A sehollakók

Az Elátkozott Galaktika

Visszatérésünk eseménytelenül zajlott le. Már besötétedett, amikor Souilik ksillje leereszkedett a Bölcsek Háza előtti térségre. A távoli égbolton egyre halványabbak lettek az Aniasz sziget felé tartó ksill-raj fekete foltjai. Amikor kiléptem a gépből, végtelen kimerültség vett rajtam erőt, minden erőm elhagyott, és ellenállhatatlan vágy fogott el egy ágy után. Társaim aligha voltak különb állapotban. Túl fáradtan ahhoz, hogy beszéljek vagy örvendezzek, egy lila lombozatú fának támaszkodtam, és gondolatok nélkül meredtem az alkonyatba.

— Essine, kísérd Ulnát az Idegenek Házába, és mindketten feküdjetek le — mondotta Souilik. — Clair, Akéion, Hérang, ti hárman velem jöttök. Be kell számolnunk küldetésünkről.

— Nem várhatnánk holnapig? — könyörögtem.

— Nem. Minden múló perc egy Nap halálát jelentheti. Utána majd lesz időd pihenni.

Szinte félálomban lépkedtem felfelé az Emheriség Lépcsőjén, és menet közben rá se hederítettem a szobromra. Aztán mintha félig-meddig elvesztettem volna az eszméletem. Éreztem, hogy cipelnek, és egy lámpa ibolyaszínű sugara alatt tértem magamhoz. Mellettem feküdt a két Sinzu és maga Souilik is. Az idegkimerültség végső határán egymás után estünk össze az előcsarnokban.

Előbb lassan, majd egyre gyorsabb ütemben tért vissza az erőm. Amikor fel tudtunk kelni, beszámoltunk Azzlemnak és Asszának a Mislixekkel vívott harc lefolyásáról. Nem sokkal ezután megkönnyebbülten nyújtóztam el ágyamban, az Idegenek Házában, és természetesen ezen az éjszakán nem volt szükségem az «álmot adó» készülékre.

Mire felébredtem, az Ialthar már magasan ragyogott az égen. Kellemes, enyhe idő volt, és a kitárt ablakon át mintha madárdalt hallottam volna, ámbár az Ellán nincsenek madarak. A dal egyre közelebbről hallatszott. Felkeltem és kinéztem: Ulna állt az ablak alatt, és füttyével az ékanton, az Arboron élő csodálatos kis repülő gyíkocska csicsergését utánozta.

— Azért jöttünk, hogy felébresszünk — szólalt meg a mellette mosolygó Essine. — Azzlem küldött érted.

Azzlemet — Assza társaságában — a laboratóriumban, a Mislix-sugárzást reprodukáló készülék fölé hajolva találtam. Egy fémből készült széken fiatal, törékeny és csinos Hiss-lány ült. Önként jelentkezett a kísérletre, és az imént rajta próbálták ki a sugárzás elleni védekezés újabb lehetőségeit.

— Közeledünk a célhoz — jelentette ki Azzlem. — Egy nap talán mi, Hissek is épp olyan ellenállók leszünk a sugarakkal szemben, mint ti, Tserienek és a Sinzuk. Egyetlen bsin-injekció után — a te találmányod, Slair! — a lányom, Senati immár két bousik óta olyan intenzitású sugárzást képes elviselni, ami azelőtt veszélyes, ha ugyan nem halálos lett volna. Sajnos, a harmadik fokozaton, vagyis három Mislix együttes sugárzásának hatásán túl megszűnik az immunitás. De egyáltalán nem ezért hívattalak. Úgy tudom, hogy a névtelen bolygóról magaddal hoztad Missan holttestét. Ô az egyetlen halott, aki visszakerült az Ellára. A többiek az elátkozott bolygón maradnak mindaddig, amíg el nem tudjuk űzni onnan a Mislixeket. Missan az egyik barátom, Stensoss fia volt, aki érkezésed előtt halt meg egy ksill fedélzetén, valahol a Térben. Ôsi szokásaink szerint, aki visszahozza egy harcban elesett Hiss tetemét, a halott szüleinek gyermeke, testvéreinek a testvére lesz. Mától kezdve tehát nyugodtan mondhatod, hogy «Mi, Hissek…» — senki nem fog nevetni rajtad. Különös sors a tiéd, ó, Tserien! Egyidejűleg vagy Tserien, Sinzu, és Hiss, három bolygó fia. Menj hát, mert részt kell venned fivéred temetésén abban a házban, amely mostantól kezdve a te házad. Essine majd elkísér.

— Hol van Souilik? — kérdeztem.

— Ezer ksill élén visszatért a Kalvénaulthoz. Mivel a gépét nem kell elhagynia, egyetlen Sinzut sem vitt magával. Ne aggódj, nagy távolságból fogják ledobni bombáikat.

Essine-nel és Ulnával egy réob fedélzetén indultunk Missan lakhelyére. Útközben megtudtam, hogy a szerencsétlen ifjú rendkívül tehetséges diák volt, akit Azzlem távol akart tartani a háború veszélyeitől. De a Hiss-törvény kérlelhetetlen: veszély esetén egyetlen önkéntest sem lehet visszautasítani, és Missan önként jelentkezett. Nem volt sem apja, sem anyja, csak egy nővére, Assila, aki «mérnöki» beosztásban dolgozott egy nagy élelmiszergyárban.

Assila a Bressié szigeten lakott, hatszáz brunn távolságra a Bölcsek Házától, északi irányban. Elfelejtettem megemlíteni, hogy az Ellán alig vannak kontinensek, de annál több a sziget. Nagyságuk nagyjából Ausztrália és a Jersey szigetek területe között ingadozik, nem számítva a kisebb szigeteket. Assila piros házacskája a tengerrel szemben, egy dombon épült.

Essine bemutatta a «húgomat», egy halványzöld bőrű, különös tekintetű, fiatal lányt, akinek a szeme nem olyan kékesszürke volt, mint általában a Hisseké, hanem smaragdzöld. Úgy fogadott, mintha valóban a fivére lennék. Két tenyerét, mint egy kelyhet, az arca elé emelte, ez az üdvözlésmód csak közeli rokonok között használatos.

A Hiss-temetések tiszteletreméltón egyszerűek. Missan holttestét a ház előtt, a szabad ég alatt, egy fémlapon helyezték el. Egy Hiss-pap rövid imát mondott. Aztán Essine irányításával Assila mellé léptem, kézen fogtam, és összekulcsolt kezünkkel együtt nyomtunk le egy kis kart, majd hátrább léptünk. Ragyogó lángoszlop villant fel, és a fémlapról eltűnt a tetem. A pap a jelenlévőkhöz fordult.

— Hol van Missan? — kérdezte.

— Útban a Fény felé — válaszolta mindenki. Ennyi volt az egész.

A hagyomány megkövetelte, hogy öt napot töltsek a házban. Ulna és Essine még aznap este elment, s én egyedül maradtam Assilával. Jóllehet, tekintete a Hissek szokásos érzéketlenségét tükrözte, éreztem, hogy szenved, de mivel nem nagyon ismertem az itteni szokásokat és érzéseket, nem tudtam mit mondani neki. Ekkor értettem meg, hogy mily kevéssé tudtam beilleszkedni a Hissek társadalmába. Bánatosan, zavartan bolyongtam az ismeretlen Házban, haragudtam a Hissek értelmetlen szokásaira, és magam is boldogtalan voltam. Órák teltek el, és nem tudtam rászánni magam, hogy aludni térjek abba a szobába, amely immár teljes joggal az enyém. Minden elcsendesedett. Assila szótlanul ült a közös teremben. Magam is leültem, s így töltöttük az éjszakát. Ritkán éreztem magam ennyire magányosnak és kirekesztettnek ezen az idegen bolygón, mint e halottvirrasztás során, a fiatal lány társaságában.

Reggel aztán megszólalt Assila. Nem sírt, könnyek nélkül beszélt oly tehetséges, oly nagy jövőjű öccséről, aki első csatája alkalmával esett el. Családjának már tizenegy tagja halt meg a Mislixek ellen vívott harcokban. Assila keserű szemrehányást tett magának, hogy nem kísérte sel fivérét, s hogy nem halt meg vele együtt. Rajongva szerette Missant, egy leendő Bölcset látott benne, egyikét azoknak, akik dicsőségére válnak népüknek. Jól emlékezett az egyetemen elért kiváló eredményeire, gyermekkori játékaira és első szerelmére, amikor is ő, az idősebb nővér, volt a bizalmasa. És mindebből nem maradt semmi, csak a hagyományos mondat: «Elindult a Fény felé.»

