A téli éj sárkányai

1. A Vörös Mágus és Nagyszerű Csodái

Lomha árnyékok kúsztak a Malacfüttyhöz címzett kocsma poros asztalaira. A Balifor öböl felől fújó tengeri szél éles sívitással nyomult be a rosszul beillesztett ablakok résein. Ebből a füttyülő hangból származott a fogadó nevének második fele. Nem volt szükség semmi találgatásra a fogadó nevének első felét illetően, ha valaki akár csak egyetlen pillantást vetett a tulajdonosra.

A jókedélyű, melegszívű embert, Édesvíz Vilmost (a városkában keringő legenda szerint) kevéssel a születése után átok sújtotta egy elkóborolt malac kiborította a bölcsőjéből, amitől a csecsemő Vilmos úgy megrémült, hogy a malac vonásai örökre rávésődtek a képére.

E szerencsétlen hasonlatosság azonban semmi nyomot nem hagyott Vilmos természetében. Eredetileg tengerész volt a foglalkozása, s amikor visszavonult a tengerről, megvalósította élete álmát, hogy kocsmáros lehessen.

Senkit sem tiszteltek és kedveltek jobban Port Baliforban, mint Édesvíz Vilit és senki sem derült őszintébben a malac vicceken Vilmosunknál. Ráadásul teljesen élethűen tudott röfögni és szívesen vágott különféle malacpofákat a vendégei szórakoztatására. (Viszont Karólábú Al korai halálát követően soha senki nem illette többé Vilmost a „Malacka" névvel.)

De mostanában Vilmos ritkán röfögött a vendégek derültségére. A Malacfütty fogadóban komor és sötét légkör uralkodott. A pár megmaradt törzsvendég egy kupacba gyülekezett és halkan pusmogott valamiről. Port Balifor ugyanis megszállt város volt... nemrégen rohanták le a nagyurak seregei, akiknek a hajói egyszer csak megjelentek a kikötőben és a partra okádták gyalázatos sárkányember-rakományukat – Port Balifor népe — nagyobbrészt emberek — rettentően elkeseredett a történteken. Persze, szinte semmit nem tudtak arról, mi zajlik a külvilágban, különben biztosan jobban vigyáztak volna a javaikra. Nem jöttek a sárkányok, hogy fölperzseljék a városukat, a sárkányfattyak pedig rendszerint békén hagyták a lakosságot. A Sárkány Nagyurak nem különösebben érdeklődtek Ansalon földjének déli vidékei iránt. Ez a terület eléggé ritkán lakott volt: néhány szegényes, szétszórt emberi és surranó település húzódott meg imitt-amott, lévén ez a vidék volt a surranók őshazája. Egyetlen sárkánykötelék könnyűszerrel földig rombolhatott volna mindent, de a nagyurak északon és. nyugaton összpontosították az erőiket. Amíg a kikötők nyitva voltak előttük, nem volt szükségük Balifor és Goodlund elpusztítására.

Bár a régi törzsvendégek közül kevesen tértek be a Malacfütty fogadóba, Édesvíz Vilmos üzlete mégis fölvirágzott. A Nagyúr jól fizette sárkányfattyú és goblincsapatait, akiknek egyik legfőbb gyengéje az erős italok szeretete volt. De Vilmos nem is a pénz miatt tartotta nyitva üzletét, hanem azért, mert kedvelte a régi és az új barátok társaságát. A Nagyúr katonáiban azonban nem lelte örömét. Amint beléptek, régi vendégei máris szedték a sátorfájukat. Ennélfogva Vilmos a sárkányfattyaknak nyomban a város minden kocsmájánál háromszor drágábban kezdte mérni az italt. Ráadásul még a sört is vizezte.

Így aztán a műintézete, egy-két kitartó törzsvendégtől eltekintve, csaknem üresen kongott. Ez a helyzet tökéletesen megfelelt Vilmos igényeinek.

Éppen néhány ilyen barátjával... főként barna, cserzett bőrű és hiányos fogazatú tengerésszel... cseverészett aznap este is, amikor az idegenek beléptek az ivóba. Vilmos a barátaival együtt gyanakvó pillantással mérte végig őket, de, látva, hogy elcsigázott vándorokról és nem a Nagyúr martalócairól van szó, szívélyesen üdvözölte és a sarokban lévő asztalhoz tessékelte a társaságot.

Az idegenek mindnyájan sört rendeltek, egyetlen, vörösköpenyes társukat kivéve, aki csak forró vizet kért. Azután elmélyült tárgyalást folytattak egy kopott bárerszény és a benne lévő néhány pénzdarab fölött, majd megkérték Vilmost, hogy hozzon nekik némi kenyeret és sajtot.

— Nem környékbéliek — mondta halkan a barátainak a kocsmáros, miközben kimérte a sört a pult alatt lévő hordóból (nem a sárkányfattyakéból) — és olyan szegények, mint egy matróz egy hét szárazföld után, ha nem tévedek.

— Menekültek lehetnek — vélte egyik barátja és töprengőn mérte végig az idegeneket.

— Különös társulat — tette hozzá egy tengerész. — Az a vörösszakállú fickó egy fél-elf, arra a nyakamat teszem. A nagy meláknak meg annyi fegyvere van, hogy a Nagyúr egész seregét visszaverhetné vele.

— Én meg arra fogadnék, hogy néhány katonáját el is tette láb alól azzal a karddal — dörmögte Vilmos. – És lefogadom, hogy menekülnek valami elöl. Nézzétek csak, hogy szemmel tartja az ajtót a szakállas! Nos, a Nagyúr elleni harcban nem sokat segíthetünk nekik, de arra gondom lesz, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. — Ezzel ment, hogy fölszolgálja nekik a sört.

— Tegyétek csak el a pénzeteket — dörmögte Vilmos és a sajt meg kenyér mellé egész tálca hideg húsféleséget is letett elébük. Félretolta a fölkínélt érméket. – Bajban vagytok, mi, az olyan biztos, mint ez a malacorr itt a képemen.

Az egyik nő erre rámosolygott. Vilmos még életében nem látott ilyen szép asszonyt. Ezüstös-arany haja elővillant szőrmecsuklyája alól és a szeme olyan mélykék volt, akár az óceán szélcsendes időben. A mosolya láttán a kocsmáros úgy érezte, mintha a legfinomabb pálinka melege áradna szét az ereiben. De a nő mellett ülő morcos képú, fekete hajú férfi visszatolta elé a pénzdarabokat.

— Nem fogadunk el könyöradományt — morogta szőrmekámzsája árnyékából.

— Tényleg nem? — kérdezte a, nagydarab pasas és vágyakozón nézett a fústölthúsra.

— Zúgószél — kérlelte a férfit a szép nő és kedves mozdulattal a karjára tette a kezét. A fél-elf is készült rá, hogy mond neki valamit, amikor a vörösruhás, aki a forró vizet kérte, előrenyúlt és fölvett az asztalról egy érmét. Aranyszínű, csontos keze fején élére állította, majd váratlanul és minden látható erőfeszítés nélkül végigtáncoltatta a pénzt a bütykein. Vilmos tágra meredt szemmel figyelte. Két barátja is közelebb jött a söntéspult mellől, hogy jobban láthassa a csodát. A pénzdarab forogva és szökellve bújkált ki-be a vörösruhás ujjai között. Egyszer csak eltűnt a levegőben, de a következő pillanatban öt társával együtt jelent meg a feje fölött és táncot lejtett a vörös kámzsa körül. Még egy mozdulat és az érmék már Vilmos feje körül kavarogtak. A tengerészek tátott szájjal bámulták a mutatványt.

— Vegyél el egyet a fáradságodért — mondta a mágus suttogó hangon.

Vilmos tétován utánanyúlt a szeme előtt elsuhanó aranyaknak, de a keze akadálytalanul keresztülment rajtuk.

Egyszer csak mind a hat pénzdarab eltűnt. Vagyis csak egy maradt a vöröscsuhás mágus tenyerén.

— Ezt neked adom fizetség gyanánt — mondta a varázsló szerény mosollyal —, de vigyázz vele, mert még kiégeti a zsebedet.

Vilmos óvatosan vette át a pénzt, a két ujja közé fogta és gyanakvóan megvizsgálta. Ebben a pillanatban az érme lángra lobbant. A kocsmáros rémült kiáltással a padlóra dobta és rátiport csizmás lábával. A két tengerész hangosan fölkacagott. Vilmos fölvette a pénzt és az, legnagyobb csodálkozására, egészen hideg és sértetlen volt.

— Ez megéri azt a húst — mormolta a fogadós vigyorogva.

— Meg egy éjszakai szállást — tette hozzá az egyik tengerész barátja és maroknyi érmét csapott le az asztalra.

— Azt hiszem — suttogta lágyan Raistlin és végignézett a társaságon —, hogy megoldódtak a gondjaink.

Így született meg a „Vörös Mágus és Nagyszerű Csodái" vándorműsor, amelyről máig szól a fáma a messzi, déli Port Balifortól a távoli északi romokig.

A következő este a vörösköpönyeges mágus a Vilmos barátaiból álló ámuló közönségnek adta elő trükkjeit.

Miután már jó hete zajlott a műsor a Malacfütty fogadóban, Zúgószélnek — aki kezdetben tiltakozott a cirkuszi ötlet ellen — , el kellett ismernie, hogy Raistlin mutatványai a jelek szerint nemcsak pénzügyi, hanem más, sokkal nyomasztóbb gondjaikat is megoldották.

A pénztelenség volt persze a legsürgetőbb. A társaság ugyan akár egész télen megélt volna a természetből, mert Tanis és Zúgószél egyaránt kiváló vadász volt. De ahhoz már pénzre volt szükségük, hogy megfizethessék a Sanaristba vezető hajóút árát. Most, hogy pénzük már került, csak azt kellett megoldaniok, hogy baj nélkül átjussanak az ellenséges földeken.

Kamaszkorában Raistlin nemegyszer fölhasználta ujjainak rendkívüli ügyességét arra, hogy megkeresse vele a saját és fivére kenyerét. Bár ezzel kiváltotta mestere rosszallását, aki még azzal is megfenyegette, hogy elkergeti mágusiskolájából, Raistlin mégis tekintélyes gyakorlatra tett szert e téren. Növekvő varázsereje révén ma már korábban elképzelhetetlenül gazdag trükktár állott rendelkezésére. Fogásaival és illúzió-varázslataival a, szó szoros értelmében elbűvölte a közönségét.

Raistlin parancsára fehérszárnyú hajók vitorláztak föl és alá a Malacfütty fogadó bárpultján, a levesestálakból madarak röppentek elő, az ablakokon pedig sárkányok törtek be és tüzet okádtak a döbbent nézőseregre. A finálé fő látványossága pedig az volt, hogy a Tika által varrt pazar vörös köpenyében látszólag elemésztette magát a lángok között, hogy a következő pillanatban (dörgő taps kíséretében) bemasírozzon az ajtón és a vendégek egészségére fölhajtson egy pohár fehérbort.

A Malacfütty bevétele egyetlen hét alatt meghaladta Vilmos egész évi forgalmát, s ami még ennél sokkal többet jelentett a fogadós számára, a barátai legalább rövid időre megfeledkezhettek a gondjaikról. Hamarosan azonban hívatlan vendégek is kezdtek szállingózni a kocsmába.

Eleinte egyenesen felbőszült, amikor sárkányfattyakat és goblinokat fedezett föl a vendégei között, de Tanis valahogy megbékítette, mire zsörtölődve bár, de megengedte, hogy nézzék az előadást.

Tanis tulajdonképpen még örült is a jelenlétüknek. Akár még jó szolgálatot is tehetnek, gondoltam a fél-elf, s ezzel megoldhatják egy másik gondjukat. Ha ugyanis a Nagyúr katonáinak tetszik a látványosság és még hírét is viszik, akkor bántatlanul utazhatnak majd végig a vidéken.

Azt a tervet agyalták ugyanis ki, Vilmos segítségével, hogy a Port Balifortól északra lévő, s Istar Vér-tengerének partján fekvő kikötóvárosba, Roncsosdba indulnak tovább.

Azt remélték, hogy ott majd hajóra szállhatnak. Port Baliforban egyetlen hajó segítségére sem számíthatnak, magyarázta Vilmos. Valamennyi helybéli hajótulajdonos vagy a Sárkány Nagyúr szolgálatában állt, vagy régen elkobozták a hajóját. De Roncsosdról az a hír járta, hogy az ottaniakat jobban érdekli a pénz, mint a politika.

A társaság kerek egy hónapot töltött a Malacfütty fogadóban. Vilmos ingyen szállást és ellátást adott nekik, sőt, még a bevételt is megtarthatták. Bár Zúgószél hevesen tiltakozott e túlzott nagylelkűség ellen, Vilmos értésére adta, hogy számára egyedül a régi vendégkörének a visszatérése volt fontos.

Ez alatt a hónap alatt Raistlin tovább csiszolta és gazdagította műsorát, amely eleinte csak a megszokott bűvészfogásokból állt. Viszont mindig hamar elfáradt, ezért Tika fölajánlotta, hogy a számok között tánccal szórakoztatja a közönséget, hadd pihenjen a varázsló. Raistlin kétkedve fogadta az ajánlatot, ám amikor Tika egy kacér jelmezt fabrikált magának, még Caramon is... a leghatározottabban tiltakozott a jelenet ellen. Tika azonban csak nevetett rajta A lány váratlanul nagy sikert aratott és táncával számottevően megnövelte a keresetüket. Így Raistlin minden további nélkül bevette őt a műsorba.

Miután meggyőződött az új szám sikeréről, a mágus újabb attrakciókat talált ki. Elérte például, hogy Caramon... dühtől paprikavörös képpel... erőművészként lépjen föl. Műsorának az volt a csúcspontja, amikor Vilmost félkézzel könnyedén a feje fölé emelte. Még Tanis is elkápráztatta a nézősereget különleges elf-képességével, hogy „lát a sötétben". Akkor lepődött meg igazán a varázsló, amikor egyik nap, miközben az előző esti bevételt számolta, Aranyhold lépett hozzá a kéréssel, hogy ó is részt akar venni a műsorban.

— A ma esti előadáson szeretnék énekelni — mondta Raistlinnek.

A mágus hitetlen képpel meredt rá. Aranyszeme Zúgószél felé villant. A síkföldi vonakodva visszabólintott neki.

— Gyönyörű hangod van — mormolta Raistlin, közben az erszényébe szórta a pénzt és szorosan bekötötte —, nagyon jól emlékszem rá. Az a dal, amelyet a legutóbb hallottam tőled az Otthon fogadóban, olyan kalamajkához vezetett, hogy majdnem valamennyien otthagytuk a fogunkat.

Aranyhold elpirult, amikor eszébe jutott az a sorsdöntő ének, amellyel a társaságnak akkor bemutatkozott. Zúgószél mogorván a vállára tette a kezét.

— Gyere innen! — mondta, majd Raistlin felé fordult: — Én figyelmeztettelek...

De Aranyhold akaratosan megrázta a fejét és a szokásos, királynői mozdulattal fölszegte az állát. — Márpedig énekelni fogok — jelentette ki hűvösen —, méghozzá Zúgószél kíséretével. Írtam is egy dalt.

— Jól van hát — morogta a varázsló és köpönyege zsebébe rejtette az erszényt. — Ma este meghallgatjuk.

A Malacfütty fogadó aznap este zsúfolásig megtelt. Vegyes közönség gyűlt össze: voltak ott gyerekek a szüleikkel, tengerészek, sárkányemberek, goblinok és jó néhány surranó, akik miatt mindenki fokozottan ügyelt az ingóságaira. Vilmos és két segftótársa lázas igyekezettel szolgálta föl az ételt és italt. Azután kezdetét vette a músor. A tömeg megtapsolta Raistlin érméinek táncát, hangos nevetéssel jutalmazta a bárpulton tánclépésben végiglejtő szellem-malacot és rémületében majd bezuhant az asztalok alá, amikor az egyik ablakon berontott az óriás. A varázsló meghajolt és visszavonult pihenni. Tika következett.

A közönség üdvrivalgással fogadta Tika táncát, különösen a sárkányfattyak, akik örömükben söröskorsóikkal csapkodták az asztalt.

Ekkor Aranyhold jelent meg a színen, halványkék pelerinben. Ezüst-arany haja holdfényben ragyogó vízesésként omlott a vállára A nézősereg egy pillanat alatt elnémult. Akkor szó nélkül leült a Vilmos által hevenyészve összetákolt emelvény tetején álló székre. Szépsége láttán a közönség visszafojtott lélegzettel figyelt. Mindenkit eltöltött a várakozás izgalma.

Zúgószél a padlóra telepedett, Aranyhold lába elé. Saját készítésű furulyát illesztett az ajkához és játszani kezdett rajta. Néhány pillanat múlva felcsendült Aranyhold hangja. Az ének egyszerú volt, dallama fülbemászó, a szövege megható. Tanis figyelmét a szöveg kötötte le... aggódva nézett össze Caramonnal. A mellette ülő Raistlin belemarkolt a karjába

— Ettől féltem a legjobban — sziszegte a mágus —, újabb botrány lesz belőle!

— Talán nem mondta Tanis és körülnézett —, figyeld csak a közönséget!

Az asszonyok férjeik vállára hajtották a fejüket, a gyerekek néma csöndben figyeltek. A sárkányfattyakat mintha elvarázsolták volna... előfordul, hogy néha vadállatok reagálnak így a zenére. Csak a goblinok csoszogtak lúdtalpas lábukkal, biztosan unatkoztak, de annyira tartottak a sárkányemberektől, hogy nem mertek tiltakozni.

Aranyhold dala az ősi istenekről szólt. Elmondta, hogyan zúdították az istenek a földre az Összeomlást, hogy Istar Papkirályát és Krynn lakosait megbüntessék feneketlen bűnükért. Énekelt a szörnyű éjszakáról és az utána következő borzalmakról. Emlékeztetett rá, hogy a nép, amely elhitte, hogy az igaz istenek elfordultak tőle, hamis isteneket kezdett imádni. Utána fölvillantotta előttük a reménység sugarát: az istenek nem fordítottak hátat a világnak. Az igazi istenek itt vannak a közelben és csak arra várnak, hogy meghallgassák őket.

Miután az ének véget ért és a furulya utolsó, panaszos hangjai is elhaltak, a tömegben sokan csak megrázták a fejüket, mintha valami kellemes álomból ébrednének.

Egymástól kérdezgették, miről is szólt a dal, de senki sem tudta megmondani. A sárkányfattyak a vállukat vonogatták és újabb söröket rendeltek. A goblinok Tika táncának megismétlését követelték. Tanis azonban észrevette, hogy némelyek arcán még mindig ott ül az áhítat. Azon sem csodálkozott, hogy egy barna bőrű fiatalasszony szégyenlősen odamegy Aranyholdhoz.

— Bocsásson meg, asszonyom, hogy megzavarom — hallotta Tanis fél füllel a halkan elsuttogott szavakat —, de az éneke egészen fölkavarta a lelkemet. Én... szeretnék többet megtudni az ősi istenekről, szeretném megtanulni a hitvallásukat.

Aranyhold elmosolyodott. — Jöjjön el hozzám holnap — suttogta —, és megtanítom mindazt, amit tudok.

Lassan egyre többen figyeltek föl az ősi istenek szavára. Amikor elhagyták Port Balifor városát, a sötét bőrű asszony, egy halk szavú fiatalember és még jó néhányan viselték már a gyógyítás istennője, Mishakal kék jelvényét. Titokban útra is keltek, hogy elvigyék a reményt a sötétbe borult, megkínzott világnak.

A hónap végén a társaság már vásárolhatott Raistlinnek egy kocsit, hozzá igáslovakat, maguknak hátasokat és egyéb szükséges javakat. A maradékot félretették a Sancristba vezető hajóút megfizetésére. Úgy tervezték, hogy pénzüket is kiegészítik még azzal, hogy Port Balifor és Roncsosd között előadásokat tartanak a kisebb településeken.

Amikor a Vörös Mágus nem sokkal a téli napforduló ünnepségei előtt eltávozott Port Baliforból, lovaskocsiját lelkes tömeg kísérte útjára. A ruháikkal, kéthavi élelmükkel és a Vilitől ajándékba kapott hordó sörrel megpakolt kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy Raistlin is benne aludjon és mindannyian elférjenek. Még a tarka csíkos sátrak is fölfértek rá, amelyekben majd a többiek éjszakáznak. Tanis csak a fejét csóválta, amint végignézett a furcsa látványt nyújtó társaságon. Úgy látta, hogy minden eddigi kalandjukon túl, ez a mostani volt a legkülönösebb.

Fölnézett a lovakat hajtó testvére mellett ülő Raistlinre.

A varázsló öltözéke vörös lángként ragyogott a fényes, téli napsütésben. Raistlin a szélnek feszítette keskeny vállát, merevennézett előre és közben, búcsúzóul mégmindenféle csodákat varázsolt maga köré, a tömeg legnagyobb gyönyörűségére. Caramon büszkén viselte a ...szintén Vilitől kapott... medvebőr bundáját, sót a medve fejét úgy húzta a sajatjára, hogy sokan azt hitték, igazi medve hajtja a lovakat. A gyereksereg harsányan ujjongott, amikor tettetett haraggal néha feléjük mordult.

Már majdnem kiértek a városból, amikor egy sárkányfattyú parancsnok állította meg őket. Tania zakatoló szívvel ügetett előre, kezét a karaja markolatán tartva. De a parancsnok csak arra volt kíváncsi, vajon Vérszem felé haladnak-e, ahol a sárkányfattyak csapatai táboroznak, ugyanis egy ottani barátjának már mesélt az előadásaikról.

A csapatok is feltétlenül látni szerették volna őket. Tanis a lelke mélyén szentül megfogadta, hogy annak a helynek még a közelébe sem mennek, de azért megígérte, hogy fölkeresik a tábort.

Végül elérkeztek a város kapujához. Leszálltak lovaikról és elköszöntek barátjuktól. Vilmos mindnyájukat melegen megölelte... Mával kezdte és vele is fejezte be. Amikor Raistlin felé tárta a karját, a varázsló aranylón fénylő szeme olyan ijesztően kitágult, hogy Vili jobbnak látta, ha sietve távozik.

Mindenki visszaszállt a lovára. Raistlin és Caramon fölkapaszkodott a bakra. A tömeg istenhozzádot kiáltott és kérlelte őket, hogy jöjjenek vissza a tavaszi vetés ünnepére. Az őrök kinyitották a kaput, jó utat kívántak nekik és a társaság kiporoszkált az országútra. A kapuszárnyak nagyot dörrenve csapódtak be a hátuk mögött.

Hideg szél fújt. A szürke felhőkből sűrűn hullani kezdett a hó. A városiak által forgalmasnak nevezett út hosszan, teljesen néptelenül húzódott előttük. Raistlin reszketni kezdett és felköhögött. Egy idő után kijelentette, hogy inkább behúzódik a ponyva alá. A többiek fejükre húzták kámzsájukat és szorosabban összegombolták szőrmebundájukat.

A lovakat a zötyögős, sáros úton óvatosan hajtó Caramon szokatlanul töprengő képet vágott.

— Hát, tudod, Tanis — kiabálta oda barátjának Caramon, a Tika által a lovak nyakába akasztott csengők csilingelését túlharsogva —, kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy a barátaink nem látták ezt az egészet. El tudod képzelni, milyen morgást csapott volna Kova? Az a vén, zsémbes törpe élni se hagyott volna ezek után. No és Sturm!? — a termetes harcos csak megcsóválta a fejét, mert erre már nem talált szavakat.

Igen, sóhajtott magában Tanis. El tudom képzelni Sturmot. Kedves barátom, sohasem gondoltam volna, hogy ennyire szükségem van rád... motyogta magában... a bátorságodra, a nemes lelkedre! Vajon élsz-e még, barátom? Eljutottál-e Sancristba épségben? Vajon lovag vagy-e már külsődben is, ahogy a lelkedben mindig is az voltál.Vajon találkozunk-e még, vagy úgy váltunk el egymástól, hogy ebben az életben már sohasem látjuk egymást... ahogy Raistlin jósolta?

A csapat továbbhaladt az úton. Az idő elborult, a hófúvás nekikeseredett. Zúgószél hátramaradt, hogy Aranyhold mellett lovagoljon tovább. Tika a kocsi saroglyájához kötötte hátasát és fölmászott a bakra, Caramon mellé. A kocsi végében Raistlin mélyen aludt.

Tanis magában kocogott tovább, fejét lehajtotta, gondolatai messze jártak.

2. A Lovagi Próbatétel

És... végezetül — mondta Derek mély, kimért hangon — az ellenséggel szembeni gyávasággal vádolom Fényeskardú Sturmot!

Halk moraj hullámzott végig a Lord Gunthar várában összeült lovagi gyülekezeten. A testülettel szemben elhelyezett tömör, fekete tölgyfaasztalnál ülő három lovag összesúgott, hogy megtárgyalja a hallottakat.

Valamikor régen, az ilyen Lovagi próbatételek alkalmával, a Szabályzat előírásai szerint a Nagymesternek, a Főpapnak és a Főbírónak kellett volna ott ülnie. Most azonban nem volt Nagymester... az Összeomlás óta Főpap sem volt, s bár a Főbíró, Lord Alfred MarKenin jelen volt, az ő helyzete ezen a poszton a legjobb esetben is, csak ingatagnak volt nevezhető. Bárkit válasszanak is meg egyszer Nagymesternek, biztosan fölmenti ebből a tisztségből.

Ám, függetlenül ezektől a hiányosságoktól, a lovagi tevékenységnek folytatódnia kell, a Rendek Vezettében. Bár Lord Gunthar Uth Wistan ereje kevés volt a Nagymester vágyott címének megpályázásához, ahhoz azért elég volt a hatalma, hogy annak helyettesítőjeként lépjen fel. Így tehát most, a napforduló időszakának kezdetén ő ült az asztalfán az ifjú lovagjelölt, Fényeskardú Sturm esetének elbírálása alkalmával. Jobbján Lord Alfred, balján pedig a fiatal Lord Michael Jeoffrey foglalt helyet, a Főpap szerepében.

Velük szemben, Uth Wistan várának nagytermében további húsz solamniai lovag helyezkedett el, akiket sebtében toboroztak Sancrist minden zugából, hogy tanúskodjanak a Lovagi Próbatétel alkalmával, ahogy azt a Szabályzat előírja. Mialatt a vezetőik tanácskoztak, a többi lovag a fejét csóválva morgolódott.

Közvetlenül a három Ítélkező Lovaggal szembeni asztal mellől Lord Derek állt fó1 és meghajolt Lord Gunthar felé.

Az ő tanúságtétele véget ért. Már csupán a jelölt védőbeszéde és maga az ítélet maradt hátra. Derek nevetgélve és tréfálkozva ment vissza a többi lovag között kijelölt helyére.

Az egész teremben csak egyvalaki nem szólt semmit. Fényeskardú Sturm mozdulatlanul ülte végig Lord Koronaőr Derek egész mocskolódó vádaskodását. Elhangzott vele szemben a fegyelmezetlenség, a parancsok megtagadásának és a lovagi jelvények bitorlásának vádja, amelynek egyetlen szava, a lovagok egyetlen mordulása sem kerülte el a figyelmét. Arca rezzenéstelen volt... keze összekulcsolva pihent az asztal lapján.

Lord Gunthar most is Sturmot figyelte, mint végig, az egész Próbatétel alatt. Már az is eszébe jutott, vajon él-e még a jelölt, oly merev és fehér volt az arca, s mozdulatlan a teste. Gunthar csak egyszer látta, hogy Sturm összerezzen. Amikor elhangzott a gyávaság vádja, a férfi teste megborzongott. És az arckifejezése... igen, Lord Gunthar visszaemlékezett arra az egyetlen esetre, amikor ezt a kifejezést látta... egy férfi arcán, akinek testét abban a pillanatban döfte keresztül egy lándzsa. De Sturm akkor egyetlen pillanat alatt visszanyerte a tartását.

Gunthar annyira elmerült Fényeskardú szemlélésében, — hogy szinte alig tudott odafigyelni a mellette ülő két lovag társalgására. Csupán Lord Alfred utolsó mondatának végét kapta el.

-... és nem adjuk meg neki a szót a lovagi védőbeszédhez.

— Ugyan, miért nem? — kérdezte Lord Gunthar élesen, bár nem emelte föl a hangját. — A Szabályzat szerint ez a jog megilleti.

— Ilyen esettel még sohasem találkoztunk — jelentette ki ridegen Lord Alfred, a Kard Lovagja. — Ezelőtt mindig, valahányszor egy jelölt a Rend Tanácsa elé terjesztette lovaggá avatásának kérelmét, voltak tanúk, nem is kevesen. Így lehetősége volt a jelöltnek cselekedetei megmagyarázására. Ily módon senki sem vonhatta kétségbe, hogy valóban végrehajtotta-e a kérdéses tetteket. De Fényeskardú egyféleképpen tud csak védekezni...

— Ha azt állítja, hogy Derek hazudik — fejezte be a mondatot Lord Michael Jeoffrey, a Korona Lovagja. — Az pedig elképzelhetetlen. Méghogy egy fegyverhordozó szavának adjunk hitelt a Rózsa Lovagjával szemben!

— Ennek ellenére, az ifjú megkapja a szót — mondta Lord Gunthar és szigorúan a másik kettő szemébe nézett. — A Szabályzat szerint ez a törvény! Kétségbe vonja bármelyikőtök?

— Nem...

— Nem, hát persze, hogy nem. De...

— Akkor jól van. — Gunthar végigsimított a bajuszán és az asztalon előtte fekvő kard... Sturm kardja... markolatával halkan koppantott egyet. A két másik lovag összenézett a háta mögött: egyikük összevonta a szemöldökét, a másik vállat vont. Gunthar figyelmét ez sem kerülte el, ahogy tisztában volt a lovagság kebelében mostanában elburjánzó titkos szervezkedéssel és intrikákkal is. De úgy döntött, hogy nem törődik vele.

Mivel még nem volt elég hatalma a Nagymester megüresedett helyének elfoglalására, de mégis a legerősebb, és legnagyobb hatalmú lévén a lovagok Tanácsában, Gunthar kénytelen volt sok olyasmi fölött elsiklani, amire máshol és más időben habozás nélkül lesújtott volna. E hűtlenséget szinte várta Alfred MarKenin részéről... aki hosszú ideje tartozott már Derek táborához... de Michael viselkedésén meglepődött, mivel őt őszinte hívének tartotta. Ezek szerint Derek ót is elhódította tőle.

Gunthar Koronaőr Dereket figyelte, miközben a lovagok visszatértek a helyükre. Derek volt az egyetlen vetélytársa, aki pénzzel és hívei támogatásával versenyre kelhetett vele a Nagymester rangjáért. További szavazatok reményében, Derek készségesen vállalkozott a legendás sárkánygömbök megszerzésének kockázatos és veszedelmes feladatára. Guntharnak nem volt más választása, bele kellett egyeznie. Ha visszautasítja, még úgy tűnhetett volna, hogy megrettent Derek növekvő befolyásától. Derek — a Szabályzatot tekintve — tagadhatatlanul a legfölkészültebb jelölt volt... De Gunthar, aki már hosszú ideje ismerte őt, ha tehette volna, megakadályozta volna ezt az útját... nem azért, mintha félt volna lovagtársától, hanem azért, mert nem bízott meg benne. Derek dicsőséghajhász és hataloméhes volt..., s amikor úgy alakult a helyzet...— egyedül önmagához maradt hűséges.

Most pedig világossá vált, hogy Derek sikeres visszatérése egy sárkánygömbbel, micsoda győzelmet jelentett számára. Sok lovag csatlakozott a táborához azok közül, akik amúgy is hozzá húztak és Gunthar saját hívei közül is elcsábult néhány. Már csak a legalacsonyabb rangú Korona Rendjének ifjú lovagjai számítottak Derek ellenzékének.

Ezek az ifjú férfiak nem sokat törődtek a Szabályzat szigorú és pontos megtartásával, ami az idősebb lovagok számára maga volt az élet. Ők a helyzet megváltoztatására törekedtek, amiért Lord Koronaőr Derek komoly hadjáratot folytatott ellenük. Néhányukat már egyenesen lovagi címük elveszítése fenyegette. Ezek az ifjú lovagok egyként sorakoztak föl Lord Gunthar mögött. Sajnos viszonylag kevesen voltak és sokkal nagyobb volt a hűségük mint a vagyonuk. Ettől függetlenül, Sturm ügyét a sajátjuknak tekintették.

A legutóbbi kaland viszont mesteri sakkhúzás volt Koronaőr Derek részéről, gondolta magában Gunthar keserűen. Derek most egyetlen kardcsapással megszabadulhatott attól az embertől, akit gyűlölt, s aki mellesleg a legfőbb vetélytársa volt.

Közismert volt a Lord Gunthar és a Fényeskardúak nemzetsége közötti, több nemzedékre visszanyúló, szoros barátság. Gunthar karolta föl Sturm ügyét, amikor a fiatalember öt évvel ezelőtt előbukkant a semmiből, hogy megkeresse apját és örökségét. Anyjától hozott levelekkel, Sturm igazolhatta jogos igényét a Fényeskardú név használatára. Néhányan tiltakoztak, mondván, hogy az írás a pergamenlapok rossz oldalán szerepel, de Gunthar rövid úton elsimította ezt a zúgolódást. Az ifjú férfi nyilvánvalóan az ő öreg barátjának a fia volt... ennek megállapításához csak az arcára kellett néznie. Sturm támogatásával azonban a lord nem keveset kockáztatott.

Gunthar szemmel követte Dereket, amint mosolyogva és kezet rázva végigvonul a lovagok között. Hát igen, ez a Próbatétel alkalmas volt arra, hogy belóle, Lord Gunthar Uth Wistanból bolondot csináljon.

És, ami még rosszabb, gondolta magában Gunthar Sturm arcára nézve, ez az eset tönkre is teheti — a szerinte nagyon is derék ifjú — pályafutását, azét a férfiét, aki méltó volt rá, hogy apja nyomdokaiba lépjen.

— Fényeskardú Sturm! — szólalt meg Lord Gunthar, amint a terem elcsendesedett. — Megértetted az ellened felhozott vádakat?

— Megértettem, uram — válaszolta Sturm. Mély hangja sejtelmesen visszhangzott a tágas helyiségben. A Gunthar háta mögötti hatalmas kandallóban váratlanul föllobbant egy üszkös fadarab, forró lángnyelveket és szikraözönt lökve a kéménybe. Gunthar szünetet tartott, míg a szolgák fürgén újabb hasábokat vetnek a túzre. Miután végeztek és kimentek, a lord folytatta a szertartásos kihallgatást.

— Tehát megértetted, Fényeskardú Sturm, a veled szemben föl hozott vádakat és tisztában vagy azok súlyosságával, valamint azzal, hogy ezek alapján a Tanács alkalmatlannak is találhat a lovagi cím elnyerésére?

— Igen... — kezdte a válaszát Sturm, de a hangja elakadt. Köhintett, majd határozottabban megismételte: — Igen, uram.

Gunthar végigsimított a bajuszán és azon gondolkodott, hogyan nyúljon bele ebbe a darázsfészekbe, tudván, hogy bármit mond is az ifjú férfi Derek ellen, azzal csak még rosszabb helyzetbe hozza önmagát.

— Hány éves vagy, Fényeskardú? — kérdezte Gunthar.

Sturm csak pislogott a váratlan kérdés hallatán.

— Harmincon túl lehetsz — folytatta Gunthar töprengőn.

— Igen, uram — felelte Sturm.

— S annak alapján, amit Derek elmondott arról, mily hősiesen viselkedtél a Jégfal-Palotánál, tapasztalt harcos lehetsz...

— Ezt sohasem tagadtam, uram! — kiáltotta Derek, újból magához ragadva a szót. Hangjában érződött a feszült türelmetlenség.

— Mégis gyávasággal vádolod a jelöltet — csattant föl Gunthar. — Ha az emlékezetem nem csal, kijelentetted, hogy az elfek támadásakor nem engedelmeskedett harci parancsodnak.

Derek arca elvörösödött. — Szabad emlékeztetnem lordságodat, hogy nem én állok a bíróság előtt...

— Az ellenséggel szembeni gyávasággal vádolod Fényeskardút! — vágott közbe Gunthar. — Sok év elmúlt azóta, hogy az elfek az ellenségeink voltak.

Derek megingott... a többi lovag is kényelmetlenül érezte magát. Az elfek is tagjai voltak a Fehér Kő Tanácsának,de nem rendelkeztek szavazati joggal. A sárkánygömb előkerültével az elfeknek is részt kellett venniök a soros tanácsülésen és semmi jóra nem vezetett volna, ha a lovagok szavaiból az derül ki, hogy még mindig ellenségnek tekintik őket.

— Az ellenség szó talán valóban túl erős, uram — visszakozott Derek. — Ha netán hibáztam volna, ez azzal magyarázható, hogy kénytelen vagyok ragaszkodni a Szabályzat soraihoz. Most azonban arról beszélek, hogy az elfek..., akik pillanatnyilag valóban nem az ellenségeink... mégis minden lehetséges módon akadályozták, hogy a sárkánygömböt elhozzuk Sancristba. Mivel ez volt küldetésem lényege... az elfek pedig erével gátoltak annak a végrehajtásában, éppen a Szabályzat alapján kellett őket ellenségeimnek tekintenem.

Csavaros eszű fickó, gondolta magában Gunthar ellenszenvvel.

Derek meghajlással kért bocsánatot rendkívüli közbeszólása miatt és visszaült a helyére. Az idősebb lovagok közül sokan egyetértően bólogattak.

— A Szabályzat azt is előírja — szólalt meg Sturm lassan tagolva a szót —, hogy fölöslegesen nem szabad elvennünk senki életét, csak védelem céljából harcolhatunk... önvédelemből, vagy mások megvédéséért. Az elfek nem fenyegették az életünket. És valójában sohasem forogtunk halálos veszedelemben.

— De hiszen nyilakat lőttek ki rátok! — csapott az asztalra Lord Alfred vaskesztyűs öklével.

— Ez igaz, uram — felelte Sturm —, de mindenki tudja, hogy az elfek kitűnő céllövők. Ha meg akartak volna ölni bennünket, nem fatörzsekbe lövöldözik a nyilaikat!

— És mi a véleményed, mi történt volna, ha mégis megtámadjátok őket? — kérdezte Gunthar.

— Annak, szerintem tragikus következményei lettek volna, uram — válaszolta Sturm halk, lágy hangon. — Akkor sok emberöltő óta először gyilkolták volna újra egymást az emberek és az elfek. Azt hiszem, a Sárkány Nagyurak csak örvendeztek volna ennek.

A legtöbb ifjú lovag élénk tapssal reagált.

Lord Alfred mérgesen nézett rájuk, a Szabályzat viselkedési előírásainak e súlyos megsértése miatt. — Hadd emlékeztessem rá, Lord Gunthar, hogy nem Lord Koronaőr Derek a jelölt a mai napon. Erényeiről már tanúságot tett a maga idején és később is, a harc mezején. Azt hiszem, hitelt adhatunk a szavának arra vonatkozóan, ki tekinthető ellenségnek és ki nem. Azt állítod tehát, hogy a Lord Derek által ellened fölsorakoztatott vádak hamisak?

— Uram — folytatta Sturm és megnedvesítette kicserepesedett ajkát —, én nem állítom, hogy a lovag hazudott... azt viszont igen, hogy rossz színben tűntetett föl engem!

— Milyen szándékkal? — kérdezte Lord Michael.

Sturm elbizonytalanodott. — Lordságod engedelmével, erre a kérdésre inkább nem felelnék — mondta végül olyan halkan, hogy a hátsó sorokban többen nem hallották és követelték Gunthartól a kérdés megismétlését. A lord eleget tett a kérésnek és kérdésére ugyanazt a választ kapta... ezúttal hangosabban.

— És milyen alapon tagadod meg a választ erre a kérdésre, Fényeskardú? — szólt Lord Gunthar szigorúan.

— Mivel, a Szabályzat értelmében, a válasz sérthetné a lovagság becsületét — felelte Sturm.

Lord Gunthar arca elkomorodott. — Ez igen komoly vád. Amikor kimondod, tisztában vagy vele, hogy senki sem tanúskodhat állításod mellett?

— Igen, uram — válaszolta Sturm —, és pontosan ezért döntöttem úgy, hogy nem felelek a kérdésre.

— És ha megparancsolom, hogy válaszolj?

— Az, természetesen egészen más.

— Nos, akkor beszélj, Fényeskardú Sturm! Ez itt rendkívüli eset, és nem tudom, hogyan hozhatnánk igazságos ítéletet, ha nem tudunk meg mindent! Miért gondolod, hogy Lord Koronaőr Derek rossz színben tűntetett fel?

Sturm arca elvörösödött. Ujjait többször összezárta és kinyitotta, majd szemét egyenesen a fölötte ítélkező három lovagra szegezte. Tisztában volt vele, hogy az ügye elveszett. Sohasem lehet lovaggá, nem érheti el —a célt, amely még az életénél is fontosabb neki. Ha a maga hibájából veszítene, az is éppen elég keserves lenne számára, de az ilyen vereség egyenesen halálos sebet ejtene rajta. Így hát mégis kimondta azt, amiről tudta, hogy Dereket elkeseredett ellenségévé teszi egész hátralévő életére.

— Úgy vélem, hogy Lord Koronaőr Derek saját további sikereinek érdekében vall ellenem, uram.

A terem fölbolydult... Derek máris talpon volt. Barátainak erővel kellett lefogniok, különben itt, a tanácsteremben veti magát Sturmra. Gunthar a kard markolatával az asztalra sújtott, mire a gyülekezet lassan elcsöndesedett, ám Dereknek még azt megelőzően sikerült bajvívásra kihívnia Sturmot.

Gunthar jeges pillantással mérte végig a lovagot.

— Jól tudod, Lord Derek, hogy jelenleg... hadüzenet idején... tilos a becsületpárbaj! Csillapodj, különben kitiltalak e gyülekezet színe elől.

Derek dühödten lihegett és vöröslő arccal zöttyent vissza a helyére.

Gunthar még pár, pillanatot adott a teremnek, hogy lecsillapodjék, azután folytatta: — Fölhozol-e bármi egyebet a védelmedre, Fényeskardú Sturm?

— Nem, uram — válaszolta a kérdezett.

— Akkor távozhatsz, amíg megvitatjuk az ügyedet.

Sturm fölállt és meghajolt a lovagok felé, majd megfordult és hasonlóképpen fejezte ki tiszteletét a gyülekezet előtt is. Ezután két lovag kikísérte a váróhelyiségbe, ahol magára hagyták. A két lovag az ajtó közelében maradt, és halkan beszélgetni kezdett egymással.

Sturm letelepedett az előtér távolabbi végében lévő kőpadra. Összeszedettnek és nyugodtnak látszott, de csak a felszínen. Elhatározta, hogy ezek a lovagok nem szerezhetnek tudomást a lelkében dúló viharról. Az ügye úgyis reménytelen, gondolta magában. Erről Gunthar szomorú tekintetéből is meggyőződhetett. De vajon milyen ítéletre várhat? Száműzik, vagy megfosztják földjeitől és ingó vagyonától? Sturm keserűen elmosolyodott... hiszen semmije sem volt, amit elvehettek volna tole. Különben is, oly régen ől már Solamnia határain kívül... a száműzetés semmit sem jelentene neki. Halálra ítélik? Annak majdhogynem örült volna. Bármi csak jobb lehet ennél a reménytelen létezésnél, ennél a tompa, lüktetb fájdalomnál.

Teltek-múltak az órák. Három hang hallatszott a helyiséget övező folyosókról, hol halkabban, hol hangosabban, néha ingerülten. A többi lovag eltávozott a teremből, mivel az ítéletet csak azok hárman hozhatták meg, a Tanács vezető testületeként. A lovagok csoportokba verődve várakoztak.

A fiatalabbak nyíltan emlegették Sturm nemes tartását és bátor tetteit, amelyeket még Derek sem múlhatna fölül.

Helyesen tette Sturm, hogy nem támadt az elfekre. Solamnia lovagjainak minden lehetséges barátra szükségük van ezekben a nehéz napokban. Miért rontott volna rájuk szükségtelenül?... és így tovább. Az idősebb lovagoknak egyetlen érvük volt: a Szabályzat. Derek parancsot adott Sturmnák, de ő megtagadta az engedelmességet. A Szabályzat szerint ez megbocsáthatatlan. Majdnem egész délután küzdöttek egymással az érvek.

Végül, már estefelé megszólalt egy kis ezüst csengettyű.

— Fényeskardú! — szólalt meg az egyik lovag.

Sturm fölkapta a fejét. — Máris itt az idő? — A lovag némán bólintott.

Sturm egy pillanatra lehajtotta a fejét, bátorságért fohászkodott Paladine istenhez. Azután felállt. Kísérőivel együtt megvárta, míg a többi lovag visszatér a terembe és elfoglalja a helyét. Tudta, hogy azok már belépésük pillanatában tisztában voltak az ítélettel.

Végül a két, kíséretére kijelölt lovag kitárta az ajtót és betessékelte Sturmot a terembe. Kísérőivel a háta mögött lépett a gyülekezet elé. Pillantása nyomban a Lord Gunthar előtt álló asztal lapjára esett.

