A sehollakók

Ulna, az Androméda leánya

Lassan feltápászkodtam, de a szemem le nem vettem a fiatal lányról. Egy pillanatig azt hittem, hogy a Hissek újabb utazást tettek a Földre, és más földlakókat hoztak magukkal. De visszaemlékeztem az óriás űrhajóra, az Emberiségek Lépcsőjén álló szoborra, és észrevettem a keskeny kézfejet. Eszembe jutottak Souilik történetei is a Mara bolygón lakó és a Hissektől csaknem megkülönböztethetetlen Krenekről. Ha a Hisseknek léteznek eleven másai, lehetséges, hogy a földi embereknek is megvan a maguk alteregója.

A fiatal lány még mindig ott állt előttem. Egy ideig szinte megnémultam.

— Asna éni étoé tan, sanan tar téoé sen Telm! — szólalt meg ismét haragosan.

Hangja továbbra is éneklő, dallamos maradt. Franciául válaszoltam.

— Bocsásson meg, kisasszony, hogy ilyen váratlanul érkeztem a lába elé!

Csak utána kaptam észbe, hogy ezek a szavak nyilván éppolyan érthetetlenek számára, mint nekem az ő kérdése. Ekkor egyenesen a szemébe néztem, és megpróbáltam «átadni» neki a gondolataimat. Hiába. Most már bizalmatlanul nézett rám, kezét az öve egyik csatjára helyezte.

Most Hiss-nyelven próbálkoztam, remélve, hogy ezt talán megérti.

— Bocsásson meg a zavarásért — mondtam. Felismerte a nyelvet, és válaszolt is, épp olyan rossz hangsúlyozással, mint én az első napokban.

— Ssin tséhé h'on? Kicsoda ön?

A mondat helyesen így hangzott volna: Sssin tséhé hion. Így a kérdés valójában azt jelentette: «Milyen a hold?»

— Ma este elsőnek az Ari fog felragyogni — válaszoltam nevetve. A lány megértette tévedését, és szintén elnevette magát. Néhány percig nagy egyetértésben gyötrődtünk a Hiss-nyelv útvesztőiben, meglehetősen eredménytelenül. Végül a lépcsőre mutatott, és együtt mentünk fel a fákkal beültetett töltésre. Amikor felértünk, három dallamos füttyentést hallottam: Souilik szokásos jelzését. Csakhamar felbukkant a barátom, nyomában Essine-nel.

— Látom, hogy már megtaláltad a kapcsolatot a Sinzukkal — jegyezte meg Souilik.

— Kapcsolat! Ez csak afféle szóbeszéd! Ti mit csináltok, ha egy olyan bolygóra találtok, amelynek lakói nem «veszik» a gondolataitokat, s akiknek nyelvét természetesen nem ismeritek?

— Ez kellemetlen, főképp ha a bolygó lakói olyan bájosak, mint amilyennek ezt a Sinzulányt látod — mosolygott Essine. — De nyugodj meg. Hamarosan meg fogjátok érteni egymást.

— Igen, ez a probléma már régen megoldódott — tette hozzá Souilik. — Csak ne hencegj: valójában mi vagyunk azok, akik felfogjuk és átadjuk a gondolatokat! A te bolygódon a hozzád hasonlókkal csakis a beszélt nyelven tudsz érintkezni. Nálunk a kisgyerekekkel ugyanez a helyzet. Tanulniuk kell. Te is tanulni fogsz, és ez a fiatal lány is azt teszi. Addig pedig elegendő lesz számodra egy könnyű gondolaterősítő sisak. De van valami, ami ennél is fontosabb: ma éjszaka még a tiédnél is távolabbi univerzumból érkeztem vissza. Tehát ha eljön az ideje, visszatérhetsz a bolygódra. Kapcsolatot teremtettem egy másik emberiséggel. A Nagy Világmindenségnek abban a zugában, ahonnan te jöttél, úgy tűnik, minden lénynek piros a vére: a Sinzuknak, nektek, Tserieneknek és a Zomboknak is, akiket most fedeztem fel.

— Ôk milyenek? Hoztál közülük egyet?

Souilik félszemét behunyva sandított felém.

— Kicsit hasonlítanak rád. Körülbelül kétszer nagyobbak nálad. De még teljesen vadak, a pattintott köveket sem ismerik. Felesleges, sőt veszélyes lett volna idehozni közülük akár egyet is. Talán majd kétszázezer vagy háromszázezer év múlva…

Már az Emberiségek Lépcsőjének közelében jártunk. A lépcsősor tetején robotokkal körülvéve néhány Hiss ügyködött.

— Mi az ördögöt csinálnak ott fent a honfitársaid? — kérdeztem Souilikot.

Hiss-nyelven a «mi az ördögöt» kifejezés pontos megfelelője a «tei mislix».

— Valóban Mislixekről van szó — nevetett. Majd meglátod.

És a fiatal Sinzu-lány szemébe nézve, «közölt» vele valamit, amit természetesen, nem tudtam megérteni. A Hissek a gondolatátvitel révén akár egy tömeg kellős közepén is folytathatnak magánbeszélgetést. Mindenesetre valami tréfás megjegyzés lehetett, mert a fiatal luny elmosolyodott.

Felsiettünk a lépcsőn. Odafent a Hissek csoportja már szétszéledt. Jobb felől egy újabb szobor emelkedett. Hüledezve ismertem önmagamra. Nagyon élethűen, igen előnyös pózban mintáztak meg, s a lábam előtt egy Mislix hevert!

— A Mislixszel történt találkozásaidat regisztrálták — magyarázta Essine. — És Ssilb, a legjobb Hiss-szobrász, azonnal megbízást kapott a szobor elkészítésére: Ismerte a pontos méreteidet: Ezeket még a Bölcsek Házában vették fel rólad, amikor megvizsgáltak. E méretekkel és néhány domborű fényképpel a munka gyerekjáték volt Ssilb számára. Jónak találod a szobrot?

— Figyelemreméltó — feleltem őszintén. — De zavarni fog, ha mindennap el kell mennem saját magam előtt.

Souilik és a Sinzu-lány már egy ideje élénk beszélgetést folytatott, és a Hiss arcán láttam, hogy valami nem tetszik neki. Ezután néhány mondatot váltott Essine-nel, túl gyorsan ahhoz, hogy megérthessem. De mintha a «sértés» szó is előfordult volna bennük. A fiatal Sinzulány ekkor már lefelé haladt a lépcsőn, hogy eléba menjen felfelé igyekvő fajtestvéreinek, egy tíz-tizenkét személyből álló Sinzu-csoportnak.

Souilik gondterhelt képet vágott.

— Gyorsan meg kell keresnünk Asszát, sőt ha lehet, Azzlemet is.

— Mi történt?

— Nem súlyos. Legalábbis remélem, hogy nem az. De a Sinzuk roppant gőgösek, és talán helytelenül jártunk el, amikor a lépcsőn bal oldalra tettük a szobrukat!

Azonnal bejutottunk Azzlem dolgozószóbájába. Assza is ott volt, továbbá egy fiatal Hiss, Azzlem fia, Asserok, aki most tért vissza a Sinzuk univerzumából.

— A helyzet veszélyes — jelentette ki Souilik csaknem goromba hangon. — Távollétem alatt a Sanssine szigeten a Tserien lent járt a kriptában, és legyőzte a Mislixet!

— Igen, de miért baj ez? — kérdezte Assza. — Ezért én vállaltam a felelősséget, a Tanáccsal egyetértésben.

Nos, Ulna, a Sinzu-lány szerint azt ígérték a Sinzuknak, hogy ők lesznek az első piros vérű lények, akik szembeszállnak a Mislixszel. Ha olyan rátartiak, amilyennek látszanak, lehetséges, hogy megsértődnek!

— Az űrhajójuk fel van fegyverezve — szólt közbe Asserok. — És ismerik az ahunt!

— A mi bolygónkon mi vagyunk az urak, Asserok — jelentette ki az apja. — Amikor a Sinzuk első ízben jártak nálunk, nem akartak szembeszállni a Mislixszel. Azt hozták fel ürügyül, hogy előbb fel kell készülniük a találkozásra. A Tserien elszántabb volt nálunk. Mindez az ő hibájuk. Végül is az Ígéret ránk vonatkozik, nem pedig a Sinzukra! Nem utasíthatunk vissza semmiféle segítséget, de az irányítást fenn kell tartanunk a magunk számára! És ha a Sinzuknak fegyvereik vannak, mi sem vagyunk fegyvertelenek!

Megnyomott egy gombot az íróasztalán. Az egyik fali képernyő megvilágosodott, és megjelent rajta az Emberiségek Lépcsője. Négy Sinzu vitatkozott a szobrom előtt, s közöttük volt Ulna. A többiek futólépésben igyekeztek az űrhajójuk felé.

Azzlem ekkor olyan szavakat ejtett ki, amilyenek évszázadok óta nem hangzottak el az Ellán.

— Első számú riadókészültség! — mondotta egy mikrofon fölé hajolva. — A Tizenkilencek azonnal gyülekezzenek! Teljes felszállási tilalom minden idegen repülő gépezetnek.

A körülírás hallatán elmosolyodtam, mivel az Ellán az egyetlen idegen gépezet az űrhajó volt.

— Majd meglátjuk, hogyan tudják elkerülni az intenzív gravitációs mezőket — jegyezte meg.

A Sinzuk beléptek a Bölcsek Házába.

— Menjünk, és fogadjuk őket — mondta Azzlem. — Ti is gyertek, Souilik és Essine, mivel a fiammal együtt csak ti vagytok itt azon Hissek közül, akik túljutottak a Tizenhatodik Univerzumon.

Abba a terembe mentünk, ahol először álltam a Bölcsek Tanácsa előtt. A terem végében fesztelenül helyet foglaltam Essine és Souilik között. Bevonult a szűkebb Tanács: a Tizenkilencek. Bevezették a Sinzukat.

Négyen voltak: három férfi és a fiatal lány: valamennyien szépek, szőkék, karcsúak és inkább magas termetűek. A Földön svédeknek nézték volna őket. Rideg, tartózkodó arckifejezéssel helyezték fejükre a gondolaterősítő sisakot.

A legidősebb Azzlem felé fordulva beszélni kezdett: azért hívatták ide őket távoli bolygójukról, hogy szembeszálljanak a hírhedt Mislixszel. Sietve jöttek, és magukkal hozták a tudósaik által feltalált leghatékonyabb fegyvereket. Most pedig azt kell hallaniuk, hogy egy félig vad bolygóról érkezett alsóbbrendű lény már legyőzte ezeket a félelmetes ellenfeleket. Ezzel megsértették az ő Arbor bolygójukat, tehát azonnal visszafordulnak, és soha többé nem jönnek az Ellára, hacsak a Shémonok az elszenvedett sértést nem találják túl súlyosnak ahhoz, hogy el lehessen feledni. Ebben az esetben… Végül a Sinzu azt követelte, hogy a Hissek kérjenek bocsánatot, és haladéktalanul rombolják le azt a szobrot, amelyet a Sinzuk szobrával egy szintre helyeztek.

E kirohanás alatt mindvégig a Bölcseket figyeltem. Arcukon egy vonás sem rezzent. A helytelenítésnek a legcsekélyebb jelét sem fedeztem fel rajtuk. A mellettem ülő Souilik viszont szünet nélkül dörmögött hegyes fogai között.

Azzlem higgadtan válaszolt:

— Ti, Sinzuk, furcsa emberek vagytok. Mi soha nem tettünk olyan ígéretet, hogy ti lesztek az első piros vérű lények, akik szembe szállhatnak a Mislixekkel. Abban a korban nem is tudtuk, hogy léteznek más, piros vérű emberiségek. És még most sem tudjuk, hogy valamennyi piros vérű emberiség képes-e ellenállni a Mislix-sugárzásának. Az elsőségnek egyébként sem tulajdonítunk fontosságot. Ez a fajta mentalitás már nagyon rég eltűnt az Elláról, az utolsó hadvezérrel és az utolsó politikussal együtt. S úgy látom, hogy ti sem értitek meg, hogy a világmindenség valamennyi emberisége sem lesz túl sok a Mislix legyőzéséhez. Pillanatnyilag mi vagyunk az egyetlenek vagy csaknem az egyetlenek —, akik harcolnak ellenük, és ebben a küzdelemben minden esztendőben több mint százezer Hisst veszítünk. A Tserien elég bátor volt, hogy minden előkészület nélkül szembeszálljon a Mislixszel. Tehát rendjénvaló, ha a szobra ott van, ahová helyeztük. Ti is tegyétek meg azt, mit ő tett, s mi készséggel elhelyezünk egy, sőt két vagy három Mislixet is a Sinzuk szobra elé!

