A sehollakók

FRANCIS CARSAC

1.

Ha nem tudnánk, hogy milyen nemzetiségű író könyvét tartjuk a — kezünkben, néhány fejezet vagy akár csak néhány oldal elolvasása után majdnem csalhatatlan biztonsággal megállapíthatnánk, hogy francia szerzővel találkoztunk. Nem kellenének a felismeréshez túlságosan elmélyült és beható ismeretek; elég lenne egy kis olvasottság a tudományos-fantasztikus irodalomban, és elég lenne a franciákról általánosan kialakított kép, az a néhány tulajdonság, amelyről mi a franciákat felismerni véljük. Ezek a markánsan jellemző karikaturisztikus vonások ott vannak a tudatunkban, sémává állnak össze, és igaz, hogy nevetségesen leegyszerűsítettek, mégis meglepően használhatók az identifikációhoz, a nemzeti karakter felismeréséhez.

Különös talán, de a science fictionben, amelyet tematikája, tartalma, képzeletvilága miatt jogosan mondunk nemzetközi irodalmi irányzatnak, mennyire élénken jelennek meg a jellegzetes, nemzeti vonások. Könnyen felismerjük az angol sci-fit hűvösségéről, konkrétumokat kedvelő tárgyilagosságáról, az amerikait gyors tempójáról és találékonyságáról, az oroszt szélesen hömpölygő cselekményéről és társadalmi elkötelezettségéről, a németet a technika kedveléséről és harcias gondolkodásáról, a japánt, mert vonzódik a borzalmashoz és az erőteljes hatásokhoz, a franciát… Igen, a franciát is fel ismerjük, de nézzük kissé részletesebben, hogy melyik a francia science fiction vagy ahogyan ők mondják, az «anticipation», illetve a «littérature fantastique» jellemzői, s használjuk fel vizsgálódásunkhoz elsősorban Francis Carsac «klasszikusnak» tekintett regényeit.

2.

Gazdag hagyományt, sok tekintélyes elődöt, számos világsikert mondhat magáénak a francia tudományos-fantasztikus irodalom. Pierre Versins szerint, s ez általánosan elfogadott vélemény, Rabelais-vel kezdődik a feltevések, kitalálások irodalma, s kisebb-nagyobb megszakításokkal árad évszázadokon keresztül napjainkig. Figyelemreméltó, hogy a francia irodalmi köztudat nem zárta ki, nem tekintette perifériálisnak a fantasztikumot, s ez talán a francia filozófiának, a felvilágosodás racionalizmusának és a vele járó vitatkozó hajlandóságnak is köszönhető, mivel ezek a vonások megtalálhatók a francia sci-fi olyan elődeinél, mint Cyrano de Bergerac, Voltaire, Mercier, Marivaux vagy később Robida. Említsük meg azonnal azt is, hogy a XVIII. század tele van elképzelt és fantasztikus utazások leírásával, távoli, nem létező szigetek vagy világrészek tökéletes vagy furcsa társadalmainak bemutatásával, s ezek a művek szervesen folytatódnak az utópiákban, Morelly, Fourier és mások írásaiban, tervezeteiben. Egy másik áramlat, amelyből a francia science fiction szintén sokat merített, a tudományos ismeretterjesztés korai megjelenése. A XIX. század első felében már találunk jellegzetes tudományos ötletekre vagy gondolatokra épülő fantasztikus irodalmat, ez azután Verne, Robida vagy Flammarion írásaiban éri el csúcsait.

Külön kell beszélnünk a francia irodalomban megjelenő «tiszta» fantasztikumról, a mesékre, mitológiákra, legendákra, babonákra támaszkodó, azokból kiemelkedő regényekről, novellákról, amelyek mindig kedveltek voltak, és megtalálhatók a legnagyobbak: Balzac, Maupassant, Gautier, Lamartine, Victor Hugo vagy Mérimée életművében, hogy csak néhány nevet említsünk a sok tucatból, akiket a fantasztikummal foglalkozó irodalomtörténészek oly szívesen felsorolnak és elemeznek.