Apjának kardja... a fegyver, amely a legendák szerint egyenesen Fényeskardú Bertheltől származott, s amely csak akkor törhet el, ha a gazdája is megtörik... ott feküdt az asztalon. Szeme végigsiklott a pengén. Fejét lehajtotta, hogy elrejtse égető könnyeit.

A fegyver körül sötétlettek az elmarasztaló ítélet ősi jelképei... a fekete rózsák.

— Vezessétek elém e férfit, Fényeskardú Sturmot! – szólt Lord Gunthar.

Fényeskardú Sturmot, az embert és nem a lovagot! — gondolta Sturm kétségbeesve. Azután eszébe jutott Derek.

Fejét büszkén fölvetette, elnyomta könnyeit. Ahogyan a harcmezőn is eltitkolná fájdalmát az ellenség előtt, olyan határozottan álcázta most Derekkel szemben is. Fejét elszántan hátravetette, szemét senki másra, csak Lord Guntharra szegezte: — az elutasított jelölt így lépett előre, hogy megálljon a Rend három főtisztje előtt és várja sorsának beteljesülését.

— Fényeskardú Sturm, vétkesnek találtattál. Készen állunk az ítélet meghozatalára... te kész vagy-e elfogadni azt?

— Igen, uram — felelte Sturm feszesen.

Gunthar megpödörte a bajuszát... mozdulatát a szolgálatában álló lovagok azannal fölismerték: lord Gunthar mindig megpödörte a bajszát, mielőtt harcba indult.

— Fényeskardú Sturm, ítéleted az, hogy a mai naptól fogva nem viselheted Solamnia lovagjainak jeleit és fegyverzetét.

— Igen, uram — felelte Sturm elszoruló torokkal.

— Es ettől fogva nem fogadhatsz el semmiféle fizetséget a lovagi kincstárból, sem javakat vagy ajándékokat a lovagok részéroől!

A teremben ülő lovagok nyugtalankodni kezdtek. Hiszen ez nevetséges! Az Összeomlás óta senki sem húzott semmiféle fizetséget a Rendnek tett szolgálataiért. Itt valami készül! Szinte hallották a zivatar előtti mennydörgés robaját.

— Végül — itt Lord Gunthar szünetet tartott, előrehajolt és ujjaival megérintette az ősi kard lapján nyugvó fekete rózsákat. Szúrós tekintetét végigfuttatta a gyülekezeten, ezzel is fokozva a feszültséget. Mire végre megszólalt, még a háta mögött lobogó tűz pattogása is elhallgatott.

— Fényeskardú Sturm! Tisztelt Lovagi Gyülekezet! Mindeddig sohasem került ilyen ügye Tanács elé. Ez bizonyára nem is olyan kivételes jelenség, amilyennek látszik, hiszen szokatlanul zord időket élünk. Előttünk áll egy ifjú jelölt... és mindenki figyelmét fölhívom rá, hogy Fényeskardú Sturm a Rend minden normája szerint igen fiatal..., olyan férfiú, aki közismert harci erényeiről és helytállásáról. Ezt még a vádlója is elismeri. Ifjú jelöltünket parancsmegtagadással és az ellenséggel szembeni gyávasággal vádolják. Az ifjú jelölt nem tagadja e vádakat, de azt állítja, hogy rossz színben tüntetik fel őt.

A Szabályzat szerint azonban, egy olyan tapasztalt, és kipróbált lovag, mint Koronaőr Derek szavának hitelt kell adnunk azzal az emberével szemben, aki még nem nyerte el pajzsát. Ám a Szabályzat azt is előírja, hogy ez az ember tanúkat sorakoztathat föl saját védelmére. A mostani zord idők miatt azonban Fényeskardú Sturm e pillanatban nem állíthatja elő tanúit, s ugyanezek az okok akadályozták meg Koronaőr Dereket is saját tanúinak megidézésében. Ennélfogva a következőn némiképpen szabályellenes eljárásban állapodtunk meg...

Sturm, zavartan és elgyötörten állt Gunthar előtt. Mi történik itt? A másik két lovagra nézett. Lord Alfred nem is próbálta véka alá rejteni haragját. Ebből világossá vált, hogy ezt az „egyezséget" Gunthar egyáltalán nem érhette el könnyedén.

— Jelen Tanács döntése alapján — folytatta Lord Gunthar — ezt az ifjú férfit, Fényeskardú Sturmot fölvesszük a lovagok legalacsonyabb rendjébe, a Korona Lovagjainak sorába... az én felelősségemre...

A termen döbbent moraj futott végig.

— Továbbá kinevezzük őt a közeljövőben Palanthas felé vitorlát bontó sereg harmadkapitányává. A Szabályzat ugyanis előírja, hogy a hajóparancsnokságban minden rend képviselőjének jelen kell lennie! Tehát a főparancsnok Lord Derek lesz, a Rózsa Rendjének lovagja, Lord Alfred MarKenin képviseli a Kard Rendjét és... az én felelősségemre... Fényeskardú Sturm tölti be a Korona Rendjének parancsnoki tisztét.

A beálló döbbent csöndben Sturm érezte, hogy könnycsepp gördül végig az arcán, amelyet most már nem kellett titkolnia. Háta mögött hallotta, hogy valaki fölpattan a helyéről és dühödten megcsörgeti a kardját. Derek tajtékozva kivonult a teremből; nyomában híveinek csapatával.

Imitt-amott üdvözlő kiáltások is harsantak. Sturm a könnyein keresztül látta, hogy a jelenlévő lovagoknak mintegy a fele, különösen a fiatalabbak, akiknek ő lesz a parancsoka... felállva tapsolnak.

— Gratulálok, Fényeskardú — szólalt meg Lord Alfred ridegen. — Remélem, tisztában vagy vele, mit tett érted Lord Gunthar.

— Igen, uram — felelt Sturm lassú főhajtással — és atyám kardjára eszküszöm — tette kezét a fegyver markolatára —, hogy méltónak bízonyulok erre a megtiszteltetésre.

— Gondod is legyen rá, ifjú — vetette oda Lord Alfred és kiviharzott ateremből. Fiatalabb társa, Lord Michael szóra sem méltatta Sturmot, úgy igyekezett a másik után.

Ekkor előrejöttek a fiatalabb lovagok és viharos ünneplésbe kezdtek. Boroskupákat emeltek az egészségére és bizonyára általános ivászattá fajult volna a dolog, ha Gunthar nem küldi őket útjukra.

Amikor már csak ketten maradtak a lovagteremben, Lord Gunthar, arcán széles mosollyal megrázta Sturm kezét: Az ifjú lovag melegen viszonozta a kézszorítást, ha a mosolyt nem is. Még túl friss volt a lelkét marcangoló fájdalom.

Azután Sturm, lassú, óvatos mozdulatokkal leemelte kardjáról a fekete rózsákat. Visszatette őket az asztalra és a pengét is visszadugta az oldalán függő hüvelyébe.

Keze már mozdult, hogy lesöpörje a rózsákat, de megtorpant, fölemelt egyet és beszúrta az övébe.

— Köszönetet kell mondanom neked, uram — szólalt meg reszkető hangon.

— Nekem nem tartozol köszönettel, fiam — szakította félbe Lord Gunthar. Körülnézett az üres teremben és megrázkódott. — Menjünk innen, keressünk valami melegebb helyet! Iszunk egy kupa forralt bort!

A két lovag végigsétált Gunthar ősi várának kövezett folyosóin. Odalentrol fölhallatszott a távozó ifjú lovagok lármája... lovak patái csattogtak az udvar macskakövein kiáltozás kíséretében, valaki még egy harci dalra is rágyújtott.

— Mégis, hálával tartozom lordságodnak — mondta Sturm határozottan. — Nagy a kockázat, amit magadra vállaltál. Remélem méltónak bizonyulok a bizalmadra...

— Kockázat? Ugyan, szamárság, fiam. — Vérkeringését fölfrissítendő Lord Gunthar összedörgölte a kezét és bevezette Sturmot egy, a közelgő napforduló ünnepének tiszteletére földíszített kisebb helyiségbe. Melegházi, vörös téli rózsák, viharmadártollak és apró aranykoronák ékesítették a falakat. A kandallóban magasan lobogott a láng.

Gunthar intésére a szolgák két kupa gőzölgő és fűszerektől illatozó italt nyújtottak át nekik.

— Sokszor fordult elő, hogy atyád elém tartottaezt a pajzsot és ott állt fölöttem... védelmezett, amikor elhagyott az erőm.

— És te is megtetted érte ugyanezt. Nem tartozol neki hálával — mondta Sturm. — Értem adott szavad azt jelenti, hogy ha én kudarcot vallok, annak te látod a kárát. Akkor megfoszthatnak a rangodtól, címedtől, birtokaidtól. Dereknek gondja lesz erre... — fejezte be Sturm sötéten.

Miközben Gunthar mélyet húzott akupájából, kíváncsian szemlélte az előtte álló ifjút. Sturm inkább csak udvariasságból kortyolgatott a borából... a kupát tartó keze láthatóan remegett. Gunthar szelíden a vállára tette a kezét és lenyomta Sturmot a legközelebbi székre.

— Vallottál-e kudarcot bármikor is a rád bízott feladatok teljesítésében, fiam? — kérdezte Gunthar.

Sturm fölnézett rá, barna szeme megvillant. — Nem, uram — felelte. — Még soha... erre esküszöm!

— Akkor a jövőtől sem félek — mormolta Gunthar mosolyogva. Üdvözlésre emelte a kupáját: — Kísérjen a siker csatáidban, Fényeskardú Sturm!

Sturm lehunyta a szemét... nem bírt uralkodni tovább az érzésein. Karjára hajtotta a fejét és sírva fakadt...fájdalmas, nehéz férfizokogás rázta meg testét. Gunthar megmarkolta a vállát.

— Megértelek — mondta és gondolatai visszaszálltak a múltba, amikor e fiatalember apja Solamniában éppen így összeomlott és zokogott... amikor Lord Fényeskardú a száműzetés keserű útjára indította fiatal feleségét és kisgyermekét... olyan útra, ahonnan sohasem várhatta vissza őket.

Végül, a kimerült Sturm az asztalra hajtotta a fejét és Gunthar ottmaradt mellette, szótlanul kortyolgatta a meleg bort, elmerült a múlt fölidézésében, míg maga is álomba nem szenderült.

Sturm számára villámgyorsan telt el az a pár nap, ami még a Palanthasba készülű sereg indulásáig hátra volt.

Találnia kellett valami... használt... páncélt, újra ugyanis nem tellett neki. Apjáét gondosan összecsomagolta. Eldöntötte, hogy magával cipeli, ha már nem viselheti nyíltan.

Azután találkozókon, haditervek megbeszélésein kellett részt vennie, hogy tanulmányozza az ellenség csapatösszevonásait.

A palanthasi csata várhatóan elkeseredett lesz, ott dől majd el, ki fogja uralni Solamnia egész északi részét. A vezérek megállapodtak az alapvető stratégiában. A falak megerősítését a városvédő seregre bízzák. Maguk a lovagok a Főpap tornyát foglalják el, a Vingaard hegyeken keresztül vezető szoros kapujában. De ez volt minden, amiben egyetértettek. Ahárom vezér közötti tanácskozások feszült, hűvös légkörben folytak.

Végül elérkezett a vitorlabontás napja. A lovagok összegyűltek a fedélzeten. Családtagjaik némán várakoztak a parton. Bár az arcuk sápadt volt, kevés könnycsepp csordult: az asszonyok éppoly komolyan, összeszorított ajakkal álltak a helyükön, minta férfiak. Néhányan maguk is kardot kötöttek a derekukra. Mindannyían tisztában voltak vele, hogy az északi hadjárat kudarca esetén az ellenség biztosan átkel a tengeren.

Gunthar, fényes páncéljában, kint állt a rakparton a lovagokkal, beszélgetett, búcsúzkodott saját fiaitól. Derekkel csupán néhány formális szót váltott, a Szabályzat előírásainak engedelmeskedve. Lord Alfreddel futólag megölelték egymást. Végül észrevette Sturmot. A díszek nélküli horpadt páncélt viselő ifjú lovag magányosan állt a sereglet szélén.

— Fényeskardú — suttogta Gunthar, amint a közlébe jutott —, már korábban is megkérdeztem volna, de az elmúlt napokban sehogy sem tudtam szerét ejteni:.. említetted, hogy azok a barátaid ide készülődnek, Sancristba. Van közöttük olyan, aki tanúskodhatna melletted a Tanács előtt?

Sturm elgondolkodott. Egy kétségbeesett pillanatig egyedül Tanis jutott az eszébe. Gondolatai gyakran keringtek a barátja körül, ezekben a gondokkal terhes napokban. Az a hiú reménye támadt, hogy Tanis talán időben megérkezik Sancristba. Ám ez a remény gyorsan el is enyészett. Bárhol van is Tanis, megvan a maga baja, szembe kell néznie a maga problémáival. Volt egy másik személy is, akinek az eljövetelében Sturm reménytelenül bár, de mégiscsak reménykedett. A lovag önkéntelenül a nyakában lévő láncon függő csillagékszerre tette a kezét. Ujjaival szinte érezte a melegét és tudta... bár sejtelme sem volt róla, miképp lehetséges, hogy Alhana az iszonyú messzeségen át, mégis ott van mellette. Ám ekkor...

— Laurana — mondta ki az ajkára toluló nevet.

— Egy nő! — komorodott el Gunthar.

— Igen, de ő a Napszónok leánya,a qualinesti elfek királyi házának tagja. És vele van a bátyja is, Gilthanas. Ők tanúskodhatnak mellettem.

— Ó, a királyi ház... — gondolkodott el Gunthar és az arca fölragyogott. — Ez nagyszerű lenne, annál is inkább, mert hírét vettük, hogy a Szóló maga is eljönne a Tanácsba, megtárgyalni a sárkánygömb kérdését. Ha így alakul kedves fiam, talán szólhatok melletted és újra felöltheted a lovagi páncélodat. Ez igazolhat! Utána minden szégyen nélkül viselheted atyád vértjét.

— És te is megszabadulhatsz súlyos fogadalmad alól — mondta Sturm és hálásan megrázta a lovag kezét.

— Ugyan! Ezzel mit se törődj.— és Gunthar úgy tette kezét Sturm fejére, mint a saját fiaiéra. Sturm tisztelettel térdet hajtott előtte. — Fogadd áldásomat, Fényeskardú Sturm, atyai áldásomat, amit saját szülőapád távollétében adok rád. Tedd a kötelességedet, ifjú, és maradj meg atyád hű fiának! Lord Huma szelleme kísérjen utadon!

— Köszönöm, uram — mondta Sturm és fölemelkedett. — Az ég legyen veled!

— Ég veled, Sturm — mormolta Gunthar. Hirtelen mozdulattal átölelte az ifjú lovagot, majd megfordult és eltávozott.

A lovagsereg hajóra szállt. Hajnalodott, de a téli eget nem világította be a nap. Szürke fellegek nehezedtek az ólomszínű tengerre. Most már nem hallatszottak üdvözlések, csupán a kapitány és tisztjeinek parancsszavai, a csőrlők csikorgása és a vitorlák szélverte csattogása.

A fehérszárnyú hajók lassan fölhúzták horgonyaikat és elvitorláztak észak felé. Hamarosan az utolsó vitorla is eltűnt a láthatáron, de mégis mindenki ottmaradt a rakparton, még akkor is, amikor megeredt a hideg eső és jeges ostorral vágott végig rajtuk, vékony, szürke függönyt vonva a jeges hullámok fölé.

3. A Sárkánygömb Caramon fogadalma

Raistlin ott állt a kocsi keskeny ajtajában és aranyló szemével a napfényben úszó erdőt fürkészte. Minden elcsöndesült. Túljutottak a téli napforduló ünnepségein. A vidéket keményen szorította markában a tél, a hótakaróval borított földön nem mozdult semmi. Társai mind elmentek, hogy elintézzék ügyes-bajos dolgaikat. Jól van, bólintott sötéten Raistlin. Visszabújt a kocsiba és magára zárta annak deszkaajtaját.

A társaság már jó pár napja táborozott itt, Kendermore peremén. Útjuk vége felé közeledett. Hihetetlenül jól alakult minden. Ma este, a sötétség leple alatt elindulnak Roncsosd felé. Elég pénzük volt egy hajó kibéreléséhez, és még félre is tehettek valamit élelemre és egy heti szállásdíjra a városban. Ma délután tartották az utolsó előadást.

Az ifjú varázsló átverekedte magát a holmikon a kocsi elejébe. Hosszan elnézte a szögön lógó, csillogóan vörös köpönyegét. Tika el akarta csomagolni, de Raistlin határozottan megtiltotta neki. A lány vállat vont és annyiban hagyta a dolgot, majd kisétált az erdőbe, ahol tudta, hogy Caramon rövidesen megtalálja.

Raistlin kinyújtotta vékony kezét és karcsú ujjaival sóvárogva végigsimított a flitteres, csillogó szöveten... sajnálta, hogy életének ez a szakasza véget ért.

— Egy kicsit boldog voltam — suttogta maga elé. —Különös, de nem sokszor fordult elő életemben, hogy ezt elmondhattam magamról. Gyerekkoromban soha, és az elmúlt néhány évben sem, mióta megtörték a testemet és megátkoztak ezekkel a szemekkel. Különben, nem is vártam az élettől boldogságot. Milyen semmiség az a varázstudományomhoz képest! Mégis... mégis, ez az utóbbi pár hét a béke időszaka volt számomra. Boldog hetek voltak. Nem is remélem, hogy még visszatérnek. Azután semmiképp, amit meg kell tennem...

Raistlin még egy pillanatig a kezében tartotta a köpönyegét, majd a vállát megvonva bedobta a sarokba és továbbkúszott a kocsi elülső végében külön neki leválasztott pihenőhelyére. Bebújt a vackába és szorosan összehúzta a fúggönyt.

Pompás! Tudta, hogy jó darabig, tulajdonképpen egész estig, nem zavarja senki. Tanis és Zúgószél elment vadászni. Caramon is úgytett, mintha menne, de mindenki tudta, hogy ez csak ürügy a Tikával való félrevonulásra. Aranyhold az utazáshoz készítette össze az elemózsiát. Egyszóval senki sem háborgatja. Elégedetten bólogatott magában.

Letelepedett lehajtható asztalkájához, amit Caramon fabrikált neki és ruhája legrejtettebb zsebéből előhúzott egy jelentéktelennek látszó bőrzacskót, amelyben a sárkánygömb lapult. Remegő csontvázujjaival kibontotta a zsinórját. Raistlin benyúlt a zsákocskába és kiemelte belőle a gömböt. Könnyedén megtartotta a tenyerén és alaposan megvizsgálta, nem változott-e meg valahogy.

Nem! Az a zöld fény még mindig ott örvénylett a belsejében. Még most is olyan hideg volt, mintha egy jégdarabot markolna. Mosolyogva szorította egyik kezébe, mialatt az asztal alatti holmik között matatott. Végre megtalálta, amit keresett: egy durván faragott, háromlábú faállványt. Elóhúzta és fölállította az asztal lapjára. Nem valami pompás darab... morogta volna Kova. Raistlinnek sem kedve, sem tehetsége nem volt a famunkákhoz. Sokat kínlódott vele, míg titokban kifaragta, bezárkózva a kocsiba az utazás hosszú napjai alatt. Nem, tényleg nem volt mutatós, de az nem is számított neki semmit. A célnak viszont megfelelt.

Az állványt föltette az asztalra és ráhelyezte a sárkánygömböt. A játékgolyó nagyságú gömb nevetségesnek látszott, de Raistlin nyugodtan hátradőlt és türelmesen várakozott. Amint számított rá, a gömb hamarosan növekedni kezdett... vagy tán nem is? Talán ő maga zsugorodott össze? Nem tudta volna megmondani. Csak annyit tudott, hogy a gömb hirtelen a kellő nagyságúvá vált. Az egyetlen változás az volt, hogy ő lett túl kicsi és jelentéktelen az előtte álló gömbhöz képest.

A varázsló megcsóválta a fejét. Tisztában volt vele, hogy meg kell őriznie uralmát a gömb fölött, miközben nyomban észrevette azokat a rejtett trükköket, amelyek által a golyó igyekezett kiszabadulni a hatalma alól. A gömb ügyeskedése egyre látványosabb volt. Raistlin torka összeszorult. Rátört a köhögés, mire elátkozta gyönge tüdejét. Szaggatottan fölsóhajtott, majd mély és egyenletes légzést kényszenített magára.

Nyugalom... meg kell nyugodnom, gondolta magában. Nem szabad félnem! Erős vagyok. Lám, eddig is, mi mindent vittem véghez! — gondolta magában, majd így szólt a gömbhöz: — Nézd, milyen erőre tettem szert! Tudod, hogy mit tettem a Komor Erdőben... tanúja voltál a cselekedeteimnek Silvanestiben! Erős vagyok, nem félek tőled!

A gömb színei lágyan örvénylettek, de nem válaszolt neki.

A mágus egy pillanatra becsukta a szemét, hogy ne kelljen látnia a golyót. Visszaszerezte önuralmát, ismét kinyitotta a szemét, fölsóhajtott és ránézett a gömbre. Közelgett a pillanat!

A sárkánygömb közben elérte eredeti nagyságát. Az ifjú mágus szinte maga előtt látta, amint Lorac fonnyadt keze rátapad, és önkéntelenül összerázkódott. Ne! Ezt ne engedd! — sugallta magának határozottan, mire tudatából egy pillanat alatt kitörlődött a látomás.

Ismét megnyugodott, egyenletesen lélegzett és homokóra-szemét a gömbre szegezte. Azután, lassan előrenyújtotta vékony, fémesen csillogó ujjait. Még egy szemvillanásnyi tétovázás után rátette mindkét kezét a sárkánygömb kristályfelületére és kimondta az ősi varázsige szavait.

— Ast bilak moiparalan / Suh akvlar tantangusar.

De honnan tudta, mit kell mondania? Honnan tudta, mely ősi szavak hatására érti meg őt a gömb, vesz tudomást a jelenlétéről? Raistlinnek sejtelme sem volt róla. Csak annyit tudott, hogy valahol odabent, valahogyan megfogalmazódtak benne ezek a szavak. Talán annak a hangnak a révén, amely Silvanestiben szólt hozzá? Meglehet... de mit sem számít!

Még egyszer, hangosabban kimondta az igét:

— Ast bilak moiparalan / Suh akvlar tantangusar

A kavargó, zöld fény lassan átalakult milliárdnyi, sokszínű, örvénylő, apró pontocskává... egészen beleszédült a látványba. Ujjai alatt a gömb oly hideg volt, hogy a puszta érintése is fájdalmassá vált. Az a vérfagyasztó látomása támadt, hogy ha visszahúzza a kezét, a húsa ottmarad, ráfagyva a gömb felületére. Fogait összeszorította, figyelmét erővel elterelte a fájdalomról és ismét kimondta az igét.

A színek örvénylése abbamaradt. A gömb közepe most fölfénylett... nem fehéren és nem is feketén, egyszerre minden színben és egyben sem. Raistlin nagyot nyelt, a torkát félelem szorította össze.

A fényfoltból két kéz nyúlt elő! Kétségbeesetten vissza akarta rántani a sajátját, de mielőtt megmozdította volna, az a két kéz szilárdan megragadta az övét. A gömb eltűnt! A kocsi eltűnt! Raistlin nem látott semmit maga körül.

Sem fényt... sem sötétséget... semmit! Semmit... csak azokat az övéit markoló kezeket. Halálos rémületében is rájuk összpontosította a figyelmét.

Emberé, elfé, öregé vagy fiatalé az a kéz? Nem tudta megállapítani. Az ujjak hosszúak és karcsúak voltak, de szorításuk akár a halálé. Tudta, ha elhagyja magát, bezuhan az űrbe, ahol addig lebeg, amíg el nem emészti a jótékony sötétség. Miközben rémülten küzdött azokkal a kezekkel, Raistlin érezte, hogy azok lassan maguk felé húzzák és bevonszolják őt valami... valami...

Hirtelen magához tért, mintha valaki hideg vizet öntött volna az arcába. Nem! — sugallta a tudatnak, amelyről érezte, hogy a kezeket uralja. Nem megyek! Bár félt a biztonságot jelentő szorítás elvesztésétől, még jobban rettegett attól, hogy a kéz oda vonszolja, ahová nem akar eljutni. Mégsem engedi el! Megszerzem fölötted az uralmat, üzente vadul a kezek tudatának. Még fokozta is saját szorítását, összeszedte minden erejét, megfeszítette az akaratát és maga felé rántotta a kezeket!

Azok megtorpantak. Egy pillanatig élethalálharcban fonódott össze a két, egymással küzdő akarat. Raistlin érezte, hogy testéből eltávozik az erő, keze elgyöngül, tenyere megizzad. A gömb kezei ismét húzni kezdték, bár ezúttal jóval gyöngébben. Rémületében Raistlin összeszedte minden csepp erejét, megfeszítette minden idegszálát, törékeny testének minden izmát harcba vetette, hogy visszaszerezze uralmát a gömb fölött.

Lassan... lassan, amikor már úgy tűnt, hogy vadul kalapáló szíve kiugrik a helyéről vagy elgyötört agya szétrobban, Raistlin megérezte, hogy a szorítás enyhül.

Ugyan még nem engedi el, ahogyan ő is elkeseredett erővel szorítja vissza. De már nem küzdöttek egymással. A két pár kéz szorosan összefonódott, mindkettőben valahogy tisztelet érződött a másik iránt, már egyikük sem törekedett a másik feletti uralomra.

Győzelmi mámor, a lényét elárasztó varázserő eksztázisa töltötte el Raistlint és meleg, aranyló fénykörbe burkolta. Teste elernyedt. Remegve érezte, hogy a kéz most már gyengéden tartja, támogatja és új erőt kölcsönöz neki.

Mi vagy te? — kérdezte némán. Jóság... vagy gonoszság?

Egyik sem vagyok. Semmi sem vagyok... és egyben minden. Az ősidőktől fogva rabul ejtett sárkányok lényege vagyok.

— És mi a működésed titka? — faggatta tovább Raistlin. Hogyan uralkodsz a sárkányok fölött? Parancsodra magamhoz rendelem őket. Nem állhatnak ellent az akaratomnak. Engedelmeskednek nekem.

— És szembefordulnak az uraikkal? Teljesítik az én akaratomat?

Ez az uraik erejétől és a közöttük,— meglévő köteléktől függ. Ez az erő néha oly hatalmas, hogy a nagyúr képes megőrizni hatalmát a sárkánya fölött. De a legtöbb sárkány teljesíti a kívánságokat. Képtelenek lesznek ellenállni neked.

Ezt még végig kell gondolnom, mormolta Raistlin és érezte, hogy az ereje csökken. Nem értem igazán...

Nyugodj meg, majd én segítek. Most, hogy egyesültünk, bármikor kérheted a segítségemet. Sok, régen elfeledett titkot tudok... te is megismerheted őket.

Miféle titkokat?... Raistlint az ájulás környékezte... túlságosan kimerítette a küzdelem. Próbálta megőrizni szorítását a másik pár kézen, de érezte, hogy ujjai lecsúsznak róla.

A gömb keze gyöngéden tartotta, akár anya a gyermekét.

Most pihenj... nem hagylak lezuhanni. Aludj... kimerültél

Mondd meg! Tudnom kell! — kiáltotta Raistlin némán.

Jó, ezt még elárulom, de utána pihenned kell. Apalanthasi Astinus könyvtárában vannak könyvek, sok száz könyv, amelyeket a régi mágusok vittek oda a Vesztett Csaták napjaiban. Közönséges halandó szemében nem tűnnek többnek a varázslás enciklopédiáinál, az idő bugyraiban egykoron meghalt mágusokról szóló, zavaros történeteknél.

Raistlin ekkor meglátta a közeledő sötétséget. Belekapaszkodott a kezekbe.

És mi a valóságos tartalma azoknak a könyveknek? — kérdezte. És akkor végre megtudta, s ezzel a tudással egy időben elborította a sötétség, akár az óceán hulláma.

A kocsi közelében, egy árnyékban rejtőző, szenvedélyüktől fűtött barlangban Tika és Caramon hevert egymás karjában. A lány vörös haja sűrű tincsekben keretezte arcát és homlokát, a szeme csukva volt, telt ajka résnyire kinyílt. Tarka szoknyájában és buggyos ujjú, fehér blúzában szorosan simult Caramonhoz. Lábuk összefonódott, ujjaival a harcos arcát simogatta, ajka a szájára tapadt.

— Caramon, kérlek — suttogta. — Ez kínszenvedés. Kívánjuk egymást... én nem félek! Kérlek, szeress engem!

Caramon lehunyta a szemét, arca verítéktől csillogott. Sajgó szerelme már-már elviselhetetlennek túnt számára. Megszabadulhatott volna ettől a fájdalomtól, édes mámorban véget vethetett volna neki. Egy pillanatra meg is ingott. Tika illatos haja az arcát simította, puha szája a nyakát csókolta. Olyan könnyű lenne... és olyan csodálatos...

Caramon fölsóhajtott. Erős markába fogta a lány csuklóját, határozottan lefejtette arcáról a kezét és eltolta magától Tikát.

— Nem — suttogta, miközben majd megfojtotta a vágyakozás. Elfordult a lánytól és fölkelt. — Nem — ismételte meg. — Bocsáss meg! Én nem gondoltam... szóval nem hittem, hogy a dolog idáig fajul..

— De én igen! — kiáltott föl Tika. — Én nem félek... már nem!

Ó nem! — gondolta Caramon és lüktető halántékára szorította a tenyerét. Hiszen úgy reszketsz a karomban, mint egy csapdába esett nyúl.

Tika kezdte összefűzni fehér blúzának zsinórját. Könnyein keresztül alig látta, ezért mérgében úgy megrántotta, hogy a vékony zsinór elszakadt.

— Na tessék! Látod? — fakadt ki és elhajította a szakadt selyemszalagot a barlang mélyébe. — Most tönkretettem a blúzomat. Meg kell varrnom. Persze mindenki rögtön kitalálja, mi történt vele! Vagy legalábbis azt hiszik, hogy kitalálták! Én... én... Ó, mi haszna az egésznek? — Tika szipogott a tehetetlenségtől és tenyerébe temette az arcát.

— Én nem törődöm vele, mit gondolnak — visszhangzott Caramon hangja a barlangban. De nem próbálta megvigasztalni a lányt, tudta, hogy ha még egyszer hozzáér, többé nem parancsolhat a vágyainak. — Különben sem gondolnának semmi rosszra, hiszen a barátaink! Gondot viselnek ránk...

— Tudom! — zokogott föl Tika görcsösen. De ott van Raistlin! Ő nem bocsátana meg nekem... gyűlöl engem!

— Ne beszélj így, Tika — mondta Caramon határozottan. — Még ha gyűlölne is és erősebb lenne, az sem számítana! Engem nem érdekel, bárki bármit is mozid vagy gondol. És a többiek azt akarják, hogy boldogok legyünk! Nem is értik, hogy mi... izé... miért nem vagyunk máris szeretői egymásnak! Tanis egyenesen a szemembe mondta, hogy bolond vagyok...

— Igaza is van! — suttogta Tika tompán, könnyáztatta tincsei mögül.

— Talán igen... talán nem.

Caramon hangjának hallatán Tika abbahagyta a pityergést. A férfi szemébe nézett, amikor az odafordult hozzá és így szólt: — Te nem tudod, min ment keresztül Raist az Ősmágia Legendás Tornyaiban. Egyikőtök sem tudja és nem is tudja meg soha! De én tudom! Én ott voltam vele.

Láttam. Kényszerítettek rá, hogy nézzem! — Caramon megrázkódott és eltakarta az arcát. Tika némán meredt rá. Caramon ismét ránézett és nehezen fölsóhajtott. — Azt mondták, hogy az ő ereje menti majd meg a világot. De miféle erő az? A belső ereje? Hiszen a külső ereje én vagyok! Én, én nem értem, de Raist álmomban azt mondta, hogy mi ketten egyek vagyunk és csak az istenek átka folytán lakozunk két testben! Szükségünk van egymásra... legalábbis most! — a nagydarab férfi arca elsötétült. — Lehet, hogy egy szép napon mindez megváltozik. Egyszer talán ő is megtalálja a külső erejét...

Caramon elhallgatott. Tika nyelt egyet és tenyerével végigsimított az arcán. — Én... — suttogta, de Caramon beléfojtotta a szót.

— Várj egy percet... hadd fejezzem be. Szeretlek téged, ahogyan csak egy férfi szerethet egy nőt ezen a világon. Szeretnék szerelmeskedni is veled. Hanem lennénk nyakig benne ebben az ostoba háborúban, még a mai napon az enyém lennél. Ebben a percben... de mégsem tehetem. Mert ha megtenném, arra kényszerülnék, hogy óvjam az életemet. Akkor te töltenéd be minden gondolatomat. Ezt meg is érdemelnéd... de most még nem vállalhatom fel ezt... Tika! A kötelesség most elsősorban a testvéremhez láncol. — A lány könnyei újból megeredtek, de most már nem magáért, hanem a férfiért. — Meg kell hagynom a teljes szabadságodat, hogy találhass magadnak valakit, aki...

— Caramon! — hasított egy kiáltás a délután békés csöndjébe. — Caramon! Gyere gyorsan! —szólitotta a harcost Tanis.

— Raistlin! — hördült föl Caramon és minden további szó nélkül kirohant a barlangból.

Tika egy pillanatig még mozdulatlanul nézett utána, azután mélyen fölsóhajtott és megpróbálta rendbe szedni könnyáztatta fürtjeit.

— Mi történt — rontott a kocsiba Caramon. — Raist!?

Tanis komoran bólintott.

— Így találtam rá — húzta félre a mágus kicsiny fülkéjének függönyét. Caramon félresöpörte őt az útjából.

Raistlin halottsápadtan, akadozó lélegzettel hevert a padlón. Szája sarkából vér szivárgott. Caramon mellétérdelt és karjába emelte.

— Raistlin — suttogta —, mi történt veled?

— Az történt! — mutatott előre komoran Tanis.

Caramon odanézett és meglátta a teljes nagyságában tündöklő sárkánygömböt... most pontosan akkora volt, mint Silvanestiben. A Raistlin által fabrikált állványon ült, örvénylő színei megállás nélkül kavarogtak. Caramon lélegzete elakadt a rémülettől. Lorac borzalmas látványa elevenedett meg lelki szemei előtt. A tébolyult, haldokló Lorac képe...

— Raist! — nyögte és szorosan magához ölelte fivérét.

Raistlin feje erőtlenül félrebillent. Szemhéja megremegett, a szája kinyílt.

— Mi az? — hajolt közel hozzá Caramon... a másik lehelete hidegen érintette az arcát. — Mi történt?

— Az enyémek... — suttogta Raistlin. — A régiek... igéi... az enyémek... enyémek...

A mágus feje lehanyatlott, szava elakadt. De az arca kisimult és nyugodt volt... pihent. Légzése egyenletessé vált.

Vékony ajka önfeledt mosolyra nyílt.

4. Ünnepi vendégek

Jó néhány napi kemény lovaglásba került Lord Guntharnak, hogy időben hazaérjen a napforduló ünnepére, miután útjukra bocsátotta a Palanthasba igyekvő lovagokat. Az utakon sok helyütt térdig ért a sár. A lova többször is megbotlott és Gunthar, aki majdnem úgy szerette ezt az állatot, akár a saját fiait, ha a szükség úgy kívánta, leszállt róla és kantárszáron vezette. Így azután, mire a várkastélyához ért, teljesen kimerült, bőrig ázott és reszketett a hidegtől. Az istállómester hamarosan előkerült, hogy személyesen vegye gondjaiba az elgyötört hátast.

— Alaposan csutakold le — utasította Gunthar, mialatt merev tagokkal lekászálódott a nyeregből. — Adj neki melegített zabot és... — Gunthar hosszan részletezte utasításait, az istállómester meg türelmesen hallgatta bólogatva, mintha még életében sohasem látott volna el egy lovat. Gunthar a legszívesebben maga vezette volna jászolhoz az állatot, de ekkor előbukkant az, éppen őt kereső ősöreg kulcsár.

— Uram — húzta félre Wills a bejáratban —, vendégeid vannak... most érkeztek, az imént, alig pár órája.

— Kik azok? — kérdezte Gunthar közömbösen, hiszen a vendég nem volt ritka nála, különösen így, napforduló idején. — Talán Lord Michael? Nem tarthatott velünk az úton, de kértem őt, hogy nézzen be hozzőnk hazafelé menet...

— Egy öregember, lordságod — vágott közbe Wills —, és egy surranó.

— Egy surranó? — kérdezett vissza Gunthar, némi riadalommal a hangjában.

— Attól tartok, igen, uram... de nem kell aggódnod — tette hozzá sietve a kulcsár —, az ezüstöt elzártam egy fiókba, az ékszereket meg a felesége őnagysága rejtette el a pincében.

— Mintha csak ostromolnák a várat! — mordult föl Gunthar, de azért a szokásosnál gyorsabb léptekkel vágott át az udvaron.

— Az ember nem lehet elég óvatos ezekkel a csibészekkel — motyogta Wills, miközben a gazdája után loholt.

— No és, miféle alakok ezek? Kéregetők? Egyáltalán, miért engedted be őket? — kérdezte Gunthar valamivel ingerültebben. Csak a forralt borára, meleg ruhára és arra vágyott, hogy a felesége megdögönyözze a hátát. — Etessétek meg őket, adjatok nekik némi pénzt és menjenek útjukra... no persze, előtte motozzátok meg a surranót.

— Én is így gondoltam, uram —mondta Wills határozottan —, de valami nincs rendjén körülöttük... különösen az öreget illetően. A vénember, véleményem szerint, kissé ütődött, de valahogy mégis igen eszes bolond. Tud valamit, ami hasznos lehet neki... de talán nekünk sem kevésbé.

— És mi lenne az?

Már a várkastély lakóépületének súlyos tölgyfa kapujánál jártak. Gunthar megtorpant és szembefordult Willsszel, mindig is nagyra tartotta öreg kulcsárja megfigyelőkészségét. Wills óvatosan körülnézett és közelebb hajolt a lordhoz.

— Az öreg azt mondta, azonnal közöljem veled, hogy fontos hírei vannak a sárkánygömbről, uram.

— A sárkánygömbről? — mormolta Gunthar. A gömb titoknak számított, legalábbis ő úgy vélte. A lovagok természetesen tudtak róla. Talán Derek másnak is megemlítette... esetleg ez is az intrikáihoz tartozik?

— Bölcsen cselekedtél, Wills, mint mindig — mondta végül Gunthar. — És hol vannak?

— A fegyverterembe vezettem őket, uram, gondoltam, még ott okozhatják a legkevesebb bajt.

— Nos, előbb átöltözöm, még mielőtt halálra fagynék, azután azonnal látni akarom őket. Különben, gondoskodtál a kényelmükről?

— Igen, uram — lihegte Wills az ismét sebesen meginduló ura hátának. — Kaptak forralt bort, kenyeret és egy darab húst... persze csöppet sem csodálkoznék, ha a surranó máris elcsente volna a tányérokat...

Gunthar és Wills egy pillanatra megállt a fegyverterem ajtaja előtt, hogy belefüleljen a látogatók társalgásába.

— Teszed vissza! — mondta egy szigorú hang.

— Nem teszem! Az enyém... láthatod, itt volt a tarisznyámban.

— Hohó! Még öt perce sincs, hogy beledugtad, láttam!

— Tévedsz! — csipogott sértődötten a másik hang. — Nézd csak, még a nevem is bele van vésve...

— Guntharnak, szeretett férjemnek, az Ajándékozás Napján — olvasta hangosan az öreg.

Egy pillanatra csönd lett a teremben. Aztán, most már jóval bűntudatosabban, ismét a vékonyabbik hang csipogott: — Akkor biztosan belepottyant valahogy a zsákomba, Fizban. Csak úgy lehet! Látod, most is ott a csomagom, az asztal alatt. Hát nem szerencse? Még eltörött volna, ha a kőre esik!

Lord Gunthar komor arccal tárta ki az ajtót.

— Kellemes ünnepeket, uraim — köszöntötte vendégeit. A nyomában csörtető Wills gyorsan körülvizslatta a termet.

A két idegen megpördült... az öreg egy fajansz-kupával a kezében. Wills rögtön utánakapott és elvette tőle. Szúrós pillantással végigmérte a surranót és a kupát féltette egy párkányra, jóval magasabbra, mint ameddig Tass keze félért.

— Óhajt még valamit lordságod? — kérdezte a kulcsár és jelentőségteljesen a surranóra nézett. — Maradjak bent és tartsam szemmel a dolgokat?

Gunthar már válaszra nyitotta a száját, de az öregember hanyagul intett a kezével.

— Igen, köszönöm, jóember... hozz még egy kis sört. És ne a szolgaszemélyzet dohos hordójából, ha lehet! — nézett szigorúan Wills szemébe. — Azt a hordót csapold meg, amely a lépcső mögött áll, a pince legsötétebb sarkában. Tudod... azt, amelyiket vastagon borít a pókháló.

Wills némán, tátott szájjal meredt rá.

Na, igyekezz, ne tátogj ott, mint egy partra vetett hal! Kissé lassú az észjárása, nem igaz? — fordult a vénember Lord Guntharhoz.

— N...nem — dadogta Gunthar. Rendben van, Wills, azt hiszem, én is i...innék egy kupával a ...abból a hordóból, ott a lépcső mögött. Hanem te, honnan tudtad? — fordult gyanakvóan az öregemberhez.

— Ó, hát ő amolyan mágusféle — vonta meg a vállát a surranó és invitálás nélkül letelepedett.

— Mágus? — nézett körül az öreg. — Hol van?

Tass megbökdöste az oldalát, és súgott neki valamit.

— Valóban? Hogy én? — motyogta a vénember. — Hát ez csodálatos. Most, hogy mondod és magam is jobban belegondolok, tényleg rémlik valami varázsige... a tűzgolyós... hogy is van csak?

És az öreg mormolni kezdte a furcsa szavakat. A surranó rémülten pattant föl ültéból és belekapaszkodott az öreg köpönyegébe.

— Nee, öreg! — kiáltotta és visszagyömöszölte székébe a mágust. — Most ne!

— No, jól van — motyogta az öreg töprengőn —, pedig igazán pompás varázsige.

— Biztos vagyok benne — dörmögte Gunthar, teljesen elbűvölten. Azután megrázta a fejét és ismét elkomorodott.

— Most pedig magyarázatot kérek! Kik vagytok és miért jöttetek ide? Wills valami sárkánygömböt is emleget...

— A nevem... — mondta a vén mágus és pislogva elhallgatott.

— Fizban — sóhajtott nagyot a surranó. Fölkelt és udvariasan Guntharnak nyújtotta a kezét. — Én pedig

Tasslehoff Fúróláb vagyok! — és már ült vissza a helyére, de hirtelen újból fölugrott. — Ó, és neked is kellemes ünnepeket, lovag uram!

— Igen, igen bólogatott Gunthar szórakozottan. — Most pedig, hogy is állunk azzal a sárkánygömbbel?

— Hát persze, a sárkánygömb! — Fizban arcáról eltűnt a bárgyú kifejezés. Éles, kihívó tekintettel nézett Guntharra.Hol van? Hosszú utat tettünk meg a fölkutatására.

— Attól félek, nem árulhatom el — felelte Gunthar hűvösen. — Már ha valójában eljutott ide valami ilyesmi...

— Hát persze, hogy eljutott — vágta rá Fizban. — A Rózsa Rendjének egy lovagja, bizonyos Koronaőr Derek hozta el neked és Fényeskardú Sturm is vele volt.

— Ők a barátaim magyarázta Tasslehoff, látva, hogy a lovagnak leesik az álla. — Én is segítettem megszerezni a gömböt — tette hozzá nagy szerényen. — Egy gonosz varázslótól vettük el egy jégből épült palotában. Igazán nagyszerű történet — hajolt előre tettre készen —, akarod, hogy elmeséljem?

— Nem — felelte Gunthar és döbbenten nézett végig a két alakon. — És még ha hinnék is ilyesféle dajkamesékben...de várjatok csak... —huppant vissza karosszékébe —, Sturm beszélt valami surranóról. Kik is voltak még a csapatotokban?

— Kova, a törpe, Theros, a kovács, Gilthanas és Laurana...

— Igaz lehet! — kiáltott föl Gunthar, de nyomban el is komorodott megint. — Viszont nem említett semmiféle varázslót...

— Ó, csak azért, mert én halott vagyok — vágott közbe Fizban és föltette lábait az asztalra.

Guntharnak tágra nyílt a szeme, de mielőtt bármit mondhatott volna, belépett Wills. Megsemmisítő pillantást vetett Tasslehoffra és letette ura elé a kupákat.

— Három kupa, uram, meg egy odafönt a párkányon, az annyi mint négy... és ajánlom, hogy négy legyen akkor is, amikor visszajövök!

Ezzel kiment és keményen becsapta maga mögött az ajtót.

— Majd én vigyázok rájuk — ajánlotta föl Tass ünnepélyesen. Talán valami kupatolvajok járnak errefelé? — kérdezte Gunthartól ártatlanul.