E szellemes megjegyzés hallatán fojtott nevetés hullámzott végig a gyülekezeten. Azzlem folytatta:

— A ti segítségetek minden bizonnyal hasznos, de nem nélkülözhetetlen. A Tserienekben megvan a szükséges ellenállás. A mi technikánk elsőrendű, és az övék, noha primitív, valószínűleg szintén nem megvetendő. A világmindenségben sok kék vagy zöld vérű emberiség létezik: az ő fegyvereik ugyancsak nagy erejűek. És senki nem tudhatja, hogy a következő alkalommal hol csapnak le a Mislixek. Tán most éppen a ti galaktikátok felé vezető úton vannak. Kérlek benneteket, tegyétek félre az ostoba büszkeséget, ami oly meglepő egy olyan fejlett emberiségnél, mint a tiétek. Felkérlek benneteket: lépjetek be a Nagy Szövetségbe, az Emberlakta Világok Ligájába! A mi egyetlen ellenségünk a Mislix! Minden emberiséget fenyeget, akár kék, akár zöld vagy piros a vére. Még ha érzéketlenek is vagytok a sugárzására, nem élhettek egy kialudt nap közelében! Gondolkozzatok, és baráti szavakkal, ne pedig daccal térjetek vissza hozzánk. Ez a bolygó az Ella, nem pedig az Arbor: itt mi vagyunk az urak. Ma este ismét fogadunk benneteket.

A Sinzu válaszolni akart.

— Nem. Felesleges. Gondolkozzatok. Az esti viszontlátásra.

A Tizenkilencek lassan ballagtak kifelé. Magunkra maradtunk: Souilik, Essine meg én — s velünk szemben a Sinzuk.

Úgy tűnt, mintha csak most vették volna észre személyemet. A három férfi fenyegetően indult felém. A legidősebbet a fiatal lány hasztalan próbálta visszatartani.

Felálltam. Souilik megmarkolta az övébe tűzött kis villámszóró nyelét. Mint valamennyi ksill-parancsnoknak, neki is jogában állt a fegyver viselése. Mozdulata nem kerülte el a Sinzuk figyelmét. Mind a hárman megálltak.

— Azt hittem — kezdte egyikük —, hogy a Hissek, a bölcs Hissek már évszázadokkal ezelőtt lemondtak a háborúról…

— A háborúról igen, de a vendégeink megvédéséről nem — vágott vissza Souilik. — Ha a szándékaitok tiszták, mire valók azok a fegyverek a tunikátok alatt? Azt hiszitek, hogy nem tudjuk kimutatni a fémet a szövet alatt?

A helyzet mind feszültebbé vált. Egyfelől Essine és én, másfelől Ulna és a legidősebb Sinzu igyekezett közbelépni. De Souilikot már elöntötte a Hissek rettentő hideg dühe, a Sinzukat pedig mintha valami érthetetlen gőg szállta volna meg. Szemmel láthatóan belénk akartak kötni.

Mint egy deus ex machina bukkant fel az őrség egyik tisztje. Négy másik Hiss kísérte.

— A Tizenkilencek Tanácsa kéri Sinzu vendégeit, szíveskedjenek visszatérni szállásukra. Továbbá emlékezteti őket, hogy a szolgálatos tiszteken kívül senki más nem viselhet fegyvert az Ellán.

A tiszt egy nagy teljesítményű gondolaterősítő sisakot viselt. Így az elhangzott mondat olyan élesen és ridegen visszhangzott a fejemben, akár egy ultimátum. A Sinzuk is nyilván így értelmezték, mert elsápadtak, és kivonultak a teremből. Ulna visszafordult, és hosszasan nézett ránk.

— A Tserient viszont a társaival együtt várja Azzlem — folytatta a tiszt.

Azzlem, Assza és Asserok között heves vita folyt, amikor beléptünk a dolgozószobába.

— Nincs szükségünk rájuk — jelentette ki Assza. — Elegendők lesznek a Tserienek.

A Sinzuk éppen olyan erősek, mint mi — vágott közbe Asserok. Higgyetek nekem, én láttam a bolygójukat, az Arbort. Többen lakják, mint amennyien mi valaha is leszünk a Három Világban. És ott vannak a szolgáik, a Telmek is…

Asserok hirtelen elhallgatott, mintha valamiféle sugallat szállta volna meg.

— Most már mindent értek! — kiáltotta. — A Sinzuk Telmnek vélték a Tserient! Mert éppen olyan barna és erős, mint a Telmek!

Az Arbor bolygón — magyarázta nekünk — nemcsak egyfajta emberiség él, mint a Földön vagy az Ellán, hanem kettő: a szőke, — karcsú Sinzuk, valamint a barna, nehézkes Telmek. A történelem előtti időkben az Arboron, akárcsak nálunk, az emberi fajnak több változata létezett. De amíg a Földön csak egyetlen faj maradt fenn megsemmisítve vagy magába olvasztva a többiekét, addig az Arboron két különböző ág fejlődött ki az egymástól igen távol eső kontinenseken. Amikor a Sinzuk felfedezték a Telm-kontinenst, már túl civilizáltak voltak ahhoz, hogy végezzenek velük. Úgy képzeld ezt, mintha Amerikát a neandervölgyi ősemberek leszármazottjai népesítették volna be. Mi bizonyára kiirtottuk volna őket. A humanistább vagy realistább Sinzuk viszont, mint a felsőbbrendű faj képviselői, rabszolgaságba vetették a Telmeket. Életkörülényeik lassanként megjavultak, de a jelenlegi társadalomban még csupán alacsonyabb rendű feladatokat végeznek, amire őszintén szólva, leleményességük teljes hiánya jelölte ki őket. Nem bánnak velük rosszul, de soha semmiféle keveredés nem fordult elő a Sinzuk és a Telmek között, mivel két túlságosan eltérő fajtáról van szó. A Sinzuk arisztokrata típusú társadalmi szervezete, a Telmek fél-rabszolgaságán alapulva, kissé a régi Japán társadalmi szervezetére hasonlít.

Kétségtelen, hogy erős testalkatom, a bőröm meg a hajam színe miatt némileg hasonlítok egy Telmre. Hogy jobban megértsd a Sinzuk magatartását, képzelj el egy hatalmas sogunt, akit felkérnek, hogy vívjon meg egy rettentő ellenséggel, s akit érkezésekor azzal fogadnak, hogy feleslegesen fáradt, mivel egy csimpánz már elvégezte a feladatot!

Asserok magyarázata közben a két Bölcs arca fokozatosan felderült. Lehetővé vált, hogy némi diplomáciával lecsillapítsák a Sinzukat, bebizonyítva nekik, hogy bőröm és hajam színe ellenére sem vagyok Telm. Asserok magára vállalta az ügyet, és elindult a Sinzukhoz, akik hamarosan üzentek értem.

Souilik kísért el az űrhajóig. Mielőtt megpillantottuk volna a Sinzu-őrszemeket, elbúcsúzott tőlem, és mindenáron rám akarta tukmálni az egyik villámszóróját. Megköszöntem, de visszautasítottam. Meg voltam győződve, hogy semmiféle veszély nem fenyeget. A bejárati nyílásnál várakozó Sinzu intett, hogy kövessem. A több mint 180 méter hosszú, hatalmas űrhajóban véget nem érő folyosók labirintusát kellett végigjárnom, amíg eljutottam abba a terembe, ahol Asserok társaságában öt Sinzu várt rám, mind az ötnek gondolaterősítő sisak volt a fején. Kissé távolabb a sisak alól kiomló hosszú szőke hajával Ulna állt a fal mellett.

Alighogy beléptem, a legidősebb Sinzu megkezdte a «gondolatközvetítést»:

— Ez a Hiss azt állítja, hogy te nem Telm vagy, hanem egy fekete Sinzu. Majd meglátjuk. Beszélj nekünk a bolygódról.

Ráérősen előbbre húztam egy fémszéket, helyet foglaltam rajta, keresztbe vetettem a lábam, és csak akkor szólaltam meg:

— Jóllehet számomra épp olyan sértő, hogy felsőbbrendű állatnak tartanak, mint amilyen sértő a ti számotokra, hogy egy Telm megelőzött benneteket, a Hissekre való tekintettel mégis válaszolok nektek. Tudjátok meg, hogy az én bolygómon csak egyetlen faj létezik, s az emberek között akadnak olyan szőkék, mint a Sinzuk, és olyan barnák, mint amilyen én vagyok. Azonkívül vannak — méghozzá igen sokan — fekete vagy sárga bőrű emberek is. Sokáig vitatkoztunk azon, hogy melyik a felsőbbrendű faj, és megegyeztünk, hogy ilyen nincs. Utolsó alkalommal háborút kellett viselnünk bizonyos földlakók ellen, akik azt állították, hogy ők a felsőbbrendű faj képviselői. Állítólagos felsőbbrendűségük ellenére legyőztük őket.

Több mint egy óra hosszat «közvetítettem», miközben nagy vonásokban felvázoltam civilizációnkat, társadalmi szervezetünket, ismertettem tudományos eredményeinket és művészeti irányzatainkat. A Sinzuk tudományos téren természetesen mérföldekkel megelőztek bennünket: némely tekintetben még a Hisseket is felülmúlják. De látszólag nagy hatással volt rájuk, hogy a nukleáris energiát felhasználják a Földön, mivel ez náluk is viszonylag újkeletű vívmány.

Gondosan felépített kérdéssorazatokat intéztek hozzám. Végső következtetésük az volt, hogy fizikai megjelenésem ellenére sem lehetek Telm. Ettől kezdve magatartásuk teljesen megváltozott. Éppolyan barátságosak lettek, mint amilyen dölyfösek voltak azelőtt. Ulna arca sugárzott az örömtől. Ô volt az egyetlen, aki az első perctől a pártomat fogta, és a védelmemre kelt. Asserok megbeszélte Hélonnal, az öreg Sinzuval, akiről kiderült, hogy Ulna apja és az expedíció parancsnoka, hogy még aznap este összeülnek tanácskozni a Tizenkilencekkel.

Amikor elhagytuk az űrhajót, Ulna és fivére, Akéion elkísért bennünket. Souilik és Essine már várt rám. Asserok elment, hogy értesítse Azzlemet, s így öten maradtunk: két Hiss, két Sinzu és én, a Tserien.

Nagyon jókedvűek voltunk. A háború veszélye végképp elmúlt. Souilik félrevont, és bizalmasan elárulta, hogy száz ksill állt készenlétben az űrhajó megsemmisítésére, ha a dolgok netán rosszra fordultak volna. Mind az öten letelepedtünk a tengerpartra vezető lépcsőre. A bolygóinkról faggattuk egymást, és meg kellett ígérnem, hogy a Mislixek legyőzése után, mielőtt visszatérnék a Földre, mindenképpen meglátogatom az Arbort. Úgy beszéltünk a Mislix felett aratott győzelemről, mint valami egyszerű, magától értetődő eseményről. Valójában, mire e győzelem megvalósul, mi már réges-rég por és hamu leszünk, mert a harc minden bizonnyal évezredekig fog tartani.

Ulna és Akéion mindent tudni akart a Mislixről. Elhatározták, hogy szembeszállnak vele, mert tudni akarták, hogy a Sinzuk is éppolyan ellenállóak-e a sugárzásával szemben, mint én. Megbeszéltük, hogy lemegyek velük a verembe.

A korábbi megegyezés értelmében még aznap este lezajlott a második tanácskozás a Sinzuk és a Tizenkilencek között. A szövetséget véglegesen megkötötték, bármi is lesz az eredménye a Sanssine szigeten két nap múlva végrehajtandó kísérletnek. A Bölcsek és a Sinzuk közötti összekötő szolgálattal Asszát és Souilikot bízták meg. Az utóbbit sikeres kutatásai jutalmául mint neofitát nemrég választották be a Bölcsek Tanácsába. Assza és Souilik kérésére Essine-t és engem neveztek ki munkatársuknak. Sinzu részről Hélon a fiát meg a lányát, Akéiont és Ulnát, valamint egy fiatal fizikust, Etohant jelölte ki az összekötői feladatra.

A Hiss-küldöttségben természetesen csak konzultatív szerepem volt. Még azt sem állíthattam, hogy a Földet képviselem, mivel úgyszólván elraboltak onnan — nem mondanám, hogy akaratom ellenére, de mindenképp váratlanul. Mégis boldoggá tett a kinevezés, mert közelebb kerültem Souilikhoz és Essine-hez, akiket nagyon megkedveltem, Asszához, akivel rokonszenveztem, továbbá a Sinzukhoz, akik nagyon érdekeltek. Ez akkor még csak puszta kíváncsiság volt részemről.

Negyedik látogatásomat a kriptába csak azért mesélem el részletesebben, mert kis híján csaknem az életembe került. Azonkívül a Sinzuk csak ettől kezdve tekintettek egy felsőbbrendű fajhoz tartozó emberi lénynek. Ulna és fivére kivételével mindeddig titkos ellenszenvvel viseltettek irántam. A magam részéről ezért kissé haragudtam is rájuk, mert az űrhajón alkalmam nyílt találkozni néhány Telmmel, és biztosíthatlak, hogy a termetükön és hajuk színén kívül aligha hasonlítanak rám. Sokkal inkább emlékeztettek egy gorilla meg egy ausztrál bennszülött feltételezett kereszteződéséből származó lényre.