Minél tovább beszélt Assila, annál több gát omlott le azok közül, amelyek elválasztottak a Hissektől. Ezeket a szavakat bármely földi nő is mondhatta volna. És mint annak idején a Sanssine sziget kriptájában, szemben a Mislixel, most is megértettem, hogy a fájdalom és a szorongás a világmindenség egyik végétől a másikig mindenütt egyforma. Végre megleltem a vigasztalás szavait, s teljesen megfeledkeztem arról, hogy sok millió fényév szakadéka választ el Assilától. És tapasztalataim közül nem ez a legkevésbé különös.

Assila ezután a Hissek emberfeletti önuralmával felállt, hogy elkészítse reggelinket.

Még négy napig maradtam mellette. Utána visszamentem az Essanthem félszigeten levő Idegenek Házába. De nyolcnaponként egy estét továbbra is Assilánál töltöttem. Lassanként úgy tekintettem a Bressié szigeten álló házacskát, mint a sajátomat, és Assilát, mint valami közeli rokont. És tudom, hogy szobámban még most is ott hevernek a könyvek, a jegyzetek és csecsebecsék, amelyeket az Ella bolygón gyűjtöttem öszsze. És abban is bizonyos vagyok, hogy Assila «nővérem» időnként megkérdi a Bölcseket, mikor térek vissza hozzájuk.

Időközben a Hatodik és a Hetedik bolygót megtisztították a Mislixektől. Sajnos, a Kalvénaultot illetően már elkéstek, mert a csillag egyre sötétebbé vált. Azt a néhány Mislixet, amelyik már befészkelte magát az El-Toéa egyik eljegesedett bolygójára, idejében sikerült kipusztítani, s így ez a nap nem aludt ki. Az Asselornak nem voltak bolygói, és spektruma ismét szabályossá vált, de ennek okát egyetlen Bölcs sem tudta megmagyarázni.

A Mislixeknek, hogy életben maradhassanak, szerencsére, eléggé gyakran érintkezniük kell egy-egy bolygóval. Az üres Térben is jól érzik magukat, de csak ideig-óráig. Hogy miképpen jutnak el egyik csillagról a másikra, s főképp egyik galaktikáról a másik galaktikára, ez még rejtély. Az arra irányuló kísérletek, hogy felfedezzék őket az ahunban, meddők maradtak. Egyes Hiss-tudósok úgy vélik, hogy több ahunnak kell léteznie: a Hissek használják az egyiket, a Sinzuk a másikat, és a Mislixek egy harmadikat. Ebben a kérdésben nem nyilváníthatok véleményt, de azt az állítást, hogy három egymástól független Semmi létezik, képtelenségnek tartom.

A Bölcsek környezetében mindenki valami nagy tervről kezdett suttogni. Sokáig nem, is sejtettem, hogy miről lehet szó. Sem Souilikot, sem Szzant nem avatták be a titokba. Assza kifürkészhetetlen maradt. Ulna sem tudott többet nálam. A Sinzu-űrhajó időközben huszonkilenc társával együtt visszatért. A gépek az Inoss szigeten szálltak le, nem messze a Bölcsek Házától. Nem sokáig tartózkodtak ott, mert hamarosan ötezer Sinzut szállítottak a Réssanra, a leendő Ellarbor település első csoportját. Csak Hélon, Akéion, Ulna és a Tsalan személyzete maradt az Ellán. Mivel az Ellát kizárólag a Hissek számára tartják fenn, Ulna és családja tehát roppant kiváltságot élvezett. Számomra a kérdés már eldőlt: Hiss voltam.

Végül maga Azzlem közölte velem a nagy terv részleteit: egy ksillt akarnak küldeni az egyik elátkozott galaktikára, amelyet teljesen gyarmatosítottak a Mislixek. E célra egy olyan galaktikát választottak, amely túl van a Kaienek, a kocsányon ülő szemű óriások univerzumán.

Megborzongtam. Már a Hetedik bolygóra vezetett expedíciót is kockázatosnak tartottam, de az a terv, hogy a Mislixeket saját birodalmuk kellős közepén támadjuk meg, tiszta őrültségnek tűnt, főképp miután Azzlem tárgyilagosan közölte, hogy két vagy három Sinzuval együtt engem szándékoznak odaküldeni. Eddigi tapasztalataim ellenére sem tudtam megszokni az ahun gondolatát, pedig ebből a szempontból ez a kirándulás a kiválasztott elátkozott galaktika felé aligha volt hosszabb vagy veszélyesebb, mint az első utazás a Kalvénault Hetedik bolygójára.

Egy ideig úgy tűnt, mintha a tervet elejtették volna. Legalábbis nem beszéltek róla. Továbbra is a megszokott módon éltem, naphosszat a biológiai laboratóriumban dolgoztam, s hol az Idegenek Házában, hol Souiliknál, hol pedig «otthon», Assilánál aludtam. Souilik visszatért egy újabb «ahun» utazásáról, de ez alkalommal roppant titoktartónak bizonyult. Essine-től megtudtam, hogy a Kaieneknél járt, de Souilik tagadta, hogy ennek az utazásnak bármi köze is lenne a nagy tervhez. Egy ideig nagyon ritkán és akkor is csak rövid órákra találkoztam vele. Küldetése volt, és egyik univerzumból a másikba utazott. A Tsalan is elrepült a Réssanra, s csak munkatársaim, Akéion és Ulna maradtak az Ellán. Kötelező pihenőnapjaimon — ez minden hónapban három napot jelentett az Ella időszámítása szerint — Ulna és Essine társaságában az Ellán utazgattam. Így némi fogalmat alkothattam a bolygó — engem mindeddig nem túlságosan érdeklő — mezőgazdaságáról és iparáról. A Hissek az egyenlítő mindkét oldalán széles sávban egy gabonát termő, olykor tíz-tizenkét méter magasra növő fafajtát tenyésztettek ki. Ennek a «gabonafának» a lisztjéből készítik kétszersültjeiket. E sávok mentén, északra és délre, különböző ipari célokat szolgáló növényeket telepítettek. Ezekből olyan anyagokat nyernek, amelyeknek szintetikus úton való előállítása túl sokba kerülne. A bolygó fennmaradt területét félvad állapotban hagyták, vagy a lakosság számára tartalékolták, kivéve a sarki övezeteket, ahová a gyárak többségét tömörítették, a bányákat kivéve. A Hissek belterjes gazdálkodást folytatnak a bolygó kéthatodát borító óceánjaik mélyén, és egy nap lelátogattam a tenger fenekére, hogy megtekintsem az ottani rétségeket, a tenger alatti kultúrákat és a haltenyészeteket.

A Hissek energiaszükségletük legnagyobb részét az anyag felbontása révén nyerik. Ezt az eljárást elképzelhetetlenül magas fokra fejleszteték. Nem csak az atomok magjának alkotórészeit használják fel — amit már mi is csinálunk —, hanem ezeknek az alkotórészeknek az összetevőit is, amelyeket talán infranukleonnak nevezhetnénk. Meg kell említeni, hogy energiájuk nem elektromos jellegű, s bár láttam energiafejlesztőiket, sőt naponta használtam ezt az energiát, éppúgy nem tudnám meghatározni a lényegét, mint ahogy egy derék szenegáli sem tudná megmagyarázni az elektromosságot. Csak annyit mondhatok, hogy ezek a rendszerint nagyméretű generátorok roppant bonyolultak. A Hissek kiváló fizikusok. Még az Ellára látogató nagy Sinzu-tudós, Béranthon is kénytelen volt elismerni, hogy a Hissek sok találmánya ismeretlen, ha ugyan nem érthetetlen számára. A Hissek becsületére válik, hogy tudásukat egyáltalán nem tartják titokban mások előtt, és a Réssanon a Ligához tartozó valamennyi emberiség számára nyitva állnak egyetemeik, természetesen, kölcsönösségi alapon. Amikor rövid ideig a Réssanon tartózkodtam, részt vehettem a Tizenkettedik Világegyetemből jött egyik, rovarember asztronómiai előadásán. Az előadásból ugyan nem sokat értettem, de soha életemben nem láttam olyan gyönyörű felvételeket az égboltról meg a bolygókról, mint akkor. Az előadó egyébként egy nagy, zöld imádkozó sáskához, más néven ájtatos manóhoz hasonlított, s beszéd közben sűrűn hadonászott rendkívül hosszú, fűrészes-fogazott karjával. A hallgatóság soraiban a Réssanon lakó «embertípusok» csaknem valamennyi példánya képviselve volt.

Souilik végre abbahagyta az utazgatást, de ennek ellenére alig találkoztam vele. A Tanács tagjaival együtt hosszú napokra bezárkózott. Essine is csak ritkán látta. Társaságom így csaknem kizárólag Ulnára és fivérére korlátozódott. Egy nap azonban, amikor a laboratóriumban hármasban összehasonlító biológiai kísérleteket végeztünk, Assza üzent értünk. Jóformán még be se léptünk a dolgozószobájába, amikor három rövid, nagy kampóval ellátott fémhengert nyomott a kezünkbe.