— Hm... nem... hogy halott vagy? — a lovag érezte, hogy a helyzet gyorsan kicsúszik az ellenőrzése alól.

— Hosszú történet — mormolta Fizban és egyetlen kortyintással fenékig ürítette a kupát, utána a szakálla hegyével letörölte a habot a szájáról.

— Ó, pompás ital! Nos, hol is tartottam?

— Hogy halott vagy — pötyögte Tass készségesen.

— Hát persze. Hosszú mese... legalábbis ma estére. Meg kell kapnom a gömböt! Hol is van?

Gunthar mérgesen fölpattant, készen arra, hogy ezt a különös vénembert és surranó cimboráját kipenderíti a teremből, sőt, a várából is. Már kiáltott volna az őrségnek, hogy vezessék el őket, de ehelyett arra kellett rájönnie, hogy fogva tartja az öreg szúrós tekintete.

Solamnia lovagjai mindig is féltek a mágiától. Bár nem vettek részt az Ősmágia Legfőbb Tornyainak lerombolásában... ez ellenkezett volna a Szabályzattal... egyáltalán nem bánták, hogy a mágiát úzök eltűntek Palanthas földjéről.

— És miért vagy olyan kíváncsi rá? — kérdezte Gunthar megbicsakló hangon és érezte, hogy hideg félelem árad szét az ereiben, amint az öregember különös ereje a hatalmába keríti. Lassan, megadóan visszaereszkedett a helyére.

Fizban szeme fölragyogott. — Nekem is vannak titkaim — mondta halkan. — Legyen elég annyit megtudnod, hogy én jöttem el a gömbért. Mágusok készítették, valamikor, nagyon régen. Ezt jól tudom... és különben is sokat tudok róla.

Gunthar önmagával küzdött, ingadozott. Végül is a lovagok őrzik a gömböt és ha ez a vénség valóban annyit tud róla, ugyan mi baj származhatna belőle, ha azt is megtudja, hogy hol van? Meg egyébként is tisztában volt vele, hogy semmi választása nincs ebben az esetben.

Fizban révetegen fölemelte üres kupáját és belekortyolt, aztán gyászod tekintettel belenézett, éppen akkor, amikor Gunthar megszólalt.

— A gömb a gnómoknál van.

Fizban teljes erőből csapta le a kupát az asztalra, ezer darabja szétröpült a deszkapadlón.

— Na tessék, hát nem megmondtam? — motyogta Tass szomorúan, és csak nézte az összetört edénymaradványait.

A gnómok emlékezetük óta a Ráseránts Hegyen laktak, s mivel ez csak nekik jelentett valamit, egyedül ők tartották számon. Annyi bizonyos, hogy már rég ott voltak, amikor az első lovagok megérkeztek Sancristba újonnan alapított királyságukból, Solamniából, hogy legnyugatibb határaikon is kiépítsék előőrseiket és váraikat.

A külföldiekkel szemben mindig gyanakvó gnómok rémülten látták, hogy a partjaiknál kiköt egy hajó és magas, komor képú, harcias emberek egész hordája jön elő a gyomrából. Elszántan arra, hogy megvédjék az általuk hegyi paradicsomnak tartott és reményeik szerint az emberek előtt ismeretlen hazájukat, nyomban akcióba lendültek. Mivel Krynn minden népe közül ők voltak a legügyesebb mérnökök (közismert, hogy például ők találták fel a gőzzel hajtott gépet és a spirálrugót), először arra gondoltak, hogy elbarikádozzák magukat hegyi barlangjaikban, de hamarosan jobb ötletük támadt. Magát a hegyet rejtik el!

Miután legkitűnőbb mérnökeik jó pár hónapot dolgoztak éjt nappallá téve, a gnómok készen álltak. Hogy mi volt a tervük? Az, hogy láthatatlanná teszik a hegyet! Ebben a kritikus pillanatban vetette föl a kérdést a gnóm Filozófiai Szövetség egyik tagja, hogy vajon a lovagok nem szereztek-e máris tudomást erről, az egész szigeten egyébként legmagasabb hegyroől? Vajon a hegy hirtelen eltüntetésével nem ébresztik-e fel túlzottan az emberek kíváncsiságát?

Ez a kérdés igen nagy fölforduláshoz vezetett. Napokat vitatkoztak végig. A filozófusok hamarosan két pártra szakadtak: az egyik szerint, ha az erdőben kidől egy fa és senki sem hallja, attól az még recseg-ropog, a másik fél szerint viszont nem! Hogy mindennek mi köze az eredeti kérdéshez, az csak a hetedik napon világosodott meg előttük, de akkor nyomban a megfelelő bizottság elé terjesztették.

Közben a gépészmérnökök... sértődöttségükben... úgy döntöttek, hogy mindenképpen beindítják a gépezetüket.

Így érkezett el a nap, amelyet a sancristi krónikák: mindmáig (bár az Összeomlás idején csaknem minden odaveszett, a krónikák valahogy megmaradtak), szóval amelyet máig a Záptojások Napjának neveznek.

Aznap Lord Gunthar egy távoli elődje azzal a kellemetlen gondolattal ébredt, hogy a fiacskája netán bepottyant a tetőn át a tyúkólba. Ugyanis alig pár hete már előfordult egy ilyen eset. A legényke valamelyik kakast akarta elcsípni.

— Vidd a tóra és csutakold le! — mordult Gunthar őse a feleségére, majd a falnak fordult és fejére húzta a takarót.

— Nem tudom — dünnyögte az asszony álmosan. — Különben is csak a kémény füstöl.

Ekkor mindketten végleg fölébredtek és rájöttek, hogy nem a kéményből szivárgó füst tölti be a házat, sőt a kellemetlen bűz még csak nem is a tyúkólból árad.

Az új település valamennyi lakójával csaknem egyszerre, ők is kirohantak a házukból, fulladozva és öklendezve a percről percre fokozódó, elviselhetetlen bűztől. De nem láttak semmit. Az egész környéket vastag, sárga füsttengerborította be, a szaga meg olyan volt, mint a három teljes napig a tűző napon poshasztott tojásé.

Alig pár óra alatt a település minden lakója majdnem belebetegedett a borzalmas bűzbe. Ruháikat és ágyneműjüket fölnyalábolták és rémülten a part felé menekültek.

Hálásan szívták magukba a sós tengeri szellő friss levegőjét, s közben azon töprengtek, vajon valaha is visszatérhetnek-e még házaikba?

Mialatt ezt tárgyalták és türelmetlenül lesték, nem szakadozik-e föl valahol a sárga felhő, a legnagyobb meglepetésükre alacsony, barna bérű teremtmények egész serege támolygott elő a füstből és nyúlt el a lábuk előtt majdnem élettelenül.

A jólelkű solamniaiak rögtön a póruljárt gnómok segítségére siettek, egyszóval így találkoztak először egymással a Sancrist földjén élő két faj képviselői.

A gnómok és a lovagok találkozása végül barátsággá fejlődött. A solamniaiak négy dolgot tartanak legtöbbre a világon: a személyes becsületet, a lovagi Kódexet, a Szabályzatot és a mérnöki ismereteket. Igen nagy hatással voltak rájuk a gnómok munkát megkönnyítő eszközei, olyanok, mint az emelőcsiga, a tengely, a csavar és a fogaskerék.

Az első találkozás alkalmával kapta a hegy is a Ráseránts nevet.

A lovagok hamarosan arra is ráébredtek, hogy az alacsony, testes gnómok emlékeztettek a törpékre, de ez a külső hasonlatosság volt közöttük minden. A gnómok ugyanis elég szfvósak, halványszőke hajúak, nagyon érzékenyek és hirtelen természetúek voltak. Olyan gyorsan hadartak, hogy a lovagok eleinte azt hitték, hogy valamilyen idegen nyelvet beszélnek. Végül kiderült, hogy az a köznyelv, csak rendkívül sebesen használják. Mindennek az okára akkor derült fény, amikor az egyik főlovag elkövette azt a szarvashibát, hogy megkérdezte a gnómoktól, hogy hívják a hegyüket.

Hevenyészett fordításban így hangzott a válasz: Az egy Hatalmas Nagy Magas Halom, Amely Számos Egymás Fölötti Sziklarétegből Alj, Melyek Közül Mi Felismertük az Obszidiánt, Gránitot, Kvarcot és Sok Más Kőzetfélét Mostanában Kezdünk Megismerni, és Van Egy Belső Fűtési Rendszere, Amit Tanulmányozunk, hogy Egyszer Majd Mi Is Alkalmazzuk és Ami Olyan Forróra Melegíti a Sziklát, hogy Megolvad, sőt Elpárolog, és Ez Néha Kitör a Felszínre és Lefolyik a Hatalmas Nagy Magas Halom Oldalán...

— Rá se ránts! — vágott közbe a főlovag sietve.

Ráseránts! A gnómoknak nagyon megtetszett a szó. Hogy az emberek ilyen hatalmas és csodálatos dolgot egyetlen ilyen rövid fogalomba belepréselhetnek, hihetetlenül nagyszerűnek tűnt a szemükben. Így azután, attól a naptól fogva a vulkánt Ráseránts Hegynek nevezték, a gnóm

Térképcsinálók Szövetségének legnagyobb megkönnyebbülésére.

Sancrist lovagjai és a gnómok tökéletes egyetértésben éltek ezek után. A lovagok minden, megoldásra váró műszaki gondjukkal kis barátaikhoz fordultak, akik csak úgy ontották válaszul a ravaszabbnál ravaszabb ötleteket.

Amikor a lovagok a sárkánygömb birtokába jutottak, mindenképpen meg kellett tudniok, hogyan működik. Ezért a gnómok őrizetére bízták, de azért két ifjú lovagot is vele küldtek. Az még csak eszükbe sem jutott, hogy a gömb netán valamiféle varázseszköz lehet!

5. Gnómkatapult

Jól jegyezd meg! Nincs olyan élő vagy holt gnóm, aki valaha is befejezett volna egy mondatot. Csak akkor juthatsz velük dűlőre, ha megszakítod őket. És az sem baj, ha durván teszed. Még el is várják.

A vén mágus magyarázatát viszont egy hosszú, barna köntösbe öltözött gnóm megjelenése szakította meg, aki hozzájuk lépett és tiszteletteljesen meghajolt feléjük.

Tasslehoff izgatott kíváncsisággal tanulmányozta a gnómot, mivel eddig még soha eggyel sem találkozott, bár Gargath Szürke Ékkövének legendái tartalmaztak olyan utalásokat, amelyek szerkint a két faj távoli rokonságban áll egymással. És valóban, a fiatal gnómban volt valami surranószerű: vékony keze, kíváncsi arckifejezése és mindent élénken megfigyelő, éles, csillogó szeme. De ez volt minden hasonlóság. Nyoma sem volt benne a surranók könnyed viselkedésének. A gnóm izmos volt, komoly és lényegretörő.

— Tasslehoff Fúróláb vagyok — mondta udvariasan a surranó és kezet nyújtott a gnómnak. Az megfogta Tass kezét, érdeklődve megszemlélte, de mivel semmi különöset nem talált rajta, lanyhán megszorította. — Ez pedig... — kezdett bele Tass Fizban bemutatásához, ám ekkor a gnóm előrenyúlt és nyugodt mozdulattal elvette tőle abroncsbotját.

— Ó! — kiáltott föl a gnóm csillogó szemmel és megmarkolta a szerszámot. – Máris küldök egy szakértőért a Fegyvermesterek Szövetségébe...

A nagy hegy lábánál lévő kapu előtt álló őr nem várta meg, hogy a másik befejezze a mondókáját. Fölnyúlt, megrántott valami kart, amire sivító hang válaszolt. Csak egy sárkány szállhatott le mögötte, gondolta Tass és védekezésre készen, gyorsan megpördült.

— Síp! — mondta Fizban. — Jobb lesz, ha mihamarabb megszokod.

— Síp? — kérdezett vissza Tass érdeklődően. — Ilyet még sohasem hallottam. Még füstöl is! Vajon hogy műkö... Hé! Gyere vissza! Add vissza a botomat! — rikoltotta mérgesen, amint abroncsbotja három fürge gnóm markában sebesen távolodni kezdett tőle a szűk folyosón.

— Vizsgálóterem — hadarta a gnóm —, odafönt Skimbosh-ban...

— Micsoda?

— Valami vizsgáló terem — tolmácsolta Fizban —, a többit nem értettem. — Hallod-e, próbálj lassabban beszélni! — intett szigorúan botjával a gnóm felé.

Amaz némán bólintott, de mohó tekintetét egyenesen Fizban varázspálcájára szegezte. Miután megállapította, hogy az csupán egy sima, kopottas fadarab, figyelmét ismét a varázslóra és a surranóra fordította.

— Idegenek — mondta —, majd megpróbálom és megjegyzem... hm, majd megpróbálom és megjegyzem, ne idegeskedjetek — folytatta most már lassan és tagoltan —, a fegyvernek nem lesz semmi baja, hiszen csak egy rajzot készítünk róla...

— Tulajdonképpen — vágottt közbe Tass, mint akit hájjal kenegettek volna —, azt is szívesen megmutattam volna, hogyan működik, ha akarod.

A gnóm szeme fölcsillant. – Az nagyon jó lenne...

— Hahó! — állította meg a surranó a szóáradatot és örvendezett, hogy lassan egész jól belejön a társalgásba. — És mondd, hogy hívnak?

Fizban kétségbeesetten integetett neki, de elkésett vele.

— Gnoshoshallamarionininillisyylphanitdisdisslishydie...

Itt a gnóm megállt, hogy levegőt vegyen.

— Tényleg ez a neved? — kérdezte Tass megrökönyödve.

A gnóm kifújta a levegőt. — Igen — vetette oda kissé sértődötten-, ez a keresztnevem, és ha most megengednéd, hogy folytassam...

— Várj! — kiáltott rá Fizban. — A barátaid hogyan szólítanak?

A kis alak újabb mély levegőt vett: Gnoshoshallamarionininilis...

— Köszönöm! — csattant föl Fizban. És a lovagok, hogy hívnak?

— Ó — szontyolodott el a gnóm egészen —, hát Gnoshnak, ha éppen...

— Pompás! — morogta Fizban. — Hát idefigyelj, Gnosh, nekünk eléggé sietős a dolgunk... háború van, meg minden. Ahogy Lord Gunthar megírta ebben az üzenetében, látnunk kell azt a sárkánygömböt.

Gnosh apró, sötét szeme fölvillant. — Természetesen megnézhetitek a sárkánygömböt, ha egyszer Lord Gunthar így rendelkezett, de ha szabad megkérdeznem, mi az, ami érdekel benneteket rajta, a normális kíváncsiságon kí...

— Én mágiaűző vagyok — kezdte Fizóan.

— Mágiaűző! —kiáltott föl a gnóm lelkesen, megfeledkezve róla, hogy lassan kell beszélnie. – Gyertekgyorsanerrea Vizsgálóterembemivelasárkánygömbötismágiaűzókcsinálták...

Tass és Fizban értetlenül pislogott.

— Ó, gyertek hát! — mondta a gnóm türelmetlenül.

Mielőtt tudatára ébredhettekvolna, mi is történik, Gnosh tovább fecsegve már be is tessékelte őket a hegy kapuján, miközben megszólaltatott számtalan csengőt és sípot.

— Miféle vizsgáló terembe? — súgta oda Tass Fizbannak, amint Gnosh után igyekeztek. — Az mit jelenthet? Ugye nem tesznek kárt benne?

— Nem hinném — morogta Fizban és busa szemöldöke vésztjósló „V„ alakban futott össze az orra fölött. — Gunthar lovagokat is állított az őrizetére, ne feledd!

— Akkor meg miért aggódsz? — kérdezte Tass.

— A sárkánygömbök különös tárgyak. Nagy erejük van. Attól félek — mormogta Fizban inkább magának, mint Tassnak —, hogy esetleg megpróbálhatják hasznúlni!

— De én azt olvastam abban a tarsisi könyvben, hogy a gömbök parancsolhatnak a sárkányoknak —motyogta Tass. — Hát az nem jó dolog? Úgy értem, hogy a gömbök nem gonoszak, vagy igen?

— Hogy gonoszak? Nem! Nem gonoszak! — rázta meg a fejét,Fizban. — De éppen ebben rejlik a veszély, hogy se nem jók, se nem gonoszak. Semmilyenek sem! Vagy talán azt kellene mondanom, hogy mindenfélék!

Tass belátta, hogy talán sohasem kap egyenes választ Fizbantól, akinek gondolatai most is messze jártak. A változatosság kedvéért a surranó inkább úgy döntött, hogy inkább a házigazdával foglalkozik.

— És mit jelent a neved?

Gnosh boldogan elvigyorodott. — Kezdetben az Istenek Megteremtették a Gnómokat és az Egyik Első, akit Teremtettek, a Gnosh Nevet Kapta és Életében a Következő Fontosabb Eseményekre Került Sor: Feleségül Vette Marioninillist...

Tasst szédülés környékezte. — Várj! — nyögött fel. — Milyen hosszú a neved?

— Egy ekkora könyvet tölt meg a könyvtárban — mondta Gnosh büszkén és széttárta a karját-, mivel ami családunk nagyon régi, amint meggyőződhetsz róla, mihelyst folyta...

— Ennyi elég lesz! — vágta rá Tass gyorsan, aztán sietve odébb lépett és belebotlott valami kötélbe. Gnosh talpra segítette. Tass fölnézett és látta, hogy a kötél egy csomóba fogott nagy kötegnyi kötélbe fut bele, amelyből minden irányban újabb kötelek kígyóznak elő. Rögtön elfogta a kíváncsiság, hogy vajon hová vezetnek. — Majd legközelebb folytatod.

— De vannak benne igen érdekes részek is — erősködött Gnosh, miközben egy terjedelmes vasajtó felé közeledtek —, és szorítkozhatnék azokra is, ha gondolod, például, amikor a Gnosh ük-ük-ük-ükanya föltalálta a forró vizet...

— Szívesen meghallgatnám — nyelt nagyot Tass —, de nincs rá idő...

— Hát, én is azt hiszem — felelte Gnosh —, egyébként itt vagyunk a nagyterem bejáratánál; szóval, ha megbocsátotok...

Locsogás közben megrángatott egy zsinórt. Sípszó harsant, megszólalt két csengő és egy gong. Azután óriási gőzfelhő pöffent elő, amelyben kis híján mindnyájan megfőttek és a hegy gyomrába vezető gigászi vaskapu lassan félresiklott. Ám a következő pillanatban elakadt és egy percen belül az egész folyosó tele volt üvöltöző és egymásra mutogató gnómokkal, akik azt próbálták kideríteni, melyikük okozta a hibát.

Tasslehoff Fúróláb a tudata mélyén már tervezte, hogy mihez kezd majd, ha ez a kaland az összes sárkány elpusztításával véget ért (ugyanis alapvetően derűlátó természetú volt). Legelőször is arra gondolt, hogy elmegy Pax-Tharkasba és néhány hónapot együtt tölt mocsári törpe barátjával, Sestunnal. A mocsári törpék igen változatos életet éltek és Tass biztos volt benne, hogy vígan eltölthet közöttük egy kis időt, mindaddig, amíg nem kell megennie a főztjüket.

Hanem, amint belépett a Ráseránts Hegy gyomrába, e tervén sürgősen módosított és úgy gondolta, hogy ide tér vissza és a gnómok között telepszik meg egy időre. A surranó ilyen csodát még soha életében nem látott. Földbe gyökerezett a lába.

Gnosh megfordult és ránézett. — Lenyúgözó, nem? — kérdezte büszkén.

— Én nem éppen ezt a szót használnám — mormolta Fizban.

Valahol a gnómok városának közepe táján jártak, amely a vulkán egyik kihúlt kürtőjében épült. Átmérője sok száz lábnyi, magassága pedig több mérföldnyi lehetett. Maga a város sok-sok, egymásra emelt szint együttese volt. Tass csak bámult a magasba, egyre följebb és följebb.

— Hány emelet lehet itt? — és majdnem hanyatt esett, annyira hátrahajtotta a fejét, hogy jobban lásson.

— Harmincöt és...

— Harmincöt? — ismételte meg Tass álmélkodva. — Nem szeretnék azon a harmincötödik emeleten lakni. Hány lépcsőfokot kell addig megmásznotok?

Gnosh fölhorkant. — Olyan kezdetleges szerkezeteket régen építettünk, manapság viszont — mutatott előre — ottnézdmegazáltalunkmostműködtetettmegoldások-egyikcsodáját...

— Látom már — dünnyögte Tass, ismét visszahajtva a fejét —, biztos valami nagy csatára készültök. Még soha életemben nem láttam ennyi hajítógépet egy helyen...

A surranó hangja elakadt. Mialattt álmélkodva bámult, az egyik katapult egy sípjelre hangos csattanással kioldott és egy gnómot röpített a levegőbe. Tehát nem harci gépeket látott maga előtt, hanem a lépcsőt helyettesítő szerkezeteket.

A térség padlóján egymás mellett sorakoztak a gnómok által kiagyalt legkülönfélébb katapultok: hajítófásak, íjasak, rugósak és gőzhajtásúak (az utóbbiak még kísérleti jelleggel múködtek... a víz hőfokától függően).

A katapultok körül, fölött, alatt és rajtuk keresztül sok-sok mérföldnyi kötélzet húzódott és működtetett ezernyi különféle szerkentyút, kereket és csigát, éktelen forgással, nyikorgással és kattogással. A padlóból, magukból a gépezetekből és a falakból emelők sokasága nyúlt elő, amelyeket gnómok népes serege ráncigált és taszigált, néha egy időben.

— Nem hinném — nyekeregte Fizban lemondóan —, hogy a Vizsgáló Terem a földszinten lenne.

Gnosh megrázta a fejét.— A Vizsgáló Terem a tizenötödik emeleten van...

A vén mágus szívszorítóan sóhajtott fel.

Hirtelen rémisztő csikorgás hallatszott, amitől Tass foga is összecsikordult.

— Ó, máris készen állnak a fogadásunkra. Gyertek! — rikkantotta Gnosh.

Tass vidáman szökellt utána a gigászi méretű katapult felé. Egy gnóm bosszúsan mutogatott várakozó társainak hosszú sorára. Tass fölpattant a hatalmas, szíjas katapult ülésére és várakozóan nézett fölfelé a kürtoűe, ahonnan gnómok sokasága bámult le rá az egymás fölött sorakozó erkélyekről. Körülöttük mindenütt jókora gépezetek, sípok, kötelek és terjedelmes, a falakon denevérekként csüngő, alaktalan dolgok sorakoztak. Gnosh szigorú képpel lépett oda a surranóhoz.

— Az öregek előnyben, fiatalember, úgy hogy menjinnenderögtönésengedd — ráncigálta ki Tasst az ülésből meglepő erővel — ésengeddelőreamágiaűzőt...

— Ugyan, semmi baj — legyintett Fizban és hátralépett, egyenesen egy kötélgubanc közepébe. — Én... emlékszem egy régi varázsigémre, aminek a segítségével magamtól is fölröpülhetek. Hm, lebegés... hogy is van? Egy pillanat türelmet kérek!

— De hát éppen te sürgettél annyira — méltatlankodottGnosh és szúrós szemmel nézett Fizbanra. A sorban álló gnómok hangos ordítozásba kezdtek, lökdösődtek, taszigálták és húzgálták egymást.

— Na, jól van hát — mordult föl a vén mágus és Gnoshsegítségével fölmászott az ülésbe. A katapult célzóberendezését kezelő gnóm valamit odakiáltott Gnoshnak, ami valahogy úgy hangzott, hogy „mékemelet?".

Gnosh fölmutatott és visszaordított neki: — Skimbosh!

A főkatapultos odalépett az öt kilövőbillentyű egyikéhez.

Megszámlálhatatlan kötél indult el innen föl a végtelen magasba. Fizban szerencsétlenül kuporgott a katapult ülésében és még mindig a varázsigéjén törte a fejét.

— Most! — bődült el Gnosth és közelebb rántotta magához Tasst, hogy jobban élvezhesse a nagyszerű látványt. — Még egy pillanat és a főnök megadja a jelet... igen... figyelj!

A katapultfőnök megrántotta az egyik kötelet.

— Az mire való? — érdeklődött Tass.

— A kötél megszólaltat egy csengőt a Skimboshon... izé... a tizenötödik emeleten és jelzi, hogyhamarosan odaérkezik valaki...

— És mi van, ha a csengő nem szólal meg? — kérdezte aggódva Fizban.

— Akkor megszólal egy második csengő és jelzi, hogy az első nem szólalt meg, mert...

— És mi történik itt lent, ha a csengő nem szólal meg?

— Semmi. Ez Skimboshgondjanemamiénk...

— Az meg az én bajom, ha nem tudnak az érkezésemről — üvöltött rá Fizban. — Vagy csak úgy pottyanjak be és lepjem meg őket?

— Ó! — sóhajtott föl Gnosh büszkén. — Háttudod...

— Kiszállok — jelentette ki Fizban.

— Ne, várj! — és Gnosh ismét érthetetlenül hadarnikezdett: — máriskészenvárnak...

— Ki van készen? — kérdezte Fizban ingerülten.

— Skimbosh! Ahálóvaltudodamivelelkapnak...

— Nehem! — sápadt el Fizban. — Ez a vég! — és egyik lábát kitette a padlóra.

Ám, mielőtt utánakecmereghetett volna, a főkatapultos megrántotta az első billentyűt. Ismét fölhangzott a csikorgás, amint a katapultot kezdték hátrafeszíteni a szíjai. A hirtelen mozdulattól Fizban hátrazöttyent, süvege a szemébe csúszott.

— Mi történik? — ordította Tass.

— Most célozzák be — rikoltotta vissza Gnosh. – A magasságot és a szintet pontosan be kell állítani, hogy a katapult a legmegfelelobb helyzetből lője ki az utasát...

— No és, az a háló? — üvöltött rá Tass.

— A varázsló fölrepül Skimboshig... ó, teljesen biztonságosan, megnyugtatlak... külön tanulmányokat végeztünk, amelyek bizonyítják, hogy a kilövés veszélytelenebb, mint a mászás... és pontosan abban a pillanatban, amikor eléri a röppályájá csúcspontját és lassan kezd visszaesni, a skimboshiak kidugnak alá egy hálót, elkapják vele, így ni — és Gnosh bemutatta a jelenetet, mintha egy legyet kapna el —...és szépen berántják...

— Iszonyatosan precízen kell időzíteni!

— Az időzítés művelete nagyon ötletes, mivel egy gondosan kimunkált görbe alapján történik, bár... — Gnosh összecsücsörítette a száját és fölvonta a szemöldökét... — valami néha kicsit eltorzítja apályát, de van egy bizottság...

A főgnóm ekkor megrántotta a kart és Fizban elhaló sikoltással felröppent a magasba.

— Te jó ég! — hördült föl Gnosh — úgy látszik...

— Mi? Hogy? — bömbölte Tass és fölfelé meresztette a szemét.

— A háló megint túl hamar kinyílt — csóválta a fejét Gnosh — és ez ma már a második eset a.Skimbosh szinten éseztföltétlenülaHálóBizottságlegközelebbiüléseelékellterjesztenünk...

Tass tátott szájjal leste, amint Fizban sivítva szeli a levegőt a katapult roppant hatóerejének segítségével és hirtelen meglátta, miről is locsog Gnosh. A tizenötödik szinten a háló, ahelyett, hogy akkor nyílt volna ki, amikor a mágus már túljutott rajta és visszafelé esik, még azelőtt szétterült, hogy Fizban fölért volna a megfelelő emeletig. Az öreg nekicsapódott a hálónak és úgy szétterült rajta, mint egy eltaposott. pók. Egy pillanatig ott csüngött rémülten, kezével-lábával a hálóba gabalyodva, aztán zuhanni kezdett.

Azonnal megszólalt egy csomó gong és csengő.

— Nem kell mondanod — mormolta Tass holtra váltan —, ez a vészjelzés, hogy a háló csődöt mondott.

— Persze, de nem kell megijedned (jó vicc!) — kuncogott Gnosh —, mivel a vészjel beindít egy gépezetet, amely kinyitja a tizenharmadik emelet hálóját... hoppá... egy picit későn, de még mindig van tizenkét emelet...

— Csinálj már valamit! — bömbölte Tass.

— Ugyan, ne hisztériázz! — förmedt rá Gnosh mérgesen. — Hadd fejezzembemitakartammondania végsőmentőrendszerrőlamely... ó, natessék...

Tass döbbenten látta, hogy a harmadik emelet magasságában a falon függő hat óriási hordó feneke kinyílik és ezer meg ezer szivacsdarab ömlik a csarnok közepére. Ez bizonyára a végsómentóakció, arra az esetre, hamindegyik háló fölmondja a szolgálatot. Szerencsére most a kilencedik szint hálója pontosan időben nyílt ki és fölfogta a lefelé bucskázó varázslót, utána összecsukódott körülötte és berántotta az erkélyre, ahol Fizban olyan éktelen ordítozásba és szitkozódásba kezdett, hogy az ottlévő gnómok már a kihajításának gondolatával foglalkoztak.

— Nnamostmármindenrendbenvantekövetkezel — mondta Gnosh.

— Csak még egy, utolsó kérdés — ordította Tass Gnoshnak, amint elhelyezkedett az ülésen. — És akkor mi van, ha az a szivacsos vészmentőmicsoda is csődöt mond?

— Ragyogó kérdés — rikkantotta Gnosh boldogan —, mert, ha a szivacsok egy kicsit elkésve esnek le, a riasztójelzés leáll, mire a terem közepére kiömlik egy nagy hordó víz és... mivel a szivacsok már úgyis ott vannak... könnyűszerrel eltakaríthatók a maradványok...

Ebben a pillanatban a katapultfőnök megrántotta akart.

Tass arra számított, hogy a Vizsgáló Terem zsúfolásig lesz mindenféle izgalmas dolgokkal, de nem kis meglepetésére az csaknem teljesen üres volt. A hegy oldalába fúrt nyíláson át a beszúródó napfény világította meg. (Ezt az egyszerűségében is nagyszerű találmányt egy erre tévedt törpe javasolta a gnómoknak, és valami „ablaknak" nevezte. A gnómok fölöttébb büszkék is voltak rá.) Volt ott három asztal, de azt leszámítva szinte semmi. A gnómok által körülvett középső asztalon hevert a sárkánygömb és a surranó abroncsbotja.

A gömb visszanyerte eredeti nagyságát, vette észre Tass csodálkozva. Még mindig ugyanúgy nézett ki: egy nagy, kerek kristálydarab, a belsejében kavargó, valami tejfehér párával. Mellette egy ifjú solamniai lovag állt őrt, arcán a halálos unalom kifejezésével. Az idegenek láttán azonban egy csapásra eltűnt képéről az unalom.

— Minden rendben — mondta Gnosh a lovagnak — ez az a kettő, akikről Lord Gunthar üzenete szól — majd tovább locsogva az asztal felé terelte a vendégeket. A gnóm szeme fölragyogott, amint a gömbre nézett. — Egy sárkánygömb! — mormolta lelkesen. — Annyi év után...

— Mennyi év után? — csattant föl Fizban és pár lépésnyire az asztaltól megállt.

— Tudod — magyarázta Gnosh —, minden gnómnak van egy Életcélja, amelyet születése pillanatában kijelölnek számára és attól fogva haláláig az a legfőbb dolga, hogy azt teljesítse, az én Életcélom pedig pontosan egy sárkánygömb tanulmányozása, mióta... .

— De hiszen, a sárkánygömbökről évszázadok óta senki nem tudott semmit — jegyezte meg Tass kételkedőn. — Mondom, senki sem tudott róluk! Hogyan lehetett hát a te Életcélod...!

— Ó, de mi igenis tudtunk róluk válaszolta Gnosh —, mivel ez volt a nagyapám Életcélja, azután az apámé is. Mindketten meghaltak anélkül, hogy valaha is láthattak volna egyet is belőlük. Én is attól féltem, hogy erre a sorsra jutok, de most, végre előkerült egy és így én megszerezhetem családunknak a méltó helyet a túlvilágon...

— Úgy érted, hogy nem juthatsz be a túlvilágra, izé, amíg nem teljesítetted az Életcélodat? — kérdezte Tass. — Szóval a nagyapád, meg az apád...

— Meglehet — mormolta Gnosh elkeseredett képpel —, hogy éppenséggel a legkellemetlenebb helyzetben vannak... ó, egek!

Ebben a pillanatban a sárkánygömb csodálatos változáson ment keresztül. Százféle élénk szín kezdett el kavarogni és vibrálni a belsejében...

Fizban különös szavakat mormolt, közelebb lépett és a gömbre tette a kezét. Az nyomban elsötétült. A vén mágus olyan szigorú és félelmetes tekintettel nézett körül a helyiségen, hogy még Tass is hátrahőkölt előtte. A lovag viszont előrelendült.

— Kifelé! — mennydörögte a varázsló. — Egytől egyig!

— A parancsom úgy szól, hogy el ne mozduljak innen, és nem is teszem! — nyúlt kardja után a lovag, amire Fizban pár furcsa szóval válaszolt. A lovag a földre rogyott.

A gnómok fejvesztve iszkoltak ki a helyiségből, csak Gnosh maradt ott, a kezét tördelve, fájdalomtól eltorzult arccal.

— Gyerünk már, Gnosh! — sürgette Tass. — Még sohasem láttam ilyennek. Jobb lesz, ha engedelmeskedünk neki! Ha nem, még akár mocsári törpévé vagy valami hasonló ocsmánysággá változtathat bennünket!

Gnosh nyöszörögve hagyta, hogy Tass kitámogassa a teremből. Amint visszapillantott a sárkánygömbre, az ajtó nagy csattanással bezárult.

— Az Életcélom! — nyögött föl a gnóm keservesen.

— Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz — mormolta Tass, bár egyáltalán nem volt biztos a dologban... egy csöppet sem. Nagyon nem tetszett neki Fizban arckifejezése. Valójában nem is úgy nézett ki, mintha Fizban arca lenne... vagy bárki másé, akit Tass szívesen felismert volna.

A surranót rázta a hideg és összerándult a gyomorszája.

A gnómok egymás között pusmogtak és gyilkos pillantásokkal méregették. Tass nagyokat nyelt, hogy megszabaduljon a szájában lévő keserű íztől. Picivel később félrevonta Gnosht.

— Mondd, nem jöttél rá valamire, amikor a gömböt tanulmányoztad? — kérdezte halkan a rémült gnómtól.

— Háát — gondolkodott el Gnosh —, arra rájöttem, hogy van benne valami... vagy legalábbis úgy látszik... mert csak bámultam és bámultam, ki tudja, mennyi ideig, és amikor már el akartam jönni tőle, szavakat láttam meg a belsejében kavargó homályban...

— Szavakat? — vágott közbe Tass kíváncsian. — És milyen szavakat?

Gnosh megrázta a fejét. — Nem tudom — jelentette ki ünnepélyesen-,mert nem tudtam elolvasni őket... és senki sem tudta, még az Idegen Nyelvek Szövetségének egyik tagja sem...

— Talán varázsszavak — dünnyögte magában Tass.

— Igen — jegyezte meg Gnosh keserűen —, én is csak erre jutottam...

Az ajtó úgy vágódott ki, mintha odabent valami fölrobbant volna.

Gnosh rémülten megpördült. Fizban állt az ajtóban, egyik kezében egy kis, fekete bőrzacskó, a másikban saját pálcája és Tasslehoff abroncsbotja. Gnosh beslisszolt mellette.

— A gömb! — nyüszített föl, olyan iszonyattal, hogy ijedtében befejezett egy mondatot. — Elvetted!

— Igen, Gnosh — dörmögte Fizban.

A mágus hangja fáradt volt, és amikor Tass közelebbről is megnézte, észrevette, hogy a kimerültség végső határán lehet. A bőre elszürkült, a szeme beesett. Súlyosan támaszkodott a botjára. — Gyere velem, fiam — mondta a gnómnak. — És ne szomorkodj! Az Életcélod beteljesül. De a gömbnek most a Fehér Kő Tanácsa elé kell kerülnie!

— Menjek veled... — dünnyögte Gnosh elképedten. — A Tanács elé — csapta össze a tenyerét izgatottan —, ahol talán még beszámolót is kérnek tőlem, gondolod, hogy...

— A legkevésbé sem kételkedem benne — válaszolta Fizban.

— Azonnal, csak adj egy percet, hogy összecsomagolhassak... hol vannak a papírjaim...

Gnosh elcsattogott. Fizban gyorsan hátrafordult és rámeredt a mögötte tolongó és a pálcája után nyúlkáló többi gnómra. Olyan fenyegetően vicsorgott rájuk, hogy félelmükben visszahátráltak a Vizsgáló Terembe.

— Mire jöttél rá? — kérdezte Tass és tétován közeledett Fizban felé. A vén mágus mintha a sötétség leplébe burkolózott volna. — De a gnómok nem tettek benne semmi kárt, ugye?

— Nem, nem — sóhajtott föl Fizban. — Szerencséjükre. Mert még mindig él és nagyon erős. Sok minden függ attól, hogy néhányan hogyan döntenek... meglehet, az egész világ sorsa ezen áll, vagy bukik!

— Ezt hogy érted? Hát nem a Tanács hozza meg a végső döntést?

— Ezt nem értheted meg, fiam — mormolta Fizban kedvesen. — De várj egy kicsit, most pihennem kell. – Ezzel leült a padlóra és a falnak vetette a hátát. Megcsóválta a fejét és csöndesen folytatta: — Az akaratomat a gömbre összpontosítottam, Tass. Ó, nem, nem azért, hogy a sárkányoknak parancsoljak — tette hozzá, látva, hogy a surranó szeme tágra nyílik. — Belenéztem a jövőbe..

— És mit láttál? — kérdezte Tass tétován... a mágus komor arcát látva nem volt benne biztos, hogy igazán tudni akarja.

— Két utat láttam megnyílni előttünk. Ha a könnyebbiket választjuk, eleinte majd azt hisszük, az a legjobb, de a végén soha el nem múló sötétség ereszkedik le ránk. Ha viszont a másikat választjuk... azon nagyon keserves és nehéz lesz az utazás. Néhányan bele is pusztulhatnak azok közül, akiket szeretünk, fiam. S ami ennél sokkal rosszabb, egyesek még a lelkükkel is fizethetnek érte. De csak ezeknek a hatalmas áldozatoknak az árán találhatjuk meg a reményt. — És Fizban lehunyta a szemét.

— És ehhez a gömbnek is köze van? — kérdezte Tass és megborzongott.

— Igen.

— És te tudod, mit kell tennünk, hogy... hogy azt a sötét utat válasszuk? — Tass előre rettegett a választól.

— Igen, tudom — felelte halkan Fizban. — De a döntés joga nem az én kezemben van. Azt másoknak kell meghozniok.

— Értem — sóhajtott föl Tass. — Fontos személyeknek, gondolom. Olyanoknak, mint az elf-lordok, királyok és lovagok. És csak ekkor jutott el a tudatáig Fizban szavainak értelme: — Néhányan azok közül, kiket szeretünk...

Tasslehoff torka hirtelen összeszorult. Feje lehanyatlott a tenyerébe. Ez a kaland egyre komiszabb fordulatokat vesz. Hol lehet Tanis? És a jó öreg Caramon? No és a csinos Tika? Igyekezett elkerülni, hogy rájuk kelljen gondolnia... különösen az után az álom után!

És Kova... nem lett volna szabad eljönnöm nélküle, jutott eszébe és elkeseredett. Még utóbb meghal... sőt, az is lehet, hogy már meg is halt! Azok életébe is kerülhet, akiket szeretünk! Én sohasem gondoltam, hogy közülünk bárki is meghalhat... legalábbis komolyan nem. Mindig azt hittem, hogy ha együtt maradunk, megküzdhetünk akármivel! De most, valahogy mégis el kellett válnunk egymástól. És máris, milyen kegyetlenül alakulnak a dolgok!

Tass érezte, amint Fizban végigsimít a kontyán, hiúságának egyik legfőbb tárgyán. Életében legelőször a surranó elveszettnek, nagyon magányosnak és rémültnek érezte magát. A mágus szeretettel magához vonta. Tass Fizban köpönyegének ujjába rejtette az arcát és sírva fakadt.

— Fizban gyöngéden megveregette a hátát. — Igen — mormolta újra Tass szavait: — fontos személyeknek...

6. A Fehér Kő Tanácsa Egy fontos személy

A Fehér Kő Tanácsa december huszonnyolcadik napján ült össze, azon a napon, amelyet Solamniában az Éhínség Napjának neveznek, s amelyen az Összeomlás utáni első tél szenvedéseiről emlékeznek meg. Lord Gunthar úgy látta a legjobbnak, ha a Tanács összehívását erre a napra időzítik, amikor a legtöbben böjtöltek és gondolataikba mélyedtek.

Már több mint egy hónap elmúlt azóta, hogy a sereg hajóra szállt Palanthas felé. Gunthar nem kapott igazán jó híreket a városból. Az egyik jelentés éppen a huszonnyolcadik napon, kora reggel érkezett meg. Kétszer is elolvasta, nehezen felsóhajtott, összeráncolta a homlokát és bedugta a papírt az övébe.

A Fehér Kő Tanácsa a közelmúltban csak egyszer ült össze, akkor, amikor a menekülő elfek megérkeztek Dél-Ergoth földjére és a sárkányseregek megszállták Solamnia északi részét. A mostani összejövetelt már jó pár hónapja tervezték, így a Tanács minden tagja — a teljes jogúak és a megfigyelők — egyaránt jelen voltak. A rendes tagok, akik szavazati joggal rendelkeztek, Solamnia lovagjai, a gnómok, a dombi törpék, Észak-Ergoth sötét bőrű tengerészei és a Sancristban élő solamniai menekültek képviselői voltak. Megfigyelői státust kaptak az elfek, a hegyi törpék és a surranók. Őket azért hívták meg, hogy kifejthessék a véleményüket, de nem szavazhattak.

Az első ülés mindennek ellenére nem jól sikerült. A jelenlévő egyes fajok közötti régi ellentétek és ellenségeskedések hevesen újra föllobbantak. Arman Kharas, a hegyi törpék és Kőtörő Duncan, a dombi törpék képviselője úgy összeugrott, hogy csak erővel lehetett megfékezni őket, különben ismét vér folyt volna a régi feszültségek miatt. Csillagszellő Alhana, aki apját helyettesítette a Silvanesti elfek képviselőjeként, az egész ülés alatt egyetlen szót sem volt hajlandó kiejteni a száján. Alhana csupán azért jött el, mert a qualinesti Porthios is jelen volt. Félt az emberekkel és a qualinestiekkel kötendő szövetségtől, s ezért elhatározta, hogy megakadályozza annak létrejöttét.

Alhanának csöppet sem kellett aggódnia. Az emberek és az elfek között olyan mély volt a bizalmatlanság, hogy csak udvariasságból szóltak egyáltalán egymáshoz. Még lord Gunthar lelkes beszéde sem enyhítette a helyzetet, amelyben kijelentette, hogy „egységünk a béke kezdete — megoszlásunk a reménység vége!"

Porthios válaszában a sárkányok visszatéréséért az emberekre hárította a felelősséget. Az emberek ezután mentegetőzhettek a felhozott vád ellen. Röviddel azután, hogy Porthios álláspontja világossá vált, Alhana sértődötten fölállt és elhagyta a termet, senkiben sem hagyva kétséget a saját és a silvanestiek véleménye felől.

Arman Kharas, a hegyi törpe kijelentette, hogy népe kész a csatlakozásra, de csak abban az esetben, ha megtalálják Kharas Pörölyét, amely nélkül népének egyesülése elképzelhetetlen. Akkor még senki sem tudhatta, hogy a társaság tagjai hamarosan visszahozzák a pörölyt, s ezért Gunthar kénytelen volt figyelmen kívül hagyni a törpék segítségét. Az egyetlen, aki valós támogatást ajánlott föl, Kronin Thistlekott volt, a surranók vezére. Mivel egyetlen olyan „épelméjű" ország sem volt, amely egy surranósereg támogatását kívánta volna, a fölajánlást udvarias mosolygással fogadták, miközben a küldöttek ijedt pillantásokat váltottak egymással Kronin háta mögött.

Így hát az első tanácskozás egyetlen lényeges megállapodás nélkül oszlott föl.

Gunthar nagyobb reményekkel nézett a mostani, második tanácsülés elé. A sárkánygömb megtalálása természetesen mindent kedvezőbb színben tűntetett fel. Eljött mindkét elf-nemzet képviselője, közöttük a Napszónok maga és társaságában egy ember, aki Paladine papjának nevezte magát. Gunthar sokat hallott Elistanról Sturmtól és nagy várakozással tekintett a vele való találkozás elé. Csak azt nem tudta pontosan, ki képviseli majd a silvanestieket. Arra gondolt, hogy talán az az elf-lord lesz a követ, akit Csillagszellő Alhana rejtélyes eltűnése után választottak meg helytartónak.

