A sehollakók

Az Ella bolygón

Legnagyobb sajnálatomra éjszaka szálltunk le. Amikor behatoltunk az Ella légkörébe, az órám 7 óra 20 percet mutatott, de még ma sem tudom, hogy a Földön ez reggel vagy este volt-e. Az ég annyira elborult, hogy mielőtt elértük volna az árnyékos övezetet, a felhők között csak vajmi keveset láthattam a bolygóból: néhány csillogó felületet, valószínűleg tengereket. Zajtalanul, simán értünk földet. A ksill egy kopár, sötét terület középpontjára ereszkedett le. Csak a távolban ragyogott néhány fényfolt.

— Hát nem vártak bennünket? — kérdeztem naivan Souiliktól.

— Miért vártak volna? Ki tudná megmondani, hogy mikor tér vissza egy ksill? Száz meg száz ilyen gép kutatja a Teret! Miért várnák őket? Érkezésünket jeleztem a Bölcseknek. Holnap majd megjelensz előttük. Most gyere velem.

Kiléptünk a ksillből. A környék teljesen sötét volt. Souilik meggyújtotta a szalaggal homlokára erősített kis lámpást, és elindultunk. Rövidre nyírt pázsiton lépkedtem. Nem egészen száz lépés után a lámpa fénye egy alacsony, fehér és látszólag nyílások nélküli építményt világított meg. Az épületet megkerültük. Anélkül hogy Souilik bármit is tett volna, egy rejtett kapu nyílt meg előttünk, s egy hófehér kövezetű rövid folyosóra léptünk, amelynek végén jobbra és balra szárny nélküli ajtók nyíltak. Souilik a bal oldali ajtóra mutatott.

— Itt fogsz aludni.

A helyiséget enyhe kék fény világította meg. Bútorzata mindössze egy nagyon alacsony, kissé homorú ágyféle volt, lepedő nélkül, egyszerű fehér takaróval. Mellette, egy kis asztalon halványan csillogott néhány bonyolult készülék. Souilik rámutatott az egyikre.

— Álmot adó készülék — mondotta. — Ha nem tudsz elaludni, nyomd meg ezt a gombot. Mivel az élelmiszereink megfelelnek a szervezetednek, bizonyára ez is hatni fog rád.

Magamra hagyott. Egy ideig az ágyon üldögéltem. Olyan érzésem volt, mintha a Földön lettem volna, valamelyik nagyon civilizált országban, teszem azt, az Egyesült Államokban vagy tán Svédországban, nem pedig egy ismeretlen bolygón, az isten tudja, hány milliárd kilométerre az otthonomtól! A pehelykönnyű, bársonypuha takaró alatt egy még finomabb kelméből készült hálóköntösfélét — egybeszabott pizsamát vagy kezeslábast — találtam. Levetkőztem és lefeküdtem. A fekhely kellőképp ruganyos volt, pompásan alkalmazkodott a test formáihoz, anélkül hogy túl puha lett volna. A vékony takaró olyan melegnek bizonyult, hogy a kellemes hőmérsékletű szobában hamarosan ledobtam magamról. Egy ideig forgolódtam, nem tudtam elaludni. Ekkor eszembe jutott Souilik szava, és megnyomtam a jelzett gombot. Nagyon halk zümmögést hallottam, és máris elnyomott az álom.

Nagyon lassan ébredeztem egy különös álomból, amelyben zöld arcú emberekkel beszélgettem. Hol vagyok? — tűnődtem. Eleinte azt hittem, hogy még Skandináviában, ahol nemrég valóban jártam, de csakhamar eszembe jutott, hogy onnan már hazatértem. Mindenesetre nem otthon voltam, abban a rettentő kemény ágyban, amelyet mindig ki akartam cseréli, bár ez sohasem akkor jutott az eszembe, amikor kellett volna. A mindenségit! Az Ella!

Kiugrottam az ágyból, és bekapcsóltam a világítást. A velem szemben levő fal eltűnt, átlátszó lett: végtelen, sárga mező terült el előttem, egészen a nagyon távoli, kéklő hegyekig. Balra, a sárga gyepen sötét foltot láttam: a lencse formájú ksillt. A furcsa fakókék égbolton nagyon magasan néhány fehér felhő lebegett, Még nagyon korán lehetett.

Halk nesszel egy alacsony, kerekes asztalka gördült be a szobába. Lassan közeledett, és az ágy mellett állt meg. A belsejéből ugyancsak lassan kiemelkedett egy aranysárga folyadékkal megtöltött csésze, valamint egy tányér rózsaszínű zselé. Úgy látszik, a Hissek az ágyban szoktak reggelizni! Igen jó étvágyam volt, az ételt meg az italt roppant ízletesnek találtam, noha nem tudtam meghatározni, miből készültek. Amint végeztem a reggelivel, az önműködő asztalka kigurult a szobából.

Felöltöztem, és magam is utána mentem. A külső kapu éppúgy nyitva volt, mint a ház valamennyi ajtaja. A házat kicsinek gondoltam, abban a hitben, hogy csak a folyosóról nyíló három helyiségből áll. Később megtudtam, hogy a Hisseknél minden háznak két vagy három föld alatti szintje van.

Körüljártam az épületet. A levegő friss és hűvös volt, de nem hideg, és a nap — soha nem tudtam helyette Ialthart gondolni — még alacsonyan járt. A környék kihaltnak tűnt. Valamivel távolabb három másik, éppolyan egyszerű ház emelkedett, mint Souiliké. Nagyon messze, a felkelő nap irányában, elszórtan több épületet láttam. A hegyek mellett húzódó kopár sikság a nyugati láthatárig terjedt. Keletre, északra és délre viszont kisebb-nagyobb facsoportok álltak. Kényelmesen elsétáltam a legközelebbi ligetig. A fák rózsaszínnel és zölddel erezett, egyenes, sima és hosszú törzset növesztettek az ég felé. Leveleik éppolyan sötétsárgák voltak, mint a pázsit. Háromféle, egymástól eltérő illatot tudtam megkülönböztetni.

Mindez csodás nyugalmat árasztott. Ami oly csúf a mi civilizációnkban: a lárma, az émelyítő szagok, a városok kaotikus zsúfoltsága, mintha száműzve lett volna ebből a világból. Végtelen enyhítő béke uralkodott a tájon. Wellsre gondoltam, és a Men like Gods-ban ábrázólt utópiájára.

Lassan visszaballagtam a házhoz. Üresnek tűnt. A hálószobámmal szemben levő helyiségből kihoztam egy könnyű, alacsony karosszéket, és az ajtó előtt leülve várakoztam. Tíz perc múlva az egyik facsoport mögül karcsú árnyék bukkant elő, egy fiatal lány vagy fiatal asszony ebből az új világból. Közvetlenül mellettem haladt el a Hissek táncos lépteivel, kíváncsian megnézett, de cseppet sem csodálkozott. A bőre mintha halványabb zöld lett volna, mint útitársaimé. Rámosolyogtam. Válaszul felém intett, majd továbbment.

Végül megérkezett Souilik. Hiss módra mosolygott.

— Hamarosan meg kell jelenned a Bölcsek előtt. Addig is megmutatom a házamat.

Hálószobámon kívül, amelynek külső falát tetszés szerint átlátszóvá vagy tejüvegszerűvé lehetett változtatni, valamint a másik helyiségen kívül, ahonnan a széket hoztam, a «földszinten» még egy harmadik, afféle előszoba is volt: ide nyíltak a földalatti részhez vezető felvonók. Souilik mentegetődzött: igaz, hogy kicsi a háza, de egy nőtlen, fiatal tisztnek tökéletesen megfelel. Az épület alatt csak két emelet volt: az első emeleten két szoba meg egy dolgozószoba — az utóbbi kerek helyiség, könyvespolcokkal borított fallal s a közepén egy bonyolult készülékekkel megrakott asztal — a második emeleten egy élelmiszerraktár, egy «konyha» és egy csodálatos fürdőszoba, ahogy mi mondanánk: «minden kényelemmel ellátva». A Hisseknél ez az egyetlen helyiség, ahol tükör található. Amikor e tükörben megpillantottam magam, hátrahőköltem: egyhetes, tüskés szakáll borította az arcom. Megkérdeztem Souilikot, hogy az Ellán létezik-e valamilyen borotvához hasonló készülék.

— Nekünk nincs szükségünk ilyesmire. A Hissek arcán nem nő szőr. Talán a Réssanon, ahol az idegen emberiségek képviselői laknak, akadnak szőrősek is. De magyarázd meg, hogy milyen egy «borotva», és azonnal csináltatok neked egyet. A Bölcsek azonban mindenképpen olyannak akarnak látni, amilyen most vagy.

Tiltakoztam:

— Nem. Nem akarom, hogy vadembernek tartsanak! Én itt most a bolygómat képviselem!

Soulik mosolygott.

— Te az általunk ismert 862. emberlakta bolygó képviselője vagy. A Bölcsek nálad ijesztőbbeket is láttak!

E megnyugtató kijelentés ellenére is igénybe vettem a fürdőszobát, hogy kissé rendbe szedjem magam. A fürdőszoba végsőkig tökéletesített berendezése azonban nem sokban különbözött a hasonló földi berendezésektől.

Amikor újra felmentem a földszintre, Souilik már indulásra készen várakozott. A házból kilépve azonnal a ksill felé indultam. A vidám természetű Souilik ez alkalommal jóízű nevetésben tört ki, vagyis ama szaggatott füttyök sorozatát hallatta, ami a Hisseknél a nevetést helyettesíti.

— Nem a ksillel megyünk! Mi nem vagyunk eléggé tekintélyes személyiségek ahhoz, hogy néhány száz brunn-nyi utazáshoz kse-iltát pazaroljunk. Erre gyere.

A ház mögött lehajolt, és megrántott egy földbe erősített emelőkart. A föld megnyílt, és egy süllyesztőn egy miniatűr repülőgép emelkedett ki a mélyből. A gépen nem volt légcsavar, és reaktornyilásokat sem láttam rajta. Nagyon finom vonalú két szárnyának fesztávolsága körülbelül négy méter lehetett. Rövid, domború törzsének hossza nem haladta meg a két méter ötven centimétert. Kerekei nem voltak, csak két hosszú, elöl felhajló csúszótalpa.

— Ez egy réob — jegyezte meg Souilik. — Remélem, hamarosan te is kapsz egyet.

A gépben két alacsony, egymás mögött elhelyezett ülés várt ránk. Én természetesen a hátsó ülést foglaltam el, Souilikra hagyva a vezetés gondját. Alig valamivel több mint húsz métert csúsztunk a pázsiton, és máris felemelkedtünk. A zajtalan réob roppant könnyen kormányozhatónak és megbízhatónak tűnt.

Igen gyorsan emelkedtünk, és egyenesen nyugatnak tartottunk, a hegyek felé. A mi hosszú távú repülőgépeinken szerzett tapasztalataim szerint sebességünk körülbelül 600 km/h lehetett. Azóta magam is igen sokszor vezettem réobot, és elmondhatom, ha sürgős dolga van az embernek, könnyen eléri a szuperszonikus sebességet.

Gondolhatod, milyen mohón bámultam az alattunk elsikló vidéket. Túl magasan jártunk ahhoz, hogy a részleteket is megfigyelhessem, de valami azonnal feltűnt: a városok hiánya. Csodálkozásomat őszintén bevallottam Souiliknak.

— Az Ellán ötszáz lépésnyi körzetben tilos három háznál többet építeni — magyarázta.

— Hát hány Hiss lakik az Ellán?

— Hétszázmillió — felelte. — De mivel te nem érted a mi tagolt beszédünket, kénytelen vagyok hátrafordulni, ha beszélni akarok veled. Márpedig most az útirányra kell figyelnem.

Abbahagytam a kérdezősködést. Egy furcsa, citromsárga erdő felett repültünk el, majd folyókat láttam, amint egy nagy folyamban egyesülve ömlöttek egy tengerbe. A hegyláncok gigászi méretű félszigetet alkottak. Néha már utolértünk egy-egy repülőgépet, mások szembejöttek velünk, akadtak közöttük a miénkhez hasonló könnyű réobok, de óriásgépek is. A tenger fölött megkerültük a hegyormokat, majd gyorsan ereszkedtünk lefelé. Souilik hátrafordult, és gondolatátvitel útján közölte:

— Balra, a két hegycsúcs között áll a Bölcsek Háza.

A hegyek között húzódó völgyet, valamint a hatalmas teraszt képező, mesterségesen emelt töltést titáni fal zárta el a messze elnyúló tengerparttól. A teraszon sárga, lila vagy zöld lombozatú fák árnyékában hosszú, alacsony, fehér épületek álltak. A völgy túlsó végén egy másik falra támaszkodva egy magasabban fekvő, de jóval kisebb terasz volt. Ennek legnagyobb részét az athéni Parthenonra emlékeztető épület foglalta el csodálatraméltó eleganciáival.

Az alacsonyabb teraszon, egy zöld levelű fákkal sűrűn beültetett kis liget mellett értünk földet. Ezek a fák szinte testvériesnek tűntek ebben az idegen környezetben.

Megindultunk a felső és az alsó teraszt öszszekötő, száztizenegy alacsony és tágas fokból álló lépcsősor felé, amelyet Souilik az «Emberiségek Lépcsőjének» nevezett. Minden egyes lépcsőfok szintjén, mindkét oldalon aranyszobrok emelkedtek. Ezek többé-kevésbé emberi lényeket ábrázoltak, esetenként hármat vagy négyet egy sorban, amint egymás kezét fogva mintha felfelé haladtak volna a lépcsőn, amelynek tetején egy Hiss zöld fémből készült szobra állt, vendégszeretően kitárt karokkal. A szobrok között különös, hátborzongató figurák is akadtak. Láttam orr vagy fül nélküli arcokat, másokat három vagy négy szemmel, egyes alakokat pedig hat végtaggal. Némelyek ragyogó szépek voltak, mások elképzelhetetlenül ocsmányok, torzak, és egész testüket szőr borította. De homályosan vagy határozottan valamennyi a saját fajtánkra emlékeztetett, legalábbis a fejtartásuk vagy a függőleges testhelyzetük. Minél feljebb jutottunk a lépcsőn, minél több szobrot vettem szemügyre, annál inkább elhatalmasodott bennem az a kínos, kényelmetlen érzés, hogy ezek a szobrok nem művészi fantazmagóriák, hanem a lehető legpontosabban ábrázolt képmásai a Hissek által ismert nyolcszázhatvanegy embertípusnak. Az utolsó lépcsőfokok még üresek voltak. Souilik rámutatott az egyikre a különös menet élén.