Ez alkalommal az űrhajó fedélzetén mentünk a Sanssine szigetre. A hatalmas gépet csaknem olyan könnyedén lehetett irányítani, mint a ksillt. A vezérlőterembe nem engedtek belépni. A Tizenkilencek Tanácsának tagjait Souilik szállította az egyik legnagyobb méretű ksillén.

Mivel a szigeten akkora gépek számára nem volt megfelelő leszálló terep, a tengerre ereszkedtünk le, és az utasokat csónakokkal szállították a partra. Először és utoljára vettem igénybe az Ellán ezt a szállítási eszközt.

Elsőnek én mentem be a kriptába. Megbeszéltük, hogy néhány másodperccel később jön utánam Akéion, Ulna és egy fiatal Hiss, akinek elfelejtettem a nevét: ő volt a kísérleti alany. A fejemen az előző alkalommal használt gondolaterősítő sisakot viseltem.

Amíg egyedül tartózkodtam a veremben, a Mislix nem sokat törődött velem. Kétségtelenül felismert, és tudta, hogy minden sugárzás hiábavaló lenne. Semmiféle gyűlölethullámot nem árasztott, csak valami tétova kíváncsiságot éreztem benne. Egyébként meg se moccant.

Kisvártatva tíz-tizenkét robot kíséretében beléptek a többiek. Előzőleg megkérdeztem Asszát, hogy miért nem a taszító zónák segítségével védenek bennünket, de kiderült, hogy ezeket az övezeteket zárt közegben csak akkor lehet létrehozni, ha a levegőt előzőleg kellőképp felmelegítik, márpedig a meleg elpuszította volna a Mislixet. Egyedül csak nálam volt «hideghő» pisztoly.

Alighogy társaim felbukkantak az átjáró nyílásában, a Mislix máris támadásba lendült, s a talaj szintjén kúszva feléjük, teljes erővel sugárzott. A kifelé menekülő Hiss útközben összeesett. A Sinzuk éppolyan ellenállók voltak a sugárzással szemben, mint én, de ahelyett hogy azonnal visszavonultak volna, felém siettek, és eltakarták előlem a Mislixet. Ez utóbbi nem vesztegette az időt, és néhány másodperc alatt valóságos mészárlást rendezett a robotok között. Amikor végre lőni tudtam, már csak egy automata volt működőképes. A Mislix ekkor nehézkesen megindult az átjáró alagútja felé, bekúszott a nyíláson, és így elzárta a kifelé vezető utat. Ily módon a Mislix foglyai lettünk.

Egy pillanatra sem vesztettem el a fejem, mert tudtam hogy szükség esetén a Hissek félelmetes eszközeikkel azonnal a segítségünkre sietnek. De aggódtam az eszméletlen Hiss miatt, ugyanis a Mislix szüntelenül sugárzott, és minden eltelt másodperc csökkentette életben maradásának lehetőségét. A mikrofonon át jeleztem, hogy megkísérlem az alagút felszabadítását, majd intettem a Sinzuknak, hogy húzódjanak félre, és kezemben a pisztollyal egyenesen a, Mislix felé irányítottam lépteimet.

A fémszörny halványan csillogott az átjáró félhomályában. Minden izmomat megfeszítettem, hogy ha kell, félre ugorhassak, majd elsütöttem a pisztolyt. A Mislix hátrált. Ismét lőttem. A Mislix tovább hátrált, és behatolt a henger alakú előtérbe. Oda is követtem, és ez csaknem a vesztemet okozta. Nekem rontott, és a szűk helyen csak nehezen tudtam elkerülni rohamát. Szerencsére, a bekapcsolt gondolaterősítő sisak révén mindig megéreztem a Mislix felől áradó ellenséges érzelmek fokozódását, ami a közelgő támadást jelezte. Ez a különös, bikaviadalra emlékeztető párharc jó öt percig tartott. A Mislix végül visszasiklott az alagútba. Utána vetettem magam.

Sajnos, beleütköztem az eszméletlen Hisst cipelő, kifelé tartó robotba, s ezzel mintegy tíz másodpercnyi időt vesztettem. E rövid késedelem csaknem a Sinzuk életébe került. Mire bejutottam a kriptába, a Mislixet már csak néhány méter választotta el a falhoz tapadó Ulnától és Akéiontól, aki védelmezően a húga elé állt. A Mislix már készülődött, hogy rájuk rontva összezúzza őket, amikor egymás után hat lövést adtam le. A szörnyeteg ekkor felém fordult és támadott. Mintha vakító, forró fény árasztotta volna el a kriptát. Erős ütést éreztem, majd áthatolhatatlan sötétség borult rám. Most át kell ugornom harminc napot, ugyanis harminc napig fogalmam sem volt arról, hogy mi történt velem és körülöttem. A Mislixszel való összeütközés következtében tíz csontom eltört, és testemnek csaknem a fele megfagyott, mert az űrruhám több helyen kiszakadt.

Fémfalakkal körülvett, ismeretlen helyiségben, ágyban fekve tértem magamhoz. A hátamon feküdtem, s fölöttem egy nagy, négyszögletes tölcsérféléből halk és állandó zümmögés közepette lilás fény sugárzott rám. Nagyon gyenge voltam, de semmiféle fájdalmat nem éreztem. Amikor mozdulni próbáltam, észrevettem, hogy végtagjaim homorú sínek közé vannak szorítva. Hiss nyelven kiáltozni kezdtem.

Egy ismeretlen Sinzu jelent meg az ajtóban. Fehér haja olyan fakó volt, mint nálunk az öregembereké, nem pedig platinásan csillogó, mint a Hisseké. A Sinzu fölém hajolt, szemügyre vett valamit, amit én nem láthattam, rám mosolygott, majd néhány érthetetlen szót mormolt. A zümmögés hangja megváltozott, a tölcsérből áradó fény határozottan lila színűvé vált. Tagjaimban folyamatos zsibongást éreztem, és az erőm mintha lassan visszatért volna. Az ismeretlen ezután magamra hagyott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történt velem: bizonyára súlyosan megsebesültem, és egy Sinzu-kórházban vagyok, valószínűleg az űrhajó fedélzetén.

Kellemes félálomba merültem. Egy idő után, amelynek tartalmát képtelen voltam megállapítani, ismét megjelent a Sinzu, ez alkalommal Szzannal együtt. A Hiss elmondta, hogy a Mislix épp hogy csak megérintett, mivel a forró fény hatására — amely az összeütközés után nem pedig előtte lobbant fel, mint hittem — harcképtelenné vált. Ulna és fivére szánalmas állapotban vonszolt ki a kriptából.

Amikor átszállítottak az űrhajóra, csak épp hogy éltem. Mindenáron a Sinzuk akartak ápolni, elsősorban azért, mert orvosi szempontból nem voltam szállítható állapotban. Aztán mindent összevetve, végül is megmentettem parancsnokuk fiát és lányát. Egyébként is úgy találták, hogy fiziológiailag közelebb állok hozzájuk, mint a Hissekhez. Hogy ez mennyire így van, kimutatta egy sürgősen elvégzett szövetélettani vizsgálat. Közben olyan készülékek segítségével tartottak mesterségesen életben, amelyek még az Ellán látott műszereket is felülmúlták. Kiderült, hagy éppen olyan protoplazmával rendelkezem, mint a Sinzuk, ezért habozás nélkül egész sor hetero-transzplantációs műtétet hajtottak végre rajtam. A földiekkel ellentétben a Sinzu-orvosok a hetero-transzplantáció tudományának valóságos mesterei voltak. Mindig volt tartalékban «élő» nyersanyaguk, ha szabad így kifejezni magam. Valójában azonkívül, hogy négy ujjuk van — amely jellegzetesség a mi fajtánkkal való kereszteződés során recesszív lenne —, kevésbé különböznek tőlünk, európaiaktól, mint például a kínaiak.

Röviden, hála a Sinzuk nagy orvosának, Vincédomnak, életben maradtam, anélkül hogy megrokkantam volna. De igazságtalan lennék, ha megfeledkeznék Szzanról, akit meglehetősen sok földi orvostudományra megtanítottam, s ezért hasznos tanácsokat tudott adni Vincédomnak, vagy Ulnáról, akinek napokon át kellett ügyelnie az általa feltalált, bámulatosan működő, mesterséges szívre.

Attól kezdve, hogy eszméletemet visszanyertem, rohamosan gyógyultam. Három nappal később már felkelhettem. A gondolaterősítő sisak segítségével hosszú beszélgetéseket folytattam Ulnával, s hozzákezdtem a Sinzu-nyelv tanulásához. Így aztán sok mindent megtudtam az Arbor bolygóról és a Sinzu-emberekről.

A tudomány terén igen fejlett Sinzuknak őseiktől örökölt, különös társadalmi szervezetük van. Valaha minden Sinzu nemes volt. Senki nem végzett fizikai munkát, ezt a Telmek alsóbbrendű fajtájára bízták. Életüket a művészetnek, utazásoknak és a háborúskodásnak szentelték. A háborúk körülbelül hét évszázada végképp megszűntek az Arboron, és helyébe a tudományos kutatás, valamint a Tér felkutatása lépett. Különös véletlen, hogy a Földet éppen a Hissek fedezték fel és nem a Sinzuk, jóllehet a Sinzuk galaktikája, amint erről később meggyőződtünk, nem egyéb, mint közeli szomszédunk, az Andromeda köd. Öszintén szólva, a Sinzuk esélye, hogy a mi galaktikánk csillagmillióinak közepén rábukkanjanak a naprendszerünkre, semmiképp sem volt kisebb.

Az Arboron ma csaknem kétmilliárd Sinzu él, és galaktikájuk különböző bolygóin még további háromszázötven millió. Társadalmi szervezetük roppant arisztokratikus maradt. Hélon egy shémonnak, vagyis egy hercegnek megfelelő rangot viselő nagyúrnak a fivére. Az Arboron csak négy shémon van, az utolsó Sinzu királyoktól származó négy család feje. Politikai szervezetük gúlaszerűen épül fel: a csúcson helyezkedik el a négy shémon: ez a rang félig örökölhető, mivel az új shémont mindig ugyanabból a családból választják, de nem feltétlenül az előbbi shémon fiát. Ulna majd pontosabban elmagyarázza e bonyolult társadalmat.

Egy héttel azután, hogy magamhoz tértem, Vincédom megengedte, hogy elhagyjam a betegszobát. Souilik és Ulna társaságában boldogan léptem ki az űrhajóból a szabad levegőre. Lassan felballagtunk az Emberiség Lépcsőjén, és láttam, hogy a Sinzu-szobrot valóban kiegészítették egy legyőzött Mislix képmásával. Souilik állandóan parányi óráját nézegette, és titokban mintha nevetgélt volna, de Ulna is rejtélyesen mosolygott. Amikor elfáradtam, vissza akartam fordulni, de sietve lebeszéltek erről, mondván, hogy a friss levegő elősegíti a gyógyulásom. Leültünk egy kőpadra, és a tengert bámultuk. Az arra járó Assza is helyet foglalt mellettünk néhány percre. Mindenféléről beszélgettünk, végül Assza felállt, és elindult az űrhajó irányába. Egy bousik múltán Souilik ismét az órájára pillantott, s miközben zöld arcán huncut ráncok futottak össze, megszólalt: «Most már visszamehetünk.»

Az űrhajó nyílásához vezető lépcső tetején a két fegyveres Sinzu-őr, vigyázzba vágva magát, tisztelgett előttem. Csodálkoztam, mert a Sinzuk mindeddig csak parancsnokaikat vagy a Tizenkilencek Tanácsának tagjait üdvözölték ilyen szertartásosan. Ulna és Souilik észrevétlenül eltűnt mellőlem, és egyedül maradtam a folyosón. Hamarosan megjelent Akéion: pompás bíborvörös tunikát viselt, vállára hasonló színű köntös borult, homlokát keskeny platina pánt övezte.

— Gyere — mondotta Hiss nyelven. — Ünnepséget rendeznek a tiszteletedre, tehát fel kell venned az ünnepi ruhádat.

Bevonszolt az egyik fülkébe, ahol segítségével magamra öltöttem a Sinzu-díszegyenruhát, amely hosszú fehér tunikából és fehér köntösből állt, s e sok fehérség közepette még a szokásosnál is feketébbnek tűntem. Homlokomat aranypánt díszítette.

Akéion az űrhajó orrába, az irányítóterem mögötti hosszú, keskeny terembe kísért. A helyiség végében felállított emelvényen ült Hélon és Ulna. Hélón bársonypiros, Ulna halványzöld tunikát viselt. Az űrhajó feketébe öltözött vezérkara, valamint szürke egyenruhás személyzete a falak mentén sorakozott fel. A hosszan leomló, bőven redőzött leplek tömege között az emelvényen jobb felől ülő Assza és a bal felől ülő Souilik testhez tapadó trikója szinte szemérmetlennek tűnt.

Elhűlve álltam az emelvény előtti üres térségen. A teremben mélységes csend uralkodott. Akéion mereven állt mögöttem.