Az elfek két nappal ezelőtt érkeztek meg Sancristba. Sátraikat kint verték föl a nyílt mezőn, tarka selyemzászlóik élesen rajzolódtak ki a viharfelhők borította, szürke égen. A hegyi törpék értesítésére nem volt elég idő, a dombi törpékrol pedig az a hír járta, hogy élethalálharcot folytatnak a sárkányseregekkel. Hozzájuk úgysem juthatott volna el semmiféle küldönc.

Gunthar abban reménykedett, hogy ezen a találkozón sikerül majd egyesíteni az embereket és az elfeket, s így közös erővel űzhetik el a sárkányseregeket Ansalon földjéről. Reményei azonban már az ülésszak előtt szértefoszlottak.

Miután elolvasta a Palanthasba küldött seregek jelentését, Gunthar kilépett sátrából, hogy még egyszer körülnézzen a Fehér Kő Tisztáson és meggyőződjék róla, vajon minden rendben van-e? Wills, a kulcsárja hamarosan kétségbeesetten loholt oda hozzá.

— Uram — lihegte az öregember —, azonnal fordulj vissza!

— Mi történt? — kérdezte Gunthar.

De az öreg annyira kimerült, hogy válaszolni sem tudott neki.

A solamniai nagyúr fölsóhajtott és visszament a sátrához, ahol a talpig páncélba öltözött és idegesen föl-alá rohangáló Lord Michael várt rá.

— Mi a baj? — kérdezte Gunthar izgatottan, amint meglátta az ifjú lovag komor arckifejezését.

Michael gyorsan hozzálépett és megragadta Gunthar karját. — Azt a hírt kaptuk, lordságod, hogy az elfek rövidesen visszakövetelik a sárkánygömböt. Ha nem adnánk vissza, arra is készek, hogy háborút indítsanak a megszerzéséért.

— Hogyan? — kiáltott föl Gunthar hitetlenkedve. — Háborút? Ellenünk? Ez nevetséges! Nem tehetik... Biztos vagy a dologban? Mennyire hihetőek ezek a hírek?

— Nagyon is hihetőek, Lord Gunthar, attól félek. — Különben, uram, hadd mutassam be Elistant, Paladine papját. Bocsáss meg, hogy nem tettem hamarabb, de teljesen összezavarodtak a gondolataim, amióta meghozta ezeket a kellemetlen híreket.

— Sokat hallottam már felőled, uram — mondta Lord Gunthar és a férfi felé nyújtotta a kezét.

A lovag kíváncsian mérte végig Elistant. Maga sem tudta, mit várjon Paladine annyit emlegetett papjától. Valamiféle rövidlátó tudósfélére számított, aki sápadt és sovány a rengeteg tanulástól, s ezért aztán váratlanul érte e szép szál, jókötésű férfi látványa, aki bármikor csatába indulhatott volna a legkülönb lovagok oldalán. Nyakában Paladine ősi jelvénye lógott: egy platinakorong, benne egy vésett sárkány alakja.

Gunthar visszagondolt mindarra, amit Sturmtól hallott Elistanról... beleértve a pap törekvését arra, hogy az elfeket meggyőzze, hogy minél hamarabb egyesítsék erőiket az emberekkel. Elistan sejtelmesen mosolygott, mintha csak olvasna Gunthar gondolataiban. Végül, mintegy ezekre a gondolatokra válaszolva, így szólt:

— Igen, kudarcot vallottam — ismerte el. — Csak annyit érhettem el, hogy beleegyeztek a tanácsülésen való részvételbe, de attól félek, ezt csakis azért tették, hogy ultimátumot terjesszenek elétek: vagy visszaadjátok nekik a sárkánygömböt, vagy harcolni fognak érte.

Gunthar lerogyott egy székre és gyönge mozdulattal kínálta hellyel a másik kettőt is. Az asztalon Ansalon térképei hevertek előtte, rajtuk a sötét foltok az előretörő sárkányseregek által elfoglalt területeket ábrázolták. Gunthar egy pillanatra a térképekre meredt, majd lesöpörte őket a padlóra.

— Akár most rögtön föladhatnánk a harcot! — morogta. — Küldhetünk egy üzenetet a Sárkány Nagyuraknak: ne fáradjatok vele, hogy idejöttök és elsöpörtök bennünket... egész jól boldogulunk ezzel mi magunk is.

Dühödten lecsapta az asztalra a nemrég kapott jelentést.

— Tessék! Ez jött Palanthasból. A lakosság követeli, hogy a lovagok távozzanak a városból. A palanthasiak tárgyalásokba bocsátkoztak a Sárkány Nagyurakkal és a lovagok jelenléte „határozottan kompromittálhatja őket". Megtagadnak tőlünk minden segítséget. Így az ottaniak ezres seregének támogatásától esünk el!

— És Lord Derek mit tesz, uram? — kérdezte Michael.

— Ő a lovagokkal és ezer gyalogossal, akik Throtyl megszállt vidékeinek menekültjei, megerősíti a Palanthastól délre lévő Főpapi tornyot — felelte Gunthar gondterhelten. — Innen ellenőrzik a Vingaard hegység egyetlen hágóját. Egy darabig megvédhetjük Palanthas városát, de ha a sárkányseregek áttörnek... — Elhallgatott. — A fene egye meg-suttogta és öklével erőtlenül az asztalra csapott — azt a szorost kétezer katonával könnyen megvédhetnénk. Az ostobák! És most, tessék! — legyintett lemondóan az elfek tábora felé.

Gunthar keservesen fölsóhajtott és a tenyerébe hajtotta az arcát. — Nos, papom, te mit tanácsolsz?

Elistan egy pillanatig nyugodtan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. — Mishakal Korongjaiban meg van írva, hogy a gonosz, a pusztatermészeténél fogva mindig önmaga ellen is fordul. Így válik önpusztítóvá. — Kezét Gunthar vállára tette. — Azt nem tudhatom, hogyan végződik ez a gyűlés. Isteneim ezt a titkot nem osztották meg velem. Még az is lehet, hogy ők maguk sem tudják, hogy a világ jövője forog most kockán és attól függ minden, mi hogyan döntünk most. Egy dologban azért biztos vagyok: ne menj oda a vereség hítével a szívedben, mert az lenne a gonosz első nagy győzelme!

Miután ezt kimondta, Elistan fölállt és nyugodt léptekkel kiment a sátorból.

Távozása után Gunthar szótlanul ült egy ideig. Úgy érezte, hogy az egész világ néma hallgatásba burkolózik.

Éjszakára még a szél is elállt. A vihárfelhök alacsonyan szálltak és úgy elfojtottak minden hangot, hogy még az őrszem pirkadatot jelző kürtszava is szinte csak légyzümmögésnek hatott. Ekkor hirtelen valami matatást hallott.

Michael szedegette össze a szétszórt térképeket.

Gunthar fölemelte a fejét és megdörgölte a szemét.

— Mi a véleményed?

— Miről? Az elfekről?

— Erről a papról — mormolta Gunthar és kínézett a sátor nyílásán.

— Egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem — felelte Michael és követte Gunthar pillantását. — Inkább azokra a régi papokra hasonlít, akik a lovagságot is vezették az Összeomlás előtt. Csöppet sem olyan, mint ezek a mostani sarlatánjaink. Elistan olyan férfi, aki kiállna melletted a csatamezőn, Paladin áldását kérve az egyik kezével, mialatt a másikkal jól forgatná a kardját. Azt a jelet viseli a nyakában, amelyet senki sem látott azóta, hogy az istenek elfordultak tőlünk. De vajon igaz pap-e? — vonta meg a vállát Michael. — Sokkal több kell egy jelvénynél ahhoz, hogy engem meggyőzzön!

— Egyetértek — mormolta Gunthar, fölállt és a sátor függönye felé lépett. Azt hiszem, lassan itt az idő. Te maradj itt, Michael, hátha jön még valami üzenet. – Kifelé haladtában egy pillanatra még megállt a sátor bejáratában. — Milyen különös az egész, Michael — mormolta, szemmel követve Elistant, akinek alakja már nem volt több egy fehér vonalkánál a távolban. — Mi mindig is olyanok voltunk, akik az isteneknél keresik a reményt, a hit emberei, akik nem bíznak a mágiában. Most pedig ezt a reményt éppen a varázslásban igyekszünk megtalálni, és amikor majd visszatér közénk a hit reménye, nem bízunk meg benne.

Lord Michael nem válaszolt semmit. Gunthar megcsóválta a fejét és még mindig a fentieken töprengve elindult a Fehér Kő tisztása felé.

Ahogy Gunthar mondta, Solamnia népe mindig is hűséges követője volt az isteneknek. Valamikor régen, még az Összeomlás előtti időkben, a Fehér Kő tisztása az egyik legfontosabb szent helynek számított. A nagy, fehér kőszikla látványa pedig már emberemlékezet óta magára vonta minden arra vetődő figyelmét. Istar Papkirálya maga is megáldotta az örökké zöld tisztás közepén emelkedő fehérkövet, szentté nyilvánította és megtiltotta, hogybárki halandó megérintse.

Ez a tisztás még az Összeomlás után is megmaradt szent helynek, amikor a régi istenekbe vetett hit már régen elenyészett. Talán éppen azért, mert a világkatasztrófa sem ártott neki semmit. A legenda szerint, amikor a tüzes hegy aláhullott az égből, a körülötte lévő föld kiégett és megrepedezett, de maga a Fehér Kő sértetlen maradt.

A hatalmas fehér kőszikla látványa még most is olyan lenyűgöző volt, hogy senki sem merészkedett a közelébe, vagy ért hozzá. Hogy milyen, különös erővel rendelkezik, azt sem tudta senki. Csak annyi volt közismert, hogy az idő a szikla környékén mindig tavasziasan langyos volt.

Bármilyen zord lehetett is a tél, a Fehér Kő tisztásának füve mindig zöldellt.

Bár szívét súlyos gondok nyomasztották, Gunthar mégis megnyugodott, amint kilépett a tisztásra és mélyen beszívta az édeskés, meleg levegőt. Egy pillanatra ismét avállán érezte Elistan érintését, ami a belső béke érzését kölcsönözte.háborgó lelkének.

Gyorsan körülnézett és mindent rendben talált. A zöld fűvön súlyos, díszesen faragott támlájú karosszékek sorakoztak. A rendes tagok öt szőke a Fehér Kő bal oldalán állt, a megfigyelők három széke pedig a jobb oldalon. A tanácskozás tanúinak simára gyalult padjai, a Szabályzat előírásának megfelelően a sziklával és a Tanács tagjaival szemben helyezkedtek el.

A tanúk lassacskán máris gyülekeztek, állapította meg magában Gúnthar. A Szólóval érkező elfek és a Silvanesti elf-lord máris elfoglalták a helyüket. A két elf-csoport egymás mellett helyezkedett el, kissé távolabb az emberektől. Mindenki némán ült a helyén, egyesek az Éhínség Napjára emlékeztek, mások, mint például a gnómok, akik nem tartották ezt a gyászünnepet, alenyűgöző környezetet csodálták. Az első sorban a díszvendégeknek és azoknak tartották fönn a helyeket, akik szólhattak a Tanács előtt.

Gunthar látta, amint elf-harcosainak kíséretében a tisztásra lép Porthios, a Szóló komor tekintetű elsőszülötte.

Ők is az első sorban ültek le. Vajon hol lehet Elistan? — töprengett a lord. Föl akarta kérni, hogy ő is szóljon hozzá a tanácskozáshoz. Mély hatást gyakorolt rá ugyanis a férfi, még ha csupán sarlatán volt is, és remélte, hogy szavait megismétli a testület előtt.

Miközben hiába leste Elistant, három különös alakra figyelt fel, amint keresztülvágnak a tisztáson és letelepszenek az első sorban. A vén mágus volt az egyik, gyűrött, ütött-kopott süvegében, annak surranó barátja, és egy gnóm, akit a Ráseránts Hegyről visszatértükben hoztak magukkal. A furcsa hármas előző este érkezett meg útjáról.

Gunthar kénytelen volt ismét visszafordulni a Fehér Kőhöz. Fölbukkantak a Tanács megfigyelő résztvevői. Mindössze ketten voltak: Lord Quinath, a silvanestiek képviseletében és a Napszónok. Gunthar érdeklődéssel nézte a Szólót, mivel tudta, azon kevesek közé tartozik Krynn lakói közül, akik még személyesen emlékeznek az Összeomlás borzalmaira.

A Szóló annyira összegörnyedt, hogy már-már nyomoréknak látszott. A haja megszürkült, az arca megnyúlt, de tekintete még mindig ragyogott, szinte lebilincselő volt. A mellette elhelyezkedő Quinath elf-lordot Gunthar ismerte... éppolyan gőgösnek és izgágának tartotta, mint a qualinesti Porthiost, csak az esze nem vágott úgy, mint az utóbbié.

Ami Porthiost illeti, Gunthar úgy érezte, hogy talán még meg is kedvelhetné a Szóló legidősebb fiát. Porthios rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a lovagok nagyra becsültek, attól eltekinteve, hogy eléggé hirtelen természetű volt.

Gunthar kénytelen volt abbahagyni a szemlélődést, mivel eljött az idje a rendes tagok megérkezésének és neki is el kellett foglalnia a helyét. Elsőként a sötét bőrű Mir Kar-thon lépett elő... Az észak-ergothi haja acélszürke volt, karja óriáshoz méltóan izmos. A következő Serdin MarThasal volt, a sancristi száműzöttek képviselője, s végül ő maga következett, Lord Gunthar, Solamnia Lovagja.

Miután elfoglalta helyét, Gunthar még egyszer végignézett a gyülekezeten. A hatalmas Fehér Kő ott ragyogott mögötte, pedig a nap egyáltalán nem sütött. A Fehér Kő túlsó oldalán helyezkedett el a Szóló, mellette Lord Quinath. Velük átellenben, a Tanáccsal szemben sorakoztak padjaikon a tanúként jelenlévők. A surranó láthatóan szorongott, idegesen lóbálta rövid lábát a magas padon ülve. A gnóm egy papírcsomónak látszó csomagban kotorászott. Gunthar megborzongott és azt kívánta, bárcsak lenne még ideje rá, hogy gyorsan kikérdezze őket. A vén mágus ásított, kinyújtotta a nyakát és körülpillantott.

Minden készen állt. Gunthar intésére két lovag lépett elő, egyikük kezében egy arany állvány volt, míg a másik egy faládát cipelt. Halálos csönd telepedett a gyülekezetre... mindenki a sárkánygömböt várta.

A lovagok közvetlenül a Fehér Kő előtt álltak meg.

Egyikük a földre helyezte az arany állványt. A másik letette a ládát, kinyitotta és óvatosan kiemelte belőle az eredeti, mintegy két lábnyi nagyságúra nőtt gömböt.

A testületen halk moraj futott végig. A Napszónok kényelmetlenül fészkelődött és mogorva képet vágott. A fia, Porthios a mellette álló elf-lordhoz fordult és mondott neki valamit. Gunthar ekkor vette csak észre, hogy az elfek valamennyien fegyvert viselnek. Nem valami jó jel — gondolta —, ismerve az elfek szokásait.

De nem tehetett mást, folytatnia kellett, amit elkezdett. Miután csendre intette a gyülekezetet, Lord Gunthar Uth Wistan fölemelkedett. — A Fehér Kő Tanácsának ülését ezennel megnyitom! — jelentette be hangosan.

Alig két perc múltán Tasslehoff már teljesen tisztában volt vele, hogy a dolgok menthetetlenül összezavarodtak.

Lord Gunthar még nem is ért igazán üdvözlő beszédének végére, amikor a Napszónok fölemelkedett.

— Az én szavam rövid lesz! — jelentette ki az elf-vezér olyan hangon, amely pontosan illett a fölötte tornyosuló viharfelhők acélszürkeségéhez. — A silvanestiek, a qualinestiek és kaganestiek tanácskozásra gyűltek egybe, röviddel azután, hogy a sárkánygömböt eltávolították a táborunkból. A három elf-közösség képviselői első ízben találkoztak egymással a Testvérgyilkos Háborúk óta. — Itt megállt, hogy ezzel is külön nyomatékot adjon előző szavainak, azután folytatta:

— Elhatároztuk, hogy félreteszünk minden közöttünk meglévő ellentétet, annak a tökéletes egyetértésnek a jegyében, hogy a sárkánygömb az elfeket illeti meg, és nem az embereket vagy Krynn bármely más fajhoz tartozó lakosát. Ezért azzal a célal jöttünk a Fehér Kő Tanácsa elé, hogy haladéktalanul visszaköveteljük a gömböt. Ennek fejében megfogadjuk, hogy hazánkba szállítjuk és gondoskodunk a biztonságáról, amíg el nem jön a nap... ha egyáltalán eljön... amikor igazán szükség lesz rá.

A Szóló leült, sötét szemét végigfuttatta a gyülekezeten, amelynek csöndjét halk mormogás törte meg. A Tanács, Lord Gunthar mellett ülő többi tagja borús képpel csóválta meg a fejét. Az észak-ergothiak sötét bőrű vezére nyersen odasúgott valamit Guntharnak, és közben megrázta ökölbe szorított kezét.

Lord Gunthar végighallgatta, hosszú pillanatokig bólogatott még utána is, majd fölállt, hogy megadja a választ.

Beszéde hűvös, nyugodt és az elfek szempontjából kedvező volt, ám a szavai közül félig burkoltan az is kicsendült, hogy a lovagok előbb küldik az elfeket Abyss mélységes mélyére, mintsem a gömböt átengedjék nekik.

A Szóló tökéletesen megértette a bársonyos szavakba burkolt acélos üzenetet, ezért azonnal szót kért. Válasza egyetlen mondat volt csupán, de hallatára a tanúk legtöbbje fölpattant a helyéről.

— Ebben az esetben, Lord Gunthar — kiáltotta, —, az elfek e szent pillanatban megüzenik a háborút!

Az emberek és az elfek egyszerre lódultak meg az arany talapzatán álló és kristálygyomrában tejfehér ködfénnyel gomolygó sárkánygömb felé. Gunthar kardja markolatával verte az asztalt és ordítva intette csöndre a gyülekezetet.

A Szóló néhány éles szót kiáltott oda a fiának, Porthiosnak elf-nyelven, mire végül, nagy nehezen helyreállt a rend.

De a légkör pattanásig feszült, mintha vihar készült volna kitörni. Fölszólalt Gunthar. A Szóló válaszolt neki.

Erre Gunthar felelt azonnal, szinte egymás szavába vágtak.

A barna bőrű tengerészvezér elveszítette a türelmét és néhány éles megjegyzést tett az elfekre. A silvanestiek vezére fogvicsorgató dühöt váltott ki belole epésen gúnyos visszavágásával. Néhány lovag eltávozott, hogy pillanatok múltán állig fölfegyverkezve térjen vissza. Fölsorakoztak Gunthar mellett, kezük fegyverük markolatán. A Porthios vezette elfek szintén fölpattantak és a Szóló köré sereglettek.

A jelentését a markában szorongató Gnosh szomorúan vette tudomásul, hogy aligha kérdeznek tőle bármit is.

Tasslehoff kétségbeesetten kereste szemével Elistant.

Még mindig reménykedett benne, hogy a pap végül megérkezik. Ő biztosan lecsillapíthatná a tömeget... vagy talán Laurana. Hol lehet az elf-lány? A barátairól semmit sem tudnak, tájékoztatták hűvösen az elfek. Laurana, a fivérével együtt bizonyára odaveszett a vadonban. Nem lett volna szabad elhagynom őket, gondolta magában Tass. Egyáltalán nem kellene itt lennem! Talán még Fizban tehetne valamit? Tass reménykedve fordult oda hozzá, de a vén mágus édesdeden aludt!

— Ébredj már, kérlek! — rángatta ót Tass könyörögve. — Valakinek csinálnia kell valamit!

Ekkor meghallotta Gunthar haragos kiáltását: — A sárkánygömb jog szerint nem titeket illet meg... Lady Laurana és társai nekünk hozták el, amikor a hajójuk elsüllyedt! Erőszakkal akartátok otttartani Ergothban és a tulajdon lányotok...

— A lányom. nevét ne említsd! — dörögte a Szóló mély, nyers hangon. — Nekem nincs többé leányom!

Tasslehoff lelkében valami megpattant. Zavaros emlékképek kavarogtak előtte: Laurana, amint elkeseredetten harcol a sárkánygömböt őrző gonosz varázslóval, küzd a sárkányfattyakkal, nyílvesszejét kilövi a fehér sárkányra és Laurana, amint önfeláldozóan ápolja őt, amikor közel jár a halálhoz. Hogy a saját népe vesse ki magából, amikor olyan áldozatkészen harcolt az ő megmentésükért, amikor annyi mindent tett kockára miattuk...

— Hagyjátok abba! — hallotta meg hirtelen Tasslehoff saját, teli torokból visított kiáltását. — Hagyjátok abba ezt rögtön és hallgassatok meg engem!

Váratlanul és legnagyobb megdöbbenésére azt vette észre, hogy mindenki valóban elhallgat és kíváncsian fordul felé.

Most, hogy valamennyien rá figyeltek, Tass rájött, hogy sejtelme sincs róla, mit mondhatna ennyi tiszteletre méltó személy előtt. Ám azzal is tisztában volt, hogy most már mondania kell valamit. Végül is, morfondírozott magában, az én hibám az egész... én olvastam abban a könyvben a sárkánygömbökről! Összeszoruló torokkal csusszant le a magas padról és előresietett a Fehér Kő és a mellette szembenálló két csoport felé. A szeme. sarkából látni vélte, amint Fizban halovány mosolyt ereszt meg felé gyűrött süvege alól.

— Én... én... — dadogta a surranó és lázasan kereste a szavakat, amikor váratlanul fény gyúlt az agyában. — Követelem, hogy képviselhessem a népemet — vetette föl a fejét büszkén Tasslehoff — és, hogy elfoglalhassam a helyemet a megfigyelő tanácstagok között.

Hosszú, barna hajtincsét hátravetette a válla fölött és közelebb lépett az asztalhoz, egyenesen a sárkánygömb elé. Reszketve nézett föl a nagy Fehér Kőre, amely ott tornyosult fölötte és a gömb fölött, azután gyorsan Gunthar, majd a Szóló felé fordult.

Abban a pillanatban Tasslehoff már tudta is, mit kell tennie. Remegni kezdett a félelemtől. Ó, Tasslehoff Fúróláb, aki életében még soha semmitől sem félt, remegés nélkül nézett farkasszemet még a sárkányokkal is, most megrémül attól, amit tenni készül! Keze úgykihűlt, mintha kesztyű nélkül gyúrt volna hógolyókat, a nyelve pedig csak úgy csattogott kiszáradt szájában. De már elhatározta magát. Csak azt kell elérnie, hogy tovább beszélhessen, s nehogy kitalálják, mit forgat a fejében!

— Bennünket, surranókat sohasem vesztek igazán komolyan, ugye? — kiáltotta Tass és úgy érezte, hogy a hangja túlságosan is hangosan sivít. — És nem is állíthatom, hogy ezért nagyon neheztelnék rátok. Nincs igazán mély felelősségtudatunk, azt hiszem, és túlságosan is csak a magunk bajával törődünk, kíváncsiak vagyunk... de kérdem én, hogyan jöhet rá bárki is valamire, ha nem furdalja a kíváncsiság?

Tass látta, amint a Szóló arca acélkeménnyé válik és még Lard Gunthar is vészesen elkomorul. Óvatosan egyre közelebb és közelebb, került a sárkánygömbhöz.

— Azt hiszem, akaratunkon kívül sok kellemetlenséget okozunk másoknak, sőt, néha még olyan dolgokat is magunkhoz veszünk, amelyek nem illetnek meg bennünket. De egyvalami, amit a surranók biztosan tudnak, az...

És ebben a pillanatban Tasslehoff futásnak eredt. Gyors és fürge lévén, akár egy egér, könnyedén siklott ki az utána kapkodó kezek közül és pillanatok alatt odaért a sárkánygömbhöz. Arcok villantak föl körülötte, szájak nyíltak ki és ordítottak, üvöltöttek rá, de már mindhiába.

Egyetlen gyors, kimért mozdulattal Tasslehoff a Fehér Kőhöz vágta a gömböt.

A kerek, ragyogó kristály viharosan örvénylő belsejével hosszú másodpercekig szállt a levegoen. Tassnak már az jutott az eszébe, hogy a gömbnek talán ahhoz is van ereje, hogy a röptét megállítsa! De ez csak egy lázas gondolatnak bizonyult a surranó tudatában.

A sárkánygömb nekicsapódott a kősziklának és ezernyi szikrázó darabra törött. Egy pillanatig tejes színű, füstgomolyagként lebegett a levegőben, mintha reménytelenül próbálná megőrizni gömbalakját, azután elkapta a tisztás fölött lebegő enyhe szellő és darabokra tépte.

Néma, döbbent csönd állt be.

A surranó csak állt ott és nyugodtan nézett le a szétzúzott sárkánygömb szilánkjaira.

— Jól tudjuk — mondta végül olyan halkan, mintha egy apró esőcsepp hullott volna a rémült csöndbe —, hogy a sárkányokkal kell megküzdenünk... és nem egymással.

Senki nem mozdult, senki nem szólt egy szót sem... csak valami tompa puffanás hallatszott a következő pillanatban.

Gnosh áljultan esett össze.

Aztán megtört a csend... majdnem akkora robajjal, amekkorát a sárkánygömb csapott. Lord Gunthar és a Szóló egyszerre vetették magukat Tass felé. Egyikük a bal, másikuk a jobb vállát ragadta meg.

— Mit tettél? — nyögte Lord Gunthar halálsápadtan, tekintetében tébolyult indulat szikrázott, keze reszketve markolta Tass vállát.

— Magát a halált hoztad ránk ezzel! — ordította és a Szóló ujjai keselyűkarmokként mélyedtek a surranó húsába. — Az egyetlen reménységünket pusztítottad el!

— És ezért, mindenekelőtt neki is meg kell halnia!

Porthios, a magas, komor képű elf-lord, villogó kardját a surranó fölé emelte. De Tass megvetette a lábát az elf-király és a lovag között, apró arcán halálos elszántság tükröződött. Tisztában voltvele, amikor tettét elhatározta, hogy halállal lakol érte.

Tanis boldogtalan lesz, ha meghallja, mit cselekedtem — gondolta magában Tass szomorúan. De legalább megtudja, hogy bátran fogadtam a halált.

— Ej, ej, ej... — szólalt meg ekkor egy álmos hang. — Senkinek sem kell itt meghalnia! Legalábbis e pillanatban nem. Ne hadonássz már azzal a karddal, Porthios... utóbb még megsebesítesz valakit!

Tass kipislogott a fölötte kavargó karok és csörömpölő páncélok tengere alól és meglátta, amint az ásítozó Fizban átlép a gnóm elernyedt teste fölött és feléjük igyekszik. Az elfek és az emberek egyként nyitottak utat előtte, mintha valami láthatatlan erő kényszerítené őket.

Porthios szembepördült Fizbannal, a dühtől habzott a szája, úgy ordította artikulálatlan hangon:

— Vigyázz, öreg, vagy téged is ugyanaz a büntetés ér el mindjárt!

— Azt mondtam, ne csápolj azzal a fegyverrel! — mordult rá Fizban ingerülten és ujjával megfenyegette a kardot.

Porthios fájdalmas üvöltéssel ejtette ki kezéből a fegyverét. Sajgó, égő kezét markolászva, döbbenten meredt a földön fekvő pengére: a markolatán éles tövisek nőttek. Fizban szorosan az elf-lord elé lépett és mérgesen nézett a szemébe.

— Derék ifjú vagy, de igazán tanulhattál volna már némi tiszteletet az idősebbek iránt. Azt mondtam az előbb, tedd le azt a kardot és komolyan is gondoltam! Legközelebb talán majd hamarabb szót fogadsz! — Fizban haragos szeme ekkor a Szóló felé fordult. — És te, Solostaran, szintén nemes férfiú voltál, úgy kétszáz esztendővel ezelőtt. Három nagyszerű gyermeket neveltél föl... mondom három gyereket! Ne fecsegj itt nekem mindenféléket arról, hogy nincs többé leányod! Igenis van, s méghozzá igazán derék leányzó! Legalábbis esze több van, mint az apjának! Biztosan az anyjától örökölte! Hol is tartottam? Persze, persze... és Tanist, a fél-elfet is fölnevelted. Hát tudod, Solostaran, ezzel a négy gyerekkel még meg is menthetjük a világot!

— Most pedig mindenki foglalja el a helyét... igen, te is, Lord Gunthar. No gyere, Solostaran, majd segítek. Nekünk, öregeknek támogatnunk kell egymást. Elég baj az, különben, hogy ilyen átkozottul bolond vagy!

Fizban tovább dörmögött a szakállába, mialatt a megrökönyödött Szólót a székéhez vezette. A fájdalomtól eltorzult arcú Porthiost a harcosai támogatták vissza a helyére.

Az egybegyűlt elfek és lovagok lassacskán, egymás között pusmogva letelepedtek... közben sötét tekintettel méregették az összetört sárkánygömb cserepeit a Fehér Kő lábánál.

Fizban leültette helyére a Szólót és villámló pillantást vetett Lord Quinath felé, aki úgy érezte, hogy mondania kell valamit, de gyorsan meggondolta magát. A vén mágus elégedetten ballagott vissza a Fehér Kőhöz, amely előtt ott állt Tass megrendülten és zavarodottan.

— Te meg — nézett Fizban a surranóra, mintha még sohasem látta volna — menj és szedd rendbe azt a szegény fickót! — intett a még mindig ájultan heverő gnóm felé.

Tasslehoff remegő térddel ballagott oda Gnoshnoz, leguggolt hozzá és örült neki, hogy valami mást láthat maga előtt, nem csak azokat a haragos arcokat.

— Gnosh — paskolta meg a gnóm arcát és szerencsétlen ábrázattal suttogta — sajnálom, tényleg, nagyon sajnálom. Úgy értem, az Életcélod miatt, meg az apád lelkéért, meg mindenért. De úgy éreztem, nem tehetek másképp.

Fizban lassan körbefordult, hátratolta homlokából a süvegét és végignézett az egybegyűlteken. — Igen, most pedig egy kis leckében részesítelek majd benneteket. Rászolgáltatok, méghozzá valamennyien... tehát ne pöffeszkedjetek ott olyan önelégülten. Annak a surranónak — mutatott a rémületében fölvisító Tass felé — több ész szorult a nevetséges kontya alá, mint legtöbbötök fejébe együttvéve. Tisztában vagytok vele, mi lett volna a sorsotok, ha annak a surranónak nincs elég bátorsága véghezvinni azt, amit megtett? Tudjátok? Nem? Nos, majd én elmondom nektek. Csak előbb hadd keressek magamnak valami ülőhelyet... — nézett körül Fizban tétován. — Aha, ott pontosan jó lesz! — ezzel elégedetten bólogatva, a vén mágus keresztültotyogott a tisztáson és letelepedett a földre, és hátát nekivetette a szent Fehér Kőnek!

Az egybegyűlt lovagok felnyögtek a borzalomtól. Gunthar azonnal talpra szökkent ekkora szentségtörés láttán.

— Egyetlen halandó sem érintheti a Fehér Követ — ordította és Fizban felé csörtetett.

Az öreg lassan a tajtékzó lovag felé fordította a fejét. — Csak még egyet szólj — mondta ünnepélyesen — és gondoskodom róla, hogy egészben essen le a bajuszod! Most pedig ülj le és fogd be a szád!

Gunthar szava teljesen elakadt a vén mágus fejedelmi intésére. Tehetetlenül támolygott vissza a székéhez.

— Hol is tartottam, mielótt félbeszakítottatok? — mérgelődött Fizban. Körülnézett és a szeme megakadt a sárkánygömb törött darabjain. — Hmm, igen... egy történetet akartam elmesélni nektek. Valamelyikőtök végül megszerezte volna a gömböt... és szépen haza is vitte volna, hogy „biztonságba helyezze" vagy éppen „megmentse általa a világot". És valóban, képes is lett volna megmenteni a világot, föltéve, ha tudja,hogyan kell azt használni. De hát, melyikótök rendelkezik ezzel a tudással? Kinek van hozzá elég ereje? Azt a gömböt a régi idők legnagyobb, leghatalmasabb mágusai készítették. A leghatalmasabbak, együttes erővel... értitek? Egyszerre dolgoztak rajta a Fehér köpönyegesek és a Fekete köpönyegesek. Ezért szorult bele a jó és a gonosz lényege egyaránt. A Vörös köpönyegesek elegyítették és kötötték meg varázserejükkel e két elemet. Keveseknek akad manapság annyi ereje és hatalma, hogy megértse a gömböt, föltárja a titkát és parancsolhasson neki. Valóban nagyon kevesen — villant föl Fizban szeme — és egyikük sincs itt, közöttetek!

Hosszú, mélységes csönd ereszkedett a gyülekezetre, mialatt hallgatták a vén mágus szavait, akinek hangja meglepően erős volt, csak úgy szárnyalt a viharfellegeket szétkergető, frissen támadt szél süvöltése fölött.

— Ha valamelyikőtök elvitte volna a gömböt és a használatával is megpróbálkozott volna, csak későn vette volna észre, mekkora bajt hozott magára. Olyan biztosan összeroppantatok volna, ahogy a surranó zúzta szét a gömböt. Ami pedig a reménység elveszítését illeti, megvallom, a remény egy időre homályba veszett, de most ismét újjászületett...

Egy hirtelen támadt szélroham lekapta az öreg süvegét és játékosan eltáncolt vele. Fizban ingerülten felhördült és hevesen utánakapott.

Abban a pillanatban, amikor a vén mágus előrehajolt, a felhőkön keresztültört az első napsugár. Ekkor vakító ezüst fény villant, amit reccsenő, fölsiketítő csattanás követett, mintha maga a föld repedne ketté.

A gyülekezet félvakon pislogott a fölvillanó fényben, döbbenten és iszonyattal nézve az előttük kibontakozó szörnyű jelenetet.

A szent Fehér Kő kettéhasadt!

A vén mágus elnyúlva hevert a földön, az egyik kezében a süvegét szorongatta, a másikat ijedt mozdulattal, védőn emelte a feje fölé. Fölötte, pontosan azon a helyen, ahol az előbb, ült, egy hosszú, ragyogó ezüstfegyver fúródott a kősziklába. Egy ezüstkarú, fekete ember hajította oda, aki most odasétált és megállt mellette. Három alak haladt a nyomában: egy elf-nő, bőrpáncélban, egyvén, fehérszakállú törpe és Elistan.

A síri csöndben a fekete ember előrenyúlt és kiemelte a fegyvert a leomlott kőszikla törmelékei közül. Magasan a feje föléé emelte és a tüskés, ezüst dárdahegy fényesen fölragyogott a déli nap sugaraiban.

— Vasverő Theros vagyok — dörögte a férfi mély hangon — és ezt az elmúlt hónapban kovácsoltam ki. — Megrázta a fegyvert. — Az olvadt ezüstöt az Ezüst Sárkány szobra szívének rejtett mélységéből bányásztam elő. Az istenektől kapott ezüstkarommal kovácsoltam e fegyvert, ahogyan a legendák megjósolták. És íme, most elhoztam nektek... Krynn összes népének... hogy végre egyesüljünk egymással és úgy verjük vissza a hatalmas gonoszt, amely örök sötétségbe akar taszítani bennünket!

— Íme, elhoztam nektek... a sárkánydárdát!

E szavakkal Theros beleszúrta a fegyvert a földbe. Ott állt a dárda, egyenesen és fénylőn, a sárkánygömb összetört szilánkjai között.

7. Váratlan utazás

— Ezzel az én küldetésem véget ért — mondta Laurana —, most már szabadon elmehetek.

— Igen. — mormolta Elistan csöndesen —, és én azt is tudom, miért távozol. Laurana elpirult és lesütötte a szemét. — De mégis, merre indulsz?

— Silvanestibe — válaszolt a lány —, ott láttam őt legutoljára.

— És akkor is csak álmodban...

— Nem, az több volt, mint egyszerű álom — felelte Laurana és megborzongott. — Olyan valóságosnak tűnt... és ő is benne volt. Tehát é1 és nekem meg kell találnom!

— Akkor pedig, kedvesem, legjobban teszed, ha itt maradsz — tanácsolta Elistan. — Azt mondod, hogy álmodban ő is talált egy sárkánygömböt. Ha tényleg így van, ide kell jönnie, Sancristbal

Laurana nem válaszolt. Szomorúan és tétován nézett ki Lord Gunthar várkastélyának ablakán, ahol Elistannal, Kovával és Tasslehoffal együtt vendégeskédtek.

Tulajdonképpen az elfekkel kellett volna lennie, mivel apja, mielőtt távozott volna a Fehér Kő tisztásról, kérte őt, hogy menjen vissza velük Dél-Ergothba. De Laurana nem állt kötélnek. Bár nyiltan magának sem vallotta be, mégis jól tudta, hogy többé már sohasem fog saját népe körében élni.

Apja nem erőltette a dolgot és Laurana látta a szemében, hogy megértette ki nem mondott gondolatát. Az elfek években mérték az idő múlását, nem napokban, mint az emberek. Ám, ami az apját illeti, mintha az idő fölgyorsult volna, és a Szóló szinte a szeme láttára változott. Úgy érezte, mintha Raistlin homokóra-szemén keresztül nézte volna őt és rémisztő volt számára ez az érzés. Annál is inkább, mivel bejelentése csak tovább fokozta apja boldogtalanságát.

Gilthanas nem tért vissza és Laurana még csak azt sem mondhatta meg a Szólónak, merre lehet kedvelt fia, mivel annak Silvarával megtett útja sötét volt és titokzatos.

Laurana csak annyit hozhatott apja tudomására, hogy Gilthanas nem halt meg.

— Nem tudod, mégis merre lehet? — kérdezte a Szóló, rövid hallgatás után.

— De tudom — válaszolta Laurana —, vagy legalábbis annyit tudok, hová indult.

— És erről még nekem... az apjának sem beszélhetsz?

Laurana határozottan megrázta a fejét. — Nem, Szóló, nem tehetem! Bocsáss meg nekem, de amikor erről döntöttünk, megfogadtuk, hogy e vakmerő tervről nem beszélünk senkinek... a világon senkinek...

— Tehát nem bízol meg bennem...!

Laurana fölsóhajtott és a Fehér Kő összezúzott maradványaira nézett. — Atyám — mondta —, hiszen te kis híján háborúba keveredtél az... egyetlen néppel, amely elősegítheti a mi megmentésünket...

Apja nem válaszolt semmit, de hűvös búcsúszavaival és azzal, ahogy legidősebb fia karjára támaszkodott, világossá vált Laurana számára, hogy apjának immár csak egyetlen gyermeke van.

Theros az elfekkel tartott. Á Sárkánydárda drámai bemutatását követben a Fehér Kő Tanácsa egyhangúan úgy szavazott, hogy többet kell készíteni ebből a fegyverből, majd’ minden fajt egyesítve kell szembeszállniuk a sárkányseregekkel.

— E pillanatban — jelentette ki Theros — csak az a néhány dárdánk van, amit az elmúlt egy hónap alatt sikerült kikovácsolnom, és hozhatok még néhány Ősi lándzsát, amit az ezüst sárkányok rejtettek el, amikor a sárkányokat száműzték e világból. De többre, sokkal többre lesz szükségünk..., és nekem is segítség kell a munkámhoz!

Az elfek beleegyeztek, hogy segítséget adnak a sárkánydárdák elkészítéséhez, dehogy aharcban is részt vesznek-e majd, az nem dőlt el.

— Ezt a kérdést még alaposan meg kell vitatnunk — jelentette ki a Szóló.

— Csak ne túl soká vitatkozzatok fölötte — mordult föl Tűzkovács Kova-, mert a végén majd valamelyik Sárkány Nagyúrral folytathatjátok a vitát.

— Az elfeknek van saját döntőbíróságuk és nem szorulnak holmi törpék tanácsára — válaszolta dölyfösen a Szóló. — Különben még abban sem lehetünk biztosak, vajon valóban használhatók-e ezek a dárdák. Az igaz, hogy a legenda szerint egy Ezüstkarú Kovácsnak kell elkészítenie őket, de ugyanott arról is szó esik, hogy Kharas Pörölye is kell hozzá. — És hol van most az a pöröly? — kérdezte Therostól.

— Azt a szerszámot senki sem hozhatja ide időben, még ha útközben az nem is kerül a sárkányseregek kezébe. Kharas Pörölyére a régi időkben volt szükség, mivel az emberek tudása csekély volt a sárkánydárdák kikovácsolásához. Az enyém viszont elegendő hozzá... — tette hozzá

Theros büszkén. — Láthattátok, mit művelt a dárdám azzal a sziklával!

— Majd meglátjuk, milyen hasznos lesz a sárkányokkal szemben — mondta a Szóló, és a Fehér Kó Tanácsának második ülése ezzel a végéhez közeledett. Végszavában Gunthar javasolta, hogy a Theros által hozott dárdákat küldjék el vele a Palanthasban várakozó lovagoknak.

Mindezek a dolgok ott kavarogtak Laurana tudatában, amint végignézett a sápadt téli tájon. Lord Gunthar azt jósolta, hogy a völgyet hamarosan ellepi a hó.

Nem maradhatok itt — gondolta Laurana, és a hideg ablaküveghez nyomta az arcát. — Előbb-utóbb megőrülök...

— Áttanulmányoztam Gunthar térképeit — mormolta szinte csak magának —, és most már pontosan tudom, hol helyezkednek el a sárkányseregek. Tanis sehogy sem juthat át Sancristba. Ha pedig csakugyan a birtokában van egy sárkánygömb, nem tudhatja, milyen veszélyeket rejt az magában. Figyelmeztetnem kell őt!

— Összevissza beszélsz, kedvesem — szólalt meg Elistan csöndesen. — Ha Tanis nem juthat el biztonságosan Sancristba, ugyan hogy juthatnál el te hozzá? Gondolkodj logikusan, Laurana...!

— Nem akarok logikusan gondolkodni! — kiáltotta Laurana, dobbantott a lábával és haragosan nézett a papra.

— Elegem van abból, hogy mindig észnél kell lennem... elegem van ebból az egész háborúból! Én máris megtettem a magamét... talán többet is... egyszerűen meg akarom keresni Tanist!

Elistan együttérző arckifejezését látván, Laurana fölsóhajtott. — Ne haragudj rám, drága barátom... tudom én, hogy minden szavad igaz! — A lány szégyenlősen elpirult. — De semmiképpen sem maradhatok itt... kínoz ez a semmittevés.

Bár Laurana nem szólt róla, egy másik gondolat is foglalkoztatta. Az az emberlány... Kitiara! O vajon hol lehet? Talán együtt vannak, ahogyan álmában látta? Laurana hirtelen rádöbbent, hogy a látvány, amint Tanis szorosan magához öleli Kitiarát, még saját halálának képzeténél is borzalmasabb volt számára.

Ebben a pillanatban, váratlanul Lord Gunthar lépett be a terembe.

— Ó! — mondta meglepetten, amint,meglátta Lauranát Elistan társaságában. — Bocsánatot kérek... remélem nem zavarok...

— Nem... kérlek, jöjj közelebb! — válaszolta Laurna sietve.

— Köszönöm — mondta Gunthar, beljebb lépett és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, de előbb végignézett a folyosón, meggyőződve róla, hogy senki sincs a közelben.

Az ablak előtt álló párhoz lépett. — Különben is, mindkettőtökkel beszélnem kell... már mondtam is Willsnek, hogy keressen benneteket. De talán Így lesz a legjobb. Legalább senki sem tudja meg, hogy beszéltünk egymással.

Újabb intrikák — gondolta magában Laurana ingerülten.

Egész útjukon Gunthar várkastélya felé, másról sem hallott, mint a lovagságot megosztó, belső torzsalkodásról.

Lauranát mélységesen fölháborította Gunthar beszámolója Sturm Próbatételérol, ezért aztán kiállt a Lovagok Tanácsa elé, hogy fölszólaljon Sturm védelmében. Bár példa nélkül álló dolog volt, hogy egy nő jelenik meg a Lovagok Tanácsa előtt, a hallgatóságon mégis nyomot hagyott e fiatal hölgy lelkes kiállása Sturm mellett. A tény, hogy Laurana az elf uralkodóház tagja, és hogy része volt a sárkánydárdák elhozatalában, szintén kedvező volt rá nézve.

Még Derek hívei — már akik megmaradtak mellette — sem mertek felszólalni ellene. A lovagok azonban még így sem jutottak végleges döntésre. A lovag, akit Lord Alfred helyettesítésére jelöltek ki, a szóbeszéd szerint Derek táborába tartozott, Lord Michael pedig olyan határozatlannak mutatkozott, hogy Lord Gunthar kénytelen volt nyílt szavazásra vinni a kérdést. A lovagok gondolkodási időt kértek, ezért az ülést végül megszakították. Ezen a délutánon került sor a folytatásra. Szemmel láthatóan Lord Gunthar éppen errol a tanácskozásról érkezett.

Laurana rögtön felfedezte az arcán, hogy az ügy kedvező fordulatot vett. Ám ha így van, mivégre ez a taktikázás?

— Fölmentették Sturmot a vád alól? — kérdezte a lány.

