Nem félt a Nagyúrtól. Krynn többi sárkányától eltérően, amelyek morgó vonakodással szolgálták uraikat, akik magukat a hatalom jogos birtokosainak tekintették, Skie szolgálata a tiszteleten és... a szereteten alapult. — Az biztos, hogy a vöröseknek nem tetszik, hogy itt vagyunk és nincs is ránk szükség. Azt a téged oly különösen vonzó, gyönge várost könnyűszerrel elfoglalják, hiszen hadserege sincs: simán bekapták a csalétket és kivonultak a határra.

— Azért vagyunk itt, mert a kémeim szerint ők is itt vannak, vagy legalábbis hamarosan ideérnek — felelte a Nagyúr. Hangja halk volt és mégis túlharsogta a süvöltő szelet.

— Ők... ők... — morogta a sárkány, megrázkódott és nyugtalanul járkált föl-alá a sziklapárkányon. — Odahagyjuk az északi háborút, vesztegetjük a drága időt, kockára tesszük a hadi szerencsénket, s mindezt miért? Egy maroknyi kóbor csavargó miatt!

— A pénz nem érdekel, ezt jól tudod, ha kedvem támadna rá, meg is vehetném Tarsis városát. — A Nagyúr megsimogatta a sárkány nyakát vastag jégréteggel borított bőrkesztűjével, amely megcsikordult az erőteljes mozdulattól. — A háború északon jól alakul és Ariakus nem ellenezte a távozásomat. Égető pedig kipróbált fiatal parancsnok és majdnem olyan jól ismeri a csapataimat, mint én magam. Különben ne feledd, hogy ezek nem egyszerű csavargók! Ez a „maroknyi kóbor vándor" végzett Verminaarddal.

— Ugyan, az az alak már megásta a saját sírját. Megszállott lett és szem elől tévesztette az igazi célt, és ugyanez másokról is elmondható — nézett keményen ura szemébe a sárkány.

— Megszállott? Igen, Verminaard esetében ez igaz és akadnak, akiknek komolyabban kellene venniük az ilyen megszállottságot! Maga is pap volt és tisztában volt vele, milyen bajt hozhat ránk, ha az igaz istenek hite jobban elterjed az emberek között — felelte a Nagyúr. — A jelentések szerint a tömegek új vezetőre tettek szert ennek az Elistan nevű embernek a személyében, aki Paladine prófétája lett.

Mishakal hívei pedig visszahozzák a földre az igazi gyógyító erőt. Nem, Verminaard valójában előrelátó volt... komoly veszélyek leselkednek itt ránk. Tennünk kellene ez ellen valamit, nem elég csupán acsarognunk!

A sárkány megvetően fölhorkant: — Ez az Elistan nem a nép vezére, mindössze Verminaard nyolcszáz volt pax-tharkasi rabszolgáját, csupa nyavalyás alakot vezet. Most éppen Déli Kapuban húzták meg magukat, a hegyi törpéknél. — A sárkány letelepedett a sziklára és végre érezte, hogy a reggeli napsugarak egy kissé fölmelegítik pikkelyes bőrét. — Mellesleg a kémeink szerint e pillanatban is Tarsis felé vonulnak, míg mi itt beszélgetünk. Ma estére ez az Elistan a markunkban lesz és ezzel vége az egésznek... hát ennyit Paladine prófétájáról.

— Elistan számomra nem jelent semmit — vont vállat érdektelenül a Sárkány Nagyúr —, nem ő az, akire vadászom.

— Nem? — kapta föl a fejét Skie meglepetten —, akkor hát ki az?

— Hárman vannak, akik igazán fontosak nekem... figyelj hát ide és ismerd meg őket! — húzódott közelebb a Nagyúr sárkányához. — Az ő elfogatásuk miatt veszünk részt holnap Tarsis lerombolásában. Ez a három a következő...

Tanis elszántan haladt előre a megfagyott pusztán, csizmás lépei nagyokat dobbantak a szélhordta hó vastag kérgén. A háta mögött fölkelő nap éles fényt, de annál kevesebb meleget árasztott. Szorosabban összefogta magán a köpönyegét és hátranézett, nem maradozik-e le valaki. A társaság egyetlen nyomcsíkot hagyott maga után: egymás nyomában léptek és az erősebbek haladtak elől, hogy könnyebbé tegyék a járást a gyöngébbek számára.

Tanis vezette a menetet, Sturm lépkedett mögötte kitartóan és hűségesen, mint mindig, bár még neheztelt Kharas Pörölyének elveszítése miatt, olyan csodafegyverré nőtt a szemében az a szerszám. Gondterheltebbnek és fáradtabbnak látszott, mint máskor, de a világért sem maradt volna le Tanistól. Nem volt könnyű séta neki ez a menetelés, hiszen magán viselte teljes harci páncélzatát, amitől a lába még a kemény hóba is bele-belesüppedt.

Utánuk következett Caramon... termetes medveként gázolt a hóban, fegyvertára vadul csörömpölt körülötte, páncélját és holmiját Raistlin csomagjával együtt a hátán cipelte. Tanis már attól elfáradt, hacsak Caramonra nézett, mert a nagydarab harcos nemcsak könnyedén ügetett előre, hanem még az ösvényt is kiszélesítette, megkönnyítve ezzel a többiek haladását.

A társaság valamennyi tagja közül Tanis a harcos után következő Gilthanast tekinthette volna a magához legközelebb állónak, hiszen együtt nőttek föl, ám Gilthanas elflord volt, Qualinesti ura, a Napszónok kisebbik fia, míg Tanis maga csak egy fél-elf zabigyerek volt, egy emberharcos brutális erőszaktételének gyümölcse. S ami még ennél is rosszabb, Tanis... még ha éretlen és gyermekes formában is... de szemet vetett Gilthanas húgára, Lauranára. Így aztán nem lehettek igazi barátok és Tanisnak nemegyszer az a keserű érzése támadt, hogy Gilthanas örömmel látná holtan őt.

Zúgószél és Aranyhold egymás mellett haladt Gilthanas után. Szőrmeköpenyükben a síkföldiek föl sem vették a hideget. Különben is, meg sem kottyant nekik ez a hideg, hisz a szívük lángolt. Alig egy hónapja keltek egybe és egymás iránti mély, szenvedélyes szerelmük, ez az önfeláldozó szeretet, amely visszavezette a világot az igazi istenekhez, csak még jobban elmélyült most.

Utánuk következett Elistan és Laurana... Laurana és Elistan! Tanis bosszantónak találta, hogy miközben némi irigységgel szemléli Zúgószél és Aranyhold boldogságát, azt a másik kettőt együtt kell látnia... Elistant és Lauranát... folyton egymás mellett és mindig komoly beszélgetésbe merülten. Elistan, Paladine papja, patyolatfehér köntösében még a hónál is jobban fehérlett. Fehér szakálla és ritkuló haja ellenére még mindig vonzó férfi volt, olyan, aki könnyen elcsavarhatja egy fiatal lány fejét. Kevés férfi vagy nő akadt, akit ne ragadott volna meg Elistan jégkék szemének tekintete, azé az emberé, aki már majdnem megjárta a halál birodalmát, de új, erősebb hite visszahozta onnan.

És mellette igyekezett hűséges „segédje", Laurana. Az ifjú elf-hajadon kamaszos fölbuzdulásában szökött Tanis után qualinesti otthonából. Hirtelen kellett éretté válnia, amikor szeme rányílt a világ fájdalmaira és szenvedéseire. Tudta, hogy a társaság több tagja, s köztük Tanis szerint is teher csupán a nyakukon, s ezért mindenáron bizonyítani akarta hasznosságát. Elistan volt az, aki segítségére volt ebben: minthogy Laurana a qualinesti elfek Napszónokának lánya volt, szinte beleszületett a politikába és abban is nőtt fel. Amikor Elistan azzal küszködött a rideg hegyek között, hogy nyolcszáz férfit, nőt és gyermeket ruhával és élelemmel lásson el, Laurana volt az, aki mellé állt és könnyített a terhein. El nem szakadt volna tőle, s ezt Tanisnak nem volt könnyű megemésztenie. A fél-elf összeszorította a fogát, tekintete elsiklott Laurana mellett és megállapodott Tikán.

A világjáróvá vedlett pincérlány Raistlin mellett gázolt a hóban, miután Caramon megkérte, hogy maradjon a törékeny mágus közelében, lévén őrá szükség van elöl.

Láthatóan sem Tika, sem Raistlin nem örült igazán ennek a párosításnak. A vörös köpönyeges varázsló komoran bandukolt, fejét nekiszegezte az erős szélnek. Nemegyszer megállásra kényszerítette és lábáról is csaknem ledöntötte a rátörő köhögés. Tika látta Caramon elkeseredett arcát és ilyenkor megpróbált támaszt nyújtani neki, de a varázsló mindannyiszor kurta mordulással odébb húzódott tőle.

Az ősöreg törpe bukdácsolt a nyomukban, sisakjának „griffsörény forgója" látszott csak ki a mély hóból. Tanis már próbálta elhitetni vele, hogy a griffeknek nincs is sörényük és a dísz lószőrből készült, de Kova makacsul ragaszkodott hozzá, hogy azért utálja a lovakat, mert még a közelségüktől is hevesen tüsszögnie kell és mereven elutasította mindkét állítást. Tanis csak mosolygott rajta és megcsóválta a fejét. Kova azt is megpróbálta kiharcolni, hogy ő mehessen elöl, s csak azután egyezett bele a „sereghajtó" szerepébe, hogy Caramon harmadszor is kihúzta egy-egy, hó alatt rejtőzködő gödörből.

Kova mellett Fúróláb Tasslehoff szökdécselt, élés, csipogó fecsegését még Tanis is hallotta a menet elején. Tass azzal a meséjével traktálta a törpét, amikor egyszer egy bozontos mammutra..., vagy valami hasonlóra bukkant..., amelyet két lefokozott varázsló őrzött. Tanis fölsóhajtott: Tass már megint kezdett az idegeire menni. Egyszer már azért is szigorúan meg kellett intenie, hogy fejbe dobta a lovagot egy keményre gyúrt hógolyóval. Persze tisztában volt vele, hogy úgyis hiába beszél neki: a surranókat csak az új tapasztalatok és kalandok éltették, ennélfogva Tass határozattan élvezte gyötrelmes útjuk minden pillanatát.

Igen, együtt voltak valamennyien. Valamennyi barátja ott igyekezett mögötte.

Tanis váratlanul megfordult és elnézett délfelé. De miért engem követnek? — kérdezte magától ingerülten. Jószerint azt sem tudom, hogy magam hová igyekszem, s akkor még én vezessek másokat! Engem nem hajt a vágy, mint Sturmot, hogy az ő hős Humájához hasonlóan megszabadítsam a világot a sárkányoktól, arra sem vágyom, amire Elistan, hogy elhozzam a népeknek az igaz istenek tudását, de még Raistlin lángoló hatalomvágya sem űz.

Sturm ekkor oldalba bökte és előremutatott: a látóhatáron alacsony hegyek sorakoztak. Ha a surranó térképe nem csal, Tarsis városa közvetlenül mögöttük van. A Szépséges Tarsis városa, a fehérszárnyú hajókkal és a csillogó fehér kőtornyokkal

3. A Szépséges Tarsis városa

Tanis széthajtogatta a surranó térképét. Elérkeztek az alacsony, kopár hegyek lábához, amelyek a térkép szerint Tarsis fölé emelkedtek.

Sturm lehúzta a szája elé tekert sálat. — Nem ajánlatos nappal megmásznunk ezeket — dörmögte. — Száz mérföldes körzetben akárki vagy akármi megláthat bennünket.

— Igaz — értett egyet vele Tanis. — Itt letáborozunk, de azért én fölmászom és megnézem, valóban ott van-e a város.

— Nem tetszik nekem a dolog, egy csöppet sem! — mormolta a lovag sötéten. — Valami bajt érzek. Nem akarod, hogy veled tartsak?

Tanis egy pillantást vetett a kimerült Sturmra és megrázta a fejét. — Inkább gondoskodj a többiekről! — Fehér, téli utazóköpenyt kanyarított magára és nekiindult a hófödte, sziklákkal tarkított hegyoldal megmászásának, de alig tett egy lépést, hideg kéz érintette meg a karját. Megfordult és a mágust látta maga előtt.

— Veled megyek — jelentette ki Raistlin.

Tanis döbbenten meredt rá, aztán még egyszer fölnézett a hegyekre. Nem lesz könnyű megmászni őket és tudta, hogy a varázsló általában kerüli a keményebb testi megterhelést. Raistlin rögtön kitalálta a gondolatait.

— Majd a testvérem segít — mondta és magához intette Caramont, aki meglepődött ugyan, de azonnal fölkelt és a fivére mellé lépett. — Szívesen megnézem én is a Szépséges Tarsis városát.

Tanis kényszeredetten nézett végig rajtuk, de a mágus arca közönyös volt és hideg, akár a fém, amelyre emlékeztetett.

— Nagyon helyes — mondta Tanis, majd hozzátette: — De úgy nézel majd ki a hegytetőn, mint egy hatalmas vérfolt... Vegyél föl te is egy fehér köpenyt! — A fél-elf gunyorosan elmosolyodott és hozzáfűzte: — Kérd kölcsön Elistanét!

Amikor Tanis fölért a hegytetőre és lenézett a Szépséges Tarsis városára, csöndesen elkáromkodta magát. Súlyos köpenyének kámzsáját hátrahúzta és látszott arcán a mélységes csalódottság.

— Raist! — súgta oda Caramon ikertestvérének. — Mi a helyzet? Nem értek semmit.

Raistlin felköhögött. — A te eszed, testvér, mint már nemegyszer mondtam, karod izmaiban lakozik. Nézd csak Tarsist, a legendás kikötővárost és mondd meg, mit látsz!

— Nos — dünnyögte Caramon —, ez az egyik legnagyobb város, amelyet valaha láttam. És ott vannak a hajók... pontosan úgy, ahogy hallottuk...

— A Szépséges Tarsis fehérszárnyú hajói — jegyezte meg Raistlin keserűen. — Most pedig nézd meg jobban azokat a hajókat, testvér, hát nem látsz rajtuk semmi gyanúsat!

— Nincsenek valami jó állapotban... a vitorláik rongyosak és... — Caramon pislogott, aztán eltátotta a száját — Nincs víz alattuk!

— Kitűnő megfigyelés!

— De a surranó térképe szerint...

— Az az Összeomlás előtti időből való! — vágott közbe Tanis. — A fene egye meg, tudnom kellett volna, gondolnom kellett volna erre! A Szépséges Tarsis, a legendás kikötőváros a szárazra került!

— És már háromszáz éve a helyzet nem változik — suttogta Raistlin. — Amikor a tüzes hegy aláhullott az égből, új tengerek keletkeztek, mint Xak-Tsarothban, és mások viszont eltűntek! Most mit kezdjünk a menekültekkel, Fél-Elf?

— Nem tudom! — csattant föl Tanis mérgesen. Még egyszer lenézett a városra, aztán így szólt. — Abból semmi hasznunk, ha itt ácsorgunk. A mi két szép szemünkért nem jön vissza a tenger. — Lassan megindult lefelé a sziklás hegyoldalon.

— És mi, mit csinálunk? — kérdezte a fivérét Caramon.

— Nem mehetünk vissza Déli Kapuba... tudom, hogy valaki vagy valami szaglászik utánunk. — Aggodalmas képpel körülkémlelt: — Magamon érzem a tekintetét... most is.

Raistlin belekarolt fivérébe... egy ritka pillanatra meglepően hasonlítottak egymásra, pedig jobban különböztek, mint a fény és a sötétség.

— Okosan teszed, ha hallgatsz a megérzéseidre, testvér — mondta Raistlin halkan. — Körülöttünk mindenütt nagy veszélyek és gonosz erők leselkednek. Amióta megérkeztünk Déli Kapuba, egyre jobban fenyegetnek. Mondtam ezt én... — de itt megint rátört a köhögés.

— Honnan tudod? — faggatta Caramon.

Raistlin hosszú pillanatokig csak a fejét rázta, erejéből nem futotta válaszra. Amikor végre alábbhagyott a roham, szaggatottan föllélegzett és mérgesen nézett a fivérére. — Még mindig nem tanultad meg? Tudom, és kész! Megfizettem a tudásomért az Ősmágia Legendás Tornyában. Majdnem otthagytam a fogamat! Megfizettem érte a... — Raistlin elhallgatott.

Caramon elsápadt és elnémult, mint mindig, ha az a próbatétel került szóba. Valamit mondani akart, hangja elcsuklott és megköszörülte a torkát. — Csak... szóval, nem értem...

Raistlin fölsóhajtott és megcsóválta a fejét. Botjára támaszkodva ő is elindult lefelé a lejtőn. — És nem is fogod — mormolta — soha!

Háromszáz évvel azelőtt Tarsis Abanasinia székvárosa volt. A fehérszárnyú hajók innen indultak útnak Krynn minden vidéke felé és ide tértek vissza mindenféle értékes, különleges, finom áruval megrakottan. Tarsis piaca a csodák vására volt. Az utcákat tengerészek rótták, arany fülbevalójuk csillogása vetekedett késeik fényével. A hajókon távoli földek különös lakói érkeztek áruikkal. Egynémelyikük tarkára festett és számtalan ékkővel díszített selyemruhában pompázott. Fűszereket, teát, narancsot, igazgyöngyöt és kalickákba zárt tarkatollú madarakat árultak. Mások durva szőrmeruhákban furcsa állatok értékes bőreit kínálták.

És persze, ott voltak a vásárlók is Tarsis piacán: majdnem olyan különösek, furcsák és veszedelmesek, akár maguk az eladók. Fehér, vörös és fekete köpönyeges varázslók bújták a bazár sikátorait a mágiához szükséges ritka varázsszerek után kutatva. Mivel már akkor is bizalmatlanságot ébresztettek, magányosan járták útjaikat. Még a fehér köpenyesekkel is kevesen álltak szóba és soha, senki sem mert viccelődni velük.

Papok is kutattak itt gyógyfüvek után. Az Összeomlás előtt rengeteg pap élt Krynn földjén: némelyek a jó, mások a semleges, megint mások a gonosz istenségeket imádták, és mindnyájuknak nagy hatalma volt. Jó vagy gonosz céllal elmondott fohászaikra isteneik mindig válaszoltak.

És Szépséges Tarsis városának sokszínű bazári forgatagában mindig jelen volt Solamnia néhány lovagja is: ők tartották fönt a rendet, védelmezték az országot és éltek fegyelmezett életüket az Elemkódex és a Rendszabály szigorú előírásai szerint. A lovagok Paladine hívei voltak, de közismerten minden istenséget hűen szolgáltak.

Tarsis fallal körülvett városának saját hadserege is volt és azt beszélik róla, hogy soha, semmilyen támadónak nem sikerült azt bevennie. A várost, a lovagok alapos felügyelete mellett egy nemesi család kormányozta, amelynek tagjai, mindenki legnagyobb szerencséjére, megértőek, kedvesek és igazságosak voltak. A város később a tudás központja is lett: mindenfelől jöttek ide a bölcs emberek, hogy a többiekkel megosszák tudományukat. Iskolákat és nagy könyvtárat alapítottak, templomokat építettek az isteneknek. A tanulni vágyó fiatalok csak úgy tódultak Tarsisba.

A korai sárkányháborúk Tarsist nem érintették. Az erős kőfalak, a jól fölfegyverzett sereg, a fehérszárnyú flotta és Solamnia harcias lovagjai még a Sötétség Királynőjét is meghátráltatták. Mielőtt összeszedhette volna csapatait, hogy lesújtson a székvárosra, Huma lesöpörte sárkányait az égről. Tarsis tehát fölvirágzott és a Hatalom Korszakában Krynn egyik leggazdagabb és legbüszkébb nagyvárosává fejlődött.

Ám, mint Krynn oly sok városának esetében, Tarsisnak is büszkeségével együtt nőtt a gőgje. Egyre többet: hatalmat, gazdagságot, dicsőséget követelt ez istenektől. A nép Istar Papkirályát imádta, aki alattvalóinak szenvedéseire hivatkozva azt követelte az istenektől, amit még Humától is csupán alázatosan kért. Sót, még a szigorú Rendszabály szerint élő solamniai lovagok is a csupa szertartásból álló, látszatvallás híveivé szegődtek és behódoltak a nagy hatalmú Papkirálynak.

Azután elkövetkezett az Összeomlás... a borzalmak éjszakája, amikor tűzeső hullott az égből. Rengett és nyögött a föld, amikor az istenek jogos haragjukban egy egész tüzes hegyet hajítottak Krynn földjére, ezzel büntetve önteltségéért Istar Papkirályát és népét.

Akkor a tömegek Solamnia lovagjaihoz fordultak segítségért: — Ti, akik olyan erényesek vagytok — kiáltozták —, engeszteljétek ki az isteneket!

De a lovagok sem tehettek semmit: az égből zuhogott a tűzeső, a föld széthasadt, a tenger eltűnt, a hajók megfeneklettek, a város falai leomlottak.

Mire a borzalmak éjszakája véget ért, Tarsis teljesen a szárazföldre került. A fehérszárnyú hajók sebzett madarakként hevertek az iszapban. A holtravált, sebesült túlélők megpróbálkoztak városuk újjáépítésével és minden pillanatban várták, hogy Solamnia lovagjai megérkezzenek erős északi váraikból, hogy Palanthasból, Solanthusból, Vingaard Toronyból és Thelgaard felöl levonuljanak délre és újból védelmük alá vegyék Tarsis városát.

De a lovagok nem jöttek, nekik is megvolt a maguk baja és nem hagyhatták el Solamniát. De még ha jöhettek volna is, Abanasinia földjét új tengerek szabdalták darabokra. A törpék bezárták hegyi királyságuk kapuit, megtagadták az átjárást mindenkitől, s így a hágók használhatatlanná váltak. Az elfek visszavonultak Qualinestibe, ott nyalogatták sebeiket és az embereket vádolták a katasztrófa miatt.

Tarsis hamarosan minden kapcsolatát elveszítette az északi földekkel.

Az Összeomlás után, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a lovagok végleg elhagyták Tarsist, elérkezett a száműzetés napja is. A város ura kínos helyzetbe került: igazából nem hitt a lovagok bűnösségében, de tisztában volt vele, hogy a népnek kell valami vagy valaki, akire rázúdíthatja mérgét. Ha a lovagok pártjára áll, biztosan elveszíti a hatalmát, így tehát becsukta a szemét, amikor a feldühödött tömeg rátámadt a néhány ottmaradt solamniaira.

Vagy elűzték a városból, vagy megölték őket.

Egy idő után Tarsisban helyreállt a rend: a lord és családja új hadsereget szervezett, de sok minden meg is változott. Az emberek azt hitték, hogy oly hosszú ideig imádott ősi isteneik elfordultak tőlük, ezért új isteneket kerestek maguknak, bár azok csak elvétve válaszoltak fohászaikra. Az Összeomlás előtti papoknak teljesen nyoma veszett, hamis próféták és csalárd remények hirdetői kerekedtek felül. Szélhámos vajákosok járták az országot és jó pénzért árulták „minden betegségre jó", semmitérő kotyvalékaikat.

Hamarosan sokan elköltöztek Tarsisból. Többé nem járták utcáit vidám tengerészek, nem érkeztek ide törpék, elfek vagy más fajok képviselői. Az ottmaradottaknak még tetszett is ez az új helyzet. Lassan elveszítették bizalmukat a külvilággal szemben és félni kezdtek tőle. Nem látták szívesen az idegeneket.

De Tarsis oly sokáig volt a kereskedelem központja, hogy akik még elérhető távolságban éltek tőle, továbbra is föl-fölkeresték. A külső negyedeket újjáépítették, de a romba dőlt belvároshoz, templomaihoz, iskoláihoz és nagy könyvtárához hozzá sem nyúltak. A bazárt újra megnyitották, csakhogy az parasztok piacává és az új vallásaikat hirdető hamis próféták gyülekezőhelyévé züllött. Béke honolt a városban. A régi dicsőség azonban már csak lakóinak álmaiban élt és hajdani nagyságában sem hittek volna, ha nem tanúskodnak róla a belváros romjai.

Természetesen hallottak az új háborúkról, de alábecsülték a róluk szóló híreket. A város ura kiküldte ugyan seregét a déli határok védelmére, de ha megkérdezte tőle valaki, miért, elütötte a választ azzal, hogy mindössze hadgyakorlatokról van szó. A háborús hírek északról érkeztek és mindenki tisztában volt vele, hogy Solamnia lovagjai szeretnék visszaállítani hatalmukat. Meglepő volt, milyen messzire elmennek ezek a hűtlen lovagok... még azt sem átallották hangoztatni, hogy a sárkányok is visszatértek!

Ez volt hát a Szépséges Tarsis, a város, ahová a társaság nem sokkal napfölkelte után bemasírozott.

4. Letartóztatás! A társak elválnak egymástól Baljós búcsúzkodás

A város falain szundikáló néhány őr ezen a reggelen arra ébredt, hogy egy kis, fölfegyverzett, de az út fáradalmaitól elcsigázott csapat kér bebocsáttatást. Nem tagadták meg tőlük, sót... különösebben ki sem faggatták őket. Egy halk szavú, vöröses szakállú fél-elf, akihez hasonlót Tarsis lakói már évtizedek óta nem láttak, elmondta, hogy messziről jönnek és szállást keresnek. Társai nyugodtan álltak mögötte, nem tettek semmiféle fenyegető mozdulatot. Az őrök, nagy ásítozás közepette, a Vörös Sárkány fogadóba irányították őket.

Ezzel az ügy le is zárulhatott volna, hiszen Tarsisban ahogy szaporodtak a háborúról szóló híresztelések, egyre több különös idegen bukkant föl. Ám az egyik idegen köpenyét félrelibbentette a szél, amint átlépett a kapun és az őrök a reggeli napfényben megvillanó, ragyogó páncélra figyeltek föl alatta. Az Ősi mellvérten meglátták Solamnia lovagjainak gyűlölt és annyit ócsárolt jelvényét. Az egyik őr mogorva képpel az árnyékba húzódott és észrevétlenül az ébredező város utcáin végigvonuló csoport nyomába szegődött.

A katona leste, amint belépnek a Vörös Sárkányba. Addig várakozott odakint a hidegben, amíg biztos nem lehetett benne, hogy elfoglalták a szobáikat, akkor beosont és súgott pár szót a tulajdonos fülébe. Azután bekukkantott az ivóba, meggyőződött róla, hogy a társaság valóban letelepedett egy asztalhoz és elrohant, hogy megtegye jelentését.

— Így van az, ha megbízunk egy surranó térképében! — mormolta a törpe ingerülten, eltolta maga elől üres tányérját és keze fejével megtörölte a száját. — Lám, itt vagyunk egy tenger nélküli kikötőben!

— Nem én vagyok a hibás! — méltatlankodott Tass —, amikor odaadtam Tanisnak a térképet, megmondtam, hogy az az Összeomlás előttről való. „Tass — kérdezte Tanis, mielőtt elindultunk —, van olyan térképed, amelyen rajta van a Tarsisba vezető út?„ — Azt feleltem, hogy van és odaadtam neki ezt itt. Rajta van Thorbardin, a föld alatti törpeország, Déli Kapu és Tarsis is, minden ott van a valóságban is, ahol mutatja... arról meg én nem tehetek, hogy közben történt valami az óceánnal!

— Jól van, elég! — sóhajtott Tanis —, téged senki sem vádol és más sem hibás, csak úgy látszik, túlzottak voltak a reményeink.

A surranó megnyugodott, visszavette a térképet, összetekerte és betette a tokba, Krynn többi, kincset érő térképe mellé. Aztán hegyes állát a tenyerébe fektette és végignézett az asztal körül komoran ülő társain. Azok kissé letörten tárgyalni kezdték, mitévők legyenek.

Tass unatkozott... szerette volna földeríteni a várost.

Annyiféle látnivaló volt ott... Kovának szó szerint vonszolnia kellett a surranót, végig az utcákon. Ott volt a legendás piactér, tele csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokkal, amelyek várták, hogy megbámulják őket.

Találkozott néhány surranóval is, akikkel feltétlenül beszélni akart.

Aggódott hazája sorsáért. Ekkor Kova megbökdöste az asztal alatt, mire újból Tanisnak szentelte a figyelmét.

— Ma éjjel megszállunk itt, pihenünk egyet, kiderítjük, amit lehet, aztán üzenetet küldünk Déli Kapuba. Talán még délebbre akad egy másik kikötőváros — morfondírozott a fél-elf. — Páran elmehetnénk földerítő útra, mi a véleményed, Elistan?

A pap eltolta maga elől érintetlen tányérját. — Azt hiszem, ez az egyetlen lehetőségünk — mondta szomorúan. — De én visszamegyek Déli Kapuba, nem hagyhatom sokáig magára a népemet. Neked is velem kellene jönnöd — tette a kezét Lauranáéra. — Nem nélkülözhetem a segítségedet.

Laurana Elistanra mosolygott, de amint a fél-elf komor képére nézett, rögtön lehervadt arcáról a mosoly.

— Mi is megbeszéltük a dolgot Zúgószéllel — szólalt meg Aranyhold —, csatlakozunk Elistanhoz. — Ezüst-arany haja megcsillant az ablakon beszűrődő napfényben. — A népnek szüksége van gyógyító tudományomra.

— Különben is az ifjú pár már vágyik egy kis magányra a saját sátrában — mormolta Caramon alig hallhatóan.

Aranyhold arcát sötét rózsaszín pír öntötte el, amikor meglátta, hogy férje mosolyog.

Sturm megvetően mérte végig Caramont és így szólt: — Én veled tartok, Tanis barátom — ajánlotta föl.

— Természetesen mi is — jelentette ki Caramon sietve.

Sturm összevont szemöldökkel figyelte a varázslót, aki ott ült a tűz közelében és köhögését csillapító, gyanús főzetét kortyolgatta. — Nem tudom, alkalmas-e a testvéred ilyen megpróbáltatásra, Caramon... — kezdte a lovag.

— Hirtelen hogy aggódsz az egészségem miatt, lovagom — suttogta Raistlin gúnyosan. — De valójában nem is az izgat ugye, Fényeskardú Sturm? Inkább a növekvő hatalmam az, amitől tartasz! — Te félsz tőlem...!

— Elég legyen! — csattant föl Tanis, Sturm elsötétülő képének láttán.

— Vagy a mágus megy vissza vagy én — szögezte le Sturm hidegen.

Tasslehoff ezt a pillanatot használta fel arra, hogy észrevétlenül elosonjon az asztal mellől, ahol mindenki a lovag, a fél-elf és a varázsló közötti vitára figyelt. Tass kioldalgott a Vörös Sárkány bejárati ajtaján, amelynek elnevezése különösen mulatságos volt számára, bár Tanis csöppet sem találta annak.

Tassnak ez járt épp a fejében, mialatt a sok érdekes látványban gyönyörködve végigszökellt az utcán. Tanis mostanában már semmin sem nevet — gondolta. Mintha a fél-elf egy egész világ terhét hordozná a vállán. Tasslehoff gyanította, mi lehet Tanis baja: egyik erszényéből előhúzott egy gyűrűt és figyelmesen tanulmányozni kezdte. Az elf-mester készítette finom aranyékszer egymásba fonódó fűzfaleveleket mintázott. Még Qualinestiben vette föl a földről, ezúttal a surranó nem úgy „szerezte„. Laurana hajította el bánatában, miután Tanis visszaadta neki.

A surranó végiggondolta a helyzetet és arra lyukadt ki, hogy a legjobb, ha szétválnak és mindenki megy a maga útján, mert mindannyiuknak új kalandokra van szüksége.

Ő maga természetesen Kovával és Tanissal tart... A surranó meg volt győződve róla, hogy egyikük sem boldogulna nélküle. Előbb azonban körülnéz ebben az izgalmas városban.

Tasslehoff elért az utca végére, ahonnan még láthatta a Vörös Sárkán fogadó cégérét. Pompás! Még senki sem kutat utána. Éppen meg akarta kérdezni egy arra vetődő utcai árustól, hogyan juthat el a piactérre, amikor olyasvalamit vett észre, amitől ez az érdekes város még sokkal izgalmasabbá válhat számára...

Tanis, legalábbis egy időre, elsimította a Sturm és Raistlin között dúló vitát. A varázsló úgy döntött, hogy Tarsisban marad és fölkutatja a régi könyvtár maradványait. Caramon és Tika fölajánlotta, hogy elkísérik, míg Tanis, Sturm és Kova (természetesen Tass-sal együtt) lemegy délre és visszafelé jövet csatlakozik ismét a fivérekhez. A társaság többi tagja pedig elviszi a lehangoló híreket Déli Kapuba.

Miután mindezt megtárgyalták, Tanis odament a fogadó tulajdonosához, hogy kifizesse az éjszakai szállás árát.

Éppen az ezüstpénzeket számolta le a pultra, amikor valaki megérintette a karját.

— Szeretnék egy másik szobába költözni, Elistan közelébe — szólította meg Laurana.

Tanis keményen a szemébe nézett. — És miért? — kérdezte, nehezen fogva vissza hangjának élét.

— Ugye nem kell még egyszer megbeszélnünk az egészet — sóhajtott Laurana.

— Nem értem, miről beszélsz — felelte Tanis hidegen és elfordult a vigyorgó fogadóstól.

— Életemben először csinálok valami fontosat és hasznosat — mondta Laurana és megszorította a karját —, te pedig holmi féltékenységből meg akarod azt akadályozni...

— Én nem vagyok féltékeny! — tiltakozott Tanis elvörösödve. — Már Qualinestiben megmondtam, hogy a fiatalkori csacskaságainknak vége. Én,...— Elhallgatott és arra gondolt, vajon tényleg így van-e. Még a szóváltás közben is remegett a lány szépsége láttán. Igen, az az ifjúkori föllángolás elmúlt, de vajon elfoglalta-e a helyét valami más, valami tartósabb érzés? És most talán elveszíti vagy máris elveszítette a lányt határozatlansága és makacssága miatt? Pontosan úgy viselkedik, mint egy ember, gondolta magában a fél-elf: visszautasít valamit, ami karnyújtásnyira van tőle, aztán sír utána, amikor elveszíti! Zavarodottan csóválta a fejét.

— Nos, ha nem vagy féltékeny, akkor miért nem hagyod, hogy nyugodtan folytassam a munkámat Elistan számára? — kérdezte Laurana hűvösen. — Én...

— Csitt! — emelte föl a kezét Tanis. Laurana már szóra nyitotta a száját, de a másik zord arckifejezését látva inkább elhallgatott.

Tanis a fülét hegyezte, nem tudta, nem csal-e a hallása, de valóban, tisztán hallható volt a Tasslehoff abroncsbotja végén lévő bőrcsík riasztóan éles sivítása. A rémisztő hangot a surranó úgy keltette, hogy a botot széles ívben megforgatta a feje fölött. Mindenkinek inába szállt tőle a bátorsága, de egyben veszélyt is jelzett.

— Baj van — morogta Tanis —, hívd a többieket! — Laurana, látva zord pillantását, szó nélkül engedelmeskedett. Tanis gyorsan a fogadós felé fordult, aki megpróbált kiosonni a pult mögül. — Hová igyekszel? — kérdezte tőle élesen.

— Csak a szobáikat akartam rendbe tenni, uram — motyogta a fogadós és villámgyorsan eltűnt a konyhában.

Ugyanebben a pillanatban Tasslehoff viharzott be az ajtón.

— Őrjárat, Tanis! — sivította. — Őrjárat közeledik!

— Biztosan nem miattunk jönnek — próbálta megnyugtatni Tanis, majd gyanakvón végigmérte a fürgekezű surranót! — Tass...!

— Nem én voltam, becsszóra! — tiltakozott Tass. — Még el sem jutottam a piactérre! Éppen az utca végén jártam, amikor megláttam, amint egy egész csapat katona errefelé igyekszik.

— Mit gagyogsz itt holmi őrjáratról? — kérdezte az ivóból kilépő Sturm. — Már megint valami surranó-fantáziálás?

— Nem, figyelj csak! — intette le Tanis. Mindenki elhallgatott. Csizmás lábak közeledő dobogását hallották és riadtan, aggódva néztek egymásra. A fogadós elszelelt. Furcsa volt, hogy ilyen könnyen bejutottunk a városba... gondolhattam volna, hogy baj lesz belőle — vakarta meg a szakállát Tanis és tudta, hogy mindenki az ő utasításait várja.

— Laurana és Elistan, menjetek föl! Sturm és Gilthanas maradjon velem! A többiek menjenek a szobájukba... Zúgószél, te vagy a parancsnok! Te, Caramon és Raistlin védelmezitek a társaságot! Raistlin, használd a varázserődet, ha szükséges! Kova...

— Én veled maradok — jelentette ki határozottan a törpe.

Tanis elmosolyodott és átkarolta Kova vállát. — Hát persze, öreg barátom, nem is gondoltam, hogy ezt mondanom kell.

Kova elvigyorodott és kihúzta harci szekercéjét a hátán lévő tokból. — Fogd! — nyújtotta át Caramonnak. — Jobb, ha nálad van, mintsem egy tetves strázsa kaparintsa meg.

— Jó ötlet — mondta Tanis, majd megoldotta kardszíját és átnyújtotta Caramonnak az elf-király, Kith-Kanan csontvázától kapott varázskardját, Féregirtót.

Gilthanas szó nélkül adta át kardját és elf-íját.

— Te is, lovag — nyújtotta ki a kezét Caramon.

Sturm összeráncolta a szemöldökét. Ősi, kétkezi kardja és annak hüvelye volt az egyetlen öröksége, amit atyja, Solamnia jeles lovagja hagyott rá, miután száműzetésbe küldte feleségét és kisfiát, majd eltűnt. Lassú mozdulattal oldotta ki övét és nyújtotta át a fegyvert Caramonnak.