Hélon lassan felemelkedett székéről, és megszólalt:

— Ki az, aki megjelent az Úr-Shémon előtt?

Akéion válaszolt helyettem:

— Egy szabad és nemes Sinzu.

— Miféle hőstett ád jogot neki a fehér tunikára?

— Megmentette az Úr-Shémon fia és leánya életét.

— Mit kíván a szabad és nemes Sinzu?

— Az Ahen-rétont.

— Mit szól az Úr-Shémon fia és leánya?

— Megérdemli — felelte kórusban Ulna és Akéion.

— Mit szólnak az Úr-Shémon nemes és szabad társai?

— Megérdemli — felelték egyhangúlag a vezérkar és a személyzet tagjai.

— Mi, Hélon, Úr-Shémon, a Tsalan űrhajó parancsnoka, aki leszállt a baráti Ella bolygón, az Arbor többi shémonja nevében, Tiran, Sior, Sertin, Arbor-Tian, Sinaph shémonjai nevében, a Hat Bolygón élő valamennyi Sinzu nevében, valamennyi halott Sinzu nevében, valamennyi megszületendő Sinzu nevében kihirdetjük, hogy a Föld bolygójáról való Sinzunak, aki itt áll előttünk, lojális és bátor magatartásáért jutalmul megadjuk a Sinzu-Them címet, valamint a hetedik osztályú Ahen-rétont.

A meglepetés moraja hullámzott végig a gyülekezetem. Ulna mosolygott.

— Lépj előbbre — suttogta Akéion.

Roppant nevetséges lehettem fekete hajammal és barna bőrömmel a hófehér tunikában, homlokomon az aranypánttal, és fejemen a gondolaterősítő sisak ide-oda lengő, vékonyka antennáival. Szót fogadtam, noha még akkor sem értettem egészen, hogy mi történt. Sikerült eljutnom az emelvényig.

Ekkor kórusban felhangzott az a különös, szép dal, amelyet azon a reggelen hallottam, amikor először pillantottam meg Ulnát: a Tér Meghódítóinak dala. Csaknem vallásos borzongás futott végig rajtam. Éreztem, hogy leemelik rólam a fehér köntöst, és egy másikat terítenek rám. A dal véget ért. Most aranyszegélyű, kárminvörös köntös borult a vállamra.

— Föld bolygó szülötte! — szólalt meg ismét Hélon. — Mától kezdve Sinzu vagy, akárcsak mi magunk. Íme, vedd át a Tsalan kulcsait, továbbá a fegyvert, amelyet oldaladon viseshetsz, ha házigazdáink megengedik — tette hozzá, és rámosolygott Asszára.

Két jelképes nikkelkulcsot nyújtott felém — mivel a Sinzuk, akárcsak a Hissek már rég nem használnak ilyen primitív eszközöket a zárásra —, valamint egy rövid, ragyogó fémcsövet.

— A szertartás véget ért — intett felém. — Reméljük, hogy Song Vsévolod Clair hajlandó megosztani velünk ételünket.

— A Song a rendfokozatod — magyarázta Akéion. — A Shémon, az Úr-Shémon és a Vithian után ez a legmagasabb rang. Mint Song bárkit feleségül vehetsz az Arboron, ha kedved tartja, még egy Úr-Shémon lányát is — tette hozzá huncut mosollyal, és Ulnára pillantott, aki mélyen elpirult.

A Kalvénault kialszik!

Viszonylag röviddel azután, hogy így befogadtak a Sinzuk, velük együtt elutaztam a Réssan bolygóra, az Emberlakta Világok Ligája Nagy Tanácsának székhelyére. A Tanácsban mindep bolygót csak egy személy képviselt, de a Réssanon voltak a különböző emberiségek települései is, és az egyes kolóniák lélekszáma ötezer és húszezer között váltakozott. A Réssan lakosainak többsége — 170 millió fő — Hiss-eredetű.

A települések és az anyaországok közötti állandó összeköttetést ötezer ksill biztosította. A Hissek viszont csak roppant gyér kapcsolatokat tartottak fenn a még háborút folytató bolygókkal, s az Exklúziós Törvény értelmében ezek az égitestek nem voltak képviselve a Ligában.

A Réssanon láttam a legkorszerűbben berendezett laboratóriumokat. E különböző gondolkodású lények évszázadok óta tartó érintkezése folytán igen nagy haladás mutatkozott mind a tudományok, mind a művészetek terén. Az EIlán lakó csaknem valamennyi Bölcs a réssani egyetemen töltötte gyakorlati idejét.

Az Ellán használatos időszámítás szerint öthavonként ült össze a Liga Tanácsa. Az Ella küldötte, aki alkotmányos jogánál fogva egyben a Tanács elnöki tisztjét is betöltötte, jelenleg Azzlem volt. Ez alkalommal a tanácskozás időpontja egybeesett két új város — és piros vérű! — emberiségből származó lények érkezésével, s mivel e két új emberiség érzéketlennek bizonyult a halálos Mislix-sugárzással szemben, a gyűlés még a szokottnál is ünnepélyesebbnek ígérkezett. Ôszintén szólva, én — mint egy még háborút viselő világ félhivatalos képviselője — elvben nem is vehettem volna részt a Liga ülésein.

Kora hajnalban indultunk útnak. Az Ellának azon a részén, ahol laktam, már három napja megkezdődött az esős évszak. Zuhogó záporban emelkedett fel réobunk. A Réssanra a Sinzu-űrhajóval kellett utaznom, nem pedig a Souilik vezette nagy ksillen. Mivel az utóbbiakat már jól ismertem, örömmel töltött el a gondolat, hogy űrhajón s főképp, hogy Ulnával fogok utazni.

Már az eddigiekből is észrevehetted, hogy első látásra meleg rokonszenvet éreztem a Sinzu lány iránt. Bizonyos jelek — különösen fivérének gyakori és bizalmas tréfálkozása — mintha azt jelezték volna, hogy én sem vagyok közömbös számára. Egyébként bármilyen szoros barátság is fűzött Souilikhoz, Essine-hez és néhány más Hisshez, intelligenciájuk és szeretetreméltóságuk ellenére olykor szinte száműzöttnek éreztem magam e zöld bőrű lények között. A Sinzuk viszont mintha csak a honfitársaim lettek volna.

Az űrhajó is zuhogó esőben indult el. Néhány másodperccel később már áttörtük a felhők boltozatát, és meredeken emelkedtünk egyre feljebb. Én az irányító teremben tartózkodtam Ulna, Akéion és a Ren — vagyis hadnagy — társaságában, aki a kormányszerkezetet kezelte. Az Arn nevű hadnagy egyébként Ulna unokabátyja volt. A Sinzuk technikája — legalább is e téren — alacsonyabb szintű, mint a Hisseké: bár az űrhajóban a felgyorsulás hatása az emberi testre jelentősen csökkent, mégsem szűnt meg teljesen, mint a ksillben. Az űrhajó utasát az erő olyan érzése keríti hatalmába, amit a ksill szinte észrevehetetlen felemelkedése során nem észlelhet. Az utazás eseménytelenül zajlott le. A Marsot messze elkerülve egyenesen a Réssan felé tartottunk. Ez a bolygó kisebb az Ellánál, és hidegebb is, mivel távolabb van az Ialthartól. Csakhamar megpillantottuk magunk előtt a szemlátomást növekvő, zöldes színű golyóbist.

Az északi féltekén ereszkedtünk le, nem túl messze a Világok Palotájától. Ez az épület egy fennsíkon hóval borított, vad hegyek között emelkedik. A meredek hegyoldalak sötétzöldek. A Réssan növényvilága teljesen zöld, de a mi földi növényeinktől eltérően ez a zöld szín inkább sötétkéknek tűnik. A Palota körül azonban a Hissek sárga pázsitja terült el, és a magasból érdekes látványt nyújtott ez az élénksárga folt, mint egy aranyszínű boglárkával beültetett virágoskert egy hatalmas rét közepén.

A mindössze kétszázhét Sinzu kevés volt ahhoz, hogy önálló települést alkosson, ezért az Idegenek Házában kaptunk szállást, a Palota közelében, amely csak a Tanács ülésszakai alkalmával népesült be. Mivel a gyűlés csak egy hét múlva kezdődött — természetesen, az Ella időszámítása szerinti nyolcnapos hétről van szó —, az egész környéken mi voltunk az urak.

Ez a nyolc nap — egy nap nagyjából megegyezik az Ella huszonhét földi óráig tartó napjával — a legkellemesebbek közé tartozott, amelyeket valaha is átéltem. Souilik és Essine is csatlakozott hozzánk és Ulnával meg Akéionnal együtt élvezetes sétákat tettünk a kies szépségű hegyes-völgyes környéken. Ügyelni kellett azonban, hogy még az éjszaka beállta előtt hazaérjünk, mert a Réssanon — ámbár a nappalok mérsékeltek — az éjszakák jéghidegek, és a hőmérséklet könnyen mínusz tíz fok alá zuhanhat. Az Ella kissé bágyasztó éghajlata után igaz gyönyörűséggel élveztem a hideget. A Sinzuk is jól bírták, de a mi földi macskáinknál is fázékonyabb Hissek, ha késő éjszakáig velünk maradtak, bizony belebújtak űrruhájukba, amíg a réten keresztül jutottak a ksilljükig.

Lakóhelyünktől nem messze felfedeztem egy hóval borított lejtőt, és az űrhajó szerelőinek segítségével egy pár sítalpat fabrikáltam. Ó, csak láttad volna a Hissek meg a Sinzuk elképedt arcát, amikor első ízben siklottam le a hegyoldalon a porzó hófelhő közepette. A Sinzuk csakhamar utánozni akartak, s mire észbe kaptam, már kineveztek sítanárrá ebben az idegen világban! Souilikot és Essine-t már nehezebb volt rábeszélni a síelésre, de végül is megpróbálták. Ám alig jutottak el odáig, hogy néhány métert esés nélkül megtegyenek, értesítést kaptunk, hogy összeül a Tanács.

Azzlem előző este érkezett, a fűtést és a világítást biztosító, alárendelt Hiss-személyzettel együtt. Másnap hajnaltól kezdve egymás után érkeztek a ksillek és a réobok, s délelőtt tíz órakor a tágas rét, ameddig csak a szem ellátott, hatalmas lencsékkel és fémmadarakkal volt borítva. Végül kitárultak a Palota kapui, és a küldöttek menetet formálva bevonultak az épületbe.

Souilik ksilljének tetejéről néztük a felvonulást. Legelöl lépkedett Azzlem, mögötte Hélon. Aztán sorra elvonult előttünk az emberiségek valamennyi típusa, az Ellán lévő Nagy Lépcsőn látott szobrok eleven modelljei. Uramisten, micsoda látvány! A zöld, kék, sárga bőrűek, a nagyok, a kicsik, a ragyogó szépek, a csúnyák felvonulása volt ez. Akadtak közöttük ijesztően rútak, mint például a homárszemű, óriás termetű Kaien, aki csaknem olyan távoli galaktikából jött, mint a mienk, de ellenkező irányból. Némelyek a megtévesztésig hasonlítottak a Hissekre, és Souilik gúnyos mosollyal mutatott a Mara bolygóról érkezett Krenre. A Mara bolygón gyártják azt az Aben-Torne nevű borzalmas italt, amelyet az odalátogatók merő udvariasságból kénytelenek meginni! A menet végén haladtak azok a lények, akiknek csak az intelligenciájuk emberi, s közülük néhányan óriási, páncélos rovarokra emlékeztettek. A látvány a végtelen változatosság lehangoló érzését árasztotta.

— Igen — szólalt meg mélabús hangon Souilik —, soha senki nem fogja megismerni az emberlakta bolygók mindegyikét.

Mi is bementünk a Palotába. Bár a külseje után ítélve az épület egy titáni méretű, tömör és kopár monolitnak tűnt, belülről gazdagon díszítették az itt képviselt emberiségek alkotta szobrok és festmények. Egy külső galéria panorámaszerűen mutatta az emberlakta világok legnagyobb városait. Keresztülmentünk egy különös növényekkel zsúfolt télikerten. Souilik egy légmentesen lezárt, átlátszó bura alatt megmutatta az Első Univerzum Ssin bolygójáról származó sténet nevű növényt, amely minden állati életet elpusztít a világmindenség e bolygóján, mert pompás virágai, amelyek mintha áttört aranyszirmokból állnának, végtelenül parányi mennyiségben egy gáznemű, halálos mérget árasztanak.

Obszidiánra emlékeztető, zöld, üvegszerű anyagból faragott lépcső vezetett az ülésterem fölötti páholyokhoz. Az egyik páholyban helyet foglaltam. Tőlem jobbra ült Ulna, balra pedig egy törékeny alkatú, halvány kékesszürke bőrű, kékesfekete hajú és hatalmas, lila szemű női lény, a Tizenegyedik Univerzum Véssar csillagjához tartozó Pharen bolygón élők R'ben emberiség képviselője.