Gunthar elmosolyodott és összedörgölte a kezét. — Nem fölmentették, gyermekem..., az még inkább a bűnössége mellett szólt volna. Nem, minden tekintetben igazolták. Én magam is erre törekedtem. A puszta fölmentés nem lett volna elég. Lovagi rangját végérvényesen elnyerte és a parancsnoki jogokkal is hivatalosan fölruházták. Derek komoly bajban van!

— Sturm sikerének őszintén örülök — mondta Laurana hűvösen és aggódó pillantást váltott Elistannal. Bár tetszett neki Lord Gunthar viselkedése, de mivel királyi házban nőtt fel, tudta, hogy Sturmnak csak a bábu szerepét juttatták ebben a politikai játékban.

Gunthar fölfogta a hangjában bújkáló hideg élt és arca elkomorodott. Lady Laurana — mondta kimérten —, tudom, arra gondolsz, hogy én zsinóron rángatom Sturmot. De beszéljünk nyíltan, hölgyem. A lovagság megoszlott, két táborra szakadt... egyik Dereké, a másik az enyém. És mindketten tudjuk, mi a sorsa egy kettéhasított fának: mindkét fele kiszárad és elpusztul. Aköztünk dúló harcnak véget kell vetni, különben igen súlyos következményei lehetnek. Ezért, Lady Laurana és Elistan, bizalommal fordulok hozzátok és kérlek, ítéljetek magatok... a ti kezetekbe teszem le ezt az ügyet. Megismertetek engem és ismeritek Lord Dereket is. Ti kit választanátok közülünk a lovagok Nagymesteréül?

— Természetesen téged, Lord Gunthar — jelentette ki Elistan őszintén.

Laurana egyetértően bólintott. — Szerintem is. Ez a széthúzás végzetes lehet a lovagságra nézve. Erről a saját szememmel győződhettem meg a Tanács ülésén. Annak alapján pedig, amit a Palanthasból befutott hírek szerint tudok, az a mi ügyünknek is árt. Mégis, a barátom sorsa az, ami legfőképp aggaszt.

— Teljesen megértelek és örülök, hogy ezt mondod — jegyezte meg Lord Gunthar biztatóan —, ez megkönnyíti számomra, hogy a kérésemet elétárjam. — Gunthar Laurana karjára tette a kezét. — Szeretném, ha elmennél Palanthasba!

— Hogyan? Miért? Nem értem!

— Nem csodálkozom. De hadd magyarázzam meg...! Foglaljatok helyet, te is, Elistan! Tölthetek egy kis bort?

— Inkább ne! mondta Laurana és letelepedett az ablak közelében.

— Így is jó — mondta Gunthar komoran, majd megfogta Laurana kezét. — Lady, mi mindketten jól ismerjük a politikát. Ezért most nyiltan kiterítem előtted a kártyáimat. Látszólag azért utazol Palanthasba, hogy megtanítsd a lovagoknak a sárkánydárda használatát. Ez lesz a hivatalos ok. Theros kivételével csak te és a törpe ért ehhez a fegyverhez. És... nézzünk szembe a valósággal... a törpe túl alacsony hozzá, hogy igazán bánni tudjon vele.

Gunthar megköszörülte a torkát. — Egyszóval, elviszed a dárdákat Palanthasba. Ám, ami még ennél is fontosabb, magaddal viszed a Tanács írásos Döntését Sturm jogainak teljes helyreállításáról. Ez végzetes csapást jelent Derek törekvéseire nézve. Abban a pillanatban, amint Sturm magára ölti ősi páncélját, mindenki megérti, hogy élvezem a Tanács teljes körű támogatását. Ezután azon sem csodálkoznék, ha Derek nem vállalkozna a Próbatételre, amikor visszatér.

— De miért éppen én? — kérdezte Laurana értétlenül. — Bárkit megtaníthatok rá, Lord Michaelt például, hogyan kell használni a sárkánydárdát. Ő azután el is vihetné azokat Palanthasba... és mellesleg a Sturmnak szánt iratot is...

— Lady Laurana — Gunthar erősebben megszorította a lány kezét, közelebb vonta őt magához és alig hallhatóan folytatta —, még mindig nem érted! Nem bízom meg Lord Michaelben. Nem bízhatom... nem merem rábízni ezt az üzenetet egyetlen lovagra sem. Derek ugyan kiesett a nyeregből... ahogy mondani szokás, de még korántsem veszítette el a csatát. Kell valaki, akiben eleve megbízhatok. Valaki, aki ismeri Derek szándékát és szemében egyértelműen Sturm oldalán áll.

— Én szívből Sturm oldalán állok — felelte Laurana hűvösen. — És ez számomra fontosabb a lovagság minden érdekénél

— Ó, de ne feledd, Lady Laurna — emelkedett föl Gunthar és nyomban meg is hajolt, hogy megcsókolja a lány kezét —, hogy Sturm számára viszont a lovagság érdekei a legfontosabbak! Mit gondolsz, mi történne vele, ha a lovagok súlyos vereséget szenvednének? És mi lenne a sorsa, ha Derek kaparinthatná meg a hatalmat?

Végül Laurana csak beleegyezett, hogy elmenjen Palanthasba, amint azt Lord Gunthar előre sejtette. Ahogy közeledett az indulás napja, csaknem minden éjjel azt álmodta, hogy Tanis alig pár órával az ő távozása után megérkezik a szigetre. Többször is már azon volt, hogy visszavonja az ígéretét, de akkor arra gondolt, hogy szembe kell majd néznie Tanissal és meg kell mondania neki, hogy nem volt hajlandó elmenni Sturmhoz és figyelmeztetni őt a reá leselkedő veszedelemre. Ez tartotta vissza attól, hogy másképp döntsön. Ez... és a Sturm iránti mélységes megbecsülése.

A magányos éjszakákon, amikor szíve és karja egyaránt Tanis közelségére vágyakozott és szinte maga előtt látta őt, amint magához öleli azt a sötét, göndör hajú, ragyogó barna szemű és csábosan ferde mosolyú emberlányt... a lelke teljesen fölkavarodott.

Barátai is hiábavalóan vigasztalták. Egyikük, Elistan, el is távozott, amikor küldönc érkezett érte az elfektől, és követelte, hogy egy lovagi különítmény kísérje el a papot útjára. Még búcsúzkodásra sem maradt idő. Alig egy nap múlva az elf-követ megérkezése után, Elistan és Lord Alfred fia, egy Duoglas nevű, komoly ifjú férfi, nekivágott a Dél-Ergothba vezető útnak. Lauranamég sohasem érezte olyan magányosnak magát, mint amikor jó utat kívánt szeretett pártfogójának.

Tasslehoffra szintén fájdalmas búcsú várt. A sárkánydárda fölötti örvendezés közepette mindenki megfeledkezett szegény Gnoshról és Életcéljáról, amely ezernyi darabra törve hevert a gyepen. Mindenki, Fizbant kivéve. A vén mágus fölkelt a földről, ahol a széthasított Fehér Kő előtt hevert és odament a holtra vált gnómhoz, aki iszonyodva meredt a szilánkokra zúzott sárkánygömbre.

— Jól van na, jól van, fiacskám — dünnyögte Fizban —, ez azért még nem a világ vége!

— Igazán nem? — kérdezte Gnosh és nyomorult állapotában befejezte a tómondatot.

— Hát persze, hogy nem... csak a megfelelő távlatokból kell szemlélned az egészet. Miért...? Lám, most lehetőséget kaptál rá, hogy belülről is megvizsgáld azt a sárkánygömböt.

Gnosh könnyes szeme fölragyogott. — Igazad van! — rikkantotta pillanatnyi szünet után — és fogadjunk, hogy össze is tudom ragasztani, ha...

— Persze, persze — dörmögte Fizban sietve, de Gnosh máris előrelódult, s közben egyre gyorsabban és gyorsabban hadart.

— Összeilleszthetnénk a darabjait,, hátnemlátod... aztánrajzolhatnánkegyábrát, amelyenmindegyikszilánkot kiterítenénkegysíkba ésaztán...

— Nyugalom, nyugalom... — motyogta Fizban.

— Félre, utat! —brekegte Gnosh fontoskodva, és igyekezett távolabb terelni a gömb maradványai körül tolongókat. — Vigyázz, hová lépsz, Lord Gunthar! És igen, most szépen megvizsgáljuk a belső oldalát is, azután elkészítem a jelentésemet... alig pár héten belül...

Gnosh és Fizban körülkerítette a kérdéses gyeprészt és munkához látott. A következő két napon Fizban a Fehér Kő romjain állva gondosan rajzolt, megpróbálta pontosan bejelölni minden egyes töredék helyét, mielőtt fölvették volna. (A vén mágus egyik ábrája rejtélyes módon Tasslehoff térképtokjában kötött ki. Jóval később a surranó rájött, hogy az egy ostábla játék ábrája, amit az öreg varázsló maga ellen játszott és minden jel szerint el is veszített...)

Ezalatt Gnosh lelkendezve futkosott négykézláb a fűben, és számokkal ellátott pergamenfecniket ragasztott az azoknál jóval kisebb üvegcserepekre. Fizban segítségével végül összeszedett 2.687 sárkánygömb-darabot és egy jókora kosárban elcipelte magával a Ráseránts Hegy gyomrába.

Tasslehoffnak fölkínálták a választást: vagy maradjon Fizbannal, vagy ő is menjen Palanthasba Lauranával ésKovával. Tass biztos volt benne, hogy két olyan ártatlan jószág, mint az elf-hajadon és a törpe aligha élheti túl az utat nélküle, de öreg barátjától is igen nehezére esett megválnia. Két nappal a hajójuk indulása előtt még utoljára meglátogatta a gnómokat és Fizbant.

Vérfagyasztó katapultálást követően a Vizsgáló Teremben bukkant rá Gnoshra. A szétzúzott sárkánygömb fölcímkézett és megszámozott darabjai két teljes asztalt borítottak be.

— Teljesmértékbenlenyűgöző — hadarta Gnosh olyan sebesen, hogy belegabalyodott a mondókájába —, mivel máriselemeztükazüveget, érdekesanyag, semmihezsemhasonlít, amiteddigláttunk alegnagyobbfölfedezés ebbenaszázadban...

— Szóval elérted az Életcélodat? — szakította félbe Tass. — Jóatyád lelke...

— Végremegnyugodott! — rikoltotta Gnosh és nyomban visszatért a munkájához. — Úgyörülökhogybeugrottál éshamégegyszer errejárszlátogassmegbennünket...

— Eljövök! — mosolygott a surranó.

Fizbant két emelettel lejjebb találta meg. (Lenyűgöző repülés volt... csak elkiáltotta a kívánt emelet számát és kiugrott az űrbe. Hálók pattantak elő és rándultak vissza, csengők csilingeltek, gongok zengtek, sípok rikoltoztak. Tasst végül a talajszint fölött egy emelettel kapták el, amikor már ömlött a sok szivacs a kürtő padozatára.)

Fizban éppen a Fegyverfejlesztési Részlegnél vendégeskedett, gnómok szoros gyűrűjében, akik valamennyien osztatlan csodálattal bámultak rá.

— Ó, te vagy az, kölyök? — meresztette szemét Tassra üres tekintettel. — Epp jókor érkeztél, hogy tanúja légy a legújabb fegyverünk kipróbálásának. Ez forradalmasítja a hadviselést. Még a sárkánydárdákat is szükségtelenné teszi.

— Valóban? — rikkantotta a surranó lelkesen.

— Így igaz! — nyomatékosította Fizban. — No, állj csakszépen oda — intett egy gnóm felé, aki máris pattant, hogy teljesítse a kívánságát és szökellve igyekezett az ezerféle lommal borított helyiség közepére.

Fizban fölemelt valamit, amit Tasslehoff egy fölhergelt halászmester által kezelésbe vett íjpuskának nézett. Tulajdonképpen valóban íjpuska volt. De nyílvessző helyett egy, az elejére illesztett horogról fityegő jókora háló ékesítette. Fizban morogva és dörmögve parancsolta a gnómoknak, hogy álljanak mögé és adjanak neki elég helyet.

— Akkor most te vagy az ellenség — mondta a mágus a helyiség közepén reszkető gnómnak. Erre a gnóm azonnal dühödt, harcias képet vágott. A többiek elismerően bólogattak.

Fizban célzott és lőtt. A háló kiröppent a levegőbe,megakadt a horogban és az íj ívében, majd visszacsapott,mint egy lehulló vitorla és beterítette a varázslót.

— Az a nyavalyás horog! — dörmögött Fizban.

A gnómok gyorsan és ügyesen kiszabadították.

— Azt hiszem, búcsúzni kell — mondta Tass és lassan a mágus felé nyújtotta a kezét.

— Ne mondd! — nézett rá Fizban meglepetten. — Talán mennem kell valahová? Senki sem figyelmeztetett. Még össze sem csomagoltam...

— Én megyek valahová — magyarázta Tasslehoff türelmesen — Lauranával. Magunkkal visszük a dárdákat és... ó, de azt hiszem, erről senkinek sem szabadna beszélnem — csicseregte zavartan.

— Ne is törődj vele... hallgatok, mint a sír — suttogta Fizban olyan élesen, hogy a helyiség legtávolabbi sarkában is hallható volt. — Biztosan megtetszik neked Palanthas. Nagyon kedves város. Sturmnak add át üdvözletemet. Ó, és Tasslehoff — pillantott a mágus a surranóra cinkosan

-, azt hiszem, igazán helyesen cselekedtél, fiam.

— Úgy véled? — csipogta Tass reménykedve. — Igazán örülök. — Elgondolkodott. — Töprengtem rajta... amit mondtál... a sötét útról. Én talán...

— Attól tartok, igen — komorodott el Fizban arca, amint keményen megmarkolta a surranó vállát —, de megvan hozzá a bátorságod, hogy végigmenj rajta.

— Magam is remélem — eresztett meg Tass egy rövid sóhajtást. — Nos, minden jót. Hamarosan visszajövök. Amint vége lesz ennek a háborúnak.

— Hmm, sajnos tartok tőle, hogy már nem leszek itt — mondta Fizban olyan heves fejcsóválással, hogy a süvege félrebillent. — Hamarosan, amint tökéletesítettük ezt az új fegyvert, én is elmegyek innen... — Egy pillanatig tétovázott. — Mit mondtam, hová is kell mennem? Sehogy sem jut az eszembe! De ne is törődj vele... hamarosan találkozunk megint. Most legalább nem egy nagy halom csirketoll alatt hagysz itt! — motyogta és tétován tapogatózott a süvege után.

Tass fölemelte a padlóról és átnyújtotta neki.

— Viszontlátásra! — mormolta a surranó és a hangja elcsuklott.

— Viszontlátásra, Isten veled! — integetett Fizban derűsen. Aztán, óvatos pillantást vetve a gnómok felé, közelebb húzta magához a surranót. — Hmm, alighanem megint elfelejtettem valamit... mi is az én nevem...?

Valaki más is búcsút mondott a vén mágusnak, csak nem éppen az említett körülmények között.

Elistan hosszú léptekkel rótta Sancrist fövenyét, miközben a csónakra várt, amely majd Dél-Ergothba viszi. Az ifjú Douglas-szal elmélyült beszélgetést folytatott: Elistan a régi istenek hitérol magyarázott a lelkesen figyelő ifjúnak. Elistan váratlanul fölpillantott és meglátta maga előtt a vén, kótyagos varázslót, akivel utoljára a Tanács ülésén találkozott. Már napok óta kereste a lehetőséget, hogy szót válthasson vele, de Fizban mindig kitért az útjából. Ezért lepődött meg most annyira Elistan, amikor meglátta a homokban bukdácsolva közeledő vénembert. A mágus lehajtotta a fejét és halkan motyogott valamit maga elé. Elistan már attól tartott, hogy megint elmegy mellettük és észre sem veszi őket, amikor a vén mágus hirtelen fölemelte a fejét.

— Ó, micsoda véletlen! Nem találkoztunkmi már valahol? — kérdezte pislogva.

Elistannak egy pillanatig nem jött ki hang a torkán. A pap szélcserzett, napbarnított arca szinte kifakult. Végül azért csak megfelelt a vén mágus kérdésére, fátyolos, fojtott hangon. — De, valóban találkoztunk már, uram... én is úgy emlékszem. És bár csak a napokban mutattak be bennünket egymásnak, úgy érzem, mintha régtál fogva jó ismerősök lennénk.

— Valóban? — mérte végig a vén mágus a papot gyanakvó tekintettel. — De remélem, ezzel nem élemedett koromra óhajtasz utalni, igaz?

— Nem, persze, hogy nem — mosolyodott el Elistan.

Az öregember arca földerült.

— Hát akkor, jó utat... és biztonságosat! Isten veletek!

Ezzel az öregember, görbe, göcsörtös botjára támaszkodva elcsoszogott mellettük. Egyszer csak váratlanul megtorpant és visszafordult. — Most jutott eszembe az a fránya név... Fizban!

— Ígérem, nem felejtem el! — mondta Elistan komolyan és meghajtotta a fejét. — Fizban!

Az öreg varázsló kedélyesen biccentett és tovább csoszogott a part fövenyén, Elistan pedig gondolataiba mélyedve, megkönnyebbült sóhajtással folytatta útját.

8. A Perechon Régi idők emlékei

Ez őrültség, remélem tisztában vagy vele!? — sziszegte Caramon.

— Nem is lennénk itt, ha épelméjűek volnánk, nem igaz? — válaszolta neki Tanis fogcsikorgatva.

— Nem... — motyogta Caramon. — Azt hiszem, igazad van.

A két férfi egy sötét fasor árnyékában állt, egy olyan város közepén, ahol a fasorokban leginkább csak patkányokat, részegeket és hullákat láthat az arra vetődő.

A romváros neve Roncsosd volt... igen találó elnevezés egy olyan hely esetében, amely Istar Vértengerének partján áll, és olyan, akár egy sziklazátonyra vetődött hajóroncs.

A Krynn népeinek legalja söpredéke által lakott város most ráadásul megszállás alatt is állt: nyüzsögtek benne a sárkányfattyak, goblinok és mindenféle fajú zsoldosok, akiket a magas fizetség és a hadizsákmány reménye csábított a Sárkány Nagyurak táborába.

Így esett, hogy a „többi szeméthez hasonlóan", amint azt Raistlin megjegyezte, a társaság is ott hánykolódott a háború árapályának hullámain, amelyek végül Roncsosd partjára vetették őket. Azt remélték, hogy itt majd bérelhetnek egy hajót, amely elviszi őket veszedelmes útjukra, Ansalon északi partjai mentén Sancristba, vagy... valahová...

Később ádáz viták forrása lett, hová is menjenek... különösen miután Raistlin valamelyest fölépült váratlan nyavalyájából. A társaság aggódó pillantásokkal méregette őt, miután megpróbálkozott a. sárkánygömb fölhasználásával... és nem csupán az egészségi állapota miatt. Mi történhetett, amikor hozzányúlt a gömbhöz? Vajon milyen újabb veszedelemnek tette ki őket?

— Nem kell félnetek — nyugtatta őket amágus megszokott, suttogó hangján. — Én nem vagyok olyan gyönge és bolond, mint az az elf-király. Hatalmamba kerítettem a gömböt, az pedig nem szerzett uralmat fölöttem.

— Akkor hát, mire való és hogyan válhatna a hasznunkra? — kérdezte Tanis némi ijedelemmel a mágus fémes arcának jeges kifejezése láttán.

— A gömb fölötti hatalom megszerzése kiszipolyozta minden erőmet — felelte Raistlin és mereven bámulta a mennyezetet az ágya fölött. — Sokat kell még tanulnom, mielőtt rájövök a használatának igazi titkára.

— Tanulnod... — ismételte meg Tanis. — Tanulmányoznod magát a gömböt?

Raistlin rávillantotta a szemét, majd ismét a plafonra meredt. — Nem — válaszolta hidegen. — Azoknak a régi mágusoknak a könyveit, akik megteremtették a gömböt. El kell mennünk Palanthasba, az ott élő tudós, Astinus könyvtárába.

Tanis egy darabig nem szólt semmit, csak hallgatta, hogyan szörcsög a levegő a keservesen lélegző varázsló tüdejében.

Vajon miért ragaszkodik ehhez az élethez? — töprengett magában Tanis.

Reggel még havazott, de a hóesés később esőre váltott. Tanis hallgatta, hogy dobolnak az esőcseppek a kocsi tetején. Az égen súlyos felhők száguldottak. Először azt hitte, hogy csak a nappali sötétség okozza, de ahogy Raistlint nézte, érezte, amint testében szétárad a hideg, míg csaknem megdermeszti a szívét.

— Ezekre a könyvekre gondoltál, amikor azokat az ősi varázsigéket emlegetted? — kérdezte végül.

— Hát persze, mi másra? — a köhögés egy pillanatra a mágusba fojtotta a szót, azután halkan mormolta maga elé: — Mikor beszéltem én... régi varázsigékről?

— Amikor itt rád találtunk — felelte Tanis és közelebb hajolt a mágushoz. Mély ráncra lett figyelmes Raistlin homlokán és észrevette, hogy akadozó hangja is megfeszül.

— És mit mondtam?

— Nem sokat — dörmögte Tanis komoran. — Csak valami ősi varázsigéket emlegettél, amelyek hamarosan a tieid lesznek.

— Csak ennyit?

Tanis nem felelt neki azonnal. Raistlin különös, homokóra-szeme hidegen meredt rá. A fél-elf megrázkódott és lassan bólintott. Raistlin elfordította a fejét és lehunyta a szemét. — Most aludnom kell — suttogta halkan. – Ne feledd, Tanis, Palanthas!

Tanisnak el kellett ismernie magában, hogy pusztán személyes indítékok folytán igyekezett annyira Sancristba.

Reménytelenül is abban reménykedett, hogy Laurana, Sturm és a többiek ott lesznek, s különben is, ígéretének megfelelően, oda kellett elvinnie a sárkánygömböt. Mindezzel szemben állt Raistlin határozott követelése, hogy Astinus könyvtárába menjenek és tárják föl a gömb működésének titkát.

Gondolatai még akkor is kuszán kavarogtak, amikor Roncsosába értek. Végül is úgy döntött, hogy egy északi irányba tartó hajóra szállnak majd föl és később határozzák el, hol kötnek ki.

Roncsosdba érvén azonban sokkhatásként érte őket a felismerés: több sárkányfattyú nyüzsgött a városban, mint amennyit a Port Baliforból északra vezető útjukon összesen láttak. Az utcákon egymást érték a minden idegen iránt élénken érdeklődő, állig fölfegyverzett őrjáratok. Tanisék még a városba érkefésük előtt szerencsésen túladtak a kocsin, s így könnyen elkeveredhettek a nagy forgatagban. De alig pár perce voltak csak a falakon belül, amikor tanúi lehettek, amint a sárkányfattyak egyik árjárata letartóztat egy embert, úgymond „kihallgatás" végett.

A látvány megriasztotta őket, s ezért megszálltak az első, útjukba akadó fogadóban, egy lezüllött, városszéli negyedben.

— Hogy jutunk el így egyáltalán a kikötőbe, arról nem is beszélve, miként bérelhetünk valami hajót? — kérdezte Caramon, miután elfoglalták lepusztult szobáikat. — Mi van itt?

— A fogadós azt állítja, hogy egy Sárkány Nagyúr tartózkodik a városban. A katonái meg valami kémeket vagy kiket keresnek — mormolta Tanis nyugtalanul. A társaság tagjai összenéztek.

— Lehet, hogy éppen ránk vadásznak-mondta Caramon.

— Nevetséges! — vágta rá Tanis gyorsan... túlságosan is gyorsan. — Rémeket láttok. Ugyan, honnan tudhatnák, hogy itt vagyunk, vagy éppenséggel mit hoztunk magunkkal?

— Nem is tudom... — dörmögte Zúgószél sötéten és Raistlinre nézett.

A mágus hűvösen viszonozta a pillantását, de válaszra nem méltatta. — Hozz forró vizet az italomhoz! — utasította Caramont.

— Egyetlen dolgot tudok elképzelni — mondta Tanis, amikor Caramon visszajött a fivére által rendelt vízzel. — Caramonnal kimegyünk ma este és elintézünk két katonát a sárkányseregboől. Megszerezzük az egyenruhájukat. Nem a sárkányfattyakét — tette hozzá sietve Caramon undorodófintora láttán. — A nálunk szolgálatot teljesítő ember-zsoldosokét. Akkor aztán szabadon mozoghatunk a városban.

Némi vita után mindenki belátta, hogy ez az egyetlen megvalósíthatónak tűnő elképzelés. Kedvetlenül elfogyasztották vacsorájukat a szobáikban, mivel elég kockázatosnak látták az ivót.

— Remélem rendbe jössz — aggódott Caramon, amikor visszavonultak közös szobájukba.

— Nincs szükségem gondoskodásra — felelte Raistlin, fölkelt, elővett egy varázskönyvet, hogy elmerüljön a tanulmányozásában, de a rátörő köhögési roham nyomban hétrét görnyesztette.

Caramon támaszt nyújtott volna neki, de a mágus elhárította a kezét.

— Menj innen — nyögte Raistlin —, hagyj engem békén!

Caramon tétovázott, aztán fölsóhajtott: — Hát persze, Raist! mormolta, majd kiment a szobából és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Raistlin egy darabig csak állt és zihálva kapkodta a levegőt. Lassan átvágott a szobán és letette a könyvet. Reszkető kézzel kiemelt egy zacskót a sok holmi közül, amit Caramon halmozott föl az ágya mellett álló asztalon. Kinyitotta és kiemelte belőle a sárkánygömböt.

Caramon és Tanis..., a fél-elf kámzsáját mélyen a fejébe húzva — nekivágott Roncsosd utcáinak és két olyan katonára vadászott, akiknek az egyenruhája megfelelhetett volna nekik. Tanis esetében még elég könnyen ment volna a dolog, de már sokkal nehezebb volt olyan gárdistát találniuk, akinek a páncélja ráment volna Caramon hatalmas testére.

Mindketten jól tudták, hogy igyekezniük kell. Többször is sárkányfattyak gyanakvó pillantását érezték magukon. Két sárkányember egyszer meg is állította őket és durván faggatóztak róla, mit keresnek arrafelé? Caramon nyers zsoldosnyelven azt felelte nekik, hogy be akarnak állni aSárkány Nagyúr seregébe, mire útjukra bocsátották őket, de a jó barátok tisztában voltak vele, hogy csak idb kérdése és elkapja őket valami komolyabb őrjárat.

— Kíváncsi vagyok, mégis mi történik itt? — mormolta Tanis gondterhelten.

— Talán a háború kedvezően alakul a Nagyurak... — kezdte Caramon, majd fölkiáltott —...odanézz Tanis! Abba a kocsmába, mintha...!

— Látom... iigen, alighanem a te méreted! Húzódjunk be a fasorba, ott megvárjuk, amíg kijönnek és akkor...! — és a fél-elf olyan mozdulatot tett, mintha valakinek kitekerné a nyakát. Caramon bólintott. Keresztülvágtak a mocskos utcán és behúzódtak a fák árnyékába, olyan helyre, ahonnan szemmel tarthatták a kocsma ajtaját.

Már éjfélre járt az idő... a holdak nem jöttek föl ezen az éjszakán. Az eső alábbhagyott, de még felhők borították az eget. A fák között lapulók súlyos köpönyegeik ellenére is hamarosan reszkettek a hidegtől. Lábuk körül patkányok surrantak, amitol undor fogta el őket. Egy részeg hobgoblin betévedt a fasorba, botladozva elment előttük és fejjel beesett egy szemétkupacba. Nem kelt föl, ott maradt fekve és búzétöl a két várakozót elfogta a hányinger, de nem adták föl leshelyüket.

Egyszer csak rég várt hangra figyeltek föl..., részeg röhögésre és emberek köznyelvi ordítozására. A két gárdista, akikre lestek, kitámolygott a kocsmaajtón és bizonytalan léptekkel megindult feléjük.

A járdán álló magas vasserpenyőben izzó túz némi fényt vetett a sötét utcára. A martalócok a halvány fénykörbe értek, s így Tanis jobban megfigyelhette őket. Mindketten a sárkánysereg tiszti egyenruháját viselték. Most léptethették őket elő — gondolta a fél-elf —, biztosan ezt ünnepelték meg. Páncéljuk újként csillogott, viszonylag tiszta és teljesen ép volt. Ráadásul egész jó minőségű, állapította megTanis elégedetten. Kékes acélból készítették, a Nagyúr sárkánypáncéljának mintájára.

— Felkészültél? — kérdezte Caramon, mire Tanis biccentéssel válaszolt.

A harcos kivonta a kardját. — Mocskos elf! — bődült el mély, hordókongású basszusán. — Végre elkaptalak... most velem jössz a Sárkány Nagyúr elé, hitvány kém!

— Soha nem fogsz el élve! —kiáltotta Tanis és ő is kardot rántott.

A kiáltozásra a két újdonsült tiszt megtorpant és ködös tekintettel méregette a sötétséget.

Növekvő érdeklődéssel lesték Tanis és Caramon mímelt pengeváltását, amint a két harcos fölvette a megfelelő állást. Amikor Caramon háttal került a tiszteknek, a fél-elf hirtelen felédöfött és a mozdulattal kiütötte a kardot a másik kezéből.

— Gyorsan! Segítsetek elkapni! — bömbölte Caramon. — Vérdíjat túztek ki a fejére... élve vagy holtan!

A tisztek nem tétováztak. Részegen kapkodtak fegyverük után és képükön a kegyetlen gyönyör kifejezésével lódultak Tanis felé.

— Pompás! Kardhegyre vele! — biztatta őket Caramon és kivárta, amíg elhaladnak mellette. Ekkor... éppen abban a pillanatban, amikor ütésre emelték kardjukat, Caramon két hatalmas marka lecsapott a nyakukra. A fejüket nagy erővel összecsapta és hagyta, hogy elernyedt testük végigvágódjon a földön.

— Gyorsan! — mordult föl Tanis és az egyik alakot a lábánál fogva kivonszolta a tűz fényköréből, Caramon a másikkal a nyomában. Sietve nekiláttak, hogy lefejtsék róluk a páncélt

— Phű! — fintorgott Caramon —, ez itt biztosan fél-troll, és kezével próbálta elhessegetni orra elől a förtelmes bűzt.

— Ne nyavalyogj! — pirított rá Tanis, miközben kitapogatta, hogy működik a bonyolult kapcsok és szíjak rendszere. — Te legalább tudod, hogy viselik az ilyen vackokat... segíts már kinyitni, gyorsan!

— Hát persze! —vigyorgott Caramon és ügyesen belerázta Tanist a vértezetbe. — Lám, egy elf vaspáncélban! Mivé fajult ez a világ!

— Szomorú idők — mormolta Tanis. — Különben, hol is találkozhatunk azzal a hajóskapitánnyal, akit Vilmos emlegetett?

— Azt mondta, hogy hajnaltájt mindig a hajóján tartózkodik.

— A nevem Maquesta Kar-thon — mondta a nő hűvös, üzletasszonyi arckifejezéssel. — És, hadd kockáztassam meg, hogy ugye nem vagytok a sárkánysereg tisztjei... hacsak nem fogadnak föl elfeket is mostanában.

Tanis elvörösödött és lassú mozdulattal levette tiszti sisakját. — Ennyire nyilvánvaló?

A nő megvonta a vállát. — Talán nem mindenkinek... az a szakáll igazán pompás... no jó, akkor fél-elf, azt hiszem. A sisak meg eltakarja a fúledet, de ha nem öltesz álarcot, az a szép, mandulavágású szemed azonnal elárul. De nem sok sárkányfattyú nézhet a szép szemedbe, nem igaz? — Ezzel hátradőlt a székében, csizmás lábát föltette az asztalra és még egyszer, hűvösen végignézett az előtte állón.

Tanis hallotta, amint Caramon fölvihog és szabályosan lángolt a füle.

A Perechon fedélzetén voltak, a kapitány kabinjában, szemben magával a kapitánnyal. Maquesta Kar-thon Észak-Ergoth valamelyik sötét bőrű népének szülötte lehetett. Honfitársai évszázadok óta a tengereket járták, és a közhiedelemnek megfelelően értették a vízimadarak és a delfinek nyelvét. Amint Maquestát nézte, Tanisnak Vasverő Theros jutott az eszébe. A nő bőre csillogóan feketé volt, gyapjas, göndör haját aranypánt szorította a homlokára. Barna szeme éppúgy ragyogott, akár a bőre. De övében megvillant egy acéltár és a tekintete is fémes-hidegen meredt látogatóira.

— Üzleti ügyben jöttünk, kapitány, Maque... — akadt el Tanis nyelve a furcsa, idegen hangzású néven.

— Hát persze — felelte a ná. — És nevezzetek egyszerűen Maq-nak, mindkét fél számára könnyebb lesz. Jó, hogy hoztátok ezt aleveletMalacképű Vilmostól, különben szóba sem álltam volna veletek, de azt Írja benne, hogy rendes népség vagytok és a pénzetek is tiszta... szóval, beszéljetek! Hová is akartok eljutni?

Tanis és Caramon összenézett... pontosan ez volt a kérdés. A fél-elf különben abban sem volt biztos, hogy bárkinek ismernie kellene úticéljukat. Palanthas Solamniafővárosa volt és Sancrist a lovagok egyik közismert hídfőállása.

— Ó, az ég szerelmére! — csattant föl Maq a tétovázásuk láttán. Szeme fölvillant, lábát levette az asztalról és ridegen végigmérte őket. — Nos, vagy megbíztok bennem, vagy nem!

— És megbízhatunk benned? — kérdezte Tanis tétován.

Maq fölvonta a szemöldökét. — Mégis, mennyi pénzetek van?

— Éppen elég — válaszolta Tanis. — Egyelőre legyen elég annyi, hogy északra akarunk menni, a Nordmaar fok megkerülésével. Ha még ott is megfelelőnek találjuk egymás társaságát, akkor továbbutazunk. Ha nem, akkor kifizetünk, te pedig partra teszel bennünket egy biztonságos kikötőben.

— Kalaman — mondta Maq és fölegyenesedett. Látszott rajta, hogy elgondolkodik. — Az egy jó kikötő... legalább olyan biztonságos, mint bármelyik másik manapság. A fele pénz most... a másik felét Kalamanban. A továbbiakat majd megbeszéljük.

— És biztos kikötés Kalamanban — tette hozzá Tanis.

— Ki ígérhetne ilyesmit mostanság? — vonta meg a vállát Maq. — Elég kockázatos a tengeri utazás ebben az évszakban. Egykedvűen fölemelkedett és úgy nyújtózkodott ki, mint egy macska. Caramon is gyorsan talpra szökkent és elismerő pillantással nézett végig rajta.

— Áll az üzlet! — jelentette ki a nő. — Gyertek, megmutatom a hajót!

Maq fölvezette őket a fedélzetre. A hajót megbízhatónak, stabilnak látta Tanis, aki egyébként semmit sem értett a tengerészethez. A nő eleinte hűvösen viselkedett és beszélt velük, de a hajó bemutatása alatt láthatóan fölengedett.

Tekintete és hanghordozása ugyanolyan— gondolta Tanis —, mint Tikáé, amikor Caramonnal beszélget. A Perechon nyilvánvalóan Maq egyetlen szerelme volt.

Maga a hajó csöndes volt és kihalt. — A legénység az első tiszttel együtt partra szállt — magyarázta Maq. Tanis egyetlen alakot látott afedélzeten, amint éppen egy vitorlát göngyölt össze. Amikor elmentek mellette, a matróz fölnézett rájuk és Tanis észrevette, hogy összerezzen a sárkánysereg tiszti páncélja láttán.

— Nocesta, Berem! — vetette oda neki Maq megnyugtatóan, miközben elhaladtak mellette, és kezével lazán Tanis és Caramon felé intett. — Nocesta... utasok... pénz!

A férfi bólintott és szó nélkül folytatta munkáját.

— Ki ez az ember? — kérdezte Tanis halkan, miközben visszafelé ballagtak, hogy a kapitányi kabinban végleg nyélbe üssék az üzletet.

— Kicsoda? Berem? —kérdezte vissza Maq és körülnézett. — Ő a kormányos. Nem sokat tudok róla... pár hónappal ezelőtt bukkant föl, munkát keresett. Fölvettem fedélzetmosónak. Aztán a kormányosomat megölték egy összecsapásban a... ne is törődjetek vele... De az a fickó igen ügyes kormányosnak bizonyult, valójában jobb, mint az elődje. Különben eléggé különös alak. Néma. Egyetlen hangot sem hallani tőle és sohasem száll partra, hacsak nem kényszerítik. A nevét beírta a hajónaplóba, különben annyit sem tudnék róla. Miért kérded? — fordult Tanishoz, látván, hogy a fél-elf még mindig a férfit nézi.

Berem magas volt és erős testalkatú. Első tekintetre középkorúnak látszott, legalábbis emberi mércével mérve. A haja szürke, arca simára borotvált és cserzett, meglátszott rajta a hosszú, tengeren töltött idő hatása. A szeme viszont fiatalosan, tiszta fénnyel csillogott. A vitorlavarrótűt tartó keze sima és erős volt, akár egy fiatal emberé. Meglehet, elf-származék — gondolta Tanis —, bár erről egyetlen más vonása sem tanúskodott.

— Valahol már láttam — mormolta a fél-elf. — És te, Caramon? Nem emlékszel rá?

— Ugyan már! — dünnyögte a nagydarab harcos. — Sok száz embert láttunk az elmúlt hónapban... talán ott lehetett valamelyik előadásunk közönségének soraiban.

— Nem! — rázta meg a fejét Tanis. — Amikor először megláttam, Pax-Tharkas és Sturm jutott az eszembe róla.

— Hé, fél-elf, nekem sok dolgom van — szólalt meg Maquesta. — Döntünk végre, vagy tovább motyogtok egy vitorlafércelő alak fölött?

Ezzel a nő lement a csapóajtón. Caramon fegyverzetével csörömpölve, esetlenül botorkált utána. Tanis vonakodva követte őket. Az utolsó pillanatban visszanézett a férfira és azon kapta, hogy az különös, átható pillantással bámul utánuk.

— Akkor rendben van... te visszamész a fogadóba a többiekhez... én megveszem a szükséges holmikat. Amint a hajó készen áll, útra kelünk. Maquesta azt mondja, úgy négy nap múlva.

— Jó lenne hamarabb — dörmögte Caramon.

— Én is szeretném — felelte Tanis komoran. — Túl sok nyavalyás sárkányfattyú hemzseg errefelé. De meg kell várnunk a dagályt... vagy valami ilyesmi. Menj vissza a fogadóba és ne engedj ki az utcára senkit! Mondd meg a testvérkédnek, hogy szerezzen annyi füvet a kotyvalékához, amennyit csak tud, mert sokáig leszünk a tengeren! Pár óra múlva én is odamegyek, amint megvásároltam mindent.

Tanis nyugodtan sétált végig Roncsosd népes utcáin, senkinek sem volt feltűnő új sárkánypáncéljában, bár örült volna neki, ha leveheti. Megizzadt alatta, nehéz volt és törte a bórét. Mellesleg az sem volt egyszerű, miként viszonozza a sárkányfattyak és goblinok rafinált tisztelgését. Az egyenruhája által kiváltott általános tisztelet láttán lassacskán tudatára ébredt, hogy a zsoldosok, akiknek a páncélját megszerezték, igencsak magas rangúak lehettek. A fölismerés egyáltalán nem volt kellemes számára. Ezek szerint bárki, bármikor fölismerheti az öltözékét.

Azzal viszont tisztában volt, hogy nélküle semmire sem mehetne. Egész Roncsosdban. erősen feszült légkör uralkodott. Az utcákon is mintha jóval több sárkányfattyú járőrözött volna. A helyi lakosság többsége otthon lapult, az üzletek is jobbára zárva voltak... a kocsmák kivételével.

Ahogy sorra hagyta maga után a bezárt boltokat, Tanis aggódni kezdett, végül is hol szerezhetné be a hosszú tengeri utazáshoz szükséges dolgokat?

Éppen ezen töprengett egy bezárt boltajtó előtt, amikor váratlanul egy kéz ragadta meg a csizmáját és a földre terítette őt.

A meglepetéstől elakadt a lélegzete, a fejét súlyosan beverte a macskaköves burkolatba, és egy pillanatra teljesen megbénult a fájdalomtól. Ösztönösen a lábát markoló valami felé rúgott, de a szorítás túl erősnek bizonyult. Érezte, amint bevonszolják egy sötét sikátorba.

Heves mozdulatokkal próbálta lerázni kábultságát, hogy jobban megnézhesse támadóját. Egy elf volt az! A ruhája piszkos és rongyos, elf-vonásait eltorzította a bánat és a gyűlölet, úgy tornyosult fölé, magasra emelt lándzsájával a kezében.

— Hitvány sárkányfattyú! — hörögte köznyelven. — A fajtád pusztította el a családomat... ölte meg a gyermekeimet és a feleségemet! Hiába könyörögtek kegyelemért, a tulajdon ágyukban végeztek velük. Ezt miattuk kapod! — és döfésre emelte a lándzsát.

— Shak ! It mo dracosali! — kiáltotta Tanis kétségbeesetten elf-nyelven és megpróbálta letépni a sisakját. De a gyásztól tébolyult elf nem látott és nem hallott semmit. Fegyvere lesújtott... de a következő pillanatban tágra nyilt a szeme a rémülettől. A lándzsa kiesett a kezéből, amint egy kard hegyét érezte meg a hátában. A haldokló elf ordítva vágódott el és hangos puffanással zuhant a járdára.

Tanis döbbenten nézett föl, vajon ki menthette meg az életét... és egy Sárkány Nagyurat pillantott meg a halott elf teteme fölött.

— Meghallottam a kiáltozásodat és láttam, hogy egyik tisztem keveredett bajba. Gondoltam, segítségre van szükséged — mondta a Sárkány Nagyúr és kinyújtotta kesztyűs kezét, hogy fölsegítse Tanist.

A fájdalomtól kábultan és csak arra gondolva, hogy el ne árulja magát, Tanis elfogádta a Nagyúr segítségét és nehézkesen talpra állt. Arcát félrefordította, hálát rebegett a sikátor sötétségéért, és reszelős hangon köszönetet mormolt. Ekkor észrevette, hogy a Nagyúr szeme kigúvad az álarca mögött.

— Tanis...?

A fél-elf teste görcsösen összerándult, még támadója lándzsája sem üthetett volna rajta kínzóbb és fájóbb sebet. Meg sem tudott szólalni, csak tehetetlenül bámulta, amint a Nagyúr gyors mozdulattal lekapja fejéről kékes-aranyló fénnyel sziporkázó sárkánymaszkját.

— Tanis, hát te vagy az!? — kiáltotta a Nagyúr és széttárta a karját.

A fél-elf csak két csillogó, barna szemet és vonzó, ferde mosolyra húzódó szájat látott maga előtt.

— Kitiara...!

9. Tanis fogságban

— Nos, Tanis, hát tiszt lettél, s ráadásul az én parancsnokságom alatt állsz! Gyakrabban kellene szemlét tartanom a csapataim fölött! nevetett föl Kitiara és szorosan belékarolt. — Hiszen remegsz!

Jókorát estél! No, gyere! A szállásom itt van a közelben. Iszunk egyet, ellátjuk a sebeidet, azután... beszélgetünk.

Tanis... egyáltalán nem a fejsebétől szédülten... hagyta, hogy Kitiara kitámogassa a fasorból a járdára. Túl sok minden történt vele és túl hirtelen. Egy perce még a bevásárláson járt az esze, most pedig karonfogva sétál egy Sárkány Nagyúrral, aki éppen most mentette meg az életét, és aki nem más, mint az a nő, akit oly sok éven át szeretett.Kényszeredetten bámult rá, és Kitiara... a ráirányuló tekintet tudatában... viszonozta a pillantását hosszú, koromfekete szempillái alól.

Jól áll neki az éjkék, csillogó, sárkánypikkelyes páncél — kapta magát Tanis a gondolaton. Testhezálló volt a páncél, kiemelte hosszú combjának ívét.

Sárkányfattyak nyüzsögtek körülöttük, lesve, hogy a Nagyúr legalább egy biccentésre méltatja őket. Kitiara azonban ügyet sem vetett rájuk, könnyedén cseverészett Tanisszal, mintha csak előző nap délután váltak volna el egymástól és nem öt esztendővel ezelőtt. A férfi nemkövette a szavait, agya még mindig a döbbenetes helyzetet emésztette, míg a teste... ismét... fölhevült a nő közelségétől.

Az álarctól Kitiara haja átnedvesedett, fürtjei halántékára és homlokára simultak. Néha szórakozottan félresimította őket kesztyűs kezével. Régi szokása volt ez a mozdulat és az apró, jelentéktelen gesztus élénk emlékeket ébresztett...

Tanis megrázta a fejét, elkeseredetten próbálta összerakni széttört világának darabjait, hogy végre odafigyelhessen a lány szavaira. Barátai élete attól függ, mit cselekszik most.

— Füllesztő ez a sárkánysisak — mondta éppen a nő — és nincs is rá szükségem, hogy kordában tartsam az embereimet, nem igaz? — kacsintotta a másik felé.

— P...persze — dadogta Tanis és érezte, hogy elvörösödik.