— Íme, a fegyvereitek: tökéletesített termikus pisztolyok. Az Úr-Shémonnal egyetértésben a Tanács benneteket választott, hogy felderítő útra induljatok az Elátkozott Galaktika felé. E célra egy speciális ksillt bocsátunk a rendelkezésetekre. Souilik elkíséri a ksillt a Kaienek univerzumához tartozó Grenss csillag Sswft bolygójáig. Utasítása szerint ott kell bevárnia visszatéréseteket. Szükség esetén emlékeztessétek őt e parancsra. Nyolc nap múlva indultok.

Ó, az a nyolc nap! Milyen hosszúnak, s ugyanakkor milyen rövidnek találtam ezt időt! Akéion és Ulna teljesen természetesnek találták, hogy ők, az Úr-Shémon gyermekei, induljanak elsőnek a harcba. Szükség esetén ezt követelhették is volna. De én, uramisten! Hiába mondogattam magamban, hogy gyakorlatilag immunis vagyok a Mislixek sugárzására, hogy speciális ksillünk megerősített törzse képes ellenállni a fémszörnyek rohamának, hogy a leghatékonyabb fegyverek állnak a rendelkezésemre, s végül, hogy nem harcról, hanem felderítésről van szó — már a kaland puszta említésére is kilelt a hideg. Valami homályos előérzet azt súgta, hogy szörnyű katasztrófa vár ránk. A katasztrófa be is következett, s bár elevenen megúsztam, sőt azóta a halott napok felrobbantása során ismét az életemet kockáztattam, ezt a vállalkozást mégsem merném újrakezdeni, még akkor sem, ha életet, hatalmat, dicsőséget és valamennyi bolygó minden szép leányát is ígérnék érte jutalmul!

Az utazás jól kezdődött. Souilik a megszokott, öreg ksilljét vezette, a Sesson-Essine-t, vagyis a Szép Essine-t. Ebben a gépben foglalt helyet Essine, két másik Hiss és Beichit, a fiatal Hr'ben-lány. Amikor Ulna megkért, hogy fordítsam le neki a mi ksillünk törzsére festett felírást, zavartan hallgattam. Ulna folyékonyan beszélte a Hiss-nyelvet, sőt már meglehetősen sok francia szót is ismert, de írni-olvasni egyik nyelven sem tudott. Ksillem felirata Souilik fantáziájának szüleménye volt. Ezeknek a gépeknek — ha csak parancsnokuk nem vállalja a keresztapaságot — általában nincs nevük, csak egyszerűen számmal vannak jelölve. Souilik az enyémet Ulna-ten-Sillonnak nevezte el, ami annyit jelent: Ulna, te vagy az álmom. Akéion, aki tűrhetően ismerte a Hiss-betűket, zavarom láttán ravaszul mosolygott, majd így fordította le a feliratot: a Bolygók Egyesülése.

Az Ulna-ten-Sillon nagyon kicsi, háromüléses ksill volt, a később nagy szériákban gyártott harci ksillek prototípusa. Úgy tűnt, hogy tervezői a kényelmet feláldozták a hatékonyság kedvéért. Az irányítófülkét telezsúfolták a gépek, fegyverek és készülékek ellenőrzésére szolgáló műszerfalakkal. A másik fülkében egy háromszemélyes, emeletes ágy állt, a többi helyet a motorok, a tartalék élelmiszerek, a lőszerek, a kijárati zsilipkamra és a levegőtartályok foglalták el. A tizenegy centiméter vastag, rendkívül kemény ötvözetből készült törzs — Souilik megnyugtató szavai szerint — egy bousikként 8000 brunnal, azaz óránként 4000 kilométeres sebességgel támadó Mislix becsapódását is kibírná, bár ezt a sebességet gyakorlatban még soha nem tapasztalták. Ha netán a törzs mégis megrepedne, épen marad a hét centiméter vastag belső törzs. Mivel a Mislix-sugárzásra érzéketlenek vagyunk, minden bizonnyal épségben maradunk.

Egyszerre hatoltunk be az ahunba, azaz mindkét ksillt a Térnek ugyanaz a buborékja vette körül. Ugyancsak együtt hagytuk el az ahunt, csaknem egymillió kilométernyire a Sswft bolygótól. Ezen a közepes méretű, a Földnél alig nagyobb, igen szép bolygón néhány százmillió Kaien él. Az északi féltekén, egy Brbor nevű város mellett szálltunk le.

A Kaienek roppant fura nép! Magasságuk eléri a két méter harminc centit, bőrük zöldes színű, koponyájuk kopasz és gömbölyű, kékeszöld szemük rövid kocsányon ül, orruk nincs, és széles szájukat tömérdek parányi fog ékesíti. Hosszú, törékeny karjuk és lábszáruk ellenére csaknem olyan szélesnek tűnnek, mint amilyen hosszúak. Megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem irántuk, s ezt még nyájasságuk sem tudta eloszlatni. Ugyanígy érzett Akéion és Ulna, sőt még Essine is. Souilik viszont titokzatos utazásai során közelebbről is megismerte őket, és barátokra lelt közöttük. A Kaienek civilizációja roppant sajátos: ők maguk középszerű asztronómusok, tűrhető fizikusok és csodálatos vegyészek. Nagyon kevés fémet használnak, iparuk teljes mértékben a szintetikus műanyagokon alapul. Souilik erősködött, hogy szellemi téren kiválóak, figyelemreméltó költőik, mélyen gondolkodó filozófusaik, elsőrangú festőik és szobrászaik vannak. Ezt nem tudtam megítélni, mert néhány óránál tovább soha nem időztem a Sswft bolygón.

Ksilljeink közelében maradtunk egy tágas, kopár térségen, ahová igen sok helikopter típusú gép szállt le: valamennyi átlátszó műanyagból készült, beleértve a motorokat is. Betértünk egy «hajóbárra» emlékeztető, könnyűszerkezetű épületbe, ahol pompás zöld italt szolgáltak fel. Souilik egy ideig három Kaiennel tárgyalt, aztán csatlakozott hozzánk. Tisztes távolságból, a fegyveres őrök sorfala mögül, a Kaienek nagy tömege meregette felénk kocsányon ülő szemét, vagy a két ksillt bámulták. A szél olykor felénk sodorta fűszeres illatuk egy-egy hullámát.

Csendesen üldögéltünk. Már mindent elmondtunk egymásnak. Később Souilik és Akéion elment. Még egyszer ellenőrizni akarták az Ulna-ten-Sillont. Gépiesen hol megtöltöttem, hol meg kiürítettem termikus pisztolyomat. Essine halkan beszélgetett Ulnával és Beichittel. Időnként rám néztek, és kitört belőlük a kacagás.

Souilik visszajött értünk.

— Itt az idő, testvér! — mondotta. — Ne feledd, hogy a Tanácsnak értesülésekre van szüksége, nem pedig hőstettekre. Jöjj vissza! Légy óvatos!

Közelebb hajolt hozzám, és halkan hozzáfüzte:

— A Sinzuk túl vakmerőek. Mérsékeld Akéiont!

Amikor megálltunk a ksill mellett, Souilik még egyszer a vállamra tette a kezét, majd futólépésben távozott. Essine és Beichit a távolból integetett. Ulna és Akéion már benn ült a ksillben. Lehajoltam, és dobogó szívvel mentem utánuk.

Alig csukódott be mögöttem az ajtó, máris felemelkedtünk. Megegyeztünk Souilikkal, hogy pontosan két és fél bousikot töltünk az ahunban, és semmiféle ürüggyel nem változtatunk irányt. Így a Hissek tudni fogják, hol keressenek bennünket, ha netán baleset történne. Az Ellán használatos időszámítás szerint mért húsz napnál tovább nem maradhatunk távol.

Az előre megbeszélt időpontban hagytuk el az ahunt. A képernyőkön minden tintafekete volt, kivéve néhány megnyúlt tojás alakú, fakó fényfoltot: a még élő galaktikákat. Egyikük — a legközelebbi — csaknem eltakarta a hold felszínét. Akéion rámutatott.

— Azt hiszem, ez a Kaienek univerzuma. Onnan jövünk.

Ha valamely várázslat folytán egy óriási erejű távcsövön figyelhettük volna ezt az univerzumot, egyáltalán nem a «jelenlegi» állapotában láttuk volna, hanem olyannak, mint amilyen több mint ötszázezer évvel ezelőtt volt!

A radar elve alapján működő speciális képernyőn, a fénynél tízszer sebesebben terjedő sness-hullámok — nos, igen, Einstein elmélete nem hamis, csak hiányos — kirajzolták egy bolygó körvonalát.