Lent, az amfiteátrumban helyezkedtek el a Liga küldöttei. Mindegyikük előtt kis állvány emelkedett, rajta bonyolult készülékek csillogtak. Az egybegyűltek számához viszonyítva minden meglepő csendben zajlott le.

A Hisseknek kiváló érzékük van a rendezéshez: a fények kialudtak, s csak egyetlen fényszóró vetette keskeny sugarát az emelvényre, ahol egy süllyesztő segítségével egy dobogóféle emelkedett fel, rajta a ragyogó fém karosszékeken ülő Azzlemmal és négy másik képviselővel. Hélon is köztük volt. Semmiféle éljenzés vagy taps nem hallatszott. Azzlem szólásra emelkedett. Hiss-nyelven beszélt, de a nagy teljesítményű gondolaterősítők jóvoltából mindenki a saját nyelvén hallhatta a szónoklatot. Azzlem emlékeztette a jelenlévőket a legutóbbi tanácskozás alkalmával hozott döntésekre, majd beszámolt érkezésemről, valamint a Sinzuk érkezéséről, továbbá a Mislix-sugárzással szemben megnyilvánuló csodálatos ellenálló képességünkről. Mostantól kezdve — mondotta — a mi segítségünkkel a Mislix ellen folytatott harc jellege megváltozik: védekező harcból támadó harccá válik, s ennek első felvonása az lesz, hogy felderítő expedíciót indítanak az ellenséges birodalom szívébe, az Elátkozott Galaktikák egyikének a kellős közepébe. Természetesen, még sok évszázadnak kell eltelnie, amíg az ellenség végképp meghátrál. De a visszavonulások ideje véget ért. Nem hiányoznak a Mislix-pusztító fegyverek: minden, ami hőt termel, hatékony eszköz lehet ellenük. De e fegyvereket mindeddig csak súlyos veszteségek árán lehetett alkalmazni.

Azzlem hosszasan beszélt. A világmindenség emberiségeinek színe-javát egyesítő gyülekezet előtt ismertette a Föld-lakók testének szokatlan felépítését. Immunitásunkat nyilván annak a ténynek köszönhetjük, hogy szervezetünk, akárcsak a Mislixeké, sok vasat tartalmaz. A Sötétség Lényeivel való távoli rokonságunk ellenére is teljes mértékben méltók vagyunk az «ember» elnevezésre. A Sinzukat minden további nélkül felveszik a Ligába, mivel réges-rég elvetettek minden háborút, a Tserieneket azonban jelenleg csak szövetségesnek tekinthetik, de mert civilizációjuk roppant fiatal, remélhető, hogy e gyülekezet hamarosan a teljes egyenlőség alapján fogadhatja őket tagjai sorába.

— Megnyitó beszéd. Nincs semmi jelentősége — suttogta tiszteletlenül Souilik. — Az igazi munkát majd az egyes csoportok végzik el. Bár az Exklúziós Törvény értelmében nem vehetnek fel a Ligába, a Hissek csoportjában számítunk rád.

— Miért éppen a Hissek csoportjában? — kérdeztem.

— Mert mi fedeztünk fel téged, még ha azóta adoptáció révén Sinzu is lettél. Ezt ne feledd! Azzlem befejezte a beszédet, és leült. Néhány percnyi csend után mennydörögve felharsant egy számomra ismeretlen Hiss-dal. Nem mondhatnám, hogy nagy hatást tett rám. Már említettem, hogy a Hissek zenéje túl bonyolult, és néha olyan magas, illetve mély hangokig terjed, amelyeket, a mi fülünk képtelen meghallani. De amikor Souilik és Essine felé fordultam, megdöbbentett az arckifejezésük. Mintha révület szállta volna meg őket, valamiféle misztikus közösségi érzés valamennyi kék vagy zöld vérű lénnyel. Lent, a mályvaszínű fényben derengő teremben minden arcon ugyanez a vágyódó s egyben megenyhült kifejezés tükröződött. Kékesszürke bőrű szomszédnőmet is megigézte a dal. Úgy tűnt, hogy csupán az emelvényen ülő Hélon, Ulna és a fivére meg én maradtunk közömbösek. Hirtelen egy kép villant fel emlékezetemben: egyszer régen a Földön, egy filmhíradóban a csodára várakazó embertömegeket mutatták Lourdes-ban. Igen, pontosan erre a jelenetre emlékeztettek ezek a rajongó arcok, a világmindenség emberiségeinek sokféle ábrázata.

A dal folytatódott: könyörgés volt ez a teremtő Istenhez, az ősi Fényhez.

Aztán újra csend lett. Az idegen világok lényei még sokáig magukba szálltan, mozdulatlanul ültek. Végül Azzlem felemelte a karját, és a tömeg megindult kifelé.

— Nem is tudtam, hogy ti, Hissek, minden emberiséget megtérítettetek a vallásotokra fordultam Souilikhoz:

— Nem térítettük meg őket! És tudod jól, hogy én magam hitetlen vagyok. A szavak feleslegesek. A zenét évszázadokkal ezelőtt szerezte Rienss, az Ella-Ven legnagyobb zenei lángelméje. Ez önmagában véve is elegendő, hogy önkívületi állapotba ringasson bennünket. Merő véletlen, hogy ugyanígy hat más emberiségekre is. És mivel minden vallásban vannak közös elképzelések, amelyekben a legfennköltebb… De te semmit nem éreztél?

— Nem. És azt hiszem, hogy a Sinzukra sincs hatással a himnuszotok.

— Erről ne beszélj! Legalábbis egyelőre ne. Honfitársaim e tekintetben nagyon érzékenye. A Rovaremberek is olyanok, mint ti vagytok, s ez kezdetben éppen elég bajt okozott nekik. Egy ideig még arról is szó volt, hogy kizárják őket a Ligából. Igaz, hogy benneteket nem fognak kizárni! Ti vagytok az egyetlen reménységünk a Mislixek ellen.

A tanácskozás tizenegy napig tartott. Az utolsó napot kivéve nem tartottak több plenáris ülést. Minden egyéb megbeszélés a szakmai bizottságokban zajlott le. A Hiss-küldöttséggel együtt én is részt vettem ezeken. A záró ünnepség után visszatértünk az Ellára. Legnagyobb bánatomra a Sinzuk a Réssanon maradtak.

Az Ellán a már megszokott élet várt rám. Még mindig Souiliknál laktam. Mindennap elmentem a Bölcsek Házába, ahol Assza és Szzan társaságában összehasonlító biológiai kísérleteket végeztem. Asszának sikerült mesterségesen előállítania a Mislix-sugárzást. E jelenség természetét soha nem értettem meg tökéletesen, de azt tudom, hogy semmi köze nincs az elektromágneses sugárzásokhoz. A Hissek és a Sinzuk — s egyébként más emberiségek is — a fizikának már olyan fejezeteit ismerik, amelyekből a mi földi tudósainknak sejtelmük sincs.

Most már tökéletesen otthon éreztem magam az Ellán. A Hiss-nyelvet, ha nem is teljesen hibátlanul, de legalább folyékonyan beszéltem, és nem kellett állandóan sisakot viselnem a fejemen. Az Ella lakói befogadtak, voltak barátaim, kapcsolataim, volt munkám. Mint «külföldi» tag, hivatalosan részt vettem a «Mislix elleni harcra alkalmazott biológiai szekció» munkájában, és földi biológusként együtt dolgoztam Szzannal és Rassenokkal, sőt csaknem egy tucatnyi fiatal Hiss-biológust adtak a kezem alá. Annyira megbarátkoztam az itteni élettel, hogy egy nap a laboratóriumban, egy Asszával folytatott beszélgetés alkalmával azt találtam mondani: «Mi, Hissek…» Szavaim megérdemelt, viharos nevetést váltottak ki. A Hissek valóban szeretetreméltó nép, bizonyos mélyen gyökeredző «ridegségük» ellenére is telve vannak jóindulattal. Mimdenesetre könnyebben ki lehet jönni velük, mint a Sinzukkal, akik túlzott érzékenyséük miatt könnyen sértődnek meg.

Egy hónap múltán az űrhajó visszatért a Réssanról, és legnagyobb örömömre Ulnát és Akéiont is az én munkacsoportomba osztották be.

Napjaim rendszerint a következőképp teltek: Amikor felkelt az Ialthar, Souilik társaságában megreggeliztem, majd elindultam a laboratóriumba. Mielőtt megkezdtem volna a munkát, átsétáltam az alsó teraszon álló űrhajóba Ulnáért meg a fivéréért. Délig dolgoztunk. Utána vagy az Idegenek Házában, de leginkább az űrhajóban ebédeltem, majd visszamentünk a laboratóriumba, és napnyugta előtt körülbelül két órával befejeztük a munkát. Ha szép idő volt, elmentünk fürödni az öbölbe. Veszélyes lett volna beljebb úszni, mert a nyílt tengerben nyüzsögtek a vsiivzek, ezek a rendkívül falánk halak, de az öböl torkolatánál elhelyezett hassrn-függöny a differenciált abiotikus sugaraival visszariasztotta őket. Munkatársaimon kívül ilyenkor Souilik és Essine is gyakran velünk tartott. A Hissek páratlanul jó úszók. Souilik a szemem láttára több ízben is negyvenhét másodperc alatt tette meg a száz métert, szinte játékból halomra döntve minden földi világrekordot.

A Hissek, akárcsak a Sinzuk, nagyon szeretik a sportot. Korántsem olyan erősek, mint a Föld-lakók, de hajlékonyság tekintetében mesze túlszárnyalnak bennünket. Miután beleuntam, hogy mindig alulmaradok az úszásban, a futásban és az ugrásban, meghonosítottam az Ellán a súlylökést, a diszkoszdobást és a gerelyvetést, vagyis inkább felelevenítettem, mert a Hissek egykor előszeretettel űztek hasonló sportokat.

Általában sötétedés után tértünk vissza a réobon. Souiliktól megtanultam felismerni az Ella égboltjának csillagait. Gyakran késő éjszakáig nézegettük az égitesteket szabad szemmel vagy egy kis távcsővel. A Hissek kozmikus nép: a konstellációkat náluk már a kisgyerekek is ismerik. Az iskolákban ez vizsgaanyag. Néha Ulna és a fivére is meglátogatott bennünket. Torpedó alakú kis repülőgépük gyorsabb volt a réobnál, de nem olyan stabil.

Amíg munkacsoportomban azon fáradoztam, hogy a Hisseket valamiképp megpróbáljam megvédeni a Mislix-sugárzástól — nagyon kevés és gyatra eredményt értünk el e téren —, addig Souilik és sok száz más fiatal ksill-parancsnok a nagy harcban majd bevetésre kerülő fegyverek kezelesét gyakorolta. A Zöld-tenger egy kiürített, távoli szigetére a különböző lövedékek özönét szórták le, kezdve a földi mintára készült atombombával. Olyan romboló eszközöket használtak, amelyeket itt, a Földön szerencsére el sem tudnak képzelni, de hatásukat a későbbiekben majd ismertetni fogom.

Egy nap parancsot kaptam, hogy tanuljam meg a ksill vezetését. Nehéz feladatnak bizonyult. Több mint három hónapig tartott, amíg végre boldogulni tudtam vele. Egy ilyen gép irányítása a Térben alig nehezebb, mint a réobé. A nehézséget az ahunon való átkelés jelenti, és csak másodosztályú minősítést sikerült szereznem, ami nálunk nagyjából a «part menti hajózás» kapitányi rangjának felel meg. Nagy nehezen mégis megtanultam, hogyan kell bejutni az ahunba és visszatérni onnan, rendszerint tapogatódzva, hol itt, hol ott bukkanva fel a Térben. Soha nem mentem túl a Negyedik Univerzumon. Egyhuzamban távolabb menni, és főképp visszatérni onnan, olyan mateinatikai képességeket igényelt, amelyekkel nem rendelkezem. Tulajdonképpen semmit nem sikerült megértenem az ahunelméletből, és ezért éppen úgy használtam a ksillt, mint sok földi asszony az autót. Ôk is tűrhetően vezetik a kocsijukat, de egyáltalán nem értenek a robbanómotorokhoz.

Bármily különösen hangzik, sokkal könnyebben ment később a Sinzu-űrhajók irányítása. A Hissek és a Sinzuk — legalábbis azt állítják — egymástól teljesen eltérő módszerrel kelnek át az ahunon, amit egyébként a Sinzuk Rr'oornak neveznek. Még abban sem bizonyosak, hogy ugyanarról az ahunról van szó! Tény, hogy ha egy ksill és egy űrhajó együtt indul el a Térben, egy idejűleg hatol be az ahunba, és azonos ideig marad benne, egymástól függetlenül bukkan fel ismét a Térben. A különbség — hosszú távon — elérheti a negyed fényévet is!