— A régi jó Tanis — dorombolta a lány és egész testével hozzásimult. — Még mindig úgy pirulsz el, mint egy kisiskolás. De te sohasem voltál olyan, mint a többiek... soha — tette hozzá lágyan. Magához vonta és szorosan átölelte a férfit. Behunyta a szemét és nedves ajkát az övéhez érintette...

— Kit...! — nyögte Tanis fojtott hangon és hátratántorodott. — Ne itt! Ne a nyílt utcán! — tette hozzá mentegetőzve.

Kitiara egy pillanatig mérgesen nézett rá, aztán meg-vonta a vállát és leengedte a karját, hogy ismét a férfi karjába fűzze. Így vonultak tovább az utcán, a sárkányfattyak tréfálkozó rikoltozásának kíséretében.

— A régi Tanis! — ismételte meg Kitiara, ezúttal kurta, szisszenő sóhajtással. — Nem is tudom, miért bocsátom meg neked ezt! Ha bárki más így visszautasítana, rögtön a kardom élén végezné... Különben megjöttünk.

Kitiara belépett a város legjobb fogadójába, a Sós Szellőbe. A magas sziklán terpeszkedő épület Istar Vértengerére nézett, amelynek hullámai harsogva törtek meg a lenti zátonyokon. A fogadós elébük loholt.

— A lakosztályomat rendbe tették? — kérdezte Kitiara hűvösen.

— Természetesen, Nagyúr — lihegte a fogadós nagy hajbókolással. Amint nekivágtak a lépcsőnek, a tulajdonos gyorsan elébük vágott, hogy meggyőződjék róla, valóban minden rendben van-e odafönt.

Kit körülnézett, s miután kielégítőnek találta a helyzetet, sárkánysisakját hanyagul ledobta egy asztalra és kezdte lehúzni a kesztyűjét. Letelepedett egy karosszékbe és szándékos, érzéki hanyagsággal keresztbe vetette a lábát.

— A csizmámat! — mosolygott Tanisra.

A férfi nyelt egyet, halványan visszamosolygott rá és megmarkolta az egyik csizmás lábat. Régi játékuk volt ez..., hogy Tanis szabadítsa meg a lányt a csizmájától. A játék mindig azzal ért véget, hogy... De Tanis megpróbálta elterelni gondolatait azokról az emlékekről.

— Hozz nekünk egy palackkal a legjobb borodból — mondta Kitiara a hajbókoló fogadósnak —, és két poharat! — Barna szemét Tanisra szegezte és odanyújtotta a másik lábát is. — Aztán hagyj bennünket magunkra!

— De... uram — makogta a fogadós bizonytalanul —, üzenet érkezett Ariakus Sárkány Nagyúrtól...

— Ha be merészeled tolni a képedet ebbe a szobába, miután fölhoztad azt abort ... levágom a füledet — mormolta Kitiara negédesen, de közben csillogó tört húzott elő az övéből.

A fogadós elsápadt, bólintott és sietve távozott.

Kit fölkacagott. — Így ni! — sóhajtotta és megmozgatta kék selyemharisnyába bújtatott lába ujjait. — Most pedig én húzom le a te csizmádat...

— Én... nekem igazán mennem kellene — mormolta Tanis és erősen izzadt a páncélja alatt. — A... parancsnokomnak biztosan föltűnik a hosszú távollétem...

— De a hadtestednek én vagyok a parancsnoka! – jegyezte meg Kitiara csúfondárosan. — Holnaptól pedig te leszel a hadtestparancsnok! Vagy még több, ha úgy akarod...! Most pedig ülj le!

Tanis nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedjék, és a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy nem is akart mást, mint engedelmeskedni.

— Annyira örülök, hogy látlak! — duruzsolta Kit, amikor elébe térdelt és megfogta a csizmáját. — Sajnálom, hogy nem mehettem el Vigaszba, arra a találkozóra. Hogy vannak a többiek? Hogy van Sturm? Talán éppen a lovagokkal csatázik... gondolom. Nem csodálkozom rajta, hogy elváltatok egymástól. Olyan barátság volt a tiétek, amelyet sohasem értettem meg igazán...

Kitiara tovább fecsegett, de Tanis már nem figyelt oda a szavaira. Csak nézett rá elbűvölten. Már el is felejtette, milyen kedves, érzéki, milyen vonzó a lány. Elkeseredetten próbált a saját veszélyes helyzetére összpontosítani. De minden gondolatot kiszorított elméjéből a Kitiarával eltöltött szenvedélyes éjszakák emléke.

Ebben a pillanatban Kit fölnézett, egyenesen a szemébe. A férfi tekintetéből áradó szenvedély megragadta és foglyul ejtette... hagyta, hogy a csizma kicsússzon a kezéből. Tanis ösztönösen előrehajolt és magához vonta a lányt. Kitiara a nyaka köré fonta a karját és ajkát a férfiéra tapasztotta.

Érintésére Tanist teljesen hatalmába kerítették az öt éve szívét marcangoló érzések és vágyak. A lány meleg, nőies illata elkeveredett a bórpáncél és a fegyverek acéljának szagával. A csókja, akár maga a tűz! Elviselhetetlenné fokozódott benne a fájdalom... és Tanis csak egyetlen módját tudta a levezetésének.

Amikor a fogadós bekopogtatott az ajtón, nem kapott választ. Elismeréssel megcsóválta a fejét... a harmadik férfi volt ez, ugyanannyi nap alatt... letette a palackot a küszöbre és távozott.

— És most — dünnyögte Kitiara álmosan, Tanis karjai között... mesélj az én kis öcsikéimről! Még mindig együtt vagytok? Legutoljára akkor láttam őket, amikor Tarsisból menekültetek, azzal az elf-nővel.

— Szóval te voltál az! — mondta Tanis és visszagondolt a kék sárkányokra.

— Hát persze — húzódott közelebb hozzá Kit. — Tetszik a szakállad — mormolta a férfi arcát cirógatva —, eltakarja azokat a nem túl csábos elf-vonásaidat. Különben, hogyan kerültél a seregbe?

Tényleg, hogyan? — gondolta magában Tanis rémülten.

— Elf...elfogtak bennünket Silvanestiben. Az egyik tiszt meggyőzött róla, hogy ostobaság harcolnom a Sö ... Sötétség Királynője ellen.

— És az én öcsikém?

— El ... elváltunk egymástól — nyögte Tanis gyenge hangon.

— Kár — sóhajtott föl Kit — szerettem volna újra látni őket. Caramon már biztosan valóságos óriás. És Raistlin... úgy hallottam, egész ügyes mágus lett belőle. Még mindig vörös köpönyeget visel?

— A...Azt hiszem — motyogta Tanis —, már nem láttam őt...

— Már nem sokáig fogja azt viselni — mondta Kit önelégülten. — Ő éppen olyan, mint én... Raist mindig is vágyott, a hatalomra...

— És veled mi újság? — szakította félbe Tanis. — Mit művelsz errefelé, ilyen messzire a hadműveletektől? A harcok északon zaj...

— Hogy mit csinálok itt? Pontosan azt, amit te magad is! — válaszolta Kit tágra nyiló szemmel. — A Smaragdembert keresem, természetesen.

— Valahol mintha már találkoztam volna vele — mormolta Tanis és megrohanták az emlékképek. Az a matróz a Perechon fedélzetén! A férfi, aki Pax-Tharkasban együtt menekült a szerencsétlen Ebennel. Az ember a mellkasa közepébe ágyazott zöld drágakővel!

— Szóval megtaláltad!? — ült föl Kitiara mohó arccal. — Hol, Tanis? Hol? — és barna szeme fölragyogott.

— Nem vagyok biztos benne — akadt el Tanis lélegzete. — Nem biztos, hogy valóban ő volt az... egészen fölületes leírást kaptam csak róla...

— Emberi léptékkel olyan ötvenévesnek látszik — mondta Kitiara izgatottan —, de olyan különös, fiatalos a szeme és a keze is, akár egy ifjúé. És a mellkasán, a húsba ágyazva egy nagy zöld ékkövet visel. Jelentést kaptunk róla, hogy itt látták, ebben a városban. Ezért küldött ide engem a Sötétség Királynője! Ő mindennek a kulcsa, Tanis! Találd meg őt... és többé nincs erő Krynn földjén, amely megállíthatna bennünket!

— De miért? — Tanisnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hangja nyugodtságát. Mi olyan életbevágóan fontos benne, hogy... izé, általa nyerhetjük meg a háborút?

— Ki tudja? —vontameg karcsú vállát Kitiara és visszabújt Tanis karjába. — De hiszen te reszketsz! No majd én fölmelegltelek. — Ezzel belecsókolt a férfi nyakába és végigsimította a testét. — Csak annyit mondtak nekünk, hogy a legfontosabb, amit tehetünk e háború gyors befejezéséért, ha egy ügyes húzással elkapjuk őt!

Tanis érezte, amint a nő érintésétől felforr a vére.

— Gondold csak el! — suttogta Kitiara a fülébe a bórét égető, forró, párás lehellettel — ha megtalálnánk őt... te meg én... egész Krynn itt heverne a lábunk előtt. A Sötétség Királynőjétől pedig olyan jutalmat kapnánk, amilyenről még csak álmodni sem mertünk! Te meg én, Tanis, örökre együtt! Gyerünk hát!

A lány szavai vadul visszhangzottak a tudatában. Ők ketten, együtt, örökre. Befejezik a háborút és ók lesznek Krynn urai. Nem! — gondolta magában összeszoruló torokkal. Ez téboly, maga az árület! A népem... a barátaim... de hát nem tettem már éppen eleget? Mivel tartozom én akármelyiküknek... embereknek vagy elfeknek? Semmivel! Éppenséggel ők bántottak meg engem, kivetettek maguk közül. Ennyi hosszú éven át... számkivetettként éltem! Mit törődnék velük? Most én jövök! Ideje, hogy magamra is gondoljak... a változatosság kedvéért. Es itt az a nő, akiről annyit álmodoztam! És most végre az enyém lehet! Kitiara... olyan gyönyörű... olyan kívánatos...

— Nem — mondta keményen Tanis egy pillanattal később. — Nem! — ismételte meg utána kedvesebben. Kinyújtotta a karját és ismét magához vonta a lányt. — Holnap is megtaláljuk. Ha tényleg ő volt az, akkor úgysem megy sehova onnan, ahol van. Ebben biztos vagyok...

Kitiara elmosolyodott és hosszú sóhajtással visszafeküdt mellé. Tanis föléhajolt és szenvedélyesen megcsókolta. Valahonnan a távolból hallotta, amint Istar Vértengerének hullámai dübörögve csapódtak neki a partnak.

10. A Főpap Tornya Lovaggá ütés

Reggelre kitombolta magát a vihar Solamnia fölött. Feljött a nap halovány aranykorongja, de nem melegített semmit. A Főpap Tornyának bástyáin őrt álló lovagok hálatelt szívvel tértek nyugovóra és egy darabig még beszélgettek e félelmetes éjszaka élményeiroől, mivel ilyen vihart még soha, senki sem élt meg Solamnia földjén az Összeomlás napjai óta. Azok a lovagtársaik, akik átvették tőlük az őrséget, majdnem ugyanolyan elcsigázottak voltak... Ezen az éjszakán egyikük sem aludt.

A toronyból kitekintve hóval és jéggel borított síkságot láttak maguk előtt. Imitt-amott pislákoló tüzek égtek, ahol a zivátarfelhökboől lesújtó cikcakkos villámok belecsaptak a fákba... azok lángoltak kísértetiesen. De nem is azok a tüzek vonták magukra főként a bástyákra fölkapaszkodott lovagok tekintetét. Inkább azok a tüzek, amelyek a távoli látóhatáron lobogtak... a száz és száz tábortűz, amelyek fojtogató füstje betöltötte a hideg levegőt. — A háború tüzei... a sárkányseregek tábortüzei.

Solamniában egyetlen dolog állt a Sárkány Nagyúr és a győzelem között. Ez a valami" (ahogy a Nagyúr gyakran emlegette) a Főpap Tornya volt.

A lovagság megalapítója, Vinas Solamnus által építtetett torony a hósapkás, felhőkbe burkolózó Vingaard hegység egyetlen hágójában álló torony Solamnia fővárosát, Palanthast és a Paladine Kapuja néven ismert kikötőt védelmezte. Ha a torony elesik, Palanthas a sárkányseregek martalékává válik. A város elpuhult, meglágyította a gazdagság és a szépség, hátat fordított a világnak és csak önmaga fényes tükrében gyönyörködött.

Ha egyszer rátette a kezét Palanthas városára és a kikötőre, a Nagyúr már könnyúszerrel kiéheztetheti Solamnia népét, s miután leigázta a tömegeket, az akadékoskodó lovagokat is elsöpörheti.

A Sárkány Nagyúr, akit a csapatai csak a Sötét Hölgy néven emlegettek, ezen a napon nem tartózkodott a táborában... keletre utazott valamilyen titkos ügryben. De hű és tehetséges parancsnokokat hagyott hátra, akik bármire készen álltak úrnőjük kegyének elnyeréséért.

Valamennyi Sárkány Nagyúr közül a Sötétség Királynője közismerten ezt a Sötét Hölgyet tartotta a legtöbbre. Ezért aztán a sárkányfattyak, goblinok, hobgoblinok, óriások és emberek csapatai, tábortüzeik körül üldögélve, sóvár szemmel nézték a tornyot, készen annak lerohanására, hogy ezzel megszerezzék úrnőjük elismerését.

A tornyot solamniai lovagok tekintélyes létszámú helyőrsége védte, amely mindössze néhány hete érkezett őrhelyére Palanthas városából. A tornyot, amely a legendák szerint sohasem eshet el, amíg hívő férfiak védik, a Főpapnak szentelték, aki rangban közvetlenül a Nagymester alatt állt, s akit a lovagok talán mindenkinél jobban tiszteltek.

Az Álmok Korában Paladine szerzetesei laktak a Főpap Tornyában. Az ifjú lovagok ide jártak vallásgyakorlatra és hitük elmélyítése céljából. A papok ottlétének máig számos nyoma fönnmaradt.

A sárkánycsapatok azonban nem csupán a legendák keltette félelem miatt ültek szorongva tábortüzeik körül. Parancsnokaik a legendák nélkül is tisztában voltak vele, hogy ezt a tornyot csak rendkívüli véráldozat árán vehetik be.

— Az idő nekünk dolgozik — jelentette ki a Sötét Hölgy, mielőtt eltávozott. — Kémeink jelentése szerint a lovagok csekély segítséget kaptak Palanthas népétől. A Vingaardi-szorostól keletre pedig sikerült elvágnunk az utánpótlási vonalaikat. Hadd üljenekhát a tornyukban és pusztuljanak éhen. A türelmetlenségük és a gyomruk előbb-utóbb valami hiba elkövetésére készteti majd őket, s amikor ez bekövetkezik, mi készen állunk a támadásra.

— De hiszen egyetlen sárkánykötelék segítségével bevehetnénk — mormolta egy fiatalabb parancsnok. Bakarisnak hívták... a csatákban tanúsított bátorsága és csinos arca nagy súllyal esett latba a Sötét Hölgy szemében. Mégis töprengőn nézett rá, amikor kék sárkánya, Skie nyergébe szállt.

— Talán mégsem — felelte hűvösen —, vagy tán nem hallottál az ősi fegyver, a sárkánydárda megtalálásáról?

— Ugyan már! Dajkamesék! — kacagott az ifjú parancsnok, miközben úrnőjét fölsegítette a sárkány hátára. Skie, a kék sárkány izzó, haragos szemmel meredt a jóképű főtisztre.

— Sohase becsüld alá a gyermekmeséket! — intette le katonáját a Sötét Hölgy —, hiszen ugyanezek a mesék emlegették a sárkányokat is. De ne aggódj, kutyuskám — vonta meg a vállát —, mert ha sikerrel jár ez a küldetésem és végre elfogom a Smaragdembert, akkor nem is lesz szükség a torony ostromára... magától is elpusztul. Ha meg nem, akkor még mindig megkaphatod tőlem azt az emlegetett sárkányköteléket.

Ezzel a hatalmas kék sárkány kitárta a szárnyát és fenségesen elvitorlázott Roncsosd, az Istar Vértengerének partján lévő nyomorúságos porfészek felé.

Így aztán a sárkánysereg melegben és kényelmesen heverészett a tábortüzek körül, mialatt — ahogyan a Sötét Hölgy megjósolta — a lovagok csöndben éheztek magányos tornyukban. Ám az élelem hiányánál sokkal nagyobb veszélyt jelentettt számukra a soraikban lévő széthúzás.

A Fényeskardú Sturm vezénylete alá rendelt ifjú lovagokban, a Sancristból való távozásuk óta eltelt nehéz hónapok alatt, mély tisztelet ébred kegyvesztett parancsnokuk iránt. Bár Sturm elég búskomor és többnyire tartózkodó volt, becsületességével és céltudatosságával kivívta emberei tiszteletét és csodálatát. Keserves győzelem volt ez, amelynek köszönhetően Sturmnak nem kevés szenvedést kellett elviselnie Derektől. Egy kevésbé nemes gondolkodású ember biztosan szemet hunyt volna Derek politikai intrikái fölött, vagy legalábbis befogta volna a száját (mint például Lord Alfred), de Sturm minduntalan fölszólalt Derek ellen, holott tudta, hogy ezzel csak ront saját helyzetén a nagy hatalmú lovaggal szemben.

Derek volt az, aki teljesen elidegenítette tőlük Palanthas lakóit. Az amúgy is bizalmatlan, régi gyűlölségeit dédelgető és nyugodt, szép városukért aggódó polgárok végképp megriadtak és fölháborodtak Derek fenyegetőzései miatt, amiért aztán megtagadták, hogy a lovagok magában a városban szállásolják el magukat. Csupán Sturm végtelen türelmű tárgyalásai nyomán kaptak tőlük egyáltalán valamicske élelmet.

A helyzet azután sem javult, hogy a lovagok megérkeztek a Főpap Tornyába. A közöttük kirobbant viszálykodás tovább csökkentette a már amúgy is éhező gyalogos csapatok fegyelmét. A torony hamarosan ostromlott várhoz lett hasonló... a Dereket támogató lovagokkal nyíltan szembeszálltak a Lord Gunthar pártján álló, Sturm parancsnoksága alá rendelt fiatalok. Csupán a Szabályzat szigorú megtartásának volt köszönhető, hogy nem robbantak ki nyílt, fegyveres összetűzések magán a tornyon belül. De a közelben táborozó sárkányseregek bomlasztó hatása és az állandó élelmiszerhiány fölizzította a kedélyeket és pattanásig feszítette az idegeket.

Lord Alfred túl későn ébredtrá ahelyzet veszélyességére. Keservesen megbánta, hogy ostobán Dereket támogatta, mert most márvilágosanlátta, hogy Koronaőr Derek elméje megbomlik.

A téboly napról napra egyre jobban elhatalmasodott rajta: emésztette a féktelen hatalomvágy és maradék józan eszétől is lassan megfosztotta őt. De LordAifred gyöngének bizonyult a közbelépésre. A lovagok annyira szigorú belső rendjükbe zárkóztak, hogy... a Szabályzat megtartása mellett... hosszú hónapokba került volna, mire a különböző lovagi tanácsok megfoszthatják Lord Dereket ráruházott rangiától.

Sturm vád alól való fölmentésének híre villámcsapásként sújtott le. Gunthar helyesen látta előre, hogy ez alapjaiban rendíti meg Derek reményeit. Gunthar csak arra nem gondolhatott, hogy mindez elszakítja az utolsó vékony szálat is, amely még valamelyest kordában tartja Derek józan eszét.

A vihar utáni reggelen az örök figyelmét egy pillanatra a Főpap Tornyának udvarán zajló események vonták magukra. A nap halovány, hideg fénnyel vonta be a szürkéskék eget, és megcsillant a solamniai lovagok ragyogó páncélján, amint a lovaggá avatás ünnepélyes szertartására gyülekeztek odalent.

Fölöttük a bástyákon mintha megdermedtek volna a kereszttel ékesített lovagi zászlók... élettelenül csüngtek a mozdulatlan, hideg levegőben. Ekkor vérpezsdítő, éles trombitaszó harsant. A kürtök hívására a lovagok büszkén fölvetették a fejüket és kivonultak az udvarra.

Kört formáltak, amelynek közepén Lord Alfred állt. Harci páncélját viselte, vörös körgallérja redőkben omlott alá a válláról és egy ósdi hüvelybe zárt, ősi kardot tartott a kezében. Amarkolaton egymásba fonódtak a lovagság nagy múltú jelképei: a viharmadár, a rózsa és a korona. A lord gyors, reményteli pillantással nézett végig a gyülekezeten, de a szemét nyomban lesütötte és megcsóválta a fejét.

Lord Alfred legrosszabb sejtelmei váltak valóra. Halványan abban reménykedett, hogy ez a szertartás talán újraegyesítheti a lovagokat. De pontosan ennek az ellenkezője következett be. A Szent Körön nagy rések tátongtak, amelyeket a jelenlévők feszengve néztek. Derek és híveinek egész tábora távol maradt.

Még kétszer fölharsant a hívogató trombitaszó, azután csönd telepedett alovagi gyülekezetre. Fényeskardú Sturm kilépett a Fbpap Kápolnájának ajtaján, ahol a Szabályzat előírása szerint imákkal és ünnepélyes meditációval töltötte az előző éjszákát. Hosszú, fehér köpenyt viselt és szokatlan díszőrség kísérte.

Mellette egy elf-leány haladt... szépsége úgy ragyogott a sápadt napfényben, akár a tavaszi hajnalsugár. Mögötte ősöreg törpe lépkedett, fehér haja és szakálla szinte világított, a törpe nyomában pedig egy surranó szökdécselt, világoskék térdnadrágban.

A lovagok köre megnyílt, hogy beengedje Sturmot és kíséretét. A menet megállt Lord Alfred előtt Laurana sisakjával a kezében Sturm jobbjára állt, Kova a balján támaszkodott a pajzsára, a surranó pedig... miután a törpe jól oldalba lökte... előreugrott a lovag sarkantyúival a kezében.

Sturm lehajtotta a fejét. Bár még csak harmincas éveinek elején járt, mégis ősz tincsek csíkozták a. haját, mely a vállára omlott. Néma imádsággal az ajkán egy pillanatra megállt, majd Lord Alfred intésére tiszteletteljes mozdulattal fél térdre ereszkedett.

— Fényeskardú Sturm — szólalt meg ünnepélyesen Lord Alfred és széthajtogatott egy pergamentekercset. — A Lovagok Tanácsa, meghallgatván Lauranthalasa, a qualinesti elf uralkodóház leányának tanúvallomását, továbbá a dombi törpe, Tűzkovács Kova, vigaszi lakos bizonyítékait, fölmentő döntést hozott az ellened elhangzott vádakkal szemben. Az említett tanúk által, hősiességedről és bátorságodról elmondottak alapján, e naptól fogva kinevezünk Solamnia Lovagjának. — Lord Alfred hangja ellágyult, amint letekintett az előtte térdelő alakra. Sturm beesett arcán könnycseppek gördültek végig, alig láthatóan. — Ezt az éjszakát imádkozással töltötted el — folytatta Alfred nyugodt hangon. — Nos, méltónak tartod-e magad erre a nagy megtiszteltetésre?

— Nem, Uram — válaszolta Sturm az Ősi szertartásrendnek megfelelően —, azonban a legalázatosabban elfogadom és egyben esküszöm, hogy egész életemet méltó voltom bizonyításának szentelem! — Ezzel a lovag az égre emelte a szemét. — Ha Paladine megsegít — folytatta halkan —, sikerülnie kell.

Lord Alfred már sokszor vett részt ehhez hasonló szertartáson, de ilyen mélységes elszántságot még egyetlen fölavatott arcán sem látott sohasem.

— Szeretném, ha most Tanis is itt lehetne — dörmögte oda Kova rekedten.Lauranának, de a lány csak kurta bólintással válaszolt neki.

Laurana sudár alakján megcsillant a vadonatúj páncél, amelyet Lord Gunthar kovácsoltatott számára Palanthasban. Mézfényű haja egy ezüstsisak alól omlott a vállára. Mellvértjén bonyolult arany díszítés fénylett, szabad mozgását biztosítandó, oldalt fölhasított bőrszoknyája épphogy csizmája szára szélét érte. Arca sápadt volt és szomorú, mert a Palanthasban és magában a toronyban tapasztalt helyzet sötétnek és kilátástalannak látszott előtte.

Visszatérhetett volna Sancristba..., tulajdonképpen megis parancsolták neki. Lord Gunthar titkos üzenetet kapott Lord Alfredtól a lovagok körében eluralkodott áldatlan állapotokról és azt az üzenetet küldte Lauranának, hogy fogja rövidre látogatását.

De a lány úgy döntött, hogy marad, legalábbis egy ideig. Palanthas népe udvarias fogadtatásban részesítette, hisz — végül is — királyí vér folyt az ereiben és szépsége is lenyűgözte a város lakóit. De a sárkánydárdák iránt is nagy érdeklődést mutattak, és könyörögtek, hogy legalább egyet hadd állíthassanak ki belőle a múzeumokban. Amikor azonban Laurana a sárkányseregeket említette, csak a vállukat vonogatták és mosolyogtak.

Laurana hamarosan tudomást szerzett egy küldönctől a Főpap Tornyában történtekről. A lovagokat szoros ostromgyűrű vette körül. Sokezres sárkánysereg táborozott a környező lapályon. A lovagoknak szükségük lesz a sárkánydárdákra, döntötte el magában a lány és rajta kívül nem volt senki más, aki elvihette volna azokat a toronyba és megtaníthatta volna a lovagoknak, miképp használják.

Ezért úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik Lord Gunthar utasításának.

A Palanthasból a toronyhoz vezető út olyan volt, akár egy lázálom. Laurana két, némi élelemmel és a kincset érő sárkánydárdákkal megrakott szekérkíséretében indult útnak. Az egyik szekér alig pár mérföldnyire a várostól elmerült a hóban és rakományát szét kellett osztaniuk a néhány velük tartó lovag, saját maga, barátai és a másik szekér között. Hamarosan azonban az is megfeneklett.

Egyszer-kétszer még valahogy kiásták a hóból, de végül nem bírta tovább. Az élelmet és a dárdákat fölpakolták a lovakra és a hátralévő utat Laurana a lovagokkal, Kovával és Tasslehoffal együtt gyalog tette meg. Az ő csapatuk jutott át utolsóként az ostromgyűrún. Az előző éjszakai vihar után Laurana és a torony minden lakója tudta, hogy több élelemre már nem számíthatnak: a Palanthasba vezető út végképp járhatatlanná vált.

A maradék élelem még a legmegfontoltabb beosztás mellett is csak pár napra volt elegendő a lovagok és gyalogos segédcsapataik számára. A sárkányseregek pedig, úgy látszott, egész télre berendezkedtek táboraikban.

A sárkánydárdákat leemelték a kimerült hátaslovakról és Lord Derek utasítására gúlába rakták őket az udvaron.

Néhány lovag kíváncsian megszemlélte őket, de azután ők sem törődtek velük. A dárdák otromba, nehézkes fegyvernek tűntek föl a szemükben.

Amikor Laurana félénken fölajánlotta, hogy megtanítja használatukra a lovagokat, Derek csak megvetően fölhorkantott. Lord Alfred az ablakból nézte a távolban lobogó tábortüzeket. Laurana Sturmhoz fordult segítségért, de a lovag szavaitól a félelme csak fokozódott benne.

— Laurana — mormolta halkan a lovag és megszorította a lány hideg kezét — nem hiszem, hogy a Nagyúrnak sárkányokat kell bevetnie ellenünk, mert ha nem nyithatjuk meg újra az utánpótlás vonalát, a torony magától elesik, mivel védői mind halottak lesznek hamarosan.

A sárkánydárdák tehát az udvaron hevertek, használatlanul, elfeledve... ragyogó ezüstjüket lassan befedte a hó.

11. A surranó kívánsága A lovagok elővágtatnak

Lovaggá avatásának napján, késő este Sturm Kovával sétálgatott az egyik bástyán és régi emlékeket idéztek fel.

— Egy kút, tele színezüsttel, a Sárkányhegy szívében, és úgy ragyogott, mint egy drágakő-mesélte Kova csodálattal a hangjában. — Abból az ezüstből kovácsolta Theros a sárkánydárdákat.

— A világon mindennél jobban azt szeretném, ha egyszer megláthatnám Huma sírját — mondta Sturm kimérten. Kinézett a távolban lobogó tábortüzekre, megállt és rátámaszkodott az ősi kőfalra. Egy közeli ablakból fáklyafény szűrődött ki és megvilágította az arcát.

— Meg is látod — dörmögte a törpe. — Ha ennek vége lesz, visszamegyünk oda. Tass még egy térképet is rajzolt — nem mintha hasznát lehetne venni...

Miközben Tassról mormogott, Kova aggodalommal nézett régi barátjára. A lovag arca szomorú volt és elmélázó, ami Sturm esetében, mondhatni megszokott jelenségnek számított. De egy új vonás is megjelentrajta, amely mintha a kétségbeesését jelezte volna.

— Majd együtt megyünk el oda — folytatta a törpe. — Tanisszal és velem... meg a surranóval... és természetesen Caramonnal és Raistlinnel. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog az a nyeszlett varázsló, de most éppenséggel jól jönne egy mágiához értó... Még szerencse, hogy Caramon nincs itt. El tudod képzelni, milyen hangosan korogna a gyomra egy-két étkezés kimaradása után?

Sturm szórakozottan mosolygott, gondolatai messze jártak. Amikor végre megszólalt, nyilvánvalóvá vált, hogy a törpe egyetlen szavát sem hallotta.

— Kova — kezdte halk, tompahangon —, egyetlen melegebb napra van csak szükségünk, hogy újra megnyithassuk az utat. Amikor ez a nap eljön, fogd Lauranát és Tasst és menjetek el. Ezt ígérd meg nekem!

— Mindnyájunknak el kellene mennie innen, ha kíváncsi vagy a véleményemre — csattant föl a törpe. — Vonuljatok vissza a lovagokkal Palanthasba. Bármibe lefogadom, hogy azt a várost még a sárkányok ellen is megvédhetnénk. Ott minden ház jófajta, szilárd kőből épült, nem úgy, mint ezek itt — és a törpe megvetően nézett végig az emberek építette tornyon. — Palanthas könnyebben védhető.

Sturm megrázta a fejét. — A helybéliek nem engednék... A csak a városuk szépségével törődnek. Ameddig úgy gondolják, hogy megmenthetó, semmi esetre sem harcolnak. Nem, nekünk itt kell megvetnünk a lábunkat!

— De itt nincs semmi esélyetek! — érvelt tovább Kova.

— De igenis van — vágott vissza Sturm —, ha kitartunk amíg az utánpótlási vonalat meg nem szilárdítjuk. A harci állományunk elegendő hozzá... a sárkányseregek is ezért nem támadtak mindeddig...

— Más megoldás is létezik — szólalt meg váratlanul egy harmadik hang.

Sturm és Kova odafordult. A fáklyafényben egy megnyúlt arc tűnt föl előttük. Sturm vonásai megkeményedtek.

— És mi lenne az a megoldás, Lord Derek? — kérdezte Sturm kimért udvariassággal.

— Lord Guntharral együtt azt hiszitek, hogy legyőztetek engem — mondta Derek, figyelmen kívül hagyva az elhangzott kérdést. Lágy hangja gyűlölettől remegett, amint Sturm szemébe nézett. De nagyon tévedtek! Egyetlen hőstett elegendő lesz ahhoz, hogy a markomban legyen ismét minden lovag — mondta Derek és előrenyújtotta vaskesztyűs kezét, melynek páncélján megcsillant a távoli tábortüzek fénye és akkor Guntharral együtt végetek! — és ujjai ökölbe szorultak.

— Eddig úgy gondoltam, hogy a mi háborúnk odakint zajlik, a sárkányseregek ellen — vetette oda Sturm.

— Ne gyere nekem ezzel a nagyképű fecsegéssel! — csattant föl Derek. — Örülj inkább a lovagi címednek, Fényeskardú... alaposan megfizettél érte! Ugyan, mit ígértél annak az elf-nőnek a hazugságai fejében? Elveszed feleségül? Tisztességes asszonnyá teszed?

— A Szabályzat megtiltja, hogy párbajozzak veled, de nem vagyok köteles végighallgatni, hogy sértegess egy olyan hölgyet, aki legalább olyan tiszta, amilyen bátor — mondta Sturm és távozásra készen sarkon fordult.

— Most nem csúszol ki a kezemből! — kiáltotta Derek. Előrelendült és megragadta Sturm vállát. Az ifjú lovag ingerülten megpördült, keze a kardja markolatán. Derek szintén a fegyveréhez kapott és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a Szabályzat minden parancsa feledésbe merül. Ám ekkor Kova atyáskodóan lefogta Sturm kezét. A lovag mély lélegzetet vett és elengedte kardja markolatát.

— Mondd hát ki, amit mondanod kell, Derek! — szólt Sturm és a hangja megremegett.

— Véged van, Fényeskardú! Holnap a lovagokkal csatába állunk a harcmezőn! Nem kushadunk tovább ebben a nyomorúságos sziklabörtönben! Holnap estére a nevem legendás hírúvé lesz!

Kova rémülten nézett föl Sturmra. A lovag arca viaszfehér lett. — Derek! — suttogta halkan. — Te megörültél! Ezrével vannak odakint... miszlikbe aprítanak benneteket.

— Igen, és pontosan ezt szeretnéd látni, nem igaz? — gúnyolódott Derek. — Hajnalrá légy készen, Fényeskardú!

Ugyanaznap éjjel Tasslehoff, ázva-fázva, éhesen és unalmában úgy döntött, hogy gyomrakorgásáról azzal terelheti el legjobban a figyelmét, ha alaposan földeríti a helyszínt.

Jó sok zug akad itt, ahová bármit el lehet dugni, morfondírozott magában. Ez a legkülönösebb épület, amelyet valaha láttam.

A Főpap Tornya szilárdan vetette neki hátát a Nyugati Átjárónak, a Kelet-Solamniát Palanthastól elválasztó Habakukk Hegylánc egyetlen járható szorosának. A Sárkány Nagyúr tisztában volt vele, hogy bárki, aki el akar jutni Palanthasba, vagy ezt az utat választja, vagy több száz mérföldes kerülőre kényszerül a hegyek körül, tengerre száll, vagy átkell vágnia a sivatagon. A Paladine Kapujába behatoló hajók pedig könnyű célpontot nyújtanak a gnómok tűzvető katapultjainak.

A Főpap Tornya a Hatalom Korszakában épült. Kova sok mindent tudott e kor építészetéről, mivel akkoriban főként a törpék voltak az épületek tervezői és építői, de ezt a tornyot nem ők tervezték és nem is ők húzták föl. Kova azon töprengett, vajon ki is építhette... mert minden jel szerint vagy részeg lehetett, vagy örült.

A torony alapját egy külső, nyolcszögletű, vastag kőfal alkotta. A nyolcszög minden csücskét egy-egy fiatorony díszítette. A tornyok között, a várfal tetején bástya futott körbe. A belső yolcszögletű falon további tornyocskák és gyámpillérek ültek, amelyek kecsesen emelkedtek a központi torony felé.

Ez még egészen megszokott lett volna, ám a törpe föleg a belső védelem hiánya fölött töprengett. A külső falon három hatalmas acélkapu tátongott, egyetlen főkapu helyett... ahogy a legésszerűbbnek tűnhetett volna, hiszen három bejárat védelméhez rengeteg fegyveres kellett. Mindhárom kapu egy-egy szűk udvarra nyílt, amelyeknek a végében hatalmas csapórácsok és a mögött egy-egy csarnok volt látható. Ez a három csarnok a torony központi részét képezte.

— Mintha csak teadélutánra invitálnák az ellenséget! – dörmögte magában a törpe. — Életemben nem láttam ilyen ostobán megtervezett erődöt!

Magába a toronyba senki sem tehette be a lábát – a lovagok számára az tiltott területnek számított. Kizárólag a Főpap léphetett oda be szabadon, s mivel e poszt most éppen betöltetlen volt, a lovagok még az életük árán is megvédték volna a torony külső falait, de a szent helyre semmiképpen be nem léptek volna.

Eredetileg a torony csak a szoros biztonságát őrizte, de nem zárta le. Palanthas lakosai azonban később egy szárnyat hozzáépítettek, s így már elrekesztette a hágót.

A lovagok és a gyalogos csapatok ebben a toldaléképületben szállásolták el magukat. Senki, még csak nem is gondolt rá, hogy belépjen magába a toronyba.

Senki, kivéve Tasslehoffot!

Csillapíthatatlan kíváncsisága és mardosó éhsége végighajszolta a surranót a külső fal tetején. Az őrtálló lovagok egyik kezükkel kardjuk markolatát, másikkal erszényüket szorongatva néztek utána. De amint elhaladt előttük, megnyugodtak, s így Tass könnyűszerrel leszökellhetett a lépcsőn és beosonhatott a központi udvarra.

Idelent csak az árnyak uralkodtak, nem lobogtak fáklyák és őrök sem álltak az udvaron. Széles lépcsőfokok vezettek föl a kapurácshoz. Tass óvatosan fölsompolygott a széles, ásító kapuívhez és kíváncsian bekukucskált a rácson. Nem látott semmit. Fölsóhajtott. Oly sűrű sötétség uralkodott odabent, mintha Abyss mélységes mélye tátongott volna ott.

Bosszankodva kapaszkodott a rácsba... inkább megszokásból, semmint reménykedve, hisz azt csupán Caramon, vagy legalább tíz lovag lett volna képes fölemelni.

Ám a rács, a surranó legnagyobb megdöbbenésére kísérteties csikorgások közepette, lassan fölemelkedett. Tass kétségbeesetten belekapaszkodott és nagy nehezen megállította. Ijedten nézett vissza a bástyák felé, attól tartva, hogy az egész őrség dübörögve ront utána, hogy elfogja, de úgy látszott, hogy a lovagok semmit sem hallottak saját gyomruk korgásán kívül.

Tass visszafordult a rácshoz. Keskeny rés nyílt a hegyes végű vasrudak és a kövezet között... éppen akkora, hogy egy surranó beférhessen rajta. Tass nem vesztegette az időt és a lehetséges következményekkel sem törődött. Hasra vágta magát és becsusszant a rács alatt.

Tágas; legalább ötven lábnyi átmérőjű terem közepén találta magát. Alig látott valamit, de mégis észrevett a falon néhány régi fáklyát. Pár ugrás utánle is kapott egyet és meggyújtotta a valamelyik erszénykéjéből előkotort, Kovától „kölcsönzött" tűzszerszámmal.

Most már tisztán láthatta a torony központjában lévő hatalmas termet. Mindkét oldalán különös oszlopok emelkedtek, mint valamiféle agyarak. Egyik mögé bekukkantott, de nem látott semmi mást, csak egy falifülkét.

A terem teljesen üres volt. Tass csalódottan ballagott tovább, reménykedve, hogy végül csak talál valami érdekeset. Hamarosan egy újabb, de legnagyobb meglepetésére már fölhúzott csapórácshoz érkezett. „Bármi, ami könnyen megy, több bajt okoz, mint örömet" — szólt a surranók régi mondása. A rács alatt Tass belépett a következő, keskenyebb, alig tíz lábnyi szélességű csarnokba, amelynek azonban mindkét oldalán ugyanolyan agyarszerű oszlopok sorakoztak.

Vajon miért így építették ezt a tornyot, hogy ilyen könnyen be lehessen jutni? — törte a fejét Tass. A külső falak valóban nehezen bevehetőek voltak, de ha azokon bárki túljutott, akár öt részeg törpe is elfoglalhatta volna az egész erődöt: Tass fölbámult a magasba. És miért ilyen hatalmas az egész? A központi terem mennyezete vagy harminc lábnyira emelkedett fölötte.

Azok a régi lovagok igazi óriások lehettek, morfondírozott magában a surranó kíváncsian, amint végigosont a csarnokon, bekukucskált a nyitott ajtókon és a sötét sarkokba.

A második terem végén egy harmadik csapórácsot talált. Ez lényegesen különbözött az előző kettőtől és legalább olyan különös volt, mint a torony maga. Két részből állt, amelyek a középvonalnál csatlakoztak egymáshoz... s ami a legkülönösebb volt az egészben, a rács közepén széles nyilás tátongott!

Tass ezen a nyíláson is beosont és egy még kisebb helyiségben találta magát. Két erős acélajtót látott maga előtt. Ösztönösen meglökte őket és bosszankodott, hogy nem nyílnak ki.

Eddig még egyetlenegy ajtó sem volt zárva, hisz nem is volt semmi, amit védeniük kellett volna. De legalább akadt valami, ami elterelte a figyelmét gyomra ürességéről. Tass fölmászott egy kőpárkányra, fáklyáját beleszúrta egy fali vasgyúrúbe, majd kezdte végigtapogatni a zsákocskáit.

Végül megtalálta tolvajkulcs-készletét, minden surranó örökségét — az ajtó nem arra való, hogy rekesszen, hanem hogy eresszen —, tartotta a surranók egyik kedvelt mondása.

Tass gyorsan megtalálta a megfelelő szerkentyút és munkához látott. A zár egyszerű volt. Halk kattanás hallatszott és Tass máris elégedetten csomagolta el a szerszámait, amint az ajtó engedett a nyomásának. A surranó egy pillanatra megállt és a fülét hegyezte, de nem hallott semmit. Benézett a sötétbe, de az eredmény ismét a semmi volt. Visszamászott hát a párkányra, levette odatúzött fáklyáját és óvatosan besurrant a vasajtón.

Magasra emelte a fáklyát és meglepetésére egy tágas, kerek terem közepén találta magát. Tass fölsóhajtott. Ez a helyiég is üres volt, egyetlen porlepte tárgyat kivéve, amely valami régi szökőkútra emlékeztetett a terem közepén. Tulajdonképpen itt ért véget a folyosó, mert bár a másik oldalon is nyílt egy pár vasajtó, a surranó számára világos volt, hogy az csak a szemközti hatalmas előtérbe vezethet. Ez volt hát a torony szíve, ez volt a szent hely! Ekörül kavargott az egész zűrzavar.

De itt sem volt semmi.

Tass kissé alaposabban körülnézett, alakja néha fölvillant a fáklyák fénykörében. A csalódott surranó végül odalépett a terem közepén lévő szökőkúthoz, fogy azt is megvizsgálja, mielőtt elmegy.

Közelebb lépve rájött, hogy egyáltalán nem szökőkutat lát maga előtt, de azt a valamit olyan vastagon belepte a por, hogy eddig nem ismerte föl. Körülbelül olyan magas volt, mint ő maga, úgy négy lábnyira emelkedett a padló szintje fölé és gömbölyű tetejét három karcsú láb támasztotta alá.

Még közelebbről megvizsgálta, majd mély levegőt vett és teljes erejével ráfújt. A porfelhő fölcsapott az orráig, mire vadul tüsszögni kezdett és majdnem kiejtette a kezéből a fáklyát. Azután a por elült és végre megpillanthatta a tárgyat. A szíve majd' kiugrott a melléből.

— Ó, nem! — nyögte, majd egy másik zacskóból zsebkendőt kotort elő és letörölgette a valamit. A por könnyen engedett és most már tisztában volt vele, mit is lát. — Az áldóját! — nyögte rémülten. — Hát mégis igazam volt! Most mit csináljak?

Másnap reggel a nap vörösen kelt föl és halványan pislogott a sárkánysereg táborát beborító füsttakarón keresztül. A Főpap Tornyának udvarán még nem oszlottak el az éjszaka árnyai, amikor elkezdődött a nyüzsgés. Vagy száz lovag nyergelte hátasát, igazgatta a lószerszámot, kereste kiabálva a paj zsátvagy szfjazta magára a páncélját, miközben ezernyi gyalogos kereste a helyét a sorban a nagy tolongás közepette.

Sturm, Laurana és Lord Alfred egy sötét ajtónyílásból szótlanul nézte, amint Lord Derek kacagva és embereivel tréfálkozva kirúgtat az udvarra. A lovag fenséges látványt nyújtott páncéljában, amint a kelő nap sugarai megcsillantották a mellvértjén a rózsa jelét. Katonái jó hangulatban voltak, a csata gondolata feledtette velük éhségüket.

— Ezt meg kellene fékezned, uram — szólalt meg Sturm nyugodtan.

— Nem tehetem — felelte Lord Alfred a kesztyújét húzva.

Arca nyúzottnak látott a hajnali derengésben. Miután Sturm az éjszaka kellős közepén fölébresztette, egy szemhunyásnyit sem aludt. — A Szabályzat módot ad arra, hogy ilyen döntést hozzon.

Alfred hiába győzködte Dereket, hogy legalább pár napot várjon még... a szél ugyanis lassacskán megfordult és langyos hullámokban tört előre észak felől.

Derek azonban hajthatatlan volt. Föltétlenül kitör és harcra kényszeríti a sárkánysereget. Csak dölyfösen kacagott azon, hogy túlerővel száll szembe. Mióta harcolnak úgy holmi goblinok, mint Solamnia lovagjai? A lovagok egy az ötvenhez voltak kevesebben, a Vingaard Szorosért száz évvel ezelőtt vívott goblin-ork háborúban, mégis könnyűszerrel elbántak az ellenséggel.