— Souilik azt mondta: a legközelebbi alkalmas méretű bolygó — jegyezte meg Ulna. — Ez itt mintha megfelelő lenne.

— Leszállunk — felelte Akéion. — Foglaljátok el a harcállásokat!

Leültem a fegyvereket működtető kapcsolótábla elé. Ulna volt a megfigyelő. Az előttem lévő képernyőn visszatükröződött a bennünket körülvevő Tér, mind a négy égtáj irányával, valamint a Zenit és a Nadír. Ulna képernyője még érzékenyebb volt, és tetszés szerint ki lehetett nagyítani rajta bármely részletet. A bolygó foltján kívül semmi mást nem lehetett látni.

— Előbb alacsonyan elröpülünk fölötte. Clair, a meleg övezetet!

Lenyomtam a megfelelő kart. Ksillünk körül azonnal kialakult a 300 abszolút fokra felhevített övezet, vagyis inkább egy olyan terület, amelyben minden objektum azonnal 300 abszolút fokra hevült. Egyetlen Mislix sem közeledhetett felénk életveszedelem nélkül, a hőmérséklet viszont eléggé alacsony maradt ahhoz, hogy ne zavarjon bennünket, ha az űrruhában elhagyjuk a ksillt.

A Nadír-képernyőt most már teljesen betöltötte a bolygó felületének képe, sőt az egyes részletek is láthatókká váltak: hegyláncok, ősrégi befagyott folyók, hatalmas, sík területek, amelyek egykor nyilván óceánok lehettek. Még alacsonyabbra ereszkedtünk.

A halott óceánok egyikének partján egy rendkívül szabályos, hatalmas, piramis formájú tömeget fedeztem fel. Jeleztem Ulnának, aki speciális képernyőjén részletesebben is megfigyelhette a látottakat.

— Szentséges Étahan! — suttogta. — Ez valamikor emberlakta bolygó volt!

Alattunk valóban egy város terült el, pontosabban az, ami megmaradt belőle. Lassanként formát öltöttek az elmosódott részletek, és az összefüggő piramisból karcsú tornyok, az égbolt felé rugaszkodó, merész obeliszkek bontakoztak ki. E furcsa építmények az egykori városközpont felé egyre magasabbakká, egyre sűrűbbekké váltak. A város sok ezernyi hektár területet foglalhatott el, és legmagasabb tornyának csúcsa meghaladta az ezer métert.

Eltűnődtem: miféle, sok millió évvel ezelőtt megsemmisült, különös civilizáció alkotta ezt a települést? Tudod, hogy mindig szenvedélyesen érdekelt az archeológia. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal leszálljak, s ezt tüstént közöltem Akéionnal.

— Eiőbb megkerüljük a bolygót — felelte. — Ha nem látunk Mislixet, leszállunk.

Hosszú órákon keresztül vonultak el alattunk a megfagyott kontinensek. Több helyen is láttunk romokat, de korántsem voltak olyan lenyűgözőek, mint az először látott város maradványai. Néha közvetlenül a talaj felszíne fölött siklottunk, de egyetlen Mislixet sem vettünk észre. Végül visszafordultunk, és a fényszóróval végigpásztáztunk a fantasztikus holt várost. A fénysugárban az építmények valósággal szikráztak a megfagyott levegőtől és az aranytól.

Egy nagy téren ereszkedtünk le, egy karcsú torony lábánál, amelynek csúcsa beleveszett az égboltba. Megbeszéltük, hogy Ulna meg én felderítő körutat teszünk, de Akéion, minden eshetőségre készen, a helyén marad. Felöltöttük űrruhánkat, és elláttuk magunkat tizenkét órára elegendő levegőtartalékkal, az űrruhában is elfogyasztható élelmiszer-pasztillákkal, fegyverekkel és nagy mennyiségű lőszerrel. Így felszerelve kiléptünk a bolygóra.

Egy ideig tétováztunk, hogy merre induljunk el. A ksill egy kissé szabálytalan kör alakú téren állt, amelyet minden oldalról égbe meredő építmények vettek körül. A meleg övezet hatására a szilárd levegő cseppfolyóssá vált, elpárolgott, és gépünket csakhamar sűrű ködfelhő takarta el a szemünk elől.

Csakhamar egy fedett utcára bukkantunk, és beléptünk a boltozatok alá. Az épületek nagyságához viszonyítva szokatlanul alacsony, zöld kapuk mindegyike zárva volt. Körülbelül egy kilométert gyalogoltunk, kitérők nélkül, nehogy eltévedjünk. A kétségbeejtően sivár házak falán egyetlen feliratot, egyetlen faragványt sem láttunk, semmit, ami erről az eltűnt emberiségről hírt adhatott volna. Már arra gondoltam, hogy betöröm az egyik rozogább állapotban lévő kaput, amikor a talaj hirtelen megingott a lábunk alatt. Rosszat sejtve ragadtam meg Ulna kezét, és magammal vonszolva rohantam visszafelé. A téren, ahol az imént a ksill állt, hatalmas kőés fémhalom hevert. A baloldali torony, nyilván a hőség hatására, eldőlt, és rázuhant az Ulna-ten-Sillonra. Időnként még egy-egy roncsdarab zuhant a talajra, gúlába halmozódva.

Ulna egy falnak tántorodva suttogta:

— Hen! Akéion, Akéion sétan son!

Semmi sem mozdult. A dermesztő némaságban hangtalanul zuhant le egy roppant fémgerenda, kétszer-háromszor felszökkent a levegőbe, majd mereven elnyúlt a törmelékhalom tetején. Riadtan néztünk egymásra ezen az ismeretlen bolygón, elveszetten, még tizenegy órára elegendő, lélegzésre alkalmas levegővel, sok milliárd mérföldnyire minden segítségtől.

S ekkor fényszóróm sugarában — sziporkázó páncéljával — megjelent az első Mislix.

Harc a Mislixekkel

Az ember — és ezt a szót a lehető legtágabban értélmezem, beleértve a Hisseket, a Sinzukat meg a többieket — furcsa teremtmény. Helyzetünk teljesen reménytelen volt, de egy pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy feladjuk a harcot. Alighogy az első Mislix páncélja megvillant, máris lőttem. Elpusztult, mielőtt kibocsáthatta volna sugarát. Lélegzet-visszafojtva figyeltünk: semmi nem mozdult. Veszélyes lett volna a téren maradni, egyrészt a szüntelenül hullámzó törmelékek miatt, másrészt a Mislixeknek itt elegendő hely állt a rendelkezésükre, hogy a levegőbe emelkedjenek, és ránk zuhanva agyonnyomjanak bennünket. Még egy utolsó pillantást vetettünk az Ulna-ten-Sillon és a benne lévő Akéion fölött tornyosuló roncshalomra, aztán a már előbb átkutatott fedett utca árkádjai alá húzódtunk. Ezen a szűk területen csak két irányban kellett figyelnünk. Óvatosan mentünk tovább, és elhagyva azt a pontot, ameddig az imént eljutottunk, egy másik térhez értünk. Itt hemzsegtek a Mislixek, és amint észrevették jöttünket, heves sugárzásba kezdtek, de hasztalan. Olyan sokan voltak, hogy kénytelenek voltunk átlépni rajtuk, és megállapítottam, hogy ezek a Mislixek szélesebbek, rövidebbek, és más a formájuk, vagyis nem ahhoz a fajtához tartoznak, mint amilyenekkel a Kalvénault Hetedik bolygóján harcoltam. Fluoreszkálásuk sem ibolyalila, hanem inkább indigókék volt. Órákig bolyongtunk a holt város utcáin, s egyetlen nyitott kaput sem találtunk, de olyat sem, amelyet be tudtam volna törni. A város lakói, mielőtt eltűntek volna, ismeretlen oknál fogva, gondosan bezárták házaikat. Kiindulási pontunktól több kilométernyire fedeztük fel az egyetlen érdekességet: egy nagyon alacsony, hatkerekű járművet. Amikor nekiláttam, hogy részletesebben megvizsgáljam, megindult a Mislixek rohama. A talaj fölött néhány lábnyira lebegve, százával támadtak ránk. Ha termikus pisztolyaink végeztek is velük, lendületük nem csökkent, és holtukban is csak nagy üggyel-bajjal tudtuk elkerülni a velük való összeütközést. Később taktikát változtattak, és oly gyors iramban száguldtak felénk, hogy jöttüket nem is lehetett látni. Le kellett lapulnunk, és valóságos zárótüzet zúdítottunk rájuk. Ezzel persze rengeteg lőszert pazaroltunk. Néhány perc múltán annyira felhevült a talaj, és a házfalak olyan forróságot árasztottak, hogy a Mislixek kénytelenek voltak visszavonulni.