Még ha a társadalmi, gazdasági, tudományos-technikai hátteret nem is vennénk számításba, akkor is logikusnak tartanánk Verne Gyula fellépését és műveinek hazai és nemzetközi sikerét. Ô uralta regényeivel a múlt század második felét, vele lépett külön útra a tudományos ihletésű kalandregény, s hatásának köszönhető, hogy a francia science fiction századunk első felében majdnem elsorvadt, mert nem bírt kilépni a nagy előd árnyékából. Tegyük azért még hozzá, hogy ennek az elsorvadásnak a legfőbb oka mégiscsak abban keresendő, hogy a tudomány és a technika fejlődésében Franciaország elmaradt, és a vezetést Anglia, Németország és később Amerika vette át, megteremtve a science fiction fellendülésének nemzeti-társadalmi hátterét.

A francia science fiction nem sok nagy névvel és nem sok kiemelkedő munkával dicsekedhet a két háború között. Igaz, hogy az utópisztikus vagy fantasztikus kalandregények száma megnőtt, igaz, hogy ifjúságnak és felnőtteknek szóló magazinok és sorozatok ontották a vegyes értékű írásokat, igaz az is, hogy a fantasztikum nagymértékben népszerűsödött, popularizálódott, de ez a mennyiség nem hozott minőséget, s ebből az időszakból szinte csak Renard és az idősb Rosny nevét említhetjük elismeréssel. A II. világháború dermesztő némaságát egyedül Barjavel törte meg regényeivel, nem nagy örömére az írói némaságot is ellenállásnak tekintő közönségnek.

«És ezután — írja Pierre Versins — az amerikai invánzió következett.» 1946-ban jelentek meg az első amerikai sci-fik a különböző folyóiratokban és könyvsorozatokban, de néhány év múlva már uralták a terepet az amerikai magazinok franciára fordított változatai, majd a könyvsorozatok, amelyeknek címlapján először 1950-ben tűnt fel a «science fiction» kifejezés, azonnal ellenszenvet és örömet ébresztve.

Nem véletlen, hogy az olvasók és kritikusok lelkesen fogadják a megújuló francia science fiction (az angolból átvett elnevezés időközben meggyökeresedik) egyik első fecskéjét, Francis Carsac Ceux de nulle part című regényét, amely szárnyalásával még meg is előzi az angol nyelvű sci-fit, hiszen témáját az akkoriban rohamosan terjedő «repülő csészealj» legendából meríti, formáját, gondolatait, világszemléletét tekintve viszont a hazai hagyományokra támaszkodik.

Álljunk meg egy pillanatra a repülő csészealjak vagyis ufók témájánál. Tudós kutatók kimutatták, hogy az ufó-legenda — kezdve Adamski hírhedt történetein — minden motívumát, a tudományos-fantasztikus vagy egyszerűen a fantasztikus irodalomból kölcsönözték az ufológusok, és elképesztő szemtelenséggel személyes élményként, megtörtént, hiteles eseményként adták elő. Nyugodt lélekkel «merítettek» Verne regényeiből, például a Hódító Roburból, de hozzáadták Renard Kék veszedelem című regényének ötleteit, majd különböző misztikusok szövegeit keverték a kotyvalékba. Látható, hogy elsősorban a francia science fiction veszített ezen az üzleten, az idegen tollakat francia szárnyakból húzkodták ki az ufológusok.

Carsac megfordította a helyzetet.

Adamski és követői a fikciót, a kitalált, megkonstruált históriát valóságnak tüntették fel, kitértek apró részletekre, a dokumentumok stílusában fogalmaztak, mindent megtettek, hogy hitelesítsék meséiket.

Carsac és követői — mert neki is támadtak követői, sőt utánzói — nem titkolták, hogy előadott történetük kitalált, nem akarták becsapni, félrevezetni olvasóikat, mesét mondtak, és mert a mesét akkor élvezzük igazán, ha beleélhetjük magunkat, ha elhihetjük, hát mindent megtettek a hihetőség érdekében. A hazug dokumentumokkal szemben a költői igazságot képviselték.