A jólelkű harcos látva a lovag aggodalmát, hogy megnyugtassa, így szólt: — Vigyázok rá, Sturm, akár a sajátomra, jól tudod.

— Tudom — mosolygott vissza rá Sturm szomorúan, majd fölnézett a lépcsőn álló Raistlinre. — Különben ott van Catyrpelius, a hatalmas féreg is, hogy vigyázzon rá. Nem igaz, varázsló?

Raistlin meglepődött annak a régi esetnek a fölemlítésén, amikor egyszer, a fölégetett Vigaszban pár hobgoblinnal elhitette, hogy Sturm kardján varázslat ül. Eddig ez volt a legnagyobb elismerés, amiben a lovag a mágust részesítette, amire Raistlin kurta mosollyal válaszolt.

— Igen — mondta halkan —, a Féreg mindig ott van, ne félj hát, lovag, a fegyvered éppoly biztonságban van, mint azok élete, akiket a gondjainkra bíztatok... mármint, ha egyáltalán bárki is biztonságban lehet itt. Isten veletek, barátaim — mondta már szinte suttogva és különös, homokóra-szeme fölragyogott. — E búcsúzás hosszú időre szól... néhányan nem is találkozunk már többé ezen a világon! — ezzel meghajolt, összefogta vörös köpönyegét és megindult a lépcsőn fölfelé.

— Természetesen mindig Raistliné az utolsó szó – gondolta magában Tanis mérgesen, miközben a csizmás léptek már az ajtó előtt koppantak.

— Induljunk! — adta ki a vezényszót. — Ha a varázslónak igaza van, már úgysem tehetünk semmit.

Tanácstalanul meredtek rá, majd utasításának engedelmeskedtek, fölsiettek a lépcsőn, csak Laurana nézett vissza rá ijedten, amikor Elistan megfogta a karját. Caramon kivont karddal várt a sor végén, míg valamennyien el nem tűntek.

— Ne izgulj — mondta Tanisnak a nagydarab harcos nehézkesen —, minden rendben lesz! Ha nem érkeznél vissza estig...

— Ne indulj utánunk! — vágta rá Tanis kitalálva, hogy mire céloz Caramon. Raistlin baljós kijelentése sokkal jobban felkavarta a fél-elfet, semmint azt kimutatta. Már sok éve ismerte a mágust és tanúja volt ereje növekedésének... mintha még az árnyékok is megsűrűsödtek volna körülötte. — Ha nem jönnénk vissza, kísérd el Elistant, Aranyholdat és a többieket Déli Kapuba!

Caramon vonakodva bólintott, majd csörömpölő fegyverzetével fölvonult a lépcsőn.

— Lehet, hogy csak a szokásos ellenőrzés — mondta halkan Sturm, amikor az őrjáratot már láthatták is az ablakon át. — Föltesznek néhány kérdést, aztán békén hagynak. Az viszont biztos, hogy mindnyájunkról van személyleírásuk.

— Én nem úgy érzem, mintha ez csak a szokásos ellenőrzés lenne. Mindenki eltűnt. Azt hiszem, csak néhányunkra kíváncsiak — mondta Tanis csöndesen, miközben az őrjárat egy kapitány vezetésével és a kapuőrség egyik tagjának kíséretében bevonult a fogadóba.

— Ők azok! — mutatott rájuk a kapuőr. — Ott a lovag, ahogy megmondtam, aztán a szakállas elf, a törpe, a surranó és egy elf-lord.

— Helyes — dörögte a kapitány —, de hol vannak a többiek? — Intésére a katonák a társaságra szegezték fegyvereiket.

— Nem értem, mit óhajtanak tőlünk — fordult hozzájuk nyugodtan Tanis. — Idegenek vagyunk itt, Tarsisban, átutazóban dél felé. Hát így fogadják az idegeneket ebben a városban?

— Sehogy sem fogadjuk az idegeneket a városunkban — felelte a kapitány, majd végigmérte Sturmot és így folytatta: — Különösen a solamniai lovagokat nem. Ha olyan ártatlanok vagytok, ahogy állítod, akkor biztosan készséggel válaszoltok a város urának és kormányzótanácsának néhány kérdésére. Különben, hol van a társaság többi tagja?

— A barátaim kimerültek és visszavonultak a szobáikba pihenni. Hosszú, fárasztó út áll mögöttünk. Nem akarunk mi semmi bajt... négyen elmegyünk veletek és válaszolunk minden kérdésre. („Öten" — dünnyögte Tasslehoff, de senki sem törődött vele.) — Semmi szükség arra, hogy a társainkat felzavarjátok. — Hozzátok csak a többieket is! — parancsolta a kapitány az embereinek.

Két fegyveres indult el a lépcső felé, amely ekkor hirtelen lángra lobbant. Sűrű füst tört be az ivóba és visszatántorította a katonákat. Mindenki az ajtó felé tülekedett. Tanis megragadta a kíváncsian bámészkodó Tasslehoff gallérját és kivonszolta a surranót az utcára.

A kapitány eszelősen fújta a sípját, néhány embere pedig máris rohant volna, hogy riadóztassa a csapatokat, de a lángok éppoly hirtelen aludtak ki, ahogy fellobbantak.

A tiszt kivette a szájából a sípot és sápadt, zord képpel visszasietett a fogadóba. Tanis csodálkozva nézett körül: füstnek sehol semmi nyoma és a bútorokon még a fénymáz sem pörkölődött meg. A lépcső teteje felől mintha Raistlin halk suttogását hallotta volna. Amint a kapitány fölnézett az emeletre, a dünnyögés elhallgatott.

Tanis nyelt egyet és fölsóhajtott. Tudta, hogy legalább olyan sápadtnak kell lennie, mint a kapitánynak... tétován Sturmra és Kovára nézett... Raistlin ereje valóban növekedik...

— A varázslónak odafönt kell lennie — mennydörögte a kapitány.

— Nagyon jó, Madárfütty, és mennyi időbe telt, míg ezt kisütötted? — kérdezte Tass olyan hangon, amiből Tanis tudta, hogy csak baj lesz. Rálépett Tass lábára, mire a surranó méltatlankodva elhallgatott.

De a kapitány szerencsére mindebből nem hallott semmit. Odafordult Sturmhoz: — Velünk jöttök békével?

— Igen — felelte Sturm —, becsületszavamat adom rá, és nem érdekel, mi a véleményed a lovagokról, de tudnod kell, hogy számomra a becsület, maga az élet.

A tiszt a sötét lépcsők felé nézett. — Ez igazán jó — jelentette ki végül. — Két ember maradjon itt a lépcsőnél, a többiek meg álljanak el minden kijáratot. Ellenőrizzetek minden ki— és belépőt... mindenki ismeri az idegenek személyleírását?

A katonák bólogattak és kényszeredetten néztek egymásra. A két, belső őrnek kinevezett katona rémült pillantást vetett a lépcsőre és a lehető legtávolabb helyezkedett el tőle. Tanis titokban komoran elmosolyodott.

Az öt barát, köztük az izgatottan vigyorgó surranó, a kapitány nyomában kilépett az épületből. Az utcáról Tanis valami mozgást észlelt az egyik emeleti ablak mögött. Fölnézett és meglátta Laurana ijedt arcocskáját. A lány intett a kezével és némán formálta az elf szavakat: „bocsáss meg!” Ekkor Raistlin kijelentése jutott az eszébe, és belesajdult a szíve. A gondolattól, hogy talán többé sohasem láthatja a lányt, a világ hirtelen üressé, rideggé és sivárrá vált számára. Most döbbent csak rá, mit jelentett számára Laurana ebben az utóbbi pár, sötét hónapban, amikor már-már a remény is elhagyta, látva, hogy a Sárkány Nagyurak kegyetlen seregei elözönlik a világot. Milyen határozott az elf-lány hite, rendíthetetlen a bátorsága, töretlen benne a remény... mennyire más, mint Kitiara!

Az egyik katona hátba lökte Tanist: — Előre nézz! Csak semmi jelezgetés azoknak a barátocskáidnak! — A fél-elf gondolatai visszatértek Kitiarához. Nem, a harcos lány sohasem viselkedett volna ilyen önzetlenül. Sohasem segített volna másokon olyan önfeláldozóan, mint Laurana. Kit türelmetlenül és ingerülten hátat fordított volna nekik, éljenek vagy haljanak, ahogy tudnak! Kit lenézte és megvetette a magánál gyöngébbeket.

Tanis fölváltva gondolt a két lányra, és meglepetten ébredt tudatára, hogy Kitiara nevének fölidézésekor nem szorul össze többé a szíve. Nem, most már Laurana, az alig pár hónapja még csacska kislány, az egykori elkényeztetett, nyafka kölyök volt az, aki fölkavarta a vérét és akinek megbocsátó érintésére vágyott... bár lehet, hogy már elkésett ezzel!

Amikor az utca végére értek, még egyszer visszanézett, hátha adhatna neki még valami jelet, tudathatná vele, hogy megértette az üzenetet. Értésére adhatná, hogy ő...

De már elhúzta a függönyt.

5. A lázadás. Tass eltűnik. Csillagszellő Alhana

Hitvány lovag!

Egy kődarab csapódott Sturm vállához, mire a lovag elfintorodott, bár az ütés aligha okozhatott neki komoly fájdalmat a páncélján keresztül. Elsápadó arca és reszkető bajusza láttán Tanis jól tudta, hogy ez a fájdalom mélyebbre hatol, mint bármilyen fegyver ütötte sebé.

A tömeg egyre sűrűsödött, amint az utcán végigvonuló menet híre elterjedt a környéken. Sturm méltóságteljesen, emelt fővel lépdelt, ügyet sem vetett a csúfolkodó rikoltozásra. Bár kísérőik időnként visszaparancsolták a sokaságot, valójában nemigen törődtek vele, és ezt a tömeg tudta is. Újabb kövek és mindenféle undorító dolog zúdult rájuk.

Hamarosan mindnyájan több sebből véreztek, szemét és mocsok borította őket.

Tanis tudta, hogy Sturm sohasem vágna vissza, legalábbis ilyen hitvány csürhének nem. Kován viszont annál inkább rajta kellett tartania a szemét, minthogy bármelyik pillanatban várható volt, hogy a feldühödött törpe kitör az őrök közül és bever néhány fejet. Ám mialatt Kova megfékezésén ügyködött, Tanis megfeledkezett Tasslehoffról.

A surranók, akik meglehetősen könnyű kézzel bántak más tulajdonával, igencsak hajlamosak voltak a gúnyolódásra is. Apró termetű fajtájuk csak így maradhatott fenn és szaporodhatott a lovagok, harcosok, óriások és hobgoblinok világában. A gúny olyan fegyver, amellyel az ellenfél olyan eszeveszett dühbe hozható, hogy elveszíti a fejét és vadul, meggondolatlanul hadakozni kezd. Tass mesterien bánt ezzel az eszközzel, bár harcos barátai társaságában ritkán kellett hozzá folyamodnia. Most viszont úgy döntött, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat.

Ádáz szitkokkal árasztotta el a mögötte haladókat.

Tanis túl későn vette észre, mi történik és már hiába próbálkozott Tass elhallgattatásával. A surranó a sor élén lépdelt, s így a sereghajtó fél-elf képtelen volt őt megregulázni.

Az olyasféle sértéseket, mint „balga lovag" vagy „elf söpredék", Tass nem tartotta elegendőnek, elhatározta, hogy megmutatja, milyen árnyalatokra képes a köznyelv... gyalázkodása már-már zseniális találékonyságról tanúskodott. Sajnálatos módon a szitkok túlságosan személyesre, néha határozottan durvára sikeredtek, amit csak tetézett azzal, hogy bájosan ártatlanképpel adta elő azokat.

— Az ott az orrod, vagy valami kórság ütött ki rajtad? A képedet beköpő legyek más trükkökre is képesek? Anyád talán egy mocsári törpe volt? — kérdezgette, és ez még csak a kezdet volt csupán, hamarosan sokkal alávalóbb szidalmak röpködtek a levegőben.

A katonák riadtan pislogtak az egyre dühösebb tömegre, a kapitány megparancsolta, hogy ösztökéljék gyorsabb haladásra a foglyokat. Az, amiről úgy vélte, hogy a hadizsákmány felvonultatásának diadalmenete lesz, hamarosan zűrzavaros lázongássá fajult.

— Hallgattassátok el azt a surranót! — ordította habzó szájjal

Tanis kétségbeesetten próbálta elérni Tasst, de a fölbolydult tömeg és a vele küszködő katonák ezt lehetetlenné tették. Gilthanast valaki fellökte, mire Sturm azonnal védelmezőn föléhajolt. Kova dühödten rúgkapált és csapkodott jobbra-balra. Tanis nagy nehezen oda verekedte magát Tasslehoffhoz, de ebben a pillanatban szemen találta egy paradicsom és átmenetileg megvakult.

— Hé, kapitány, tudod, hogy mit csinálj azzal a fütyülőddel? Fogd és...

Tasslehoff nem fejthette ki bővebben elképzelését a kapitány fütyülőjéről, mert hirtelen erős kéz ragadta meg és kiemelte a kavarodás közepéből. Tenyér csapódott Tass szájára, másik két pár kéz pedig rúgkapáló lábait fogta le. Valaki zsákot húzott a fejére, és attól fogva Tass csak annak szövetét láthatta és bűzét érezhette, miközben elcipelték.

Tanis a paradicsom csípős levét dörgölte ki a szeméből, miközben csizmás lábak dobogását, üvöltözést és veszett ordítozást hallott. A tömeg bömbölt és rikoltozott, majd hirtelen szétrebbent és futásnak eredt. Amikor végre visszanyerte látását, a fél-elf gyorsan körülnézett, hogy meggyőződjön róla, minden társa épségben van-e. Sturm éppen Gilthanast segítette talpra, miközben törölgette a vért a homlokán vágott sebből. Kova megállás nélkül káromkodott és valami káposztaféleséget bányászott ki a szakállából.

— Hol az a nyavalyás surranó? — bömbölte a törpe. — Majd én... — de itt elhallgatott és tanácstalanul körültekintett. Hol van az a semmirekellő surranó? Tass! Istenuccse...

— Csönd! — mordult a törpére Tanis, miután rájött, hogy a surranónak sikerült meglógnia.

— Ó, az a kis vakarcs! — bőgte Kova dühtől vöröslő fejjel. — Miatta kerültünk ebbe a kalamajkába, ő meg...

— Pssszt! — nézett a törpére Tanis vérfagyasztóan.

Kova csuklott egyet és elhallgatott.

A kapitány behajtotta foglyait a Törvényszékre. Csak amikor már bent voltak a ronda téglaépületben, akkor vette észre, hogy egyikük hiányzik.

— Keressük meg, uram? — kérdezte az egyik katona.

A kapitány egy pillanatra elgondolkodott, aztán mérgesen megrázta a fejét. — Ne vesztegessétek rá az időt — morogta keserűen. Tudjátok, mi az, megtalálni egy surranót, ha ó nem akarja, hogy megtalálják! Hadd fusson! A legfontosabbak úgyis itt vannak. Tartsátok szemmel őket, amíg értesítem a Tanácsot.

A tiszt belépett egy sima faajtón, míg Tanisékat fegyveresei őrizetére bízva hátrahagyta a dohos, bűzös folyosón.

Egy csavargó horkolt hangosan a sarokban, részegen. A katonák a ruhájukra tapadt tökbelet törölgették és szedegették le magukról a hozzájuk vagdalt répamaradványokat, meg egyéb szemetet. Gilthanas vérző arcát tapogatta, Sturm köpönyegének tisztogatásával foglalatoskodott.

Ekkor az ajtóban megjelent a kapitány és odaintette magához őket.

— Gyerünk!

Mialatt őreik meglódították a csapatot, Tanisnak sikerült Sturm közelébe férkőznie. — Ki itt a parancsnok? — kérdezte suttogva.

— Ha szerencsénk van, még a főlord a város ura — felelte halkan a lovag. — Tarsis lordjait mindenki nemesnek és becsületesnek tartja, de különben is, miféle vádat emelhetnének ellenünk — vonta meg a vállát. — Nem csináltunk semmit... a legrosszabb esetben egy fegyveres őrjárattal kikísértetnek bennünket a városból.

Tanis kétkedőn csóválta meg a fejét, miközben a terembe lépett. Idő kellett hozzá, amíg a szeme megszokta a folyosónál is bűzösebb, mocskos helyiség félhomályát.

Tarsis tanácsának két tagja szegfűszeggel tűzdelt narancsot tartott az orra előtt.

Egy magas emelvényen hat, további tanácsnok ült egy hosszú padon, hárman-hárman lordjuk középen álló, tekintélyes karosszékének két oldalán. Sturm láttán a lord kissé felvonta a szemöldökét és Tanisnak úgy tetszett, mintha vonásai kissé megenyhültek volna, mi több, még udvarias fejbólintással is köszöntötte a lovagot. A fél-elf reménykedni kezdett. Az emelvény előtt sorakoztak föl, minthogy a vádlottaknak és foglyoknak állva kellett a tanács elé tárni esetüket.

— Mi a vád a férfiak ellen? — kérdezte a lord.

A kapitány megvetően végigmérte a társaságot. — Lázadás szítása, uram — jelentette.

— Lázadás? — bődült el Kova. — Nincs közünk semmiféle lázadáshoz! Az a hígvelejű...

Ekkor a homályból egy hosszú köpönyeget viselő alak lépett a lordhoz és a fülébe súgott valamit. Eddig egyikük sem vette észre, annál inkább meglepődtek most a láttán.

Kova köhintett egyet, elhallgatott és sűrű, ősz szemöldöke alól jelentőségteljes, gondterhelt pillantást vetett Tanisra. A törpe megrázta a fejét, válla megereszkedett. Tanis nehezen felsóhajtott, Gilthanas remegő kézzel törölte le a vért a haragtól elsápadó arcáról, csak Sturm állt rendületlenül a helyén, amint megpillantotta egy sárkányfattyú torz, félig hüllő, félig emberi képét.

A társaság fogadóban maradt tagjai legalább egy órát ültek tétlenül Elistan szobájában, miután a katonák elhurcolták a többieket. Caramon kivont karddal őrködött az ajtó mellett, Zúgószél az ablakban figyelt. A távolból odahallatszott a tömeg fenyegető morajlása, mire feszült arccal, ijedtszemmel néztek egymásra. A fogadóban halálos csönd uralkodott.

Eseménytelenül vánszorogtak a reggeli percek. A sápadt, hideg nap fölkapaszkodott az égre, de nem sokat enyhített a tél hidegén. Caramon ásított egyet és hüvelyébe dugta kardját. Tika odahúzott mellé egy széket és letelepedett rá. Zúgószél éber arckifejezéssel Aranyhold mellé lépett, aki Elistannal tárgyalt elmélyülten a menekültek sorsáról.

Csak Laurana maradt az ablaknál, bár odakint nem volt semmi látnivaló. Az őrök bizonyára megunták, hogy föl-alá járkáljanak az utcán és behúzódtak a kapualjakba a hideg elől. Laurana hallotta, amint Tika és Caramon halkan nevetgél valamin a háté mögött. Ahhoz túl halkan beszéltek, hogy megértse, de úgy látta, mintha Caramon valami csata történetét adná elő. Tika figyelmesen, ámulattól csillogó szemmel hallgatta a harcost.

A fiatal pincérlány sok mindent megtanult a verekedésről, amikor Kharas Pörölye után kutattak délen, s habár sohasem vált volna belőle igazi kardforgató, az ellenség pajzzsal való döngetését művészi tökélyre fejlesztette. A páncélt is tökéletesen megszokta már, amely még mindig nem volt teljes, de a csatatereken szétszórt darabokkal folyamatosan kiegészítgette. A napfény megcsillant páncélingén és játékos sziporkákat szőtt vörös hajába. Caramon lelkesülten magyarázott neki. Nem érintették meg egymást... legalábbis a harcos ikertestvérének aranylón csillogó szeme előtt nem, de egészen összehajoltak.

Laurana fölsóhajtott és elfordult tőlük. Nyomasztóan magányosnak érezte magát, amint félelemmel fölidézte Raistlin szavait.

Hallotta, ahogy valaki szintén fölsóhajt válaszul, de nem együttérzően, hanem ingerülten. Könnyedén odafordult és lenézett a varázslóra. Raistlin letette varázslókönyvét, amelyet addig lapozgatott és az ablak üvegén beszűrődő gyönge napfénybe húzódott. A könyveit naponta kellett tanulmányoznia: a mágusoknak az a sorsa, hogy folyvást ismételgetniük kell varázsigéiket, mert a mágikus szavak fölvillannak, azután kihunynak, akár a szikrák. Minden varázslat kiszív valamennyit a mágus erejéből, gyöngíti a testét, míg teljesen ki nem merül és már semmilyen hókusz-pókuszra sem képes pihenés nélkül.

Raistlin ereje és hatalma jelentősen megnövekedett azóta, hogy a társaság Vigaszban több év után találkozott.

Számos új varázsigével gazdagodott, amelyeket a Pax-Tharkasban oly szomorú véget ért, motyogó, vén mágustól; Fizbantól tanult. Ahogy nőtt az ereje, úgy gyarapodtak társai ellenérzései is vele szemben. Senkinek nem volt rá oka, hogy ne bízzon meg benne, a varázslataival nemegyszer megmentette mindnyájuk életét, de mégis volt benne valami nyugtalanító, titokzatos némaság, önteltség és oly zárkózott volt, akár egy osztriga.

Szórakozottan simogatta a Xak-Tsarothban szerzett, éjkék födelű, különös varázskönyvet és kibámult az ablakon. Aranyszínű, furcsa, homokóra-pupillájú szeme hidegen fölvillant.

Bár Laurana nem szívesen társalgott a mágussal, mindenképpen meg kellett tudnia, mit értett a mágus „hosszú búcsúzáson"!

— Mit látsz, amikor így a távolba révedsz? — kérdezte halkan, majd letelepedett mellé és érezte, amint hirtelen különös félelem tölti el.

— Hogy mit látok? — ismételte meg a kérdést Raistlin fájdalmas, szomorú hangon, nem a megszokott fanyar keserűséggel. — Látom, miképp hat az idő a világ dolgaira: az emberi hús a szemem láttára elsorvad és meghal, a virágok kinyílnak, hogy nyomban elhervadjanak. A fák elhullajtják leveleiket és kihalnak. Az én látomásom az örök tél és az örök éjszaka.

— És mindezt az Ősmágia Legendás Tornyaiban tették veled? — kérdezte Laurana rémült döbbenettel. — De miért? Mi célból?

Raistlin ritka, torz mosolyával fordult felé. — Hogy emlékeztessenek saját halandó voltomra, hogy együttérzésre tanítsanak. — Hangja megbicsaklott. — Fiatalabb koromban gőgös és öntelt voltam. A legifjabbként álltam ki a Próbát és azt gondoltam, majd én megmutatom nekik. — Törékeny ujjait ökölbe szorította. — Hát, mégis mutattam! — Megtörték a testemet és elemésztették a tudatomat, míg képessé nem lettem... — hirtelen elhallgatott és Caramonra nézett.

— Mire? — faggatta Laurana félelemmel vegyes kíváncsisággal.

— Semmire — suttogta Raistlin és lesütötte a szemét. — Erről tilos beszélnem!

Laurana látta, hogy a keze remeg, homlokán verejték üt ki. A mágus légzése fölgyorsult és elfogta a köhögés. A bűntudattól, hogy meggondolatlanul ilyen lelki fájdalmat okozott neki, Laurana elpirult és összeharapta az ajkát. — Saj... sajnálom, hogy szomorúságot okoztam... igazán nem akartam. — Zavarában lehajtotta a fejét és a kislányok szokása szerint hagyta, hogy a haja eltakarja az arcát.

Raistlin szinte öntudatlanul nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse azt a csodálatos hajzuhatagot, amely fénylő nagyszerűségében mintha önálló életet élt volna, de meglátván saját aszott kezét, gyorsan visszarántotta ujjait és keserű mosollyal hátradőlt a székében. Laurana nem tudta, nem tudhatta, hogy Raistlin benne az örök szépséget látja maga előtt. Az elf mércével mérve is nagyon fiatal lány még a varázsló megátkozott látása előtt sem viselte magán a halál és az elmúlás nyomait.

De Laurana mindebből semmit sem látott, mindössze a másik tétova mozdulatát vette észre. Már azon volt, hogy otthagyja, de hirtelen valami különös vonzódást érzett iránta és még a kérdésére sem kapott választ. — Te... úgymond... látod a jövőt? Tanis mesélte, hogy az édesanyátok... hogy is nevezte?... látnok volt... és tudom, hogy Tanis néha tanácsért fordul hozzád...

Raistlin elgondolkodva mérte végig a lányt. — Tanis nem azért kér tőlem néha tanácsot, mert a jövőbe látok. Nem is így van, én nem vagyok látnok. Azért fordul hozzám, mert képes vagyok a gondolkodásra, ami ennek a többi ostobának, úgy látszik, nem adatott meg.

— De hiszen azt mondtad..: néhányan közülünk többé nem találkoznak egymással. — Laurana komolyan a szemébe nézett. — Valamit csak meg kellett sejtened a jövőből. Mi volt az? Tudnom kell! Tanisra vonatkozik talán?

Raistlin eltűnődött, s amikor megszólalt, inkább magának és nem a lánynak mondta: — Nem tudom — suttogta. — Még azt sem tudom, miért mondtam ezt egyáltalán. Csak valahogy... egy pillanatra... tudtam — mintha megpróbált volna visszaemlékezni valamire, de azután csak megvonta a vállát.

— Mit tudtál? — firtatta Laurana.

— Semmit... csak a túlfűtött fantáziám volt az, ahogy a lovag mondaná, ha itt lenne. Szóval Tanis beszélt neked az anyámról? — váltott témát a mágus váratlanul.

Laurana csalódott volt, de mégis remélte, hogyha tovább beszélget vele, talán többet is megtudhat. — Azt mondta, hogy rendelkezett a jövőbelátás képességével. Behatolhatott a jövőbe és megláthatta a bekövetkezendő dolgokat.

— Ez igaz — suttogta Raistlin és gúnyosan elmosolyodott.

— Mondhatom, sok hasznát is vette. Az első férfi, akihez hozzáment, egy jóképű harcos volt az északi vidékről. A szenvedélyük párhónap alatt kiégett, s attól kezdve pokollá tették egymás életét. Anyám egészsége gyönge lábakon állt és gyakran esett olyan révületbe, amelyből csak órák múltán tért magához. Szegények voltak, abból tengődtek, amit a férje a kardjával megkeresett. Bár nemesi vér csörgedezett az ereiben, a férje sohasem beszélt a családjáról. Azt hiszem, még az igazi nevét sem árulta el anyámnak.

Raistlin szeme összeszűkült. — Kitiarának viszont megmondta, ebben biztos vagyok. Ezért is utazott északra, hogy megkeresse az apja családját.

— Kitiara — suttogta Laurana feszülten. Igen óvatosan ejtette ki e nevet... többet akart megtudni erről az emberlányról, akit Tanis szeretett. — Szóval az a férfi... az a nemes harcos volt Kitiara apja? — kérdezte fojtott hangon.

Raistlin élesen a szemébe nézett. — Igen — suttogta —, Kitiara a fél-testvérem, úgy nyolc évvel lehet idősebb nálam és Caramonnál. Azt hiszem, nagyon hasonlít az apjára, éppolyan szép, amilyen jóképű volt ő, határozott és zabolátlan, harcias, erős és vakmerő. Apja egyetlen dologra tanította meg, amihez értett, a harc művészetére. Azután egyre hosszabb utakra kelt, míg egy szép napon végleg nyoma veszett. Anyám kivívta a Főfürkészeknél, hogy hivatalosan nyilvánítsák halottnak. Azután férjhez ment megint, ahhoz az emberhez, aki a mi apánk lett. Egyszerű ember volt, favágó. A jövőbe látása ezúttal sem segített anyánknak.

— Miért? — kérdezte Laurana kedvesen. Magával ragadta a történet és csodálkozott, hogy a rendszerint szófukar varázsló most ilyen bőbeszédű és nem is sejtette, hogy az, kifejező arcát figyelve sokkal többet kiszed belőle, mint amennyit viszonzásul ad a szavaival.

— Először is, itt van a mi születésünk — ekkor köhögési roham tört rá, elhallgatott és intett a fivérének: — Caramon, itt az ideje, hogy megkapjam az italomat — suttogta olyan átható sziszegéssel, amivel rendszerint a leghangosabb szóváltást is elnyomta. — Vagy tán más kellemes társaságában megfeledkeztél rólam?

Caramonnak az ajkára fagyott a mosoly. — Nem, Raist, nem feledkeztem meg rólad — felelte bűntudattal, fölpattant a székéről és egy kanna vizet akasztott a tűz fölé. Tika félénken lehajtotta a fejét, nem akart a mágus szemébe nézni.

Raistlin még egy pillanatra rámeredt, majd visszafordult Lauranához, aki leplezett izgalommal figyelte az eseményeket. A mágus folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. — Anyám sohasem gyógyult fel többé teljesen a szülés után. A bábaasszony kijelentette, hogy én halva születtem és valóban meg is haltam volna, ha nincs Kitiara.

Azóta is mondogatja, hogy az első csatáját a halállal vívta, amelynek én lettem volna a hadizsákmánya. Ő nevelt föl bennünket... anyám már képtelen volt az ellátásunkra, apámnak pedig éjt nappallá téve robotolnia kellett a puszta létünkért. Kamaszodtunk már Caramonnal, amikor apánk meghalt egy balesetben. Aznap anyám ismét révületbe esett — csuklott el Raistlin hangja — és többé sohasem tért magához belőle... tulajdonképpen éhenhalt.

— Milyen szörnyű! — sóhajtott fel Laurana és megborzongott.

Raistlin néhány pillanatig nem szólt semmit, csak bámult ki az ablakon a szürke, téli égre, azután elhúzta a száját.

— Nagy lecke volt ez számomra... meg kell tanulnom uralkodni az erőm fölött... nem hagyhatom, hogy az uralkodjon rajtam!

Laurana mintha nem is hallotta volna a szavait. Kezét idegesen kulcsolta össze az ölében. Itt volt a ragyogó alkalom, hogy föltegye kikívánkozó kérdéseit, bár ez azzal járt, hogy kitárulkozik ez előtt az ember előtt, akitől félt és akiben nem bízott. Kíváncsisága és szerelme azonban erősebbnek bizonyult. Még csak nem is sejtette, hogy ügyesen fölállított csapdába sétál bele. Raistlin ugyanis szerette föltárni mások lelkének titkait... tudta, hogy később még hasznukat is veheti.

— És akkor mihez kezdtetek? — kérdezte összeszoruló torokkal Laurana. — Akkor Kitiara...? — természetességre törekedett, ezért nem kerülte el a nevet, de zavarában alaposan elpirult.

Raistlin érdeklődéssel figyelte a lány vívódását. — Kitiara akkorra már elment — felelte. — Tizenötéves korában eltávozott hazulról és azóta abból él, amit a kardjával keres. Caramon azt mondja, hogy nagyon ért a fegyverforgatáshoz, így nem volt nehéz elszegődnie zsoldosnak. Persze, amilyen gyakran csak tehette, hazalátogatott, hogy megnézze, hogyan boldogulunk. Amikor jobban fölcseperedtünk és ügyesebbek lettünk, magával vitt bennünket. Caramonnal akkor tanultunk meg együtt harcolni: én a mágiámmal, ő a kardjával. Azután, hogy összetalálkozott Tanissal — Raistlin szeme fölvillant Laurana zavara láttán —, egyre gyakrabban tartott velünk.

— Ki az a velünk? És merre jártatok?

— Hát, ott volt Fényeskardú Sturm, aki már akkor is a lovagi dicsőségről álmodozott, a surranó, Tanis, Caramon meg én. Kovával akkoriban jártunk együtt, amikor még nem adta föl a kovácsmesterséget. Később olyan veszélyesekké váltak az utak, hogy Kova lemondott a vándorlásról. Addigra annyit megtanultunk a barátainktól, amennyit csak lehetett. Egyre türelmetlenebbek lettünk, mire Tanis azt mondta, hogy jobb lesz, ha szétválunk.

— És úgy tettetek, ahogy mondta? Már akkor is ó volt a vezéretek? — Laurana gondolatban visszatért a múltba és olyannak látta Tanist, amilyen Qualinostból való távozása előtt volt: szakáll és az arcába mélyedő, gondok és bajok szántotta ráncok nélkül. Bár már akkor is zárkózott és töprengő volt... őrlődött attól, hogy egyszerre két fajhoz és egyhez sem tartozik. Akkor a lány még nem értette meg őt. Csak most kezdte átlátni a helyzetét, hogy maga is hosszú időt töltött az emberek között.

— Rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel szerintünk egy vezérnek rendelkeznie kell. Gyors észjárású, értelmes és találékony. Kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunkban megvannak mindezek az erények, s mégis, ki tudja, miért, őt követik a többiek. Sturm nemesi származású és egy ősidők óta létező rend tagja. Miért engedelmeskedik hát akkor egy fél-elf fattyúnak? Hát Zúgószél? Ő senkiben sem bízik, aki nem ember és az emberekben is csak félig. Mégis, Aranyholddal együtt Tarsist akár Abyss mélységes mélyére is követnék... és onnan vissza! Vajon miért?

— Én is elgondolkodtam már ezen — szólalt meg Laurana, —, és azt hiszem, hogy...

De Raistlin ügyet sem vetett a lányra, és megválaszolt saját kérdésére. — Tanis hallgat az érzéseire, nem nyomja el őket, mint a lovag és nem rejti véka alá, mint a síkföldi. Tanis tisztában van vele, hogy egy vezérnek néha a szívére és nem az eszére kell hallgatnia. — Raistlin keményen a lányra nézett: — Vésd ezt jól az agyadba!

Laurana egy pillanatig zavartan pislogott, azután, mivel nem tetszett neki a varázsló fölényes hanghordozása, fürgén közbevetette: — Látom, magadat szándékosan kihagyod. Ha te olyan okos és erős vagy, ahogy állítod, akkor miért követed őt?

Raistlin homokóra-pupillája elsötétült, szemhéja lecsukódott. Amint megjelent mellette Caramon és a kannából forró vizet töltött a csészéjébe, a mágus elhallgatott. A harcos Lauranára pillantott, arca elkomorodott, mint mindig, valahányszor a fivére ilyen állapotba került. Raistlin úgy tett, mint aki nem veszi észre. Batyujából előhúzott egy zacskót és néhány zöld levélkét pottyantott a csészébe. Orrfacsaró, savanykás szag töltötte be a helyiséget. — Én nem követem őt — jelentette ki határozottan —, arról van szó csupán, hogy egy darabig ugyanarra vezet az utunk.

— Solamnia lovagjait nem látjuk szívesen a városunkban — jelentette ki a lord határozottan, komoly képpel. Sötéten nézett a csapat többi tagjaira. — Sem az elfeket, surranókat és törpéket, vagy bárki mást, aki velük együtt érkezik. Arról is tudok, hogy egy varázsló is van közöttetek, az a vörös köpönyeges. Rajtatok pedig páncél van, fegyvereitek vérfoltosak és szinte maguktól szökkennek a kezetekbe. Nyilvánvaló tehát, hogy gyakorlott harcosok vagytok.

— Minden bizonnyal zsoldosok, milord — szólt közbe a kapitány.

— Nem vagyunk zsoldosok-lépett Sturm nemes és büszke tartással az emelvény elé. — Abanasinia északi síkságairól jövünk. Nyolcszáz férfit, nőt és gyermeket szabadítottunk ki Pax-Tharkasban Verminaard. Sárkány Nagyúr fogságából. Kikerültük az üldöző sárkányseregeket és az embereket elrejtettük egy völgykatlanban, odafönt a hegyekben, magunk pedig lejöttünk délre, ide Tarsis városába, hogy hajókat béreljünk magunknak. Nem tudtunk róla, hogy Tarsist elhagyta a tenger, ha tudjuk, nem indulunk ilyen nagy útra.

A lord összevonta a szemöldökét. — Szóval azt állítod, hogy északról jöttök. Az lehetetlen. Eddig még senki sem jutott át épségben a törpék thorbardini hegyi királyságán.

— Ha valamit is tudnál Solamnia lovagjairól, akkor tudnod kéne, hogy előbb halunk meg, mintsem hazugságot ejtsünk ki a szánkon... és ez még ellenségeinkkel szemben is így van. Beléptünk a törpék országába és biztonsággal átkelhettünk rajta annak fejében, hogy megtaláltuk és visszaadtuk nekik Kharas Pörölyét!

A lord kényelmetlenül feszengett a székén és hátranézett a mögötte letelepedett sárkányfattyúra. — Tudok egyet-mást a lovagokról — mondta a lord tétován —, s ennél fogva hitelt kell adnom a történetednek, bár inkább hangzik esti gyermekmesének, mintsem...

Váratlanul föltárult az ajtó és két őr bevonszolt rajta egy foglyot. Félretaszigálták a társaságot és a padlóra lökték áldozatukat. Egy nő volt az! Sűrű fátylat, hosszú szoknyát és súlyos pelerint viselt. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt a földön, mint aki túlságosan elcsigázott vagy rémült ahhoz, hogy fölkeljen. Aztán elkeseredett erőfeszítéssel lassan föltápászkodott... senki sem sietett a segítségére. A lord sötét, haragos képpel nézett rá. A mögötte ülő sárkányfattyú fölállt és figyelmesen nézett le az asszonyra, aki belegabalyodott hosszú köpönyegébe és szoknyájába.

A következő pillanatban ott volt mellette Sturm. A lovag elborzadva nézte, hogy bánhatnak ilyen kíméletlenül egy nővel. Kérdőn pillantott Tanisra, de a mindig óvatos fél-elf csak megrázta a fejét. A reménytelen igyekezettel talpra kecmergő nő látványa azonban túl sok volt a lovagnak. Előrelépett, ám abban a pillanatban egy páncélos alakba ütközött.