— Ez a te helyed. Ide kerül majd a ti fajtátok szobra. És mert te vagy az első képviselőjük, aki eljutott az Ellára, te leszel a modell. Nem tudom, melyik oldalra fognak helyezni. Elvben jobbra, azokkal a fajokkal egy sorba, amelyek még nem mondtak le a bolygóközi háborúkról!

Balra, az utolsó elfoglalt lépcsőfokon, egy kocsányon ülő szemű, tar koponyájú, zömök óriás szobra előtt karcsú termetű figura állt. Teljesen emberinek láttam, amíg észre nem vettem, hogy csak négy ujj van a kezén.

(Ekkor akaratom ellenére is Ulnára pillantottam. Clair elmosolyodott és folytatta.)

A Hiss szobra mellett elhaladva megérkeztünk a felső teraszra. Még egyszer visszafordultam, hogy egyetlen pillantással áttekintsem a tájat. Az alsó terasz a perspektíva miatt mintha közvetlenül a lustán hömpölygő, fehér tarajos hullámok fodrozta kék tengerből emelkedett volna ki. Réobunk egészen parányinak tűnt a zöld lombos liget szélén. Újabb repülőgépek szálltak le, és néhány Hiss igyekezett a lépcső felé. Végül ismét a karcsú szobron akadt meg a tekintetem.

— És ezek kicsodák?

— Csaknem olyan távolról jönnek, mint te. Rajtunk kívül ők az egyetlenek, akik át tudnak kelni az ahunon. Önként jöttek ide. Nem mi fedeztük fel őket, ők fedeztek fel bennünket. Nagyon hasonlítanak rátok, földiekre. De mind ez ideig csak a Bölcsek látták őket közelről. Így nem tudok többet mondani róluk. Majd a Bölcsek, ha jónak látják, részletesebben beszámolnak róluk.

— Kik ezek a Bölcsek? A kormány tagjai?

— Nem, ők fölötte állnak a kormánynak. Ôk azok, akik mindent tudnak, és mindent megtehetnek.

— Nagyon öregek?

— Némelyik. Mások fiatalok. Én is először fogom látni őket, akárcsak te. E megtiszteltetést annak köszönhetem, hogy Aass véleménye ellenére magunkkal hoztalak az Ellára.

— És Aass? Neki mi a dolga?

— Később valószínűleg Bö1cs lesz. De gyerünk, ne késlekedjünk.

Egészen a Parthenónhoz hasonló épületig mentünk, amely közelről nagyobbnak bizonyult, semmint hittem. Egy monumentális fémkapun, amelynek mindkét szárnya kitárult előttünk, beléptünk az előcsarnokba. Souilik néhány szót váltott egy testőrrel, aki fehér fémből készült könnyű pálcákkal volt felfegyverkezve.

Végigmentünk egy folyosón. A falakat idegen bolygók különböző tájait ábrázoló freskók díszítették. Nem volt idő, hogy részletesebben megszemléljem őket. A folyosó végén, egy barna faajtón át egy kis terembe léptünk. Ott várakoztunk, amíg az ajtónállók szerepét betöltő Hissek egyike kiment a szemben lévő ajtón, majd hamarosan visszatért és intett, hogy kövessük.

A hatalmas terem, ahová beléptünk, elrendezésénél fogva amfiteátrumra elékeztetett. A lépcsőzetesen elhelyezett padsorokban mintegy negyven Hiss ült, a terem közepén álló emelvényen pedig még három. Akadtak közöttük szemmel láthatóan öregek: zöld bőrük megfakult, fehér hajuk megritkult és színtelenné vált, de arcukat egyetlen ránc sem barázdálta.

Az amfiteátrum üléseinek egyikén jelölték ki a helyemet. Ekkor egy kis baleset történt velem, teljesen jelentéktelen, de mégis rendkívül bosszantó. A szék jobb oldali karfáján véletlenül megnyomtam egy gombot, mire az ülés velem együtt hátrabillent, és fekvőhely lett belőle. A Hissek természetüknél fogva jókedélyű és tréfakedvelő nép, tehát ez a kis közjáték ugyancsak megnevettette őket. Azóta megtudtam, hogy ennek az amfiteátrumnak a mennyezete tulajdonképpen egy hatalmas képernyő, és e speciális ülésekből kényelmesen végig lehet nézni a vetítéseket.

Souilik az emelvényen ülő három Hiss felé fordult, és tagolt nyelven adta elő a mondókáját. Természetesen egyetlen szót sem értettem belőle. A beszámoló rövid időt vett igénybe. Csodálkoztam, hogy Souilik, ámbár szemmel láthatóan mélységésen tisztelte a gyülekezetet, semmiféle hagyományos udvariassági gesztust nem tartott szükségesnek.

Amikor elhallgatott, a három Hiss közül a középen ülő férfi, akit Azzlemnak hívtak, felém fordult, és éreztem, amint gondolatai kapcsolatba lépnek az én gondolataimmal, minden tétova tapogatódzás mellőzésével, ami egyébként elég gyakran megnehezítette Souilikkal folytatott «beszélgetéseinket».

— Aass révén már tudom, hogy mily felfoghatatlanul távoli bolygóról érkeztél hozzánk. Azt is tudom, hogy a te világodban még létezik a háború. Következésképp neked nem szabadna itt lenned. De jó szolgálatot tettél a mieinknek, miután ksilljüket megtámadta repülőgépeitek egyike. Most már mindenképp köztünk vagy. Souilik és Aass helyesnek vélték, hogy idehozzanak, s mi jóváhagyjuk cselekedetüket. Pillanatnyilag nem küldünk el a Réssanra, ahol az idegenek laknak. Ha nincs ellene kifogásod, Souilik házában fogsz lakni. Mindennap idejössz, hogy tudósainkkal a bolygódról beszélgess. Aass elmondta, hogy egyike vagy azoknak, akik az életet tanulmányozzák, tehát bizonyára hasznát veszed, ha ismereteidet összehasonlítod az ugyanezzel a témávál foglalkozó Hissek tudásával. A tudományok nem egyformám fejlődtek az emberlakta világokban, s te talán ismersz olyan dolgokat, amelyek lehetővé teszik, hogy jobban megértsük a Mislixeket.

— Nagyon boldog leszek, ha ismereteimet egybevethetem tudósaitok elméleteivel — feleltem. — De amikor, némileg kénytelenségből, elindultam a ksilletekkel, Aass megígérte, hogy később majd visszaszállít a bolygómra. Érvényesnek tekinthetem ezt az ígéretet?

— Természetesen, amennyiben ez tőlünk függ. De még alighogy megérkeztél!

— Ó, eszembe sem jutna, hogy azonnal viszszamenjek. Ti is kíváncsiak vagytok az én bolygómra, de engem éppúgy érdekel a tiétek, valamint az általatok felfedezett világok.

— Ha jól vizsgázol, mindenről tájékoztatni fogunk. Most pedig mesélj nekünk valamit a te világodról. De mielőtt elkezdenéd, helyezd a fejedre az amplifikátort, hogy valamennyien megértsük gondolataidat.

Az ajtónállók egyike egy fémből és kvarcból készült nagyon könnyű sisakot nyújtott felém. A sisak a belőle meredező antennák miatt egy vadgesztenye tüskés, burkához hasonlított.

Gondolataimat több mint egy óra hosszat a Földre összpontosítottam, elhelyezkedésére a Térben, jellegzetességeire és mindarra, amit geológiai történetéről tudtam. Időnként a jelenlevők egyike, főképp egy Aassnál is magasabb, öles termetű Hiss néhány kérdést intézett hozzám, vagy részletesebb felvilágosítást kért valamiről. Mivel a sisak nemcsak a saját gondolataim sugárzását erősítette fel, hanem a gondolatban adott válaszokat is, ezek a kérdések olyan fájdalmasan visszhangzottak a koponyámban, mintha csak a fülembe üvöltötték volna a szavakat. Amikor ezt megemlítettem Azzlemnak, azonnal megigazította a készülék szabályzóját. Végül felemelte a kezét, és kijelentette:

— Mára elég. Amit mondtál, azt regisztráltuk, és meg fogjuk vizsgálni. Holnapután ismét találkozunk.

Most én kérdeztem valamit:

— Tartalmaznak-e vasat az élelmiszereitek? A szervezetemnek ugyanis feltétlenül szüksége van vasra.

— A mi élelmiszereinkben általában nagyon kevés a vas. Ezért intézkedni fogunk, hogy a Sinzuk számára készített ételekből adjanak neked, mert az ő testük is vastartalmú. Néhány hónappal korábban ez a probléma a te számodra is megoldódott.

— Még egy kérdés. Kik azok a Mislixek, akikről Aass nem akart tájékoztatást adni?

— Hamarosan megtudod. Ôk azok, «akik-kioltják-a-csillagokat».

És megcsóválta a fejét, ami a Hisseknél a beszélgetés végét jelzi, valamint azt, hogy illetlenség lenne tovább erőszakoskodni.

Az Emberlakta Világok Ligája

Souilikkal együtt hagytam el a Bölcsek Házát. A réobbal egyenesen kelet felé repültünk. Megkérdeztem, hogy mielőtt hazatérnénk, nem repülhetnénk-e még egy ideig a lehető legalacsonyabban a bolygó e része fölött.

— Természetesen megtehetjük — felelte Souilik. — Amíg a Bölcsek nem döntenek véglegesen a sorsodról, addig minden más szolgálat alól fel vagyok mentve, kivéve a ksillem karbantartását. Hová kívánsz menni?

— Nem tudom. Talán meglátogathatnánk. Aasst?

— Nem. Aass már elindult lakóhelyére, a Marsra, és nincs jogom elvinni téged az Elláról. Egyébként is ez túl hosszú utazás lenne, s neked holnapután ismét meg kell jelenned a Bölcsek előtt. De ha akarod, meglátogathatjuk Essine-t.

— Helyes — feleltem jókedvűen.

Természetesen már felfedeztem, hogy Souilik milyen élénk rokonszenvet érez Essine iránt. Erről egyébként óvakodtam beszélni, nem tudván, hogy a Hissek az egyszerű célzást nem tekintik-e halálos sértésnek, vagy tán csak súlyos udvariatlanságnak.

Essine 1600 «brunn» távolságra lakott Souilik házától, ami nálunk körülbelül 800 kilométernek felel meg. Kérésemre meglehetősen lassan repültünk, és számos kerülőt tettünk. Így az utazás két földi órát vett igénybe. Alattunk egy tágas síkság terült el, majd messzire elnyúló fasoroktól szabdalt, elvadult, erdős vidék, aztán egy kialudt vulkánokból álló hegyvonulat, végül a hegyek és a tenger között húzódó keskeny földsáv fölött repültünk el. A tenger fölött még körülbelül száz kilométernyi utat tettünk meg, és egy kiemelkedő, nagy szigeten szálltunk le. Essine ugyanolyan, csak tágasabb házban lakott, mint Souilik, de itt a falak pirosra voltak festve.

— Essine egy Siouk, én pedig egy Essok vagyok — magyarázta Souilik. — Ezért az ő háza piros, az enyém viszont fehér. Csak ennyi maradt az egykori nemzeti különbözőségekből, no meg néhány sajátos szokás. Náluk például — és erre előre figyelmeztetlek — nagy udvariatlanság, ha nem vagy hajlandó enni. Még akkor is enned kell, ha történetesen nem vagy éhes. Mi viszont nem kívánunk ilyesmit a vendégeinktől.

A mi földműveseinkre gondoltam, akik megsértődnek, ha nem kóstoljuk meg szőlőskertjük termését, és elnevettem magam. Souilik megkérdezte derültségem okát.

— Úgy látszik, a bolygók mind hasonlítanak egymásra — jegyezte meg. — Ugyanez a helyzet a Kreneknél, a Mara bolygón, amely a Negyedik Univerzum Stor csillagjához tartozik! A Kreneknek van egy Aben-Torne nevű italuk. Mi, Hissek ezt ihatatlannak tartjuk. Mégis háromszor voltam kénytelen inni belőle! A nálatok kínált bor jóízű ital?

— Néha jó, néha meg nagyon rossz!

Mindketten nevetésben törtünk ki. Vidáman csevegve álltunk meg Essine házának kapuja előtt. Egy vékony karú és vékony lábú gyerek várt bennünket. Első ízben láttam közelről egy Hiss családot.

És most ideje, hogy némi előzetes felvilágosítást adjak az Ella társadalmi szervezettségéről. Az alapsejtet, akárcsak nálunk, a család alkotja. A családi kötelékek hivatalosan sokkal lazábbak, valójában azonban sokkal szorosabbak, mint a Földön. A házasságot kölcsönös beleegyezéssel fel lehet bontani, de ilyen nagyon ritkán fordul elő. A Hissek határozottan monogám természetűek. Általában fiatalon házasodnak, abban a korban, amely nálunk nagyjából huszonöt esztendőnek felel meg. Ritkán van háromnál több gyerekük, de ugyancsak ritkán van kettőnél kevesebb. A házasság előtt az erkölcsök, úgy tudom, eléggé szabadosak, de utána roppant szigorúvá válnak.

Minden ifjú Hissnek, amíg — földi számokban kifejezve — be nem töltötte a tizennyolcadik évét, iskolába kell járnia. Sok közülük ekkor mesterséget választ, és szakiskolába megy, mivel ez a szakemberekből álló nép nem ismeri a képzetlen segédmunkás fogalmát. A tehetségesebbek a mi egyetemünknek megfelelő felső iskolában folytatják tanulmányaikat. Végül a legkiválóbbak részt vehetnek a Tér tudományos kutatásában. A nagyon fiatal és még a főiskolai tanulmányait végző Essine már három felfedező úton vett részt a Souilik irányította ksillel. Az első és a második út csak lakatlan, sivár világokba vezetett, a hannadik pedig csaknem tragikusan végződött a Földön.

A Sioukok házai abban különböznek Souilikétól, hogy a bejárati ajtó egyenesen egy alacsony karosszékekkel bútorozott, tágas fogadóhelyiségbe nyílik.

Essine már várt bennünket húga, öccse és anyja társaságában. Apja, egy tekintélyes személyiség — ha jól értettem, a «Misztikus Emóciók» rendezője — házon kívül tartózkodott.

Eleinte nagyon feszélyezetten éreztem magam. Souilik és a többi Hiss élénk társalgásba kezdett a beszélt nyelven, én pedig karosszékemben ülve, zavaromban a helyiséget nézegettem. A szoba csaknem kopárnak tűnt: a Hissek nem sokra becsülik a csecsebecséket. A világoskékre festett falakat mértani ábrák díszítették.