Ebből az időszakból pontosan emlékszem arra az estére, amikor Souilik, Essine meg én elhatároztuk, hogy az Idegenek Házában töltjük az éjszakát. Ulnát és Akéiont várva üldögéltünk a tengerparton. Souilik ezen az estén hivatalosan is közölte velem Essine-nel kötendő közeli házasságát, és felkért, hogy vállaljam el a «stéen-sétan» szerepét. Ulna egyedül érkezett, és leült mellém. A rendkívül tiszta égbolton szikrázva ragyogott a tömérdek csillag. Souilik kérdéseire sorra meg kellett mutatnom a vörösessárga Oriabort, a piros Schéssin-Siafant, a kékesszínű Béroét, a Sissantor konstellációhoz tartozó három csillagot, majd a többieket…

— Ne nézz hátra: melyik az a nagyon kék, kövér csillag, amelynek most mögötted kell ragyognia, körülbelül harminc fokkal a láthatár fölött?

— A Kalvénault — feleltem diadalmasan, és hátranéztem, hogy ellenőrizzem válaszom helyességét.

— De őszintén szólva — tettem hozzá —, nem is találom olyan nagyon kéknek.

— Ó, ez részben attól is függ, hogy milyen magasan van a láthatár fölött — magyarázta Souilik, oda sem pillantva. — Egyszer már jártam a Kalvénault bolygóján. Lakatlan, de nagyon szép.

Ekkor néhány Sinzu kíséretében megérkezett Akéion, és másról kezdtünk beszélni.

Azóta gyakran eszembe jutott, hogy bizonyára én voltam az első aki észrevette a Kalvénault csillag rendellenes fényét. Tény, hogy a nagyon közeli, nem egészen hat fényévnyi távolságra lévő Kalvénaultot a Hissek — akár csillagászok akár egyszerű polgárok voltak — minden részletében pontosan ismerték, tehát ritkán szenteltek neki nagyobb figyelmet.

Souilik lakodalmát ettől az estétől számítva mintegy két hónapra tartották meg, az Ellán használatos időszámítást véve alapul. Ezen a bolygón kétféleképpen köthetnek házasságot. Az egyszerű esküvő alkalmával csak a vőlegény meg a menyasszony jelenik meg az anyakönyvi hivatal egyik tagja előtt. A sokkal bonyolultabb másik esküvő ősi rítusok szerint zajlik le. Ilyer esküvője volt Souiliknak, mivel a Misztikus Emóciók egyik nagy rendezőjének — aki afféle főpapnak számított — a lányát vette nőül.

Amint említettem, nekem kellett betöltenem a stéen-sétan szerepét, ezért az esküvő előtt nyolc nappal két fiatal pap látogatott meg, hogy megtanítson a szokásokra. Valamikor, a történelem előtti háborúk korszakában gyakran megtörtént, hogy a különböző törzsek tagjai közötti házasságot a harcosok igyekeztek meghiúsítani, nehogy a lány elhagyja a közösséget. A vőlegény tehát a menyasszony törzsében vagy egy másikban, de semmiképp sem a sajátjában keresett egy stéen-sétant, akinek feladata abból állt, hogy a három napig tartó esküvöi ceremóniák alatt megvédje a fiatalokat. A stéen-sétan legalább egy hőstettei révén ismert harcos, olykor egy befolyásos főnök vagy egy pap volt. Napjainkban természetesen már nem vívnak fegyveres csatákat, de az italok támogatta izgalom olykor vad verekedésekben robbant ki. Ráadásul, ha a mennyasszonyt akárcsak egy percre is elragadják az esküvőről, érvénytelenné válik a házasság. Souilik részben a barátság kedvéért választott engem, no meg az erőm, a Föld-lakó ereje miatt is. A hagyományok értelmében Essine ismerősei között azonnal megkezdtem a tizenegy segéd toborzását, persze, igyekeztem jól megtermett, markos legényeket választani.

Az első napon a szigorúan magánjellegű és nagyon egyszerű szertartások Essine házában, a családtagok és a papok jelenlétében zajlottak le. Én mint stéen-sétan természetesen jelen voltam. A hosszúra nyúlt imák alatt Souilik szemmel láthatóan unatkozott, de Essine és a többiek mély áhítatba merültek. Néhány nagyon régi dal hangzott fel, amelyekből hiányzottak a jelenkori Hiss-zenére jellemző hirtelen átmenetek az éles hangoktól a mély hangokig. Végül meggyújtottak egy zöld — vérszínű! — gyertyát, s ennek három napig kellet égnie.

A második napon hangzott el a kis fogadalom. A jegyesek megfogadták, hogy támogatják és védelmezik egymást, de hűséget nem ígértek — ami a Hisseknél teljesen szabályszerű. Ezután következett a kis lakoma a közeli bárátok részvételével.

Stéen-sétan szerepem csak a harmadik napon kezdett terhessé válni. Ez a nap a Csillagoknak tett fogadalommal kezdődött: a fiatalok megfogadták, hogy gyermekeiket a Fény szeretetére valamint az Éjszaka és a Hideg gyermekeinek gyűlöletére fogják nevelni. A szertartás végeztével öt órát szenteltek az imádkozásnak, végül megkezdődött a nagy lakoma.

Ez már a területi Házasságkötő Teremben zajlott le. Több mint négyszázan ültünk az asztalok mellett. A Bölcsek Házában működő laboratóriumok tudományos munkatársai mind eljöttek, néhányan még a Bölcsek közül is, s ezt a nagy megtiszteltetést Souilik saját érdemének, s főképp annak köszönhette, hogy felfedezett egy piros vérű emberiséget. A Bölcsek között ült Assza is, és tőle hallottam, hogy a Mislix elpusztult. A ksillparancsnokok küldöttségét az «admirális» hadsegéde vezette. A Sinzukat huszonhét személy képviselte, természetesen köztük volt Ulna és a fivére is. A vendégek között rengeteg ismerős és ismeretlen Hisst láttam. Essine balján csodálkozva fedeztem fel a kékesszürke bőrű, fiatal Hr'ben lányt, aki Essine diáktársa és barátnője volt, egyébként a Réssanon született, és a szépen hangzó Beichitinsiantorépanséroset nevet viselte. Phű! Tizenegy segédem társaságában a terem egyetlen ajtaja mellett elhelyezett asztalhoz ültettek. Előjogomnál fogva meghívtam az asztalomhoz Ulnát és Akéiont is.

Több különböző fogást tálaltak, valamennyit színes zselé formájában. Közülük néhányat igen ízletesnek találtam, másokat középszerűnek vagy egyszerűen ehetetlennek. A gyengén alkoholos italokat ugyancsak nem egyformán értékelte az ínyem. A lakoma vége felé Zéran, a ksill-flotta «altábornagya» megkínálta Souilikot a Mara bolygón lakó Kren emberiség híres Aben-Torne italával. Ó, látnod kellett volna Souilik ábrázatát, mialatt kénytelen-kelletlen felhajtotta ezt a förtelmes italt! Én is kértem belőle egy pohárkával, s amikor belekóstoltam, kellemesen csalódtam. Az íze egy pompás, régi whiskyre emlékeztetett. Ulna és fivére egyetértett velem, és a Hissek elszörnyedt pillantásai közepette hármasban kiürítettük a palackot.

A vendégek körében a legőszintébb vidámság uralkodott, amint az minden társaságban tapasztalható az Ellán. Mint stéen-sétannak egyszer sem kellett közbelépnem, s már azt hittem, hogy szerepem véget ért, amikor odakint zajt hallottam. Assza már korábban elment, valami sürgős munka végett visszahívták a Bölcsek Házába. A félig nyitott ajtó résén át egyre fokozódó lárma hatolt a terembe. Azonnal felálltam, és magam köré gyűjtöttem a segédeimet. Mintegy harminc fiatal Hiss közeledett. Ôsi harci dalokat énekeltek, és a hagyományokhoz híven erőszakkal próbáltak behatolni a terembe, hogy elrabolják a menyasszonyt. Ezt persze legalább fél bousikon keresztül mindenáron meg kellett akadályoznom.

Pokoli verekedés tört ki. A támadó fiatalokat ádáz ökölcsapásokkal fogadtuk. Földi erőm valóságos csodát művelt. Ilyen ünnepségen utoljára akkor vettem részt, amikor együtt rögbiztünk, és én hátvéd voltam a csapatban! A csete-paté már csaknem negyed bousik óta folyt, váltakazó eredménnyel, de az «ellenfélnek» nem sikerült áttörni a védelmet. Ekkor a támadók feje fölött hihetetlen gyorsasággal lefelé ereszkedő réobot pillantottam meg. A gépből kiugró Hisset azonnal felismertem nagyon magas termetéről: Assza volt. Kiabálva rohant felénk, de a lárma miatt nem hallhattuk a szavait, s mivel túlságosan távol volt, nem próbálkozhatott a gondolatávitellel sem. A verekedők közé vetettem magam, és jobbra-balra osztogatva az ütéseket üvöltöztem: «Hallgassatok! Hallgassatok!» Amikor így néhány másodpercre viszonylagos csendet teremtettem, tisztán hallottuk Assza hangját:

— A Kalvénault kialszik! A Kalvénault kiatiszik!

Nincs esély a visszatérésre

E szavak hallatán mélységes csend támadt. Mindenki azonnal megértette a hír jelentőségét. Balthazár lakomája óta soha ilyen «Mene, Tekel, Ufarszin» nem vetett még véget ennyire váratlanul egy ünnepségnek.

Assza némi magyarázattal szolgált: a lakoma közben kapta meg Azzlem üzenetét, hogy azonnal térjen vissza a Bölcsek Házába. Ott megmutatták neki az Arana hegyen levő központi obszervatóriumból akkor érkezett spektrogramokat. Egy asztrofizikus számára teljesen világos volt a helyzet: a Kalvénault az Elátkozott Galaktikák spektrumát mutatta. Mivel a Házasságkötő terem Épületében nincs távközlő berendezés, Assza haladéktalanul visszafordult a réobján.

Souilik felállt, és lassú léptekkel közeledett felénk.

— Ha jól értettem — kezdte —, a Mislixek a Kalvénault bolygóin vannak.

Elhúzta a száját.

— Öt fényév. Csupán öt… — mormogta.

— Az Ôsi Fény védelmezze Ialthart — hallatszott Essine hangja. Mindenki elhallgatott. Vendéglátóim sápadt arcát figyeltem.

— Csak nemrég kezdhették el a munkájukat — mondtam —, hiszen Souilik három évvel ezelőtt a Rissmanon járt, és semmit sem vett észre.

— Valóban a Rissmanon voltam, de nem jártam az Erphenen, a Sionon meg a Hatodik és a Hetedik bolygón. A Mislixek nyilván a Hatodikon és a Hetediken vannak. A többi bolygó túl meleg nekik, legalábbis pillanatnyilag…

Ismét csend lett, majd Assza szólalt meg:

— Bárhogy is van, ez a hely nem alkalmas a további teendők megbeszélésére. A Tserien jöjjön velem. Akiknek vissza kell térniük az állomáshelyükre, még az est beállta előtt térjenek vissza. Az Ialthart egyelőre nem fenyegeti közvetlen veszély. Valamennyi bolygónkon vannak településeink, még a leghidegebben is. És a Mislixek a Kalvénaultról nem tudnak hatást gyakorolni a mi csillagunkra. Souilik és Essine, ez a nap maradjon a ti napotok. Holnap délben azonban jelentkezzetek.

Sinzukkal együtt indultunk el. Assza a réobban az eddigieknél többet is elárult: nemcsak a Kalvénaultot fenyegeti halálos veszély, az El-Toéa és az Asselor spektrumaiban is nyugtalanító jelek mutatkoznak. Az Ella, a Mars és a Réssan adminisztratív kormányaival, valamint az Emberlakta Világok Ligájának Tanácsával egyetértésben a Bölcsek már holnap el fogják rendelni a riadókészültséget. A helyzet nyilvánvaló: a Mislixek megszállták az Első Univerzumot.

A Bölcsek Háza fölött elrepülve, az Essanthem félszigetnél egy ksill-rajjal találkoztunk: zárt sorokban mintegy száz gép emelkedett felfelé. Különös látvanyt nyújtottak ezek a rendkivül sebesen mozgó, csillogó lencsék. Körvonalaik csakhamar beleolvadtak az ég kékjébe.

— Az első felderítő repülés a Kalvénault felé — jegyezte meg Assza. — Vajon hányan térnek vissza? Nem tudjuk, melyik bolygón rendezkedtek be a Mislixek. Az is lehet, hogy valahol a bolygók közötti Térben találhatók. Akik elsőnek fedezik fel őket, azoknak úgyszólván semmi esélyük nincs a visszatérésre.

Eltűnődött, majd folytatta:

— Souilik haragudni fog. Ezt a rajt neki kellett volna vezetnie.

— És mi lesz az én szerepem? — kérdeztem. — Te a második rajjal fogsz elindulni egy Hissekből és Sinzukból álló vegyes személyzetű ksillben.

Az űrhajó mellett szálltunk le, és észrevettem, hogy a bejárati nyíláshoz vezető lépcsőt, továbbá a külső zászlókat eltüntették. A hatalmas légi jármű felkészült a háborúra.