— Ölj meg, ha akarsz — mordult az őrre —, de mindenképpen segítenem kell a hölgynek.

A katona csak pislogott, meghátrált előtte és a lordra nézett további utasításért. Az könnyedén megrázta a fejét.

Tanis csak bámult, visszafogott lélegzettel, majd úgy látta, mintha a lord elmosolyodna, de gyors mozdulattal eltakarja a száját.

— Hölgyem, engedje meg, hogy felsegítsem — mondta Sturm a mai világból teljesen kiveszett, régimódi udvariasság kifejezésével. Erős kezével könnyedén fölemelte az asszonyt.

— Jobban tette volna, ha nem segít, lovag uram — mondta a nő alig hallhatóan sűrű fátyla mögött. Hangjának hallatán Tanis és Gilthanas összenézett. — Nem tudja, hogy mit cselekszik — folytatta a nő —, az életét teszi kockára...

— Örömömre szolgál, hogy megtehetem — hajolt meg Sturm, és szembefordulva a fegyveresekkel, védelmezőn a nő mellé állt.

— Ez egy Silvanestiből való elf nő — suttogta Tanisnak Gilthanas. — Vajon Sturm tudja ezt?

— Persze, hogy nem — felelte halkan Tanis. — Honnan is tudhatná? Magam is alig ismertem föl a hangjáról.

— Vajon mit kereshet itt? Silvanesti nagyon messze van...

— Én... — szólalt meg Tanis, de egyik őrük keményen hátba taszította, mire elhallgatott, pontosan abban a pillanatban, amikor a lord emelkedett szólásra.

— Lady Alhana — mondta hűvösen, — önt figyelmeztették, hogy hagyja el a várost. Azért gyakoroltam kegyet, amikor legutóbb elébem járult, mert diplomáciai küldetésben érkezett, és mi, Tarsisban még tiszteljük a protokoll előírásait. Ugyanakkor megmondtam kereken, hogy nem lehetünk a népe segítségére és huszonnégy órát adtam önnek a távozásra, de lám, még mindig itt van! — Ezzel az őrök felé fordult: — Mi a vád ellene?

— Zsoldosokat próbált toborozni, milord — válaszolta a kapitány. — Egy fogadóban tartóztatták le, a Régi Tengerparton. — A kapitány megsemmisítő pillantást vetett Sturmra. — Még jó, hogy nem futott össze ezzel a csürhével! Tarsisban, természetesen senki sem nyújtana segítséget egy elfnek!

— Alhana — ízlelgette a szót magában Tanis. Közelebb húzódott Gilthanashoz. — Miért olyan ismerős nekem ez a név?

— Hát olyan régen vagy már távol a népedtől, hogy még ezt a nevet sem ismered föl? — felelte Gilthanas elf nyelven. — Silvanesti unokatestvéreink között egyetlen Alhana volt... Csillagszellő Alhana, a Csillagszónok lánya, népe hercegnője és apja leendő örököse a trónon.

— Alhana — mormolta Tanis még egyszer, amint emlékei ébredezni kezdtek. Az elf nép több száz évvel ezelőtt vált ketté, amikor Kith-Kanan sokukat Qualinesti földjén telepítette le a pusztító testvérgyilkos háborúk után. Ám az elf vezérek máig kapcsolatban maradtak egymással, az elf-lordok titkos útján, akikről az hírlik, hogy üzeneteket képesek kiolvasni a szélből és megértik az ezüst hold nyelvét. Most már tisztán emlékezett Alhanára, akit minden elf hajadon mélységesen tisztelt, s aki olyan gyönyörű volt, mint maga az ezüst hold, amely fényesen ragyogott születése pillanatában.

A sárkányfattyú előrehajolt, hogy megvitasson valamit a lorddal. Tanis látta, amint a férfi arca elsötétül és már azon van, hogy nemet mondjon, de aztán csak összeharapta a száját, fölsóhajtott és bólintott. A sárkányfattyú ismét visszahúzódott a homályba.

— Őrizet alá helyezem önt, Lady Alhana! — mondta ki a súlyos ítéletet a lord. Sturm egy lépést tett a nő felé, amint az őrök szorosabban közrefogták. A lovag hátravetette a fejét és figyelmeztetően nézett rájuk. Olyan magabiztos és nemes jelenség volt még így, fegyvertelenül is, hogy a katonák még a parancs ellenére is elbizonytalanodtak.

— Jobb lenne, ha tennél végre valamit — dörmögte Kova.

— Én nagyra értékelem a lovagiasságot, de sem a hely, sem a körülmények nem alkalmasak erre.

— Te mit javasolsz? — dörrent rá Tanis.

Kova nem válaszolt... egyikük sem tehetett itt az égvilágon semmit és ezzel tisztában is voltak. Sturm inkább meghalt volna, mintsem hagyja, hogy az őrök bármelyike hozzá merjen nyúlni ahhoz a nőhöz, pedig fogalma sem volt róla, ki az illető. De az nem is számított. A barátja iránti csodálat és a tehetetlenség érzése között hányódva, Tanis fölmérte a távolságot a hozzá legközelebb álló katonáig és megállapította, hogy legalább egyet harcképtelenné tehetne. Közben látta, amint Gilthanas becsukja a szemét és ajkai megmozdulnak. Az elf értett a mágiához, bár igazán ritkán vette azt komolyan. Amikor Kova meglátta Tanis arckifejezését, nagyot sóhajtott, egy másik katona felé fordult és leszegte sisakos fejét, akár egy faltörő kos.

Ekkor váratlanul megszólalt a lord, a hangja szinte reccsent: — Vissza lovag! — mondta, azzal a tekintéllyel, amely nemzedékek óta a lordok sajátja. Ez Sturmra is hatott: feszültsége alábbhagyott és Tanis is megkönnyebbülten sóhajtott föl. — Nem tűrhetem, hogy vér folyjon ebben a tanácsteremben. A hölgy megszegte e föld törvényét, olyan törvényt, amelyre a régi időkben, lovag uram, ti is fölesküdtetek. Azzal egyetértek, hogy semmiképpen sem szabad tiszteletlenül bánnunk vele. Őrök, kísérjétek a hölgyet a börtönbe, de olyan tapintattal, ahogy velem szemben is viselkedtek. És te, lovag uram, minthogy annyira aggódsz érte, szintén vele mész.

Tanis gyöngéden oldalba bökte Gilthanast, aki egy pillanat alatt visszatért révületéből. — Jól mondta Sturm, ez a lord valóban nemes és becsületes elődöktől származik — suttogta a fél-elf.

— Nem értem, minek örülsz annyira — morogta Kova, miután meghallotta, mit súgott Tanis. — Először a surranó hoz olyan helyzetbe, hogy lázadás szitásával vádolnak, majd eltűnik, most meg a lovag juttat bennünket börtönbe. Legközelebb ne felejts el figyelmeztetni rá, hogy a mágussal tartsak. Róla legalább tudom, hogy kótyagos!

Miközben az őrök elvezették foglyaikat az emelvény elől, Alhana úgy tett, mint aki keres valamit hosszú szoknyájában.

— Egy szívességet kérnék, lovag uram — fordult Sturmhoz. — Alighanem elejtettem valamit. Apróság, de értékes, megpróbálnád megkeresni...

Sturm gyorsan térdre ereszkedett és máris megpillantotta az apró, csillogó tárgyat a nő ruhájának redői alatt, a padlón. Egy villogó gyémántokkal ékes, csillag alakú hajtű volt az. Elakadt a lélegzete: méghogy apróság! Az értéke fölbecsülhetetlen lehet. Nem csoda, hogy a hölgy nem akarta ezeknek a semmirekellő őröknek a markába juttatni. Villámgyorsan fölmarkolta és óvatosan körülnézett, végül, még mindig térden állva fölnézett a nőre.

Elámult a látványtól, amint a hölgy hátrahúzta a kámzsáját és fölemelte a fátylát. Emberi szem most láthatta először Csillagszellő Alhana arcát. Az elfek Muralaea... az Éj Hercegnője néven ismerték: fekete lágy haját, amely olyan volt, akár az éji szellő, pókháló finomságú hajnecc fogta össze, szálai között, mint a csillagok, apró-ékkövek villogtak. Gyöngyház színű bőre, mint az ezüst hold, úgy csillogott, szeme, akár az éjszakai égbolt mély bíbora, szája színe, mint a vörös hold árnyéka.

A lovag első gondolata az volt, hogy Paladine-nak hála, épp térdel ez előtt a nő előtt, a második, hogy a halál maga is csekély ár lenne azért, hogy szolgálhassa, a harmadik pedig, hogy mondania kellene valamit, de úgy érezte, hogy semmilyen általa ismert nyelv egyetlen szava sem jut az eszébe.

— Köszönöm a segítséget, nemes lovag — suttogta Alhana és mélyen Sturm szemébe nézett. — Mondtam, hogy csak egy apróság. Most kelj fel! Nagyon kimerült vagyok és mivel olybá tetszik, egyfelé vezet az utunk, hálás lennék karod támaszáért.

— Parancsolj velem — suttogta a lovag hevesen, fölemelkedett ás az ékszert közben gyorsan az övébe rejtette. A hölgynek nyújtotta a karját és Alhana lágyan belékarolt.

Érintésétől Sturm megremegett.

A lovag úgy érezte, felhő takarja el a csillagokat, amikor az elf nő leeresztette a fátylát. Észrevette, amint Tanis beáll mögéjük a sorba, de a gyönyörű arc látványa annyira felkavarta, hogy úgy nézett a fél-elfre, mintha még sohasem látta volna.

Tanis is látta Alhanát, akinek szépsége az ő szívét is megdobbantotta. De ugyanakkor azt is látta, hogy ez a szépség nagyobb kárt tesz a lovag szívében, mint egy hobgoblin mérgezett nyílvesszeje. Jól tudta, mily életveszélyes ez a föllobbanó szerelem. A silvanestiek büszkék és nagyravágyók voltak. Rettegtek a keveredéstől és megszokott életmódjuk elveszítésétől, s ezért a legcsekélyebb kapcsolatot is kerülték az emberekkel. Még a testvérgyilkos háborúknak is ez volt az oka.

Nem, gondolta Tanis szomorúan, maga az ezüst hold sem lehet távolibb és elérhetetlenebb Sturm számára. Már csak éppen ez hiányzott, sóhajtott föl magában.

6. Solamnia lovagjai Tasslehoff igazlátó szemüvege

Amikor az őrök kikísérték foglyaikat a Törvényszékről, elhaladtak két, homályban meghúzódó alak mellett. Mindketten annyira beburkolóztak ruháikba, hogy lehetetlen volt megállapítani, miféle fajhoz tartoznak. Fejükön csuklya volt, arcuk előtt kendő, testüket hosszú köpönyeg takarta. Még a kezükön is mintha fehér kötés lett volna. Halkan pusmogtak egymás között.

— Odanézz! — suttogta egyikük izgatottan. — Ott mennek! Pontosan illik rájuk a leírás.

— De nincsenek itt mindnyájan — felelte a másik tétován.

— De itt van a fél-elf, a törpe és a lovag! Én mondom, hogy ők azok! És azt is tudom, hol vannak a többiek — tette hozzá önelégülten. — Kifaggattam az őröket!

A másik, magasabb alak elgondolkodva nézett az utcán végighajtott csoport után. — Igazad lehet... azonnal jelentenünk kellene a Nagyúrnak. — A bebugyolált alak megfordult, de a másik tétovázása láttán megtorpant. — Mire vársz?

— Nem kellene egyikünknek követni őket? Nézd azokat a nyiszlett katonákat! Magad is tudod, hogy a foglyok megpróbálkozhatnak a szökéssel.

A másik kellemetlen hangon fölkacagott: — Hát persze, hogy megszöknek! És azt is tudjuk, hová igyekeznek majd... vissza a társaikhoz! — A bebugyolált fölnézett a délutáni napra. — Pár óra múlva különben sem számít már az egész!

Ezzel a magas megindult, az alacsony pedig lihegve loholt utána.

Amikor a társaság elhagyta a Törvényszéket, havazni kezdett. A kapitány tanult az előbbiekből és ezúttal nem a város főutcáján kísértette végig foglyait, hanem a Törvényszék mögött húzódó sötét, szűk sikátorba irányította őket.

Tanis és Sturm éppen összenézett, Gilthanas és Kova támadásra készülődött, amikor a fél-elf meglátta a sikátorban megmozduló árnyakat. A csuklyás-köpönyeges alakok az őrök elé léptek, acélpengéik megvillantak a bágyadt napfényben.

A kapitány szájába kapta a sípját, de megszólaltatni már nem maradt ideje. Az egyik alak leütötte kardja markolatával, mialatt a másik kettő az örökre támadt, akik fejvesztve futásnak eredtek. A csuklyások ekkor a foglyok felé fordultak.

— Kik vagytok? — kérdezte tőlük Tanis, még kábán váratlanul visszanyert szabadságától. Az alakok azokra a csuklyás sárkányfattyakra emlékeztették, amelyekkel Vigasz határában ütköztek meg annak idején. Sturm védelmezőn állt Alhana elé.

— Megmenekültünk az egyik veszedelemből, hogy nyomban még nagyobba keveredjünk? — kiáltotta Tanis. — Vegyétek le az álarcotokat!

Az egyik csuklyás ekkor Sturm felé fordult, fölemelte a karját és így szólt: — Oth Tsarthon e Paran!

Sturm döbbenten állt. — Est Tsarthai en Paranaith! — válaszolta, majd Tanishoz fordult. — Solamniai lovagok — intett a három férfi felé.

— Lovagok? — kérdezte hitetlenkedve Tanis —, hogyan...?

— Most nincs időnk magyarázkodásra, Fényeskardú Sturm — mondta egyikük nehézkes köznyelven. — A katonák mindjárt visszajönnek... gyertek velünk!

— Ne olyan hevesen! mordult föl Kova, szilárdan megvetette lábát a kövezeten és keményen megmarkolta az alacsony testéhez idomított páncél oldalát. — Vagy szakítotok időt némi magyarázatra, vagy én nem megyek sehova! Honnan ismeritek a lovag nevét és honnan tudtátok, hogy éppen itt kell várnotok ránk...?

— Ó, csak csapjátok le és lökjétek oda vacsorának a hollóknak! — rikoltotta egy vékony hang a homályból. — Nem mintha sok köszönetben lenne részetek érte... kevés olyan gyomor akad, amelyik befogadna egy törpe...

— Nos, ennyi elég lesz? fordult Tanis a dühtől paprikavörös Kovához.

— Egy szép napon — morogta a törpe — úgyis kinyiffantom ezt a surranót!

Sípszó harsant mögöttük a sikátorban. Nem vesztegették tovább az időt és megindultak a lovagok nyomában, végig a girbegurba, patkánymocskos sikátorokon. Valami fontos elintézendő dologra hivatkozva Tass elpárolgott, még mielőtt Tanis fülöncsíphette volna. A fél-elf észrevette, hogy a lovagok egyáltalán nem lepődtek meg a jeleneten és nem is próbálták megállítani a surranót. Ugyanakkor minden kérdésre megtagadták a választ, csak sebesebb haladásra ösztökélték a társaságot, míg be nem értek a romok... Szépséges Tarsis városának maradványai közé.

Itt a lovagok megálltak. Olyan városrészbe vezették a csapatot, ahol az utóbbi időkben senki sem járt. Az utcák romosak és kihaltak voltak... Tanist erősen Xak-Tsarothra emlékeztették. A lovagok félrevonták Sturmot, és solamniai nyelven élénk beszélgetésbe kezdtek, miközben hagyták, hogy a többiek pihenjenek egy kicsit.

Tanis egy épület falának támaszkodott és körülnézett.

Ami ebben az utcában épen maradt a házakból, igazán figyelemre méltó és az új városrésznél mindenképpen szebb volt. Ennyiből is láthatta, hogy Szépséges Tarsis valóban rászolgálhatott a nevére az Összeomlás előtt. Most persze csak terjedelmes gránittömbök hevertek szerteszét, a tágas udvarok kiégtek, és benőtte őket a gyom, amelynek most a téli szél tépázta, elsárgult kórói zörögtek körös-körül. Odasétált Gilthanashoz, aki egy kőpárkányra telepedve Alhanával beszélgetett. Az elflord bemutatta őket egymásnak.

— Csillagszellő Alhana... Tanis Fél-Elf — mondta. — Tanis sok évig élt Qualinesti népe között. A nagybátyám feleségének a fia.

Alhana elhúzta a fátylat az arca elől és hidegen végigmérte Tanist. A nagybátyára feleségének a fia kifejezéssel Gilthanas udvariasan Tanis törvénytelen gyermek voltára utalt, különben azt mondta volna, hogy „a nagybátyám fia". A fél-elf elvörösödött, a régi fájdalom olyan erővel mart belé, mint ötven évvel ezelőtt. Arra gondolt, vajon valaha is megszabadulhat-e tőle?

Tanis megvakarta a szakállát és nyersen megjegyezte: — Anyámat ember-harcosok erőszakolták meg a sötétség éveinek idején, az Összeomlás után. Halálát követően a Szóló nagylelkűen magához fogadott és saját fiaként nevelt föl.

Alhana sötét szeme még jobban elsötétült, olyanná vált, mint a komor éjszaka. — Úgy érzed, szabadkoznod kell a származásod miatt? — kérdezte hűvösen.

— N...nem — dadogta Tanis pulykavörösen —, én csak...

— Akkor ne tedd! — mondta a nő és odafordult Gilthanashoz. — Azt kérdezted, miért jöttem Tarsisba? Segítséget kérni! És most vissza kell térnem Silvanestibe, hogy megkeressem atyámat.

— Visszamész Silvanestibe? — csodálkozott rá Gilthanas. — Mi... az én népem... nem tudtuk, hogy a silvanesti elfek elhagyták ősi földjüket. Nem is csoda, hogy megszakadt közöttünk minden kapcsolat!

— Igen — vált szomorúvá Alhana hangja —, az a gonosz erő, amely benneteket elűzött Qualinestiből, minket is elért. — Lehajtotta a fejét, majd kisvártatva fölnézett és korábbi lágy, halk hangján folytatta: — Sokáig harcoltunk e gonosz ellen, de végül menekülnünk kellett, hogy oda ne vesszünk. Atyám a népünket, az én vezetésemmel Dél-Ergothba küldte. Ő ott maradt Silvanestiben, hogy egyedül vegye fel a harcot a gonosszal. Én tiltakoztam, de azt felelte, hogy elég erőt érez magában, hogy szülőföldünket megvédje. Nehéz szívvel biztonságos helyre vezettem népünket... most is ott vannak. Magam visszajöttem, hogy felkutassam atyámat, mert csak teltek-múltak a napok és semmit sem hallottunk felőle.

— És nem voltak harcosaitok, akik elkísérjenek egy ilyen veszedelmes útra? — kérdezte Tanis.

Alhana meglepetten fordult Tanis felé, hogy a fél-elf beleszól a beszélgetésükbe. Első pillanatban úgy látszott, hogy nem is válaszol neki, de miután mélyen a szemébe nézett, megváltoztatta véleményét. — Sok harcos fölajánlotta, hogy elkísér — mondta büszkén. — De elhamarkodottság volt azt állítanom, hogy biztonságba vezettem a népünket... nincs már biztonságos hely ezen a világon. A harcosokat hátra kellett hagynom a gyengék védelmére. Eljöttem Tarsisba, hátha itt toborozhatok fegyvereseket, akik visszajönnének velem Silvanestibe. Bemutatkoztam a lordnak és tanácsának, ahogy azt az udvariasság megköveteli...

Tanis sötéten összevonta a szemöldökét és megcsóválta a fejét. — Az bizony butaság volt — szólalt meg Tanis nyersen. — Már akkor tudnod kellett volna, hogyan viseltetnek az elfek iránt..., mielőtt a sárkányfattyak ideértek volna. Átkozott szerencséd volt, hogy csak kiutasítottak a városból.

Alhana halvány arca, ha lehet, még jobban elsápadt, sötét szeme fölvillant. — A protokoll szerint jártam el — válaszolta túl jólnevelten ahhoz, hogy hangjának hidegségén kívül másként is kifejezze haragját. — Ha másként cselekszem, barbárnak hatottam volna. Amikor a lord visszautasított, közöltem vele, hogy magam látok neki a toborzásnak. Nem lett volna becsületes dolog, ha ezt nem teszem meg.

Kova, aki csak imitt-amott értett meg valamit az elf szavakból, most oldalba bökte Tanist. — Pompásan összeillenek a lovaggal — horkantotta —, hacsak a becsületük előbb sírba nem viszi őket. — Mielőtt Tanis válaszolhatott volna neki, Sturm lépett oda hozzájuk.

— Tanis! — szólalt meg izgatottan. — A lovagok rábukkantak a régi könyvtárra! Azért jöttek ide Palanthasban följegyzéseket találtak arról, hogy az ősi időkben a sárkányokról szóló ismereteket itt halmozták föl, Tarsisban. A Lovagok Tanácsa küldte őket, hogy derítsék föl, létezik-e még ez a régi könyvtár.

Sturm közelebb intette a lovagokat. — Ez itt Jószívű Brian, a Kard lovagja, Hosszúnyíl Aran, a Korona lovagja és Koronaőr Derek, a Rózsa lovagja — mutatta be őket.

A lovagok meghajoltak.

— Ez pedig Tanis Fél-Elf, ami vezérünk — folytatta.

Tanis látta, amint Alhana meglepetten ránéz, majd Sturm felé fordul, mintha nem hinne a fülének.

Sturm még bemutatta Gilthanast és Kovát, majd a hölgyhöz fordult. — Lady Alhana — kezdte, aztán zavartan elhallgatott... ekkor jött rá, hogy semmi többet nem tud róla.

— Csillagszellő Alhana, a Csillagszónok leánya, a silvanesti elfek hercegnője — fejezte be a megszólítást Gilthanas.

A lovagok ismét meghajoltak, ezúttal mélyebben.

— Fogadjátok szívből jövő köszönetemet megszabadításomért — mondta Alhana hűvösen. Végignézett a csoporton, de tekintete Sturmon időzött el legtovább. Azután Derekhez fordult, mert tudta, hogy szokás szerint a Rózsa lovagja a vezető. — Megtaláltátok azokat az írásokat, amelyekért a Lovagok Tanácsa ideküldött benneteket?

Miközben Alhana beszélt, Tanis a csuklyájukat levetett lovagokat vette szemügyre. Ahhoz eleget tudott, hogy tisztában legyen vele: a Lovagok Tanácsa, Solamnia lovagjainak legfőbb kormányzó ereje a legkülönbeket küldte ide. Dereket, a legidősebbet és a legmagasabb rangút szemlélte a legtovább. Csak kevés lovagnak adatott meg, hogy a Rózsa rendjébe tartozzon. Súlyos és veszélyes volt a próbatétel és csak a legnemesebb származású lovagok nyerhettek oda fölvételt.

— Találtunk egy könyvet, milady — válaszolta Derek —, amely számunkra érthetetlen, ősi nyelven íródott. Sárkányokról vannak benne képek és ezért terveztük, hogy lemásoljuk és a másolatot elvisszük Sancristba, ahol a tudósok talán lefordítják majd. De váratlanul rátaláltunk valakire, aki el tudja olvasni. A surranó...

— Tasslehoff! — ordított föl Kova.

Tanisnak tátva maradt a szája. — Tasslehoff? — ismételte meg hitetlenkedve. — Hiszen ő még köznyelven is alig tud olvasni! És nem ismer semmiféle ősi nyelvet. Az egyetlen közöttünk, aki talán képes lenne lefordítani valami régi szöveget, az Raistlin!

Derek megvonta a vállát. — A surranónak van egy szemüvege, amiről azt állítja, hogy „igazlátó varázsszerszám”. Amikor föltette, folyékonyan tudta olvasni a könyvet. Az áll benne, hogy...

— El tudom képzelni, mi állhat benne! — csattant föl Tanis. — Történetek mindenféle automatabábokról, távolba röpítő varázsgyűrűkről, meg levegőben élő növényekről. Különben hol van? Lenne egy-két szavam Fúróláb Tasslehoffhoz.

— Igazlátó varázsszemüveg! — dörmögte Kova. — Akkor én meg egy mocsári törpe vagyok.

Hamarosan megérkeztek egy düledező épülethez. Törmelékhalmokon másztak át és Derek nyomában beléptek egy alacsony, boltíves nyíláson. Penész és dohszag terjengett. A délutáni napfény után sűrű homály fogadta őket, s egy darabig senki sem látott semmit. Amikor Derek fáklyát gyújtott, megpillantottak egy lefelé, még nagyobb sötétségbe vezető csigalépcsőt.

— A könyvtárat a föld alá építették — magyarázta Derek. — Biztosan csak ennek köszönhető, hogy viszonylag épen megúszta az Összeomlást.

A társaság gyorsan leereszkedett a lépcsőn és belépett egy tágas csarnokba. Tanis lélegzete elakadt és még Alhana szeme is tágra nyílt a pislákoló fáklyafényben. A hatalmas terem falai mentén a padlótól a mennyezetig érő magas fapolcok sorakoztak, ameddig a szem ellát. A polcok telis-tele voltak mindenféle könyvekkel: bőrkötésűekkel, fatáblásakkal és valami egzotikus fák leveleibe burkoltakkal. Némelyeket egyáltalán be sem kötöttek, ezek fekete szalaggal átkötött pergamenkötegek voltak. Sok polc ledőlt, térdig érő pergamentengerrel borítva el a padlót.

— Hiszen ez több ezer könyv! — ámuldozott Tanis. — Hogyan találtátok meg közöttük azt az egyet?

— Hát, nem volt könnyű — ingatta a fejét Derek. Hosszú napokat töltöttünk itt, amíg végre rábukkantunk, de nagyobb keserűséget, mint örömet éreztünk, mivel a könyvhöz szinte hozzá sem lehetett érni. Amelyik lapjához hozzányúltunk, az rögtön elporladt. Attól féltünk, hogy hosszú, keserves időbe kerül majd, mire lemásoljuk, de a surranó...

— Tényleg, a surranó — mormolta Tanis sötéten. — Hol van?

— Erre, itt! — rikkantotta egy vékony hangocska.

Tanis tágra meresztette a szemét és a homályban meglátott egy asztalon égő gyertyaszálat. A magas széken kuporgó Tasslehoff éppen egy vaskos kötet fölé hajolt. Közelebb érve meglátták az orra hegyére biggyesztett, aprócska szemüveget.

— Ki vele, Tass! — mordult rá Tanis. — Honnan szerezted ezt?

— Micsodát? — kérdezte a surranó ártatlan képpel. Amint meglátta Tanis összeszűkülő szemét, kezével a kis, drótkeretes szemüveghez kapott. — Izé, hmm, ezt? Az egyik szütyőmben volt... és, ha mindenáron tudni akarod, hát a törpék országában találtam...

Kova felnyögött és a kezébe temette az arcát.

— Csak úgy hevert ott magában egy asztalon — hadarta gyorsan Tass, a fél-elf elkomorodó arcának láttán. — Becsszóra! És nem volt ott senki... azt hittem, valaki ottfelejtette. Csak azért vettem el, hogy biztonságban legyen! Hát nem jól tettem? Még arra vetődhetett volna valami tolvaj, pádig ez igazán értékes dolog! Vissza akartam adni, de aztán annyi dolgunk akadt... harcoltunk a sötét törpékkel, meg a sárkányfattyakkal, megkerestük a pörölyt és én... hogy is mondjam... megfeledkeztem róla, hogy nálam maradt. Amikor aztán eszembe jutott, már mérföldekre jártunk a törpéktől a tarsisi úton és nem gondoltam, hogy csak azért visszaküldenétek, hogy visszaadjam, ezért...

— És mire jó tulajdonképpen ez a szemüveg? — kérdezte a surranót Tanis türelmetlenül, tudván, hogyha nem teszi, még holnapután is itt állhatnak és hallgathatják.

— Nagyszerű találmány! — rikkantotta Tass élesen a megkönnyebbüléstől, hogy Tanis nem nyeli le keresztbe.

— Valamelyik nap ottfelejtettem az egyik térképen — mondta megveregetve vele a térkép tokját. — Amikor odanéztem, mit gondoltok, mit láttam? Azt, hogy mindent el tudok olvasni azon a lapon! Hát nem csodálatos? — hadarta Tass sebesen, látván, hogy Tanis homlokán ismét megjelennek a ráncok. — Pedig az a térkép olyan nyelven íródott, amelyet sohasem értettem azelőtt. Ekkor kipróbáltam mindegyik térképemen és az összeset el tudtam olvasni vele. Minden egyest, Tanis! Még a legeslegrégebbieket is!

— De nekünk persze egy mukkot sem szóltál róla! — förmedt rá Sturm.

— Izé... hát, sohasem került szóba ilyesmi — mentegetőzött Tass. — Mármost, ha egyenesen megkérdeztétek volna tőlem, hogy „Tass, nincs véletlenül egy varázsszemüveged?” ... azonnal megmondtam volna az igazat! De sohasem kérdeztél ilyesmit, Fényeskardú Sturm, hát ne is nézz rám ilyen vasvilla szemekkel! Akárhogy is, most el tudom olvasni ezt a régi könyvet. Figyeljetek csak... az áll benne, hogy...

— És miből gondolod, hogy mágikus és nem csak a törpék valamilyen ügyes szerkezete? — kérdezte Tanis. Valahogy érezte, hogy Tass eltitkol valamit.

A surranó nagyot nyelt. Remélte, hogy Tanis nem teszi föl neki ezt a kérdést.

— Izé... én... — dadogta Tass —, szóval úgy alakult, hogy... hmm... egyszer, egy éjszaka megemlítettem Raistlinnek, amikor nektek valami más, fontos dolgotok akadt. Ő mondta, hogy valami varázsszerszám lehet. Ki is próbálta az egyik iszonyatos varázsigéjével és... egyszer csak világítani kezdett. Ez pedig azt jelenti, hogy elvarázsolták. Megkérdezte, hogy mire használom, én persze megmutattam neki... akkor mondta, hogy ez egy „igazlátó szemüvege. A régi törpe mágia-űzők készítették, hogy elolvashassák vele a más nyelveken írott könyveket és... — Tass hirtelen elnémult.

— És? — firtatta Tanis.

— És... hmmm... a varázslatok könyveit — suttogta Tasslehoff.

— És még mit mondott Raistlin?

— Azt, hogy ha hozzányúlok a könyveihez, vagy ha csak rájuk is nézek, akkor gombóccá varázsol és egészben lenyel! — Tass hangja egészen elvékonyodott, úgy nézett föl Tanisra tágra nyílt szemmel. — És én hiszek is neki!

Tanis megcsóválta a fejét. Ki gondolta volna, jutott eszébe, hogy Raistlin még olyan fenyegetésre is képes, amivel megfékezheti egy surranó kíváncsiságát? — És még mit mondott?

— Mást semmit, Tanis — felelte Tass ártatlan képpel. Raistlin valójában mondott még neki valamit a szemüvegről, de Tass nem értette igazán jól. Valami olyasmit, hogy a szemüveg túlságosan is tökéletesen mutatja az igazságot, aminek nincs semmi értelme, s ezért úgy érezte, hogy talán jobb, ha elő sem hozakodik vele. Különben Tanis máris elég dühös volt.

— No jól van, és itt mire jutottál? — kérdezte a fél-elf komoran.

— Ó, Tanis, ez borzasztó érdekes! — mondta Tass megkönnyebbülve, hogy vége a kihallgatásnak. Óvatosan lapozott egyet, de a pergamen még így is megrepedt és eltörött apró ujjai között. Bánatosan megcsóválta a fejét. — Majdnem mindig ez történik... de ide nézzetek! — Mindnyájan a surranó köré sereglettek és kíváncsian pillogtak arra a helyre, ahová a vékony ujj mutatott. — Sárkányok képei... vörös sárkányok, kék sárkányok, fekete és zöld sárkányok. Nem is tudtam, hogy ilyen sokféle van belőlük. Aztán itt! — és megint lapozott egyet. — Hoppá! Most éppen nem láthatjátok, de itt egy nagy üveggömb volt és... legalábbis a könyv azt mondja, hogyha egy ilyen gömb valakinek a birtokába kerül, az megparancsolhatja a sárkányoknak, hogy azt csinálják, amit mond nekik!

— Üveggolyó! — horkantott Kova, majd nagyot tüsszentett. — Ne higgy neki, Tanis! Az a gyanúm, hogy az a szemüveg csak arra jó, hogy még jobban fölnagyítsa a nagyotmondását.

— De igenis igazat beszélek! — méltatlankodott Tass. — Sárkánygömböknek nevezik őket és kérdezzétek csak meg róluk a mágust! Ismernie kell őket, mert a könyv szerint a legnagyobb varázslók készítették azokat valaha nagyon régen.

— Én hiszek neked — mondta Tanis rosszkedvűen, mert látta, hogy a surranó igazán megsértődött. — De attól tartok, nem sok hasznát vehetjük az egésznek. Lehet, hogy mind összetörött az Összeomlás idején... és különben sem tudjuk, merre keressük őket...

— De igenis, tudjuk! — rikkantotta Tass izgatottan. — Van itt egy lista arról, hol tárolták a gömböket. Lássuk csak! — Ekkor elhallgatott és oldalra hajtotta a fejét. — Pssszt! — sziszegte, és fülét hegyezve hallgatózott. Mindenki elnémult. Egy pillanatig még nem hallottak semmit, de aztán az ő fülükig is eljutott az, amire a surranó éles hallásával hamarabb fölfigyelt.

Tanis érezte, amint az ujjai megdermednek és szája a félelemtől kiszárad. Most már tisztán hallotta a távolból száz meg száz kürt félelmetes vijjogását... azt a hangot, amelyet valamennyien olyan jól ismertek már. Az üvöltő réztrombiták hangját, amely a sárkányfattyú-seregek és velük együtt a sárkányok közeledtét jelzik. A halál kürtszavát!

7. "... és nem találkoznak többé ezen a világon!"

A társaság éppen kiért a piactérre, amikor Tarsis városára lecsapott a sárkányok első hulláma.

A csapat elvált a lovagoktól... ám ez nem volt valami kellemes elválás. A lovagok próbálták ugyan meggyőzni őket, hogy meneküljenek velük együtt a hegyekbe, de miután visszautasították őket, Derek követelte, hogy legalább Tasslehoff menjen velük, mivel egyedül ő tud valamit a sárkánygömbök hollétéről. Tanis tisztában volt vele, hogy Tass az első adandó alkalommal úgyis megszökik tőlük, ezért ezt a kérést is visszautasította.

— Fogd a surranót, Sturm és gyertek velünk! — parancsolta Derek, Tanissal mit sem törődve.

— Nem tehetem, uram — felelte Sturm és Tanis vállára tette a kezét. — Ő az én parancsnokom és a hűség is elsősorban a barátaimhoz köt.

— Ha így döntesz — mondta Derek haragtól jeges hangon —, nem akadályozhatlak meg benne, de ez sötét foltot hagy az életeden, Fényeskardú Sturm. Ne feledd, hogy nem vagy igazi lovag... még nem. Imádkozz, hogy ne legyek jelen, amikor lovaggá avatásod kérdése a Tanács elé kerül.

Sturm halottsápadttá vált és a szeme sarkából Tanisra nézett, aki leplezni igyekezett e meglepő közlés fölötti megdöbbenését. De most nem volt idő ezen töprengenie. A hideg levegőt hasogató, zavarosan rikoltozó kürtszót egyre közelebbről hallották. A társaság és a három lovag elvált egymástól: a lovagok visszaindultak a hegyi táborukba, a csapat pedig a város felé vette az irányt.

A nép kinn ácsorgott az utcákon, onnan figyelte a különös kürtjeleket, amilyeneket még sohasem hallottak és sejtelmük sem volt a jelentésükről. Egyetlen tarsisi hallotta eddig csupán, és rögtön tudta, mi történik. A kürtrivalgásra a lord fölpattant helyéről a tanácsteremben és villámgyorsan odafordult a háta mögött a homályban rejtőzködő, önelégült sárkányfattyúhoz.

— Azt mondtad, hogy minket megkímélnek! — szűrte a szót a lord összeszorított foga között. — Még most is zajlanak a tárgyalások...

— A Sárkány Nagyúr megelégelte a tárgyalásokat — felelte a hüllőember és elnyomott egy ásítást. — És a várost meg is kíméli, persze, azért jól megleckézteti annak lakóit.

A lord kezébe temette az arcát. A Tanács többi tagjai nem egészen értették, miről van szó, de tehetetlen rémülettel néztek egymásra, amikor meglátták, hogy lordjuk ujjain könnycseppek gördülnek végig.

Odakint az égen vörös sárkányok röpködtek... százával.

Rendezetten nyomultak előre, hármasával, ötösével, kiterjesztett szárnyaik lángokként villantak föl a lemenő napsugaraiban. Tarsis népe egyben biztos lehetett... és csak abban az egyben: maga a halál röpködött a fejük fölött.

Amikor a sárkányok lecsaptak, hogy az első rohamot intézzék a város ellen, áradt belőlük a sárkányiszony, ami sokkal végzetesebb pánikot keltett, mint maga a tűz. Az emberek egyetlen dologra gondoltak, amikor a hatalmas szárnyak elhomályosították a nap halódó fényét: menekülni!

De nem volt hová menekülniük.

Az első kör után a sárkányok már tudták, hogy nem lelnek ellenállásra és lecsaptak. Köröztek az égen, azután vörösen izzó nyilakként alázuhantak és egymás után borították el lángcsóváikkal az épületeket. Az elharapózó tűzvész pokoli vihart élesztett. Az utcákat fojtogató füst árasztotta el és sötét éjjé változtatta az alkonyt. Fekete esőként hullott a korom és a hamu. A rémület kiáltásait halálsikolyok váltották fel, amint az emberek porrá égtek a lángoló mélységben, amely valaha a Szépséges Tarsis városa volt.