Egy idő útán az anya kiment a szobából, és mi, fiatalok «magunk között» maradtunk. Essine húga azonnal leült velem szembe, és váratlanul elhalmozott kérdéseivel: honnan jövök, mi a nevem, hány éves vagyok, mivel foglalkozom. Milyenek a földi nők? Mi a véleményem a bolygójukról? stb. Eszembe jutott egy emlék: amikor néhány évvel korábban előadást tartottam egy amerikai egyetemen, a hallgatók pontosan ugyanezekkel a kérdésekkel ostromoltak.

Souilik és Essine is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és néhány perc múltán teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy idegen világban vagyok. Minden megszokottnak tűnt. Magamban csaknem sajnálkoztam, hogy ez a fantasztikus utazás alapjában véve talán hiábavaló, mivel a világmindenség valamennyi emberisége hasonlít egymásra, és ha csak ilyen kevés újat tapasztalhatok másutt, aligha volt érdemes elhagyni a Földet. Új tapasztalatok? Az ördögbe is! Azóta oly sok új tapasztalatban volt részem, hogy torkig vagyok velük. Ha például a Siphan bolygó szörnyűségeire gondolok! De akkor még mindezt nem tudtam, és úgy tűnt, hogy a Hissek — zöld színű bőrük és fehér hajuk ellenére — testileg és lelkileg is nagyon közel állnak hozzánk, földiekhez.

Gondolataimat közöltem Souilikkal. Mielőtt még válaszolhatott volna, Essen-Iza, Essine kishúga megelőzte:

— Ó, igen, az az érzésem, hogy te csak egy rózsaszínűre mázolt Hiss vagy!

Souilik rejtélyesen mosolygott. Végül megszólalt:

— Alapjában véve ezekről a dolgokról ti nem tudtok semmit. Én már öt emberiséggel kerültem kapcsolatba, s közülük az egyik, a Kren külsőleg annyira hasonlít hozzánk, hogy csaknem lehetetlen megkülönböztetni tőlünk. Eleinte a szokások azonossága a legmeglepőbb. Azután… Ha hosszabb ideig éltél volna az Ellán, talán te is úgy gondolkodnál, mint a Hátodik Univerzum Wencor csillagához tartozó Sik bolygón lakó Froonok, akik érdekből ugyan jó kapcsolatokat tartanak fenn velünk, de sehogy sem tudnak elviselni bennünket.

Ezek után elbúcsúztunk. Essen-Iza és fivére, Ars szertartásosan «jó repülést» kívántak Souilik barátjuknak, valamint —»Srenn Sévold Slair»-nak, azaz Vsevolod Clair úrnak. Essine saját réobjában elkísért bennünket.

Egy órával később ismét Souilik házában voltunk. Essine csak rövid időt töltött velünk, így nemsokára kettesben maradtunk. Már nem igen emlékszem, mit csináltunk az Ellán töltött első napomon. Úgy tűnik, csak később kezdtem el tanulni a Hissek nyelvét, beszélni és írni egyaránt. Talán Souilik tanított meg már az első nap az érdekes «csillagjátékra». Ennek lényege az, hogy egy kerek sakktáblafélén a csillagokat, bolygókat és ksilleket ábrázoló zsetonokkal olyan kombinációt kell megvalósítani, ami lehetővé teszi «a Mislix» alkalmazását, e pillanattól kezdve a játszma már csaknem meg van nyerve, mivel a Mislix elleni védekezés roppant nehéz, és el lehet kezdeni az ellenfél «csillagainak kioltását». De valószínű, hogy ezen a napon mégsem játszottunk csillagjátékot, mert akkor minden bizonnyal részletesebben kérdezősködtem volna a Mislixekről, holott csak később kaptam róluk némi felvilágosítást. Bárhogy is van, ez a játék még a sakknál is izgalmasabb, és ha találunk rá időt, talán téged is megtanítalak rá.

Az estét tehát együtt töltöttük. Már akkor megszerettem ezt a fiatal Hisst, aki aztán a legjobb barátom lett az Ellán. Souilik elragadó társ, intelligens és vidám, mint valamennyi Hiss, de ráadásul még érzékeny és jószívű is, ami náluk eléggé ritka tulajdonság. A Hissek áltálában szeretetreméltóak, jóindulatúak, de rendkívül közömbösek.

Leszállt az éj, az Ellán töltött első teljes éjszakám. A rövid vacsora elfogyasztása után, amikor is első ízben kóstoltam meg azokat a «Sinzuk számára készült élelmiszereket», amelyeket a Bölesek Tanácsa küldetett számomra, és amelyeknek kifejezetten húsízük volt. Souilikkal együtt kiültünk a ház elé. Az égboltra néztem, és elámultam: odafenn hemzsegtek a csillagok, mintha millió meg millió lett volna belőlük. Az egyik, mint egy kicsi nap, egészen közel ragyogott. Az eget rendkívül sűrű Tejút szelte át.

Souilik, aki fiatal kora ellenére — akkor tizenhat éves volt, vagyis a mi számításunk szerint körülbelül harminc — már hosszú ideje járta az eget, megnevezett néhány égitestet. Az Essalan és az Oriabor egészen közel van ahhoz a naprendszerhez, amelyből a Hissek olyan körülmények között emigráltak, amelyekről csak később szereztem tudomást. Aztán tovább sorolta a csillagokat: Érianthé, Kalvénault, Béroé, Aslur, Essémon, Sialcor. Sudéma, Phengan-Théor, Schéssin-Siafan, Astar-Roélé… Az égbolt átlagos fényessége olykor meghaladta a mi Tejutunkét. Ennek okát Souilik így magyarázta: az ő napjuk, az Ialthar galaktikájuk középpontja mellett helyezkedik el, nem úgy, mint a Nap, amely a mi galaktikánk szélén található. Az égbolt e részén a csillagok rendkívül közelinek tűnnek, a legközelebbi, az Oriabor, alig negyed fényévnyire van az Ellától, a mi fényéveink negyedét értve ez alatt. Ez a tény nagymértékben megkönnyítette az első interstelláris utazásokat, de jelentősen gátolta is kozmogonikus tudományuk fejlődését, mivel a külső galaktikák tanulmányozása csak akkor kezdődhetett meg, amikor első próbálkozásaik az ahunon való átkelésre, a saját univerzumuk szélére vezette őket.

Souilikot az utazásairól faggattam. Mint kiderült, öt emberlakta bolygót ismert, valamint számos másikat, lakatlanokat vagy olyanokat, amelyeket csupán az élet alsóbbrendű formái népesítenek be. E világok némelyike — például az Első Univerzum Fsien napjához tartozó Biran bolygó — lélegzetelállítóan gyönyörű, mások viszont épp ellenkezőleg, kétségbeejtően sivárak. Souilik eljutott az Első Univerzum — ez a Hissek világegyeteme — Ep-Han napjának rendszeréhez tartozó Aour és Gen bolygókra. E két égitest lakói pokoli háborúkban önmagukat pusztították el. Hiss barátom olyan tökéletes színes felvételeket mutatott a különböző világokról, amilyenekről a Földön nem is álmodhatunk. Van nálam belőlük néhány. Azután egy kis szobrot vett elő. Az Aour bolygó egyik városának romjai között találta a minden életet megsemmisítő katasztrófa után is épségben maradt, törékeny üvegtárgyat, amely rendkívüli témája ellenére — egy kúpos fejű, szárnyas emberfélét ábrázolt — leírhatatlanul tökéletes volt. Ha ezt a szobrocskát az ember a két tenyere között melengette, az üvegszerű anyag — amelyből mintázták — olyan panaszos hangot hallatott, mintha egy kiirtott faj jajszava lett volna. Az ilyen egykor lakott s most néptelen világokból, úgy tűnik, igen sok van a Térben, és felfedezésük nagymértékben hozzájárult az Exklúziós Törvény kibocsátásához. A Hissek e törvény segítségével igyekeznek elkerülni a fertőzést, és a gyilkolási téboly megismétlődését.

Amikor ezen az estén aludni tértem, zúgott a fejem az új fogalmaktól, és az oly közel ragyogó csillagok: az Essalan, az Oriabor, az Érianthé meg a többiek valóságos táncot jártak behunyt szemem mögött. Kénytelen voltam bekapcsolni az álmot adó készüléket.

A második napról nincsenek határozott emlékeim, vagy ha igen, összekeverednek a rákövetkező napok emlékeivel. Ezzel szemben pontosan emlékszem a harmadik napra, amikor másodszor jártam a Bölcsek Házában.

Souilik vitt oda a réobján. Gyorsan megérkeztünk. Souilik visszafordult, engem pedig azonnal bevezettek Azzlem dolgozószobájába. Itt az egyébként csupasz falakon csak öt nagyméretű, téglalap alakú, látszólag tejüvegből készült lapot láttam. A terem közepén egy zöldes színű, kék pettyes asztal állt, rajta néhány apró készülék és egy bonyolult kapcsolótábla. Azzlem a vele szemben levő karosszékre mutatott. Ismét egy jól ismert érzés fogott el: orvostanhallgató koromban bennlakó voltam egy kórházban, és amikor a «nagy főnök» hívatott, akkor éreztem ilyesmit.

Azzlem minden bizonnyal öreg volt, bőre már nagyon elszíntelenedett, s emiatt arca fakózöld árnyalatot öltött, ami a Földön egészségtelennek tűnt volna. De a selymes, szürke kelméből szabott feszes trikó alatt kirajzolódó izmos testét sok földi atléta megirigyelhette volna. Jóllehet a Hissek fizikailag nem olyan erősek, mint mi, mégis rendkívül izmosak, és termetük csodálatosan arányos. Ami pedig Azzlem szemét illeti — mint a Hisseké általában —, nagy és halványzöld színű volt, és biztosítlak, hogy a szenilitás legcsekélyebb jelét sem fedeztem fel benne!

Meglehetősen hosszú ideig figyelte az arcomat, de nem «fogtam» a gondolatait. Éreztem, hogy összehasonlít azoknak a lényeknek a példányaival, akik előttem jártak itt, ebben a helyiségben. Ezután elkezdődött csendes, szavak nélküli beszélgetésünk.

— Roppant sajnálatos — kezdte —, hogy honfitársaid úgy vélték, meg kell támadniuk ksillünket, mert íme, kettőt megöltek a mieink közül. Mindezért némileg Aass is felelős. Nem lett volna szabad bemerészkednie atmoszférátokba a megfelelő óvintézkedések nélkül. De mivel a Földre érkezése előtt semmit sem látott, ami repülő gépezetre hasonlított volna, azt gondolta, hogy még nem tanultatok meg repülni.

— Csak nemrég tanultuk meg a repülést — feleltem. — Nem egészen száz földi év telt el azóta. Rakétáinkkal azonban már eljutottunk a holdunkra, és hamarosan le fogunk szállni naprendszerünk más bolygóin is.

— Mit mondtál, milyen gépezettel értétek el a holdatokat?

— Rakétákkal — mondtam franciául. És vázlatosan megpróbáltam ismertetni a rakéta elvét. Azzlem arcán meglepetés tükröződött.

— Értem. Ezt az elvet, természetesen, mi is ismerjük. De a történelem előtti kor óta úgyszólván soha nem használtunk ilyen «rakétákat». A teljesítményük szánalmas! Térkutatásra soha nem alkalmaztuk őket. Sokkal jobb eszköznek bizonyult egy régi felfedezés, amelyet egyébként egy szerencsés véletlennek köszönhetünk: az antigravitációs mezők felfedezése. Ti is felhasználjátok a negatív gravitációs mezőket?

— Nem. Ezt nyugodtan állíthatom, noha nem tudom pontosan, hogy miről beszélsz.

Azzlem hosszasan magyarázott, és igyekezett megértetni velem ezt a jelenséget. Sajnos, gyakran nemcsak hogy nem értettem, de nem is «hallottam» szavait. Azzlem számomra teljesen idegen fogalmakra hivatkozott, és ilyenkor gondolataink között minden kapcsolat azonnal megszakadt. Szörnyen sajnáltam, hogy nem vagyok fizikus, vagy azt, hogy nem vagy mellettem! Ámbár a földiek közül a legalkalmasabb minden bizonnyal Einstein lett volna! A magyarázgatástól kimerült Azzlem végül feladta a harcot, és visszatért a számomra hozzáférhetőbb fogalmakhoz:

— Bármilyen hajtóeszközökkel is rendelkeztek, gépeitek egyike eredményes támadást hajtott végre ksillünk ellen. Te megmagyaráztad Souiliknak, hogy ez a támadás egy félreértés következménye volt. Én hiszek neked.

— Kérdezhetnék valamit? — szóltam közbe. Ez a ksill érte el elsőnek a Földet?

— Igen. Ez bizonyos. A kutatási parancsokat minden esetben én adom ki. Én küldtem el Aasst és Souilikot, hogy nézzék meg, léteznek-e még lakott univerzumok a tizenhatodik után. Ti hússzor távolabb vagytok, mint a tizenhatodik, azaz helyi idő szerint hússzor annyi ideig kell az ahunban tartózkodni, amíg eljutnak hozzátok. Ezért, ellentétben azzal, amit Aass mondott, én nem ígérhetem meg neked, hogy vissza tudunk vinni a Földre. Nem bizonyos, hogy ilyen távolságra extrapolálhatók az ahunban való közlekedés törvényei. De hamarosan megtudjuk. A fiam, Asserok, most fog visszatérni a Tizenhetedik Univerzumból — ezt az univerzuinot Aass utazása idején fedeztük feI —, amely csaknem olyan távolságban van, mint a tiétek, és ugyanabban az irányban. Pontatlanul fejeztem ki magam. A Tizenhetedik Univerzumot nem mi fedeztük fel. Az ottaniak fedeztek fel bennünket. Nekik is piros a vérük, ismerik az ahunt, és nagyon hasonlítanak hozzád.

— Majd meglátjuk — feleltem könnyedén. — A Földön nincsenek hozzátartozóim. De ha elsőnek a ti ksilletek jutott el hozzánk, akkor a földi kormányok egyikének a hivatalos jelentése — noha téves megfigyeléseken és hallucinációkon alapult — megfelelt az igazságnak!

És elmeséltem neki a «repülő csészealjak» históriáját, majd a csapongó képzelet ezt követő túlzásait. Azzlem jólzűen nevetett.