Csüggedten ültünk le az egyik háromlépcsős küszöbre. Már csak három órára elegendő levegőtartalékunk maradt. Lassan úrrá lett rajtunk a fáradtság, és az űrruha sisakjának üvegjén keresztül láthattam Ulna karikás szemét és elkínzott arcát. Keveset beszéltünk. Tudom, hogy a regényhősök mindig a legkétségbeejtőbb helyzetekben tesznek egymásnak gyengéd vallomásokat, de mondhatom, nekünk eszünkbe sem jutott ilyesmi. Elég sokáig üldögéltünk. Már bóbiskoltam, amikor Ulna felrázott.

— A Mislixek! Újra jönnek!

Ez alkalommal fajtestvéreik tetemeit megkerülve, kúszva érkeztek. Mindent kockára téve kivártuk, amíg egészen a közelünkbe jöttek és tömörültek, s csak akkor lőttünk. Az egyiknek még maradt annyi ereje, hogy ránk vesse magát, de elhibázta az ugrást, és bezúzta a mögöttünk lévő kaput. Előbb Ulna siklott be a nyíláson, aztán én. Tágas, üres teremben találtuk magunkat, ahol formátlan roncsok jelezték az egykori bútorok helyét. Hiába kerestük a felső emeletekre vezető lépcsőt vagy felvonót. Ha léteztek is valaha, már réges-rég porrá omlottak. Ezzel szemben felfedeztünk egy folyosót, amely egy olyan szűk és alacsony pincébe vezetett, hogy csak meggörnyedve tudtam lépkedni. Csakhamar megértettük, hogy ez a mély pince közvetlenül az utca alatt húzódik. Továbbmentünk, nem törődve az elágazásokkal, amelyek — amint erről egyszer-kétszer meggyőződtünk — az előbbihez hasonló, sivár termekbe vezettek, amelyekben csak néhány számunkra érdektelen maradványt találtunk. Archeológusi szenvedélyem pillanatnyilag kihunyt!

Aztán a pince észrevétlenül lejteni kezdett. Mintegy álomba merülten vonszoltuk magunkat, jóformán nem is figyeltünk, s csak akkor tértem magamhoz, amikor egy fémajtóba ütköztem. Itt végződött a folyosó. Ezen az ajtón végre sikerült felfedeznem egy sugárzó napot vagy stilizált kereket ábrázoló faragványt.

Most, hogy megálltunk, szinte lecsapott ránk a fáradtság. Már tíz órája gyalogoltunk, és csak egy órára elegendő levegőnk maradt. Gépiesen pillantottam az űrruhám csuklójára erősített barométerre: a légköri nyomás nulla fölött volt, és a hőmérő 265 abszolút fokot mutatott. Ez az övezet tehát a Mislixek számára megközelíthetetlen! Természetesen, levegő is akadt itt, de milyen kevés! Még arra sem volt elegendő, hogy megindítsuk a sisakunk mögött elhelyezett könnyű kompresszort. Ha sikerülne átjutnunk ezen az ajtón, talán eléggé sűrű légkört találnánk, hogy használható legyen.

Izgalomtól reszketve nézegettük az ajtót. Semmiféle lakatot vagy zárat nem fedeztem fel rajta, de az Ellán már megismertem néhány tökéletesített zárószerkezetet. Türelmesen tapogattuk az ajtót és a környékét, óvatosan nyomogattuk a faragott nap sugarait, és megpróbáltuk elmozdítani őket. Hasztalan erőlködtünk. Megint eltelt egy félóra. Az oxigén-nyomásmérő mutatója lassan, könyörtelenül közeledett a zéró felé.

Már minden reményt feladtunk, amikor az ajtó váratlanul megcsikordult és kitárult. A mögötte lévő szűk helyiségben, velünk szemben egy ugyanolyan ajtó zárta el az utat.

— Egy zsilipkamrában vagyunk — suttogta Ulna. — Lehetséges, hogy a túlsó oldalon levegő van?

Megpróbáltunk visszaemlékezni, hogy milyen mozdulatokat tettünk az előbbi ajtó kinyitásakor. Egy idő után eltaláltuk a megfelelő fogást: a faragott nap felső sugarát kellett megnyomni, s ugyanakkor könnyedén bal felé tolni. Az ajtó mögötti helyiségben a légköri nyomás csaknem olyan volt, mint az Ellán. Bekapcsoltam az analizátort: a számlapok megpirosodtak, tehát a levegő elegendő oxigént tartalmazott, és semmiféle toxikus gáz nem szennyezte. Óvatosan lecsavartam sisakom üvegét, és mélyet szippantottam. A levegő száraz és friss volt, tökéletesen alkalmas a lélegzésre. Ha nem is menekültünk meg, de legalább hosszú időre haladékot nyertünk.

Az üres szobának látszólag nem volt folytatása, mert a bejáraton kívül más ajtót nem láttunk. Mindenekelőtt meg kellett szabadulnunk a fáradt vállunkra nehezedő, mozgásunkat akadályozó űrruhától. Elcsigázva nyújtózkodtunk el egymás mellett, eloltottuk a lámpát, és azonnal elaludtunk.

Nyugtalan álmom lehetett, mert a helyiség túlsó sarkában ébredtem fel. Felültem, tapogatódzva keresgéltem a lámpám, és a sötétben a kezem véletlenül beleakadt a fejem magasságában egy falból kiálló vékony fémrúdba. A rudacska megmozdult, és megtörtént a csoda: a helyiség végében mintha egy ajtó tárult volna fel, s világos négyszögében egy emberi alak körvonalai rajzolódtak ki. Alacsony termetét jól láthattam az ellenfényben, de arcvonásai homályban maradtak. Néhány pillanat múltán hirtelen eltűnt, és helyén egy tűzgömb jelent meg, miközben egy különös szó ütötte meg a fülemet.

— Ulna! Ébredj! — kiáltottam.

Ekkor a tűzgömb mintha elpattant volna, és egy csillagokkal teleszórt égbolt tárult ámuló szemünk elé. Az égen egy bolygó jelent meg. Eleinte mintha felülnézetben, nagyon magasról láttuk volna, majd egyre feljebb emelkedett, s amint közeledett, hegyek és erdőségek, óceánok és pusztaságok vonultak el szemünk előtt, miközben a különös hang mindig ugyanazt a szót hajtogatta: Siphan, Siphan, Siphan. Megértettem, hogy ez a neve ennek a bolygónak.

A szüntelenül változó képek mozgása megszűnt, s most ugyanazt a várost láttuk, amelyben tartózkodtunk, de egy ragyogó nap sugaraitól megvilágítva. A rejtélyes hang ekkor a Gherséa szót, nyilván a város nevét ismételgette. A tágas tereken járművek és élőlények nyüzsögtek, de ilyen magasságból nem láthattuk alakjukat és arcukat.

A képernyő — mert tulajdonképpen egy képernyő volt előttünk — most a város közelében lévő vidéket mutatta. A bíborszínű növényzet az Elláról ismert Sinissi fára, Ulna szerint az Arboron található Tren-Tehor fához hasonlított. Egy kék színű úton ugyanolyan jármű haladt, mint amilyet akkor nézegettem, amikor a Mislixek ostroma megkezdődött. Tekintetünkkel követtük a furcsa formájú kocsit. Az út egy hegyre vezetett, és a csúcson emelkedő obszervatóriumnál ért véget: legalábbis annak véltük az épületet. Miközben ezek a képek elvonultak szemünk előtt, egy számunkra teljesen érthetetlen magyarázó szöveget hallottunk. A látótér most a járműre összpontosult, melyből egy kétlábú, négykarú, kerek fejű lény lépett ki. Arcvonásai elmosódtak. Bement az épületbe.

A vetítés egy pillanatra megszakadt, majd a nap képével folytatódott. Láttuk, amint korongja lassan vörösödni kezd, majd fokozatosan elhalványul. Most már tudtuk, hogy e világ pusztulásának a történetét látjuk. Az imént láttott személy bizonyára egy tudós vagy egy jelentős ember lehetett, mert többször is megjelent a képernyőn: gyűléseken szónokolt, különös gépekkel foglalatoskodott, hadseregeknek parancsolt, majd egy átlátszó űrruhába öltözve, mintha villámcsapás érte volna, összeroskadt a Mislixek előtt. De előzőleg még láthattuk, amint különböző munkálatokat irányít, parányi készülékeket igazgat, végül gondosan bezár két lángoló nappal díszített ajtót. Az ajtókat azonnal felismertük. A film utoljára e különös lények egyikét mutatta, amint felemel egy kőkockát ama fémrúd alatt, amelyre véletlenül bukkantam rá.