A sárkányok rohama nyomán félelemtől tébolyult emberáradat özönlötte el az utcákat, s csak elvétve akadt, aki tisztában volt vele, hová igyekszik. Néhányan a hegyek biztonságáról üvöltöztek, mások a Régi Tengerpart felé rohantak, sokan a város kapui felé tülekedtek. Fölöttük szálltak a sárkányok és égettek tetszésük, öltek kedvük szerint.

Az emberáradat keresztülhömpölygött Tanis csapatán, elválasztotta egymástól a társakat és az épületek falához szorította őket. A füsttől fuldokoltak, marta a szemüket, könnyeik elvakították őket, miközben próbálták leküzdeni a sárkányiszonyt, amely tudatuk megbomlásával fenyegetett.

Olyan hatalmas volt a forróság, hogy szétfeszítette az épületeket. Tanis elkapta Gilthanast, amikor a tömeg az egyik ház falához szorította. Egymásba kapaszkodva tehetetlenül nézték, amint az emberek továbbsodorják barátaikat.

— Vissza a fogadóba! — ordította Tanis. — Ott találkozunk! — De azt már nem tudhatta, hogy meghallották-e az üvöltését vagy sem. Csak reménykedhetett benne, hogy végül mind arrafelé igyekeznek majd.

Sturm erős karjába kapta Alhanát és félig vezette, félig cipelte őt, végig a halál uralta utcákon. Megpróbált tekintetével keresztülhatolni a koromfelhőn, hátha meglátja társait, de hiábavaló volt minden igyekezete. Elkezdődött eddigi életének legelkeseredettebb csatája: talpon kellett maradnia és Alhanát sem hagyhatta magára, mialatt újabb és újabb hullámokban tört rájuk a megvadult embertömeg.

Egyszer csak a hercegnőt elszakította tőle a csizmás lábú, minden életet halálra tipró sokaság. Sturm bevetette magát a rohanók közé, páncélos öklével és testével taszigálta az embereket, míg meg nem ragadhatta Alhana csuklóját. A nő halálsápadtan, rémülten reszketett. Teljes erejével szorította a lovag kezét, aki végre odavonszolhatta őt magához. Ekkor sötét árnyék vetődött rájuk: egy vérszomjasan rikoltozó sárkány tört a tolongó, nyüzsgő férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel zsúfolt utcára. Sturm beszökkent egy kapualjba, magával rántotta és a testével takarta Alhanát, mialatt a sárkány közvetlenül a fejük fölé ereszkedett. Lángok söpörtek végig az utcán; szívszaggató volt a haldoklók sikoltozása.

— Ne nézz oda! — suttogta a nő fülébe, magához szorította őt, miközben arcán könnyek csurogtak végig. A sárkány elzúgott fölöttük és az utca hirtelen riasztóan elcsöndesedett. Semmi sem moccant.

— Gyerünk, amíg lehet! — mondta Sturm remegő hangon.

Egymásba kapaszkodva botorkáltak elő a kapu alól, érzékeik eltompultak, csak az ösztöneik vezérelték őket. Végül az összeégett testek és a füst bűze annyira elkábította mindkettőjüket, hogy ismét egy kapualjban kellett meghúzódniuk.

Egy pillanatig csak arra voltak képesek, hogy egymásba kapaszkodjanak, hálásan a pihenőért, de azzal a tudattal, hogy másodperceken belül vissza kell térniük a halott utcákra.

Alhana Sturm páncélos mellére hajtotta a fejét. Az ősi, régimódi mellvértet tűzforró arca hűvösnek érezte. A kemény fémfelület biztonságot árasztott és alatta érezhette a férfi gyors, ütemes, megnyugtató szívdobogását. A vállát ölelő kar erős, kemény és izmos volt... Sturm keze végigsimított fekete haján.

Alhana, egy büszke és rideg nép szemérmes hajadon leánya, már régóta tudta, hogy mikor, hol és kivel lép majd frigyre. Egy elf-lord volt a kiválasztott, és a törvények megértésének jeleként, a megállapodás megkötése óta eltelt évek alatt még csak meg sem érintették egymást. A férfi ott maradt a többiekkel, míg Alhana visszajött, hogy megkeresse atyját. Elmerült az emberek különös világában, mely elbűvölte őt. Egyszerre megvetette és mégis csodálta őket. Olyan erősek voltak, s az érzelmeik olyan nyersek és zabolátlanok. És éppen akkor, amikor úgy érezte, hogy a gyűlölet kerekedik fölül benne irántuk... egyikük mégis kiemelkedett a többiek közül.

Alhana fölnézett Sturm szomorú arcába és látta benne a büszkeség, a nemesség, a rendíthetetlen önfegyelem és a tökély iránti olthatatlan, de ugyanakkor reménytelen vágy mélyen belevésődött vonásait. Alhana érezte, hogy vonzódik ehhez a férfihoz, ehhez az emberi lényhez. Megadta magát az erejének, a jelenléte megvigasztalta őt és érezte, amint édes, perzselő melegség tölti el... s akkor hirtelen rádöbbent, hogy ez a tűz sokallta veszedelmesebb számára, mint akár ezer lángokádó sárkány.

— Jobb lesz, ha most megyünk — suttogta Sturm csöndesen, de legnagyobb döbbenetére Alhana eltaszította magától.

— Itt elválnak útjaink — csattant a hangja hidegen, mint az éjszakai szél. — Vissza kell térnem a szállásomra. Köszönöm a kíséretet.

— Micsoda? — kiáltotta Sturm. — Hogy egyedül mész? De hisz ez őrültség! — utánanyúlt és megszorította a karját. — Nem engedhetem... — és nyomban rájött, hogy hibát követett el, amint megérezte, hogy a nő teste megfeszül... meg sem moccant, csak nézett rá dölyfösen, míg el nem engedte.

— Megvannak a magam barátai — mondta Alhana —, ahogy neked is. Téged a hűséged hozzájuk köt, engem az enyéimhez... a saját utunkat kell járnunk. — Hangja kissé elcsuklott a férfi még mindig könnyes arcán megjelenő őszinte fájdalom láttán. Egy pillanatra úgy érezte, hogy ezt nem tudja elviselni, s arra gondolt, lesz-e ereje a folytatáshoz? Aztán eszébe jutott a népe, azok, akiknek sorsa tőle függ és ebben megtalálta a hiányzó erőt. — Köszönöm a kedvességedet és a segítséget, de most mennem kell, amíg az utcák üresek.

Sturm sértett, csodálkozó képpel nézett vissza rá, de végül neki is megkeményedtek a vonásai. — Boldogan álltam szolgálatára, Lady Alhana, de még mindig veszélyben van. Engedje meg, hogy a szállására kísérjem, utána nem leszek a terhére.

— Teljesen lehetetlen — felelte Alhana és összeszorította a fogát, hogy a szája meg ne remegjen. — A szállásom nincs messze és ott várnak a barátaim. Ismerünk egy, a városból kivezető titkos utat. Bocsáss meg, hogy nem viszlek magammal, de sohasem tudhatom, mennyire bízhatom meg az emberekben.

Sturm barna szeme fölvillant.

Alhana kis híján még egyszer elveszítette az önuralmát.

— Tudom, hogy ti hol szálltatok meg — mondta nagyot nyelve —, a Vörös Sárkány fogadóban: Talán... miután megtaláltam a barátaimat... a segítségetekre lehetünk...

— Ne fárasszák magukat! — Sturm szavai visszhangozták a másik hidegségét. — És nem tartozik nekem köszönettel... nem tettem többet, mint amennyit a becsületkódexem megkövetel. Isten önnel! — és megindult az útján.

Azután eszébe jutott valami és visszafordult. Elővette övéből a csillogó gyémánt hajdíszt és beletette Alhana kezébe. — Tessék! — mondta, s amikor a nő sötét szemébe nézett, hirtelen észrevette benne az eltitkolt fájdalmat. Maga sem értette, hogy miért, de meglágyult a hangja: — Hálás vagyok, hogy rám bíztad ezt az ékszert — mondta kedvesen —, még ha csak néhány pillanatra is.

Az elf-hajadon az ékszerre pillantott és megremegett. Ismét Sturm szemébe nézett, de a várt dac helyett csak együttérzést látott benne. Még egyszer elcsodálkozott az emberek természetén. Nem állta a rászegeződő pillantást, lehajtotta a fejét és megfogta a férfi kezét, a tenyerébe tette az ékszert és rákulcsolta az ujjait.

— Tedd el — suttogta lágyan —, s ha ránézel, jusson eszedbe, hogy Csillagszellő Alhana valahol gondol rád!

Hirtelen könnyek szöktek a lovag szemébe, szava elakadt, némán fejet hajtott, megcsókolta az ékszert, vigyázva visszatette az övébe és kinyújtotta a kezét... de Alhana visszahúzódott előle a kapualjba, és elfordította sápadt arcát.

— Most menj, kérlek! — mondta. Sturm még állt egy pillanatig bizonytalanul, de... becsületből... nem tehette meg, hogy nem engedelmeskedik a kérésnek. Megfordult és nekivágott a rémálomra emlékeztető utcának.

Alhana még utánanézett a kapu alól és érezte, amint a védelmező kagylóhéj megszilárdul körülötte. — Bocsáss meg, Sturm! — suttogta maga elé, majd: — Nem, ne is bocsáss meg! — keményedett meg a hangja —, légy hálás nekem!

Behunyta a szemét, elméjében fölidézett egy képet és sebes üzenetet küldött a város szélére, ahol valóban várták a barátai, hogy elvigyék őt az emberek világából. Amikor megérkezett a telepatikus válasz, Alhana fölsóhajtott és izgatottan pásztázni kezdte a füstben úszó égboltot. Várt valamire.

— Ó! — szólalt meg Raistlin nyugodtan, amikor délután meghallotta az első kürtszót. — Megmondtam előre.

Zúgószél bosszúsan nézett a mágusra, bár maga sem tudta, mit csináljon. Addig rendben van, hogy Tanis megkérte, vigyázzon a többiekre, védje meg őket a katonáktól, de ugyan mit tehetne sárkányfattyak egész seregei, sőt, maguk a sárkányok ellen? Sötét szemével végigpásztázott a kis csoporton. Tika fölpattant, keze a kardja markolatán. A fiatal lány bátor volt és határozott, de tapasztalatlan. A síkföldi férfi most is láthatta a lány keze fején a sebhelyeket, ahol megvágta magát.

— Mi történt? — kérdezte Elistan aggódva.

— A Sárkány Nagyúr lerohanja a várost — felelte Zúgószél nyersen és gondolataiba mélyedt.

Csörömpölő hangra lett figyelmes: Caramon ébredezett. A nagydarab harcos nyugodtnak és higgadtnak látszott. Hála az égnek! Bár Zúgószél nem kedvelte Raistlint, azt el kellett ismernie, hogy a varázsló és fivére hatásos együttest alkotott. Laurana is hűvösnek és határozottnak tűnt, de ő csak egy elf volt és Zúgószél képtelen volt teljesen megbízni az elfekben.

— Hagyjátok el a várost, ha nem jönnénk vissza — mondta neki Tanis, de ezt a fél-elf nem láthatta előre! Ha kimennek is a városból, csak a Sárkány Nagyúr seregeivel találják szemben magukat a Fennsíkon. Zúgószél most már pontosan tudta, ki figyelte őket, miközben erre a nyomorúságos helyre igyekeztek. Halkan káromkodott magában saját nyelvén. Amikor az első sárkányhullám lesújtott a városra, Aranyhold szorosan átölelte. Lenézett asszonyára, arcán mosolyt... a Főnök Lányának mosolyát... szemében mélységes hitet látott: hitet az istenekben és hitet embere iránt.

Megkönnyebbült, pillanatnyi, kábult rémülete elmúlt. Az épület ekkor megremegett... hallották az utcáról beszűrődő sikolyokat, a tomboló tűzvészek bömbölését.

— Az emelet veszélyes, le kell mennünk a földszintre — javasolta Zúgószél. — Caramon, hozd a lovag kardját és a többi fegyvert! Ha Tanis és a többiek... — itt megtorpant. Azt akarta mondani — még élnek —, de akkor meglátta Laurana arcát. – Ha Tanis és a többiek sikerrel megszöknek, ide jönnek vissza. Megvárjuk őket.

— Kiváló döntés sziszegte a varázsló maró gúnnyal —, különösképpen, hogy úgysem mehetünk sehova.

Zúgószél nem törődött a megjegyzéssel. — Elistan — mondta —, kísérd le a többieket... Caramon és Raistlin, ti maradjatok még egy percre! — Miután becsukódott az ajtó, gyorsan így szólt a másik kettőhöz: — A legjobb, amit tehetünk, ha itt maradunk és elbarikádozzuk magunkat. Az utcán csak a halál várna ránk.

— És mit gondolsz, meddig tarthatunk ki? — kérdezte Caramon.

— Pár óráig... talán — vetette oda kurtán Zúgószél.

A fivérek szembenéztek vele és mindhárman a Que-shuban látott megcsonkított tetemekre gondoltak, és arra, amit Vigasz pusztulásáról hallottak.

— Élve nem foghatnak el bennünket — suttogta Raistlin.

Zúgószél mélyen felsóhajtott. — Kitartunk, ameddig csak tudunk — mondta és a hangja enyhén megremegett —, de amikor érezzük, hogy már nem bírjuk tovább... — nem volt ereje a folytatáshoz, kezét tőre markolatára tette és azon töprengett, most mit kell tennie.

— Arra nem lesz szükség — mondta csöndesen Raistlin. — Vannak füveim... csak egy csipetnyi kell egy pohár borba... nagyon gyorsan hat... és fájdalommentes.

— Biztos vagy benne? — kérdezte Zúgószél.

— Megbízhatsz bennem — felelte Raistlin —, értek ehhez a mesterséghez... a füvek tudományához — tette hozzá lágyan, amikor látta, hogy a síkföldi férfi megborzong.

— Ha akkor még élek — mormolta Zúgószél halkan —, énmagam adom be neki — nekik — a mérget... ha nem...

— Értelek. Mondom, megbízhatsz bennem – ismételte meg a mágus.

— No és Laurana? — kérdezte Caramon. — Ismered az elfeket! Ő sohasem...

— Bízd csak rám a dolgot — mondta még egyszer a varázsló.

A síkföldi rémülten nézett Raistlinre. A mágus nyugodtan állt szemben vele, karja összefonva a köpönyege alatt, kámzsáját mélyen a fejébe húzta. Zúgószél ismét a tőrére pillantott, mérlegelve ezt a lehetőséget. Nem, ő képtelen lenne megtenni... legalábbis így nem!

— Jól van hát — morogta keserűen és elhallgatott, félt lemenni és szembe nézni a társaival. De az utcán egyre közelebbről hallatszottak a halálsikolyok. Végül hirtelen megfordult és magukra hagyta a fivéreket.

— Én harcban fogok elesni! — jelentette ki Caramon, de nehezen őrizte meg hangjának nyugalmát. Az első néhány szó után azonban a megtermett harcos hangja elcsuklott:

— Ígérd meg Raist, hogy lenyeled azt a vacakot, ha én már... nem leszek melletted...

— Nem lesz rá szükség — felelte Raistlin röviden. — Ahhoz nincs elég erőm, hogy egy ilyen csatát túlvészeljek... de majd elnyel a mágiám örvénye.

Tanis és Gilthanas keresztülverekedte magát a tömegen. Az erősebb fél-elf fedezte, a másikat, amint foggal-körömmel, ütve, rúgva nyomultak keresztül a fejét vesztett sokaságon. Olykor-olykor elrejtőztek a sárkányok elől. Gilthanas megrándította a térdét és csak Tanisra támaszkodva volt képes előrebicegni, iszonyú fájdalmak közepette.

A fél-elf hálás fohászt rebegett, amikor végre meglátták a Vörös Sárkány fogadót, de a hála szavai káromkodássá fajultak a bejárat előtt sürgölődő fekete hüllőlények láttán.

Gyorsan visszarántotta a fájdalomtól kimerült, vakon támolygó Gilthanast a romos boltív alá.

— A fogadó, Gilthanas! — kiáltotta. — Ostromolják!

Gilthanas ráemelte a semmibe révedő, üveges tekintetét.

Azután, mintha valami mégis eljutott volna a tudatáig, fölsóhajtott: Laurana! — és előrelódult, hogy kijusson a kapualjból. — Mielőbb oda kell érnünk! — nyögte és Tanis karjába hanyatlott.

— Maradj itt! — mondta a fél-elf és szelíden leültette. — Nem tudsz járni... majd én bejutok valahogyan. Megkerülöm a tömböt és majd hátulról...

Ezzel futva megindult, a kapualjakban és a romok között keresett némi fedezéket. Körülbelül egy saroknyira lehetett a fogadótól, amikor rekedt ordításra lett figyelmes. Hátrafordult és meglátta a vadul integető Kovát. Keresztülvágott az utcán.

— Mi történt? — kérdezte. — Miért nem vagy a többiekkel... — itt elakadt a szava. — Ó, nem! nyögte aztán.

A törpe koromtól szennyes, könnyáztatta képpel térdelt Tasslehoff mellett. A surranó egy kidőlt oszlop alatt hevert.

Tass bölcs gyermekarca holtsápadt, bőre izzadt volt.

— Nyavalyás, hígagyú surranó — nyögte Kova. — Addig ugrált, míg hagyta, hogy rádőljön egy egész ház! A törpe kezét vérző sebek borították, nyilván megpróbálta levonszolni Tassról az oszlopot, amelynek fölemeléséhez legalább három ember vagy egy Caramon kellett volna. Tanis a surranó nyakára tette a kezét... a szívverése alig volt kitapintható.

— Maradj mellette! — mondta Tanis teljesen fölöslegesen.

— Megyek a fogadóba... hozom Caramont.

Kova bánatosan ránézett, majd a fogadó felé fordult. Mindketten jól hallották a sárkányfattyak ordítozását, látták fegyvereik villogását a lángok fényében. Néha valami természetellenes fény villant elő a fogadó ablakából: Raistlin varázstüze. A törpe reménytelenül megrázta a fejét. Tudta, hogy Tanis úgy fog visszatérni Caramonnal, ahogy ő szárnyra kelni.

Mégis valami halvány mosolyt erőltetett az arcára. — Hát persze, barátom, vele maradok... Isten veled!

Tanis torka elszorult, próbált felelni valamit, aztán föladta és nekivágott az utcának.

Raistlin addig köhögött, míg már alig állt a lábán, letörölte a szája szélén kibuggyanó vért és gúnyájának valamelyik legtitkosabb zsebéből előhúzott egy kis, fekete bőrzacskót. Már csak egyetlen varázsigéje maradt és annak kimondásához is alig elegendő ereje. Most, fáradtságtól reszkető kézzel próbálta belerázni a zacskó tartalmát a kancsó borba, amelyet Caramonnal hozatott, még a csata kezdete előtt, de a keze vadul reszketett és hétrét görnyedt a köhögéstől.

Ekkor egy másik kéz ragadta meg az övét. Fölnézett és Lauranát látta maga előtt. A lány kivette a kis zsákocskát törékeny ujjai közül... kezét zöldes sárkányfattyú-vér szennyezte be.

— Mi ez? — kérdezte.

— Egy varázslat kelléke — nyögte a mágus —, szórd bele a borba!

Laurana bólintott és engedelmesen követte az utasítást.

A keverék azonnal föloldódott.

— Nehogy igyál belőle! — figyelmeztette a varázsló, amint a köhögése kissé alábbhagyott.

— Miért, mi ez? nézett rá Laurana élesen.

— Altatópor — suttogta Raistlin fölvillanó szemmel.

Laurana keserűen elmosolyodott: — Csak nem gondolod, hogy ma éjjel még aludni is fogunk?

— Ez nem olyan álom — felelte Raistlin és határozottan a szemébe nézett. — A por tetszhalált idéz elő. A szívverés csaknem teljesen leáll, a légzés úgyszintén, a bőr megsápad és lehűl, a végtagok megmerevednek.

Laurana szeme tágra nyílt. — De miért...

— Ez a legvégső eszköz. Az ellenség azt hiszi majd, hogy meghaltál és otthagy a csatatéren... ha szerencséd van.. ha nincs...

— Ha nincs...? — sóhajtott Laurana és elsápadt.

— Nos, némelyekkel előfordult, hogy saját halotti máglyájuk lángjai közt ébredtek föl — felelte Raistlin hűvösen —, de velünk ez aligha történik majd meg.

Most, hogy könnyebben lélegzett, leült a padlóra, s közben ösztönösen félrehajolt egy beröppenő nyílvessző elöl, amely közvetlen mögötte állt bele a földbe. Látta, hogy Laurana keze megremeg és megértette, hogy a lány korántsem olyan nyugodt, amilyennek látszani szeretne.

— És azt akarod, hogy megigyuk ezt? — kérdezte.

— A sárkányfattyak kínzásaitól mindenesetre megvált bennünket.

— Honnan tudod?

— Bízzál bennem — suttogta a mágus halvány mosoly kíséretében.

Laurana ránézett és megrázkódott. Véres ujjait szórakozottan a bórpáncéljába törölte. De a vér nem jött le a kezéről, bár ezt észre sem vette. Nyílvessző csapódott be közvetlenül mellette, de még csak meg sem rezzent... nézett rá elbambulva.

Caramon tűnt föl bukdácsolva az égő ivó ajtaján kigomolygó füstből. A vállán erősen vérzett egy nyílvessző ütötte seb... saját piros vére különös keveréket alkotott ellenfelének zöldes vérével.

— Mindjárt betörik a bejárati ajtót — lihegte kimerülten. — Zúgószél parancsolt vissza bennünket ide.

— Hallgasd csak! — figyelmeztette Raistlin. — Nem ez az egyetlen hely, ahol betörnek! — Recsegő-ropogó zaj hallatszott a konyhából, a hátsó sikátorba vezető ajtó felöl.

Caramon, és Laurana felkészülten a védelemre éppen akkor fordult oda, amikor az ajtó beszakadt és belépett rajta egy magas, sötét alak.

— Tanis! — sikoltott föl Laurana, kardját hüvelyébe dugta és a fél-elf felé rohant.

— Laurana! — lihegte Tanis, karjába zárta a lányt és kis híján fölzokogott a megkönnyebbüléstől. Caramon súlyos két karjával átnyalábolta őket.

— Hogy vagytok? — kérdezte Tanis, amikor végre meg tudott szólalni.

— Többé-kevésbé jól — felelte Caramon és Tanis mögé lesett. A képe megnyúlt, amikor rájött, hogy egyedül érkezett. — Hol vannak...?

— Sturm eltűnt — sóhajtotta Tanis szomorúan —, Kova és Tasslehoff az utca túloldalán... a surranó beszorult egy oszlop alá, Gilthanas vagy két sarokkal odébb rejtőzik... megsebesült — Laurana felé fordulva folytatta —, nem súlyosan, de nem tudott továbbjönni.

— Isten hozott, Tanis — suttogta Raistlin két köhögés között. — Idejében jöttél, hogy együtt halhassunk meg.

Tanis a kancsóra nézett, meglátta mellette az üres, fekete zacskót és döbbenten meredt rá Raistlinre.

— Nem — csattant föl keményen —, és nem is halunk meg... legalábbis nem f... — mondta, de elharapta a szó végét. — Hívjatok ide mindenkit!

Caramon teli torokból ordítva kirohant. Zúgószél ugrott be az ivóból, ahonnan az ellenség nyilait lövöldözte vissza, mivel saját puzdrája már régen kiürült. A többiek a nyomában... reménykedve mosolyogtak Tanisra.

A fél-elfet felbőszítette ez a belévetett korlátlan hit. Egy szép napon, gondolta magában, cserbenhagyom őket..., sőt, lehet, hogy máris megtettem, és mérgesen megrázta a fejét.

— Idefigyeljetek! — próbálta túlüvölteni az odakint lármázó sárkányfattyakat. — A hátsó ajtón még megpróbálkozhatunk a meneküléssel. Csak egy kisebb csapat támadott a fogadóra, a fősereg még meg sem érkezett a városba.

— Valaki üldöz minket — mormolta Raistlin.

— Igen, úgy tűnik — bólintott rá Tanis. — De nincs sok időnk... ha kitörhetnénk a hegyekbe...

Hirtelen elhallgatott és fölkapta a fejét. Mindnyájan elnémultak, úgy figyelték az ismerős, fülsértő rikoltást és a gigászi bőrszárnyak egyre közeledő suhogását.

— Fedezékbe! üvöltötte Zúgószél elkésve.

Éles süvítés és robbanó hang hallatszott. A háromemeletes, kőből és fából épített fogadó úgy megrázkódott, mintha homokból és vékony vesszőkből épült volna. A levegő tele lett porral és törmelékkel, hatalmas lángok csaptak föl odakint. Fejük fölött recsegett-ropogott a tető faszerkezete, hallatszott a lezuhanó gerendák puffanása.

Az épület kezdett lassan összedőlni.

Tehetetlen döbbenettel, bénultan nézték, amint a hatalmas mennyezettartó gerendák meghajolnak a felső emeletekre omló tető súlya alatt.

— Kifelé! — üvöltötte Tanis. — Ez az egész mindjárt a...

A fél-elf feje fölött húzódó mestergerenda hatalmasat nyögött, megrepedt, majd eltörött. Tanis derékon ragadta Lauranát és olyan messzire penderítette magától, amennyire az erejéből tellett és látta, amint a bejárat közelében álló Elistan elkapja a lányt:

Miközben a fölötte lévő vastag gerenda egy végső, megrendítő csattanással megadta, magát, Tanis hallotta, amint a mágus különös szavakat rikolt. Azután csak zuhant, zuhant a sötétségbe és úgy érezte, hogy ráomlik az egész világ.

Sturm épp befordult a sarkon, amikor meglátta, amint a Vörös Sárkány fogadó füst— és lángtengerben össszeomlik és fölötte az égen elhúz egy sárkány. A lovag szíve vadul földobogott a keserűségtől és a félelemtől.

Gyorsan behúzódott egy kapualjba és megbújt a homályban a ház előtt elvonuló, durván röhögő és hideg, torokhangú nyelvükön karattyoló sárkányfattyak csapata elől.

Biztosan úgy érezték, hogy ezzel a munkával végeztek, ideje valami más mulatság után nézniük. Három másik, kék egyenruhát, nem vöröset viselőt is észrevett, akik láthatóan dühöngtek a fogadó lerombolása miatt és öklüket rázták a fölöttük köröző vörös sárkány felé.

Sturm érezte a tagjait gúzsba kötő reménytelen gyöngeséget. Nekidőlt az ajtónak, tompán nézett a sárkányemberek után és az járt az eszében, vajon most mit kellene tennie? Vajon ott vannak-e még a barátai? Lehet, hogy már elmenekültek: Ekkor valami fehéren villant és a szíve fájdalmas megkönnyebbüléssel megdobbant.

— Elistan! — kiáltotta és csak nézte, amint a próféta előbukkan a romok közül és maga után vonszol valakit. A sárkányfattyak kardot rántottak és a pap felé vetették magukat, s azt ordítozták, hogy adja meg magát. Sturm megeresztette a solamniai lovagok csatakiáltását és előrontott rejtekhelyéről. A sárkányfattyak megpördültek, önbizalmukat megtépázta a lovag váratlan megjelenése.

A lovag halványan érzékelte, hogy egy másik alak is rohan mellette. Szeme sarkából látta, amint a tűz fénye megvillan egy acélsisakon és meghallotta a törpe bőszült ordítását. Ekkor az egyik ajtónyílásból valamiféle varázsige szavai hangzottak föl.

Gilthanas nehézkesen előkúszott fedezékéből, ujját a hüllőemberekre szegezte, úgy olvasta rájuk varázsigéjét.

Ujjbegyeiből tűzdárdák röppentek elő. Az egyik teremtmény fellobbanó mellvértjéhez kapott és összerogyott. Kova egy másikra vetette magát és fejét bezúzta egy kődarabbal, míg Sturm vaskesztyűs ökle csapásaival terítette le a harmadikat. A lovag elkapta az előretámolygó Elistant, aki egy nőt cipelt a karjában.

— Laurana! — kiáltotta Gilthanas a kapu alól.

Az elf-hajadon a füsttől kábultan emelte föl ködös tekintetét: — Gilthanas? — motyogta, majd továbbfordult és meglátta a lovagot.

— Sturm — mormolta elhalón és bizonytalanul hátramutatott —, a kardod... ott van... láttam...

Valóban, Sturm is mintha észrevett volna a romhalmaz alatt valami halvány, ezüstös villanást. Ott volt a kardja, mellette Tanis fegyvere, Kith-Kanan elf varázspengéje. A lovag félretúrta a nagy halom kőtörmeléket, és áhítattal emelte föl a kardokat, amelyek ékszerekként hevertek a romok között. Fülét hegyezte mozgás zaja, kiáltások, hívó szó után, de csak a nyomasztó csönd vette körül.

— Valahogy ki kell jutnunk innen — mormolta lassan, de nem mozdult a helyéről. Elistanra nézett, aki holtsápadt arccal bámult vissza a romhalmazra. A többiek?

— Mindnyájan odabent voltak — mondta Elistan reszkető hangon —, és a fél-elf...

— Tanis?

— Igen... betört a hátsó ajtón, éppen egy pillanattal a sárkány rohama előtt. Mind együtt álltak, az ivó közepén. Én az egyik boltív alá húzódtam... Tanis észrevette, hogy a mestergerenda nem bírja tovább és felém taszította Lauranát és én elkaptam őt, éppen abban a pillanatban, amikor rájuk szakadt a mennyezet. Semmi esély rá, hogy...

— Nem hiszem el! — kiáltotta Kova mérgesen és a romok közé vetette magát, de Sturm elkapta a gallérját és visszarántotta.

— Hol van Tass? — kérdezte szigorúan a törpétől.

— Beszorult egy oszlop alá — felelte Kova megnyúlt, gyászos képpel. Vadul a fejéhez kapott és leverte a sisakját.

— Vissza kell mennem hozzá, de őket sem hagyhatom ott... Caramon... — és a törpe sírva fakadt, szakálla csak úgy itta be a könnyeit. — Az a nagy, bamba ökör! Szükségem van rá! Ezt nem teheti velem! És Tanis sem! A fene enné meg, szükségem van rájuk!

Sturm a törpe vállára tette a kezét. — Menj vissza Tasshoz, most neki van szüksége rád! Sárkányfattyak kóborolnak az utcákon... mi is mindjárt...

Ekkor Laurana sikoltott föl ijesztő, szívszaggató hangon, ami Sturm számára fölért egy lándzsadöféssel. Megpördült és abban a pillanatban kapta el a lányt, amikor éppen a romok közé vetette volna magát.

— Te ezt nem értheted! — sikoltotta Laurana dühösen és kitépte magát a férfi szorításából. Térdre rogyott és puszta kézzel próbált odább hengeríteni egy megfeketedett kőtömböt.. — Tanis! — kiáltotta, de a kődarab olyan súlyos volt, hogy csak pár hüvelyknyire tudta elmozdítani.

Sturm sajgó szívvel nézte, nem tudta, mit csináljon.

Ekkor megkapta ki nem mondott kérdésére a választ.

Kürtszó harsant! Egyre közelebb... száz és ezer trombita rivalt. Megérkezett a hódító sárkánysereg. Elistanra nézett, aki szomorú egyetértéssel bólintott. Mindketten Lauranához siettek.

— Kedvesem — szólalt meg Elistan csöndesen semmit sem tehetsz értük... az élőknek van szükségük rád. A bátyád megsebesült és a surranó is. A sárkánysereg egyre közeledik. Most vagy elmenekülünk, hogy folytathassuk a harcot a szörnyetegekkel szemben, vagy oktalan gyász oltárán áldozzuk föl az életünket. Tanis érted adta az életét, Laurana... ne hagyd, hogy értelmetlenné váljon az áldozata!

Laurana fölnézett rá... koromtól és portól sötét arcán vér— és könnycseppek vontak csíkokat. Hallotta a kürtök rivalgását, Gilthanas hívó szavát, hallotta Kova kiáltozását, hogy Tasslehoff haldoklik és hallotta Elistan szavait.

Ekkor megeredt az eső. A sárkányok tüze megolvasztotta és vízzé változtatta a havat... mocskos cseppek hullottak alá az égből.

Az esővíz végigfolyt a lány arcán, lehűtötte lázban égő bőrét.

— Segíts, Sturm — suttogta félig béna, a szavakat megformálni alig képes ajakkal. A lovag átkarolta és Laurana kábultan fölállt.

— Laurana! — szólította a bátyja. Elistannak igaza van, most az élőknek van szükségük a húgára. Oda kell mennie hozzá. Habár tudta, hogy szívesebben feküdne le ezekre a romokra és várná a halált, de mennie kell! Tanis is pontosan így cselekedne. Szükségük van rá ... küzdenie kell tovább!

— Ég veled, Tanthalas — suttogta alig hallhatóan.

Az eső egyre jobban esett, puhán, mintha maguk az istenek is megsiratnák a Szépséges Tarsis pusztulását.

Vízcseppek hullottak Raistlin fejére, hidegen, idegesítően. Megpróbált odébb húzódni, hogy kitérjen a csöpögés útjából, de meg sem bírt moccanni. Valami rettenetes súly nehezedett rá. A rémülettel tehetetlenül vergődött, próbált kiszabadulni alóla, majd kisvártatva teljesen magához tért; megszűnt páni rettegése. Ismét ura lett önmagának, és ahogy tanították, kényszerítette magát, hogy ellazuljon és fölmérje, helyzetét.

A koromsötétben nem látott semmit, így más érzékszerveire kellett hagyatkoznia. Mindenekelőtt meg kell szabadulnia ettől a súlytól! Óvatosan megmozgatta a karját... nem érzett fájdalmat és úgy látszik, semmije sem törött el. Fölnyúlt és ekkor elért egy másik testet: Caramon volt az, a páncéljából, no meg a szagából ítélve. Fölsóhajtott... erre gondolnia kellett volna. Minden erejét összeszedte, lehengerítette magáról fivére testét és kikecmergett alóla.

Most már könnyebben lélegzett és letörölhette arcáról a vizet. Megkereste a sötétben a másik nyakát és kitapogatta a verőeret. A szív erősen lüktetett, a bór meleg volt, a légzés egyenletes. Raistlin megkönnyebbülten hanyatlott vissza a padlóra. Végül is bárhol van, legalább nincs egyedül.

De tényleg, hol is van? Megpróbálta összerakni azt a pár utolsó, rémületes pillanatot. Emlékezett rá, hogy a gerenda összeroppan, és Tanis kitaszítja alóla Lauranát. Eszébe jutott az utolsó varázsige, amelynek kimondásához még volt ereje. A testét átjáró varázslat körülötte és a közelében lévők körül olyan erőteret hozott létre, amely megvédheti minden külső fizikai hatástól. Arra is emlékezett még, hogy Caramon ráborul, az épület rájuk omlik és ő zuhan a semmibe.*****

Zuhan...

Aha, jutott el az agyáig, biztosan átszakadt a padló és lezuhantunk a fogadó pincéjébe. Mialatt a kópadlón tapogatózott, rádöbbent, hogy teljesen átázott. Végül nagy nehezen csak megtalálta, amit keresett: a varázspálcáját. A kristálygömb sértetlen volt: csak a sárkánytűz árthatott e pálcának, amelyet Par-Saliantól kapott az Ősmágia Legendás Tornyaiban.

— Shirak! — suttogta Raistlin és a pálca fénye föllobbant.

Fölült és körülnézett. Igen, igaza van: a fogadó pincéjében vannak. Összetörött borosflaskák tartalma áztatta a padozatot, körös-körül szétrepedt söröshordók, egyszóval egyáltalán nem vízben hevert.

Körbevilágított a pálcával. Ott volt Tanis, Zúgószél, Aranyhold és Tika, mind egy kupacban Caramon mellett. Gyorsan végignézett rajtuk és megállapította, hogy látszólag épségben vannak. Körülöttük törmelékhalmok. A súlyos gerenda fele belógott a pincébe, vége a kőpadlón nyugodott. Raistlin elmosolyodott: igazán szép munka volt ez az utolsó kis varázslat. Most megint hálásak lehetnek neki!

Hacsak meg nem vesz bennünket az isten hidege, gondolta magában fanyarul. Ó is egész testében remegett, alig tudta tartani a pálcát. Elfogta a köhögés: számára ez maga a halál. Ki kell jutniok innen.

— Tanis! — nyújtotta ki a kezét és megrázta a fél-elfet.

Tanis a mágus védelmező varázspajzsának a legszélén hevert, akár egy rongycsomó... motyogott valamit és megmoccant. Raistlin megrázta megint. A fél-elf fölkiáltott és önkéntelenül eltakarta karjával a fejét.

— Biztonságban vagy, Tanis — suttogta Raistlin és felköhögött. — Ébredj!

— Mi az? — ült föl Tanis villámgyorsan és körülnézett. — Hol va... — aztán eszébe jutott, mi történt —, Laurana?

— Elment — vonta meg a vállát Raistlin. — Kipenderítetted a veszély központjából...

— Igen — motyogta Tanis és visszadőlt —, és hallottam, hogy te mormolsz valami varázs...

— Ezért nem esett bajunk — felelte Raistlin és összébb vonta magán agyonázott ruháját, majd reszketve közelebb húzódott Tanishoz, aki csodálkozva nézett körül, mintha egy távoli holdra pottyant volna.

— Abyss mélységes mélységére, hol a csudában...

— A fogadó pincéjében vagyunk — közölte a mágus — a padló beszakadt alattunk és mi leestünk ide.

Tanis fölnézett. — Minden istenek nevére... — lihegte álmélkodva.