— Nos, nálunk is előfordult már, hogy vakmerő elmék hamis adatokból kiindulva eltalálták az igazságot. Most pedig munkára fel! Rábízlak a tudósokra, akik majd szabatos kérdéseket intéznek hozzád a Földre vonatkozóan. Utána röviden ismertetjük veled a mi történetünket.

A nap legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy legjobb tudásom szerint válaszolgattam a változatos kérdések egész sorozatára, amelyek közül egyik-másik egyébként teljesen naivnak tűnt. És e kérdések szokatlansága folytán értettem meg első ízben, hogy a Hissek bizonyos tekintetben mennyire különböznek tőlünk. Válaszaim olykor csaknem megbotránkoztatták őket. Amikor az egészségügyi állapotokkal és a Földön elterjedt betegségekkel kapcsolatban az alkoholizmus pusztításairól beszéltem nekik ismerték az alkoholt, és a szesz rájuk is ugyanolyan hatást gyakorolt, mint a Föld lakóira —, azt kérdezték, hogy miért nem irtják ki a részegeket, vagy miért nem küldik el őket egy kietlen bolygó gyarmatosítására, ami — tették hozzá cinikusan — igen gyakran egyértelmű az előbbivel. S amikor ebből kiindulva az emberi élet tiszteletét említettem, amelyet — őszintén szólva — nem sok eredménnyel igyekszünk elterjeszteni a Földön, valamennyien azt válaszolták: «De hiszen ezek már nem emberek. Megszegték az isteni törvényt!»

Hogy mi az isteni törvény, azt csak jóval később tudtam meg.

Estefelé Souilik jött értem, és ekkor tudtam meg, hogy az Ella múltjáról ő fog tájékoztatni. Souilik, mint csaknem valamennyi Hiss, valójában kétféle munkát végzett: társadalmi munkát — mint egy ksill parancsőrtisztje, és egyéni munkát, amelyet ő univerzális archeológiának nevezett. Mint tiszt bizonyos meghatározott időszakokban szigorú fegyelemnek volt alávetve. De ha szolgálata véget ért, ismét ő lett az egyik legfiatalabb, de Essine szerint az egyik legkiválóbb «univerzális archeológus». Egyébként, miután letöltötte megszabott szolgálati idejét, minden kötelezettségétől megszabadulhatott volna, de ő inkább a ksillek tisztikarában maradt, ahol igen sok barátja volt, mert így szinte automatikusan részt vehetett a térkutatásokban.

Így hát még azon az estén, Souilik házában tanultam meg az első leckét a Hissek történelméből. A dolgozószobában ültünk, és a falon két olyan tejüveg lapot láttam, mint Azzlemnál.

— Azok után, amit ma este mondtál, bár nem voltam jelen, de mindenről tájékoztattak, a ti látszólag állati eredetű emberiségtek csak nagyon hosszú idő után jelent meg a bolygótokon. Nálunk, az Oriaborhoz tartozó Ellán ugyanez történt. Ôseink kezdetben ott is kőszerszámokat és kőfegyvereket használtak, és mert ezek az anyagok úgyszólván elpusztíthatatlanok, sokkal többet tudunk fajtánk létének kezdeti szakaszáról, mint a kevésbé távoli korszakokról.

Souilik ekkor egy számlapon egy sor olyan mozdulatot tett, mint mi, amikor egy telefonszámot tárcsázunk, csak jóval bonyolultabbakat. A tejüveg lapok egyike megvilágosodott, és képek jelentek meg rajta: pontosan olyan pattintott kőszerszámok, mint amilyeneket a mi barlangjainkban tártak fel az ásatások.

— Az imént egy hivatkozási számot tárcsáztam — magyarázta Souilik —, és az archeológiai könyvtár ide vetíti a szükséges dokumentumokat.

A bolygón később fejlődésnek indult a civilizáció, s akárcsak a Földön, itt is birodalmak emelkedtek és dőltek össze, háborúk pusztították el évszázadok művét, összekavarták a népeket, vagy megsemmisítettek egyes fajokat. Ezek a fajok az Ella-Venen, a Régi-Ellán, soha nem voltak olyan differenciáltak, mint nálunk. Csupán bőrük zöld színének árnyalatai különböztették meg őket egymástól. Vallások alakultak ki és terjedtek, majd tűntek el — egyik a másik után. Csupán egy maradt fenn makacsul, pillanatnyilag diadalmaskodó vetélytársainak üldözései ellenére. E vallás eredete a történelmi civilizációk első korszakára vezethető vissza.

Úgy tűnik, a Hissek nem ismerték a technika viszonylagos-stagnálását, amely nálunk az ókor és a középkor időszakát jellemezte. Így háborúik igen hamar pusztító háborúkká váltak. A legutolsó a mi időszámításunk szerint körülbelül 2300 évvel ezelőtt fejeződött be egy bolygón, ahol számunkra elképzelhetetlen fegyvereket vetettek be. Ezután meglehetősen hosszú időszak következett, amikor is elegendő népesség híján a civilizáció csaknem teljesen elsüllyedt. Csupán néhány makacs tudósnak köszönhető, hogy a fejlődés nem állt meg, valamint annak, hogy a fosztogatásnak és polgárháborúknak ebben a szakaszában a tudomány menedéket talált az imént említett, sokat üldözött, de kiirthatatlan vallás híveinek föld alatti monostoraiban.

Így, amikor ötszáz évnyi zűrzavar után a civilizáció ismét megindult a bolygó meghódítására — s ezt a munkát megkönnyítette az a tény, hogy a népesség életben maradt része gyakorlatilag visszazuhant a fémkorszakba —, ez a civilizáció afféle tudományos teokrácia volt, amelyben a papok uralkodtak. A «szerzetesek» fegyverei kevésbé hatékonyak voltak, mint őseiké, de mégis felülmúlták a törzsi fegyvereket.

Jóval nehezebbnek bizonyult a föld visszahódítása. Hatalmas térületek pusztultak el, felégetve, megüvegesedve, örökre megmérgezve a permanens radioaktivitástól. A lakosság számát hosszú ideig korlátozni kellett: az Ella-Ven mindössze százmillió lakost tudott táplálni, a «Hathónapos Háború» előtti hét milliárd helyett.

Érkezésem előtt ezer évvel találták meg a megoldást: a kivándorlást. A Hissek régóta tudták, hogy az Ialthar naprendszer több lakható bolygóból áll, ellentétben az Oriaborral, ahol egyedül az Ella-Ven volt lakható. Közvetlenül a Hathónapos Háború kitörése előtt megtalálták a gravitációs mezők ellenőrzésének módját, de e felfedezést a különböző kormányok titokban tartották, és csupán harci eszközök gyártására használták fel. Hosszú ideig senki nem tudott a dologról, amíg egyszer véletlenül fel nem fedezték. A «Sötét Korszakban» a monostorokban végzett tudományos kutatás, kellő energiaforrások híján, imkább a biológiára, semmint a fizikára irányult.

Miután ismét leigázták a gravitációs mezőket, azonnal nyilvánvaló lett a megoldás: emigrálni kell az Ialthar naprendszer bolygóira. Az Ialthar, amint már említettem, körülbelül negyed fényévnyire van az Oriabortól. A gravitációs mezők lehetővé tették, hogy a fénysebesség felét kissé meghaladó sebességet érjenek el. Az utazás tehát viszonylag rövid ideig tartott.

A kivándorlás kilencszáz évvel érkezésem előtt ment végbe. Több mint kétezer űrhajó indult útnak, s egyenként háromszáz Hisst, különféle anyagokat, valamint házi- vagy vadállatokat vitt a fedélzetén. Egy felderítő expedíció megállapította, hogy az Ella-Tan, az Új-Ella, továbbá a Mars, sőt még a hidegebb éghajlatú Réssan is tökéletesen lakható. Egy szép napon tehát csaknem hatszázezer Hiss kötött ki egy olyan bolygón, ahol mindaddig csak állati formák léteztek.

Ez az első gyarmatalapítás katasztrofálissá vált. Alighogy a telepesek nekiláttak, hogy néhány ideiglenes várost építsenek, rettenetes és ismeretlen járványok tizedelték meg őket. Amint a krónikák írják, nyolc nap alatt több mint százhúszezren haltak meg! A hassrn-t és annak differenciált abiotikus sugarait még nem találták fel. A halálra rémült Hissek közül a szigorú tilalom ellenére is sokan visszatértek az Ella-Venre, és oda is behurcolták a járványt. A civilizációt ismét veszély fenyegette.

Az életben maradt telepesek azonban lassanként immunizálódtak az új bolygójuk mikrobái ellen, és a következő századok folyamán számuk megnövekedett. Érkezésem előtt hétszáz esztendővel feltalálták a hassrn-t, és a járványok teljesen megszűntek. A Hissek ekkor telepeket létesítettek a Marson és a Réssanon is. Érkezésem előtt körülbelül hatszáz évvel — mindig a földi időszámítás adatait használom, mivel az ő számításrendszerük túlságosan bonyolult lenne ebben a beszámolóban — a Hissek egyik fizikusa, aki egyébként Aass valamelyik őse, felfedezte az ahun létezését, valamint azt az elméleti lehetőséget, hogy felhasználásával el lehet jutni a távolabbi csillagokig. Majd mindjárt meg fogod érteni, hogy a Hissek ennek a felfedezésnek vallási szempontból milyen rendkívüli fontosságot tulajdonítottak. A csillagok közötti távolságok áthidalása ugyanis hamarosan lehetetlenné vált — jóllehet e távolságok általában rövidebbek, mint a mi galaktikánk ama részében, ahol a Nap található —, mivel az Ialtharhoz legközelebb eső csillag, az Oriabor után következő Sudéma egy fényévnyi távolságra van, ami odavissza már négy esztendeig tartó utazást jelent. Utána két és fél fényévnyire van az Érianthé, ez csaknem tízesztendei utazás. E módszer segítségével a Hissek ennél soha nem mentek meszszebbre, de még így is alkalmazniuk kellett a mesterséges hibernációt, a kutatók életfolyamatainak lelassítását.

Az ahun felhasználásával viszont a probléma teljesen új megvilágítást nyert, mert a kutatás lehetőségei gyakorlatilag korlátlanná váltak. És a Hissek szemében mindez az Ôsi Ígéret beteljesülésének tűnt.

A továbbiakat, valamint a Hissek mentalitását egyáltalán nem lehet megérteni, ha nem ismerjük vallásuknak legalább az alapjait. Az imént beszéltem neked arról az üldözött és mindig újjászülető kultuszról, amely végül is diadalmaskodott és vallássá lett. Nem mondanám, hogy valamiféle hivatalos vallássá, mert ez túl gyenge és pontatlan meghatározás lenne, de tény, hogy valamennyi Hisst szinte «impregnálja» e hit. Azt a néhány szkeptikust, akikkel az Ellán találkoztam — Souilik is közéjük tartozik —, a többiek egyáltalán nem nézik rossz szemmel. De befolyásuk csekély, és szkepticizmusuk egyébként is csak a dogmákra irányul. Gyakorlatilag épp úgy viselkednek, mint általában a hivők.

A Hissek manicheusok: szerintük a világmindenséget a Jó Istene teremtette, aki állandó harcban áll a Rossz Istenével. De nem jól mondom. Eltorzítom az eszméjüket. Valójában nem is a Jóról meg a Rosszról van szó, ahogyan mi értelmezzük ezeket a fogalmakat, hanem a Fényről és a Sötétségről. A Fény Istene teremtette a Teret, az Időt és a Napokat. A másik Isten mindezeket igyekszik megsemmisíteni, hogy a világot visszavesse az eredeti indifferenciált semmibe. A Hissek és ami a leglényegesebb: a töhbi hús-vér emberiség a Fény Istenének gyermekel. A másik Isten teremtette a Mislixeket.

Én nem gondolkodom metafizikusan, és egyáltalán nem vagyok misztikus. Nem állítom, hogy pontosan megértettem gondolatmenetüket, ami bizonyára szubtilisabb az én megfogalmazásomnál. De megrögzött szkeptikus létemre gyakran megrendültem, amikor beleolvastam szent könyveikbe. Különös összefüggésekre bukkantam bennük a mi Bibliánkkal és bizonyos hindu vallási szövegekkel. A Hissek történelme előtti időkből származó jövendölések is szerepelnek e könyvekben, egy olyan korból, amikor még nem tudhatták, hogy mi van a bolygójukon kívül.

(Clair egy könyvet vett elő a zsebéből, és átnyújtotta nekem. A vékony pergamen lapokon kékkel nyomtatott, parányi jeleket láttam.)

— Ezek Sian-Thom Próféciái — mondotta. Több mint kilencezer évesek. Lefordítok neked néhány részletet.

Lapozott néhány oldalt, és elkezdte:

— «És a Fény gyermekei — mindegyik a saját csillagán — harcolni fognak a rombolás vágya ellen, és e harc során, évszázadokon keresztül vereségek és győzelmek követik majd egymást. De azon a napon, amikor a Fény gyermekei — mindegyik a saját csillagán — megtalálják az Egyesülés Útját, következik a legsúlyosabb próbatétel, mert a Hideg és az Éjszaka gyermekei megkísérlik elorozni tőlük a Fényt.»

Clair folytatta:

— «Hissek! Hissek! Ti vagytok a kiválasztott faj, nektek kell vezetnetek a Fény gyermekeit az Örök Hideg gyermekei, a Mislixek ellen vívott harcukban. De egyetlen hadvezér sem győzedelmeskedhet harcosai nélkül, és nem minden harcos forgatja egyforma tudással ugyanazon fegyvert, és egyetlen hadvezér sem tudja megmondani, melyik fegyverrel fog diadalmaskodni. Hissek! Ne utasítsátok el a Fény többi gyermekeinek segítségét!»

Aztán:

— «Hissek! Ne utasítsátok el azokat, akik idegennek tűnnek szemetekben. Talán ők is a Fény gyermekei, talán bennük pirosan lüktet a vér (e szavakat Clair nyomatékosabb hangon ejtette ki), és ezt a vért az Örök Hideg gyermekei nem tudják megfagyasztani.»

Ha majd megtudod, hogy később mi történt velem, el fogod ismerni, hogy ez még a legkevésbé megdöbbentő!