A Ceux de nulle part fordítását kezében tartja az Olvasó, nincs szükség ismertetésére, elemzésére, magyarázatára, egyetlen részletére mégis felhívnám a figyelmet. A regény főhőse a távoli csillagokból hoz magának feleséget, idegen, nem emberi lénnyel köti össze az életét. Nekünk manapság ez a gondolat nem tűnik sem szokatlannak, sem furcsának, még kevésbé elítélendőnek. De a könyv megírása és megjelenése idején Európa még emlékezett a hitleri idők fajelméletére, ha pedig elfelejtette volna, emlékeztette rá a négerkérdés, a vietnami kérdés vagy az indián-kérdés. A tudományos-fantasztikus irodalom sem volt mentes a politikai és ideológiai befolyásoktól, a Mars-lakók, a Vénusz-lakók vagy az idegen világok képviselői ellenségnek számítottak, s nem véletlen, hogy szörnyeknek, embertelen lényeknek ábrázolták őket. Tucatjával sorolhatnánk fel azokat a fantasztikus novellákat és regényeket, amelyek nyíltan uszítottak az «idegenek» ellen, s nemcsak a hitleri Németország irodalmában, hanem a francia, az angol és az amerikai sci-fiben is.

Ezért érzem fontosnak Carsac egyértelmű állásfoglalását, és úgy vélem, hogy megfelel a francia utópiák, fantasztikus utazások, tudományos-fantasztikus regények nemes hagyományainak.

3.

Másik művén, a magyarul 1972-ben megjelent A világűr Robinsonjai című regényén szeretném bemutatni Carsac szemléletének «franciás» jellemvonásait.

A regény alapötlete Vernétől származik. A Servadac Hector szereplői hasonlóképpen kerülnek át egy ismeretlen világba, mint a «világűr Robinsonjai», megtelepedésük, berendezkedésük az idegen bolygón erősen hasonlít a Rejtelmes sziget hajótöröttjeinek honfoglalásához, a tengeren — még maga Carsac is említi — úgy keverednek harcba az óriás polipokkal, mint Némo kapitány tengeralattjárójának legénysége. Még azt is megteszi Carsac, hogy megismétli a Servadac Hector egyik konfliktusát, az összecsapást a franciák és az amerikaiak között. A «főáramlat» irodalmában ennyi hasonlóság láttán talán már utánzást emlegetnének, a tudományos-fantasztikus irodalom azonban másként nézi az elődök és a kortársak ötleteit, gondolatait. Senki sem tekinti bűnnek az ilyen és hasonló átvételeket, hiszen a motívumok átrendezése, új kapcsolatrendszerbe helyezése, az ismert és elfogadott formák új tartalommal való megtöltése a hagyományok megbecsülésének és ébren tartásának a jele, s nem az eredetiség hiányára mutat. A science fiction írói és olvasói otthonosan érzik magukat a megszokott motívumok között, végül is sem űrhajót, sem időgépet, sem Mars-lakót nem lehet mindennap kitalálni.

Carsac tehát a vernei hagyományok megújítója és folytatója, ahogy ezt méltatói is megállapították róla.

Regényének hősei, «a világűr Robinsonjai» nagyrészt franciák, értelmesek, talpraesettek, találékonyak és rokonszenvesek. Ne csodálkozzunk ezen s ne tekintsük nacionalizmusnak, inkább az angol nyelvű science fiction nézeteivel való önérzetes szembeszállásnak. A könyv megjelenésének idején Franciországot valóban elárasztotta az amerikai sci-fi, s oly mértékben, hogy a francia szerzők gyakran kénytelenek voltak angol álneveket választani, hogy műveiket kiadhassák. Az amerikai sci-fi szerzők novelláiban, regényeiben pedig jóformán csak amerikaiak szerepelnek, a rokonszenves főszerepeket minden esetben ők játsszák. Nem csoda hát, hogy Carsac öntudatosan választ francia hősöket, nem titkolva irántuk érzett rokonszenvét, és attól sem riad vissza, hogy francia hősei mentsék meg a bajba jutott amerikaiakat.

Másképpen nézi az idegen bolygó kentaurokhoz hasonlító lényeit, mint az akkortájt divatos amerikai science fiction regények a «bennszülötteket». Azonnal felismeri értelmüket, hősei azonnal szövetséget keresnek velük, segítik fejlődésüket, nem tekintik maguknál alacsonyabb rendűeknek őket. Mintha Carsac visszautalna azokra a XVIII. századi francia írókra, akik felfedezték a «jó vadembert», akik a természetes ember nemes tulajdonságait szembesítették koruk romlottságával.