Amikor kábultságunkból magunkhoz tértünk, természetesen keresni kezdtük, és minden nehézség nélkül meg is találtuk az imént látott kőkockát. Alatta egy csigalépcső kanyargott lefelé. Mielőtt elindultunk volna, óvatosságból ismét felöltöttük űrruhánkat. Egy enyhe zöld fényben derengő, nagy helyiségbe jutottunk, ahonnan egymásba nyíló termek egész során haladtunk végig. Az első üres volt, a többiekben tömör fémből készült, súlyos ládák álltak, amelyeket nem sikerült kinyitnunk. Az utolsó terem mélyén egy másik csigalépcső vezetett ez alkalommal felfelé. Negyedóráig tartott, amíg felkapaszkodtunk egy zsilipkamrával elszigetelt kupolafélébe, amely a városon kívül elterülő, sötét síkságra nyílt. A zsilipkamra ajtaján át lehetett kijutni a szabadba. Mivel odakint hemzsegtek a Mislixek, jobbnak láttuk, ha egyelőre a kupolában maradunk.

Ekkor egy különös életforma kezdődött el számunkra, amely egy teljes földi hónapig tartott. Elegendő levegőnk volt, és Ulna felfedezte, hogy három doboz tartalék lőszer helyett tévedésből csak kettőt hozott magával: a harmadik doboz élelmiszer-pasztillákat tartalmazott. Ennyi élelemmel akár egy évig is kitarthattunk volna, de a vizünk csak két hónapra volt elegendő. Az űrruha «hátizsákjában» ugyan van egy ügyes kis készülék, amellyel a holt bolygókon vissza lehet nyerni a cseppfolyóssá vagy szilárd halmazállapotúvá vált, gázzal keveredett vizet, de a szétválasztó és tisztító töltet csak egy hónapig használható. Mégis most már reménykedhettünk, hogy talán megérkezik egy mentőexpedíció, hiszen igen pontosan követtük Souilik utasításait.

Most, hogy már nem fenyegetett közvetlen életveszély, Ulna teljesen átadta magát bánatának. Igyekeztem megvigasztalni: tekintve a ksill szilárdságát, könnyen lehetséges, hogy Akéion még életben van, s amint megérkeznek a Hissek, őt is ki fogják szabadítani. Nem sikerült meggyőznöm, pedig az események a továbbiakban még ennél is fantasztikusabban alakultak!

Nem volt egyéb dolgunk, mint enni, aludni és várni. Többször is végignéztük a Siphan bolygó pusztulásáról készült filmet, s végül már minden részletét betéve tudtuk. Ezerszer áldottuk azt a lángelmét, aki — hogy megmentse fajtája emlékét — megépítette ezt a menedéket. Az átlátszó kupolából tanulmányozni kezdtem a Mislixeket. Csakhamar észrevették ottlétünket, de megértették, hogy sugárzásuk hatástalan, a kupola pedig túl kemény ahhoz, hogy áttörhessék. Ezért később már ránk sem hederítettek.

Én viszont az erős, átlátszó fal mögött elsáncolva, egész napokat töltöttem megfigyelésükkel. Olyan biológusnak tekintettem magam, aki mikroszkópja alatt a mikrobák újabb formáit vagy ismeretlen rovarokat tanulmányoz. Természetesen én kedvezőtlenebb helyzetben voltam, mivel gyakorlati kísérleteket nem végezhettem velük. Egy hónapig tartó fogságunk alatt szenvedélyesen igyekeztünk megérteni megnyilvánulásaik jelentőségét. Azt hiszem, elmondhatom, hogy az egész világmindenségben mi vagyunk azok, akik a legjobban ismerik őket, kivéve persze magukat a Mislixeket. Nos, az utolsó napon sem tudtunk többet, mint az elsőn. Semmit nem fedeztünk fel, ami összehangolt tevékenységre utalna — e kifejezést a mi felfogásunk szerint értelmezem —, semmit, ami valamiféle ösztönre vagy akárcsak egyszerű tropizmusra emlékeztetne. És mégis, a Sanssine szigeti kísérlet óta tudtam, hogy némi értelemmel rendelheznek, jóllehet az teljesen különbözik a miénktől, s hogy számunkra megközelíthetőbb érzékenység is tapasztalható náluk.

A Mislixeknek kétségtelenül vannak érzékszerveik, ámbár fogalmunk sincs arról, hogy milyenek: roppant ügyesen elkerülték a kupolát, és eleinte kizárólag szándékosan ütköztek neki. Minden bizonnyal tudatában voltak jelenlétünknek. Az «idegeneket» gyorsan felismertük arról, hogy a közelünkbe érve, azonnal sugározni kezdtek. A Mislixek közül néhányan a holt városban laktak, ezeket páncéljuk görbületeinek néhány részlete alapján meg tudtuk különböztetni a többiektől.

A következőket sikerült megfigyelnem a Mislixek életéről: szüntelenül mozognak, az alvást látszólag nem ismerik. Ulna és én, egymást váltva, ötven órán keresztül szemmel tartottunk egy példányt. Ez idő alatt állandóan bonyolult kanyarokat írt le a talajon, nem messze a kupolától. Ritkán látni magányos, egyedülálló Mislixet, de azt sem lehet állítani, hogy csoportosan élnek, mivel falkáik könnyen felbomlanak, s egy-egy Mislix minden látható ok nélkül átmegy egyik csoportból a másikba. Olykor rajokba tömörülnek. Egy-egy raj néha száz egyedből áll ezek végül egyetlen fémtömbbe fuzionálnak. Ez az összeforrott állapot néhány másodperctől néhány óráig is eltarthat. A tömeg ezután széttagolódik. Eleinte azt hittem, hogy a Mislixek ily módon szaporodnak, de a rajokból mindig épp annyi egyed vált ki, mint amennyi beleolvadt.

A megfigyelést megnehezítette lámpáink viszonylag rövid hatótávolsága — sugárzásukon túl minden sötétségbe merült —, és főképp a regisztráló készülékek hiánya. Sokért nem adtam volna, ha rendelkezésemre áll egy olyan gondolaterősítő sisak, mint amilyet a kriptában viseltem a fejemen. Akkor talán felfedezhettem volna az értelem halvány fényét ezekben a fémszörnyekben. De így, az üveg mögött, csak tehetetlen nézők maradtunk.

Következtetések alapján mégis felállítottam egy elméletet a Mislixek eredetéről. Később ezt az elméletet ismertettem Asszával, aki elfogadhatónak tartotta. Bizonyára tudod, hogy az abszolút zéró közelében alakult ki a szupra-vezetőképesség, s hogy a fémek elektromos ellenállása ilyenkor csaknem semmivé válik. Elképzelhető, hogy a Mislixek ősei, amelyek annyira különbözhettek a jelenlegiektől, mint ahogy a Földön élt első sejt különbözik tőlünk, létüket egy ilyen jelenségnek köszönhetik. Lehetséges, hogy egy halott világban egy vasból, rézből és nikkelből álló kristály véletlenül egy igen gyorsan és bonyolult módon változó elektromágneses mezőbe került, s így egy fajta elektromos élet jelent meg. Ha ezt az elméletet elfogadjuk, a fejlődés további menete a jelenlegi Mislixekig aligha érthetetlenebb, mint a mi földi fejlődésünk. Az említett fémtömb később maga is indukálhatta az élet e sajátos formáját más tömböknél, s a továbbiakban változatok, eltérések jöhettek létre. Bár a Mislixek sugárzása nem elektromágneses, mégis mindegyiket egy ilyen természetű nagy teljesítményű mező veszi körül.

Vízkészletünk a harmadik napon kimerült, s ezért kénytelenek voltunk elhagyni a kupolát. A kitörésre olyan pillanatot választottunk, amikor csak két Mislix kószált a környéken. Elsőnek én léptem ki, és pisztolyommal végeztem velük. Ulna ezután sietve megtöltötte tömlőinket levegő és szilárd víz keverékével. Hosszas erőlködés után sikerült kinyitnom az alsó termeken álló fémládák egyikét: khmer írásra emlékeztető jelekkel telerótt fémlapok halmozódtak benne. A ládát átalakítottuk víztartállyá, s mivel második kitörésünk alkalmával bal felől néhány tiszta vízből álló jégtömbre bukkantunk, csaknem teljesen sikerült megtöltenünk. Nagy szerencsénk volt, ugyanis a Mislixek ettől kezdve csaknem mindig csoportosan mászkáltak a kupola közelében.