És íme maga az Ôsi Ígéret: «Én, Sian-Thom, a Látnok, az Idő ösvényein át a Jövőbe vetítem szellemem. Hissek, ne akarjátok tudni, hogy közeli-e ez a jövő, vagy oly távoli, mint Siancor sivatagjának láthatára, amely egyre távolodik, midőn utas közelít feléje. És látom a Hissek kiválasztott fajtáját, amint fogadják a Fény minden gyermekének követeit, és szövetségük végül diadalmaskodik az Éjszaka és az Örök Hideg gyermekei fölött. Én mondom néktek, Hissek, tiétek lesz a világmindenség, olyan távolságra, ameddig képzeletetek eljuthat, még a csillagokon is túl, de mindez nem csupán a tiétek lesz. Valamennyi húsból és vérből való lényé lesz a világ, a Fény valamennyi gyermekéé, akik elpusztulnak, anélkül hogy elpusztulnának, akik mind egyesülve, halljátok, ó, Hissek, mind egyesülve legyőzik majd a Sötétség és a Hideg lényeit, és a Semmibe, a világon kívülre vetik vissza ellenségeiket, a Hideg és az Éjszaka gyermekeit, akiknek nincsenek végtagjaik és nincsen húsuk, akik nem ismerik sem a Jót, sem a Rosszat.»

Ennyit a lényegről. Akár hisznek benne, akár nevetnek rajta, egy egész hatalmas civilizáció, talán a világmindenség leghatalmasabb civilizációja alapszik ezen az Ôsi Ígéreten.

Így aztán, amint megnyílt az ahun útja, a Hissek elindultak kutatóútjaikra. A Mislixeket még nem ismerték. Első utazásaik egyike egy bolygóra vezette őket, a Swin naprendszerhez tartozó Assentára, amennyiben tudni óhajtod a nevét. Ez a naprendszer a Hissek galaktikájának a szélén helyezkedik el. A bolygón berendeztek egy obszervatóriumot, majd nekiláttak a galaktikák megszámlálásának. És felfedezték, hogy az egyik, mintegy tizenöt millió fényévnyi távolságban levő galaktikán a csillagok gyors ütemben sorra kialszanak, amely tény ellentmondott minden fizikai törvényeken alapuló számításnak. Az egyébként kisméretű galaktika másfél évszázad alatt teljesen eltűnt.

Most a Souiliktól hallottakat összekeverem azzal, amit később Azzlemtől és másoktól tudtam meg. Az ahun útján egymás után három expedíció indult el e galaktika felé. Egyik sem tért vissza. Ezután újabb csillagok kezdtek kialudni, ez alkalommal egy jóval közelebbi, mintegy hétmillió fényévnyire levő galaktikában. A folyamat mindig a színkép elváltozásával, a fémes sávok megsokszorozódásával kezdődött, majd a csillag egyre sötétebb vörös színűvé vált. Néhány hónap múltán már csak az infravörös detektorok tudták érzékelni létezését. Végül többé semmiféle sugárzás nem érkezett onnan. És a Hissek, akik hittek a Próféciában és az Ígéretben, e különös jelenségekben lassan felfedezték a másik, az Éjszaka és a Hideg Atyja működésének nyomát. Annál is inkább, mert már ismertek néhány, az övéktől különböző emberiséget!

Természetesen, a csillagok kioltásának folyamata már jóval korábban megkezdődött, amikor még egyetlen Hiss sem létezett az Ella-Venen, mivel maguk a Hissek is legfeljebb csak kétmillió évnyire vezetik vissza eredetüket. Nem tudom, hogyan egyeztetik össze a Mislixek nyilvánvaló létezésének előidejűségét a saját metafizikájukkal.

A Hissek végül felfedezték a Mislixeket. Egy expedíció, az ahunon átkelve, elindult egy egészen közeli, nem egészen egymillió fényévnyi távolságra levő galaktikára. Az expedíció három ksillből állt, parancsnokuk egy Ossenthur nevű asztronómus volt. Ismét a Térbe jutva, egy kialvófélben levő nap közelében bukkantak fel — elfelejtettem megemlíteni, hogy egy materiális testtől mindig megfelelő távolságban tudnak felmerülni. Ez a nap — a kísérő bolygók ellenére — nem túlságosan érdekelte őket, és már készültek továbbmenni, amikor Ossenthur a csillag színképében olyan sajátosságokat észlelt, amelyek hasonlatossá tették az oly különös módon kialudt galaktika spektrumához. Elhatározta, hogy leszáll az egyik bolygón. Egy haldokló világban kötöttek ki, ahol már minden élet elpusztult. Emberiség soha nem élt itt, csupán néhány felsőbbrendű állatfaj, s ezeknek megfagyott tetemeit meg is találták. Három hónapot töltöttek e bolygón, megfigyeléseik egyre szaporodtak, miközben a vöröslő égen egyre sötétebb lett a nap. Végül, amikor a hőmérséklet eléggé mélyre zuhant, hogy a nitrogén cseppfolyósodni kezdjen, megjelentek a Mislixek. Mindez érkezésem előtt háromszáz évvel történt.

Honnan jöttek a Mislixek? A Hissek nem tudják, felbukkanásuk egy-egy bolygón még ma is rejtély, de amíg a hideg nem elegendő a nitrogén cseppfolyósítására, addig nem mutatkoznak.

A Mislixek két ksillre csaptak le. A harmadik, Ossenthur gépe ekkor éppen több mint száz kilométernyi magasságban lebegett. Az első ksillnek csak annyi ideje maradt, hogy közölje: csillogó, mozgó tárgyak veszik körül, aztán elhallgatott. A második ksillt akkor érte a támadás, amikor megpróbált felemelkedni. Ez képeket is tudott közvetíteni: az eljegesedett talajon fémesen csillogó, mozgékony, soklapú alakzatok nyüzsögtek, magasságuk csaknem elérte egy emberét. Ekkor hirtelen minden közvetítés megszakadt, mivel a ksill lezuhant és összezúzódott a bolygó felszínén.

Ossenthur nyolc napon át figyelte a talajt. A nyolcadik napon, mivel semmiféle mozgást nem tapasztalt odalenn, villámként lecsapott, és az első ksill mellett leszállva, a talajt körös-körül elárasztotta abiotikus sugarakkal. A ksill belsejében semmiféle változást nem észlelt, de egyetlen Hiss sem maradt életben. Ossenthur társai holttestét a saját ksilljébe vitte, s az üres gépet, miután motorjait összetörte, Mislixeknek átengedve — e különös teremtményeknek a Próféciában említett nevet adta — visszatért az Ellára.

A biológusok megvizsgálták a tetemeket. A Hissek halálát fulladás okozta, légző pigmentjük elpusztult!

Így történt, hogy a Hissek teljes erővel hozzákezdtek más emberiségek felkutatásához, hogy olyan lényt találjanak, «akinek vörös vérét nem lehet megfagyasztani». De az általuk felfedezett bolygókon élő «emberek» mindegyikében kék, zöld vagy sárga vér keringett. Ekkor értettem meg, hogy a Hissek az Exklúziós Törvény ellenére miért vittek magukkal, és mit várnak tőlem, tőlünk, földi emberektől.

Időközben, mint ahogy már említettem, a bolygókon sokféle emberiséggel teremtettek kapcsolatot, s ezeknek követei állandóan a Réssanon laknak, ahol az Emberlakta Világok Ligájának Nagy Tanácsa székel.

A Mislix

A Mislixek tehát az Ellától nem egészen egymillió fényévnyi távolságra tartózkodtak. Abban az időszakban a Hissek még nem fedeztek fel összefüggést e fémtestű lények és a csillagok kioltása között, de érezték, hogy a Mislix a metafizikai ellenség, a Hideg és az Éjszaka gyermeke. Igyekeztek hát elpusztítani őket. Valamennyi alkalmazott módszer csődöt mondott — egy kivételével. A Hiss-tudósok hiába találtak rá ismét őseik pusztító eszközeire, a Mislixek látszólag sérthetetleneknek bizonyultak. Semmiféle abiotikus sugár, semmiféle neutron—, proton—, elektron—, sőt infranukleon-bombázás nem ölte meg őket. Egyedül a hőség hatott rájuk. Egy nap az egyik ksillt halálos Mislix-sugárzás érte. Az ilyen sugárzás ellen a Hissek gyakorlatilag csak úgy tudtak védekezni, hogy hatótávolságon kívül maradtak. A ksill lezuhant, és a talajra érve kigyulladt. Az égő ksill közelében levő egyik Mislix összerándult, majd megszűnt mozogni. A ksillek veszteségek árán eléggé alacsonyra le tudtak ereszkedni, hogy a mozdulatlan Mislixet a negatív gravitációs mező segítségével felemeljék, és az Ellára szállítsák. Tanulmányozása nagy csalódást okozott, mivel csak egy vasból, rézből és nikkelből ötvözött fémtömb hevert előttük. Ha volt is valamilyen struktúrája, azt a hőség megsemmisítette.

A meddő harc három évszázadon keresztül folytatódott. A Hissek most már meg tudták ölni a Mislixeket: elegendő volt mintegy tíz másodpercig kétszáz abszolút fokon felüli hőmérsékletű sugárzást bocsátani rájuk. De a Mislixek védekeztek. Abiotikus sugárzásuk hatóereje megnövekedett, és a birtokukban levő bolygók megközelítése húsz kilométeres távolságon belül veszélyessé vált. A Mislixek fel nem derített módon észrevették, ha ksill közeledett feléjük, s mielőtt az ledobhatta volna termikus bombáit, minden életet megsemmisítettek a gép belsejében. Azt is megtanulták — vagy legalábbis a Hissek tudomása szerint első ízben alkalmazták —, hogyan kell felemelkedni a Térbe repülő szerkezetek nélkül. Így a Mislixek — legalább kilenc főből álló csoportokban — állandóan az általuk megszállt bolygók fölött cirkáltak. Sugárzásuk ereje valójában a csoportot alkotó egyedek számának köbével növekszik, s ha legalább kilencen vannak, ez az erő nagyon hosszú ideig hat. A Hissek ekkor új taktikával próbálkoztak: közvetlenül a bolygó felszíne fölött léptek ki az ahunból, ledobták bombáikat, majd ismét eltűntek az ahunban. Ez a taktika hatásos, de roppant veszélyes volt. Egy-egy apró számítási hiba folytán néha előfordult, hogy a ksill a bolygó felszíne alatt bukkant elő az ahunból. Ilyen esetben fantasztikus atomrobbanás következett be, mivel a ksill atomjai, valamint a bolygó atomjai azonos időben azonos helyet foglaltak el.

A Mislixek uralma egyre terjeszkedett ebben a szerencsétlen galaktikában, amelynek csillagai sorra kialudtak. És roppant különös volt, amikor a ksillek irányítói az Elláról e galaktikának azt a részét látták ragyogni, amelyről tudták, hogy már rég kialudt, mivel csaknem egymillió év kellett ahhoz, hogy a fény onnan eljusson hozzájuk.

Érkezésem előtt talán húsz esztendővel értették meg a Hissek, hogy a Mislixek nem elégednek meg a már kioltott napok bolygóinak gyarmatosításával, hanem újabb napokat oltanak ki. Ezt a hipotézist Ossenthur állította fel háromszáz évvel ezelőtt, de az elmélet olyan fantasztikusnak tűnt, hogy senki nem tartotta fontosnak megjegyezni. A megtámadott galaktikában — a Hissek Második Univerzumában, meglehetősen távol a Mislix-birodalomtól — létezett egy emberlakta bolygó, amelynek népe hasonlított a Hissekhez, és kiváló kapcsolatokat tartott fenn velük. Ezt a bolygót, a Sklin naprendszerhez tartozó Hassnit, előretolt bázisként használták a háború során. Egy nap Mislixeket jeleztek a naprendszer egyik külső bolygójának eljegesedett felületén. Ugyanakkor a Hassni tudósai a napjuk által sugárzott energia igen erős csökkenését észlelték. Egy merész felderítés alkalmával, amelyet három ksill hajtott végre, fedélzetén Hassnikból álló személyzettel, a háború története során első ízben jelezték, hogy ezen a külső bolygón a Mislixek hatalmas fémoszlopokat építettek. Amikor a Hassni bolygó valamivel később a napja meg az Affr nevű külső bolygó között tartózkodott, a laboratóriumokban és az erőművekben néhány napig minden nukleáris reakció lehetetlenné vált. A nap sugárzó energiája szüntelenül csökkent, és el kellett fogadni a nyilvánvaló tényt: a Mislixek tudják, hogyan lehet gátolni a csillagok nukleáris reakcióit!

Nem maradt más megoldás, mint a Hassni kiürítése. A lakosságot átköltöztették az Ella galaktikája egyik csillagának a bolygójára.

Végül két évvel érkezésem előtt, a Hisseknek sikerült elevenen elfogni egy magányos Mislixet. Ezt a Mislixet láttam, sőt meg is érintettem!

Lassanként megszoktam az életet az Ellán. Még mindig Souilik házában laktam, de már kaptam egy saját réobot. Nagyon gyorsan megtanultam bánni vele. Ezek a kis repülőgépek oly tökéletesek, hogy csaknem lehetetlen velük rosszul manőverezni. Vezetésük teljesen automatikus, és a pilóta szerepe csupán az irány, a gyorsaság és a magasság megválasztására korlátozódik. Természetesen az automatikus gépvezetést bármikor ki lehet kapcsolni. A Hissek többsége csak ritkán használja. Ez a nép megtalálta a gép problémájának megoldását: használni, nem félni tőle, és nem válni a rabszolgájává. Ugyanaz a személy, aki teljesen rendjén valónak tekinti, hogy felül egy ksillre, és — ahogy itt mondani szokták — «a Tér mögé», megy, miközben, isten tudja, hány milliárd kilométert tesz meg, minden további nélkül napokon át gyalogol, ha erre szottyan kedve. De én csak több hónap eltelte után kockáztattam meg az automatikus gépvezetés kikapcsolását. És mikor végre rászántam magam, oly határtalan élvezetet találtam a csodás kis masina vezetésében, hogy az automatát ettől kezdve csak hosszú utazások alkalmával használtam. Egyébként eleinte és mindaddig, amíg véglegesen be nem fogadott a Hissek közössége — és egyike vagyok annak a három idegennek, akit valaha is befogadtak —, csak arra használhattam a réobot, hogy Souilik házától a Bölcsek Házáig menjek vele.

A Hissek beszélt nyelvét is megtanultam, bár roppant nehéz nyelv a Föld lakói. számára. Főképp sziszegő hangokból áll, és az s meg a z hangon kívül ritkán használnak másféle mássalhangzót, amint azt te is hallhattad az eddig elhángzott főnevekből. Átkozottul nehéz a hangsúlyozásuk, mivel aszerint változik, hogy kihez beszélnek, de talán még pokolibb az igeidő, no meg a többi… Egy példa: házigazdámat Souiliknak hívták. De a háza: «Souil'k sian», és az, hogy «kilépek Souilik házából» így hangzik: «Stan Souil'k s'an.» Ebből rögtön láthatod, milyen nehéz lehet egy bonyolult mondat képzése. A beszélt nyelvet soha nem tudtam tökéletesen elsajátítani. Ez egyébként nem bántott túlságosan, mivel mindent megértettem, amit mondtak. Ha én akartam «beszélni», mindig a «gondolatátvitelhez» folyamodtam, és mondókámat egy Hiss fordította le a beszélt nyelvre.