Apróságokban vehetjük észre elnézését és türelmét. Pap is kerül a Robinsonok közé, s Carsac kollektívnek és tudományosnak kívánja az új társadalmat. Mi legyen hát a pappal, akire Tellus bolygónak nincs szüksége? Hősi halált hal egy gyerek védelmében, emlékét megőrzi az utókor. Az epizód mögül előmosolyog a francia antiklerikalizmus liberálissá szelídült arca. Carsac nyíltan fogalmaz: A plébános okos ember, és mivel mi nem bántjuk a vallást, még meg is nyerhetjük magunknak».

Utópizmusa is mérsékelt. A Telluson felépített társadalomban köztulajdonban vannak a termelési eszközök, de a vezetést «kétkamarás» rendszer biztosítja, a pártok közül a legkevesebb mandátummal rendelkező Liberális Párt kormányoz, «mert a jó francia hagyomány azt kívánja, hogy a kisebbség kormányozzon». Ugyanakkor a kezdeti időszak diktatórikus korából fennmarad a héttagú Tanács, amelynek kezdeményező és vétójoga van. Kedvtelve részletezi az író a kolónia oktatási rendszerét, amelyet szembeállít az amerikai település elveivel, ugyanis a franciákkal szemben az amerikaiak nem adják meg a bennszülötteknek a tanulás jogát. Ebből is a korabeli Egyesült Államok bírálatát lehet kiéreznünk.

Valljuk be, mindez kissé professzorosnak, jámbornak és spekulatívnak látszik, de a könyv a hidegháború nehéz éveiben született, és a maga idejében határozottan haladónak számított. Részben ezeknek az elveknek köszönhető Carsac regényének sikere a szocialista országokban, elsősorban a Szovjetunióban. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az olvasók nem liberalizmusáért, hanem izgalmas, fordulatos cselekményéért olvasták a regényt, nem Carsac nézeteit, hanem képzeletének szárnyalását és mesemondó képességét bámulták. Mert kaland és feszültség bőven található a regényben és az író minden más munkájában. Az idegen bolygón helyüket kereső Robinsonoknak harcolniuk kell életükért a repülő zöld hidrákkal, kocsonyás lila medúzákkal, óriási polipokkal és a bennszülöttekkel is. A legnagyobb veszélyt mégsem ők jelentik, hanem a regény elején fellépő fasiszta fegyvergyáros és állig felfegyverzett, hatalomra törő csoportja. A képükben megjelenő erőszakot őszintén gyűlöli az író, és kíméletlenül elpusztíttatja hőseivel. A fegyvergyáros ciánnal elkövetett öngyilkossága egyértelműen a második világháború végére utal.

Jellegzetes — talán jellegzetesen francia — vonása Carsac írásainak a nevelő és tanító szándék. Vernéhez hasonlóan meg-megállítja a cselekményt, hogy tudományos ismereteket és erkölcsi tanításokat közöljön olvasóival. Sorai mögül kiütközik az őslénytan és a geológia tanára, regényének szörnyetegeihez a Föld őskorából keres modelleket, részletezőbben és érdekesebben írja le az idegen bolygó geológiáját, mint növényvilágát. Részletes tudományos magyarázatot ad a kataklizma eredetére, megindokolja hőseinek hajótörését. Lehet, hogy magyarázata nem állná meg helyét a kozmogónia tudósainak szemében, irodalmilag azonban érdekes, és a science fiction egyik nagy ötletének, újításának teknthető.

4.

Francis Carsac, eredeti nevén François Bordes 1919-ben született. Életrajzáról keveset tudunk, ritkán nyilatkozik, nem vesz részt a francia science fiction vitáktól és kongresszusoktól hangos életében. A bordeaux-i egyetemen végzett, az őstörténeti és geológiai kutató intézetet vezette.

Viszonylag keveset írt, cikkeinek, elbeszéléseinek, regényeinek bibliográfiája elfér egyetlen oldalon, mindössze huszonkét címből áll. 1967 után jóformán semmit sem publikált. Korábban munkatársa volt a «Fiction» és a «Satellite» című tudományos-fantasztikus magazinoknak. Könyveit számos nyelvre lefordították, regényeinek s különösen a Ceux de nulle part-nak hatásával mindenütt találkozunk a világ tudományos-fantasztikus irodalmában.

Művei közül A világűr Robinsonjai jelent meg Magyarországon és egy elbeszélés a Galaktika francia különszámában.

Kuczka Péter