— De most sárkányfattyakkal kell megvívnod! — figyelmeztette Sturm. — Azok nem olyanok, mint a goblinok. Értelmesek és gyakorlott harcosok. Varázslók is akadnak közöttük és fegyvereik a legkülönbek Krynn földjén. Még holtan is képesek ölni...

— Mégis megbirkózunk velük, Fényeskardú — szakította félbe Derek nyersen. — Most pedig azt ajánlom, hogy keltsd föl az embereidet, készüljenek ők is!

— Én nem megyek — jelentette ki Sturm határozottan. — És az embereimnek sem parancsolom meg, hogy veled tartsanak!

Derek elsápadt a dühtől. Egy pillanatig szólni sem tudott a fojtogató indulattól. A látvány még Lord Alfredet is megdöbbentette.

— Sturm — szólalt meg Alfred nyugodtan —, tisztában vagy vele, mit cselekszel?

— Igen, uram — válaszolta Sturm —, mi vagyunk az egyetlenek, akik a sárkányseregek és Palanthas közé állhatunk. Nem hagyhatjuk védelem nélkül az erődöt... én itt maradok a csapatommal.

— Ez a parancs nyílt megtagadása! — lihegte Derek. — Tanúja voltál, Lord Alfred! Ezúttal a markomban van a fickó! — ezzel gőgösen eltávozott. Lord Alfred komor képpel indult utána, magára hagyva Sturmot.

Végezetül a lovag választás elé állította az embereit:minden kockázat nélkül vele maradhatnak, hiszen csupán parancsnokuk utasításának engedelmeskednek, vagy csatlakozhatnak Derek kíséretéhez. Megemlítette, hogy ez ugyanaz a választási lehetőség, amelyet Vinas Solamnus ajánlott föl a katonáinak régen, amikor a lovagok föllázadtak Ergoth korrupt uralkodója ellen. Persze senkit sem kellett emlékeztetni erre a régi történetre. Intő példa volt ez számukra, és ezért aztán a legtöbben úgy döntöttek, hogy szeretett parancsnokukkal maradnak.

Borús képpel figyelték azonban, amint a barátaik a kitöréshez készülődnek. A lovagság hosszú történetében ez volt az első nyílt szakadás, életük egyik legszomorúbb pillanata.

— Gondold meg, Sturm — kérte Lord Alfred, miközben a lovag fölsegítette őt a nyeregbe. Lord Dereknek igaza van... a sárkánycsapatok nem olyan fegyelmezettek, mint a lovagok. Minden esélyünk megvan rá, hogy egy jól irányzott csapással elsöpörjük őket.

— Imádkozom érte, hogy így. legyen, uram — válaszolta Sturm kimérten.

Alfred szomorúan nézett vissza rá. — Ha így lesz, Fényeskardú, Lord Dereknek gondja lesz rá, hogy bíráid elé állítson és kivégeztessen. És ebben még Gunthar sem akadályozhatja meg őt.

— Készséggel elfogadom még azt a halált is, uram, ha megakadályozhatja azt, amitől tartok — felelte Sturm.

— A fenébe is, ember! — csattant föl Alfred. — Ha vereséget szenvedünk, te mit nyersz azzal, hogy itt maradtál? Kis csapatoddal még egy mocsári törpe sereget sem tudnál visszaverni! De tegyük föl, hogy sikerül megnyitnunk az utat! Még akkor sem tarthatod elég hosszú ideig a tornyot, hogy ideérjen az erősítés Palanthasból.

— De legalább időt biztosíthatunk a palanthasiak számára, hogy elhagyják a várost, ha...

Lord Koronaőr Derek előrefurakodott lovával a harcosai között. Sisakrostélya résein elővillanó tekintetét Sturmra szegezte ép kezét föltartva csöndre intette a többieket.

— A Szabályzat értelmében, Fényeskardú Sturm — dörögte a formális szavakat —, ezennel összeesküvéssel vádollak és...

— Abyss mélységeibe a Szabályzattal! — dördült föl Sturm, türelme fogytán. — Hát hová juttatott bennünket a Szabályzat? Két pártra szakadtunk, féltékenykedünk egymásra és lassan megbolondulunk! Még saját népünk is inkább az ellenséges sereghez pártol! A Szabályzat teljes kudarcot vallott!

Halálos csönd telepedett az udvaron fölsorakozott lovagokra... csak egy-egy türelmetlen ló patájának dobbanása vagy a nyergében fészkelődő lovag páncéljának zörrenése hallatszott.

— Imádkozz a halálomért, Fényeskardú Sturm — mondta Derek lágyan-, különben, az istenekre fogadom, én magam vágom el a torkodat kivégzésed napján. — Ezzel szó nélkül megfordította a lovát és a hadoszlop élére rúgtatott.

— A kaput kinyitni! — ordította.

A reggeli nap a füsttakaró fölé emelkedett és megkezdte útját a kék égen. Az észak felöl fújó szél büszkén meglobogtatta a torony csúcsára kitúzött,zászlót. Vértek csillantak, pajzsokhoz vert kardok csattogtak és trombitaszó harsant, amint néhány ember nekifeszült a vastag tölgyfa kapunak.

Derek magasba emelte a kardját. Az ellenségnek szóló lovagi köszöntéssel az ajkán előrevágtatott. A mögötte haladó lovagok ugyanezt a kiáltást hallatva utánavágtattak a mezőre, ahol valaha régen Huma tört előre fényes győzelme felé. A gyalogosok léptei szabályos ritmusban csattogtak a kövezeten. Egy pillanatig úgy rémlett, hogy Lord Alfred még mondani akar valamit Sturmnak és a köré sereglett ifjú lovagoknak, de végül csak megcsóválta a fejét és maga is elügetett.

A kapuszárnyak becsapódtak mögötte. A súlyos vasrúd biztonsággal ahelyére kattant. Sturm csapatának harcosai fölrohantak a bástyákra, hogy a távozók után nézzenek.

Sturm megnyúlt, kifejezéstelen arcal, némán állt az udvar közepén.

A sárkánycsapatok ifjú és jóképú parancsnoka a Sötét Hölgy távollétében éppen fölébredt és a reggelihez készüIődött, hogy azt egy újabb unalmas nap kezdetén elköltse, amikor egy földerítő vágtatott be a táborba.

Bakaris parancsnok mérgesen nézte a közelgő hírnököt. A katona vadul vágtatott keresztül a táboron, kondérokat és goblinokat rúgdalt föl az útjában. A sárkányfattyú gárdisták fölugráltak és káromkodva rázták felé az öklüket, de a hírhozó ügyet sem vetett rájuk.

— Nagyúr! — kiáltotta, miközben lepattant a nyeregből a díszes sátor előtt. — Beszélnem kell a Nagyúrral!

— A Nagyúr eltávozott — mordult rá a parancsnok hadsegédje.

— Most én vagyok a vezér! — vetette oda Bakaris. — Mi szél hozott ide?

A hegyivadász gyorsan körülnézett... nem akart hibát elkövetni, de nyomát sem látta a Sötét Hölgynek, sem hatalmas, kék hátas sárkányának.

— A lovagok kitörtek a mezőre!

— Micsoda? — esett le a parancsnok álla. — Biztos vagy benne?

— Igen! — kiáltotta a földerítő elakadó hangon. — Láttam őket! Több száz lándzsás, kardos lovag és jó ezernyi gyalogos!

— Hát nem igaza volt!? — szitkozódott magában Bakaris elismeréssel. — A bolondok mégiscsak elkövették a hibát!

Szolgái után kiáltott és sietve visszalépett a sátrába. – Fújjatok riadót! —kiáltotta és tovább ontotta a parancsokat.

— Öt percen belül itt legyen minden kapitány, végső eligazításra! — A keze remegett a harci vágytól, amint magára öltötte a páncélját. — És azonnal indítsatok futárt Roncsosdba, értesítse a Nagyurat!

Goblin-szolgák nyargaltak a szélrózsa minden irányába és hamarosan rikoltó kürtszó harsant a tábor különböző pontjain. A parancsnok még egy, gyors pillantást vetett az asztalán kiterített térképre és máris sietett a tiszti tanácskozásra.

— Komisz helyzet — mormolta gondterhelten, menetközben. — A csata már véget is érhet, mire az üzenet eljut a nagyasszonyhoz! Nagy kár! Biztosan jelen akart lenni a Főpap Tornyának bevételénél. Bár — gondolta némi elégtétellel —, holnap éjjel talán már Palanthasban alhatok... vele!

12. Halál a harcmezőn Tasslehoff fölfedezése

A nap már magasan járt az égen. A torony bástyáin álló lovagok a síkságot pásztázták a tekintetükkel, míg bele nem fájdult a szemük. Annyit láttak csupán, hogy rohanó fekete alakok özönlik el a csatamezőt, készen rá, hogy belemélyesszék a velük szembeszegülőkbe a karcsún csillogó ezüstlándzsát.

A seregek összecsaptak. A lovagok lábujjhegyre állva figyeltek, de a tájat párás, szürke lepel takarta be. A levegőben hamarosan az izzó vas fojtogató szaga érződött.

A pára egyre sűrűsödött, lassan csaknem teljesen eltakarta a napot.

Rövidesen már semmit sem láttak... a torony mintha ködtenger tetején úszott volna. A homály még a hangokat is elfojtotta, mivel eleinte még hallották a fegyverek csattogását és a haldoklók üvöltését, de egyszer csak a csatazaj is elhalt, mindent elnyelt a csönd.

Lassacskán elmúlt a nap. Laurana türelmetlenül rótta sötétbe boruló szobáját... gyertyákat gyújtott, de azok csak sercegtek és pislákoltak a fojtogató levegőben. A surranó ott ült mellette. Amint lenézett toronyszobája ablakából, Laurana észrevette a sápadt fáklyafényben a bástya mellvédjénél álló Sturm és Kova homályos alakját.

Egy szolga elébe tett egy darab penészes kenyeret és szárított húst, egész napi élelemadagját. Erről rájött, hogy még csak kora délután lehet. Ekkor a bástyán mintha megélénkült volna a mozgás. Látta, amint egy sáros bőrruhát viselő férfi odalép Sturmhoz. Egy hírnök, gondolta magában és sietve kezdte felölteni a páncélját.

— Jössz? — fordult Tasshoz és hirtelen szöget ütött a fejében, vajon miért olyan hallgatag a surranó? — Hírnök érkezett Palanthasból!

— Rögtön tudtam — dünnyögte Tass érdektelenül.

Laurana összeráncolta a homlokát és közben arra gondolt, hogy csak nem gyöngült el teljesen a surranó az éhségtől! De Tass csak megrázta a fejét aggódó kérdésére.

— Semmi bajom — mormolta —, csak ez a nyomasztó, szürke levegő.

A lépcsőn lefelé rohantában, Laurana teljesen megfeledkezett a surranóról.

— Jött valami hír? —kérdezte Sturmtól, aki reménytelenül meresztette a szemét a mellvéd fölött, hátha megláthatja, mi történik a csatamezőn. — Láttam a futárt...

— Ja, igen — felelte a lovag szomorúmosollyal-, s ráadásul jó, azt hiszem. A Palanthasba vezető út nyitva áll. A hó eléggé elolvadt ahhoz, hogy járható legyen. Előállítottam egy lovast, hogy megvigye a hírt Palanthasba, ha netán elveszít... — hirtelen elhallgatott és mélyet sóhajtott. — Kérlek, készülj föl, hogy te is visszamehess vele a városba.

Laurana már várta ezt a fölszólítást és a válasszal is készen állt, de most, hogy elérkezett az idő, képtelen volt rá, hogy kimondja, amit akar. A keserű levegő kiszárította az ajkát és a nyelve is, mintha odatapadt volna a szájpadlásához. Nem, ez még nem az... korholta magát... de azért elismerte, hogy megrémült. Tulajdonképpen vágyott rá, hogy visszamehessen Palanthasba. Szeretett volna elmenekülni erről a gyászos helyrol, ahol minden árnyék mögött ott ólálkodott a halál. Ökölbe szorította kesztyűs kezét és lesújtott vele a kőpárkányra ... össze akarta szedni maradék bátorságát.

— Itt maradok veled, Sturm — mondta végül. Várt egy pillanatig, míg visszanyerte uralmát a hangja fölött és így folytatta: — Tudom, mit akarsz mondani, tehát először hallgass meg engem! Hamarosan szükséged lesz minden gyakorlott kardforgatóra... azt pedig tudod, hogy én mit érek!

Sturm bólintott... a lány helyesen beszélt. A csapatában kevesen nyilaznak olyan tévedhetetlenül, mint ő. Ráadásul a kardot is ügyesen forgatta. Laurana már nem egy csatában bizonyított... amit nem mondhatott el a legtöbb, parancsnoksága alá rendelt ifjú lovagról. Még egyszer beleegyezően bólintott tehát, de mindenképpen az volt a szándéka, hogy végül csak elküldi a lányt.

— Egyedül én tudom, hogyan kell bánni a sárkánydárdával...

— Kova is ért hozzá — jegyezte meg Sturm nyugodtan.

Laurana átható pillantást vetett a törpére, mire Kova elvörösödött és megköszörülte a torkát. — Ez igaz — mondta fojtott hangon —, de én... hmm, el kell ismernem, hogy... izé... egy kicsit alacsony vagyok hozzá.

— Különben, sárkányoknak nyomát sem láttuk — jegyezte meg Sturm, Laurana diadalittas pillantása láttán —, tudomásom szerint tőlünk délre harcolnak, a Thelgaard fölötti uralomért.

— De azért elhiszed, hogy errefelé tartanak, igaz? — vágott vissza Laurana.

Sturm arcán látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.

— Talán — dünnyögte.

— Sohasem tudtál hazudni, Sturm, hát most se próbálkozz vele! Maradok! Tanis is ezt tenné a helyemben, ha...

— A fenébe is, Laurana! — kiáltott föl Sturm és elpirult. — Éld végre a saját életedet! Te nem lehetsz Tanis! Én sem lehetek Tanis! Ő különben sincs itt... ezzel nekünk kell megbirkóznunk! — mondta a lovag, majd hirtelen elfordult. — Ő úgy sincs itt! — ismételte meg elszoruló torokkal.

Kova fölsóhajtott és bánatosan nézett Lauranára. Senki sem törődött Tasslehoffal, aki szerencsétlenül kuporgott egy sötét sarokban.

Laurana átölelte a lovagot. — Tudom én, Sturm, hogy nem vagyok olyan barátod, mint Tanis, és soha nem is tölthetném be a helyét... viszont minden erőmmel a segítségedre leszek... és ezt teljesen komolyan gondolom. Bánj velem pontosan úgy, mint a lovagjaiddal...

— Megértelek, Laurana — és Sturm magához szorította a lányt —, ne haragudj, hogy így rád fórm edtem — és nehezen felsóhajtott. — De te nagyon jól tudod, miért kell, hogy elküldjelek... Tanis sohasem bocsátaná meg nekem, ha miattam esne bármi bajod!

— De, megbocsátaná — válaszolta Laurana csöndesen —, biztosan megértené. Ő maga mondta nekem egyszer, hogy eljön az idő, amikor az életet kell kockára tenni valamiért, ami magánál az életnél is többet jelent. Hát nem érted, Sturm? Ha visszamenekülnék a biztonságba, elhagyva a barátaimat, ő azt mondaná, hogy megérti... de, valahol a lelke mélyén sohasem értené meg! Az ilyen gondolkodásmód idegen tőle! Különben — mosolyodott el a lány —, ha Tanis nem létezne egyáltalán, én akkor sem hagynám el a barátaimat!

Sturm belenézett Laurana szemébe és rájött, hogy úgyis hiába beszélne, hát inkább még szorosabban magához ölelte a lányt. Másik karját Kova vállára tette és őt is közelebb vonta magához.

Tasslehoff könnyekre fakadt, fölpattant és keservesen zokogva hozzájuk simult. Mindhárman döbbenten néztek le rá.

— Tass, mi történt veled? — kérdezte Laurana riadtan.

— Én vagyok a hibás! Én kotortam elő! Hát átok ül rajtam, hogy a világot kell járnom és folyton ezeket a vackokat kell megtalálnom? — vinnyogta Tass alig érthetően.

— Nyugodj már meg! — mordult rá Sturm szigorúan és megrázta a surranót. — Miről locsogsz tulajdonképpen?

— Még egyet találtam — nyöszörögte Tass —, odalent, egy üres teremben.

— Még egy micsodát, te fafejű — mordult rá Kova izgatottan.

— Még egy sárkánygömböt! — nyifogta Tass.

Az éjszaka sűrű, sötét ködként ereszkedett le a toronyra. A lovagok fáklyákat gyújtottak, de a lángok csak újabb kísértetekkel népesítették be a sötétséget. Néma őrségben álltak a bástyákon és füleltek, hogy végre meghalljanak valamit... bármit...

Egyszer csak, már éjfél körül meglepetten felfigyeltek valamire... nem társaik győzelemittas kiáltásait, sem az ellenség kürtjeinek recsegő rivalgását, hanem zablacsörgést és a torony felé közeledő lovak sejtelmes fújtatását hallották.

A lovagok kihajoltak a bástya mellvédjén és fáklyáikkal próbálták bevilágítani a ködöt. Lassan elhalt a megálló lovak patáinak csattogása.

Sturm kihajolt a kapu fölött. — Ki érkezik a Főpap Tornyához? — kiáltotta.

Egyetlen fáklya fénylett odalent. A párás sötétségbe bámuló Laurana érezte, amint megroggyan a térde és meg kellett támaszkodnia a mellvéd kőfalában. A lovagok iszonyattal fölkiáltottak.

A lobogó fáklyát tartó lovas a sárkánysereg csillogó egyenpáncélját viselte. A tiszt szőke volt, vonásai szabályosak, hidegek és kegyetlenek. Kantárszáron vezetett egy másik lovat, amelyen két test hevert keresztben... az egyiknek hiányzott a feje, és mindkettő véres é s kegyetlenül megcsonkított volt.

— Visszahoztam a tisztjeiteket — kiáltotta a lovas nyers, éles hangon. — Az egyikük, mint láthatjátok, halott, a másikban, azt hiszem, még pislákol némi élet. Legalábbis még élt, amikor elindultam vele. Remélem életben marad, hogy beszámolhasson róla nektek, mi történt ma, odakint a csatatéren! Már, ha egyáltalán csatának nevezhető a dolog.

Fáklyájának fényében leszállt a nyeregbál és egyik kezével hozzálátott a testeket a másik ló nyergéhez erősítő szíjak kibogozásához. Fölnézett a bástyára.

— Igen, most megölhetnétek. Jó célpont vagyok, még ebben a ködben is... de nem teszitek, hiszen Solamnia lovagjai vagytok — mondta maró gúnnyal —, életetek a becsület! Sohasem lőnétek egy fegyvertelen emberre, aki vezéreitek tetemeit hozza vissza. — Ezzel erőteljesen megrántotta a szíjat; mire a fejetlen holttest lecsúszott a földre.

A tiszt a másikat is lehúzta a nyeregroől és a fáklyát ledobta a tetemek mellé a hóba. Az sistergett egy darabig, majd kialudt... a sötétség elnyelte a lenti alakot.

— Bőséggel hever a becsületetek odakint, a mezőn — kiáltotta búcsúzóul. A lovagok bór reccsenését, páncél csörrenését hallották, amint visszaszállt a lovára. Reggelig adok időt a megadásra. Amikor a nap feljön, vonjátok be a zászlótokat. A Sárkány Nagyúr könyörületes lesz hozzátok...

Váratlanul íj húrja pendült és a húsba csapódó nyílvessző puffanó nesze hallatszott, amit meglepett káromkodás kísért odalentről. A hátraforduló lovagok döbbenten bámultak a várfalon álló, kezében íjat tartó, magányos alakra.

— Én nem vagyok lovag — kiáltotta Laurana és leeresztette fegyverét. — Lauralanthalasa vagyok, a qualinestiek leánya. Nekünk, elfeknek másmilyen becsületkódexünk van, és biztos vagyok benne, nagyon jól tudod, hogy ebben a sötétben is tisztán látlak. Nyugodtan megölhettelek volna, de így is azt hiszem, hogy jó darabig aligha használhatod majd azt a karodat... valójában többé nem fogsz kardot vele.

— Vidd ezt válaszul a Nagyuradnak! — kiáltotta Sturm nyersen. — Hamarabb fekszünk holtan mindnyájan, mintsem a zászlónkat levonnánk!

— Úgy is lesz! — vicsorogta a tiszt a fájdalomtól összecsikorduló fogai közül. Vágtató lova patáinak csattogása elhalt a sötétben.

— Hozzátok be a holttesteket! — adta ki a parancsot Sturm.

A lovagok óvatosan kinyitották a kaput. Többen kiszaladtak, hogy fedezzék azokat, akik gyöngéden fölemelték és bevitték a toronyba a két tetemet. Azután az őrök is visszahátráltak és bezárták a kaput.

Sturm letérdelt a hóba a lefejezett lovag teste mellé, fölemelte annak kezét és merev, hideg ujjáról lehúzott egy gyűrút. A lovag páncélja horpadt és véres volt. Az élettelen kezet visszaejtette a hóba és lehajtotta a fejét. — Lord Alfred — mormolta fakó hangon.

— Uram — szólalt meg az ifjú lovagok egyike —, a másik LordDerek. Ennek afórtelmes sárkánytisztnek igaza volt... még van benne némi élet.

Sturm fölállt és odalépett a hideg kövön kiterített Derek mellé. A lord arca halottsápadt volt, tágra nyilt szeme lázasan csillogott. Ajkát alvadt vér tapasztotta össze és a bőre nyirkos volt. Az egyik fiatal lovag föltámasztotta és vizeskupát tartott a szájához, de Derek nem tudott inni. Sturm a rosszulléttel küszködve, iszonyodva látta, hogy Derek kezét a gyomrára szorítja, ujjai közül csorog a vér, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy véget vessen szörnyű fájdalmainak. A haldokló átszellemült mosollyal ragadta meg véres kezével Sturm karját.

— Győzelem! — hörögte. — Megfutamodtak előlünk és miüldöztük őket. Dicsőséges volt az a roham és én... én leszeka Nagymester! — A hangja elcsuklott, friss vér buggyant ki a szája szélén és teste visszahanyatlott a fiatal lovag karjába, aki reménykedő pillantással nézett föl Sturmra.

— Gondolod, uram, hogy igazalehet... talán valóban lero...— de a szava elakadt Sturm keserű arckifejezése láttán és szánalommal fordult vissza Derekhez. — Megőrült, ugye, uram?

— Haldoklik... hősiesen... igazi lovaghoz méltóan – felelte Sturm.

— Győzelem! — suttogta Derek, de a következő pillanatban a szeme üvegessé vált és vakon meredt a ködbe.

— Nem, nem kell összetörnöd — mondta Laurana.

— De Fizban azt mo...

— Tudom, mit mondott — vágott közbe a lány türelmetlenül. — Nem jó és nem gonosz, nem valami, hanem minden.

— Ez — mormolta halkan — olyan jellemző Fizbanra.

Tassal együtt ott álltak a sárkánygömb előtt. A gömb nyugodtan pihent állványán a kerek terem közepén, még mindig por borította, azt a foltot kivéve, ahol Tass letörölte. A csarnok sötét volt és kísértetiesen csöndes, olyan néma, hogy Tass és Laurana csak suttogva mert beszélni.

Laurana a gömböt bámulta és homlokát ráncolva gondolkodott. Tass boldogtalanul nézte a lányt, minthogy attól tartott, tudja, mire gondol.

— Ezeknek a gömböknek teljesíteniök kell a küldetésüket, Tass — mondta végül Laurana. — Nagy hatalmú varázslók készítették őket... olyasféle emberek, mint Raistlin, akik nem viselik el a vereséget. Ó, ha tudnánk, hogyan...?

— Én tudom, hogyan — suttogta Tass, alig hallhatóan.

— Micsoda? — kérdezte Laurana. — Te tudod? Akkor eddig miért nem...

— Tulajdonképpen nem tudtam róla, hogy tudom — dadogta Tass. — Csak most, hirtelen eszembe jutott. Gnosh... az a gnóm mondta nekem, hogy valami betűket látott a belsejében. Valami írás kavargott benne, de nem tudta elolvasni, mert valami különös nyelven íródtak...

— A varázslók nyelvén...

— Igen, én is ezt mondtam, és...

— De ennek semmi hasznát sem vehetjük, hiszen egyikünk sem érti. Ha legalább Raistlin itt...

— Ehhez nincs szükségünk Raistlinre — szakította félbe Tass. — Ugyan én sem beszélem azt a nyelvet, de megérthetem. Tudod, van a szemüvegem... az igazlátó szemüveg, ahogyan Raistlin nevezte. Azzal akármilyen nyelv szavait elolvashatom, még a mágikus szavakat is. Onnan tudom, mert megfenyegetett, hogyha rajtakap, amint bármelyik irományába beleolvasok, gombóccá változtat és egészben lenyel!

— Szóval azt hiszed, hogy a gömböt is el tudod olvasni vele?

— Megpróbálhatom — szerénykedett Tass —, de Sturm azt mondta, tudod, hogy itt talán nem is lesznek sárkányok... akkor meg minek vacakoljunk ezekkel a gömbökkel? Fizban azt mondta, hogy csak a legnagyobb hatalmú mágusok bírhatnak el vele.

— Hát figyelj rám, Tasslehoff Fúróláb — térdelt le a surranó mellé Laurana és mélyen a szemébe nézett. — Ha csak egyetlen sárkányt idevezényelnek, nekünk befellegzett. Ezért ajánlottak időt rá, hogy megadjuk magunkat ahelyett, hogy azonnal lerohannának. Ezt az időt ők arra használják föl, hogy iderendeljék a sárkányokat. Ki kell használnunk ezt a lehetőséget!

„Egy sötét út és egy világos út” — jutottak Tass eszébe Fizban szavai és lehajtotta a fejét. „Szeretteid közül néhányan meghalhatnak, de te bátor vagy.„ Tass lassú mozdulattal benyúlt szőrmebekecse egyik zsebébe, előkotorta a szemüveget és drótszárát beakasztotta hegyés füle mögé.

13. Fölkel a nap Leszáll a Sötétség

A reggel közeledtével fölszállt a köd. Fényes, tiszta napra virradt, olyan tisztára, hogy a bástyákon sétáló Sturm ellátott egészen a Vingaard-szoros előtt húzódó, hófödte síkságig, ahol született, s amely most teljesen a sárkányseregek uralma alá került. A nap első sugarai megvilágították a lovagok zászlaját: az aranykorona alatti viharmadarat, amint egy rózsával ékes kardot tart a kezében. Az aranyjelvények csak úgy villogtak a hajnali fényben. Ekkor Sturm meghallotta a kürtök éles, fülsértő rikoltását.

A sárkánysereg pirkadatkor megindult a torony ellen.

A megmaradt, talán száz ifjú lovag némán állt a bástyákon és nézte, amint a hatalmas sereg pusztító sáskarajként vonul végig a síkon.

Sturm elgondolkodott egy pillanatig a haldokló lovag szavain: „Megfutamodtak elölünk..." De miért futamodott meg a sárkánysereg? Hirtelen világossá vált számára: a sárkányemberek alovagok önnön diadaléhségét fordították ellenük egy ősi és egyszerű hadicsel segítségével. Hátrálj meg az ellenség elöl..., ne túl gyorsan, de az első sorok mutassanak elég hihető félelmet és rémületet! Tegyenek úgy, mintha a pánik törné meg őket... azután hagyd, hogy az ellenség üldözőbe vegyen és ezzel túlságosan széthúzza a sorait! Akkor csapataiddal kerítsdbe és aprítsd miszlikbe!

Nem is volt szükség a távoli, véres és letiport hóban fekvő tetemek látványára, hogy Sturm meggyőződhessék véleményének helyes voltáról. Ott hevertek mind, ahol próbáltak összegyülekezni a végső, elkeseredett ellenállásra. Nem mintha sokat jelentett volna, hogyan haltak meg!

Sturmnak az járt, a fejében, vajon az ő tetemére ki lesz kíváncsi, ha ez az egész véget ér...

Kova kilesett az egyik lőrésen. — De legalább száraz helyen halok meg — dörmögte.

Sturm halványan elmosolyodott és megpödörte a bajuszát. Kitekintett kelet felé. Amint a halálra gondolt, elnézett a föld felé, ahol született, hazája felé, amelyet alig ismert, apjára gondolt, akire alig emlékezett és az országra, amely családját száműzetésbe kényszerítette. Most pedig az életét készül föláldozni e föld védelmében. De miért? Miért nem ment vissza egyszerűen Palanthasba?

Egész életében a Kódexhez és a Szabályzathoz tartotta magát. A Kódex szerint: Est Sularus oth Mithas — Becsületem az életem! Ezen kívül már semmije sem maradt. A Szabályzat megszúnt... kudarcot vallott. A rideg, merev Szabályzat páncéljuknál is súlyosabb acélgyűtvbe zárta a lovagságot. Az elszigetelődött, fönnmaradásukért harcoló lovagok elkeseredetten ragaszkodtak a Szabályzathoz, s közben nem vették észre, hogy az már csak a szabad mozgásukat akadályozó béklyó.

De én miért lettem más? — töprengett Sturm magában, pedig tudta a választ, mialatt a törpe zsörtölődését hallgatta; a surranó, a törpe, a varázsló, a fél-elf... miatt. Ők tanították meg rá, hogy más szemmel is lássa a világot: mandulavágású szemmel, sajátjánál gyöngébb szemmel, sőt, még homokóra-szemmel is. A Derekhez hasonló lovagok csak fehérben és feketében látták a világot. Sturm egyszerre látta a világ ragyogó, tarka színeit és nyomasztó szürkeségét.

— Elérkezett az idő — fordult Kovához. Éppen akkor indultak lefelé magas kilátóhelyükről, amikor az ellenség első mérgezett nyilai átröppentek a falak között.

Amikor a nap sziporkázó fénye beragyogta az eget, a sárkánysereg vérfagyasztó üvöltözéssel és rikoltozással, kürtszóval és pajzsdöngetéssel rontott rá a Főpap Tornyára.

Estére még mindig fenn lobogott a zászló... a torony állta a sarat.

Védőinek fele azonban már elesett.

Az élőknek egész, nap nem volt rá idejük, hogy lefogják a holtak megüvegesedett szemét és kinyújtóztassák eltorzult végtagjaikat. Minden erejükkel azért kellett harcolniuk, hogy életben maradjanak. Csak estére lett némi nyugalmuk, amikor a sárkánysereg visszavonult pihenni és erőt gyűjteni reggelig.

Sturm a kimerültségtál sajgó tagokkal járta végig a bástyákat. Még amikor pihenni próbált valamennyit, még akkor is görcsösen össze-összerándultak elkínzott izmai, és agya mintha tűzben égett volna. Ezért kénytelen volt fölkelni és csak járkált föl s alá, kimért léptekkel. Arra nem is gondolt, hogy nyugodt járásával valamelyest csökkenti a még ébren lévé ifjú lovagok gondolatainak rémült feszültségét. A társaik és barátaik tetemeit az udvaron kiterítő lovagok fejében az járt, hogy holnap éppen az ő testükkel teszi majd ezt valaki más, de amikor meghallották Sturm nyugodt lépteinek kopogását, a következő naptól való félelmük enyhült kissé.

A lovag sarkantyújának ütemes pengése valójában mindenkit megnyugtatott, kivéve saját magát. Sturmot sötét, ijesztő gondolatpk gyötörték: a vereségképzete, a nemtelen, becstelen halál gondolata, rémálmának képei, hogy a lent táborozó aljas teremtmények meggyalázzák és megcsonkítják a holttestét, ha elesik. Csak nem válik valóra ez az álom — gondolta és megborzongott. Talán még ő maga is meginog, ha eljön a vég, képtelen lesz legyőzni rettegését?

Talán még a Kódex szelleme is cserben hagyja, akár a szabályzaté?

Kopp... kopp... kopp... kopp...

„ Hagyd már abba!” — mondta magának mérgesen —, „különben hamarosan éppúgy megbolondulsz, mint szegény Derek!" Hirtelen sarkon fordult, hogy megtörje kényszeres járkálását és Lauranával találta szemben magát.

Tekintetük összekapcsolódott és sötét gondolatait elűzte a lány szemének ragyogása. Amíg ilyen béke és szépség létezik ezen a világon, még van némi remény — gondolta.

Rámosolygott és Laurana viszonozta a mosolyát, igaz, kissé mesterkélten, de így is megenyhültek arcán a kimerültség és bánat vonásai.

— Pihenj — mondta a lánynak-, nagyon fáradtnak látszol!

— Próbáltam aludni — suttogta Laurana —, de borzalmas álmot láttam: kristályba zárt kezeket és hatalmas sárkányokat, amint hatalmas kőfolyosókon röppennek végig. — Megrázta a fejét és kimerülten lerogyott egy, a hideg széltől valamelyest védett, sötét sarokban.

Sturm ekkor észrevette a mellette heverő Tasslehoffot is. A surranó összegömbölyödve, mélyen aludt. A lovag mosolyogva nézett le rá... Tasst nem zavarta semmi.

Ráadásul a surranó számára dicsőséges volt ez a nap... olyan, amelyet el nem felejthet, soha életében.

— Még sohasem voltam ostromlott várban — hallotta meg Sturm Tass, Kovához intézett vallomását, pár másodperccel azelőtt, hogy a törpe harci szekercéje lecsapta egy goblin fejét.

— Tudod ugye, hogy ma mindnyájan elpusztulunk — mormogta a törpe és baltája vasáról letörölte a fekete vért.

— Ezt mondtad Xak Tsarothban is, amikor ott álltunk a fekete sárkány előtt... aztán ugyanezt mondtad Thorbardinban — vágott vissza Tass — sót, akkor is, amikor hajóra szálltunk...

— Ezúttal viszont tényleg meghalunk — bömbölte Kova dühödten —, még akkor is, ha magamnak kell lecsapnom a fejedet!

De mégsem pusztultak el, legalábbis aznap nem. Mindig eljön a holnap — gondolta magában Sturm és tekintete megpihent a falnak támaszkódó és egy fadarabot farigcsáló törpén.

Kova fölnézett rá. — Mikor kezdődik újra? — kérdezte.Sturm fölsóhajtott és kelet felé fordult. — Hajnalban — válaszolta —, addig még van pár óránk.

A törpe bólintott. — Kitarthatunk? — kérdezte higgadtan, miközben keze nyugodtan és szilárdan markolta a fadarabot.

— Ki kell tartanunk — felelte Sturni. — A futárunk ma éjjel érkezik Palanthasba és még ha azonnal cselekszenek, akkor is két nap kell hozzá, mire ideérnek... meg kell adnunk nekik ezt a két napot...!

— Ha azonnal cselekszenek! — mordult föl Kova.

— Hát, igen — sóhajtotta Sturm halkan. — Oda kellene mennetek — fordult oda Lauranához, aki azonnal fölriadt szendergéséből. — Menjetek Palanthasba..., győzzétek meg őket a veszély komolyságáról!

— Azt a futárodnak kell megtennie — mondta Laurana fáradtan —, ha neki nem sikerül, az én szavam már mit sem nyomna a latban.

— Laurana — folytatta volna Sturm.

— Szükséged van rám? — vágott közbe a lány élesen. — Használható vagyok itt valamire?

— Jól tudod, hogy igen — felelte Sturm és csodálattal gondolt az elf-hajadon töretlen erejére, bátorságára és arra, milyen kitűnő íjász.

— Akkor maradok — mondta Laurana egyszerűen. Szorosabban maga köré tekerte a takaróját, s becsukta a szemét. — Nem tudok aludni — dünnyögte, de néhány pillanat múlva már éppoly lágyan és egyenletesen lélegzett, akár a mélyen alvó surranó.

Sturm megcsóválta a fejét és egy nagyot nyelt. Szeme találkozott Kova tekintetével. A törpe sóhajtott egyet és csak farigcsált tovább. Egyikük sem szólt, de mindketten ugyanarra gondoltak. Kegyetlen haláluk lesz, ha a sárkányfattyak betörnek a toronyba. Ám ha Laurana meghalna, az maga lenne az iszonyat!

A keleti égbolt lassan derengett, s jelezte a nap közeledtét, amikor kürtök éles rivalgása űzte el a lovagok álomtalan álmát. Sietve előkapkodták fegyvereiket, fölsorakoztak a falakon és kinéztek a sötét csatatérre.

A sárkánysereg tábortüzei leégtek, a nappali világosság közeledtével hagyták kialudni őket. A bástyán állók hallhatták, miként tér vissza az élet a soktagú, gigászi testbe.

A lovagok várakozóan markolták meg fegyvereiket. A következő pillanatban azonban értetlenül bámultak egymásra.

A sárkánysereg visszavonulóban volt! Bár csak halványan láttak a derengő félhomályban, nyilvánvaló volt, hogy a fekete áradat lassan távolodik. Maga Sturm is meglepődött. A csapatok éppen elérték a látóhatárt, de a lovag tudta, hogy még mindig ott vannak a síkon... érezte a jelenlétüket.

Néhány fiatalabb lovag örömrivalgásban tört ki.

— Nyugalom! — dörrentett rájuk Sturm keményen. A kiáltozás belemart amúgy is megtépázott idegeibe. Laurana mellé lépett és meglepetten nézett rá. A férfi arca szürke és elgyötört volt a pislákoló fáklyafényben. A kőpárkányon nyugvó kesztyús ökle idegesen nyílt ki és csukódott össze ismét. Szeme összeszűkült, amint előredőlt és kelet felé nézett.

Laurana megérezte a lovagon elhatalmasodó rettegést és saját testét is hideg borzongás járta át. Eszébe jutott, mit mondott Tassnak nem sokkal azelőtt.

— Ez az, amitől féltünk? — kérdezte kezét a lovag karjára téve.

— Imádkozz, hogy ne legyen igazunk! — mormolta Sturm halkan, megtört hangon.

Teltek-múltak a percek, de nem történt semmi. Kova is csatlakozott hozzájuk. Fölkapaszkodott egy ledőlt kődarabra, hogy kilásson a mellvéd fölött. Tass is fölébredt, nagy ásítozással.

— Mikor reggelizünk? — kérdezte a surranó kedélyesen, de nem figyelt rá senki. Csak bámultak tovább és vártak. Mostanra már minden lovag, lelkében ugyanazzal a növekvő félelemmel, fölsorakozott a falakon és meredten nézett kelet felé, bár nem tudta, miért.

— Mi történt? — suttogta Tass. Maga iá fölkapaszkodott Kova mellé és megpillantotta a látóhatáron előbukkanó nap halovány, vörös fényét, narancssárga izzását, amely bíborra festette az éjszakai eget és kioltotta a pislákoló csillagokat.

— Mit bámultok arrafelé? — bökdöste oldalba Kovát.

— Semmit! — mordult rá a törpe.

— Akkor meg minek bámulni... — de ekkor a surranó éles nyikkanással visszafojtotta a lélegzetét. — Sturm! — visította.

— Mi az? — fordult felé riadtan a lovag.

Tass tovább meredt előre. Valamennyien követték a tekintetét, de egyikük sem vehette föl a versenyt a surranó sasszemével

— Sárkányok! — lihegte Tass. — Kék sárkányok!

— Ettől tartottam — jegyezte meg Sturm halkan. — A sárkányiszony! Hát ezért vonták hátrább a csapataikat. A velük tartó emberek nem képesek azt elviselni. És hányan vannak?

— Hárman — felelte Laurana —, már én is látom őket.

— Hárman! — ismételte meg Sturm üres, kifejezéstelen hangon.

— Figyelj rám, Sturm...! — vonta hátra Laurana a mellvédtől a lovagot. — Én ... mi... nem akartunk beszélni erről... talán nem is lett volna rá szükség, de most már igenis fontos! Tasslehoff és én, szóval mi... tudjuk, hogyan kell használni a sárkánygömböt.

— A sárkánygömböt? — kérdezett vissza Sturm, de igazán nem is figyelt a lány szavaira.

— Az itt lévő gömböt! —ismételte meg Laurana és lázasan megragadta a lovag karját. — Amelyik ott van a torony mélyén, annak kellős közepén! Tass mutatta meg nekem. Három hosszú, széles folyosó vezet hozzá és... és — elhalt a hangja. Most már világosan látta maga előtt, amit a tudatalattija homályosan súgott neki álmában, hogy sárkányok repülnek végig a folyosókon...

— Sturm! — kiáltotta Laurana és izgatottan megrázta a férfit. —Tudom, hogyan működik az a gömb! Tudom, hogyan végezhetünk a sárkányokkal! Ó, csak legyen rá elég időnk!

Sturm hirtelen odafordult hozzá, erős keze belemarkolt a vállába. A hosszú hónapok alatt, amióta ismerte a lányt, még sohasem látta ilyen szépnek. Fáradt, sápadt arca most kipirult a lelkesedéstől.

— Mondd el, gyorsan! — kiáltott rá parancsolóan.

Laurana gyorsan magyarázni kezdett, szavai egymásba gabalyodtak, amint magyarázni kezdett, s közben önmaga számára is egyre inkább megvilágosodott minden. Kova és Tass Sturm háta mögül lesett rá... a törpe döbbenten, a surranó álmélkodva.

— És ki kezeli majd a gömböt? — kérdezte Sturm lassan.

— Majd én! — felelte Laurana.

— De Laurana! — kiáltott föl Tass —, Fizban azt mondta...

— Tass, fogd be a szád! — sziszegte a lány összeszorított fogai között. — Sturm... kérlek — sürgette a lovagot —, ez az utolsó reménységünk. Vannak sárkánydárdáink... és itt a sárkánygömb!

A lovag ránézett, majd hirtelen kipillantott a világosodó keleti égen sebesen közeledő sárkányokra.

— Jól van hát — mondta végül. — Kovával és Tassal menjetek le és hívjátok össze az embereket a középső udvaron... siessetek!

Tasslehoff egy utolsó, aggodalmas pillantást vetett a lányra és leugrott a kőről, Kova mellol. A törpe lassabban kecmergett utána, keserű, töprengő arccal. Miután földet ért, odalépett a lovaghoz.

— Kell ez? — kérdezte Kova tekintete, amikor a lovagra nézett.

Sturm bólintott. Egy pillantást vetett Lauranára és szomorúan elmosolyodott. — Majd megmondom neki — suttogta halkan. — Vigyázz a surranóra! Ég veled, barátom!

Kova nyelt egyet és megcsóválta vén fejét. Azután, arcán a gyász maszkjával, bütykös öklével megdörgölte a szemét és hátba lökte Tasslehoffot.

— Mozogj már! — mordult rá.

Tass döbbenten nézett rá, aztán megvonta a vállát és szökellve nekiiramodott a bástya mellvédjének peremén, éles hangon rikoltozva a meglepett lovagok felé.

Laurana arca fölragyogott. — Te is gyere, Sturm! — és úgy rángatta a lovagot, mint egy izgatott gyerek, aki új játékszerével szeretne eldicsekedni a szüleinek. — Elmagyarázom a harcosoknak is, ha akarod. Aztán kiadhatod a parancsokat és csatarendbe állíthatod őket...

— Mostantól te vagy a parancsnok, Laurana — mondta Sturm.

— Micsoda? — torpant meg a lány és a félelem olyan hirtelen szorította ki szívéből a reményt, hogy fájdalmában felnyögött.

— Azt mondtad, időre van szükséged — mondta Sturm és a tekintetét kerülve megigazgatta a kardszíját. — Helyes. A harcosokat csatarendbe kell állítanod... és a gömb használatára is föl kell készülnöd! Ehhez időre van szükséged, és én biztosítom számodra ezt az időt! — Ezzel fölemelt egy íjat, a mellette lévő, nyilakkal teli tegezzel együtt.

— Nem, Sturm! — Laurana megrázkódott az iszonyattól. — Ezt nem gondolhatod komolyan! Én nem lehetek, a parancsnok! Szükségem van rád! Sturm, nem teheted ezt — hangja suttogóvá vált és megbicsaklott —, ne tedd ezt velem...!

— De igenis, lehetsz parancsnok — mondta Sturm és a tenyerébe fogta a lány arcát, hozzáhajolt és gyengéden megcsókolta. — Ég veled, elf-leányzó!— suttogta. — Felragyogott a te csillagod. De ne szomorkodj, kedves! Ne sírj! —,és szorosan magához ölelte Lauranát. — Az Erdőmester is megmondta, még ott, a Komor Erdőben, hogy nem kell gyászolnunk azokat, akik betöltötték küldetésüket. Én teljesítettem az enyémet. Most pedig siess! Minden perc drága...

— Legalább egy sárkánydárdát vigyél magaddal — könyörgött a lány.

Sturm megrázta a fejét, keze apja ősi kardjának markolatára kulcsolódott. — Nem értek a használatához. Ég veled, Laurana! Mondd meg Tanisnak...! — elhallgatott, majd fölsóhajtott. — Nem kell... — mondta halvány mosollyal. — Ő tudni fogja, mit érzek a szívem mélyén!

— Sturm... — Laurana szavait elfojtották feltörő könnyei. Csak zavartan, kérdőn meredt a lovagra.

— Most menj! — suttogta Sturm.