— Igen — suttogta Raistlin és követte Tanis pillantását — elevenen vagyunk eltemetve.

A Vörös Sárkány fogadó romjai alatt a társaság ottlévő tagjai alaposan fölmérték a helyzetüket, ami csöppet sem látszott reményteljesnek. Aranyhold ápolta a sérüléseiket, amelyek Raistlin varázsigéjének köszönhetően nem voltak igazán súlyosak. Arról viszont sejtelmük sem volt, mennyi ideig heverhettek öntudatlanul és közben mi történt odafönn, s ami még rosszabb, arról sem volt semmilyen elképzelésük, hogyan menekülhetnének onnan ki.

Caramon óvatosan megpróbált kimozdítani pár kődarabot a fejük fölött, mire az egész romhalmaz fenyegetően megreccsent. Raistlin éles hangon figyelmeztette, hogy nincs több ereje újabb varázslásra, így Tanis szomorúan leintette a nagydarab embert. Visszatottyantak hát a zavaros vízbe, amelynek szintje egyre emelkedett. Zúgószél megjegyezte, hogy válogathatnak mi végez velük hamarabb: a levegő hiánya, a fagy, a rájuk omló épület vagy a vízbefúlás.

— Talán kiabálhatnánk segítségért — kockáztatta meg Tika, de alig tudta leplezni hangjának remegését.

— És írd a számlához a sárkányfattyakat! — förmedt rá Raistlin. — Ők az egyedüliek odafönt, akik meghallhatják a nyöszörgésedet.

Tika arca elvörösödött és keze fejével gyorsan megdörgölte a szemét. Caramon korholó pillantással mérte végig a fivérét, átkarolta és szorosan magához vonta a lányt.

Raistlin undorral nézte őket.

— Nem hallok odafóntröl semmi zajt — jegyezte meg Tanis zavartan —, nem gondoljátok, hogy a sárkányok, meg a seregeik... Elhallgatott, és amikor Caramon szemébe nézett, a két katona némán, komoran bólintott a közös felismerésre.

— Mi van? — kérdezte Aranyhold.

— Az ellenség vonalai mögé kerültünk — magyarázta neki Caramon. — A sárkányfattyak seregei elfoglalják a várost és jó pár mérföldnyi körzetben talán a környéket is. Nincs kiút, nincs hová mennünk, még ha korábban lett is volna. Mintha csak a szavait igazolnák, hangok hallatszottak föntről. A sárkányfattyak fájdalmasan jól ismert torokhangjai hatoltak le a pincébe.

— Én mondom nektek, időpocsékolás az egész — nyifogta egy másik hang köznyelven, amely hangzásra goblinra emlékeztetett. — Nincs élő lélek ez alatt...

— Közöld csak ezt a Sárkány Nagyúrral, te nyomorult kutyaevő! — mordult rá az egyik sárkányfattyú. — Biztos vagyok benne, hogy őlordságát nagyon érdekelné a véleményed. Vagy még inkább a sárkányát. Hallottátok a parancsot... most pedig ássatok... mindannyian. Kaparászás ós félrehajigált kódarabok puffanása hallatszott. A réseken sár és por zuhogott a fejükre. A nagy gerenda kissé megremegett, de a helyén maradt.

Az odalent megbúvók, lélegzetüket szinte visszafojtva összenéztek, mindegyiküknek eszébe jutottak a fogadót megostromló különös sárkányfattyak. — Valaki üldöz bennünket — mondta akkor is Raistlin.

— Mi a fenét keresünk ezen a szemétdombón — fortyogott egy goblin saját nyelvén —, ezüstöt, drágaköveket?

Tanis és Caramon tudott egy kicsit goblinul, hát hegyezték is a fülüket.

Nehem — felelte az első goblin, aki a parancsok miatt is morgolódott —, kémeket vagy valami ilyesmit, akiket a Sárkány Nagyúr személyesen akar kivallatni.

— Itt lent? — kérdezte a másik döbbenten.

— Én is ezt mondtam — torkolta le a társa —, és láttad, mire mentem vele. A sárkányemberek azt mondták, hogy beszorították őket a fogadóba, amikor a sárkány lecsapott rá. Meg azt is, hogy egyikük sem menekült el, azért a Nagyúr szerint még most is itt kell lenniök. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, a pikkelyesek lódítottak egyet és most mi isszuk meg a levét.

Az ásás és kőgörgetés zaja egyre közelebbről hallatszott, a goblinok pusmogásával egyetemben, amelyet olykor meg-megszakítottak a sárkányfattyak torokhangú utasításai. Legalább ötvenen lehetnek odafönt, gondolta Tanis elkeseredetten.

Zúgószél nyugodtan kiemelte kardját a vízből és hozzálátott, hogy letisztogassa. Caramon szokásosan derűs képe elkomorodott, elengedte Mát és ó is megkereste a kardját. Tanisnak nem volt fegyvere, Zúgószél adta oda neki a tőrét. Tika is a kardja után kapott, de Tanis leintette, most közelharc várható és a lánynak elég nagy tér kellett. A fél-elf kérdőn nézett a varázslóra.

— Megpróbálom, Tanis — suttogta Raistlin, de tétován megcsóválta a fejét. — Fáradt vagyok, nagyon fáradt, nem tudok gondolkodni, összpontosítani! — Összegörnyedve, reszketett ázott köpönyegében. Minden erejével megpróbálta visszatartani a köhögését, hogy el ne árulja őket, hörgését belefojtotta ruhája ujjába.

Még egy varázslat, és a mágusnak vége, már ha azt egyáltalán képes lesz elvégezni, állapította meg magában Tanis. De még akkor is szerencsésebb lehet, mint mi valamennyien. Legalábbis nem fogják el élve.

A zaj a fejük fölött egyre erősödött. A goblinok markos, fáradhatatlan munkások. Most is minél hamarabb végezni akartak a feladattal, hogy folytathassák Tarsis fosztogatását. A társaság gyászos csöndben várakozott odalent. A sár és kőtörmelék szinte folyamatosan potyogott a fejükre, a lezúduló esővíz kíséretében. Szorosan markolták fegyvereiket, talán már csak pár percük van hátra, mielőtt fölfedezik őket.

Ekkor hirtelen új hangok keveredtek a lármába. Hallották a goblinok rémült visítozását és a sárkányfattyak rekedt parancsait, hogy térjenek vissza a munkájukhoz.

De lehallatszottak az elhajigált lapátok és csákányok koppanásai és a hüllőemberek káromkodásai, amint megpróbálták megfékezni a goblinok lázadását.

Az üvöltöző goblinok lármáján túl fölhangzott egy erős, világos, éles rikoltás, amelyre egy hasonló válaszolt kissé távolabbról. Olyan volt ez, mint a sasok hívó kiáltása alkonyatkor a puszták fölött, de most pontosan a fejük fölül hallatszott.

Aztán egy sikoltás... egy sárkányfattyúé, majd valami reccsenés, mintha a teremtményt kettétépte volna valami.

További üvöltések, kirántott acélpengék csattanása, még egy hívó vijjogás és a ráadott felelet, most már egészen közelről.

— Mi lehet ez? — kérdezte Caramon tágra nyílt szemmel.

— Ez nem sárkány... inkább olyan, mint valami óriási ragadozó madár hangja.

— Akármi legyen is, mindenesetre darabokra tépi a sárkányfattyakat — mondta döbbenten Aranyhold, míg a többiek némán hallgatták a lármát. A sikoltozás hirtelen abbamaradt és helyére talán még annál is nyomasztóbb csönd telepedett. Miféle új szörnyűség szoríthatta ki a régit?

Azután kő— és szikladarabok, vakolat és az utcára hajigált gerendák zaja szűrődött a pincébe. Akármi legyen is az odafönt, elszántan tör előre feléjük.

— Fölfalta az összes sárkányfattyat, és most ránk feni a fogát! — nyögte Caramon rémülten.

Tika halottsápadtan belekapaszkodott a harcos karjába, Aranyhold halkan felnyögött, még Zúgószél is elveszítette szokásos, közönyös nyugalmát és élénken tekingélt fölfelé.

— Caramon — szólalt meg reszketeg hangon Raistlin —, fogd be a szád!

Tanis magában készséggel egyetértett a mágussal. — Jobb, ha most mindnyájan befogjuk... — szólalt meg, de ekkor iszonyú robaj nyomta el a hangját. Kövek, törmelék, vakolat és fadarabok záporoztak körülöttük. Megpróbáltak elbújni valami mögé, amikor egy hatalmas, karmos láb hatolt be a nyiláson, sarkantyúja megvillant Raistlin pálcájának fényében.

Rémülten kerestek fedezéket a lehullott gerendák mögött, a szétrepedt söröshordók alatt, s közben ámulattal nézték, amint a gigászi láb kiemelkedik a törmelékhalomból, majd szélesen tátongó nyilást hagyva maga utánvisszahúzódik.

Minden elnémult... pár pillanatig egyikük sem mert megmoccanni, de a csöndet nem törte meg semmi.

— Itt az alkalom! — suttogta Tanis élesen. — Caramon,nézd meg, mi van odafónt!

Ekkorra a nagydarab harcos már előbújt rejtekhelyéről és botladozva igyekezett átvágni a padlót vastagon borító törmeléken. Zúgószél csörtetett a nyomában, kivont karddal.

— Semmi — felelte Caramon zavartan, miután körülkémlelt.

Tanis ugyan csupasznak érezte magát a kardja nélkül, de azért a nyílás alá lépett és maga is fölnézett. Legnagyobb meglepetésére ekkor egy sötét alak jelent meg fölöttük, amelynek körvonalai élesen kirajzolódtak a lángok borította égen. Mögötte tornyosult egy hatalmas teremtmény.

Éppen csak kivehették egy gigászi sas fejét... szeme ragyogott, fenyegetően begörbülő csőre megvillant, amint a lángok megvilágították.

A lent rekedtek hátratántorodtak, de már késő volt. Az alak meglátta őket és közelebb lépett. Zúgószélnek is megkésve jutott eszébe az íja. Caramon egyik kezével magához vonta Tikát, a másikkal kardját markolta meg. Az alak azonban egyszerűen letérdelt a nyílás szélénél, óvatosan tapogatózott lábával a meglazult kövek között és hátrahúzta az arcát eltakaró csuklyát.

— Hát ismét találkozunk, Tanis, Fél-Elf szólalt meg egy hűvös, tiszta hang, de oly távoli, akár a csillagok.

8. Menekülés Tarsisból A sárkánygömbök története

Sárkányok suhantak bőrszárnyaikon Tarsis fölperzselt városa fölött, miközben beözönlöttek a sárkányfattyak csapatai, hogy elfoglalják harcállásaikat. Maguk a sárkányok elvégezték feladatukat. A Sárkány Nagyúr hamarosan visszarendeli őket, hogy fölkészüljenek a következő támadásra. Most azonban lazíthatnak egy kicsit, szárnyalhatnak az égő város fölé emelkedő tüzes légáramlatok hátán és lecsaphatnak azokra az emberekre, akik bolond fejjel előbújnak rejtekhelyükről. A vörös sárkányok rendezett alakzatokban keringtek az égen, fölemelkedtek, majd alábuktak, így járták halálos körtáncukat.

Most már nem volt olyan erő Krynn földjén, amely megállíthatta volna őket. Ezt jól tudták, és szinte lubickoltak önnön győzelmük dicsőségében. Néha mégis megzavarta valami a táncot. Az egyik kötelék vezetőjének például hírül hozták, hogy egy fogadó romjai körül még harcok dúlnak. Egy fiatal vörös sárkány... ő vezette a köteléket arra a célpontra... morgolódott magában, szidta a nagyobb egységek parancsnokait. De ugyan mit is várhatna, amikor a Sárkány Nagyúr nem más, mint egy fölfuvalkodott hobgoblin, akinek még arra sem futja a bátorságából, hogy végignézze egy olyan erőtlen város bevételét, mint Tarsis.

A vörös hím fölsóhajtott és fölidézte azokat a dicsőséges napokat, amikor a Pyros hátán lovagoló Verminaard maga vezette harcba őket. Ő aztán igazi Sárkány Nagyúr volt! A vörös vigasztalanul megrázta a fejét... az volt ám a csata. Most már értett mindent. Csapatának megparancsolta, hogy maradjon a magasban, maga pedig lecsapott, hogy jobban körülnézzen.

— Állj! Parancsolom!

A vörös röptében megállt és meglepetten fölnézett. Az erős és tiszta hang egy Sárkány Nagyúrtól származott, és annyi bizonyos, hogy nem Varangyhtól! Ez a Sárkány Nagyúr, bár súlyos köpenyt, fényes álarcot és sárkánypikkelyes páncélt viselt, a hangjából ítélve ember volt, nem hobgoblin. De honnan jöhetett... és miért? A vörös legnagyobb döbbenetére ez a Nagyúr egy hatalmas kék sárkányon lovagolt és a kékek jó pár köteléke szállt a nyomában.

— Mi a parancs, Nagyúr? — kérdezte a vörös komoran. — És milyen jogon állítasz meg bennünket, te, akinek semmi dolga Krynn földjének ezen a részén?

— Az emberiség sorsa az én ügyem, legyen szó Krynn földjének errol vagy bármelymás részérol — vágott vissza a Sárkány Nagyúr —, és harcos karom ereje hatalmaz fel arra, hogy parancsolhassak neked, derék vörös! Ami pedig a parancsomat illeti, azt akarom, hogy fogd el azokat a szánalmas embereket, de ne öld meg őket! Ki kell vallatnom őket. Hozd ide hozzám mindet és jutalmad nem marad el.

— Odanézzetek! — kiáltotta egy fiatal vörös nőstény. — Griffek!

A Sárkány Nagyúr meglepetten és bosszúsan kiáltott föl. A sárkányok lenéztek és látták, amint a gomolygó füstből három griff röppen föl a magasba. A nem egészen fele sárkány-nagyságú griffek vadságukról voltak nevezetesek. A sárkányfattyak csapatai szélfútta pernyeként szóródtak szét e teremtmények előtt, amelyek éles karmaikkal és félelmes csőrükkel egészben kapkodták le a szerencsétlenségükre útjukba kerülő hüllőemberek fejét.

A vörös gyűlölettel fölhorkant és csapatával együtt fölfelé lendült, de a ,Sárkány Nagyúr lecsapott elé és megtorpanásra kényszerítette.

— Annyit mondok, hogy nem kell megölni őket! — reccsent rá a !Nagyúr keményen.

— De akkor elmenekülnek! — dühöngött a vörös.

— Hadd menjenek — mondta a Nagyúr hidegen —, úgysem jutnak messzire. Ebben az ügyben fölmentelek a kötelességeid alól. Térj vissza a fősereghez, és ha az az idióta Varangyh megemlíti ezt az esetet, mondd meg neki, hogy Verminaard Nagyúr nem vitte a sírba annak történetét, miként veszítette el a kék kristálypálcát. Jól emlékszem Varangyh altörzsmester tetteire, és mások is tudomást szereznek róla, ha velem merészel ujjat húzni!

A Sárkány Nagyúr tisztelgett, megsarkantyúzta a nagy kék sárkányt, és a griffek után eredt, amelyek sebes röptükkel már jóval a város határán túl jártak. A vörös csak nézte, amint a kékek eltűnnek az esti égbolton, az üldözöttek nyomában.

— Nem kellene nekünk is utánuk erednünk? — kérdezte a vörös nőstény.

— Nem — válaszolta elgondolkodón a hím és izzó szemét a távolba vesző Sárkány Nagyúr alakjára szegezte. — Ennek én nem keresztezem az útját!

— Nem kell köszönetet mondanod, nem kívánom — szakította félbe Tanis tétova szavait Csillagszellő Alhana, mondat közben. A társaság a griffek hátán repült a zuhogó esőben, megkapaszkodtak tollas nyakukban és rémülten néztek vissza a gyorsan távolodó, haldokló városra.

— Meglehet, el is megy a kedved tő1e, ha végighallgatsz — nézett vissza Alhana hűvösen a mögötte ülő Tanisra. — A saját érdekemben szabadítottalak ki benneteket. Harcosokra van szükségem, hogy megtalálhassam atyámat: Silvánestibe repülünk!

— De hát ez lehetetlen! — nyögte Tanis. — Találkoznunk kell a barátainkkal. Repüljünk a hegyekbe! Mi nem mehetünk Silvanestibe, Alhana! Túlságosan is sokat kockáztatunk. Ha megtalálnánk azokat a sárkánygömböket, elpusztíthatnánk e gonosz teremtményeket és véget vethetnénk a háborúnak. Akkor aztán elmehetünk Silva...

— Most megyünk Silvanestibe! — vágott közbe Alhana. — Ebben nincs apelláta, fél-elf! A griffjeim engedelmeskednek a parancsaimnak és csak az enyémeknek. Téged is darabokra szaggatnának, mint azokat a sárkányembereket, ha megparancsolnám nekik.

— Egy szép napon az elfek majd ráébrednek, hogy egy nagy család tagjai! — mondta Tanis haragtól remegő hangon. — Többé nem bánhatnak úgy velük, mint valami elkényeztetett idősebb testvérrel, aki mindent megkap, míg mi leshetjük a morzsákat.

— Az istenek ajándékaira mi mindnyájan rászolgáltunk. És ti, emberek és fél-emberek — szavainak éle úgy hatott, akár egy tőrdöfés — ugyanezeket az ajándékokat kaptátok meg, de eljátszottátok a telhetetlenségetekkel. Mi ki tudjuk vívni a fönnmaradásunkat a ti segítségetek nélkül is, ami pedig a ti túléléseteket illeti, azzal nem sokat törődünk.

— Mégis úgy látszik, hogy most jól jön a segítségünk!

— Amiért meg is kapjátok a méltó jutalmat — vágott vissza Alhana.

— Nincs annyi acél és drágakő Silvanestiben, amivel megfizethetnétek a mi...

— Ti a sárkánygömböket keresitek, ha nem tévedek — szólt közbe ismét Alhana. — Egyről tudom, hogy hol van... Silvanestiben!

Tanis csak pislogott. Egy pillanatig semmi sem jutott az eszébe, de a sárkánygömbök említése újból felidézte a barátait. — Hol van Sturm? — kérdezte Alhanától. — Legutoljára veled láttam.

— Nem tudom — felelte a nő. — Elváltunk egymástól. Ő a fogadóhoz indult, hogy csatlakozzon hozzátok... én pedig hívtam a griffjeimet.

— Miért nem hagytad, hogy ő vigyen el Silvanestibe, ha egyszer harcosokra van szükséged?

— Ez nem a te dolgod! — bökte oda Alhana és hátat fordított neki. Tanis csak ült mögötte szótlanul, túl kimerülten az értelmes gondolkodáshoz. Azután meghallotta valaki hozzá kiáltó szavát, alig hallhatóan a griffek szárnytollainak csattogásától.

Caramon volt az. A harcos ordítozott valamit és hátrafelé mutogatott. Mi az már megint? — gondolta Tanis keserűen.Maguk mögött hagyták a Tarsist borító fústöt és viharfelhőket, kiröppentek a tiszta éjszakai égre. Ragyogtak fölöttük a csillagok, hidegen szikráztak, akár a gyémánt, kihangsúlyozták az égbolton tátongó fekete ürességet, ahol azelőtt két csillagkép járta végtelen útját a föld fölött. Az ezüst és a vörös hold lement, de Tanisnak nem volt szüksége a fényükre, hogy észrevegye a csillagokat eltakaró fekete árnyakat.

— Sárkányok! — mondta Alhanának. — Üldöznek bennünket!

Tanis később sohasem tudta pontosan fölidézni Tarsisból való menekülésük lázálomszerű részleteit. Órákig tépázta őket a jeges szél, amihez képest még a sárkánytűz is vonzóbbnak tűnt. A rémület órái voltak azok, amint bámulta a közeledő sötét árnyakat, meredt szemmel, míg ki nem csordultak és az arcára nem fagytak a könnyei, s mégsem tudott elfordulni ölük. Aztán éjféltájt megálltak, halálosan kimerülve és rémülettel telve aludtak valamicskét egy magas szirtbarlangjában... aztán ahajnali ébredés és nyomban ugyanaz a látvány: fölemelkedtek a levegőbe, és a sötét árnyak még mindig ott szálltak mögöttük.

Kevés lény veheti föl a versenyt a griffek szárnyalásával. De a sárkányok... az általuk látott első kék sárkányok még mindig ott voltak mögöttük a látóhatáron, jöttek rendületlenül, nem hagytak nappal egy percnyi pihenőt sem, éjszaka pedig beszorították őket valami szánalmas rejtekhelyre, amikor a fáradt griffeknek is pihenniök kellett.

Kevés élelmük volt, csak némi quith-pah... afféle vastartaléknak számító szárított gyümölcs, ami életben tartja ugyan a testet, de alig enyhíti az éhséget.... Alhana tartaléka, amelyet megosztott velük. De még Caramon is túl elkeseredett és letört volt hozzá, hogy tisztességgel hozzálásson.

Az egyetlen esemény, amelyre Tanis élénken emlékezett, a második éjszakán következett be. Éppen a kis csoportnak beszélt egy nedves, rideg barlangban rakott tűz körül a surranó fölfedezésérol Tarsis könyvtárában. Amikor a sárkánygömböket említette, Raistlin szeme fölragyogott, keskeny arcát mohó belső izzás tette elevenné.

— Sárkánygömbök? — ismételte meg halkan.

— Arra gondoltam, hátha tudsz róluk — puhatolózott Tanis —, mik lehetnek azok?

Raistlin nem válaszolt azonnal. Vastagon beburkolózott saját és fivére köpenyébe, a lehető legközelebb feküdt a tűzhöz, de vézna teste még így is reszketett a hidegtől. Aranyló szemével a csoporttól kissé távolabb ülő Alhanát leste, aki ugyan megosztotta velük a barlangot, de nem vett részt a társalgásban. Most viszont úgy tűnt, hogy kissé félrefordított fejjel mégiscsak hallgatózik.

— Azt mondtad, hogy van egy sárkánygömb Silvanestiben — suttogta a mágus Tanisnak —, de nem tőlem kell kérdezned felőle.

— Nem sokat tudok róla — szólalt meg Alhana és sápadt arcát a tűz felé fordította. — A régmúlt idők ereklyéjeként tartjuk, inkább csak mint valami érdekességet, semmi mást. Ki gondolta volna, hogy az .emberek még egyszer föltámasztják ezt a gonoszt és visszahozzák a sárkányokat Krynn földjére!

Mielőtt Raistlin megszólalhatott volna, Zúgószél csattant föl mérgesen: — Nincs rá bizonyítékod, hogy az emberek lettek volna azok!

Alhana lesújtó pillantást vetett a síkföldire, de nem vágott vissza... rangján alulinak érezte, hogy egy barbárral szóba álljon.

Tanis fölsóhajtott. A síkföldinek még kevés tapasztalata volt az elfekkel. Sok idő kellett hozzá, hogy Tanisban megbízzon és még több, mire Gilthanast és Lauranát is elfogadta. És most, hogy Zúgószél végre csaknem lebirkózta öröklött előítéleteit, a hasonló előítéletekkel megáldott

Alhana csak újabb sebeket ejtett rajta.

— Jól van, na — mondta Tanis nyugodtan —, Raistlin, mondd el, mit tudsz te a sárkánygömbökről!

— Hozd az italomat, Caramon! — szólt nyersen a varázsló.

A csészényi forró vízzel a harcos letelepedett fivére elé. Raistlin félkönyékre emelkedett és beleszórta füveit a csészébe. Különös, savanykás szag töltötte meg a barlangot.

Beszéd közben a mágus fintorogva kortyolgatta kotyvalékát.

— Az Álmok Korában, amikor az én rendem még nagy tiszteletnek örvendett, az Ősmágiának öt Tornya volt Krynn földjén. — Itt a varázsló hangja elhalkult, mintha keserves emlékek törtek volna rá. Fivére gyászos képpel bámulta a barlang kőpadlóját. Tanis látta, amint az ikrekre ismét rátelepszik valami árny és azon töprengett megint, vajon mi történhetett velük az Ősmágia Legendás Tornyában, ami ilyen kegyetlenül megváltoztatta az életüket. Azt persze tudta, hogy megkérdeznie semmi értelme: mindkettőjüknek szigorúan tilos volt beszélni róla.

Raistlin hallgatott egy pillanatig, mielőtt folytatta, aztán mély levegőt vett és belevágott: — Amikor kitört a Második Sárkányháború, a rendem legrangosabbjai összegyűltek a legnagyobb toronyban... Palanthas Tornyában... és megteremtették a sárkánygömböket.

Raistlin tekintete itt elhomályosult, hangja egy pillanatra elnémult. Amikor újra megszólalt, mintha tudattalan álmában beszélt volna... még a hangja is megváltozott: erősebb, mélyebb, tisztább lett. Köhögése is elállt. Caramon döbbenten nézte.

— A Fehér köpönyegesek léptek be elsőként a torony tetején lévő terembe, amikor följött az ezüst hold, Solinari. Azután Lunitari is fölbukkant vérvörösen és megjelentek a Vörös köpönyegesek, végül azok számára, akikkülönösen odafigyeltek, láthatóvá vált Nutari fekete korongja, egy sötétlő lyuk a csillagok között és besétáltak a terembe a Fekete köpönyegesek.

— Furcsa, pillanata volt ez a történelemnek, amelyben a különböző köpönyegesek között megszűnt minden ellenségeskedés. Még egyszer került sor hasonlóra, amikor a varázslók összefogtak a Vesztett Csatákban, de ennek idejét nem lehetett előre látni. Elegendő volt a bizonyosság, hogy a gonosz hatalmát meg kell törni. Megértettük végre, hogy a gonosz el akar pusztítani minden varázserőt e földön, hogy csak az övé maradhasson meg. A Fekete köpönyegesek között akadtak ugyan néhányan, akik szövetkezni akartak ezzel a hatalmas erővel — Tanis figyelte, hogy izzik föl Raistlin szeme —, de hamarosan rádöbbentek, hogy nem lehetnek annak urai, hanem csak rabszolgái.

Így születtek hát meg a sárkánygömbök, egy éjszakán, amikor mindhárom telihold fónn volt az égen.

— Három hold? —kérdezte Tanis halkan, de Raistlin nem hallotta meg és tovább folytatta furcsa, idegen hangon.

— Hatalmas erejű varázslást folytattak akkor éjjel... olyan erejűt, hogy néhányan el sem viselték és összeestek, elveszítették minden testi és szellemi erejüket. De másnap reggel öt sárkánygömb állt öt emelvényen, sötét árnyakkal tarkított fényben ragyogva. Egy kivételével elvitték azokat Palanthasból és keserves áldozatok árán elszállították a négy másik toronyba. Onnan segítették azután a Sötétség Királynője elleni harcot.

A lázas csillogás kihunyt Raistlin szemében, válla megereszkedett, hangja megtört és kegyetlen köhögési roham tört rá. A többiek lélegzet-visszafojtva, némán meredtek rá.

Végül Tanis megköszörülte a torkát és megkérdezte: — Hogy érted azt, hogy három hold volt?

Raistlin értetlenül nézett rá: — Három hold? — suttogta. — Nem tudok semmiféle három holdról... miről is beszéltünk..

— A sárkánygömbökről. Elmondtad, hogyan keletkeztek. És te hogyan... — Tanis elhallgatott, amint meglátta, hogy Raistlin erőtlenül hanyatlik fekhelyére.

— Én nem mondtam nektek semmit! — kiáltotta a varázsló ingerülten. — Mit hordtok itt össze?

Tanis végignézett a többieken, Zúgószél megcsóválta a fejét, Caramon beharapta az ajkát és gondterhelt, borús képpel félrefordult.

— A sárkánygömbökről beszéltünk — szólalt meg Aranyhold —, el akartad mondani, mit tudsz róluk.

Raistlin letörölte a szája szélén kibuggyanó vért. — Nem sokat tudok róluk — jelentette ki szomorúan és megvonta a vállát. — A sárkánygömböket a fővarázslók készítették, és kizárólag rendem legnagyobb hatalmú tagjai használhatták. Azt mondták, hogy azokra, akik nem elég jártasak a varázslás tudományában és megpróbálnak parancsolni e gömböknek, szörnyű vég leselkedik. A Vesztett Csaták idején pedig a sárkánygömbökroől odaveszett minden tudomány. Azt mondják, hogy kettőt közülük megsemmisítettek, amikor ledőltek az Ősmágia Legendás Tornyai... inkább elpusztították őket, csak ne kerüljenek annak a hordának a karmai közé. Varázslóik halálával a másik háromnak is nyoma veszett. — A mágus hangja elakadt, teljesen kimerülten hanyatt dőlt a vackán és mély álomba merült.

— Vesztett Csaták, három hold, Raistlin idegen hangon beszél... mindennek semmi értelme — mormolta Tanis.

— Én nem hiszek el belőle semmit — mondta Zúgószél hidegen, kirázta szőrmetakaróikat, készülődött a lefekvéshez.

Tanis még folytatta volna példái fölsorolását, amikor meglátta, hogy Alhana előlép a homályból és Raistlin fölé hajol. Lenézett a varázslóra és összekulcsolta a kezét.

— Nagyon erős mágikus hatásuk van — suttogta félelemmel teli hangon. — Az atyám!

Tanis hirtelen megértette, mire gondol.

— Csak nem hiszed, hogy atyád megpróbálta fölhasználni a gömböt?

— Attól tartok, igen — felelte Alhana a kezét tördelve. — Azt mondta, egyedül is elbír a gonosszal, távol tartja hazánktól. Biztosan arra gondolt, hogy... — és gyorsan Raistlin mellé térdelt. — Ébresszétek föl! — parancsolta és fekete szeme megvillant. — Tudnom kell! Keltsétek föl és vegyétek rá, hogy elmondja, miben rejlik a veszély!

Caramon udvariasan, de határozottan odébb vonszolta. Alhana felé fordította a félelemtől és haragtól eltorzult szép arcát, és úgy látszott, hogy nyomban megüti a harcost, de ekkor Tanis mellélépett és lefogta a kezét.

— Lady Alhana — szólalt meg nyugodtan —, semmi hasznunk sem lenne belőle, ha fölébresztenénk. Már elmondott mindent, amit tud. Ami pedig azt az idegen hangot illeti... abból, úgy látszik, nem emlékszik semmire.

— Már máskor is előfordult ilyesmi Raist életében — dörmögte Caramon csöndesen — ... hogy valaki mássá változott, de mindig kimerült tőle és sohasem emlékezett semmire.

Alhana kirántotta karját Tanis markából, de megőrizte arcának hűvös, márványszerű nyugalmát. Megpördült és kiment a barlang bejáratához. Megragadta a takarót, amelyet Zúgószél akasztott a nyílás elé a tűz fényének leplezésére és csaknem letépte, amint félrerántotta és kilépett a szabadba.

— Én őrködök elsőnek — mondta Tanis Caramonnak —, te addig aludj egy kicsit!

— Egy darabig még virrasztok Raist fölött. — felelte a nagydarab férfi és eligazgatta fekhelyét ikerfivére mellett.

Tanis pedig kiment Alhana után.

A griffek mélyen aludtak, fejüket nyakuk puha tollazatába rejtették, karmos mellső lábukkal keményen markolták a sziklapárkányt. Először nem találta Alhanát a sötétben, de aztán észrevette, amint egy nagy szikladarabnak támaszkodik, arcát kezébe temeti és keservesen sír.

A büszke silvanesti nő sohasem bocsátotta volna meg neki, ha gyengének és sebezhetőnek látja. Tanis visszabújt a takarófüggöny mögé.

— Majd én őrködöm! — mondta még egyszer hangosan, mielőtt újra kilépett volna. Föllibbentette a takarót, és mintha oda sem nézne, látta, amint Alhana fölegyenesedik és keze fejével gyorsan megtörli az arcát. Hátat fordított a fél-elfnek, aki lassan közeledett hozzá... időt adott neki, hogy összeszedje magát.

— Fullasztó volt odabent a barlangban — mondta Alhana csöndesen —, már nem bírtam tovább. Ki kellett jönnöm egy kicsit a friss levegőre.

— Elsőnek én őrködöm — mondta Tanis, majd elhallgatott, és így folytatta: — Úgy látom, attól tartasz, hogy atyád megkísérelte azt a sárkánygömböt alkalmazni. Biztosan ismerte a történetét. Abból, amit a népedről tudok, úgy emlékszem, hogy ő is ért a mágiához.

— Azt tudta, hogy honnan származik a gömb — mondta Alhana elcsukló hangon... még nem volt teljesen ura magának. — Az ifjú mágus igazat beszélt a Vesztett Csatákról és a tornyok pusztulásáról, de abban tévedett, hogy a másik három gömb elveszett. Egyiket atyám helyezte biztonságba Silvanestiben.

— Es mik azok a Vesztett Csaták? — kérdezte Tanis és maga is nekitámaszkodott a szomszédos sziklának.

— Hát erről nincsen szó Qualinost hagyományaiban? — nézett Tanisra szemrehányón a lány. — Micsoda barbár vált belőled, mióta az emberek közé vegyültél!

— Talán én vagyok a hibás — mormolta Tanis —, meglehet, nem figyeltem eléggé a Tanítómester szavára.

Alhana úgy nézett rá, mint aki gúnyt érez a hangjában.

De meglátta a fél-elf komoly arcát és különben sem akarta igazán, hogy magára hagyja, így hát válaszolt a kérdésre.

— Amint Istar befolyása egyre növekedett a Hatalom Korában, Papkirálya és annak papjai mind jobban irigyelték a varázslók erejét. Azt hangoztatták, hogy a mágiára nincs szükség ezen a világon, és persze féltek is tőle, mivel nem tudták azt ellenérzésük alatt tártani. Magukat a varázslókat ugyan tisztelték, de nem nagyon bíztak meg bennük, még a Fehér köpönyegesekben sem. A papok tehát a mágusok ellen hangolták a népet, s ahogy egyre gonoszabbá vált a világ, mindinkább a varázslókra hárították érte a felelősséget. A mágusoknak az Ősmágia Legendás

Tornyaiban kellett kiállniok végső, kegyetlen próbatételüket, a mágia ereje azokban összpontosult. Így persze a tornyok legyőzendő célpontokká váltak. A tömegek megrohanták azokat, és pontosan az történt, amiről az ifjú varázsló beszélt: történetük során másodízben jöttek össze a különböző köpönyegesek, hogy megvédjék hatalmuk végső bástyáit.

— De hogyan győzhették le őket? — kérdezte Tanis hitetlenkedve.

— Hogy kérdezhetsz ilyet, amikor tudod, mi a helyzet a ti varázsló barátotokkal? Igaz, hogy van ereje, de gyakran kell pihennie. Még a legerősebbeknek is időre van szükségük, hogy újjáéleszthessék és ismét emlékezetükbe véssék a varázsigéiket. Még a rendjük legnagyobbjainak... azoknak a mágusoknak, akiknek a hatalmához azóta sincs fogható Krynn földjén..., még azoknak is sokat kellett aludniok és hosszú órákat eltölteniük a varázskönyveik tanulmányozásával. Varázslók mindig is kevesen voltak, és vannak, hát még olyanok, akik nekivágnak a próbatételnek az ősmágia Legendás Tornyaiban, hiszen tudják, hogy ott a bukás maga a halál.

— A kudarc maga a halál? — kérdezte halkan Tanis.

— Igen — ismételte meg Alhana —, a barátotok igen bátor, hogy ilyen fiatalon merészelt nekivágni a Próbának. Nagyon bátor... vagy nagyon hatalomvágyó! Neked sohasem beszélt ilyesmirol?

— Nem, soha — mormolta Tanis —, de folytasd!

Alhana megvonta a vállát. — Amikor már látták, hogy a csata reménytelen, maguk a varázslók romboltak le két tornyot. A robbanások több mérföldnyi körzetben elpusztítottak mindent. Csak három maradt meg: Istar, Palanthas és Wayreth Tornya. A másik két torony borzalmas pusztulása azonban megrémítette a Papkirályt. Az Istar és Palanthas Tornyában lévő varázslókat biztosította róla, hogy épségben elmehetnek, ha önként elhagyják a tornyokat, mivel tisztában volt vele, hogy a mágusok a körülöttük lévő városokat is könnyűszerrel elpusztíthatják.

Így aztán a varázslók visszavonultak Wayreth Tornyába, a Király hegyekbe, mivel azt sohasem fenyegette közvetlen veszély. Elmenekültek hát Wayrethbe, hogy begyógyítsák a sebeiket és megőrizzék a varázstudomány még megmaradt, utolsó szikráját. Azokat a varázskönyveket, amelyeket nem vihettek magukkal, mivel nagyon sok volt belőlük és jó párat erős varázsigék tettek hozzáférhetetlenné, átadták Palanthas nagy könyvtárának, ahol népem hagyományai szerint máig is őrzik őket.

Fölkelt az ezüst hold és sugarai kiemelték leányuk lenyűgöző szépségét, melynek láttán Tanis lélegzete kis híján elállt, s amelynek hidegsége késként hasított a szívébe.

— És mit tudsz a harmadik holdról? — kérdezte fölpillantva az égre, és összerázkódott. — A fekete holdról...

— Nem sokat — felelte Alhana. — A varázslók a holdakból is merítik az erejüket: a Fehér köpönyegesek Solinariból, a Vörös köpönyegesek Lunitariból. A legendák szerint van egy harmadik hold is, az adja a Fekete köpönyegesek erejét és csak azok tudják a nevét vagy találhatják meg az égen.

Raistlin tudta a nevét, gondolta magában Tanis... vagy legalábbis az a másik hang tudta, de nem mondta ki hangosan.

— És hogy jutott atyád a sárkánygömb birtokába?