Egyenesen a tanácsterembe mentünk. Plenáris ülést tartottak: az első sorban ültek a Tizenkilencek, a többiek mögöttük helyezkedtek el. A Sinzuk képviselőivel együtt az én helyemet is a második sorban jelölték ki. A Hissek keveset beszéltek: nem rajtuk múlott, hogy hábórú legyen-e, vagy béke. Egyetlen lehetőségük maradt: a Mislixeket mindenáron el kell űzni az Első Univerzumból, s utána a hadszínteret át kell helyezni az Elátkozott Galaktikákra.

Egyelőre gondolni sem lehetett a Sinzu-űrhajó bevetésére. A Kalvénault túl messze volt ahhoz, hogy a Téren keresztül megközelíthessék, másrészt túl közel ahhoz, hogy igénybe vehessék a Sinzuk sajátságos szerkezetű ahunját. Ezért a Sinzuk egy része majd a ksillekben kap helyet, a többiek pedig visszatérnek erősítésért az Arborra.

Az űrhajó hajnalban indult el az Arbor felé, de Ulna és Akéion, valamint ötven Sinzu az Ellán maradt. Délben megérkezett Souilik és Essine, és együtt mentünk az Aniasz szigetre, ahol a második ksillraj gyülekezett. Mivel a sziget az Ella túlsó oldalán van, kilenc óra hosszat tartott az utazás.

A második raj 172 különböző típusú ksillből állt, kezdve az olyan könnyű gépektől, amilyennel én jöttem az Ellára, a több mint százötven méter átmérőjű, pompásan felszerelt, nehéz ksillekig, amelyeken hatvan Hiss látta el a szolgálatot. Meglehetősen sokáig kellett gyalogolnunk a gépek között, amíg Souilik végül megállt egy középnagyságú ksill előtt.

— Ez a miénk. A «tengernagyi hajó» — jegyezte meg félig tréfásan, félig büszkélkedve.

A különös hajón különös volt a személyzet: Souilik rajparancsnok, Snezin fedélzetmester, tíz Hiss, továbbá a «partra szálló osztag» négy tagja: Ulna, Akéion, Hérang és én. Legnagyobb meglepetésünkre velünk jött a fiatal Hr'ben lány: Beichitinsiantorépanséroset, és egy Hr'ben legény: Séférantosinanséroset. A Réssan laboratóriumaiban ők ketten dolgozták ki egy nem termikus fegyver prototípusát, amelyet most fognak majd kipróbálni. A Hissek, a Sinzuk és én, a Tserien, túl hosszú nevüket közös megegyezéssel lerövidítettük, s a továbbiakban csak Beichitnek és Séfernek neveztük őket.

A következő napokon a Hissek irányításával részint a fegyverek, részint a ksillek kezelését igyekeztünk elsajátítani. Hérang, Ulna és Akéion, akik már hozzászoktak az ahunon való átkeléshez a Sinzu-módszer szerint, igen gyorsan megtanulták a ksill vezetését, és a Sinzu-fegyverekkel is hasonlíthatatlanul jobban bántak, mint én. A Hiss-fegyverekhez viszont én értettem jobban. A Hr'benek által feltalált új fegyvert ez alkalommal nem próbáltuk ki, mert azt csak a Mislixek ellen lehetett eredményesen alkalmazni.

A hatodik nap reggelén valamennyiünket berendeltek a Bölcsek Házába. Hihetetlen gyorsan odaértünk a ksillekkel. A felderítők épp akkor tértek vissza: a százkét ksillből mindössze huszonnégy maradt. Amint Assza megjósolta, súlyos veszteségeket szenvedtek. A Kalvénault már csaknem teljesen kialudt, noha halványan vöröslő fénye öt fényév távlatából még mindig ragyogva jutott el hozzánk. Souilik utólag is megborzongott a gondolatra, hogy amikor utoljára a Rissmanon járt, a Mislixek már két év óta tevékenykedtek a Hatodik és a Hetedik bolygón. Jelenleg e bolygók eljegesedett talaján hemzsegtek a Mislixek, s akárcsak a Sklin csillagon, ezeken is hatalmas oszlopokat építettek. Szó sem lehetett arról hogy meglepetésszerűen rajtuk ütünk, mert a bolygók közötti űrben kilenc Mislixből álló csoportok cirkáltak. A felderítő ksillek ledobhatták bombáikat a Hatodik bolygón meredező tornyokra, de a Hetedik bolygót nem tudták megközelíteni. A mi feladatunk lesz a Hetedik bolygó védelmének áttörése. A Simzuknak és a Tseriennek el kell hagyniuk a ksillt, hogy megkíséreljék a rejtélyes tornyok lerombolását. S ha a feladatot végrehajtottuk, visszatérhetünk — ha tudunk. Páncélozott járművek állnak majd rendelkezésünkre, s ezek többé-kevésbé megvédenek bennünket a Mislixekkel való összeütközés alkalmával.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a terv lelkesedéssel töltött el. Ha arra gondoltam, hogy egy ismeretlen világban farkasszemet kell néznem az elképzelhetetlennel, méghozzá olyan lények társaságában, akiket alig ismerek, szinte megdermedtem a félelemtől. De aligha visszakozhattam. A Hissek vendége voltam: befogadtak, testvérüknek tekintettek, és igen sok titkukba beavattak. Végső soron a Mislix-sugárzás nem ártott a szervezetemnek, amit Souilik és Essine nem mondhatott el magáról, s bár a sugárzás számukra halálos veszélyt jelentett, egyetlen másodpercig sem haboztak. És mindent összegezve, ha az Ialthart védelmezem, a mi Napunkat, a mi emberiségünk fennmaradásának lehetőségét is védem. Tehát elvállaltam a megbízatást.

Másnap reggel útnak indultunk. Az ahunon való átkelés rendkívül rövid időt vett igénybe, és a Kalvénault naprendszer Harmadik bolygója mellett merültünk fel a Térben, a Rissman pályája mellett.

Abból, amit a bolygórendszerekről mondtam neked, ne következtess arra, hogy valamennyi csillagnak vannak bolygókísérői. Valójában az ilyen kísérő bolygók viszonylag ritkák. A Hissek szerint százkilencven csillag közül csak egynek vannak bolygói. Tíz bolygó közül átlag kettő lakható, és ezer ilyen lakható bolygó közül talán csak egyen találhatók emberinek minősíthető lények. A Rissman bolygó a lakható bolygók kategóriájába tartozik, de nem lakják: az életnek csupán olyan primitív formái találhatók meg rajta, mint amilyenek nálunk, a Földön a kambriumban tenyésztek.

A Hissek minden erőt a Rissmanon tömörítettek. Ez az égitest nagyságát illetően a mi Földünk és a Mars Solis között áll. A Mislix-invázió előtt sugárzó kék nap világította meg, Souilik szerint a legszebb napok egyike az Első Univerzumban. De a Kalvénault most sötétvörösen izott az égen, mint egy véres szemgolyó. A talajt hókupacok és cseppfolyóssá vált szén-monoxid borította. A hőmérséklet már minusz száz fok alatt volt, az élet minden formája megszűnt létezni, talán csak a befagyott óceánok legmélyét kivéve.

Táborunk sivárságát nem tudnám lefesteni: képzelj el egy végtelen, komor síkságot, beleolvadva a vöröslő félhomályba. Itt-ott néhány különböző magasságú hóhalom fehérlett bizonytalanul és elmosódottan, közöttük szétszóródva: ksillek ellapult lencséinek csillogó, s egyben sötét foltjai. A gépek körül űrruhás, parányi árnyak jártak-keltek. Amikor a sík láthatár fölött lejjebb hanyatlott a Kalvénault, bíborszínű sugarai mint ránk szegeződő véres ujjak nyúltak el a jeges talajon. Nagyon távol éreztem magam a Földtől. Eltévedt, nevétséges apró lény voltam a roppant világmindenségben, sok milliárd kilométerre szülőbolygómtól. Mintha száműzve lettem volna az időből, s közeledne a világvége, az Apokalipszis. Még a Hissek is idegeneknek tűntek, egy olyan világ gyermekeinek, amelyet össze sem lehet hasonlítani az enyémmel. Ulna is nyilván ugyanezt érezte, mert sápadt volt és reszketett. Akéion és a másik zárkózott arccal, némán, mozdulatlanul állt a képernyő előtt.

Az irányítóteremben, a séallban Souilik rádión parancsokat osztogatott. Hangja nyugodtan, hidegen csengett, de felfedeztem benne azt a könnyed remegést, amely a Hisseknél a felindultság jele. Ez volt az első jelentős parancsnoki megbízatása, és bár nem túlzottan reménykedhetett, hogy valaha is viszontlátja az Ellát, valóságos örömmámorban úszott, hogy ő vezetheti az első támadó hullámot, ő, a bolygók ifjú fedezője.

Egy karosszékben ülve átismételtem magamban mindazt, mit az előző napokon megtanultam a hamarosan bevetésre kerülő fegyverek kezeléséről, valamint a sahiennek nevezett páncélozott jármű vezetéséről, amely majd igyekszik megvédeni bennünket a Mislixektől. Egy kéz érintette a vállam, és Ulna szólított meg Hiss nyelven:

— Nem akarsz kiszállni a Rissmanra? Souilik most jelentette be, hogy egy bousik múlva indulunk.

Dallamos hangja még a szokottnál is lágyabbra formálta a Hiss-szavakat. Fölém hajolt, és hosszú, szőke haja aranyszínű arcának mindkét felén előreomlott: furcsán emberinek tűnt a zöld arcú Hissek között. Mintha megértette volna zavaromat, rám mosolygott, a Sinzu-lányoknak azzal a csodálatos mosolyával, melyet jelenleg is láthatsz az arcán.

— Rendben van — mondtam. — Menjünk.

— Ne késlekedj — kiáltotta felém Souilik. — Hamarosan indulunk. Ó, ha azelőtt láthattad volna a Rissmant… De most örökre vége — tette hozzá halkabban.

E rövid séta alatt a Rissman megfagyott talaján a ksillek között nem sokat beszélgettünk Ulnával. Nem mondtunk egymásnak nagy szavakat, s mégis éreztük, hogy valami elkezdődött közöttünk. Nem könnyű bizalmas viszonyba kerülni egy Sinzuval. Tartózkodó büszkeségük távol áll a Hissek többségének kissé közönyös szívélyességétől. De ha egyszer barátokká válnak, a barátság örök időkre szól. Visszatérőben Ulna megcsúszott, és térdre bukott. Odaugrottam, hogy felsegítsem. Karomban éreztem űrruha alatt is hajlékony testét, és az üvegen keresztül láttam, hogy tekintete elmerül az enyémben. Ekkor értettem meg, hogy a bolygóját az enyémtől elválasztó sokezernyi fényév ellenére is közelebb áll hozzám és drágább nekem, mint azok a lányok, akiket a Földön ismertem.

Amikor a zsilipkamrában levetettük az űrruhát, Ulna gyors mozdulattal megsimogatta az arcom, majd kimenekült az ajtón.

A séallba mentem, Souilikhoz. Ott találtam Essine-t, Akéiont, Beichitet és Snezint is.

— Íme, a hadművelet rátok vonatkozó része — kezdte Souilik. — Keresztülmegyünk az ahunon, és közvetlenül a Hetedik bolygó felszínén jövünk ki belőle. Huszonöt vegyes személyzetű ksill jön velünk. Ôk megtámadják a Mislixeket, és a bolygón egy meleg övezetet alakítanak ki. Mi ebben az övezetben fogunk leszállni. A sahieneket hét nagy ksill szállítja a bolygóra. Ezekben a páncélozott járművekben foglaltok helyet ti, Sinzuk, a Tseriennel együtt. Mivel mi nem tudjuk elviselni a Mislix-sugárzást, és a meleg övezetet sem tudjuk fenntartani, visszafordulunk. Odafentről a bombáinkkal majd igyekszünk támogatni benneteket. Ha mindez megtörtént, a ti további feladatotok elérni és lerombolni a Mislix-tornyokat. Tizenkét sahient teszünk ki a bolygóra, a járművek parancsnoka Akéion lesz. Később majd egy második meleg övezetben visszajövünk értetek.

Egyetlen kurta mozdulattal megszakította a rádió-összeköttetést a többi ksillel.

— A ti kocsitok az egyetlen, amelyik pirosra van festve. Szigorú parancsot kaptam a Tanácstól: bármi áron vissza kell vinnem benneteket az Ellára. Természetesen, a többiekért is minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni.

Újabb mozdulattal helyreállította a rádióösszeköttetést, majd kiadta az utasításokat. A vöröslő alkonyatban felemelkedett a skillek első raja. Tíz perccel később mi is követtük őket.

Souilik a felszállás után gondosan beállított egy bonyolult készüléket.