Laurana megfordult és vakon botladozva, lebotorkált a lépcsőn az udvarra. Hirtelen erős kéz szorítását érezte a karján.

— Ó, Kova... — zokogott föl fájdalmasan —, Sturm azt mondjá, hogy...

— Tudom, Laurana — vágott közbe a törpe —, láttam az arcán. Azt hiszem, azóta láttam, hogy megismertem őt. Most rajtad áll minden... Nem hagyhatod cserben őt!

Laurana nagyot sóhajtott, majd kezével megtörölte könnyáztatta arcát. Mély levegőt vett és fölemelte a fejét.

— Így... — mondta, most már kemény, szilárd hangon. — Készen állok... Hol van Tass?

— Itt! — csipogott egy vékony hangocska.

— Menj oda le! Olvasd el még egyszer a gömb belsejében azt az írást! Aztán még egyszer... míg teljesen biztos nem leszel benne, hogy pontosan érted.

— Igen, Laurana! — ezzel Tass nyelt egyet és elnyargalt.

— A lovagok összegyűltek — szólalt meg Kova —, a parancsodra várnak!

— A parancsomra várnak... — mormolta Laurana tanácstalanul.

Tétován fölnézett az égre. A nap vörös sugarai megcsillantak Sturm ragyogó páncélján, amint fölfelé kapaszkodott a központi torony felé vezető, meredek lépcsőn.

Laurana sóhajtva elfordult tőle és lenézett az udvaron várakozólovagokra.

Összeszedte az erejét és megindult feléjük... vörös sisakforgója meglibbent, aranyhaja lobogott a reggeli fényben.

A hidegen pislákoló nap vörösre festette az eget, amely nyugaton beleolvadt a távozó éjszaka kékesfekete bársonyába. A tornyot még sűrű sötétség burkolta be, csak a csúcsán lobogó zászlón csillantak meg az első napsugarak, az aranyló jelvényeken.

Sturm fölért a fal tetejére. A torony karcsún magasodott fölé. A párkány, amelyre kilépett, jó száz lábnyira húzódott tőle balra. Kőfelülete sima volt, nem kínált semmi kapaszkodót vagy fedezéket.

A lovag keletre nézett és meglátta a sárkányokat.

Kék szörnyetegek voltak és a kötelék élén haladó hátán ott ült a Sárkány Nagyúr, kékesfekete, pikkelyes vértjéről visszatükröződött a nap fénye. Sturm látta a félelmetes, agyaras maszkot és a mögötte lobogó fekete köpenyt. A Sárkány Nagyúr mögött szárnyaló két másik sárkányon is ültek. Sturm rövid, gépies pillantást vetett rájuk. Nem keltettek benne félelmet. Neki a vezérrel, a Nagyúrral kellett megvívnia!

A lovag lenézett a mélyen alatta elterülő udvarra. A nap fénye lassan kúszott fölfelé a falakon. Sturm látta, amint vérvörös sugarai megvillannak a harcosok kezében tartott sárkánydárdák ezüsthegyén. Látta Laurana aranylón izzó haját. Látta, hogykatonáiföltekintenekrá. Kivonta kardját és föltartotta a magasba. A díszesen cizellált pengén megbicsaklott a nap fénye.

Laurana fölmosolygott rá, bár könnyein keresztül alig láthatta alakját, aválaszul,őisfölemelte sárkánydárdáját... búcsút intett vele.

A lány mosolyából Sturm bátorságot merített és szembefordult ellenségével.

Amint ott állt a bástyafokon, parányi alaknak látszott félúton az ég és a föld között. A sárkányok elrepülhettek mellette vagy meg is kerülhették, de ő nem erre törekedett.

Azt akarta, hogy féljenek tőle, hogy kívánjanak, míg megtámadják.

Sturm hüvelyébe dugta karaját, nyílvesszőt illesztett íjának húrjára és gondosan célba vette az élen haladó sárkányt. Lélegzetét visszafojtva, türelmesen várt. Nem téveszthetem el — gondolta magában. Várj... még egy kicsit...!

A sárkány lőtávolon belül került... Sturm nyílvesszeje sebesen hasított bele a reggeli ragyogásba. Pontosan célzott: a nyílvessző belefúródott a kék sárkány nyakába. Nem tett nagy kárt benne vastag, acélkék pikkelyei miatt, de a szörnyeteg azért hátrarántotta a fejét dühödt fájdalmában és röpte is lelassult. A lovag ismét lótt, ezúttal a vezérsárkány mögött repülőre.

A nyílvessző a szárnyán találta el, mire a sárkány haragjában fölrikoltott. Sturm újra lőtt, ám ezúttal a sárkány lovasa ügyesen félrekormányozta szörnyű hátasát. A lovag azonban máris elérte a célját: magára terelte a figyelmüket, elhitette velük, hogy veszélyt jelent a számukra és kényszerítette őket, hogy szembeforduljanak vele. Az udvar mélyébol léptek dobogását és a fölemelkedő védőrácsok csikorgását hallotta.

Föltekinteve látta, hogy a Sárkány Nagyúr álló helyzetbe emelkedik a nyeregben. A sárkánynyereg egyszemélyes harci szekérre emlékeztetett, így a benne utazó akár állva is harcolhatott belőle. A Nagyúr kesztyűs kezében lándzsa villant. Sturm ledobta íját, fölkapta a pajzsát és kardot rántott. Kiállt a fal peremére, onnan nézte, hogyan jön a sárkány mind közelebb és közelebb, vörösen izzó szemmel és fehéren villogó agyarakkal.

Ekkor, a távolból, Sturm éles trombitaszót hallott, hangi a tiszta volt, mint messzi hazája égbe nyúló, hófödte hegyeinek fagyos levegője. Ez az üde, buzdító harsogás a szívébe hatolt és bátran a körülötte sűrűsödő sötét erők, a halál és reménytelenség fölé emelte.

A lovag harsány csatakiáltással válaszolt a hívásra és kardját fölemelve szembefordult ellenségével. A napsugár vörösen csillant meg pengéjén. A sárkány lecsapott rá.

Ismét fölharsant a trombitaszó és Sturm újabb, magasan szárnyaló kiáltással felelt neki. Ám a hangja hirtelen megtört, amint ráébredt, hogy ezt a trombitaszót már hallotta valamikor...

Az az álom!

Megdermedt. Kardját keményen markolta izzadó kesztyűs kezébe. A sárkány fölébe tornyosult. Hátán fölágaskodott a Nagyúr, sisakjának szarva vérvörösen villant, lándzsáját döfésre készen előreszegezte.

Sturm gyomra összeszűkült a félelemtől, testét dermesztő hideg járta át. A kürt harmadszor is fölrivallt. Álmában is háromszor szólalt meg és a harmadik kürtszó után elesett. Eluralkodott rajta a sárkányiszony. Menekülj! — sikoltotta némán az agya.

Menekülj! De akkor a sárkányok lecsapnak az udvarra és a lovagok még nem állhatnak készen... mind elpusztulnak és Laurana, Kova és Tass is velük halnak! A torony elesik!

Nem! Sturm összeszedte magát. Minden odavan: eszményei, vágyai, álmai. A lovagság szétesőben, a Szabályzat üres szónak bizonyult, egész élete mit sem ér. Legalább a halála ne legyen értelmetlen! Időt kell szereznie Lauranának és meg is szerzi, még az élete árán is, hiszen mást már nem adhat. A Kódex szellemében úgysincs semmi egyéb, amihez még ragaszkodhatna.

Kardját az ellenséget üdvözlő lovagi mozdulattal fölemelte. Meglepetésére üdvözlését a Nagyúr sötét méltósággal viszonozta. Ekkor a sárkány alábukott, pofáját szélesre tátotta, hogy borotvaéles fogaival darabokra tépje a lovagot. Sturm hatalmas ívben meglendítette kardját, mire a sárkány visszarántotta a fejét, hogy az ősi penge nehogy levágja. Sturm abban reménykedett, hogy ezzel megtörheti röptének lendületét. De a szörnyeteget szilárdan megtartották a szárnyai, lovasa keményen irányította egyik kezével, míg a másikkal biztosan szorította csillogó hegyű lándzsáját.

Sturm a keleti oldalon állt. A napfénytől szinte elvakulva a sárkányt csak holmi fekete foltnak látta. A szörnyeteg alábukott és Sturm megértette, mire törekszik: alulról akar előtörni, hogy urának biztosítsa a kellő teret a támadáshoz. — A másik két sárkánylovas hátrahúzódott, onnan figyelte, nem lesz-e uruknak szüksége segítségre, hogy végezzen ezzel az arcátlan lovaggal.

A napfényben szikrázó égbolt egy pillanatig üres maradt, majd a sárkány kibukkant a fal pereménél. Rettentő üvöltése majd szétszakította a lovag dobhártyáját, förtelmes leheletétől szinte fuldokolt. Hátratántorodott, de sikerült valahogy megvetnie a lábát és előresújtott fényes kardjával: Az ősi penge fölhasította a sárkány bal orrlikát.

Fekete vér fröccsent a levegőbe és a szörny fölüvöltött iszonyú dühében.

A csapás azonban sokba került Sturmnak: nem maradt ideje a védekezésre.

A Sárkány Nagyúr fölemelte lándzsáját, hegyén megvillant a napsugár. Lesújtott vele és a fegyver keresztülhatolt a vérten, húson és csontokon.

Sturm napja leáldozott.

14. A sárkánygömb A sárkánydárda

A lovagok beözönlöttek Laurana mellett a Főpap Tornyába és elfoglalták őrhelyüket, ahol a lány mutatta nekik. Bár eleinte tétováztak, mégis miután Laurana elmagyarázta a tervét, fölcsillant előttük a remény.

A lovagok távozása után az udvar teljesen kiürült. Laurana tudta, hogy sietnie kell. Máris ott kellene lennie Tass mellett, hogy előkészítsék a sárkánygömböt. De a lány képtelen volt elszakadni attól a magasban fénylő, magányos alaktól, amely ott várta végzetét a bástyán.

Egyszer csak őismegpillantotta a fölkelő nappal szemben a sárkányok körvonalait.

Kardpenge és lándzsahegy villant a kiteljesedő fényben.

Laurana körül megállt a világ. Az idő álommá lassult számára.

A kard vért fakasztott... a sárkány felüvöltött kínjában. A lándzsa egy örökkévalóságig szegeződött célpontjára... a nap megtorpant az égen.

Végül a lándzsa lesújtott.

A fal tetejéről csillogó tárgy hullott az udvar kövére. Sturm kardja volt az a tárgy, amely kihullott élettelen kezéből és... Laurana számára ez volt az egyetlen eleven mozdulat a megbénult világban. Alovag teste állva maradt, fölnyársalva a Sárkány Nagyúrfegyverére. A sárkány kiterjesztett szárnnyal lebegett fölötte. Semmi sem mozdult, minden úgy maradt, rezzenetlen nyugalomban.

Végül a Nagyúr heves rántással kiszabadította lándzsáját és Sturm teste lerogyott a bástyára, fekete csomóként a vakító napfényben. A sárkány vadul felbömbölt, fekete vértől habzó torkából lángsugár tört elő és lecsapott a Főpap Tornyára. A kőfal hatalmas dörrenéssel hasadt ketté. A napot is elhomályosító lángözön csapott föl. A másik két sárkány lebukott az udvar felé, amelynek kövezetén pengő csattanással ért földet a lovag kardja.

Megindult a megtorpant idő.

Laurana a látta, amint a sárkányok felé törnek a magasból. Megrendült körülötte a föld, amint kövek és szikladarabok záporoztak alá, por és füst töltötte be a levegőt. Laurana mégsem mozdult a helyéről, nem tudott... ha megmozdul, valósággá válik a szörnyűség. Valami tébolyult hang azt suttogta az agyában: ha nem moccansz, akkor meg sem történt, amit látni, véltél.

De alig pár lábnyira előtte ott hevert a kard. Amint fölnézett, meglátta, hogy a Nagyúr lándzsájával int a csatamezőn várakozó sárkányseregeknek: támadjanak! Meghallotta a kürtök vérszomjas rivalgását. Lelki szemével látta, amínt a sárkánycsapatok nekilódulnak a hófödte mezőnek.

A föld ismét megrendült a talpa alatt. Laurana még egy pillanatig dermedten állt a helyén, néma búcsút sikoltott a lovag szellemének. Azután botladozva nekiiramodott, miközben a talaj hullámzott a lába alatt és a levegőt vadul hasogatták a rémítő villámnyalábok. Futtában lehajolt, fölragadta Sturm kardját és kihívóan fölemelte a magasba. — Soliasi Arath! — kiáltotta elf-nyelven, hangja túlszárnyalta a rombolás dübörgését, szembeszegült a rohamra induló sárkányokkal.

A sárkánylovasok hangosan fölkacagtak és gúnyos, kihívó üvöltéssel válaszoltak neki. A sárkányok a kéjes ölésvágy gyilkos rikoltásával csatlakoztak hozzájuk. A Nagyúr kíséretét alkotó két sárkány Laurana közelében lecsapott a torony udvarára.

A lány futni kezdett a szélesen tátongó kapurács nyilása, a torony bejárata felé. A kőfalakat csak homályosan érzékelte, amint elrohant közöttük. Hátulról hallotta, amint ott liheg fortyogva mögötte egy sárkány, hallotta a szárnyai között süvítő levegő rémületes hangját... lovasának éles kiáltását, amivel megállította szprnyét, hogy ne kövesse őt egyenesen a torony belsejébe. Helyes! — mosolyodott el keserűen Laurana.

Végignyargalt a széles folyosón és elsuhant a második csapórács alatt. Lovagok álltak mellette, készen arra, hogy leengedjék.

— Hagyjátok nyitva! — lihegte feléjük zihálva. — Értitek?

A lovagok bólintottak... ő futott tovább. Beért a sötét, szűkebb csarnokba, ahol a különös alakú, agyarszerű pillérek dőltek felé borotvaéles hegyükkel. Az oszlopok mögött sisakos, sápadt arcok villantak föl. Imitt-amott megcsillant egy-egy sárkánydárda hegye. Néhány lovag előbújt, amint elrohant előttük.

— Vissza — kiáltott rájuk —, az oszlopok mögé!

— Sturm? — kérdezte egyikük.

Laurana megrázta a fejét, nem volt ereje beszélni. Átsuhant a harmadik rács alatt, ez volt a legkülönösebb, kerek nyilással a közepén. Itt négy lovag állt, Kova társaságában. Ez volt a sorsdöntő őrhely. Laurana azt akarta, hogy legyen itt valaki, akire nyugodtan rábízhatja magát. Többre nem jutott ideje, csak egy pillantást váltott a törpével, de most az is elég volt. Kova a lány arcából kiolvasta barátja sorsát. Egy pillanatra lehajtotta a fejét és tenyerével eltakarta a szemét.

Laurana továbbrohant... keresztül egy kisebb, kettős, szilárd acélajtóval lezárt helyiségen és végül be, a sárkánygömb tágasabb csarnokába.

Tasslehoff lázasan tisztogatta a gömböt egy zsebkendővel. Laurana beleláthatott a belsejébe, a milliónyi színes sziporkával örvénylő vöröses párába. A surranó föléhajolt és belebámult, a hegyes orrára biggyesztett varázsszemüvegen át.

— Most mit csináljak? — lihegte Laurana kétségbeesetten, levegő után kapkodva.

— Laurana! — könyörgött Tass. — Ne add föl! Kiolvastam belőle... ha nem tudod megragadni a sárkányok lényegét a gömb belsejében, akkor betörnek ide és leigáznak téged!

— Mondd meg hát, mit kell tennem! — kiáltotta a lány, minden erejét összeszedve.

— Tedd a kezed a gömbre... — Tass szava elcsuklott —, de várj, ne még! — rikoltotta.

De elkésett. Laurana mindkét karcsú keze máris a gömb kristályfelületére simult. Belsejében színes fény villant föl, olyan erővel, hogy Tass kénytelen volt elfordítani a tekintetét.

— Laurana! — visította éles hangján. — Figyelj, összpontosítanod kell! Űzz el a tudatodból minden gondolatot, kivéve a gömb fölötti uralom vágyát! Laurana...

Még ha hallotta is őt a lány, nem válaszolt semmit és Tass megértette, hogy máris minden erejével küzd a gömb fölötti hatalomért. Rémülten emlékezett vissza Fizban intésére: „azoknak a halála is benne van, akiket szeretsz, s ami még rosszabb, a lélek pusztulása is".

Csak homályosan értette meg a gömb viharzó színeiben bujkáló rejtélyes szavakat, de ahhoz éppen eléggé, hogy tudja: Laurana lelkének biztonsága most veszélyben forog. Fájdalmas szívvel nézte a lányt, vágyott rá, hogy segíthessen neki, de azt is tudta, hogy semmit sem mer tenni.

Laurana hosszú pillanatokig állt merev mozdulatlanságban, keze a gömb felületén pihent, arca halottsápadt volt. Tekintete alámerült, mélyen akavargó színek forgatagába. A surranó beleszédült a látványba és rosszulléttel küszködve félrefordult. Odakintről újabb dörgő robaj hallatszott. A mennyezetről por szállingózott alá. Tass összerezzent az iszonyattól, de Laurana meg sem moccant.

Szemét lehunyta, fejét előrehajtotta. Úgy szorította a gömböt, hogy keze elfehéredett a hatalmas erőfeszítéstől.

Egyszer csak nyöszörögni kezdett és megrázta a fejét. — Neem! — nyögte és úgy látszott, mintha kétségbeesetten próbálná visszahúzni a kezét. De a gömb már nem engedte el.

Tass bizonytalanul törte a fejét, vajon mit kellene tennie? Vágyott rá, hogy odarohanjon és félrerántsa a lányt. Szerette volna összezúzni a gömböt, de tudta, hogy most már nem tehet semmit... csak állhat ott és bámulhat tehetetlenül.

Laurana teste ekkor görcsösen összerándult. Tass látta, amint térdre hull, de még mindig erősen szorítja a gömböt. Egyszer csak alány indulatosan megrázta afejét. A surranó számára érthetetlen elf-szavakat mormolt és a gömbbe kapaszkodva megpróbált fölállni. Ujjai még jobban elfehéredtek az erőfeszítéstől, arcán verejték gyöngyözött. Erejének utolsó morzsáit vetette be most. Kísérteties lassúsággal fölemelkedett.

A gömb még egyszer fölvillant, színei összekeveredtek, sokszínű és mégis valahogy színtelen tömeget alkottak. Végül ragyogó, sugárzó, fehér fénynyaláb tört elő a sárkánygömb belsejébol. Laurana szálegyenesen magasodott előtte. Arca megenyhült, halványan elmosolyodott.

Azután eszméletlenül rogyott le a földre.

A Főpap Tornyának udvarán a sárkányok könyörtelen módszerességgel rombolták porrá a falakat. A sárkánysereg előrenyomult, közeledetta toronyhoz. A sárkányfattyak haladtak az élen, készen rá, hogy berontsanak a lemoló falak résein és halomra gyilkoljanak mindenkit, aki még életben maradt odabent. A Sárkány Nagyúr a tébolyult zűrzavar fölött körözött a magasban, kék sárkányának pofájára rászáradt alvadt, fekete vére. A Nagyúr elégedetten szemlélte a torony lerombolását. Minden a tervei szerint haladt, amikor váratlanul a napvilágot is elhomályosító, éles, fehér fénynyalábok törtek elő a torony három, üresen tátongó, hatalmas kapujából.

A sárkánylovasok csak bámultak ezekre a sugárnyalábokra és csak felületesen töprengtek el rajta, mit jelenthetnek. Sárkányaik azonban homlokegyenest ellenkezőleg reagáltak. Fölkapták a fejüket, tekintetük teljesen elhomályosult. Meghallották a parancsoló hívást.

Az ősi varázslók által leigázott és most egy elf-lány hatalmába került sárkánygömbbe zárt lényegük azt tette, amit tennie kell, ha az övénél hatalmasabb erő parancsol neki: kisugározta az ellentmondást nem tűrő hívást. A sárkányoknak nem volt más választásuk, engedelmeskedniük kellett neki: minden erejükkel igyekezniük kellett, hogy eljussanak a hívó szó forrásához.

A megrökönyödött sárkánylovasok hiábavalóan próbálták megfékezni hátasaikat, a sárkányok többé nem engedelmeskedtek parancsszavuknak, egyetlen hangot hallottak csupán... a sárkánygömbét! Mindkét szörnyeteg a hívogatón tátongó rácsos kapuk felé lendült a hátukon üvöltöző és rúgkapáló lovasaikkal.

A fehér fény kiáradt a toronyból, elérte a támadó sereg első sorait és az ember-parancsnokok tehetetlenül bámulták, hogyan vesztik el a fejüket a csapataik.

A gömb hívása világosan érthető volt a sárkányok számára. A sárkányfattyak viszont, lévén csak részben voltak sárkányszerűek, csak valami fülsiketítő hangot hallottak, amint érthetetlen, zavaros parancsszavakat üvölt feléjük. Mindegyikük más-más hangot hallott, különböző utasításoknak engedelmeskedett.

Némelyek térdre hullottak és rémülten takarták el a fejüket. Mások megfordultak és hanyatt-homlok menekültek a toronyban lüktető iszonyat elől. Megint mások elhajigálták fegyvereiket és vadul rohantak, egyenesen a torony felé. A szervezett és jól megtervezett támadás pillanatok alatt tömeghisztériává züllött, amint az ezernyi sárkányember egyszerre ezer felé rebbent szét rémülten üvöltözve. Amint a goblinok meglátták, hogy a főerő szétszóródik, fejvesztve menekültek a csatatérrol, az emberek viszont tanácstalanul álltak a zűrzavar közepén és parancsokra vártak, amelyek nem hangzottak el uraik szájából.

Magának a Sárkány Nagyúrnak is csak minden akaraterejét megfeszítve sikerült kordában tartania hátasát.

A másik két sárkányt és a fejvesztett sereget viszont már semmiképpen sem fékezhette meg. A Nagyúr csak fújtathatott tehetetlen dühében és próbálta megállapítani, mi lehet az a fehér fény és hol rejtőzködhet a forrása. És persze meg akarta semmisíteni azt... ha lehetséges.

Az élen haladó kék sárkány odaért az első csapórácshoz, berontott a tágas folyosóba... lovasa az utolsó pillanatban hajolt előre, hogy a boltív le ne vigye a fejét. A gömb parancsoló hívásának engedelmeskedve a kék sárkány könnyedén suhant végig a tágas kőcsarnokon, szárnyainak hegye éppen csak érintette az oldalfalakat.

A második csapórácson keresztül behatolt az agyarszerű pillérekkel díszített csarnokba. Ebben a helyiségben megérezte az emberek és az acél szagát, de olyan erővel vonzotta a gömb hívása, hogy ügyet sem vetett rá. Ez a terem sokkal szűkebb volt az előzőnél, ezért testéhez kellett szorítania a szárnyait, hagyva, hogy eddígi lendülete hajtsa tovább.

Kova meredten nézte, hogyan közeledik. Életének eddigi száznegyven-egynéhány hosszú esztendeje alatt ilyesmit még sohasem látott... és remélte, hogy többé nem is lát soha. A sárkányiszony kábító hullámként borította el az oszlopok mögött rejtőzködő lovagokat. Az ifjú harcosok, reszkető kezükben a dárdát markolva, a falhoz tántorodtak és eltakarták a szemüket, amint az óriási, kékpikkelyes test eldübörgött előttük.

A törpe is a falhoz hátrált, érzéketlen ujjai lazán fogták a szerkezetet, amelynek működésbe kellett majd hoznia a csapórácsot. Még soha életében nem rettegett ennyire. Még a halált is örömmel fogadta volna, csak vessen véget ennek az iszonyatnak. De a sárkány továbbsüvített, egyetlen cél vezérelte, hogy megtalálja a gömböt. Feje becsusszant a különös rács alatt.

Kova egyetlen dologra emlékezett: hogy a sárkány nem juthat el a gömbig és ösztönös mozdulattal kioldotta a szerkezetet. A rács rázuhant a sárkány nyakára és szilárd béklyóba zárta. Így a feje a szűkebb helyiségbe szorult. Hatalmas teste tehetetlenül vergődött, szárnya az oldalához szorult a szűk teremben, ahol az oszlopok mögött rejtőzködtek a lovagok, döfésre kész sárkánydárdáikkal.

A sárkány túl későn vette észre, hogy csapdába esett. Úgy vonaglott tébolyult dühében, hogy még a falak kövei is megremegtek és közben kitátotta a száját, hogy villámló leheletével megsemmisítse a gömböt. A Lauranát kétségbeesetten ébresztgető Tasslehoff hirtelen egy izzó szempárral találta szemben magát. Látta, amint a sárkány állkapcsa szétnyílik, hallotta, hogyan szívja be a levegőt hatalmas erővel.

Lángnyelvek csaptak ki a szörnyeteg torkából, a szele a földre terítette a surranót. Kődarabok puffantak a csarnok padlójára és a sárkánygömb megingott állványán Tass a tűzcsóvától bénultan hevert a kőpadlón. Meg sem tudott mozdulni, de őszintén szólva nemis igen akart. Csak feküdt ott és várta a következő lángsugarat, amely biztosan végez Lauranával, ha a lány egyáltalán még életben van... és persze vele is. Ebben a pillanatban igazán nem törődött a világon semmivel.

De a lángözön nem tört elő.

A gépezet végre beindult. A szárnyas érckapu döngve becsapódott a sárkány orra előtt és ezzel végképp bezárta a fejét a szűk helyiségbe.

Néma csönd állt be, ám a következő pillanatban borzalmas üvöltés reszkettette meg akamra falait, olyan, amilyet még életükben nem hallottak. Magas volt, éles, nyüszítő és bugyborékoló, amint az agyar formájú pillérek mögül előugró lovagok a csapdába ejtett sárkány vonagló, kék testébe döfték ezüsthegyú sárkánydárdáikat.

Tass a fülére szorította a tenyerét, úgy próbált megszabadulni e szörnyú bömbölés hangjától. Képzeletében újra meg újra megjelentek a sárkányok által a városokban végzett iszonyú pusztítás képei, a legyilkolt ártatlan lakosok garmadái. A sárkány vele is végzett volna, ezzel tisztában volt... méghozzá könyörtelenül. Sturmot valószínűleg máris megölte. Megpróbált csakis erre gondolni, hogy ezáltal megkeményítse a szívét.

De a surranó végül a kezébe temette az arcát és keservesen fölzokogott.

Egyszer csak megérezte egy kéz gyengéd érintését.

— Tass — suttogta egy hang.

— Laurana! — kapta föl a fejét. — Laurana! Nagyon sajnálom... tudom, hogy nem kellene törődnöm vele, mit művelnek ezzel a sárkánnyal, de,mégsem tudom elviselni! Mi végre ez a gyilkolás? Nem bírom nézni! — és könnycseppek gördültek végig az arcán.

— Megértelek — mondta halkan Laurana és tudatában vadul kavarogni kezdtek Sturm halálának képei, összekeveredve a haldokló sárkány sikolyaival. — Ne szégyelld, Tass! Légy hálás érte, hogy képes vagy a szánalomra és iszonyodsz az ellenség pusztulása láttán is. Azon a napon, amikor ezzel már nem törődünk, még ha halálos ellenségünkről van is szó..., azon a napon elveszítjük a háborút. A rémült bömbölés még hangosabbá vált. Tass előrenyújtotta a karját és Laurana magához ölelte a kis surranót.

Szorosan összesimultak és próbálták fülükből kirekeszteni a haldokló sárkány sikolyait. Egyszer csak más hang is eljutott a tudatukig... a lovagok figyelmeztető kiáltása. A második sárkány is behatolt az átellenben lévő kamrába, s a falhoz csapta lovasát, amint engedelmeskedve a sárkánygömb ellenállhatatlan hívásának, betuszkolta magát a szűk nyiláson. A lovagok riadót fújtak.

Ebben a pillanatban az egész torony, a csúcsától az alapjáig megremegett a haláltusáját vívó sárkány iszonyatos erejű vergődésétől.

— Gyere — kiáltotta Laurana —, ki kell jutnunk innen!

Talpra ráncigálta Tasst és futva megindult vele az oldalsó kis ajtó felé, amelyen át kijuthattak az udvarra. Abban a pillanatban tépte föl az ajtót, amikor a sárkány feje behatolt a csarnokba, ahol a gömb volt. Tass nem bírta ki, hogy legalább egy pillanatra meg ne álljon és oda ne nézzen.

Lenyűgöző volt a látvány. A sárkány szem a gyűlölettől tébolyultan izzott, amint meghallotta haldokló a társa üvöltését, és... szintén elkésve... rájött, hogy maga is ugyanolyan csapdába esett. A sárkány szája gyilkos vicsorrá torzult és szívta magába a levegőt. A kettős acélajtó elébe ereszkedett, de csak félig.

— Az ajtó beakadt, Laurana — rikoltotta Tass – a sárkánygömb...!

— Gyerünk! — kapta el a lány a surranó kezét. Vakító láng villant, mire Tass megfordult és futásnak eredt, s közben hallotta, amint mögötte a csarnok nagy robajjal lángba borul. Kő— és szikladarabok lavinája zuhant a terembe és az összeomló torony törmelékei maguk alá temették a vakítóan fehér fény árasztó sárkánygömböt.

A lökés a falhoz taszította a két menekülőt. Most Tass segítette föl Lauranát és egymásba kapaszkodva továbbvánszorogtak a kinti napvilág felé.

A talaj rengése megszűnt, a lezúdúló kődarabok robaja elcsitult. Csak elvétve hallatszott egy-egy éles reccsenés vagy mély robaj. Egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat és visszanéztek a hátuk mögé A szűk folyosó végét teljesen lezárták a toronyból aláhullott hatalmans a kőtömbök.

— Mi lehet a sárkánygömbbel? — lihegte Tass.

— Remélem, hogy elpusztult.

Most, hogy a nappali fényben jobban megnézhette Lauranát, Tass megdermedt a látványtól A lány arca holtsápadt volt, még az ajkából is teljesen kifutott kék szeme egyetlen színfoltot természetellenesen kitágult és a körülötte sötétlő bíborszín karikák jelentették.

— Úgysem használhattam volna többet — mormolta Laurana inkább magának, mint a surranónak. — Most is azok a kezek..., képtelen vagyok majdnem föladtam..., beszélni róla. — Megborzongott és iszonyodva eltakarta a szemét. — De akkor eszembe jutott Sturm, amint magányosan áll odafönt a bástyán és szembenéz közelgő halálával. Ha akkor megfutamodok, teljesen értelmetlen lett volna a pusztulása... ezt nem engedhettem meg. Nem hagyhattam cserben őt. — És a lány, egész testében remegve megcsóválta a fejét. — Kényszerítettem rá a gömböt, hogy engedelmeskedjen az akaratomnak, de erre csak most az egyszer voltam képes. Soha, de soha többé nem tudnám megismételni… elviselni.

— Sturm meghalt? — bicsaklott meg Tass hangja.

Laurana ránézett, tekintete megenyhült. — Sajnálom, Tass, nem gondoltam rá, hogy te még nem tudod. Meg... meghalt, egy Sárkány Nagyúrral vívott csatában.

— És nem... és nem... — Tass szava elakadt.

— Nem szenvedett sokáig — felelte Laurana — gyors volt a halála.

Tass lehajtotta a fejét, de föl is kapta újra, amikor egy hatalmas dörrenés alapjaiban rázta meg azt, ami még megmaradt a toronyból.

— A sárkányseregek... — suttogta Laurana —, a küzdelmünk még nem ért véget. Keze máris Sturm kardjának markolatán volt, amelyet felkötött karcsú derekára. — Menjünk, keressük meg Kovát!

Laurana az éles fénytő1 elvakulva, pislogva bukkant föl az udvaron a szűk folyosóból és szinte csodálkozott rajta, hogy még mindig fönn jár a nap. Annyi minden történt reggel óta, hogy úgy érezte, évek száguldottak el. De a nap valójában csak most emelkedett az udvar magas kőfala fölé.

A Főpap magas tornya már nem volt sehol, összedőlt kőhalomként hevert az udvar közepén. A sárkánygömbhöz vezető kapuk és folyosók nem sérültek meg, csak ott, ahol a sárkányok a falnak ütköztek. Az erőd külső falai is álltak még, persze tátongó résekkel és megfeketedve ott, ahol a sárkányok kilövellő nyelvei megperzselték őket.

De a réseken nem özönlöttek befelé ellenséges csapatok. A csatamező elcsöndesedett, ébredt rá Laurana, bár a háta mögött, a folyosó felöl még hallotta a haldokló második sárkány üvöltéseit és az életét kioltó lovagok kiáltozását.

Mi történhetett a támadó sereggel? — töprengett a lány és nyugtalanul körülnézett. Biztosan' át akarnak törni a falakon... Rémülten pillantott föl a bástyákra, szinte várva, hogy onnan zúdulnak le rájuk a vérszomjas teremtmények.

S akkor meglátta, amint a napfény megvillan egy vérten, látta a falpárkányon heverő alaktalan tömeget.

Sturm! Visszaemlékezett a rémálomra... a sárkányfattyak vérmocskos kezére, amint Sturm után kapkodnak.

Ennek nem szabad bekövetkeznie! — gondolta magában sötéten. Felkapta Sturm kardját és keresztülrohant az udvaron, de már futtában megérezte, hogy az ősi fegyver túl nehéz lesz az ő kezének. De mi mást ragadhatna meg helyette? Sietve körülnézett. A sárkánydárdák! Ledobta a kardot és fölmarkolt egyet. Így, a könnyú, gyalogsági dárdával a kezében már könnyedén fölszaladhatott a lépcsőn.

Fölért a bástya tetejére és kinézett a síkságra. Azt várta, hogy nyomban megpillantja az előre özönlő sárkánysereg fekete hullámát. De a harcmező teljesen elnéptelenedett. Csak néhány kisebb embercsoport ácsorgott itt-ott és nézgelődött tanácstalanul.

Vajon mit jelenthet ez? Alánynak fogalma sem volt róla, a gondolkodás pedig túlságosan is nehezére esett. Vad harci kedve lelohadt. Hatalmába kerítette a kimerültség és a gyász. A dárdát maga után vonszolva odament a lovag vérfoltos havon fekvő holttestéhez.

Laurana letérdelt Sturm mellé. Kinyújtotta a kezét és hátrasimította szélborzolt haját, hogy még egyszer barátja arcába nézzen. Mióta legelőször találkoztak, Laurana most első ízben látta a békés nyugalmat Sturm élettelen szemében.

Fölemelte kihűlt kezét és az arcához szorította. — Aludj, kedves barátom — suttogta — és ne hagyd, hogy sárkányokháborgassák az álmodat. — Amikor a fehér, halott kezet visszaengedte a horpadt páncélra, valami fényesen megcsillant a véres havon. Fölvette a tárgyat a vértócsából, de az annyira beszennyeződött, hogy nem tudta megállapítani, mi lehet az. Óvatosan letörölte róla a véres havat.

Egy gyönyörű ékszer volt az... Laurana döbbenten meredt rá.

Mielőtt végiggondolhatta volna, vajon hogy kerülhetett ide, sötét árnyék magasodott fölé. Laurana hallotta az erős szárnycsapkodást és a hatalmas testbe fölszívott levegő sípolását. Ijedten talpra szökkent és megfordult.

Egy kék sárkány szállt le mögötte a falra, amelyből nagy kődarabok törtek le, amint a félelmetes karmok kapaszkodót kerestek maguknak. A teremtmény óriási szárnyai széllé korbácsolták a levegőt. A sárkány hátán lévő nyeregből egy Sárkány Nagyúr nézett le a lányra hideg, szigorú szemmel, ijesztő maszkja mögül.

Laurana ijedten hátralépett, amint rátört a sárkányiszony. A sárkánydárda kicsúszott elernyedő kezéből és az ékszert leejtette a hóba. Megfordult és próbált elszaladni, de nem látta, hová, lépjen... megcsúszott és elvágódott a hóban, ott remegett Sturm kihűlt holtteste mellett.

Bénító rémületében csak az a szörnyű álom jutott az eszébe. Hát itt kell meghalnia..., ahogyan Sturm is elpusztult. Nem látott mást, csak csillogó, kék pikkelyeket, amint a sárkány fölébe hajolt.

A sárkánydárda! Utánakapott a véráztatta hóban heverő fegyvernek és ujjai rákulcsolódtak annak sima fanyelére. Már emelte is, hogy beledöfje a sárkány torkába.

Ám ekkor fekete csizma tiport a dárdanyélre, közvetlenül a keze mellett. Laurana fölnézett a ragyogó, koromsötét csizmaszárra, amelyen aranysújtás villant a napfényben.

Nem tudta levenni a számét a Sturm vérébe gázoló csizmáról és bátorságot gyűjtve így szólt:

— Ha hozzáérsz a testéhez, azonnal meghalsz. Még a sárkányod sem mentheti meg az életed. Ez a lovag a barátom volt és én nem engedem, hogy a gyilkosa meggyalázza a tetemét.

— Nem szándékozom meggyalázni a holttestét — szólalt meg ekkor a Sárkány Nagyúr. Kiszámítottan lassú mozdulattal lehajolt, előrenyújtotta a kezét és lefogta a halott szemét, amely üresen bámult a nap felé.

A Sárkány Nagyúr fölegyenesedett, szembefordult a hóban térdelő elf-hajadonnal és levette csizmás lábát a sárkánydárda nyeléről. — Tudd meg, hogy az én barátom is volt, de csak abban a pillanatban ismertem föl, amikor megöltem.

Laurana fölbámult a Nagyúrra. — Nem hiszek neked — mondta fáradt hangon —, ez lehetetlen.

A Sárkány Nagyúr erre nyugodt mozdulattal levette ijesztő sárkánysisakját. — Gondolom, már hallhattál felőlem, Lauralanthalasa... ez az igazi neved, ugye?

Laurana zavartan bólintott és fölállt.

A Sárkány Nagyúr vonzó, ferde mosollyal ránézett. Az én nevem pedig...

— Kitiara.

— Honnan tudod?

— Álmodtam egyszer — motyogta Laurana.

— Ó, igen... az az álom — és Kitiara kesztyűs kezével végigsimított sötét, göndör haján. — Tanis beszélt nekem arról az álomról. Azt hiszem, mindnyájan egyforma álmot láttatok. Ő legalábbis úgy gondolja, hogy a barátai igen. — Az ember-lány ekkor lenézett a lovag, lábai előtt heverő tetemére. — Különös, nem... hogy Sturm megálmodott halála valóra vált? És Tanis azt mondta, hogy az álom az ő esetében is beigazolódott... legalábbis az a része, amikor én mentettem meg az életét.

Laurana egész testében megremegett. Bár arca már eddig is holtsápadt volt a kimerültségtől, most annyira kifutott belőle a vér, hogy szinte átlátszóvá. vált. — Tanis?... Te találkoztál Tanisszal?

— Alig két napja — válaszolta Kitiara. — Hátrahagytam Roncsosdban, hogy tartsa szemmel a dolgokat, amíg én távol leszek.

Kitiara hideg, nyugodt szavai úgy hatoltak Laurana lelkébe, ahogy a Sárkány Nagyúr lándzsája járta át Sturm testét. Az elf-lány úgy érezte, hogy a fal kövei kifordulnak a lába alól. Ég és föld összemosódott előtte, a fájdalomtól majd megszakadt a szíve. Ez a nő hazudik, gondolta Laurana elkeseredetten. Ugyanakkor kétségbeejtő bizonyossággal tudta, hogy... bár Kitiara akkor hazudhat, amikor éppen kedve tartja, most mégis igazat mond. Megtántorodott és kis híján elvágódott. Csupán a fogcsikorgató akarat, hogy ne árulja el gyöngeségét ez előtt az ember-nő előtt, tartotta meg a lábán az elf-lányt. Kitiara nem is vett észre semmit. Lehajolt, fölvette a Laurana által elejtett fegyvert és kíváncsian megszemlélte.

— Ez tehát az a híres-neves sárkánydárda? — jegyezte meg.

Laurana leküzdötte elkeseredését és kényszerítette magát, hogy nyugodthangon válaszoljon neki. – Igen — mondta —, és ha kíváncsi vagy rá, mire képes, nézz csak körül ott lenn, a falakon belül, mi maradt a sárkányaidból.

Kitiara kurta pillantást vetett az udvarra, de érzelemnek semmilyen nyoma nem látszott rajta. — Nem ezek csalták csapdába a sárkányaimat. — És barna szemével hűvösen végigmérte Lauranát. — És nem ezek szórták szét a seregemet a szélrózsa minden irányába.

Laurana még egyszer végignézett a kiürült síkságon.

— Igen — mondta Kitiara, meglátva, hogy a másik hirtelen megérti a helyzetet. — Győztetek... ma! Ujjongj hát a győzelmednek, elf, de a dicsőséged nem tart soká! — Ezzel a Sárkány Nagyúr keményen megmarkolta a dárda nyelét és hegyét egyenesen Laurana szívének szegezte. Az elf-hajadon mozdulatlanul állt előtte, rezzenéstelen arccal.

Kitiara elmosolyodott. Gyors mozdulattal visszarántotta az ölésre emelt fegyvert. — Köszönöm a dárdát — mondta és hegyével beleállította a hóba. — Kémeim már tájékoztattak róla. Most majd meg is győződhetünk róla, valóban olyan nagyszerű fegyver-e, amilyennek te mondod.

Kitiara könnyedén meghajolt Laurana felé. Azután föltette fejére a sárkánysisakot, megmarkolta a sárkánydárda nyelét és indulni készült. Közben még egy pillantást vetett a lovag holttestére.

— Ügyelj rá, hogy lovagi temetése legyen — mondta. — Legalább három napba belekerül a seregem újjászervezése. Ennyi időt adok rá, hogy méltó temetésben részesítsétek őt.

— Mindenképpen eltemetjük a halottainkat — jelentette ki büszkén Laurana. — Nem kérünk tőled tanácsot!

Sturm halála, a lovag kihűlt tetemének látványa visszatérítette őt a való világba, mintha hideg vizet zúdítottak volna rá. Miközben védelmezőn a lovag holtteste és a Sárkány Nagyúr közé lépett, az elf-lány még egyszerbelenézett a sárkánymaszk mögött villogó barna szempárba.

— És mit mondasz majd Tanisnak? — kérdezte váratlanul.

— Semmit — felelte Kitiara egyszerűen. — Egyáltalán semmit — ismételte meg, megfordult és távozott.

Laurana nézte a Sárkány Nagyúr lassú, kecses mozgását, az észak felol langyosan lengedező szélben meglibbenő fekete köpenyét. A nap fénye megvillant a Kitiara kezében tartott hadizsákmányon. Tisztában volt vele, hogy vissza kellene szereznie a dárdát. Odalent áll kis lovagserege... csak szólnia kellene.

De fáradt elméje és kimerült teste visszautasított minden cselekvést. Az is roppant erőfeszítésébe került, hogy állva maradjon. Csak a büszkesége tartotta vissza tole, hogy végigzuhanjon a kőfalon.

Vidd csak azt a sárkánydárdát — gondolta magában némán —, ugyan mi hasznát veheted?

Kitiara odalépett hatalmas méretű kék sárkányához.

Odalent az udvaron fölbukkant néhány lovag, magával vonszolva az egyik kék sárkány levágott fejét. Skie dühödten kapta föl a fejét a látványra és vadul felhördült. A lovagok álmélkodva néztek föl a bástyára, ahol egymás mellett állt a sárkány, a Sárkány Nagyúr és Laurana.

Többen is előkapták fegyverüket, de Laurana egy kézmozdulattal megállította őket. Ez volt az utolsó mozdulat, amelyet még képes volt megtenni.

Kitiara megvető pillantással mérte végig a lovagokat, s közben Skie nyakára tette a kezét, simogatta, nyugtatta a sárkányt. Kényelmes lassúsággal mozgott, hogy lássák, nem fél tőlük.

A lovagok vonakodva eltették fegyvereiket. Kitiara gúnyos kacajjal vetette magát a sárkány hátára.

— Ég veled, Lauralanthalasa! — kiáltotta.

A sárkánydárda intésével utasította repülésre az óriás kék sárkányt. Skie széttárta a szárnyát és könnyedén felröppent a levegőbe. Kitiara ügyesen kormányozta hátasát és közvetlenül Laurana fölé kanyarodott.

Az elf-hajadon fölnézett a sárkány tüzesen izzó szemébe.

Jól látta sérült, véres orrlikát, ijesztő fintorba torzult, szélesre tátott száját. A hátán, hatalmas szárnyai között ült Kitiara... sárkánypikkelyes páncélja ragyogott, a napfény megcsillant szarvas sárkánymaszkján. Egy kósza napsugártól fölvillant a sárkánydárda hegye.

Ahogy sziporkázva egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, a sárkánydárda kiröppent a Sárkány Nagyúr kesztyűs kezéből. Csörrenve hullott le a kövekre, Laurana lába elé.

— Tartsd meg! — kiáltotta Kitiara az elf-lánynak csengő hangon. — Hamarosan szükséged lesz rá!

A kék sárkány kiterjesztette a szárnyát, ráfordult a levegő áramlatára, fölemelkedett a tiszta ég felé, hogy beleolvadjon a nap ragyogó korongjába.