Ha arra gondolok, hogy a szerencsés körülmények milyen elképesztő halmozódása folytán maradtunk életben, gyakran eltűnődöm: talán valamely különös isteni kegy védelmezett bennünket. De másrészt nyilvánvaló, hogy azok, akiknek nincs szerencséjük, nem jönnek vissza, hogy ezt elmondják — és vitathatatlan, hogy ők vannak többségben —, akik viszont visszatérnek, azoknak a véletlen vagy egyéb okok folytán kedveztek a körülmények. Mégis, ahogy egyre-másra teltek a napok, kételkedni kezdtem életben maradásunkban. Ulna a maga részéről már régóta nem reménykedett. Ôt, aki oly bátran viselkedett, ha harcolni kellett, nagyrészt fivére halála miatt, teljesen hatalmába kerítette a búskomorság. Kétségbeesve figyeltem, hogy napról napra sápadtabb, hallgatagabb, s mivel alig evett valamit, erőtlenebb is. Hosszú órákon keresztül üldögélt mellettem, és szorosan fogta a kezem. És bár éppoly tökéletesen ismertem irántam tanúsított érzelmeit, mint ő az enyémeket, mégsem találtunk enyhülést, mivel a Sinzu-nevelés ridegsége határozottan tilt minden gyengéd vallomást, ha gyászeset sújt egy családot. Szerelemről beszélni egy Sinzu-lánynak, aki nemrég vesztette el egyik közeli hozzátartozóját, rosszabb volt, mint a durvaság: szemérmetlenségnek minősült.

Egy napon — amennyiben a Sötétség Birodalmának egyik bolygóján napról lehet beszélni — egymás mellett gubbasztottunk a kupolában, lámpám sugara néhány arra járó Mislixre tévedt. Az égbolton halványan világítottak a távoli galaktikák megnyúlt foltjai. Ekkor valahonnan a Térből vakító fénycsóva villant elő, és végigpásztázva a várost, árnyképek gyanánt rajzolta ki az égbe nyúló obeliszkek és karcsú tornyok körvonalait. Amikor a sugárnyaláb átsiklott a kupola fölött, fájdalmas kiáltással takartuk el szemünket az éles fényben.

— Ulna, a Hissek! A Hissek!

Lázas gyorsasággal segítettem, hogy fejére helyezze a sisakját, majd a magamét is felerősítettem. Mindenképp jeleznünk kellett ittlétünket. Mintegy húsz «forró golyót» csúsztattam a pisztolyomba, s a félig nyitott ajtó résén át lövöldözni kezdtem. A «langyos golyókkal» ellentétben, amelyek a hőmérsékletet csak néhány tucatnyi fokkal emelik a zéró századfok fölé, a «forró golyók» több száz fokos hőséget termelnek, s ugyanakkor vakító fényt árasztanak. Kellő távolságból valóságos sortüzet zúdítottam egy csoport Mislixre, s amikor pisztolyom kiürült, Ulna odanyújtotta a magáét. A fénycsóva most a síkságot tapogatta, miközbem egyszer-kétszer elsiklott, majd végül megállapodott fölöttünk. Számomra igen lassan, valójában azonban olyan gyorsasággal ereszkedett lefelé a mentő gép, amennyire az óvatosság megengedte. Fényszórójának sugarát visszaverte a fagyos talaj, s az így keletkezett félhomályos övezetben, alig néhány méter magasságban végre megpillantottam egy hatalmas, orsó formájú árnyékot: nem ksill volt, hanem a Sinzu-űrhajó, a Tsalan!

— Ulna, a tieid!

A lány nem felelt, ájultan hevert a lábamnál. Karomba kaptam, és rohantam az űrhajó felé, amely a forrásban levő, folyékony levegő alkotta párában már leereszkedett a talajra. Félig elolvadt jégtömbök között botladoztam, beleütköztem egy-egy elpusztult Mislixbe, valósággal tántorogtam, de Ulnát egy pillanatra sem engedtem el. Két űrruhás alak ragadott meg, az egyik a karomat fogta, a másik az irányt mutatta. Felkapaszkodtunk a bejárati nyíláshoz vezető lépcsőn, s amikor a zsilipkamrából kiléptem a Tsalan folyosójára, szembe találtam magam Souilikkal és Akéionnal.

Első cselekedetem modortalanságra vallott: félrevontam Souilikot, és szemrehányásokkal árasztottam el: ez a hely túlságosan veszélyes a Hissek számára, tehát nem szabadott volna idejönnie. Souilik egy cseppet sem haragudott.

— Ráismerek: ez bizony Slair, a Tserien! — mosolygott kedélyesen. — A mindig elégedetlen Tserien. Ide kellett jönnöm, hogy mutassam az utat!

— És Akéion?

— Akéion tökéletesen eltévedt a balesete után. De mindezt majd ő fogja elmesélni.

Leszedték rólunk az űrruhát, és a még mindig eszméletlen Ulnát abba a betegszobába vitték, ahol annak idején engem ápoltak. Vincédom, a Sinzuk nagy orvosa ott sürgölődött körülötte, bár kijelentette, hogy ezt a feladatot egy kezdő orvostanhallgató is el tudná látni. Amikor Ulna végre kinyitotta a szemét, Souilikkal és az orvossal együtt halkan kisompólyogtam a szobából, magára hagyva őt apjával és fivérével.

Negyedórával később mindnyájan együtt ültünk az irányító teremben. A Tsalan már az ahunban, vagy ahogy a Sinzuk mondják, a Rr'oorban járt, útban a Kaienek galaktikája felé, ahol Essine és Beichit várt ránk a ksillekkel. És Akéion beszámolt rendkívüli kalandjáról.

Amikor a torony rázuhant az Ulna-ten-Sillonra, az ütés ereje falhoz vágta Akéiont, aki elájult. Több mint három bousik hosszat eszméletlenül hevert. Amikor magához tért, csakhamar megállapította, hogy gépét betemették a roncsok. Önmagáért nem túlságosan nyugtalankodott, mivel több hétre elegendő levegővel és élelemmel rendelkezett, de miattunk annál inkább, és azonnal tanakodni kezdett, hogyan szabadíthatná ki magát, hogy a segítségünkre siethessen.

A ksill törzse ellenállt, egyetlen repedés sem keletkezett rajta. A motorok működtek, de képtelenek voltak áttörni a gép fölött halmozódó roncstömegen. Az ilyen kisméretű ksilleknek ez a hátránya. Nagyon gyorsan, könnyen irányíthatók, de motorjaik teljesítménye meglehetősen gyenge. Ekkor Akéion, noha tisztában volt a rá váró veszéllyel, elhatározta, hogy átmegy az ahunba, majd visszatér ugyanerre a bolygóra.

A művelet látszólag az előírások szerint ment végbe, bár a szokásosnál jóval «rázósabbnak» bizonyult. De miután csaknem azonnal végrehajtotta a fordított műveletet, nem a Térben bukkant fel, viszonylag közel az imént elhagyott bolygótól, hanem egy olyan áthatolhatatlan sötét közegben, amelyen még a sness-radarok sugarai sem tudtak áthatolni. Nagyon messze, nagyon halványan, egy fénylő folt nyilván egy galáktikát jelzett, vagy inkább a galaktikák egy halmazát.

Itt Akéion beszámolóját hosszabb időre megszakította a Souilik által kezdeményezett szakmai vita. A Hissek régebben kutatják az ahunt, mint a Sinzuk, s e tekintetben úgy viszonyulnak az utóbbiakhoz, mint egy angol hajóskapitány más nemzetek hajóskapitányaihoz. Az elhangzottakból mindössze a következőket értettem meg:

Mivel ez alkalommal az ahunba való átmenet ellentétben a szokásos eljárással — nem az űren történt, hanem egy bolygó felszínén, az impulzus roppant erős volt. A térbuborék teljesen levált a mi univerzumunkról, és az ahunon átkelve — ha ugyan az «átkelni» igének van értelme a Nem-Térrel kapcsolatban — szétrepedt a negatív univerzumok egyikében, amelyek úgy veszik közre a miénket, mint egy szendvicsben a kenyérszeletek a sonkát.

Akéion tehát egy negatív univerzum Terében merült fel az ahunból, szerencsére, nagyon messze az anyagkoncentrációtól. Jó ideig sejtelme sem volt arról, hogy hol van. A sugárzásmérő olykor sercegni kezdett, és mutatója áthatoló sugarak érkezését jelezte. Ezek a mérőkészülékek a Térnek azokat a régióit jelzik, ahol a kozmikus sugarak sűrűsége veszélyessé válik. De ez a sugárzás teljesen eltért a szokásos kozmikus sugárzás jellegétől. Az utóbbi egyébként, oly távol minden galaktikától, nyilván nagyon gyenge lehetett.

— Egyszerre csak minden világossá vált előttem — folytatta Akéion. — Eszembe jutott egy régen hallott előadás-sorozat a negatív univerzumok elméleti lehetőségéről és annak következményeiről. Az általam észlelt sugárzás a negatív anyag néhány atomjának sugárzása volt, amely a ksill pozitív anyagával érintkezve, ultrakemény fotonok formájában semmisült meg. Bármely pillanatban bekövetkezhetett, hogy a Tér egy olyan övezetével találkozom, ahol a negatív anyag koncentráltabban van jelen, s akkor mindörökre búcsút mondhattam volna valamennyi «univerzumnak»!