— Atyám, Lorac, varázslóinas volt — suttogta halkan Alhana és az ezüst hold felé fordította az arcát. — El is ment Istarba az Ősmágia Legendás Tornyába, ahol letette és túl is élte a Próbát. Először ott látott sárkánygömböt. — A lány kis szünetet tartott. — Most elmondom neked azt, amit még sohasem meséltem el senkinek és amit atyám sem árult el másnak, csak nekem. Csak azért teszem, mert jogod van tudni, hogy mi lesz... mi vár rátok.

— A próbatétel idején a sárkánygömb... — Alhana kereste a megfelelő szót — ... beszélt hozzá, a tudatához. Figyelmeztette rá, hogy valami szörnyű vész közeleg. „Nem szabad itt hagynod engem, Istarban„ — sugallta neki. „Ha itt maradok, elpusztulok és velem pusztul az egész világ„ — És ekkor atyám... mondhatjuk úgy is... ellopta a gömböt, bár meggyőződése szerint megmentette. — Egyszóval az Istar-i Torony gazdátlanná vált. Hamarosan beleköltözött a Papkirály, hogy saját céljaira használja. A varázslók végül a Palanthas-i Tornyot is elhagyták, de annak szörnyűséges a története. — Alhana megborzongott és folytatta. — Palanthas helytartója, a Papkirály híve jelent meg a toronynál, hogy úgymond, lepecsételje annak kapuit. Az országban mindenki azokról a jó és gonosz csodákról regélt, amelyek abban a toronyban történtek, de a helytartó csak kívülről bámulhatta, nyálát csorgatva a gyönyörű építményt.

A Fehér köpönyeges varázslók ugyanis becsukták a torony hatalmas arany kapuját és be is zárták egy ezüst kulccsal. A helytartó mohón kapott a kulcs után, amikor valamelyik emeleti ablakban megjelent az egyik Fekete köpönyeges.

„A kapu zárva lesz és a termek üresen maradnak mindaddig, amíg a múlt és a jelen ura, erejének teljében vissza nem tér!" — kiáltotta. Ezzel a gonosz varázslója kivetette magát az ablakon és a kapu elé zuhant. A kerítés rúdjai szétszaggatták a köpönyegét, s ezért átokkal sújtotta a tornyot. Vére kicsordult a földre, mire az ezüst és arany kapuszárnyak dörrenve megremegtek és megfeketedtek.

A fehér és vörös színű, csillogó torony jégszürke kővé változott, fekete minaretjei porrá omlottak.

A helytartó és emberei rémülten menekültek. Azóta senki sem merészelt belépni Palanthas Tornyába, de még a kapuját sem közelítette meg senki. Ekkor, a torony megátkozása után vitte el atyám a sárkánygömböt Silvanestibe.

— De már korábban is tudhatott róla valamit, még mielőtt magához vette volna — erősködött Tanis —, azt talán, hogy hogyan használhatja...

— Ha így volt is, sohasem beszélt róla — suttogta Alhana bánatosan —, s így én sem tudok róla többet. Most pedig pihennem kell... jó éjszakát — mondta a fél-elfnek, de feléje sem fordult.

— Jó éjt, Lady Alhana — felelte Tanis szelíden. — Pihenj jól, és ne keseregj! Atyád bölcs és sok mindenen ment keresztül. Biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön.

Alhana már azon volt, hogy szó nélkül távozik, de a férfi hangjából kicsengő jóindulat megtorpantotta.

— Bár kiállta a Próbát — suttogta olyan halkan, hogy Tanisnak közelebb kellett lépnie hozzá, különben nem hallotta volna —, sohasem rendelkezett akkora varázserővel, mint amekkora a ti ifjú mágusotoknak van már most. És ha úgy gondolta, hogy már csak a sárkánygömb lehet az utolsó reményünk... — de hangja elcsuklott, és nem folytatta.

— A törpéknek van egy mondása — szólalt meg Tanis, majd átkarolta a lány karcsú vállát és magához vonta őt — „a kölcsönvett bajnak bánat a kamata". De ne búsulj, mi veled vagyunk.

Alhana nem szólt semmit. Egy pillanatig jólesőn törte a védelmező ölelést, aztán kiszabadította magát a férfi szorításából és a barlang bejáratához lépett. Ott megállt és visszanézett.

— Aggódsz a barátaid miatt — mondta —, de fölösleges. Kijutottak a városból és biztonságban vannak. Igaz, a surranó közel járt a halálhoz, de életben maradt és most a Jégfal felé tartanak, egy sárkánygömb nyomában.

— Honnan tudod? — ámult el Tanis.

— Már mindent elmondtam neked, amit lehet — rázta meg a fejét Alhana.

— Alhana! Honnan tudod? — kérdezte a másik még egyszer, keményen.

A lány sápadt arcán rózsaszín pír jelent meg. — Én... egy csillagékszert adtam a lovagnak. Semmit sem tud persze az erejéről és arról sem, hogyan használhatná. Nem is tudom, miért adtam oda neki, hacsak...

— Hacsak, mi? — kérdezte Tanis nagyot csodálkozva.

— Olyan kedves volt hozzám... és bátor. Az életét kockára téve segített rajtam, pedig nem is tudta igazán, ki vagyok! Egyszerűen a segítségemre sietett, mert bajban voltam. És... — a lány szeme gyanúsan megcsillant —, és könnyezett,amikor a sárkányok gyilkolták a népet. Én azelőtt még sohasem láttam felnőtt férfit sírni. Mi még akkor sem hullattunk könnyeket, amikor ránk törtek a sárkányok és elüldöztek bennünket a hazánkból. Talán már el is felejtettük, mi az!

Ekkor, mint aki rájött, hogy túl sokat mondott, félrehúzta a takarót és sietve belépett a barlangba.

— Az istenek szent nevére! — sóhajtott föl Tanis. — Egy csillagékszer! Micsoda ritka és fölbecsülhetetlenül értékékes ajándék. Ilyet szoktak egymásnak ajándékozni az egymástól erővel elszakított elf-szerelmesek. Az ékszer egyfajta kapocs a lelkeik között, amely által a szeretett lény legmélyebb érzelmeit is megérzik és erőt adhatnak egymásnak, ha a szükség úgy hozza. De Tanis hosszú élete során nem hallott még olyat, hogy bárki csillagékszert ajándékozott volna egy embernek! Mi hasznát is vehetné az ember, s különben is, milyen hatással lehet rá? És Alhana... ő sohasem tudna szeretni egy embert... sohasem viszonozhatná annak szerelmét! Csak valami vak elragadtatás lehet mögötte! A lány biztosan félt egyedül. Nem, ez csak szomorúan végződhet, hacsak valami gyökeresen meg nem változott az elfekben... vagy magában Alhanában.

Bár nagy kő esett le Tanis szívéről, megtudván, hogy Laurana és a többiek biztonságban vannak, mégis rémület és bánat nyomasztotta Sturm sorsa miatt.

9. Silvanesti. Az álom kezdete

Harmadnap is fölszálltak a kelő nap felé és folytatták útjukat. A sárkányok látszólag elmaradtak mögöttük, bár Tika, aki leghátul helyezkedett el, azt mondta, lát valami fekete pontokat a látóhatár peremén. Aznap, késő délután, amikor már alkonyodott, elérkeztek a Thon-Thalas, vagy más néven a Lord folyóhoz, amely elválasztotta Silvanestit a külvilágtól.

Tanis sokszor hallott életében az ősi Elf Haza csodáiról és szépségéről, bár a qualinseti elfek különösebb irigykedés nélkül beszéltek róla. Nem hiányoztak nekik Silvanesti elveszített csodái, minthogy maguk e csodák jelképezték a szétvált elfek közötti különbséget.

A qualinesti elfek nagy barátságban éltek a természettel, fejlesztették és tökéletesítették annak szépségeit. Nyárfák között építették föl otthonaikat és a fák törzsét varázslattal ezüstözték és aranyozták be. Épületeiket csillogó, rózsaszín kvarcköböl építették és közéjük csábították a természetet, hogy együtt élhessenek vele.

A silvanestiek emellett minden tárgyukban kedvelték az egyediséget és különlegességet, és mivel ezt nem találták meg a valóságban, magát a természetet igazították az igényeikhez. Volt hozzá türelmük és elég idejük is, hisz mit sem jelentettek a századok az elfeknek, akik maguk is több száz évig éltek. Így tehát egész erdőket alakítottak át, és fákat ültettek, metszettek, úgy telepítettek minden bokrot és virágot, hogy hihetetlen szépségű kerteket varázsoljanak belőlük.

Nem is egyszerűen „építették" házaikat, hanem a földjükön található márványt olyan különleges és lenyűgöző formájúvá faragták, hogy a törpék... még mielőtt akülönféle fajok elszigetelődtek egymástól... több ezer mérföldről is elzarándokoltak hozzájuk, hogy könnyes áhítattal bámulják a csodát. Azt beszélték, hogy ha egy ember betéved Silvanesti kertjeibe, többé képtelen eltávozni onnan, örökre ott marad, úgy rabul ejti őt a szépségük, mint valami tündérálom.

Tanis mindezt persze csak a legendákból ismerte, mivel egyetlen qualinesti lakos sem tette be a lábát az őshazába a Testvérgyilkos háborúk óta. Ember pedig, hitük szerint, már száz éve nem járt Silvanestiben.

— Mi az igazság azokról az emberekről — kérdezte Tanis Alhanától, amint a griffek hátán végigszálltak a nyárfások fölött —, akiket úgymond, annyira rabul ejtett Silvanesti szépsége, hogy többé sohasem voltak képesek eljönni onnan. Vajon bemerészkedhetnek-e a barátaim ebbe az országba?

— Tudom én, hogy az emberek gyöngék — felelte Alhana —, de nem hinném, hogy ennyire azok. Igaz, nem járnak Silvanestibe, de csak azért, mert távol tartjuk őket, és az is biztos, hogy egyet sem óhajtanánk közülük ott tartani! Ha egyáltalán gondolnék ilyesféle veszélyre, akkor titeket sem engednélek be a hazámba.

— Még Sturmot sem? — kérdezte Tanis gonoszkodva, sértetten a lány fullánkos szavaitól.

A válasz azonban teljesen váratlanul érte: Alhana olyan sebesen fordult szembe vele, hogy hosszú, fekete haja az arcába vágott. Úgy elsápadt, hogy szinte láthatóvá váltak az alatta lüktető erek, fekete szeme majdnem elnyelte a fél-elfet.

— Ne halljam ezt többé! — sziszegte összeszorított foggal és elfehéredő ajakkal. — Ne beszélj róla nekem többé!

— De hát, tegnap este... — dadogta Tanis döbbenten és égő arcára szorította a tenyerét.

— A tegnap este meg sem történt — suttogta Alhana —, gyönge voltam, fáradt és rémült, mint amikor... amikor találkoztam Stur... a lovaggal. Sajnálom, hogy szóltam róla neked, már bánom, hogy megemlítettem a csillagékszert.

— Sajnálod, hogy odaadtad neki? — faggatta Tanis.

— Sajnálom, hogy valaha is Tarsis földjére léptem — mondta Alhana halk, szenvedélyes hangon. — Azt szeretném, ha sohasem jártam volna ott... soha! — ezzel hirtelen elfordult, magára hagyta Tanist sötét gondolataival.

A társaság ott érte el a folyót, ahonnan már látható volt a Csillagok Tornya, ragyogón, mint egy, a nap felé törő gyöngyoszlop. A griffek ekkor váratlanul lefékeztek. Tanis előrenézett, de nem látta jelét semmi veszélynek. A griffek mégis gyors iramban ereszkedtek lefelé.

Aligha volt valószínű, hogy Silvanestit támadás érte. Nem gomolygott az ég felé tábortüzek fekete füstje, mint mindenütt, ahová betették a lábukat a sárkányfattyú-seregek. A földet nem égették föl, romoknak semmi nyoma. Jól láthatta odalent a napfényben fürdő nyárfák üde, zöld koronáit. A sűrű erdőből imitt-amott kivillantak a fenséges márványépületek foltjai.

— Nem! — kiáltott Alhana parancsolón, elf-nyelven. — Gyerünk tovább! El kell jutnom a toronyig!

De a griffek ügyet sem vetettek rá, csak köröztek egyre lejjebb.

— Mi történt? — kérdezte Tanis. — Miért állunk meg? Már látni a tornyot! Mi a baj? — nézett körül. — Aggodalomra semmi ok.

— Nem hajlandók továbbrepülni — jelentette ki Alhana borúsan. – És nem mondják meg, miért, csak annyit, hogy innen magunknak kell továbbmennünk, de nem értem, miért!?

Tanisnak csöppet sem tetszett a dolog. A griffek vad, független lények hírében álltak, de ha valakinek hűséget fogadtak, azt határtalan állhatatossággal szolgálták. A silvanesti elf-fenségek mindig is használtak kezessé tett griffeket. Bár kisebbek voltak a sárkányoknál, gyorsaságuk, félelmes karmaik, horgas csőrük, oroszlánkarmos hátsó lábuk veszedelmes ellenféllé tette őket. Tanis úgy hallotta, hogy Krynn földjén nemigen akadt olyan lény, amelytől tartottak volna. Emlékezett rá, hogy ezek a griffek is sárkányhordákon keresztül szárnyaltak Tarsisba és a félelemnek a legkisebb jelét sem adták.

Most viszont a griffek láthatóan megrettentek valamitől. Leszálltak a folyó partjára és Alhana dühödt parancsszava ellenére sem voltak hajlandók egyetlen szárnycsapásnyit sem továbbrepülni. Ellenkezőleg: morcosan fölborzolták a tollukat és kereken megtagadták az engedelmességet.

Végül, mi mást tehettek volna, Tanisék leszálltak róluk és megszabadították őket a málháktól is. Akkor az oroszlánmadár teremtmények bocsánatot kérőn, vad méltósággal kitárták a szárnyukat és elrepültek.

— Nos, így állunk — jelentette ki Alhana élesen, nem törődve a felé irányuló, szemrehányó pillantásokkal. — Egyszerűen gyalog megyünk tovább, ennyi az egész. Már nem vagyunk messze.

A kis csapat a folyó homokos partján állt, onnan nézte a túlsó oldalt és a mögötte húzódó erdőt. Senki nem szólt semmit, csak feszülten lesték, nem kerülnek-e bajba. De mindössze nyárfákat láttak maguk előtt, lombjuk megcsillant a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. A folyó halk mormolással nyaldosta a partot. Bár a nyárfák még zöldelltek, a levegőben már érződött a közelgő tél lehelete.

— Úgy értettem, hogy a néped valamiféle támadás elöl menekült el — fordult végül Tanis Alhanához.

— Legyek mocsári törpe, ha ezt az országot a sárkányok fenyegetik! — hördült föl Caramon.

— Pedig megtámadtak bennünket! — felelte Alhana és tekintetével végigpásztázta a nyárfaerdőt. — Úgy hemzsegtek a sárkányok az égen, akár Tarsis fölött. A sárkányemberek pedig letarolták, feldúlták, fölégették kedves erdeinket... — akadt el a hangja.

Caramon Zúgószélhez hajolt. – Vadlibavadászat — súgta a fülébe.

A síkföldi elvigyorodott. — Nos, ha csak ennyi lesz az egész, igazán szerencsések vagyunk. — Kíváncsian nézett az elf-hajadonra. — Vajon miért hozott ide bennünket? Lehet, hogy csapdába csalt?

Caramon eltöprengett ezen egy percig, aztán a fivérére nézett, aki amióta a griffek eltávoztak, szótlanul meredt különös szemével a szemközti erdőre. A nagydarab harcos meglazította a kardját és közelebb húzódott Tikához. A kezük szinte akaratlanul összekulcsolódott. A lány aggodalommal nézett Raistlinre, de továbbra is szorosan bújt Caramonhoz.

A mágus szótlanul bámulta a vadont.

— Tanis! — szólalt meg váratlanul Alhana boldogan, és a fél-elf karjára tette a kezét. — Lehet, hogy sikerült! Talán atyám mégis elűzte őket és hazamehetünk! Ó, Tanis... — mondta izgatottan. — Át kell kelnünk a folyón, hogy kideríthessük! Gyerünk! Arévkissélejjebb van, a kanyaron túl...

— Várj, Alhana! — kiáltott utána Tanis, de a lány már fürgén szaladt a part gyepszegélyén, hosszú szoknyája vidáman csapkodott a bokája körül. — Alhana! A fenébe! Caramon, Zúgószél, menjetek utána! Aranyhold, próbáld meg észre téríteni!

Zúgószél és Caramon kényszeredetten összenézett, de engedelmeskedett Tanis utasításának és Alhana után vetették magukat. Aranyhold és Tika valamivel lassabban követte őket.

— Ki tudja, mi minden bújkálhat abban az erdőben, — dörmögte Tanis. — Raistlin...

A mágus, mintha teljesen megsüketült volna. Tanis közelebb lépett hozzá. — Raistlin!? — szólította meg még egyszer a révült varázslót.

Raistlin üres szemmel nézett vissza rá, mintha most ébredne mély álmából, aztán eljutott a tudatáig, hogy valaki szólt hozzá. Lesütötte a szemét.

— Mi a baj, Raistlin? — kérdezte Tanis. — Mit érzel?

— Semmit, Tanis — válaszolta a mágus.

Tanis pislogott.

— Semmit? — ismételte kérdő hangsúllyal.

— Olyan, mint valami sűrű köd vagy áthatolhatatlan fal — suttogta Raistlin. — Nem látok semmit, nem érzek semmit!

A fél-elf fürkészőn ránézett és hirtelen megérezte, hogy hazudik. De miért? A mágus viszonozta a pillantását, sőt, még egy kis, halovány mosoly is játszott az ajkán, mint aki tudja, hogy a másik nem hisz neki, de ő nem sokat törődik vele.

— Raistlin — mormolta Tanis halkan —, tegyük föl, hogy Lorac, az elf-király megpróbálkozott a sárkánygömbbel... akkor mi történhetett vele?

A varázsló megint csak az erdőt nézte. — Gondolod, hogy az előfordulhatott? — kérdezte.

— Igen — felelte Tanis —, aszerint, ami keveset Alhana elmondott nekem, amikor kiállta a Próbát Istarban, az Ősmágia Legendás Tornyában, egy sárkánygömb megszólította ót és kérte, hogy vigye biztonságos helyre a közeledő veszedelem elöl.

— És ő engedelmeskedett neki? — kérdezte Raistlin olyan lágyan, mint az ősi folyam mormolása a lábuk előtt.

— Igen. Elhozta Silvanestibe.

— Ugy, tehát ez Istar sárkánygömbje — suttogta Raistlin. Szeme összeszűkült és szomorúan fölsóhajtott. — Én nem tudok semmit a sárkánygömbökről — jegyezte meg hűvösen — azonkívül, amit már elmondtam neked. Egyet azonban biztosan tudok, Fél-Elf... egyikünk sem távozik Silvanestiből sértetlenül, ha bármelyikünk távozik egyáltalán.

— Miről beszélsz? Miféle veszedelem lappang ott?

— Ugyan, mit számít, milyen veszélyt látok én? — dünnyögte Raistlin, és karját összefonta köpönyege ujjában. — Be kell hatolnunk Silvanesti földjére, azt te is éppolyan jól tudod, mint én. Vagy talán feladnád a reményt, hogy rátaláljunk egy sárkánygömbre?

— De ha veszélyt látsz, mondd meg! Úgy legalább fölkészülhetünk rá... — érvelt Tanis ingerülten.

— Készülj föl akkor — suttogta halkan Raistlin, megfordult és lassan elballagott a homokos parton a fivére után.

Amikor a társaság átkelt a folyón, az utolsó napsugarak csillantak meg a túlsó part nyárfáinak lombján. Silvanesti mesebeli erdejét hamarosan elnyelte a szürkület. Az este árnyai behatoltak a törzsek közé, miképpen a sötét hullámok futnak szét a komphajó gerince alól.

Az átkelés lassú volt. A komp, egy díszesen faragott, lapos fenekű csónak, első tekintetre jó állapotban lévő bonyolult kötélzet és vonókampók segítségével mozgott a két part között, ám miután beszálltak és nekivágtak az ősi folyónak, kiderült, hogy akötelek jó része foszladozóban van. Maga a hajó is a szemük előtt kezdett szétesni, sót, még mintha a folyó is megváltozott volna valahogy.

Vörösesbarna, émelyítően vérszagú víz szivárgott be a csónaktest résein.

Éppen csak kiléptek a kompból a túlsó parton és kikapkodták a holmijukat, amikor az elnyűtt kötelek elszakadtak és eleresztették a kompot. Az erős áramlat egy pillanat alatt elsodorta a rozoga tákolmányt. Ugyanakkor az alkonyi szürkület is hirtelen átadta a helyét az éjszaka sötétjének. Bár az égbolt tiszta volt, nem takarták el a felhők, mégsem látszottak rajta a csillagok. Sem a vörös, sem a fehér hold nem jött fel. Az egyetlen fényforrás a folyó volt, amely nyomasztóan, kísértetiesen csillogott mögöttük.

— Raistlin, a pálcádat! — szólalt meg Tanis. Hangja meglepően erősen visszhangzott a néma erdőben. Még Caramon is összehúzta magát.

— Shirak! — ejtette ki Raistlin az ismerős parancsszót, mire a sárkánymancsba illesztett kristálygömb fölfénylett. De ez a fényecske sápadt volt és hideg. Úgy érezték, nem világít meg semmi mást, csak a varázsló különös, homokóra-szemét.

— Be kell húzódnunk az erdőbe — mondta Raistlin reszkető hangon. Megfordult és botladozva indult el a sötétlő vadon felé.

A többiek szótlanul, mozdulatlanul álltak a parton, megdermesztette őket a rémület. Maguk sem tudták, mitől, félnek, s talán ez volt számukra a legijesztőbb. A félelem, mintha a földből áramlott volna beléjük, végigkúszott a végtagjaikon, görcsbe rántotta a gyomrukat, kiszívta szívük és izmaik erejét, belerágta magát az elméjükbe.

De vajon mi lehetett a forrása? Nem volt ott semmi, de semmi! Semmi, amitől félniök kellett volna és mégis jobban rettegtek ettől a semmitől, mint bármi mástól eddig, egész életükben.

— Raistlinnek igaza van... be kell... mennünk az... erdőbe és... keresnünk kell... valami menedéket — préselte ki a szavakat Tanis vacogó foggal. — Kö... kövessük Raistlint!

Remegve előre támolygott, nem tudta, jönnek-e utána a többiek, de nem is törődött vele. Hallotta maga mögött Tika szipogását és Aranyholdat, amint fohászkodni próbál, de ajkai képtelenek megformálni a szavakat. Hallotta, hogy Caramon megálljt üvölt a fivére után és Zúgószél rémülten fölkiált, de mindez nem számított neki semmit. Rohannia, menekülnie kellett innen. Egyetlen vezérlősugara Raistlin pálcájának halvány fénye volt.

Kétségbeesetten botladozott a mágus után a fák között, de amint beért az erdőbe, elhagyta minden ereje. Mozdulni sem mert a rémülettől. Reszketve térdre hullott, majd előredőlt és tenyerével a földre támaszkodott.

— Raistlin! — szakadt ki belole az iszony kiáltása.

De a varázsló sem segíthetett rajta. Utoljára azt látta, hogy Raistlin pálcájának fénye lassan, kísértetiesen, egyre lassulva ereszkedik a föld felé, miután kihullott a varázsló ernyedt, látszólag élettelen kezéből.

A fák! Silvanesti csodaszép erdeje. Fák, amelyeket évszázadok alatt metszettek, formáltak csodálatosan bájos ligetekké. A fél-elfet fák vették körül! Ám ezek a fák most gazdáik ellen fordultak, rémséges sűrűséggé tömörültek össze. A reszkető levelek között zöldes lidércfény villogott.

Tanis holtraváltan nézett körül. Sok különös és borzalmas dolgot látott eddig életében, de ehhez hasonlót még soha. Ettől, gondolta magában, hamarosan az eszét veszti.

Kapkodva forgott jobbra-balra, de semerre sem volt menekvés. Körös-körül nem volt semmi más, csak fák... Silvanesti iszonytatóan eltorzult fái.

Körülötte minden egyes fa lelke saját törzse csapdájában sínylődött. Meggörbült ágaik szellemük fájdalomban vonagló karjai voltak. A göcsörtös gyökerek karmokként markolták a földet, mintha menekülni akarnának. A törzseken tátongó sebekből csorgott az eleven növények nedve, s a lombok zizegése a rettegés és fájdalom sikolyai voltak... Silvanesti fái vért könnyeztek.

Tanisnak fogalma sem volt róla, hol van és mióta van ott. Csak arra emlékezett, hogy megindult a nyárfák koronája fölé magasodó Csillagok Tornya felé. Csak ment, ment előre, semmi sem állta az útját. Egyszer csak meghallotta a surranó rémült visítását..., mintha valami kicsiny állatot kínoznának. Megfordult és csak annyit látott, hogy Tasslehoff a fákra mutat. Tanis borzalommal meredt a törzsekre, és csak megkésve jutott az eszébe, vajon hogyan kerül oda Tass. Es ott volt a félelemtől hamuszürke arcú Sturm, az elkeseredetten zokogó Laurana és a tágra nyílt szemmel bámuló Kova is.

Tanis átölelte Lauranát, karjában érezte hús-vér testét és mégis tudta, hogy a lány nincs ott... még akkor sincs, ha átfogja is, és ez a tudat volt talán a legnyomasztóbb.

Az elátkozottak lelkeinek börtönére emlékeztető ligetben még jobban eluralkodott rajta az iszony. A meggyötört fák közül vadállatok csörtettek elő és rájuk törtek.

Tanis kirántotta a kardját, hogy visszaverje őket, de az eleven, mégis torz és az el nem múló halál képében megjelenő vadakról kénytelen volt elfordítani a szemét, s fegyvere megremegett a kezében.

A szörnyekké torzult fenevadak között elviselhetetlen látványt nyújtó, koponyaképű elf-harcosok törtek előre. Az arcukban tátongó lyukakban nem voltak szemek, kezük karcsú csontszerkezetét nem borította hús. Fényesen csillogó, eleven vértől csöpögő kardokkal rontottak közéjük, de amint valamilyen fegyver megérintette őket, semmivé váltak. Az általuk okozott sebek azonban valóságosak voltak.

Caramon éppen egy farkassal küzdött, amelynek testéből mérgeskígyók gyűrűztek elő, amikor föltekintett és megpillantott egy rátörő elf-harcost, csontkezében, villogó lándzsával. Segítségért ordított fivérének.

— Ast kirannan kair Soth-aran / Suh kali Jalaran! — kiáltotta Raistlin, mire kezéből fénylő tűzgolyó szökkent elő, egyenesen az élőholt elfbe csapódott..., de teljesen hatástalanul. Annak hihetetlen erővel meglendített dárdája áthatolt Caramon páncélján és testét a mögötte lévő fához szögezte.

Az elf-harcos kirántotta fegyverét a nagydarab férfi vállából. Caramon a földre rogyott, sűrű vére összekeveredett a fáéval. Raistlin, sarját maga számára is meglepő haraggal a karjára erősített titkos hüvelyből tőrt rántott elő és az elf felé hajította. A penge beléhatolt az élőholt szellembe, mire az, lovával együtt szertefoszlott a levegőben. A földön fekvő Caramon testéről szánalmas, béna húsdarabként csüngött a karja.

Aranyhold mellétérdelt, hogy meggyógyítsa, de az iszonyattól ajkára fagytak az imádság szavai.

— Segíts meg, Mishakal — nyögte ki végül —, segíts, hogy segíthessek a barátaimon!

A szörnyű seb összezárult. Bár még mindig szivárgott belőle a vér és végigfolyt Caramon oldalán, a halál szorítása mégis engedett a harcos testén. Raistlin a fivére mellé térdelt és halkan szólongatni kezdte. Egyszer csak elhallgatott és különös szemével a Caramon mögötti fákat leste.

— Te vagy az!? — suttogta a varázsló.

— Ki az? — kérdezte Caramon elhalón, meghallván az iszonyat és a félelem remegését fivére hangjában. A termetes harcos a zöldes fénybe meredt, de nem látott semmit. — Ki az?

De a mágus már az árnyalakhoz beszélt és nem válaszolt neki.

— Szükségem van a segítségedre — mondta komoran —, most is, mint azelőtt!

Caramon látta, amint a testvére, mintha a tátongó űrt akarná áthidalni, előrenyújtja a kezét, és szívébe markolt az ismeretlen forrásból származó rémület.

— Ne, Raist! — kiáltotta és megragadta a másikat...

Raistlin karja lehanyatlott.

— A megállapodásunk érvényes. Mi? Hogy még többet akarsz? — a mágus egy pillanatra elhallgatott, majd keservesen fölsóhajtott. — Mondd hát, mi legyen az?

Hosszú pillanatokig elmélyülten figyelt valamire. Caramon szerető aggodalommal figyelte, és látta, amint fivére keskeny, fémes csillogású arca elsápad. Raistlin behunyta a szemét és úgy nyeldekelt, mintha a kotyvalékát inná. Végül megadóan lehajtotta a fejét.

— Elfogadom!

Caramon rémülten fölüvöltött, amint Raistlin köpönyege, a világban semlegességét jelző vörös köpeny, lassan karmazsinszínűre, majd vérvörösre sötétül, míg végül teljesen feketévé nem változik.

— Ezt is elfogadom — ismételte meg Raistlin, most már nyugodtabban —, annak tudatában, hogy a jövő megváltoztatható. Mondd hát, mit kell tennünk?

Élénken figyelt. Caramon döbbenten felnyögött és megragadta a karját.

— Hogyan juthatunk el élve a toronyig? — kérdezte Raistlin láthatatlan mesterétől. Ismét összpontosította minden figyelmét, majd csöndesen bólintott. — És én is megkapom, amire szükségem van? Jól van hát. Az istenek áldjanak akkor, ha ez egyáltalán lehetséges sötét útjaidon!

Raistlin fölemelkedett, fekete köpönyege meglendült szikár alakja körül. Nem törődött Caramon keserves zokogásával és Aranyhold elborzadó nyögésével... elindult, hogy megkeresse Tanist. A fél-elfet egy fának támaszkodva találta, amint egy csapat elf-szellemharcossal küzd éppen.

A varázsló nyugodt mozdulattal benyúlt a tarsolyába és előhúzott belőle egy darabka nyúlbőrt és egy vékony borostyán rudacskát. Bal kezével egymáshoz dörzsölte őket, előrenyújtotta jobb karját és megszólalt: — Ast kirannan kair Gadurm Soth-arn / Suh kali Jaralan.

Ujjai hegyéből villámok csaptak ki és a zöldesen izzó levegőn át lesújtottak az elf-szellemharcosokra. Azok nyomban semmivé foszlottak. Tanis kimerülten hátratántorodott.

Raistlin az eltorzult, meggyötört fák között állt egy tisztáson.

— Gyertek ide körém! — parancsolta a mágus társainak.

Tanis tétovázott: a tisztás szélén elf-szellemharcosok nyüzsögtek. Már-már rohamra indultak, amikor Raistlin fölemelte a kezét, mire megtorpantak, mintha láthatatlan falba ütköztek volna.

— Gyertek ide mellém! — mindnyájan megrökönyödve hallották, hogy Raisthn, a Próbatétele óta először, normális emberi hangon szól hozzájuk. — Siessetek! — sürgette társait. — Most nem támadnak egy darabig. Félnek tőlem, de nem tarthatom vissza őket sokáig.

Tanis lépett oda elsőként, arca sápadt volt vörös szakálla alatt, fejsebéből szivárgott a vér. Aranyhold Caramont támogatta közelebb, aki fájdalomtól eltorzult arccal, vérző karját szorította el. Lassan, egyenként a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Végül már csak Sturm maradt a körön kívül.

— Mindig tudtam, hogy ez lesz a vége mondta a lovag lassan, tagoltan. De inkább meghalok, semmint elfogadjam a védelmedet, Raiatlin.

Ezzel a lovag megfordult és beljebb húzódott az erdőbe.

Tanis látta, hogy az élőholt elf-harcosok vezére int a kezével a katonáinak, hogy kövessék a solamniait. A fél-elf is már mozdult utána, amikor egy erős kéz hirtelen megragadta.

— Hagyd őt! — mondta a varázsló keményen. — Különben mindannyian odaveszünk. Tudomásomra jutott valami, amit meg kell osztanom veletek, de nincs rá sok időm. Keresztül kell vágnunk ezen az erdőn a Csillagok Tornyáig. Végig kell mennünk a halál útján, ahol a halandók beteges, torz fantáziájában megfogant minden rémisztő teremtmény föltámad és megpróbál majd megállítani bennünket. De tudnotok kell, hogy... utunk álom csupán, Lorac lidérces álma... és a saját rémlátomásainkon haladunk át ... A jövő képei támadhatnak föl előttünk, hogy segítsenek... vagy akadályozzanak. Ne feledjétek, hogy míg a testünk mozog, az elménk alszik. A halál csak szendergő tudatunkban létezik... hacsak nem hisszük el, hogy valóban létezik.

— És miért nem ébredhetünk föl? — kérdezte Tanis ingerülten.

— Mert Lorac nagyon erősen hisz az álmában, a ti hitetek pedig gyönge. Akkor tértek majd vissza a valóságba, amikor végleg és szilárdan elhiszitek, hogy ez csak egy álom.

— Ha ez igaz — mormolta Tanis —, és te meg vagy győződve róla, hogy álom az egész, akkor magad miért nem ébredsz föl?

— Talán azért — mosolyodott el Raistlin —, mert úgy döntöttem, hogy nem is akarok!

— Nem értem! — kiáltott föl Tanis keserű tehetetlenségében.

— Majd megérted — jósolta meg Raistlin zordan —, vagy meghalsz, mely utóbbi esetben úgysem számít az egész.

10.

Ébredő álmok

A jövő látomásai

Társai rémült pillantásaival mit sem törődve, Raistlin odalépett vérző karját szorongató testvéréhez.

— Majd én gondját viselem — mondta a varázsló Aranyholdnak és fekete köpönyeges karjával átölelte fivérét.

— Nem — nyögte Caramon —, nincs hozzá elég er... — de hangja elhalt amint ikertestvére támaszára lelt.

— Most elég erős vagyok hozzá, Caramon — mondta Raistlin kedvesen, s maga ez a kedvesség hideglelős reszketést váltott ki a harcosból. — Támaszkodj csak rám, testvér!

A fájdalomtól és félelemtől elgyöngült Caramon életében először Raistlinre támaszkodott. A varázsló pedig szinte cipelte, amint nekivágtak a rettenet erdejének.

— Mi történik itt, Raist? — kérdezte Caramon elfullóan. — Miért viselsz fekete köpönyeget? És a hangod is...

— Takarékoskodj az erőddel, testvér — tanácsolta Raistlin gyöngéden.

A különös pár beljebb hatolt az erdőbe és az élőholt elf harcosok gyűlölködve figyelték őket a fák közül. Jól látták a holtak gyúlöletét az élőkkel szemben, az üres szemüregek mélyén fölfénylő szikrákból... de egyetlen élőholt sem mert rátámadni a fekete köpenyes varázslóra. Caramon érezte, amint az életet jelentő, sűrű vér kicsordul az ujjai között. Ahogy a súlyos csöppek a lába alatt hersegő halott, nyálkás levelekre hullottak, egyre inkább eluralkodott rajta a gyöngeség. Láztól elgyötörten, mintha úgy látta volna, hogy fekete árnyéka úgy erősödik, ahogy ő maga gyöngül.

Tanis berohant az erdőbe, hogy megkeresse Sturmot. Csapatnyi elf-szellemharcossal küzdött éppen, amikor rátalált.

— Ez csak álom! — kiáltott rá Tanis, amint a lovag szúrta, vágta az élőholt teremtményeket. Valahányszor eltalált egyet, az eltűnt, hogy egy pillanatmúlva ismét megjelenjen.

A fél-elf is kirántotta kardját, Sturm mellé lépett és maga is harcba szállt a szellemekkel.

— Phű! — nyögött föl a lovag, aztán felhördült a fájdalomtól, amint egy nyílvessző fúródott a karjába. A seb nem volt mély, mert a páncélinge megvédte, de azért erősen vérzett. — Hogy ez csak álom? — mordult föl Sturm és kirántotta a véres vesszőt.

Tanis a lovag elé vetette magát és visszaverte a támadókat, amíg Sturmnak sikerült valamennyire elállitania a vérzést.

— Raistlin azt mondta... — kezdte Tanis.

— Raistlin? Hah! Nézz csak a köpönyegére, Tanis!

— De te meg itt vagy... Silvanestiben! — vágott vissza Tanis zavarodottan. Az a furcsa érzése támadt, hogy önmagával vitatkozik. — Alhana azt mondta, hogy a Jégfalnál vagytok! A lovag megvonta a vállát. — Talán a segítségetekre küldtek. Jól van, hiszen csak álom, mondta a fél-elf magának. Végül úgyis fölébredek.

De nem változott semmi. Az élőholt elfek még mindig ott voltak és ádázul harcoltak. Sturmnak biztosan igaza van: Raistlin hazudott. Éppen úgy, mint akkor, mielőtt az erdőbe beléptek volna. De miért? Mi lehet a célja?

Ekkor hirtelen megértette: a sárkánygömb!

— Oda kell érnünk a toronyhoz, még Raistlin előtt! — kiáltotta oda Sturmnak Tanis. Tudom, hogy mit akar a varázsló.

A lovag erejéből csak egy kurta biccentésre futotta. Ettől kezdve Tanis nem tett semmi mást, csak elkeseredetten harcolt minden hüvelyknyi meghódított földért. A két harcosnak néha sikerült visszaszorítania az élőholt elfeket, csak hogy még többen rontsanak rájuk a következő pillanatban.

Tudták ugyan, de nem érzékelték igazán, hogy múlik az idő. Egyszer, egy pillanatra áttört a zöldes derengésen a napsugár, de az éji árnyak úgy lebegtek a föld fölött, mint valami sárkányszárnyak.