Minden második nap elmentem a Bölcsek Házába, ahol valóságos előadás-sorozatot tartottam a földi civilizációról. Cserébe félhipnotikus módszerekkel megtanultam a Hissek nyelvét. Amit csak lehetett, mindent igyekeztem megtudni a Hiss-civilizációról és — tudományról. Két Hiss-sel együtt összehasonlító biológiai kutatásokat folytattunk. Aprólékosan tanulmányozták a véremet, és számtalanszor megröntgeneztek. Munkatársaim tökéletesen megértették, hogy én is kíváncsi vagyok, ezért merő jóindulatból igen sokszor önként átvilágították magukat előttem. A Hissek szervezete hasonló a miénkhez, de gyanítom, hogy távoli őseik bizonyára közelebb álltak a mi hüllőinkhez, mint az emlőseinkhez. Ezzel kapcsolatban néhány szót kell szólnom az ottani állatvilágról. A nagyobb állatfajták kettős eredetűek. A Hissek az Ella-Ven bolygójukról néhány háziállatot hoztak magukkal, nevezetesen egy nagy testű, igen hosszú lábú, zöldes szőrű macskafélét, amely értelmesség tekintetében vetekszik a majmainkkal. A Hissek rajonganak ezekért a macskákért, és minden házban legalább egyet tartanak belőlük. Eredetileg az Ella-Venen a történelem előtti korban vadászatra voltak idomítva, de félelmetes karmaikat és rövid kardhoz hasonló fogaikat most csak gazdájuk karosszékének szétszaggatására használják. E missdolssnak nevezett macskafélén kívül a Hissek egy aranysárga tejet adó, nagy testű emlősállatot tenyésztenek. Az Ella-Tan eredeti faunája a tágas rezervátumokban még fennmaradt. Veszedelmes vadállatok is akadnak közöttük, ezekre a fiatalabb Hissek olykor nyíllal és missdolssfalkával vadásznak. Az Ellán egyetlen szárnyas állat sincs, sem madár, sem rovar, de ezzel szemben az apró teremtményeknek egy bosszantó fajtája él ott. Hasonlít a mi hangyánkhoz, de nem azonos vele, és a Hissek minden tudománya sem tudta kiirtani. Az Ella-Venen egy elefánt nagyságú állat is létezett, de a Hissek feleslegesnek tartották a meghonosítását az új bolygójukon.

Két hónap múltán sor került arra a próbára, amelyet minden fiatal Hissnek végig kell csinálnia, mielőtt a felnőttek sorába kerülne, azaz átmentem a pszichometriai vizsgán. Ennek semmi köze nincs a mi tesztjeinkhez, és a Hissek egyáltalán nem a teremtő lángészt akarják megtalálni általa, csupán az alkalmasságot állapítják meg ilyen vagy olyan munkára, illetve felmérik az átlagos értelmi képességeket.

Tehát átestem a pszichometriai vizsgán egyébként teljesen önszántamból. Maga az esemény mély benyomást tett rám. Képzelj el egy pamlagfélét, ezen feküdtem egy üvegfalú teremben, fejemen egy hegyes szögekkel kivert sisakkal. Képzeld el a teljes sötétséget — csak egy kis kék lámpa égett a helyiségben —, és a regisztráló készülék fölé hajló Hiss különös ábrázatát. Könnyű elektromos ütést éreztem, és e pillanattól kezdve a személyiségem mintha valamiképp megkettőződött volna. Tudtam, hogy kérdéseket intéznek hozzám, tudtam, hogy válaszolok rájuk, de vigyen el az ördög, ha vissza tudok emlékezni, hogy milyen kérdések és milyen feleletek hangzottak el! Láttam, amint a Hiss lassan forgatja a gombokat, a fejemet kellemes, enyhe kábulat töltötte meg, s a hátam már nem is érezte a pamlag érintését. Mindez talán két bousikig tartott, bár számomra ez az idő két percnek tűnt. A szoba ismét kivilágosodott, a fejemről levették a sisakot, én pedig furcsán kiürült és pihent elmével álltam fel a pamlagról.

A kapott eredmények tanulmányozása mintegy tíz napot vett igénybe. Azzlem ekkor magához hívatott. Rajta kívül még három kísérleti lélektannal foglalkozó szakember fogadott.

Azzlem szerint a vizsga eredménye általános meglepetést keltett. Értelmi képességeim jóval felülmúlták a Hissek átlagát — az én minősítésem 88 volt, a Bölcsek átlaga 87. A szakembereket még inkább megdöbbentették érzelmi képességeim. Megtudtam, hogy könnyen veszélyessé válható egyén vagyok, rendkívüli harckészséggel, továbbá a szeretet vagy a gyűlölet fantasztikus képességeivel rendelkezem, határozottan kedvelem a magányosságot, és némileg zárkózott a természetem. Ez utóbbi vonás nyilván nem meglepetés számodra! Ezzel szemben a misztikus emóciókkal kapcsolatos képességeim roppant alacsonyak, csaknem a semmivel egyenlők, s ez látszólag elszomorította a Hisseket. De mindennél jobban meghökkentette őket az a tény, hogy hullámok egy bizonyos típusát sugárzom, amelyet nem tudnak megfejteni, de nagyon hasonlít a Mislixek által kibocsátott hullámokhoz!

A vizsga gyakorlati eredménye az volt, hogy nem küldtek a Réssanra a többi emberiség képviselőivel együtt, hanem az Ellán maradhattam, mivel a Bölcsek ezt a megoldást kedvezőbbnek vélték.

Tehát továbbra is Souiliknál laktam, aki hamarosan újra elindult az ahunba, és egyedül hagyott. De akkor már több szomszéddal megismerkedtem, és elég gyakran meglátogatott Essine vagy családjának valamelyik tagja. Mivel a beszéddel egy időben olvasni is megtanultam, rávetettem magam Souilik számtalan könyvére, amelyek közül főképp a fizikai tudományokkal foglalkozók meghaladták tudásomat. A biológiát vagy az univerzális archeológiát tárgyaló művek viszont nagy örömömre szolgáltak.

Egy nap, amikor békésén olvasgattam a Tizenegyedik Univerzum Fluh naprendszeréhez tartozó Szen bolygó rövid történetét, egy kék színű réob ereszkedett le a ház előtt. A gépből egy hatalmas termetű Hiss lépett ki, a Bölcsek Tanácsának egyik tagja, akit Asszának hívtak. Ritkán találkoztam vele, mert fizikus volt, és a Hissek nagyon hamar megállapították, hogy ismereteim e téren túlságosan középszerűek, tehát nem érdemes, hogy egy szakember rám fecsérelje az idejét. A látogatás tehát meglepett. Assza egy pillanatig sem vesztegette az idejét, és a Hissek szokása szerint azonnal a tárgyra tért:

— Gyere, szükségünk van rád.

— Mihez? — kérdeztem.

— Látni szeretnénk, hogy valóban egyike vagy-e a Prófécia piros vérű lényeinek, akiket a Mislixek nem tudnak megölni. Gyere. Nem fenyeget semmi veszély.

A kérést természetesen visszautasíthattam volna, de semmi kedvet nem éreztem hozzá. Alig vártam, hogy végre pontosan tudjam, kik azok a hírhedt Mislixek. Követtem Asszát a réobjába.

Nagyon magasra emelkedtünk, és teljes sebességgel repültünk el két tenger, a hegyek, majd ismét egy tenger fölött. A réob három óra múltán egy kopár, sziklás kis szigeten ereszkedett le. Több mint 9000 kilométert tettünk meg. A láthatáron már lefelé hanyatlott a nap, és nagyon távol lehettünk az egyenlítőtől, mert úszó jegeket láttam a tengeren.

Assza a hullámok fölé emelkedő, parányi töltésen szállt le réobjával. Nem messze tőlünk egy fémből készült, vastag kaput láttunk, és megindultunk feléje. Vezetőm mindenféle bonyolult művelet elvégzése után kinyitott egy kis ablakot a kapun, és néhány szót mondott. Odabent «hőpisztolyokkal» felfegyverkezve tizenkét fiatal Hiss állt őrséget, és alaposan szemügyre vették személyemet. Az őrök között elhaladva, egy nyolcszögletű terembe léptünk, amelynek egyik fala olyan sajátságosan fénytelen anyagból készült, mint a tejüvegszerű képernyők. Assza leültetett.

— Ez a dolgozószobám — mondotta. — Engem bíztak meg a Mislix őrzésével.

Ezután a következő történetet mesélte el:

Több mint két évvel ezelőtt egy ksill észrevett a Térben egy magányos Mislixet, és sikerült foglyul ejtenie. Ez korántsem volt könnyű dolog, és a ksill személyzete, mivel hosszú ideig kellett elviselnie a Mislix-sugárzást, utána még sokáig gyengélkedett. De még súlyosabb problémát jelentett a Mislix átszállítása az Ella meleg légkörén, amely könnyen megölhette volna. De a dalog végül is sikerült, és a Mislix végül is egy olyan föld alatti verembe került, ahol a hőmérsékletet állandóan abszolút tizenkét fokon tartották. Az emberiségek valamennyi típusa — kivéve a legutóbb megismerteket, akik át tudtak kelni az ahunon, és engem — önként alávetette magát a Mislix sugárzásának. Természetesen, minden óvintézkedést megtettek, nehogy végzetes baleset történjék. A sugárzást senki nem tudta elviselni. Egyik kísérleti alanynak sem volt piros a vére, ahogy az a Próféciában olvasható. Az én vérem viszont piros volt.

— És most nézd meg a Mislixet! — fejezte be Assza.

Elsötétítette a helyiséget, és a képernyőn különös kék fényben lebegő képek jelentek meg.

— Hideg fény. Minden másféle világítás megölné a Mislixet!

Tekintetem szinte elmerült egy nagy kiterjedésű, kriptaszerű helyiségben. Sziklás talaja teljesen kopár volt. A közepén mozdulatlanul gubbasztott valami, amit eleinte egy süllyesztett csuklókkal összeillesztett lemezekből álló kis fémszerkezetnek véltem. A körülbelüt kétszer egyméteres térfogatú, poliéder alakú tárgy élénkvörös fénnyel csillogott.

A Hiss a pszichométerre emlékeztető regisztráló készülékek elé húzott. A számlapokon a foszforeszkáló mutatók lassan ingadoztak, és fluoreszkáló csövek lüktettek nyugodt, szabályos hullámzással.

— A Mislix élete — magyarázta Assza. — A Mislix állandó góca azoknak az elektromágneses jelenségeknek, amelyeket ti, földi emberek állítólag energiaforrásként használtok. Most pihen.

Assza megcsavart egy gombot. A kripta hőmérsékletét jelző termométer az abszolút 12 fokról az abszolút 30 fokra emelkedett. A mutatók előbbre szökkentek a számlapokon, a csövek élénkebb fényt árasztottak, és lüktetésük felgyorsult. Assza rámutatott az egyikre, amelyik sajátos ütemben vibrált.

— A Phen-hullámok. Tudomásunk szerint a Mislixeken kívül csak te bocsátasz ki ilyen hullámokat!

Felnéztem, és megpillantottam magam egy tükörben. Fantasztikus látványt nyújtottunk, Assza meg én. Arcunkat csak a csövekből sugárzó, lüktető, zöldes fény és a kék színben derengő képcső visszfénye világította meg. Ritkán éreztem magam az Ellán ilyen hontalannak, ilyen idegennek. Szinte megrémültem.

A Mislix most megmozdult. Csuklókra járó, tagolt lemezei egymás után léptek működésbe, és egy lépkedő ember sebességével változtatta a helyét. Assza a hőmérsékletet ismét abszolút 12 fokra csökkentette.

— Íme, a Mislix. Szeretnénk, ha lemennél a kriptába, és kitennéd magad a Mislix sugárzásának. Semmiféle veszély nem fenyeget, főképp az életed nem forog kockán. A többiek már mind jártak odalent, sajnos eredmény nélkül. A Térben, ahol ksilljeink fala védelmez bennünket, kilenc Mislix kell ahhoz, hogy halálos veszélybe kerüljünk. Itt, ilyen közelről és védőfal nélkül, ehhez egy Mislix is elegendő. Mivel ott lent, a csaknem légüres helyiségben nagyon alacsony a hőmérséklet, megfelelő védőfelszerelést kapsz. Én innen ügyelek mindenre, és két robot fog elkísérni, hogy visszahozzanak, ha elvesztenéd az eszméleted. Hajlandó vagy lemenni?

Egy másodpercig tétováztam, miközben a lassan kúszó, rémes szörnyeteget figyeltem. Úgy éreztem, mintha a szigorúan mértani felépítésű páncél alatt könyörtelen elme lakozna, egy érzelmek nélküli tiszta értelem, ijesztőbb bármely tudatos kegyetlenségnél. Igen, ez a lény valóban az Éjszaka és a Hideg gyermeke volt!

— Rendben van — vetettem még egy utolsó pillantást a képernyőre.

— Szükség esetén növelhetjük a hőmérsékletet, és megölhetjük — folytatta Assza. — De nem hiszem, hogy erre kényszerülnénk. Vállalkozásod azonban mégis kockázattal jár. Egyetlen Mislix nem tud megölni egy Hisst, csak ha az utóbbit túl hosszú ideig éri a sugárzás. Azokat sem ölte meg, akik előtted jártak odalent. De te más vagy!

— Vigye el az ördög! — dünnyögtem franciául, majd Hiss-nyelven folytattam: — Ne vesztegessük az időt. Előbb vagy utóbb végre kell hajtani a kísérletet!

— Amíg nem beszélted a nyelvünket, nem hajthattuk végre. Amíg odalent vagy, nem tudom átadni neked a gondolataimat.

Újra bekapcsolta a világítást. Egy Hiss lépett a szobába, és intett, hogy kövessem. Egy föld alatti helyiségbe mentünk, amely egy szinten volt a kriptával. A falon áttetsző űrhajós ruhák lógtak. A Hiss segítségével felvettem az egyiket. Tökéletesen rám illett, ami azért nem volt meglepő, mert pontosan az én méretemre készült. Az egyik hatalmas űrruha bizonyára azé a kocsányon ülő szemű óriásé volt, akinek szobrát az Emberiségek Lépcsőjén láttam. Az ajtó ismét megnyílt, és erős fémkarokkal ellátott két hatkerekű gépezet gördült be rajta. A Hiss kiment, és az ajtó bezárult mögötte.