— Átkelésünk az ahunon ez alkalommal olyan rövid ideig fog tartani — magyarázta —, hogy a reflexeim túl lassúak lennének a manőver biztosításához. Ez a szerkezet majd elvégzi helyettem a teendőket. Remélem, nem fog cserbenhagyni, mert ha netán a felszín alatt bukkannánk ki… Jól kapaszkodjatok meg, elindítom…

A Nadír-képérnyőn még láthattam alattunk a távolodó Rissman kietlen felszínét. Ulna ott ült mellettem. Megmarkoltam a szék karfáját. A képernyő a másodperc egy töredékéig üres volt, aztán kirajzolódott rajta a valaha is látott legfantasztikusabb kép.

Fekete hegyekkel szegélyezett síkság fölött repültünk el. Csaknem teljesen sötét volt, a láthatáron nagyon alacsonyan rubintként ragyogott a Kalvénault. Talaján mintegy tíz másodpercenként egy-egy szikrázó parázshalom gyulladt ki, nyers árnyékokká szabdalva a felszínt. Termikus bombák zápora hullott a bolygóra, és lassan kialakult a meleg övezet. Souilik a mikrofonon át szaporán osztogatta parancsait a ksillek flottájának. A távolban, a látóhatár mögött iszonyú robbanások újabb sorozata világította meg az égboltot, élesen kirajzolva az ismeretlen hegyek reszkető körvonalait. Akaratlanul is egy újságcím jutott az eszembe: «Különtudósítónk jelenti a kozmikus háború frontjáról…»

Souilik hátrafodult.

— Gyorsan, Clair, vedd fel az űrruhát! A Sinzuk is! Mindjárt talajt érünk!

Amikor elhaladtam előtte, felállt, és a Hisseknél oly ritka közvetlenséggel gyorsan megölelt.

— Jól harcolj az Ialtharért meg a Napodért!

Essine csak a kezével intett. Beléptem a zsilipkamrába, utánam jött Ulna, Akéion és Hérang.

— Megérkeztünk! Kifelé! A ti sahienetek balra van! — hallottam Souilik hangját a sisakomban.

Kezünkben a termikus pisztollyal kiléptünk a névtelen bolygóra. A talajt ellapult, félig megolvadt, elpusztult Mislixek borították. Az amerikai gépkocsira emlékeztető sahien ott várakozott a közelben. Egy ismeretlen Hiss kitárta előttünk az ajtaját. Óvatosságból magunkon hagytuk az űrruhát. Hívójelünk egy Hiss-nyelvben nem létező szó, az «Arta» volt, így nem történhetett tévedés.

— Arta! Arta! Arta! — harsant fel Souilik hangja. — Tegyétek szabaddá a meleg övezetet. Nekünk vissza kell fordulnunk. Legalább négy brunn-nyi távolságra nincs eleven Mislix. A tornyok hozzátok viszonyítva nyugat-északnyugat irányban vannak. Majd kalauzolunk benneteket. Itt Párizs. Végeztem.

Merő tréfából én ajánlottam, hogy Párizs legyen Souilik hívójele.

— Itt Arta. Értettem. Indulunk — felelte Akéion.

Sinzu nyelven néhány parancsot adott a sahienek személyzetének. Elindítottam a járművet. A sahien vezetése roppant egyszerű: az irányt egy kormánykerék, a sebességet egy pedál biztosítja. Az irányváltó lehetővé teszi a hátramenetet. A mellettem ülő Ulna kezelte a kocsi elején elhelyezett fegyvereket működtető billentyűzetet. A műszerfalon lévő képernyő segítségével mindent láthattunk, ami 180 fokos szögben történt. A hátul ülő Hérang figyelte a láthatár többi részét. Akéion a sahien közepén lévő parancsnoki fülkéből kapcsolatba léphetett a ksillekkel vagy bármely más kocsival. Ugyancsak ő kezelte a Hr'ben-fegyvert, amelynek hatását még nem ismertük.

Körülbelül öt percig robogtunk igen gyors iramban. Semmiféle akadály nem állta utunkat. A kocsi hernyótalpa belemart a névtelen bolygó fagyott talajába, vagy szinte korcsolyázott a szilárd halmazállapotú levegőn. Az előttünk húzódó láthatáron fel-felvillantak a robbanások fényei. Bár e levegő nélküli, sivár világban a robbanások hangtalanoknak tűntek, a talaj olykor megrendült alattunk. Az ellenfényben időnként egy-egy ksill körvonala tűnt fel az égbolton, orsó —, ovális vagy kör alakú, attól függően, hogy a talaj felszínéhez viszonyítva milyen volt a beesési szöge, majd hihetetlen sebességgel siklott tova.

Aztán felbukkantak a Mislixek. Először csak valamiféle bizonytalan, fémes csillogást vettünk észre az egyik árnyékba merült hasadékban. A baloldalt haladó sahien tüzelni kezdett, és a termikus lövedékek fellobanó fényében felszikráztak a felénk kúszó, geometrikus formájú páncélok. Egyetlen Mislix sem próbált felemelkedni a levegőbe. Félig elolvadt fémtömbök mellett száguldtunk, lila csóvákkal körülvéve: az életben maradt Mislixek hiába sugároztak.

Egy pillanatra sem hagyva abba a harcot robogtunk tovább egy síkságon, majd átkeltünk egy keskeny szoroson. Ez az áttörés vagy tucatnyi lövedékünkbe került. A mögöttünk haladó sahienek hátulról védelmeztek bennünket, s közben megtisztították a Mislixektől az eldugottabb zugokat. Végül egy fekete szirtekkel körülvett, tágas, kerek völgykatlanba jutottunk, ahol a Mislixek taktikát változtattak. A meredek lejtők magasából rávetették magukat járműveinkre. Három perc alatt két sahient vesztettünk, de közben megtaláltuk a védekezés módját: egyidejűleg alkalmaztuk a termikus sugarakat és az intenzív gravitációs mezőket. A röptében megölt Mislix — súlyának hirtelen megnövekedése következtében — eltért az iránytól. Ezalatt a többi sahien gyilkos bombazáport zúdított a sziklák csúcsára.

Egy másik szoroson át újabb síkságra értünk. És előttünk, a távoli parázsló láthatáron kirajzolódtak a tornyok körvonalai. Olyan hihetetlen magasra emelkedtek, hogy a robbanások fénye csak az alapjukat világította meg. Most már óvatosabban haladtunk. Útközben ismét három sahient vesztettünk, de több mint ötezer Mislixet semmisítettünk meg. Minél közelebb jutottunk a tornyokhoz, annál hihetetlenebbé vált a látvány. A ksillek szünet nélkül bombáztak, s a villanások oly gyors ütemben követték egymást, hogy csaknem nappali fényben úszott a környék. A felszabadult hő elpárologtatta a megfagyott gáz tömbjeit, s egy időre valamiféle látszat légkört kölcsönzött a bolygónak. Ez a gázköd megzavarta a látási viszonyokat, és lehetetlenné tette a távolságok felbecsülését. Egy nagyméretű ksill roncsai mellett haladtunk el. Lezuhant a síkságon, és darabokra zúzódott, elgörbült tartórúdjai egyikén egy halott Hiss csüngött.

A továbbiakban nem találkoztunk eleven Mislixszel. Külső hőmérőnk mínusz tíz fokot mutatott, ez alatta volt a Mislixek tűrőképességének. Akéion e hírt azonnal jelentette Souiliknek. Örömmel hallottam a választ:

— Rendben van. A tornyok körül beszüntetjük a bombázást. A fizikusok hagyják el a sahient, és igyekezzenek felderíteni valamit a Mislixek hadműveleti tervéből. Még egy bousik időtök van, addig meg tudunk védeni benneteket. Utána gyülekezzetek a tornyoktól keletre. Leereszkedünk értetek.

— Kérdezd meg tőle, mi újság odafent — figyelmeztettem Akéiont.

— Tűrhetően mennek a dolgok. A veszteség nem több negyven százaléknál — felelte Souilik. A közeli viszontlátásra.

A sahient az egyik torony tövében állítottam meg. A hat másik kocsi hamarosan utolért bennünket. Fölöttünk a fémcsipkés torony mintha az eget készült volna megostromolni. Hérang vezetésével a Sinzuk kiléptek a bolygóra, és a «csillagokat kioltó szerkezet» nyomait keresve ide-oda járkáltak. Én is utánuk mentem, de előzőleg megparancsoltam Ulnának, hogy fivérével együtt maradjon a sahienben. Pisztollyal a kezemben csatlakoztam a Sinzukhoz. Az elpusztult Mislixek egy csoportjának közepén egy halott Hiss még mindig a fegyverét szorongatta. Sisakjának üvege mögött felismertem az arcát: annak idején, a Sinzuk érkezésének estéjén ez a diák volt annak az őrségnek a parancsnoka, amely feltartóztatott bennünket, Szzant meg engem. Első útja egyben az utolsó lett. Kissé távolabb, mintegy felágaskodva az egyik domb mellett, összeroncsolt, behorpadt törzsű ksill hevert. A tornyokon kívül sem épületet, sem utat, az értelmes életre valló élet egyetlen jelét sem vettük észre. Közelebb mentem az egyik toronyhoz: száz meg száz egymáshoz forrasztott, halott Mislixből épült. Ameddig csak lámpám sugara elért, a hatalmas fémkolosszus egymásra halmozott, összesajtolt Mislixek tömegéből állt. Még fel lehetett ismerni a páncélok mértani formáját. A «csillagokat kioltó szerkezet» tehát nem létezett, vagy ha igen, talán nem volt egyéb, mimt maguk a Mislixek, amelyeknek rejtélyes energiája csóvákká alakulva képes volt megváltoztatni a stelláris nukleáris reakciókat. Nem volt itt semmi kutatnivalója sem a Sinzu-fizikusoknak, sem bármely más hús-vér lénynek.

Néhány kilométernyi távolságra tőlünk továbbra is zuhogtak a bombák körülöttünk, megvilágítva az éjszakát. A látszatlégkör továbbította a tompa dübörgést, és fém cipőtalpam alatt rengett a talaj. Már csaknem letelt az egy bousik. Parancsot adtam a Sinzuknak, hogy térjenek vissza a sahienekbe, aztán magam is elindultam utánuk. De amikor a lezuhant ksill mellé értem, nem tudom, milyen ösztönzés hatására felemeltem a fiatal Hiss holttestét, és magammal vittem a kocsiba. Elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy azt a lényt, akivel egy idegen bolygón elbeszélgettem, most itt hagyjam holtan az Éjszaka gyermekei között.

Alig néhány száz métert kellett megtennünk. A harmadik és utolsó toronytól keletre kocsijainkkal kört formáltunk, védekezésre készen, ha a Mislixek netán visszatérnének. De semmi nem történt. Néhány pillanattal később földet ért az első nagy ksill, utána a többi, végül Souilik gépe. A sahieneket az első ksill Hisseire bíztuk. Souilik a két Hr'bennel együtt már várt bennünket. Beichit láttán zavarba jöttem, ugyanis eszünkbe sem jutott, hogy kipróbáljuk az új fegyvert. Beichit elnevette magát: kacagása inkább a miénkre hasonlított, mint a Hissekére!

— Mi kipróbáltuk. Hatékonynak tűnik. Majd legközelebb ti is kipróbáljátok…

— Készen vagytok? — szólt közbe Souilik. Indulunk.

Felemelkedtünk. Alattunk a bolygó igen gyorsan távolodott, és egyre mélyebbre merülő, roppant tömegét itt-ott piros vagy kék csillagok pettyezték: az utolsó bombák. Ksillünket időnként a termikus sugarak lilás köde vette körül: ilyenkor egy raj Mislixen hatoltunk keresztül. Olyan harciasak voltak, mint a méhek, ha feldöntik a kaptárjukat, de viszonylagos elszigeteltségünk következtében nem jelentettek túl nagy veszélyt. Souilik egymás után szólította a ksillek parancsnokait: a 172 gépből mindössze 92 maradt. A Hiss-raj ismét egy csoportba tömörülve lebegett mintegy száz kilométeres magasságban.

Hérang beszámolt a tornyokról:

— Nem hiszem, hogy különösebb érdekünk fűződne a tornyok lerombolásához. Nyilván csak akkor hatékonyak, ha az őket alkotó Mislixek elevenek. De ki tudja? Most jól figyeljetek, mert olyasmit láthattok, amilyet az Ella-Ven utolsó háborúja óta senki nem látott: egy infranukleáris bomba robbanását. Rajtad a sor, Essine!

A fiatalasszony egyetlen mozdulatot tett. Néhány másodperc telt el. Messze alattunk egy fénylő kis pont zuhant lefelé iszonyú gyorsasággal, majd láthatatlanná vált. És ekkor a névtelen bolygó felszínén hirtelen fellobbant egy sárga csillag. Körülötte vadlila lángtenger áradt szét, majd kék, zöld, sárga és vörös fénynyalábokat lövellve egyre terjedt és dagadt. A bolygó mintegy kétszáz kilométeres sugarú körben megvilágosodott, feltárva síkságait, hegyeit, szakadékait: hosszan elnyúló, fekete sávokat a zúzmarától szikrázó talajon. Aztán minden eltűnt. A mélyben lebegő, fénylő füst szétoszlott, elenyészett az űrben.

— Most átkelhetünk az ahunon — mondta Souilik.