Mielőtt végleg összesűrúsödött volna a sötétség, Sturm és Tanis megpillantotta a tornyot. A fehér márványból emelt épület ott csillogott előttük. egy nagyobb tisztás közepén állt és úgy emelkedett az ég felé, mint egy kriptából kinyúló csontvázujj.

Amint meglátták a Tornyot, futva megindultak felé. Bár gyöngék és kimerültek voltak, semmi kedvük nem volt abban a halálos erdőben éjszakázni. Az elf-kísértetharcosok észrevették, hogy áldozataik menekülnek és dühödt rikoltással vetették utánuk magukat.

Tanis addig rohant, amíg úgy nem érezte, hogy a tüdeje kiszakad a fájdalomtól. Sturm megelőzte futtában és ide-oda csapkodott a karajával az útjukba álló élőholtak felé. Tanis már egész közel jutott a toronyhoz, amikor az egyik fának a gyökere a csizmájára csavarodott és teljes hosszában végigvágódott a földön.

Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát, de a gyökér nem engedett. Ott vergődött tehetetlenül, amikor egy ocsmány, eltorzult arcú élőholt elf a magasba emelte fölötte a lándzsáját, hogy a földhöz szögezze. Hirtelen az elf szemgödre kitágult és csontkezéből kihullott a fegyver, amint egy kard pengéje átjárta átlátszó testét, s a következő pillanatban rémes sikollyal eltűnt.

Tanis fölnézett... vajon ki mentette meg az életét. Különös harcos volt... furcsa, de mégis valahogy ismerős. Leemelte a sisakját és Tanis belenézhetett villogó, barna szemébe!

— Kitiara! — nyögte döbbenten. — Te itt? Hogyan? Miért?

— Meghallottam, hogy segítségre van szükséged — mondta Kit, megszokott, elbűvölően ferde mosolyával. — Úgy látom, helyesen értettem az üzenetet. — Odanyújtotta a kezét, a férfi megfogta tétován és a lány talpra segítette. Kit maga volt a hús-vér valóság. — Ki az ott elöl? Sturm? Pompás!

Mint a régi szép időkben. Nos, menjünk a toronyhoz? — kérdezte Tanistól és elnevette magát döbbent arckifejezéseláttán.

Zúgószél egyedül küzdött az élőholt elf-harcosok egész légiója ellen. Tisztában volt vele, hogy már nem bírhatja soká. Ekkor egy tiszta hang kiáltását hallotta. Fölnézett... és Que-shu törzsbéliek csapatát látta maga előtt! Örömmel kiáltott föl. De rémületére azt kellett látnia, hogy azok nyilaikat egyenesen rá irányítják.

— Nee! — kiáltotta anyanyelvükön. — Hát nem ismertek meg? Én va...

Que-shu harcosai csupán íjaik húrjával válaszoltak neki. Zúgószél csak annyit érzett, hogy az egyik tollas nyílvessző a másik után csapódik a testébe.

— Te hoztad el hozzánk a kék kristálypálcát — üvöltötték. — Te vagy a hibás! Miattad rombolták porig a falunkat!

— Én nem akartam! — sóhajtotta a síkföldi és lerogyott a földre. — Nem tudtam... bocsássatok meg!

Én vezettem ide őket, gondolta magában Kova... én vagyok felelős értük, én vagyok a legöregebb, én is mentem meg őket.

A törpe megmarkolta harci szekercéjét és kihívó csatakiáltással fordult a szemben álló elf-harcosok felé, de azok csak kacagtak rajta.

Kova mérgesen előrelendült..., de alig mozdult a lába. Térdizülete megduzzadt és iszonyatosan szaggatott. Bütykös ujjai megremegtek, szorítása elernyedt a harci balta nyelén. Szaggatottan lihegett és rádöbbent, miért nem támadnak rá az elfek: hagyták, hogy élemedett kora végezzen vele.

Miközben erre rájött, érezte, hogy a tudata összezavarodik, látása elhomályosul. A mellényzsebét tapogatta és azon töprengett, hová is tehette azt a nyavalyás szemüveget. Ekkor egy alak, valaki ismerős alapja bukkant föl előtte. Talán Tika? Szemüveg nélkül nem láthatta világosan...

Tika ütött-vágott, úgy tört magának utat az elf-harcosok között, csak azért, hogy azok a következő pillanatbank sárkányfattyakká változzanak! Hüllőszemük vörösen villogott, nyelvük végigsiklott kardjuk pengéjén. A pincérlányt dermesztő rémület fogta el. Botladozva nekitántorodott Sturmnak. A lovag ingerülten megpördült és félreparancsolta útjából a lányt. Tika hátratántorodott és nekiütközött Kovának... a törpe türelmetlenül odébb taszította.

Könnyeinek áradata közül döbbenten látta, hogy a sárkányemberek újból előszökkennek saját tetemeikből és csatarendbe állnak. Tika elveszítette minden önuralmát... rémületében mindenre lesújtott, ami csak megmoccant körülötte.

Csak akkor tért magához, amikor fölpillantott és Raistlin fekete köpönyeges alakját látta meg maga előtt. A varázsló nem szólt semmit, csak némán lemutatott a földre. Kova hevert a lány lábainál holtan, mellében Tika kardjával!

Aranyhold csak rohant a göcsörtös, eltorzult fatörzsek között. Magányosan, tévelyegve, kétségbeesetten kereste barátait. A távolból, a fegyvercsattogás zaján keresztül hallotta Zúgószél hívó szavát..., s egy pillanat múlva, amint a páija kiáltása hörgésbe fullad. Vakon előrelódult, keresztülcsörtetett a sűrű bozóton, amíg kezét és arcát vérző karcolások nem borították el. Végre rábukkant Zúgószélre.

A harcos a földön hevert, testében számtalan... ismerős nyílvessző!

Odarohant hozzá és térdre rogyott mellette. — Gyógyítsd meg őt, Mishakal! — fohászkodott istennőjéhez, mint már annyiszor.

De nem történt semmi: az élet nem tért vissza Zúgószél hamuszürke arcába. Üveges szeme továbbra is mozdulatlanul meredt a zöldes, halovány égre.

— Miért nem válaszolsz? Gyógyítsd meg őt! — sikoltott Aranyhold az istenséghez és akkor megértett valamit. Nee! — nyöszörögte. — Engem büntess! Én voltam az, aki kételkedett! Én ostromoltalak hitetlenségemmel! Láttam Tarsis pusztulását, ártatlan gyermekek kínhalálát! Hogy engedhetted meg ezt? Törekszem én a hitre, de kételyek is gyötörnek, amikor ilyen szörnyűségeket látok! Ne őt büntesd hát! — zokogva borult embere élettelen tetemére. Nem is vette észre, hogy az elf-harcosok szoros gyűrűbe fogják.

Tasslehoff a körülötte zajló szörnyűségek láttán megtörten letámolygott az ösvényről és rájött, hogy a társai... valahogy elszakadtak tőle. Az élőholtak nem bántották. Ők, akiket mások rettegése táplált, nem éreztek félelmet ebben a törékeny alakban.

Végül, csaknem egész napi tévelygés után, a surranó megérkezett a Csillagok Tornyánakkapuja elé. Könnyelmű csavargása itt hirtelen véget ért, mivel megtalálta a barátait... vagy legalábbis egyet közülük.

Hátát a zárt kapunak vetve, Tika küzdött ott az életéért, egész seregnyi torz, rémálomszülte alak ellen. Tass rájött, hogyha a lány bejuthatna a toronyba, ott biztonságra lelne.

Meglódult, apró teste könnyen utat talált magának a kavargó sokaságon át és vizsgálni kezdte a zárat, mialatt Tika vad kardcsapásokkal tartotta vissza az elfeket.

— Siess, Tass! — kiáltotta a lány zihálva.

A zárat egy pillanat alatt kinyitom... gondolta Tass, olyan egyszerű szerkezet, hogy szinte elcsodálkozott, egyáltalán miért szerelték föl az elfek.

— No, ezt másodpercek alatt kinyitom! — jelentette ki.

De éppen csak hozzálátott, amikor valami megtaszította hátulról és elügyetlenkedte a dolgot.

— Hé! — kiáltotta mérgesen Tikának és megfordult. — Kicsit jobban vigyázz! — és rémülten elhallgatott. A lány a lábánál hevert, vörös tincsei közül szivárgott a vér.

— Nee, Tika, nem! — suttogta, hátha csak megsebesült.

Talán, ha beviheti a toronyba, ott majd segít rajta valaki. Látását könnyek homályosították el, a keze remegett. Igyekeznem kell! — gondolta Tass feszülten. Miért nem nyílik már ez a vacak? Hiszen olyan egyszerú! Dühödten megrángatta a zárat.

Egyhe szúrást érzett az ujjában, amint a szerkezet kattant egyet. A torony kapuja lassan-kezdett kitárulni, de Tass csak az ujja hegyén megcsillanó vércsöppecskére nézett. Még egyszer megvizsgálta a zárat és most észrevett rajta egy kiálló, kis aranytűt. Egyszerű zár — egyszerű csapda... miközben a méreg ijesztő melegséggel árasztotta el a testét, még lenézett és rájött, hogy már késő: Tika halott volt.

Raistlin és fivére minden baj nélkül kelt át az erdőn. Caramon egyre nagyobb döbbenettel nézte, amint a mágus elűzi a rájuk támadó gonosz teremtményeket: egyszer valami hihetetlen varázslattal, máskor lenyűgöző akaratának erejével.

Raistlin kedves, nyájas, sőt, féltőn gondoskodó volt hozzá.

Caramonnak sokszor meg kellett állnia pihenni, s miközben lassan bealkonyodott, már alig vonszolta magát, pedig fivére már szinte vitte. Ám, ahogy Caramon gyöngült, úgy erősödött Raistlin.

Végre, amikor szétterült az éjszaka sötét leple, kegyesen bevégezve ezt a zöldfényű, gyötrelmes napot, az ikrek odaértek a toronyhoz. Megtorpantak. Caramon lázas fájdalomban égett.

— Pihennem kell, Raist — nyögte —, tegyél le.

— Hát persze, testvér — felelte Raistlin kedvesen. Segített Caramonnak, hogy kényelmesen nekitámaszkodhasson a torony gyöngyházfényű falának és hűvösen csillogó szemével végignézett rajta.

— Isten veled, Caramon — suttogta.

A harcos döbbenten bámult rá. A fák árnyékában látta, amint az eddig tisztes távolságban utánuk óvakodó elfek közelebb húzódnak, miután megérezték, hogy a varázsló, aki mindeddig visszarettentette őket, távozni készül.

— Raist — mormolta lassan Caramon —, nem hagyhatsz itt! Nem küzdhetek meg velük... nincs hozzá elég erőm! Szükségem van rád!

— Az lehet, de tudod, testvér, nekem nincs szükségem többé rád. Most végre az vagyok, aki nem lehettem a természet álnoksága miatt... teljes ember... magamévá tettem a te erődet.

Caramon értetlenül bámult Raistlinre, aki megfordult, hogy odébb álljon.

— Raist!

Caramon rémült kiáltása megállította egy pillanatra. Visszanézett ikertestvérére, fekete csuklyájának mélységéből csak aranyló szeme villant elő.

— Nos, milyen érzés a gyöngeség és a félelem, testvér? — kérdezte lágyan. Ezzel megfordult és a torony kapujához lépett, amely előtt Tika és Tass hevert holtan. Raistlin átlépett a surranó teteme fölött és eltűnt a sötétben.

Amikor Sturm, Tanis és Kitiara a toronyhoz érzek, annak tövében, a gyepen egy alakot láttak heverni. Az élőholt elfek szellemárnyai sereglettek éppen köré nagy üvöltözéssel és rikoltozással, hideg kardjaikat felé szegezve.

— Caramon! — kiáltott föl Tanis elálló szívveréssel.

— És hol van a fivére? — vetett egy oldalpillantást Sturm Kitiara felé. — Biztos itthagyta a halál martalékául!

Miközben a harcos megsegítésére siettek, Tanis megrázta a fejét. Sturm és Kitiara karddal szorította vissza az elfeket, mialatt Tanis térdre ereszkedett a halálosan sérült harcos mellett.

Caramon fölemelte homályos tekintetét és Tanis szemébe nézett, de alig ismerte fel ót, a látását elvakító véres ködtől. Maradék erejével megpróbált mondani valamit.

— Vigyázz Raistlinre, Tanis — hörögte —...most, hogy ha már nem leszek... tartsd szemmel...!

— Hogy Raistlinre vigyázzak? — kézdezett vissza Tanis dühödten. — Rá, aki téged itthagyott meghalni? — és karjába ölelte a harcost.

Caramon szomorúan lehunyta a szemét. — Nem, Tanis, tévedsz... én... küldtem el őt — motyogta és előrebukott.

Rájuk borult az éjszaka sötétje. Az elfek eltűntek. Sturm és Kit odaállt a halott harcos mellé.

— Hát nem megmondtam előre? — kérdezte Sturm nyersen.

— Szegény Caramon — suttogta Kitiara és féltestvéréhez hajolt. — Valahogy mindig sejtettem, hogy ez lesz a vége. — Egy pillanatra elhallgatott, majd csöndesen megszólalt: — Szóval az én kicsi Raistom valóban erős lett! — tűnődött félig magában.

— A testvéred élete árán!

Kitiara Tanisra nézett, mintha meglepte volna a váratlan kijelentés. Aztán megvonta a vállát és lenézett a vértócsában heverő Caramonra. — Szegény kölyök — mormolta halkan.

Sturm köpenyével betakarta Caramon testét, majd mindhárman a torony kapujához léptek.

— Tanis! — mutatott előre a lovag.

— Ó, nem! Tass, ez lehetetlen! — motyogta a fél-elf —, és Tika!

A surranó teste közvetlenül a kapu előtt feküdt, vékony végtagjai a méreg hatására görcsbe merevedtek. Mellette a pincérlány, véráztatta rőtes üstökével. Tanis letérdelt hozzájuk. A surranó haláltusájában elszakította egyik szütyőjét... tartalma szerteszóródott a földön. Tanis arany csillanására lett figyelmes. Odanyúlt és fölvette az elfmester készítette, fúzfaleveleket formázó gyúrűt. Látása elhomályosult a szemét elöntő könnyektől és a tenyerébe temette az arcát.

— Itt már nem tehetünk semmit — tette Sturm barátja vállára a kezét. — Tovább kell mennünk, hogy véget vethessünk ennek az egésznek. Raistlint megölöm, ha másra nem futja is az erőmből.

A halál az elménkben lakozik, hiszen ez csak álom — ismételte magában Tanis. De ezek Raistlin szavai voltak, és a saját szemével látta, mivé változott a varázsló!

Végül csak fölébredek, gondolta és minden akaraterejét összeszedve azon igyekezett, hogy elhiggye, mindez csak álom. Am, amikor kinyitotta a szemét, a surranó teteme még mindig ott hevert a földön.

Tanis markába szorította a gyűrűt, majd Kit és Sturm nyomában belépett a dohos, nyálkás márványcsarnokban.

A falakon körben képek függtek aranykeretben, üvegablakokon át kísérteties lidércfény szűrődött a helyiségbe. Valaha gyönyörű lehetett ez a terem, de most még a képek is valahogy eltorzultak, csak a halál szörnyű látomásait vetítették eléjük. Ahogy lassan előre lopakodtak, egy, a folyosó végén nyíló szobából kiszűrődő zöldes fényre figyeltek föl. Perzselte az arcukat. A fényből rosszindulat áradt feléjük, mint valami eltorzult nap sugara.

— Ott, maga a gonosz lakozik — mondta Tanis. Szívét harag töltötte el... harag, gyász és égető bosszúvágy.

Futásnak eredt, de a zöldesen izzó levegő visszatántorította, minden lépés egyre nagyobb erőfeszítésébe került.

Mellette küszködött Kitiara... Tanis átkarolta őt, bár magának is alig volt jártányi ereje. Kit arca verejtéktől fénylett, sötét hajfürtjei nedvesen tapadtak a homlokához. Szeme nagyra tágult a rettegéstől... Tanis első ízben látta félni őt. Sturm nyögve zihált, úgy küzdötte előre magát páncélja terhe alatt görnyedezve.

Eleinte úgy vették észre, hogy egy lépést sem haladnak előre, de hamarosan rájöttek, hogy lassan-lassan azért csak továbbjutnak, csigatempóban közelednek a zöldes fényt árasztó helyiséghez. A ragyogás fájdalmasan marta a szemüket, a mozgás iszonyú erőfeszítésükbe került.

Teljesen kimerültek, izmaik sajogtak, a tüdejük égett. Tanis már úgy érezte, hogy egy lépésre sem futja az erejéből, amikor egy hang a nevén szólította. Fölemelte lüktető fejét és Lauranát látta maga előtt, kezében elf kardjával. A súlyos fegyver mintha meg sem kottyant volna a lánynak, amint örömteli kiáltással vetődött felé.

— Tanthalas! Jól vagy? Itt várok rád...

De hangja elakadt, amint megpillantotta Tanis karjában azt a másik nőt. Rögtön tudta, hogy ez csak Kitiara lehet, az emberlány. A nő, akit Tanis szeret. Laurana arca először elfehéredett, majd paprikavörös lett.

— Laurana! — kiáltott föl Tanis bűntudattal a hangjában, amiért fájdalmat okozott az elf-lánynak.

— Tanis! Sturm! — kiáltotta ekkor Kittara és előremutatott.

A hangjából kicsengő rémület hallatán mindnyájan megfordultak és végignéztek a zöld fényben úszó folyosón.

— Drakus Tsaro, deghnyah! — kiáltott föl Sturm solamniai nyelven.

A folyosó végében hatalmas, zöld sárkány tornyosult. Vérontó Cyan volt a neve és ő lehetett Krynn egyik leghatalmasabb sárkánya. Csupán az óriás Vörös nőstény volt nagyobb nála. Kidugta fejét az ajtónyíláson és gigászi testével elállta a zöld ragyogás útját. Acél, emberi hús és elf-vér szaga áradt felőle. Tüzes szemét a kis csoportra szegezte.

Moccanni sem bírtak. A sárkányiszonytól eltelve csak álltak egy helyben és bámulták, amint a sárkány előnyomakodik az ajtón és oly könnyedén tör magának utat a márványfalban, mintha az csak vályogból lenne. Cyan szélesre tátotta a száját és nekiindult a folyosónak.

Nem tehettek ellene semmit. Fegyvereik kihullottak bénult kezükből. A halál volt az egyetlen gondolatuk. Ám amint a sárkány feléjük közeledett, egy sötét árny bukkant elő egy láthatatlan ajtónyílás még mélyebb sötétjébol, megállt és szembefordult velük.

— Raistlin! — mondta ki a nevét Sturm nyugodtan. — Most megfizetsz a fivéred haláláért!

Megfeledkezett a sárkányról, csak Caramon élettelen testét látta maga előtt, úgy vetette magát a lovag fölemelt karddal a varázslóra.

— Ölj csak meg, lovag, de ezzel pusztulásra ítéled magadat és minden társad halálát okozod, mert csakis az én varázserőm..., az segíthet nektek legyőzni Vérontó Cyant.

— Sturm, megállj! — kiáltotta Tanis, s bár lelke tele volt gyilkos indulattal, mégis tudta, hogy a mágusnak igazavan. Érezte a fekete köpönyeg mögül kisugárzó hatalmas erőt. — Szükségünk van a segítségére.

— Nem! — válaszolta Sturm és fejét rázva félreugrott, amint Raistlin a közelükbe ért. — Már megmondtam... nem fogadom el a védelmét! Különösen most nem! Isten veled, Tanis!

Mielőtt bármelyikük megállíthatta volna, Sturm ellépett Raistlin mellett, és egyenesen Vérontó Cyan felé tartott. A hatalmas sárkány feje jobbra-balra ingott, úgy várta ezt az első kihívást, mióta meghódította Silvanestit.

Tanis Raistlinbe kapaszkodott: — Csinálj már valamit! — A lovag az utamban van, bármilyen varázslatot alkalmaznék, az őt is megölné — felelte a mágus.

— Sturm — üvöltötte Tanis... hangja gyászosan visszhangzott a folyosón.

A lovag megtorpant... élénken figyelt, de nem Tanis kiáltására. Tiszta, zengő trombitaszó volt az, amit hallott, hangja hideg, akár a metsző szél, távoli hazája hófödte hegycsúcsain. A tiszta, harsogó trombitaszó dicsőn szárnyalt a sötétség, a halál, a kétségbeesés fölött és belehasított a szívébe.

Sturm örömteli csatakiáltással viszonozta a rikoltó zengést. Magasba emelte kardját, atyja fegyverét... az ősi, jégmadár és rózsa ölelte penge büszkén megvillant. Az egyik törött ablakon beszúródó ezüst holdfény a gonosz, zöld derengést kettéhasította és tiszta, fehér ragyogásba burkolta a fegyvert.

Ismét fölharsant a trombitaszó, amire Sturm újabb kiáltással válaszolt, de ezúttal hangja megtört, mivel a trombita zengése is megváltozott. Már nem volt élesen tiszta, inkább recsegőn, nyersen rikoltott.

— Neem! — gondolta magában a lovag, mindjobban megközelítve a sárkányt. A rivalgás az ellenség kürtszava volt. Csapdába csalták! Hamarosan a sárkány háta mögül előbújó sárkányfattyak vették körül, harsányan röhögve a hiszékenységén.

Sturm megállt és izzadt, kesztyűs markába szorította a fegyverét. A sárkány csapatai által körülvéve a fejét ingatta, legyőzhetetlenül magasodott fölé és kacskaringós nyelvével végignyalta kitátott száját.

Sturm gyomra öklömnyire zsugorodott a félelemtál, nyirkos bőre hideglelősen bizsergett. Harmadszor is fölrikoltott az álnok, fenyegető kürtszó. Hát hiábavaló volt az egész... mindennek vége. Csak a gyalázatos vereség és a halál várt rá. Kétségbeesetten, riadtan nézett körül. Hol lehet Tanis? Szüksége lett volna rá, de nem látta őt sehol. Elkeseredetten ismételgette magában a lovagi jelszót: „az életem a becsület!", de a szavak értelmetlenül, üresen csengtek a fülében, hiszen nem is igazi lovag! Mit jelent számára a Kódex? Hazugság volt az egész élete! Kardot markoló karja megremegett és elernyedt... a fegyver kihullott a kezéből, térdre rogyott és sírva fakadt, akár egy kisgyerek, fejét eltakarta a fenyegető borzalom elől.

Vérontó Cyan villogó karmainak egyetlen mozdulatával kioltotta a lovag életét, vérfoltos mancsába szorította Sturm testét. Megvetően a padlóra lökte az élettelen tetemet, amely még utolsókat rángott, miközben a sárkányfattyak rávetették magukat, hogy darabokra. tépjék.

De beleütköztek valami leküzdhetetlen akadályba! Egy holdfényben ezüstösen villogó alak rohant oda a lovag maradványaihoz. Laurana gyorsan lehajolt, és fölragadta Sturm kardját, majd fölegyenesedett és szembefordult a sárkányemberekkel.

— Csak érjetek hozzá és végetek van! — kiáltotta könnyes szemmel.

— Laurana! — üvöltötte Tanis és előrelendült, hogy a lány segítségére siessen, de a sárkányfattyak most ellene fordultak. Dühödten kaszabolta őket... mindenáron el akarta érni az elf-hajadont. Éppen keresztülverekedte magát rajtuk, amikor meghallotta, hogy Kitiara a nevét kiáltja.

Visszapördült és látta, amint négy sárkányfattyú tartja sakkban az emberlányt. A fél-elf tétován megtorpant és abban a pillanatban Laurana fölbukott Sturm tetemében és a hüllőlények kardjaival a szívében a padlóra zuhant.

— Laurana... neem! — ordított Tanis. Felé szökkent, amikor a fülébe hasított Kitiara újabb kiáltása. Rémülten megfordult és magatehetetlenül a fej éhez kapott, amint meglátta, hogy Kitiara is lehanyatlik ellenfelei csapásai alatt.

A fél-elf őrjöngve fölzokogott, érezte, hogy eluralkodik rajta a téboly és már csak a halált kívánja, hogy általa vége szakadjon ennek a szenvedésnek! Megmarkolta Kith-Kanan varázskardját... már nem volt más vágya, csak hogy ölhessen és pusztuljon maga is. De Raistlin elállta az útját... fekete oszlopként emelkedett a sárkány elé.

Tanis a földre hanyatlott... tudta, hogy végzete elkerülhetetlen. Szorosan markába zárta akis aranygyűrűt, úgy várta a halált.

Ekkor meghallotta a mágus zengő hangon kiejtett varázsigéjét. A sárkány dühödten felbömbölt... a két erő összecsapott, de Tanis már nem törődött semmivel. Szorosan becsukta a szemét, elzárta a hangok és az élet útját. Egyetlen dolog maradt valóságos számára, a markába szorított gyűrű.

Hirtelen tudatára ébredt a tenyerébe hasító aranykarikának: a fém hűvös volt, a pereme éles. Érezte, amint az összefonódó fűzfalevelek belevágnak a húsába.

Még szorosabbra zárta ujjait a kicsiny ékszer körül. A fém mélyen belehasított a tenyerébe. Fáj!... igazi fájdalom...

Tehát álmodom!

Tanis kinyitotta a szemét. Solinari és Lunitari összefonódó ezüst és vörös sugarai körülölelték a tornyot. Hideg márványpadlón feküdt. Keze ökölbe szorítva, olyan erősen, hogy annak fájdalmára ébredt. Fájdalom! A gyűrű... az álom! Rémülten felült és körülnézett. A folyosó egyetlen másik alakot kivéve üres volt: Raistlin támaszkodott a falnak és keservesen köhögött.

A fél-elf nehezen talpra állt és támolyogva megindult a varázsló felé. Amikor közelebb ért hozzá, meglátta a szája szélén kibuggyanó vért. A vércseppek vörösen csillantak meg Lunitari fényében... olyan vörösen, mint a Raistlin reszkető, vézna testét borító köpönyeg.

Az álom!

Tanis kinyitotta a markát... nem volt benne semmi.

11.

Az álom véget ér

Kezdődik a lidércnyomás

A fél-elf körülhordozta tekintetét a folyosón. Éppoly üres volt, mint a tenyere.

Barátainak tetemei eltűntek. A sárkány sem volt sehol. A fal repedésén besüvöltött a szél, meglobogtatta Raistlin köpönyegét, elszáradt nyárfalevelet görgetett végig a kőpadlón. A fél-elf Raistlinhez lépett és abban a pillanatban kapta el az ifjú mágust, amikor az összecsuklott.

— Hol vannak? — kiáltotta Tanis és megrázta a varázslót.

— Laurana, Sturm, a többiek... a fivéred? Meghaltak? — körülnézett: — És a sárkány...?

— A sárkány elment. A gömb elűzte, amint rájött, hogy nem bír el velem. — Raistlin kibontakozott Tanis karjából, félrehúzódott és a márványfalhoz támaszkodott. — Akkor nem győzhetett volna le... most viszont még egy kölyök is elbánhatna velem — suttogta keserűen. Különös szemét Tanisra vetette. — Te azért élted túl, fél-elf, mert szeretet lakozik a szívedben... engem a hatalomvágy tartott életben. Mi ketten a valóságba kapaszkodtunk a lidércnyomás közepette is. De ki tudja, mi lehet a többiekkel?

— Akkor Caramon is él — mormolta Tanis —, az ő szíve is szeretettel van tele. Utolsó sóhajtásával is arra kért, hogy vigyázzak a te életedre. Mondd hát meg, varázsló, az a jövendő, amit láttattál vélünk, elkerülhetetlen?

— Miért kérded? — kérdezte Raistlin szomorúan. — Akkor tán megölsz? Most rögtön?

— Nem tudom — dünnyögte Tanis csöndesen és Caramon utolsó szavaira gondolt —, meglehet...

Raistlin keserűen elmosolyodott. — Ne pocsékold az erődet! —suttogta. — A jövő most is változik, ahogy itt állunk, különben csak játékszereik lennénk az isteneknek és nem a gyermekeik, ahogy megígérték. De — lökte el magát a faltól a mágus — még távolról sincs vége az egésznek. Még meg kell találnunk Loracot... és a sárkánygömböt.

Raistlin varázsbotjára támaszkodva, csoszogva megindult a folyosón súlyosan... most, hogy a zöldes fény kihunyt, annak kristályfénye tört utat a homályban.

Az a zöld fény! Tanis zavartan megtorpant a folyosón, megpróbált végre fölébredni, elválasztani az álmot a valóságtól..: azt az álmot, amely sokkal valóságosabbnak tűnt, mint bármi, ami most éppen körülveszi. Odanézett a megrepedezett falra... valóban volt itt egy sárkány? És az a vakító zöld fény a folyosó végén? De most sötétbe burkolózott minden... leszállt az éj. Amikor nekivágtak, még éppen csak megvirradt. Sehol sem voltak a holdak, most pedig odafönt ragyogtak. Hány éjszaka múlhatott el azóta? És hány nappal?

Ekkor egy hatalmas bődülést hallott a folyosó túlsó végéből, az ajtó mellől:

— Raist! — kiáltotta Tanis.

A varázsló megtorpant, válla megereszkedett, lassan hátra fordult. — A testvérem — suttogta.

Az ajtónyílásban ott állt Caramon elevenen és minden jel szerint épségben.

Raistlin halkan felsóhajtott.

— Fáradt vagyok, Caramon — motyogta sípoló hangon a mágus és elfogta a köhögés. — És még sok a tennivalónk, mielőtt ez a lidércnyomás véget ér és mind a három hold lemegy. — Raistlin előrenyújtotta a kezét: — A segítségedre van szükségem, testvér.

Caramon szívszaggatóan fölzokogott. A nagydarab férfi kardja a csípőjét verdeste, amint odarohant fivéréhez és szorosan magához ölelte.

Raistlin rátámaszkodott Caramon erős karjára. Az ikrek együtt vonultak végig a hideg folyosón és léptek be a falrésén át a szobába, ahol Tanis a vakító zöld fényt és a sárkányt látta. A fél-elf rossz előérzettel követte őket.

A Csillagok Tornyának fogadótermében álltak. Tanis kíváncsian nézett körül... már annyit hallott életében annak szépségeiről! Qualinostban a Nap Tornya ennek mintájára épült és a két torony hasonlított is egymásra, meg nem is. Az egyiket a fény, a másikat a sötétség töltötte be. Bámuló szeme előtt kibontakoztak a torony magasba törő, gyöngyházfényű márványspiráljai. Úgy építették, hogy magába vonzza a holdsugarakat, ahogyan a másik a nap fényét. A falakba vágott ablaknyílásokat drágakövek keretezték, amelyek befogadták és megsokszorozták a két hold, Solinari és Lunitari fényét: vörös és ezüstös holdsugarak táncát varázsolták a nagy terembe. De most az ékkövek mind kitöredeztek, a holdfény is gyéren szivárgott be és eltorzult: az ezüst holtsápadttá, a vörös vérvörössé változott.

Tanis megrázkódott és fölnézett a magasba. Qualinostban, a mennyezeten a napot, a csillagképeket és a két holdat ábrázoló festmények voltak. Itt azonban nem látott semmit, csak egy kivájt lyukat az ívelt tető kellős közepén, amögött pedig csupán az üres feketeséget. Itt nem fénylettek a csillagok... olybá tűnt, mintha egy tökéletesenkerek, fekete glóbusz jelent volna meg a csillagos égen.

Mielőtt mélyebben eltöprenghetett volna rajta, minek az előjele lehet ez, meghallotta Raistlin halk hangját és visszafordult.

A fogadóterem előcsarnokának homályában ott ült AlNana apja, Lorac, az elf-király. Megroggyant, élőholt teste szinte eltűnt a madár— és állatfaragványokkal gazdagon díszített, öblös márványtrónus ölében. Valaha gyönyörű lehetett ez a trónszék, de most a kőbe vésett lények feje helyén üres koponyák ásítoztak.

Lorac mozdulatlanul, hátra hajtott fejjel, néma sikolyra tátott szájjal ült trónusán. Jobb keze remekmívű kristálygömbön nyugodott.

— Él vajon? — kérdezte Tanis iszonyodva.

— Igen — válaszolta Raistlin —, kétségtelenül... a legnagyobb szerencsétlenségére.

— És mi a baj vele?

— Éppen egy lázálmot él meg — felelte Raistlin és Lorac kezére mutatott. — Ott van a sárkánygömb... bizonyára parancsolni akart neki, de nem volt hozzá elég ereje, s így a gömb kerítette a hatalmába ót. A gömb rendelte ide Vérontó Cyant, hogy őrködjék Silvanesti fölött és a sárkány úgy döntött, úgy pusztítja azt el, hogy lázálmokat zúdít Loracra. És Lorac oly mélységesen átélte azokat, s a hazája iránti szeretete olyan erősnek bizonyult, hogy az álmok valósággá váltak. Az ő lidérces álma volt tehát, amit mi is átéltünk azóta, hogy erre a földre tettük a lábunkat. Az ő álma lett a mi álmunk is. Mi is a sárkány hatalmába kerültünk, amint Silvanesti földjére léptünk.

— És te tudtad, hogy ezzel kell szembenéznünk — ragadta meg Tanis Raistlin vállát és maga felé fordította a varázslót. — Már ott, a folyó partján tisztában voltál vele, hogy mibe sétálunk bele...! — kiáltotta vádlón.

— Tanis — ripakodott rá Caramon a fél-elfre —, hagyd őt békén!

— Meglehet — suttogta Raistlin és a vállát dörzsölgette —, de az is lehet, hogy nem. Nem vagyok köteles föltárni előtted a tudásomat, sem annak forrását!

Mielőtt Tanis válaszolhatott volna, nyögésre lett figyelmes, Úgy hallatszott, mintha a trónus talapzata alól törne elá. Még egy megsemmisítő pillantást vetett Raistlinre, majd megfordult és a sötétségbe meresztette a szemét. Kivonta kardját és komoran előrelépett.

— Alhana! — az elf-hajadon zokogva kuporgott apja lábánál és az ölébe hajtotta a fejét. Úgy látszott, nem hallja Tanis szólítását. A fél-elf odalépett a nőhöz: — Alhana! — szólította meg még egyszer lágyan.

Amaz fölnézett rá, de nem ismerte meg.

— Alhana! — mondta ki a nevét még egyszer Tanis.

A nő pislogott, megrázkódott és úgy kapta el a fél-elf kezét, mint aki a valóságba kapaszkodik.

— Ó, Tanis! — suttogta.

— Hogy kerültél ide? Mi történt veled?

— Hallottam, mikor a mágus kijelentette, hogy ez csak álom — felelte Alhana és hideglelősen összerezzent a visszaemlékezéstől — és... és én elhatároztam, hogy nem hiszek ennek az álomnak. Fölébredtem, de akkor azt kellett látnom, hogy a lidércnyomás maga a valóság! Gyönyörű országomat borzalmak uralják! — és arcát a tenyerébe temette.

Tanis mellétérdelt és mkgához szorította a nőt.

— Elindultam hát idefelé... több napig is eltartott az út. Mintha lázálomban jártam volna — suttogta és szorosan Tanishoz bújt. — Amikor beléptem a toronyba, hatalmába kerített a sárkány. Idevonszolt atyám elé és arra kényszerítette, hogy öljön meg... de atyám még lidérces álmában sem volt képes kárt tenni tulajdon gyermekében. Cyan ekkor annak látomásaival kínozta őt, hogy mit tesz majd velem.

— És te? Te is láttad ezeket a rémképeket? — kérdezte Tanis, gyengéden simogatva a nő hosszú, fekete haját.

— Nem is volt olyan borzalmas — felelte kisvártatva Alhana —, hiszen tudtam, hogy csak álom... de szegény atyám számára az volt a valóság... — és szavai zokogásba fulladtak.

A fél-elf ekkor így szólt Caramonhoz: — Vezesd el Alhanát az egyik szobába, ahol nyugodtan lepihenhet, mi pedig megpróbálunk segíteni az apján!

— Menj csak nyugodtan! — felelte Raistlin, amikor látta, hogy Caramon kérdőn néz rá. — Tedd azt, amit Tanis mond!

— Jöjj hát, Alhana! — biztatta a nőt Tanis és talpra segítette őt. Alhana támolygott a kimerültségtől. — Van itt olyan hely, ahol lepihenhetnél? Szükséged lesz az erődre.

Alhana először tiltakozni próbált, de hamar ráébredt, mennyire gyönge. — Vigyél hát atyám szobájába... majd mutatom az utat! — mondta Caramonnak. — A harcos átkarolta a vállát és kitámogatta Alhanát a teremből.

Tanis ismét Lorac felé fordult. Raistlin már ott állt az elf-király előtt. A fél-elf hallotta, amint a mágus halkan motyog magában.

— Mi történt? — kérdezte a fél-elf nyugodtan. — Meghalt?

— Kicsoda? — riadt föl révületéből Raistlin pislogva és meglátta, amint Tanis Lorac alakjára mered. — Ó, Lorac? Nem... nem hiszem. Még nem...

Tanis rádöbbent, hogy a mágus a sárkánygömböt bámulta.

— A gömböt még mindig uralják? — kérdezte idegesen és szemét le nem vette a tárgyról, amely miatt ennyi szenvedésen mentek keresztül.

A sárkánygömb tulajdonképpen egy jókora, legalább huszonnégy hüvelyknyi átmérőjű kristálygolyó volt. Aranyból készült ás Silvanesti keserves sorsát ijesztően torz formákban megjelenítő állványon állt. Bár bizonyára a gömb lehetett a vakító zöld fény forrása, most csak egy halványan lüktető aprócska pontot láttak a legmélyén.

Raistlin mindkét kezét a gömb fölé emelte, de Tanis megfigyelte, hogy óvatosan kerüli annak érintését, miközben formába önti a mágikus szószövedéket. A gömb lassan halovány, vöröses fénykörbe burkolózott. A fél-elf ijedten hátrább lépett.