— Hallasz engem? — harsogott Assza hangja a sisakomban.

— Igen, nagyon jól.

— Még mindig védve vagy a Mislix sugárzásától. Ez a sugárzás nem tud áthatolni a tőle elválasztó négy méter vastag nikkelacél tömbön. Ez az egyetlen hatásos védekezés, de harc közben nem alkalmazható a súlya miatt. Most kinyitom az összekötő ajtót. Lépj hátrább, és jól vigyázz! Bármi is történne, amíg nem mondom, nehogy megpróbáld levenni az űrruhádat.

A falon kívül elhelyezett négy méter hosszú fémtömb megmozdult, és lassan félrecsúszott. Semmiféle hideget nem éreztem, de az űrruha lassan felfúvódott. Olyan lettem, akár egy Bibendum. Átsurrantam a nyíláson, és beléptem a verembe. A kriptaszerű helyiség túlsó végében mozdulatlanul hevert a Mislix. A kék fény itt halványabbnak tűnt, mint a képernyőn.

Nesztelenül lépkedtem az egyenletes talajon. Minden csendes és mozdulatlan volt. Sisakomban hallottam Assza lassú lélegzését. A Mislix még mindig nem mozdult.

Aztán hirtelen felém siklott. Elölről nézve olyan volt, mint egy körülbelül fél méter magas, ellapult tömeg.

— Mit kell tennem? — kérdeztem.

— Még nem bocsát ki sugarakat. Nem fog hozzád érni. Egyszer a levegőbe emelkedett, és lezuhanva agyonnyomott egy Hisset. Utána tizenkét bousikig magas hőmérsékleten tartottuk, életben maradásának végső határán. Remélem, hogy észre tért, és nem fogja újra kezdeni. Ha mégis megpróbálná, az övedben ott van egy hőpisztoly. Csak szükség esetén használd!

— A Mislix sebesen keringett körülöttem.

— Még mindig nem sugároz. Mit érzel?

— Semmit, egyáltalán semmit. Csak némi félelmet!

— Vigyázz! Sugároz! Sugároz!

Valahol a fémtömeg elülső részén halványlila szikracsóva jelent meg. Még mindig nem éreztem semmit, s ezt azonnal közöltem Asszával.

— Nem érzel a testedben valami bizsergést? Nem is szédülsz?

— Nem, semmit sem érzek!

A Mislix most hevesebben sugárzott. A csóva már elérte az egyméternyi hosszúságot.

— Még mindig semmi?

— Semmi.

— Ilyen erős és tartós sugárzás hatására egy Hiss már elájult volna! Azt hiszem, hogy ti, földiek vagytok azok a lények, akiket a Prófécia említ!

A Mislix mintha megdöbbent volna. Legalábbis így értelmeztem a mesterkedéseit. Hátrált, közelebb jött, abbahagyta a sugárzást, majd újra kezdte. Megindultam feléje. Hátrált, majd megállt.

Ekkor a sérthetetlenség talán ámító érzésével eltelve és a vitézkedés vágyától hajtva nagy léptekkel megközelítettem, és ráültem! Hallottam Assza elborzadt kiáltását, majd fütyülő nevetését, midőn a Mislix egy hirtelen rándulással ki siklott alólam, és a kripta túlsó végébe menekült. Én voltam az első hús-vér lény, aki megérintett egy eleven Mislixet!

— Elég — szólalt meg Assza. — Térj vissza abba a terembe, ahol az űrruhák vannak!

A fémtömb ismét elzárta a nyílást mögöttem, és fütyülve tódult be a levegő. A Hiss segítségével kibújtam az űrruhából, s a felvonó ismét visszavitt Assza dolgozószobájába. A Hiss a karosszékbe roskadva zokogott örömében.

Egy másik világ dala

Ez alkalommal három napot töltöttem a Sanssine szigeten. Assza azonnal tájékoztatta a Bölcsek Tanácsát a kísérlet pozitív eredményéről, és néhány órával később valamennyi bölcs összegyűlt az Assza dolgozószobája melletti nagy teremben. Amikor azonban felkértek, hogy ismét és azonnal menjek le a kriptába, kereken visszautasítottam. Bár a Mislix-sugárzás látszólag nem ártott a szervezetemnek, idegileg végképp kimerültem. Amíg szemtől szembe álltam azzal a tudatos fémtömbbel, sikerült megőriznem nyugalmamat. De most mintha minden energiám kimerült volna, és ellenállhatatlan vágyat éreztem az alvásra. A Bölcsek ezt megértették, és elhatározták, hogy mindent másnapra halasztanak. Nagyon kényelmes szobát bocsátottak rendelkezésemre, és az álmot adó készülék segítségével egész éjszaka pompásan aludtam.

Másnap nem minden szorngás nélkül indultam el a kriptába. Valójában nem tudhattam, hogy csodálatos immunitásom tartós marad-e, s hogy ellenkező esetben mi történné velem. Kértem, hogy hívassák el a Bölcsek testületének egyik új tagját, Szzant, akit beszélgetéseink során meglehetősen sok földi orvostudományra megtanítottam. Az előkészületek most hosszabb időt vettek igénybe: vért vettek tőlem, vérsejtszámlálást és számos egyéb vizsgálatot végeztek. Ráadásul velem együtt egy önként jelentkező Hissnek is le kellett szállnia a verembe, hogy ellenőrizzék: a Mislix jelenlétemben kibocsátott sugárzása azonos-e azzal, amely oly végzetes a Hissekre. Különös kegyként meghívták a Földön járt ksill szakembereit, és Souilik kivételével, aki valahol a Térben kóborolt, valamennyien jelen voltak, Aass vezetésével. Nagyon örültem a viszontlátásnak. De kevésbé örültem, amikor megtudtam, hogy az engem kísérő önkéntes: Essine.

Meg se próbáltam lebeszélni a vállalkozásáról. Már tudtam, hogy a veszéllyel szemben már évezredek óta minden különbség megszűnt férfiak és nők között. Essine önként jelentkezett, a Bölcsek elfogadták, s ha én tiltakoznék, az kimondhatatlan sértés lenne számára. De a helytelenítés régi földi előítéleteit nem tudtam elfojtani magamban.

A speciális «hideghő» pisztollyal voltam felszerelve. Ezzel szükség esetén olyan magasra növelhettem a hőmérsékletet, hogy az a Mislixnek súlyos kényelmetlenséget okozzon, anélkül hogy elpusztítaná. Más szóval a Mislix körüli hőmérsékletet mínusz 261 fokról csaknem mínusz 100 fokra növelhettem.

Négy robot kíséretében tehát lementünk abba a kamrába, ahol az űrruhát tartották. Ott két Hiss várt ránk, és segítségükkel felöltöttük az űrruhát. Mialatt velem foglalkoztak, láttam, hogy Essine arca elsápad — a Hisseknél ez zöldesszürke színben nyilvánul meg —, és hallottam, hogy valami imafélét suttog. Szemmel láthatóan félt, amit természetesnek találtam: nekem nagy esélyeim voltak, hogy baj nélkül megúszom a kísérletet, de ő nagyjából bizonyosra vehette, hogy súlyos károsodás éri. Ezért amikor átléptünk az ajtó henger alakú nyílásán, a vállára tettem a kezem.

— Maradj mögöttem — mondtam a mikrofonon keresztül:

— Nem tehetem. Meg kell tudnunk, hogy aktív-e a sugárzás.

Hátranéztem. Mdgöttünk gördültek a robotok, hosszú fémkarjukat már félig kinyújtották.

A Mislix mozdulatlanul figyelte jöttünket. Azt mondom: figyelte, mert jóllehet semmit nem tudtam felfedezni rajta, ami a látás szervére emlékeztetett volna, éreztem, hogy tökéletesen tudatában van közeledésünknek. Hirtelen megrándult, és kúszni kezdett felénk.

— Ne távolodjatok el túlságosan az ajtótól — hallottam Azzlem hangját.

Essine önkéntelenül visszahőkölt, majd mellém húzódott. A Mislix háromlépésnyi távolságban megállt és nem sugárzott.

— Azt hiszem, hogy felismert — kezdtem. Nem fog sugározni, ha…

Ami ezután történt, hihetetlen gyorsasággal zajlott le. A Mislix nagy erővel sugározni kezdett. Lila csóvája elérte az egyméternyi hosszúsagot. Ezután anélkül, hogy abbahagyta volna a augárzást, roppant gyorsasággal megkerült bennűnket, és nekirontott az első robotnak. És a csodálatos gépezet helyén nem maradt egyéb, mint egy halom elgörbült bádoglemez és az elformátlanodott belső szerkezet. Egy apró fogaskerék keringett körülöttem, s én ostobán néztem, amint egyre kisebb köröket leírva végül megáll a lábam előtt.

— Vigyázzatok! — kiáltotta Assza.

A kiáltás felriasztott kábultságomból. Megfordultam és láttam, amint Essine összeroskad a robot maradványai mellett. A Mislix most a felénk gördülő második gépezet felé siklott. Kétszer lőttem. A Mislix megtorpant. Felemeltem az űrruhájában eszméletlenül heverő Essine-t. A-robot előrenyújtott karokkal gördült előbbre.

— Nesze! Fogd! — mondtam neki, mintha csak élőlény lett volna, és a karjaira helyeztem a lányt. — Én majd fedezem a visszavonulást.

Választ természetesen nem kaptam. A robot, Essine-nel a karján, teljes sebességgel száguldott az ajtó felé. A Mislix ismét támadott. Egy lövéssel megállítottam, s kezemben a pisztollyal, magam is hátrálni kezdtem. A két másik robot követte példám. És a Mislix ekkor a levegőbe emelkedett! Fentről, az ellenőrző teremből hallottam a Bölcsek rémült kiáltozását. A fémszörny egyre magasabbra emelkedett, majd zuhanni kezdett felém. Ötször is rálőttem, de hiába. Az utolsó pillanatban félreugrottam, és lekuporodtam a talajra. A Mislix elvétett. Ekkor egy hangot hallottam — talán Asszáét?: — «Most már mindegy. Erélyesebb eszközökhöz kell folyamodnunk.» A kriptát vakító fehér fény árasztotta el, épp akkor, amikor a Mislix újabb rohamra készült. Azonnal leereszkedett a talajra, s mintha eszét vesztette volna a kíntól, ide-oda támolygott.

— Gyorsan menj vissza, vagy meg kell hogy öljük! — kiáltotta Assza.

Az ajtó felé vágtattam, és beugrottam az űrruhás kamrába. A vakító fény kialudt, az ajtó bezárult mögöttem, és betódult a levegő. Négy Hiss rohant felénk, közöttük Szzan. Essine-ről levették az űrruhát. Sápadt volt, de lélegzett.

Dühösen mentem fel a dolgozószobába.

— Nos, most elégedettek lehettek! — támadtam Azzlemra. — Én még itt vagyok, de Essine talán meg fog halni!

— Nem. Egyetlen Mislix ilyen rövid idő alatt nem tud gyilkolni. És ha mégis? Amikor a tét a világmindenség, mit számít egy élet, egyébként egy önként felajánlott élet!

Erre valóban nem lehetett mit válaszolni. Ismét vért vettek tőlem, és újra megszámlálták a vérsejtjeimet. A vizsgálat félre nem érhetően kimutatta, hogy a Mislix sugárzásának semmi hatása nincs rám.

Még két napot töltöttem a szigeten Asszával. Addig nem akartam elindulni, amíg Essine nincs túl a veszélyen. A lány gyorsan magához tért, de még nagyon gyenge volt, bár vérátömlesztést és biogén-besugárzást kapott. Szzan azonban megnyugtatott: ő már sokkal súlyosabb sugárártalmat szenvedett Hisseket is ápolt és mentett meg.

Visszatértem Souilik kicsi házába, és az élet visszatért szokásos medrébe. Minden másnap elmentem a Bölcsek Házába, előadásokat tartottam, és előadásokat hallgattam. Meglehetősen szoros barátságot kötöttem Asszával, a Mislixet őrző, óriás termetű fizikussal — a Mislix egyébként mintha meg sem érezte volna az elszenvedett súlyos büntetést —, valamint Szzannal, a fiatal biológussal. És egy nap, amikor hármasban az emberi sugárzásokról beszélgettünk, egy ötletem támadt:

— Vajon a Mislixek által kibocsátott Phen-hullámokat, amelyeket én is sugárzok, nem használhatnánk-e fel arra, hogy kapcsolatba lépjünk vele?

Szzan egy ideig gondolkodott.

— Nem hiszem — felelte végül. — Mi regisztráljuk ezeket a hullámokat, de fogalmunk sincs, mifélék. Nem tanulmányozhattuk őket, mert éppúgy nem mehetünk egy Mislix közelébe, mint ahogy nem hatolhatunk át egy égitesten! Ezt egyébként te is láthattad Essine esetében. Mivel te ugyanolyan vagy legalábbis nagyon hasonló hullámokat bocsátasz ki, veled elvégezhetnénk a kísérletet. De nem hiszem, hogy ezeknek a hullámoknak bármi közük lenne a lelki élethez. Kétségtelen, hogy kapcsolatban vannak az oly sok vasat tartalmazó, rendkívüli alkatotokkal!

— Lehetséges — mondtam. — Pedig szerettem volna kapcsolatot találni velük.

— Ez talán nem is olyan lehetetlen — szólalt meg akkor Assza. — De sok bátorságra lesz szükséged. Ismét le fogsz menni a verembe, a fejeden egy gondolaterősítő sisakkal. A pszichikai hullámok — a mi pszichikai hullámaink — sokkal rövidebb távolságra hatnak, mint a Mislix-sugárzás, és soha nem közelíthettük meg eléggé ahhoz, hogy megtudjuk, nem «hallhatnánk-e» egy Mislixet. A Mislix — vagy a Hiss — mindig előbb halt meg. De te a közelébe férkőzhetsz. Be kell menned a kriptába, ugyanis a nikkelacél szigetelés éppúgy útját állja a gondolathullámoknak — amennyiben a Mislix a mieinkhez hasonló hullámokat bocsát ki —, mint az ő halálos sugárzásának.

— Rendben van — mondtam. — És ha ismét a levegőbe emelkedne?

— Maradj az ajtó közelében. Ha a levegőbe emelkedik, azonnal térj vissza az űrruhás kamrába.