— Ne félj tőle! — suttogta Raiatlin és nézte, hogyan halványul el a vörös izzás. — Ez csak az én varázsigém... a gömböt még más varázslat tartja hatalmában. Mágikus ereje nem hunyt ki a sárkány távozásával... ahogy gondoltam. Egyszóval, még mindig uralják.

— Lorac a hatalmában van?

— Nem... Loractól már elszakadt.

— És ezt te csináltad? — mormolta Tanis. — Te győzted le?

— A gömb nincs legyőzve! — csattant föl Raistlin élesen. — Némi segítséggel viszont fölülkerekedhettem a sárkányon. A gömb megérezte, hogy Vérontó Cyan vesztésre áll, hát elküldte őt... és elengedte Loracot is, mert már nem volt szüksége rá, de a gömb maga még nagyon erős.

— Mondd meg, Raistlin...!

— Nincs több mondanivalóm, Tanis és az ifjú mágus felköhögött. — Meg kell őriznem az erőmet!

Vajon kitől kaphatott segítséget Raistlin? Mit tudhat még erről a gömbről? Tanis már nyitotta a száját, hogy tovább kérdezősködjön, de meglátta Raistlin sárga szemének villanását és inkább nem szólt semmit.

— Most már visszaadhatjuk Lorac szabadságát — tette hozzá a varázsló, odalépett az elf-királyhoz, gyöngéden leemelte kezét a sárkánygömbről és vékony ujjait Lorac nyakára tette. — Él... egyelőre, de a pulzusa gyönge. Közelébb jöhetsz.

De Tanis csakbámulta a sárkánygömböt és nem mozdult.

Raistlin elgondolkodón nézett a fél-elfre, majd odaintette magához.

Tanis vonakodva közelebb lépett. — Csak egy dolgot mondj meg nekem..., hasznát vehetjük még ennek a gömbnek?

Raistlin hosszú pillanatokig nem szólt semmit, majd alig hallhatóan ennyit válaszolt: — Igen, ha lesz hozzá merszünk.

Lorac nehezen fellélegzett és fölüvöltött... vékony, panaszos hangon... hallani is borzalmas volt. A keze görcsösen remegett, alig volt több egy csontváz kezénél. Szeme szorosan csukva maradt. Tanis hasztalan próbálta Loracot megnyugtatni. Az elf-király addig üvöltött, míg ki nem fogyott a lélegzete, azután már csak halkan nyüszített.

— Atyám! — hallotta meg Tanis Alhana kiáltását. A lány máris ott volt a fogadócsarnok ajtajában és félretolta az útjából Caramont. Apjához futott és kezébe fogta csontvázujjait. Kezét csókolgatta, zokogott és próbálta lecsöndesíteni.

— Pihenj, pihenj, atyám! — ismételgette szakadatlanul. — A rémálomnak vége... a sárkány elment... most már alhatsz, atyám!

De a szerencsétlen férfi csak tovább kiáltozott.

— Az istenek szerelmére — nyögött fel sápadtan Caramon —, ezt nem tudom tovább elviselni!

— Atyám! — siránkozott Alhana, újra és újra elismételve a szót. Szerető hangja lassan keresztülhatolt a Lorac megkínzott tudatát még mindig fogva tartó rémálmok kusza szövevényén. Kiáltozása fokozatosan halk nyöszörgéssé zsugorodott. Egyszer csak az elf-király kinyitotta a szemét, mint aki előre retteg a várható látványtól.

— Alhana, gyermekem, te élsz?! — reszkető kezét fölemelte, hogy megérintse lánya arcát. — Ez lehetetlen, Alhana, hiszen láttam, amint meghalsz. Százszor is láttam a halálodat és minden alkalommal borzalmasabb volt, mint előzőleg. Megölt téged, Alhana, aztán azt akarta, hogy én öljelek meg! Nem tudtam megtenni... nem is tudom, miért, hiszen már annyit öltem! — Ekkor észrevette Tanist. Gyűlölettől villogó szeme tágra nyílt. — Te! — hördült föl Lorac, csontos ujjaival belemarkolt trónusa karfájába és félig fölemelkedett. —Te, fél-elf, hiszen megöltelek... vagy legalábbis megpróbáltak megölni. Meg kell védenem Silvanestit. Megöltelek... és megöltem a társaidat is. — Ezután tekintete Raistlin felé fordult. A gyűlölet a rémületnek adta át a helyét a szemében. Reszketve hanyatlott hátra a mágus előtt. — De téged... téged nem tudtalak megölni!

Hirtelen mintha megzavarodott volna: — Nem — kiáltotta —, te nem az vagy! A te köpönyeged nem fekete! Ki vagy hát? — és ismét Tanis felé nézett. — És te? Hát te nem törsz országomra? Jaj, mit tettem? — nyögte kétségbeesetten.

— Ne, atyám — könyörgött Alhana, nyugtatgatta, szeretettel simogatta elkínzott arcát —, most pihenned kell! A lázálomnak vége... Silvanesti megmenekült.

Caramon izmos karjával fölgyalábolta a szenvedőt és a lakosztályába vitte. Alhana mögötte lépdelt... útközben is szorongatta apja ernyedt kezét.

Megmenekült, gondolta magában Tanis és az ablakon át kinézett az eltorzult fákra. Bár az élőholt elfek eltűntek az erdőből, a király beteg képzelete szülte borzalmak részben megmaradtak. A göcsörtős fák sebeiből még mindig vér szivárgott. Ugyan, ki élhetne itt ezek után, gondolta magában a fél-elf keserűen. Az elfek nem térnek vissza... a gonosz szállja meg ezt a sötét erdőt és Lorac lidérces álma — valósággá lesz.

Miközben ezen töprengett, Tanisnak hirtelen eszébe jutottak a barátai. Vajon épségben vannak-e a többiek?

Mi történhetett velük, ha hittek a rémálomnak, ahogy Raistlin mondta? Lehet, hogy valóban meghaltak? A szívverése is elállt a gondolatra, hogy vissza kell mennie abba a tébolyult erdóbe és meg kell keresnie őket.

Abban a pillanatban, amikor a fél-elf elgyötörten épp indulni készült, a barátai megjelentek a torony fogadótermében.

— Megöltem át! — kiáltott föl Tika, amint észrevette Tanist. Szeme kitágult a döbbent, gyászos rémülettől. — Ne, Tanis, ne érj hozzám! Nem tudod, mit cselekedtem! Megöltem Kovát! De nem akartam, Tanis, esküszöm!

A lány zokogva fordult a belépő Caramon felé. — Caramon, megöltem Kovát! Ne gyere közelebb hozzám!

— Hallgass! — szólt rá lágyan Caramon és köré fonta izmos karját. — Csak álom volt, Tika... legalábbis Raist azt mondja. A törpe nem is volt itt! Csitt — mondta és megsimogatta Tika vörös fürtjeit. Tika hozzásimult, Caramon magához szorította, mindketten vigaszra leltek egymás közelségében. A lány zokogása lassan elcsitult.

— Ó, barátom! — tárta ölelésre a karját Aranyhold Tanis felé.

Látva az asszonyarcán a bánat és a keserűség kifejezését, a fél-elf magához szorította őt, s közben kérdőn nézett Zúgószél szemébe. Vajon ők mit álmodhattak? De a síkföldi csak megrázta a fejét és elfordította szomorú, sápadt arcát.

Ekkor Tanis rádöbbent, hogy mindenkinek biztosan át kellett élnie a maga álmát és hirtelen eszébe,jutott Kitiara! Mennyire valóságos volt az emberlány! És a haldokló Laurana! Becsukta a szemét és Aranyhold vállára hajtotta a fejét. Csak annyit érzett, hogy Zúgószél karja mindkettőjüket szorosan átöleli. Szeretetük áldásként borult fölébük. A lidérces álom borzalmai lassan oszladozni kezdtek.

Tanis elméjében hirtelen borzalmas gondolat ébredt: Lorac álma valósággá változott! És, ha az övék is...?

Ekkor a háta mögött meghallotta Raistlin köhögését. A mágus a mellére szorította a kezét és lerogyott a Lorac trónusához vezető lépcsőre. Tanis látta, amint a még mindig Tikát ölelő Caramon aggódva nézi fivérét. De Raistlin nem törődött ikertestvérével. A varázsló beburkolózott köpönyegébe, végigfeküdt a hideg padlón és kimerülten lehunyta a szemét.

Caramon fölsóhajtot és még erősebben szorította magához Tikát. Tanis nézte, amint a lány apró árnyéka eggyé olvad a harcoséval, s amint ott álltak összefonódva, alakjuk élesen kirajzolódott a gyér holdvilág ezüst-vörös fényében.

Mindnyájunknak aludnunk kell, gondolta Tanis és megdörgölte égő szemét. De vajon tudunk-e? Hogyan tudunk aludni majd ezek után?

12.

Közös Látomások

Lorac halála

Végül azért csak álomba szenderültek. A Csillagok Tornyának kőpadlóján összekucorodva a lehető legszorosabban egymáshoz bújtak. Mialatt ők aludtak, a Silvanestitöl távoli, hideg és ellenséges földeken mások éppen fölébredtek.

Közülük először Laurana nyitotta ki a szemét. Mély álmából hangos kiáltással riadt föl és először fogalma sem volt róla, hol lehet. Egyetlen szót suttogott maga. elé: — Silvanesti!

Kova reszketve ébredt és csodálkozott rajta, hogy ujjai még mozognak és a lába sem sajog a szokásosnál jobban.

Az ébredező Sturmot elfogta a rémület. Hosszú, leküzdhetetlen remegés lett úrrá rajta és egy darabig csak arra volt képes, hogy összekuporodjon a takarója alatt... borzongott. Ekkor valami zajra lett figyelmes a sátrán kívül. Fölrezzent, megmarkolta a karaját, előrekúszott és félrehajtotta a sátor lapját.

— Ó! — sóhajtott föl Laurana a férfi elgyötört arca láttán. — Bocsáss meg — motyogta —, nem akartalak..! — de ekkor meglátta, hogy az elf-lány reszkető keze alig bírja megtartani a gyertyát. — Mi történt? — kérdezte riadtan.

— Én... tudom, hogy ez ostobán hangzik — szabadkozott Laurana és elpirult —, de olyan rosszat álmodtam, hogy fölriadtam rá.

Minden ízében reszketett és engedte, hogy Sturm bevezesse a sátrába. Gyertyája fénye sejtelmes árnyékokat vetett a kis sátor falára. Sturm tartott tole, hogy még elejti, hát elvette tőle.

— Nem akartalak fölébreszteni, de meghallottam a kiáltásodat... és az én álmom is olyan valóságosnak tűnt. Te is benne voltál... láttalak, amint...

— Mondd, milyen az a Silvanesti? — szakította félbe Sturm váratlanul.

Laurana csodálkozva rámeredt. — Pontosan azt álmodtam, hogy ott vagyunk. Miért kérdezed? Hacsak... te is nem Silvanestiről álmodtál!

Sturm a köpönyegébe burkolózott és némán bólintott. — Én... — kezdte, de akkor újabb neszre lett figyelmes odakint, és ismét félrehajtotta a sátor lapját. — Gyere be, Kova — mondta komoran.

A törpe vöröslő képpel betoppant. Zavartnak látszott, hagy Lauranát ott találja, és addig téblábolt és topogott, míg a lány kedvesen rá nem mosolygott.

-Tudjuk – mondta halkan —, te is álmot láttál. Silvanestirol?

Kova köhécselt, a torkát köszörülte és keze fejével megtörölte az arcát. — Ezek szerint nem csak én, egyedül? — nézett szúrósan amásikkettőre busa szemöldöke alól. — Azt hiszem... talán szeretnétek, ha elmondanám az álmomat...

— Nem! — vágta rá Sturm azonnal és elsápadt. — Nem, erről nem akarok beszélni... soha!

— Én sem — tette hozzá Laurana csöndesen.

Kova tétován megveregette a vállát. — Örülök neki — dörmögte. — Én sem igen tudnék beszélni róla. Csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy tényleg álom volt-e csupán. Olyan valóságosnak tűnt, hogy most, amikor mind kettőtöket itt talállak...

A törpe elhallgatott. Valami kaparászás hallatszott odakint, s a következő pillanatban Tasslehoff viharzott be a sátorba.

— Jól hallottam, hogy valami álomról beszéltetek? Én sohasem álmodom... legalábbis olyasmit nem, amire aztán emlékszem is. A surranók nem álmodnak... sokat. Mit is beszélek, hogyne álmodnának... gondolom, hiszen még az állatok is álmodnak, csak... — Ekkor elkapta Kova pillantását és sietve visszatért az eredeti témához. — Nos, igazán fantasztikus álmom volt! Vérkönnyeket síró fák! Szörnyeteg holt elfek nyüzsögtek mindenfelé és halomra öldösték az élőket. Raistlin fekete köpönyeget viselt! Teljesen hihetetlen volt az egész! És ti is ott voltatok... Sturm, Laurana és... Kova. És mindenki meghalt... majdnem mindenki... csak Raistlin nem! És volt még egy zöld sárkány is...Tasslehoff elhallgatott. Vajon mi baja lehet a barátainak?

Szemük tágra meredt, arcuk holtsápadt. — Z.. zöld sárkány... Raistlin fekete köpönyegben... — motyogta. — Vagy ezt már mondtam? Nagyon is ideje volt már. A vörös mindig olyan búskomorrá teszi, ha értitek, mire gondolok. Látom, nem. Nos, ak...kor talán jobb, ha visszafekszem..., hacsak nem vagytok kíváncsiak a folytatásra... — nézett körül Tass reménykedve, de senki sem figyelt rá.

— Hát akkor... jóccakát — motyogta és óvatosan kihátrált a sátorból, zavartan csóválta a fejét, miközben visszatért a vackára. Vajon mi baja lehet ezeknek? Hiszen csak egy álomról van szó...

Jó ideig nem szólalt meg senki... majd végül Kova fölsóhajtott.

— Engem már nem érdekel holmi lázálom — jelentette ki savanyú képpel —, de nem szívesen osztanám azt meg egy surranóval. Mit gondoltok, hogy lehet, hogy mindnyájan ugyanazt álmodtuk? Mi lehet ennek a jelentősége?

— Különös hely ez a Silvanesti — mondta Laurana. Fogta a gyertyáját és távozáshoz készülődött, de a sátor nyilásából visszanézett. — Gon... gondoljátok, hogy mégis valóság lehetett? Úgy haltak meg, ahogy láttuk? És Tanis mellett tényleg ott volt az az emberlány? — bár ezt az utolsó kérdést csak gondolta, nem mondta ki hangosan.

— De hát itt vagyunk — szögezte le Sturm. — Nem haltunk meg... abban viszont csak bizakodhatunk, hogy a többiek sem! Különben — egy pillanatra elhallgatott —, elég mulatságos, de én valahogyan tudom, hogy nincs semmi bajuk!

Laurana fürkészőn nézte a lovagot, látta, ahogy arca kisimul a kezdeti döbbenet és rémület elmúltával. Maga is megnyugodott. Odanyúlt, megfogta és szenvedélyesen megszorította

Sturm erős kezét. Aztán megfodult, kilépett a sátorból és eltűnt a csillagos éjszakában.

A törpe is fölállt. — Nos, ennyit az alvásról... megyek, inkább átveszem áz őrséget.

— Veled tartok — bökte oda Sturm, fölkelt és a derekára csatolta kardszíját.

— Nem hinném, hogy valaha is megtudjuk — dörmögte Kova —, miért álmodtuk mindnyájan ugyanazt.

— Hát azt én sem hiszem — jegyezte meg Sturm egyetértően.

A törpe kilépett a sátorból, a lovag elindult Kova után, de nyomban meg is torpant, amint szeme sarkából észrevette valami halvány fény villanását. Arra gondolt, hogy talán Laurana gyertyájának kanócából hullott le egy darabka, lehajolt, hogy elnyomja, de ehelyett arra kellett rájönnie, hogy az Alhanától kapott ékszer csúszott ki az övéből, az hever előtte a földön. Fölvette és csodálkozva szemlélte a belsejében izzó tüzet, amelyet még sohasem látott azelőtt.

— Hát azt én sem hiszem — mormolta még egyszer, töprengően és szórakozottan forgatta markában az ékszert.

Silvanestiben először virradt meg sok, hosszú, rémülettel teli hónap után. De csak egyvalaki látta: Lorac hálókamrájának ablakából nézte, amint a nap fölkel a nyárfák csillogó lombjai fölött. A többiek mélyen aludtak a kimerültségtől.

Alhana egész éjjel az apja mellett maradt. A fáradtság azonban őt is legyűrte és ülve elaludt karosszékében. Lorac nézte, amint lánya sápadt arcán végigsimít a kelő nap halvány fénye. Hosszú, fekete haja, mint márványban a sötét repedések, terült Alhana arcára. Bőrén tövisek szaggatta karcolások és alvadt vér foltjai éktelenkedtek. Lorac azonban jól látta a lány szépségét eltorzító gőgöt is. Elfordult tőle, ismét kinézett Silvanestire, de benne sem lelte meg nyugalmát. A föld fölött még mindig ott lebegett a kártékony zöldes pára, mintha maga a talaj rothadt volna.

— Ez az én művem! — vádolta magát, amint elnézte a göcsörtös fákat, a szánalmasan eltorzult, szenvedéseik végét céltalanul kereső vadállatokat.

Lorac már több mint négyszáz éve élt ezen a földön, amelyet szorgos népével együtt virágoztatott fel.

Akkoriban is akadtak azonban nehéz napok. Lorac azon kevesek közé tartozott, akik már az Összeomlás idején is Krynn földjén éltek. De a silvanesti elfek szerencsésebben vészelték át a sorscsat, mint bárki más, mivel a többi néptől elzártan éltek. Ők jól tudták, miért hagyták el az ősi istenek Krynn országait — felfedezték az emberekben a gonoszt —, bár azt sehogy sem értették, miért tűntek el az elf-papok is.

Természetesen a szelek, madarak és más titokzatos erők útján értesültek qualinesti rokonaik, az elfek megpróbáltatásairól is az Összeomlást követően. És bár szomorúan hallgatták az erőszakról és gyilkolásról szóló híreket, a silvanestiek csak annyit kérdeztek maguktól: „ugyan, mit is várhatnának azok, akik az emberek között élnek?„ Visszavonultak erd6ik mélyébe, elzártkóztak a külvilág elől és keveset törődtek azzal, hogy a világ is elhatárolódik tőlük.

Ezért Lorac képtelen volt megérteni ennek az észak felől elétörő és hazájának békéjét fenyegető gonosznak a lényegét. Ugyan miért bántanák Silvanestit? Még a Sárkány Nagyurakkal is tárgyalt, megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy Silvanestitöl nem kell tartaniuk. Az elfek szilárdan hittek benne, hogy mindenkinek — legyen az jó vagy gonosz — szent joga van ahhoz, hogy Krynn földjén éljen. Ám egyszer csak eljött a nap, amikor Lorac kénytelen volt rádöbbenni, hogy becsapták..., Az a nap, amikor az égből előrobbantak a sárkányok.

Az elfeket valójában nem érte fölkészületlenül a támadás, hisz Lorac épp eleget élt ahhoz, hogy átlássa a helyzetet. A hajók már készen álltak, hogy biztos révbe szállítsák a népet. Az elf-király lánya vezetésével indította útnak őket. Amikor magára maradt, leereszkedett a Csillagok Tornya alatti katakombába, ahol a sárkánygömböt őrizte titokban.

A gömb létezéséről csak leánya és a rég nyomuk veszett elf-papok tudtak. A világon mindenki más úgy hitte, hogy az elpusztult az Összeomlás idején. Lorac letelepedett mellé és hosszú napokig csak bámulta. Visszaemlékezett a Legfőbb Varázslók intelmeire, megpróbált fölidézni minden részletet a gömbbel kapcsolatban. Végül, bár fogalma sem volt róla, hogy az miként működik, mégis úgy döntött, hazája megmentése érdekében mégiscsak használni fogja.

Most ismét eszébe jutott a gömb, s a belsejében lüktetve örvénylő zöldes fény. Emlékezett rá, hogy az első pillanattól fogva, amint azt ujjaival megérintette, jól tudta: szörnyű hibát követ el. Sem elég ereje, sem kellő gyakorlata nem volt a varázslat elvégzéséhez, de akkor már késő volt. A gömb foglyul ejtette, bűvöletben tartotta, de lázálmában mégis a legszörnyűbb az volt, hogy végig tudta, hogy ez csak álom és mégsem szabadulhatott tőle.

Most pedig ez a lidércnyomás eleven valósággá vált számára. Lorac lehajtotta a fejét és szájában érezte könnyeinek keserű ízét. Ekkor könnyű kéz érintését érezte meg a vállán.

— Nem bírom elviselni, hogy sírni látlak, atyám. Jöjj el attól az ablaktól! Feküdj le és aludj... egyszer majd újra gyönyörű lesz a föld, és te segítesz majd olyanná alakítani...!

De Alhanát elfogta a remegés, amikor kinézett az ablakon. Jól látta ezt Lorac és szomorúan elmosolyodott.

— Vajon visszatér-e még ide a népünk, Alhana? — kérdezte, miközben kibámult az ablakon, ahol nem a vibráló életet, hanem a halál és a romlás álnok zöldjét látta.

— Hát persze! — vágta rá Alhana sietve.

Lorac megsimogatta a kezét: — Egy kis hazugság, gyermekem? Mondd, mióta füllentenek az elfek egymásnak?

— Azt hiszem... talán mindig is hazudtunk önmagunknak — mormolta Alhana és arra gondolt, amit Aranyholdtól tanult.

— Az ősi istenek nem hagyták el Krynn földjét, atyám. Mishakal egy papnője, a Gyógyító, velünk jött, ő mondta el, amit megtudott erről. Én... én eleinte nem akartam hinni neki, atyám. Féltékeny voltam rá. Ő végül is csak egy ember, és ugyan miért éppen az embereknek nyújtanák az istenek ezt a reményt? De most már látom az istenek bölcsességét. Azért fordultak az emberekhez, mert mi, elfek nem fogadtuk volna be őket. Itteni elszigeteltségünk szomorú világában élve jövünk majd rá..., ahogy te meg én máris megtanultuk..., hogy nem élhetünk tovább úgy a világban, hogy közben kirekesztjük magunkat belőle. Az elfek ezután nemcsak a saját földjük, hanem a gonosz által feldúlt vidékek újjáépítésén is munkálkodnak majd.

Lorac figyelmesen hallgatta. Elfordult a meggyötört földtől és a lány ezüst holdfényben úszó, sápadt és mégis sugárzó arcára nézett... kinyújtotta a kezét, hogy megérintse őt.

— Te majd visszahozod őket, ugye? A mi népünket!

— Igen, atyám — ígérte Alhana és szorosan a tenyerébe zárta a férfi hideg, csontos kezét. — Dolgozunk majd és építünk, könyörgünk az istenek irgalmáért. Együtt élünk majd Krynn többi népével és... — de ekkor könnyek szöktek a lány szemébe, elfojtották a hangját, mert látta, hogy Lorac képtelen tovább hallgatni őt. Az apa szeme elhomályosult, teste lassan hátrahanyatlott a trónusán.

— Én feláldoztam magam e földért — suttogta. — A testemet is temessétek ide, leányom! Minthogy az életem hozta rá ezt az átkot, hátha a halálom majd áldás lesz számára.

Lorac keze lassan kicsúszott a lány ujjai közül. Élettelen szeme Silvanesti elkínzott földjére meredt, de arcáról eltűnt a rémület feszültsége, a béke elsimította szenvedő vonásait.

Alhana képtelen volt gyászolni őt.

Aznap éjjel a társaság felszedelőzködött, hogy elhagyja Silvanestit. Útjuk nagy részét éjszaka, a sötétség leple alatt kellett megtenniük észak felé, hisz tudták, hogy azok a földek mégmindig a sárkányseregek uralma alatt állnak, amelyeken végig kell menniük. Nem volt térképük, amelyre támaszkodhattak volna, ugyanis azok után, hogy oly csúfosan pórul jártak Tarsisban, a szárazra vetődött kikötővárosban, már nem bíztak meg a régiekben. Azok a térképek pedig, amelyeket Silvanestiben találtak, mind több ezer évesek voltak már. A társaság tehát úgy döntött, hogy vaktában vág neki az északi útnak, azzal a halovány reménnyel, hogy talán rábukkannak valami tengeri kikötőre, ahonnan tovább mehetnek Sancrist felé.

Az út nem volt nehéz, így gyorsan haladhattak előre.

Csomagjaik sem igen voltak, hisz az elfek távozásukkor csaknem mindent magukkal vittek.

A sárkánygömböt a varázsló vette magához és senki sem kételkedett ennek jogosságában. Tanis először persze aggályoskodott, nem tudta elképzelni, hogyan cipelik majd a súlyos kristálygolyót, mivel annak majdnem kétlábnyi volt az átmérője és rendkívüli a súlya. Indulásuk előestéjén azonban

Alhana elővett egy kis zsákocskát.

— Atyám ebben a zsákban, hordozta a gömböt. Én mindig csodálkoztam rajta, hiszen olyan nagy az a golyó, de azt mondta, hogy a zsákot az Ősmágia Legendás Tornyában kapta... és én is hasznát tudom venni.

A mágus mohón kapott a tarsoly után.

— Jistrah tagopar Ast moirparann Kini — mormolta és elégedetten nézte, amint a jellegtelen zsák rózsaszín fénnyel fölizzik.

— Igen, varázsereje van — suttogta, majd Caramonhoz fordult: — Menj, hozd ide a gömböt!

A harcos rémülten nézett rá. — Nem, a világ minden kincséért sem! — nyögte esküre emelt kézzel.

— Hozd ide nekem a gömböt! — parancsolta mérgesen Raistlin fivérének. — Ne légy bolond! A gömb semmi kárt nem tehet abban, aki nem próbálja használni. Hidd el nekem, kedves testvérem, hogy még egy csótánynak sem tudnál parancsolni, nemhogy egy sárkánygömbnek!

— De még foglyul ejthet — tiltakozott Caramon.

— Ugyan! Csak azokkal törődik, akiknek elég... — itt Raistlin hirtelen elhallgatott.

— Igen? — szólalt meg Tanis nyugodtan. — Folytasd csak... kikkel törődik?

— Akiknek elég eszük van hozzá — vetette oda a mágus. — Ennélfogva biztos vagyok benne, hogy e társaság tagjainak nincs mit tartaniuk tőle. Hozd csak ide azt a gömböt, Caramon, vagy netán szívesebben cipelnéd te magad? Vagy talán te, fél-elf? Esetleg te, Mishakal papnője?

Caramon kényszeredetten pillantott Tanisra és a fél-elf rádöbbent, hogy a nagydarab harcos az ő jóváhagyását kéri. Szokatlan dolog volt ez tole, hisz eddig mindig zokszó nélkül teljesítette Raistlin minden parancsát.

Tanis észrevette, hogy nem csak ő értette meg Caramon néma kérését: Raistlin aranyszeme dühödten villant.

Tanisban fölébredt az eddig szunnyadó gyanú... nem tetszett neki Raistlin egyre növekvő ereje. De hát ennek semmi értelme... viaskodott önmagával. Ez annak a lázálomnak köszönhető csupán, semmi másnak. Ám ezzel még nem oldódott meg a kérdés. Még mindig nem tudta, miképp döntsön a sárkánygömb dolgában. Mérgesen vette tudomásul, hogy ezúttal nincs sok választása.

— Raistlin az egyetlen köztünk, akinek elegendő a tudása és a tapasztalata, s igen... nézzünk szembe a valósággal... elegendő a bátorsága ahhoz, hogy a kezébe vegye ezt a tárgyat — mondta ki végül kelletlenül Tanis. — Azt ajánlom hát, hogy ő vegye magához, hacsak valaki más nem vállalja!

Senki nem szólt, csak Zúgószél rázta meg a fejét, homlokát ráncolva. Tanis tudta, hogy a síkföldi, ha neki kellene döntenie, a legszívesebben itt hagyná a gömböt Silvanestiben, Raistlinnel együtt.

— Menj, Caramon — szólt végül Tanis —, te vagy az egyetlen, akinek elég ereje van hozzá, hogy fölemelje!

Caramon erősen vonakodva lépett oda a gömbhöz, hogy leemelje az állványról. Reszkető kézzel nyúlt felé, de amikor megérintette, nem történt semmi. A gömb külsején nem volt látható semmi változás. Caramon megkönnyebbülten sóhajtott föl, nekiveselkedett a golyónak, nyögött a súlya alatt és odavitte fivéréhez, aki már készen tartotta a nyitott szájú zsákot.

— Tedd csak bele! — utasította Raistlin Caramont.

— Micsoda? — tátotta el a száját Caramon és ajókora gömbről a kicsiny zacskóra nézett. — Nem tudom, Raist, nem fér bele, csak szétrepeszteném a zsákot!

De a nagydarab férfi elhallgatott, amint a mágus aranyszeme fölvillant a lenyugvó nap fényében.

— Ne, Caramon, várj! — lódult előre Tanis, de ezúttal a harcos úgy tett, ahogy a fivére parancsolta: testvére éles pillantásának fogságában Caramon lassan elengedte a sárkánygömböt.

A nagy golyó eltűnt!

— Mi az? Hová lett? — meredt Tanis avarázslóra gyanakodva.

— Itt van benne — felelte Raistlin nyugodtan és előrenyújtotta a zsákocskát. Nézd meg magad, ha nekem nem hiszel!

Tanis belekukucskált a tarsolyba. A golyó ott lapult benne és minden kétséget kizáróan a valódi sárkánygömb volt az.

Láthatta benne a zöldes örvénylést, mint valami halványan lüktető életet. Biztos valahogy összement, csodálkozott a fél-elf, de a gömb ott is ugyanakkorának látszott, mint rendesen, amitol Tanisnak az az ijesztő érzése támadt, hogy tán ő maga növekedett óriássá!

Megborzongott és hátralépett. Raistlin gyors mozdulattal megrántotta a zsineget és összehúzta a zsák száját. Aztán gyanakvó pillantást vetett a többiekre és hátat fordítva a társaságnak, a köpönyege alá dugta a tarsolyt, és elrejtette titkos zsebeinek egyikében. Tanis utánaszólt:

— Többé már nem úgy mennek a dolgok közöttünk, mint valaha, ugye, Raist? — kérdezte nyugodtan.

Raistlin egy pillanatig farkasszemet nézett vele, és Tanis meglátta az ifjú mágus szemében a fölvillanó sajnálkozást, a vágyat a bizalom, a barátság és az ifjúság gondtalan napjai után.

— Nem — suttogta Raistlin. — De ez volt az ár, amelyet meg kellett fizetnem. — A következő pillanatban rátört a köhögés.

— Fizetni? Kinek? Miért?

— Ne kérdezd, fél-elfl — és a varázsló válla megrázkódott az újabb rohamtól. Caramon erős karjával átnyalábolta fivérét, az pedig erőtlenül rátámaszkodott. Amint alábbhagyott görcsös köhögése, fölemelte aranyló tekintetét. – Nem adhatok választ a kérdésedre, Tanis, mert azt magam sem ismerem.

Lehajtotta a fejét és Caramon segítségével odébb botorkált, hogy pihenjen még az indulás előtt.

— Szeretném, ha meggondolnád magad és engednéd, hogy részt vegyünk atyád temetési szertartásán — mondta Tanis a Csillagok Tornyának kapujában, búcsúzkodás közben Alhanának —, egy nap ide vagy oda, igazán nem számít.

— Igen, engedd meg! — kérlelte Aranyhold is komoly arccal. — Én sok mindent tudok erről a dologról, mivel az én népem temetkezési szokásai szinte teljesen megegyeznek az itteniekkel, hajól értettem, amit Tanis mondott. Törzsem papnője voltam és mindig segédkeztem, amikor az elhunytat illatos lepedőkbe csavarták, hogy testét megóvják az elporladástól...

— Nem, barátaim! — mondta Alhana sápadt arccal, de határozattan. Atyámnak az volt az utolsó kívánsága, hogy ezt én végezzem el... egyedül.

Ez ugyan nem volt egészen igaz, de Alhana tudta, mennyire megütköznének a barátai, ha látnák, hogyan adja vissza apja testét az anyaföldnek, ahogyan csak a goblinok és egyéb hitvány teremtmények szokták. Megborzadt a gondolatra. Önkéntelenül a megcsavarodott, göcsörtös fára nézett, amely majd a halott síremléke lesz és úgy áll fölötte, mint valami félelmetes ragadozómadár. Hangja elcsuklott és gyorsan félrefordította a fejét.

— A sírja.. már régen elkészült és nekem is van némi tapasztalatom az ilyen dolgokban. Kérlek, hagyjátok, hogy ezt magam csináljam végig.

Tanis látta Alhana arcán a szenvedés jeleit, de nem tagadhatta meg kívánsága teljesítését.

— Megértünk — suttogta Aranyhold. S ekkor, pillanatnyi indulatának engedve, a síkföldi asszony magához ölelte az elf-hercegnőt, ahogy egy rémült, elveszett gyermekkel tette volna

— Béke legyen veled — suttogta Aranyhold, végigsimítva Alhana sötét haján, majd vetett rá még egy pillantást és elindult.

— És mi lesz azután, hogy eltemetted az atyádat? — kérdezte Tanis, amikor kettesben maradtak a torony lépcsőjén.

— Visszatérek a népemhez válaszolta Alhana szomorúan. — Most, hogy a gonosz távozott Silvanestiből, a griffek majd eljönnek a hívásomra és elvisznek innen Ergoth földjére. Mindent megteszünk, amit csak lehet, hogy kiirtsuk a gonoszt, s akkor majd visszatérünk otthonunkba.

Tanis körülpillantott Silvanestin. Még így, nappal is ijesztő volt a látvány, s az éjszaka borzalmai pedig egyenesen leírhatatlanok voltak.

— Tudom, mire gondolsz — felelte Alhana a ki nem mondott kérdésre —, de ez a mi büntetésünk.

Tanis kétkedőn fölvonta a szemöldökét, hiszen tudta, micsoda küzdelem vár a nőre, hogy végül haza vezérelhesse népét, de látta Alhana arcán az eltökéltséget is, és ez megnyugtatta.

Elmosolyodott és témát változtatva megkérdezte: — Ellátogatsz-e majd egyszer Sancrist városába? A lovagok nagy megtiszteltetésnek vennék... különösen az egyikük.

Alhana sápadt arcát elöntötte a pír. — Meglehet — felelte alig hallható suttogással. — Most még nem tudhatom, bár az elmúlt időben nagyon sok mindent megtanultam önmagamról. De az még mind nem elég, még sok mindent kell elsajátítanom. — Megcsóválta a fejét és mélyen fölsóhajtott: — Lehet, hogy sohasem leszek képes rá...

— Azt is megtanulod, miképp kell egy embert szeretni?

Alhana fölemelte a fejét és mélyen Tanis szemébe nézett.

— Vajon ő boldog lenne-e, Tanis? A hazájától távol, hiszen nekem vissza kell térnem Silvanestibe! És boldog lehetnék-e én, mikor látom, hogy megöregszik és meghal, míg én még mindig a fiatalságomat élem majd?

— Én is föltettem ugyanezeket a kérdéseket magamnak, Alhana — mormolta Tanis és eszébe jutott mily fájdalmas volt döntenie Kitiarával kapcsolatban. — De ha elutasítjuk a sors által felkínált szerelmet, ha folyton csak attól rettegünk, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk, akkor az életünk rettenetesen üres lesz.

— Amikor e1őször találkoztunk, elcsodálkoztam rajta, vajon miért követnek olyan hűségesen a társaid, Tanis, Fél-Elf? — mondta Alhana csöndesen. — Most már értem... meggondolom még, amit mondtál, ígérem. Az istenek legyenek veled utad legvégső órájáig!

— Légy boldog, Alhana — mondta Tanis és két kézre fogta a felé nyújtott kezet. Úgy érezte, nincs már mit mondania, hát megfordult némán és elment.

Közben folyvást azon törte a fejét, hogy ha már ilyen bölcs, akkor miért ennyire zűrzavaros az egész élete?

Tanis az erdő szélén érte utol a többieket. Egy pillanatra tétován megtorpantak, vonakodtak belépni Silvanesti fái közé. Bár tudták, hogy a gonosz már eltávozott, mégis nyomasztó volt a gondolat, hogy napokig ebben a torz, elkínzott erdőben kell vándorolniuk. De más út nem kínálkozott. Ismét érezték azt a türelmetlen sürgetést, amely ide is elvezérelte őket. Az idő rohamosan múlt, és tisztában voltak vele, hogy nem szabad megvárniuk, míg a homokórán teljesen elfogynak a szemek, bár fogalmuk sem volt róla, hogy miért.

— Gyere hát, testvér! — szólalt meg végül Raistlin és nekivágott az erdobe vezető útnak. Varázsbotjának kristálygömbje halványan ringó fényt árasztott léptei ritmusára. Caramon sóhajtva szegődött a nyomába. Lassan, egyenként a többiek is csatlakoztak a menethez. Egyedül Tanis nézett vissza még.

Ezen az éjszakán nem számíthattak a holdakra. A földet sűrű sötétség borította, mintha még az is Lorac halálát gyászolná.

Alhana a kapuban állt, és a Csillagok Tornya, amely egyfajta keretként fogta a nőt közre, most halovány fénnyel bocsájtotta ki magából az évszázadok során elnyelt holdsugarakat. Egyedül Alhana arca látszott az árnyak között, olyan volt, akár az ezüst hold szelleme. Tanis fölfigyelt valami apró mozdulatra: a nő fölemelte a kezét, amire tiszta, fehér fény rövid villanása válaszolt... a csillagékszeré.

A következő pillanatban Alhana alakja elenyészett.