— Helyes. Mikor hajtjuk végre a kísérletet? Éreztem, hogy ők még nálam is türelmetlenebbek.

— Nekem van egy négyszemélyes réobom — kezdte Assza.

— És itt van az enyém is — folytattam. — Megyünk?

— Gyerünk — vágta rá Szzan, a legfiatalabb hármunk közül.

— Változtatni kell valamit az erősítő sisakon. A munkához szükséges eszközöket megtalálom a szigeten levő laboratóriumomban — jelentette ki Assza.

Beültünk a nagy réobba, és Assza teljes sebességre kapcsolt. Remekül, bár kissé vakmerően vezetett, és csaknem érintettük a hegycsúcsokat. Már a tenger fölött jártunk, amikor egy hatalmas, nem lencse, hanem orsó formájú gépet vettem észre, amint gyorsan ereszkedett lefelé a Bölcsek Hegye irányában.

— Visszatért a Sinz-űrhajó — jegyezte meg Szzan. — Akkor hamarosan összeül a Tanács. — Neked nem kell részt venned a tanácskozáson? — kérdeztem Asszát. — Elhalaszthatjuk a kísérletet.

— Nem, a tanácskozás csak este kezdődik. Bőven van időnk. Este majd velem jössz, hogy lásd a Sinzukat, akik félig-meddig a testvéreid.

A kék tengeren felbukkant a sziget. Amint leszálltunk, siettünk a laboratóriumba. Siannsi, az első asszisztens a regisztráló készülékeket figyelte.

Most pihen — mondotta. — De amióta a Tserien lent járt nála, kezelhetetlenné vált. Ismét tönkretett egy robotot.

Első ízben hallottam azt a nevet, amelyet a Hissektől kaptam: «Tserien», ami a Terrien (franciául: földi) szó «hissesített» formája.

— Alakíttass át egy gondolaterősítőt, hogy a… Tserien az űrruhája alá-helyezhesse. Ismét be fog menni a verembe, és megpróbál kapcsolatba lépni «vele» — fordult Assza a munkatársához.

A fiatal Hiss, mielőtt kiment volna, hosszasan bámult rám. Talán éppoly ijesztő hatást tettem rá, mint maga a Mislix.

A képernyő segítségével figyeltük a kripta lakóját. Nem mozgott, és éppen úgy hevert, mint valami élettelen fémtömb. Pedig fantasztikus ereje lehetett, hiszen képes volt kioltani a csillagokat!

— Nagyon ügyelj rám, amikor lent leszel a veremben — figyelmeztetett Assza. — Ha a Mislixek a levegőbe akarnak emelkedni, először könnyedén megemelkedik az elejük. Így tehát még marad némi időd, mielőtt felemelkedne: egy bousik ezredrésze. Akkor azonnal fordulj vissza!

A sisak átalakítása egy bousikig — a mindenségit, még mindig azt hiszem, hogy az Ellán vagyok! — tehát körülbelül ötnegyed óra hosszat tartott.

Újra felöltöttem az űrruhát, és fejemen a sisakkal, nesztelenül behatoltam a kriptába. A Mislix «hátat fordított» nekem. Nem távolodtam el túl messzire az ajtótól, és bekapcsoltam a gondolaterősítőt.

Abban a szempillantásban az aggodalom érzése árasztott el, de ezek a hullámok nem tőlem eredtek: a Mislix nyugtalankodott. Az elhagyatottság és a magány oly iszonyú erővel nehezedett rám, hogy csaknem felkiáltottam. Tehát a Mislix távolról sem volt az a tisztán intellektuális, érzelmek nélküli lény, ahogy képzeltem, hanem éppúgy tudott szenvedni, mint mi. Különös módon most még félelmetesebbnek láttam, hiszen annyira hasonlít hozzánk, és mégis annyira más! Nem bírtam tovább, és megszakítottam a kapcsolatot.

— Nos? — kérdezte Assza.

— Szenved. — mondtam megrendülve.

— Vigyázz! Ébredezik!

A Mislix megmozdult. Mint legutóbb, most is lassan kúszott előbbre, egyenesen felém. Újra bekapcsoltam az erősítőt. Ez alkalommal nem a szenvedés, hanem a felém áradó gyűlölet üzenete jutott el hozzám, a korlátlan, pokoli gyülöleté. A Mislix egyre közeledett. Megragadtam a hőpisztolyt. A Mislix megtorpant, és még hevesebb gyűlöletet sugárzott, amelyet mint valami langyos és tapadós hullámot csaknem fizikailag éreztem. Ekkor én is útnak indítottam gondolataimat:

— Ó, fémtestvérem — gondoltam —, nem akarok rosszat neked. De miért van szükség arra, hogy a Hissek és te megsemmisítsétek egymást? A világ törvénye látszólag miért a gyilkolás? Miért kell, hogy az egyik faj elpusztítsa a másikat, hogy az egyik uralkodjon a másikon? Nem gyűlöllek téged, különös teremtmény. Lásd, a fegyverem visszateszem a tokjába!

Nem hittem, hogy felfogja a szavaimat. Mégis minél több gondolatot sugároztam feléje, annál erősebben éreztem, hogy csökken a gyűlölet hulláma, s mindinkább a háttérbe szorul, hogy helyet adjon a csodálkozásnak, bár a gyűlölet nem aludt ki teljesen. A Mislix még mindig mozdulatlanul állt.

Emlékezetembe idéztem azoknak a filozófusoknak a tanításait, akik azt állították — s elméletüket mintha a Hissek is igazolták volna —, hogy a matematika minden világegyetemben egyforma, tehát négyzeteket, téglalapokat, háromszögeket és köröket képzeltem el gondolatban. Viszonzásképp a csodálkozás még intenzívebb hullámát fogtam fel, majd képek árasztották el a tudatomat: a Mislix válaszolt. Sajnos, csakhamar meg kellett győződnöm, arról, hogy nyilván soha semmiféle kommunikáció nem jöhet létre közöttünk: a képek olyan elmosódottak maradtak, mint az álombeli látomások. Mintha homályos ábrákat láttam volna, egy tőlünk idegen Tér, egy több mint három dimenziós Tér számára szerkesztett alakzatokat. S amikor úgy éreztem, hogy már kezdem érzékelni a látottakat, a kusza körvonalak elenyésztek, és csupán sajnálkozás maradt bennem, hiszen már csaknem sikerült felfognom egy miénktől teljesen eltérő gondolatfoszlányt. Még egy utolsó kísérletet tettem: számokra gondoltam, de ezzel sem értem el nagyobb sikert. Cserébe teljesen közölhetetlen, érthetetlen fogalmakat kaptam, hézagokkal, kihagyásokkal megszakítva. E szünetek alatt nem fogtam fel semmit. Végül képekkel próbálkoztam, de egyetlenegyet sem találtam, amely visszhangot keltett volna benne, még egy sötétkék égbolton tündöklő csillag képe sem hatott rá. A mi felfogásunk szerinti fény fogalma nyilván idegen volt számára. Próbálkozásaimat tehát félbeszakítottam, de a balsiker miatt érzett szomorúságomból valami eljuthatott a tudatába, mert minden gyűlölet kihunyt benne, és a szorongás újabb hullámát, valamint a tehetetlenség szívtépő érzését sugározta felém. A Mislix visszakúszott a verem mélyére, anélkül hogy kibocsátott volna halálos sugárzást.

Így hát néhány, filozófus tanításával ellentétben kiderült, hogy a világmindenség egyik végétől a másikig a bánat és a rettegés mindenütt egyforma, de a kétszer kettő nem mindig négy. Volt valami tragikus abban, hogy amíg a legegyszerűbb gondolatok cseréje lehetetlennek bizonyult, addig a bonyolult érzések könnyen eljutottak egyikünktől a másikig.

Visszamentem a laboratóriumba, és bevallottam, hogy többé-kevésbé kudarcot vallottam. A Hissek nem túlságosan hatódtak meg. Az ő szemükben a Mislix az Éjszaka gyermeke volt, ennél fogva gyűlöletes lény, tehát a kísérlet pusztán tudományos szempontból érdekelte őket. Számomra a próba nem ugyanazt jelentettte, és még ma is bánkódom, mivel nem sikerült — nem azt mondom, hogy megértenem, de valamicskét felfognom abból, ami e különös lények intelektuális lényege.

Amikor elhagytuk a szigetet, már besötétedett. Az Ella két holdja fényesen ragyogott a csillagokkal telehintett égboltozaton. Az Arzi aranyszínű, akárcsak a mi Holdunk, de az Ari baljós, vöröses színe mindig azt az érzést keltette bennem, hogy valamilyen megrontó csillag lehet. Hold- és csillagfényben szálltunk le a tágas alsó töltésen, a Bölcsek Háza mellett. A terasz túlsó végén homályosan derengett a Sinzu-űrhajó hatalmas orsóra emlékeztető, az éjszakában halványan csillogó tömege. Legnagyobb csalódásomra nem engedtek be a gyűlésterembe. Szzannal együtt kénytelenek voltunk az Idegenek Házába menni, az alsó terasz ligetei között épült szállodafélébe.

Megvacsoráztunk, majd sétálni mentünk. Utunk során az űrhajó közelébe kerültünk. Az egyik fasor fordulójában egy kis csoport Hiss állta utunkat.

— Nem lehet tovább menni — mondotta az egyik. — A Sinzuk őrzik a gépüket, és engedély nélkül senki nem mehet a közelébe. De ki van veled? — kérdezte Szzant.

— A Tizennyolcadik Univerzum Ssleil (Soleil, franciául Nap) csillagához tartozó Tserre bolygó egyik lakója, az egyetlen, aki e pillanatban nálunk tartózkodik. Aass-szal és Souilikkal érkezett. Piros a vére, és a Mislixek nem tudják megölni.

— Hogyan? Ô lenne a Prófécia embere? Azt mondják, hogy a Sinzuknak is piros a vére, de ők nem ismerik a Mislixeket!

— A Tserien ma ismét lent jár a kriptában a Sanssine szigeten. És látod, mégis itt van!

— Engedd meg, hogy közelebbről is megnézzelek — kérte a fiatal Hiss.

Könnyű sisakjáról halvány fény sugárzott. Láttam az övébe tűzött két kis villámszórót. Az űrhajó őrzése bizonyára nem tréfadolog. Első ízben fedeztem fel az Ellán valami fegyverre emlékeztető eszközt.

— Te hasonlítasz a Sinzukra. Amikor ma délután megérkeztek, hármat is láttam közülük. De te magasabb és súlyosabb vagy náluk, és öt ujj van a kezeden. Ó, bár már részt vehetnék én is a ksillek expedícióiban. De még csak diák vagyok…

Eszembe jutott, hogy az Ellán minden személy kétféle munkát végez. Souilik például ksilltiszt volt, s egyben archeológus.

Hosszan elnyúló, dallamos kiáltás hangzott fel a csillagos éjszakában.

— Valamelyik Sinzu őrszem — jegyezte meg a diák. — Így adnak jelt egymásnak minden fél bousikban. Most pedig kénytelen vagyok megkérni benneteket, hogy forduljatok vissza.

Visszasétáltunk az Idegenek Házába, ami valójában a fák alatt szétszórt, különálló kis pavilonokból állt. Itt szálltak meg azok, akiket a Tanács hívatott, de túl messze laktak ahhoz, hogy mindennap hazatérhessenek. Az én szobámhoz egy fürdőszoba meg egy kis könyvtár tartozott, de túl fáradt voltam az olvasáshoz. Mivel felizgattak e különös nap viszontagságai — mindeddig a legkülönösebb napnak bizonyult, amelyet az Ellán töltöttem —, kénytelen voltam használni az álmot adó készüléket.

Nagyon korán ébredtem. A tengeri levegő éles és hűvös volt, és észrevettem, hogy ez a ház — ellentétben Souilikéval — igazi ablakokkal van ellátva, amelyek éjszakára nyitva maradtak. Hallottam a parti sziklákon megtörő hullámok zúgását és a szellő halk susogását a faágak között. Egy ideig nyitott szemmel heverésztem az ágyban, teljes szívvel élvezve az Ellán oly csendes reggel bűbájos varázsát.

És ekkor váratlanul felcsendült egy dal.

Gyakran hallottam már Hiss-zenét. Földi fül számára nem visszatetsző muzsika, de túlságosan tudományos, túlságosan intellektuális. Ez a dal azonban nem Hiss dal volt. A polinéziai dallamok mélabúja és hajlékonysága bujkált benne, de bővebben áradón, és rejtett tüze az orosz népdalokra emlékeztetett. És a hang, ez a hang, amely minden erőfeszítés nélkül, tisztán csengett mind az alacsony, mind a magas fekvésekben, szintén nem a Hissek hangja volt! Úgy áradt az ének, mint ahogy a hullámok torlódnak a tengerparton, dallamos fordulatokkal, gyors szárnyalásokkal, lassú esésekkel. Az éneklő lány túl messze volt, hogy megérthessem a nyilván nem is Hiss-nyelvű szöveget. Mégis tudtam, hogy a dal a tavaszról, a napsütötte vagy ködbe borult bolygókról, a világmindenséget kutató emberek bátorságáról, tengerről, szélről, csillagokról, szerelemről és harcról, rejtélyről és félelemről szól. A világ minden ifjúsága benne zengett!

Zakatoló szívvel, sietve felöltöztem, és kiugrottam a nyitott ablakon. Az énekszó bal felől, a tenger felől hallatszott. A facsoportok között egy part felé vézető lépcsőre bukkantam. A lépcső tövében, a tenger felé fordulva egy fiatal lány énekelt. A napfény aranyszínű glóriát vont a feje köré. Ez a lány tehát nem lehet Hiss. Az ellenfényben nem láthattam a bőre színét. Rövid, halványkék tunikát viselt.

Négyesével véve a fokokat, száguldottam lefelé a lépcsőn, éppoly izgatottan, mint diákkoromban, amikor az egyetem sarkán befordulva megpillantottam Sylvaine-t. Az utolsó lépcsőfokot elvétettem, és egyenesen a lány lába elé hemperedtem. Ô halkan felsikoltott, torkán akadt a dal, majd várátlanul kacagni kezdett. Valóban nevetséges lehettem négykézláb, homokos hajjal. A lány ekkor hirtelen abbahagyta a kacagást, és ingerült hangon megkérdezte:

— Asna éni étoé tan?

(Meghökkenve fordultam hátra. Az utóbbi szavakat nem Clair mondotta, hanem Ulna, a felesége.)

— Igen — szólalt meg vontatottan Clair —, a lány Ulna volt.