Akéion lázas izgalommal figyelte a térgörbe-regisztráló készüléket, a téridőmérőt, a felülethatár-jelzőt, és az ahuntérben való közlekedést szolgáló valamennyi bonyolult készüléket. Amennyiben helyesen számította ki impulzusát, még maradt némi esélye, hogy újra rátalál a mi univerzumunkra. Az egyébként bátor és nyugodt természetű Akéion most idegeskedett. Próbáld meg elképzelni a helyzetét: eltévedve egy még a Mislixeknél is idegenebb univerzumban, a bármelyik másodpercben bekövetkezhető lángoló megsemmisülés veszélyének kitéve. És gondolatait szinte ütemesen kísérte a sugárzásmérő most már csaknem szakadatlan sercegése.

Valóságos harcot vívott a Hiss-számokkal jelzett grafikonokkal, zavaros számításokba merült, majd az egészet újra kezdte. Minden részlet hibátlannak tűnt. Ekkor összeszorította a fogát, és a megfelelő sebességgel elindította a ksillt a Térbe, majd átment az ahunba.

Csaknem azonnal ki is jött belőle. De ahelyett, hogy valahol az elátkozott galaktikában találta volna magát, egy napok millióitól megvilágított, élő galaktika kellős közepén bukkant fel, a mi univerzumunk egy eldugott sarkában. Egy ideig azon törte a fejét, nem hibázta-e el ismét a műveletet, vagy nem ment-e túl a negatív univerzumon egy másik pozitív univerzumba.

Ksilljét az egyik csillag felé irányította. A nagyító képernyőn felfedezte a csillag kísérő bolygóit. Az egyik bolygót megkerülte, majd leszállt rá. A kihalt vidéken csupán növényi élet létezett. Akéion több mint nyolc napot töltött ezen a bolygón. Már nem is reménykedett, hogy megmenthet bennünket, de azért újra meg újra kezdte bonyolult számításait.

Ekkor egy másik szakmai vita alakult ki, amelyen szerintem maga Einstein sem igazodott volna ki!

Akéion végül elhagyta a bolygót, ismét átkelt az ahunon, ismét leereszkedett egy bolygóra, és ismét számításokba merült. Minden nap erősébbé vált a meggyőződése, hogy visszavonhatatlanul eltévedt a világmindenségben. Huszonhat nap múltán azonban egy lakott világ környékén bukkant fel az ahunból. Valósággal lecsapott a bolygóra, és legnagyobb meglepétésére a Kaienek között találta magát, néhány kilométerre attól a helytől, ahol Souilik várta visszatérésünket. Akéion esetében is a szerencse játszott közre, de a szerencsét az akaraterő és a tudomány is támogatta.

A Tsalan hajnalban szállt le a Sswft bolygón. Essine és Beichit lelkes örömmel fogadott bennünket. Én is boldogan láttam viszont ksillemet, az egyetlen járművet, amely valaha is behatolt egy negatív univerzumba. Páncélja alig horpadt be a Siphan bolygón ráomlott torony súlya alatt.

Még aznap este megkértem Ulna kezét Hélontól, az apjától.

A kihunyt Napok felrobbantói

Nem sokáig időztünk a Kaienek bolygóján. Déltájban megérkeztünk az Ellára. Kimerűltnek, idegesnek éreztem magam, valósággal szorongtam. Hélon megígérte, hogy érkezésünk estéjén az Ellán ad választ a kérésemre.

A még nagyon fáradt Ulnát a Tsalanon hagytam, és Soulikkal együtt felkerestem a Bölcseket. Miután a lehető legrészletesebben beszámoltam kalandjainkról, kijelentettem, hogy sajnos, a Hisseknek van igazuk, mert a Mislixek és az emberiségek békés egymás mellett élése — legalábbis egyazon naprendszeren belül — lehetetlen. Galaktikáinkat azonban mindenáron meg kell védenünk — tettem hozzá —, ámbár nem tudom, hogy irthatnánk ki a galaktikák ezrein milliárdszámra hemzsegő Mislixeket.

A gyülekezet többségének nem túlságosan tetszett ez a megállapítás. Azon a veszélyen kívül, amelyet a Mislixek minden protoplazmaélet számára jelentettek, a Hissek szemében ők képviselték a metafizikai ellenséget, a világmindenségből kiirtandó Rossz elvét. A Bölcsek egyike éles hangon válaszolt:

— Azt mondtad, hogy a Siphan, mielőtt a Mislixek meghódították volna, emberlakta bolygó volt. De miért nem elégednek meg azokkal az eljegesedett bolygókkal, amelyeken mi nem tudunk élni? Miért oltják ki a Napjainkat? Nem, semmiféle megalkuvásra nem vagyunk hajlandók. A Mislixeknek pusztulniuk kell!

— De a harc sok millió évig fog tartani! Bármilyen nagy erejű fegyvereitek is vannak, nem tudjátok egyenként visszahódítani a bolygókat! És mit is kezdenétek ezekkel a megfagyott világokkal, ha nem tudtok rajtuk élni?

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a Hissek testvérükké fogadtak, és csaknem a Mislixek pártjára álltam.

— Még akkor sincs szükségünk ezekre a halott bulygókra, ha netán hasznos anyagokat is tartalmaznak. Épp elég terméketlen, kopár világunk van! De a Mislixeknek el kell tünniük! És mivel a hőség meg a fény megöli őket, újra meg fogjuk gyújtani Napjaikat!

— Hogyan? — üvöltöttem, a legelemibb udvariasságról is megfeledkezve.

— Snisson azt mondta, hogy újra meg fogjuk gyújtani a Napjaikat — felelte nyugodtan Azzlem. — Vagy legalábbis megkíséreljük. Ez elméletileg lehetséges. Gyakorlatilag azonban nehezebbnek tűnik. De meg fogjuk próbálni, és távollétedben már megkezdődtek az előzetes kísérletek. Amint eljő az ideje, mindenről beszámolunk neked.

Torkomon akadt a lélegzet. Pedig amióta elhagytam a Földet, a fantasztikus események egész sorozata követte egymást. Elismertem — kénytelen voltam vele, mivel a saját szememmel láttam —, hogy a Mislixek, ezek a különös lények képesek kioltani a csillagokat. De hogy a Hissek, akik végül is csak emberek, azon törjék a fejüket, hogy újra meggyújtsák ezeket a csillagokat… Szinte beleszédültem a gondolatba. Azzlem higgadtan folytatta:

— Nem hiszem, hogy a döntő kísérlet, egy éven belül megvalósulhatna. Addig is talán folytatjuk a kutatást az elátkozott galaktikákon, de nem indítunk nagyobb támadást, mivel az csak a Hissek meg a Sinzuk pusztulását vonná maga után — semmiért.

Miután az ülést feloszlatták, a Bölcsek Háza előtt találkoztam Souilikkal. Engem várt. Elismételtem neki az odabent elhangzottakat.

— Tudok a dologról — mondta. — Nemrég egy fizikusokból álló speciális csoportot alakítottak. A Sinzu Béranthon és Assza irányításávál mintegy száz Hiss vesz részt a kísérletekben, és csaknem ugyanennyi képviselője valamennyi emberiségnek. Beichit barátnőnk a Hr'ben-küldöttség tagja. És tudod-e, hogy ki lesz a terv végrehajtásával megbízott ksillek parancsnoka?

— Nem.

— Én. És lehetséges, hogy téged bíznak meg a «partraszálló» egységek vezetésével. Úgy tűnik, hogy te az ilyen kalandokat mindig sikeresen megúszod — tette hozzá nevetve.

A Tsalan a szokásos helyén állt. Nagy ívben megkerültem, és lementem a tengerpartra, arra a helyre, ahol először találkoztam Ulnávál. Rossz jelnek tartottam, hogy Hélon nem adott választ azonnal. Türelmetlenül vártam az estét, de ugyanakkor féltem is tőle. Az ég felhőtlen volt, és halvány mályvaszínű, ami Ialthar-nyugtakor gyakori jelenség az Ellán, ha nedves az idő. Leültem a parton.

Nemsokára lépések csikorogtak a homokon. Egy Sinzu közeledett felém, és udvariasan köszöntött.

— Song. Vsévold Clair, az Úr-Shémon vár rád — mondta Sinzu-rangomon szólítva.

Követtem. A Tsalan orrának gigászi kúpja messzire elnyúlt a fejünk fölött. Hélon a központi teremben várt rám, Akéionnal, valamint öt idős Sinzuval, közöttük Vincédommal.

— Tegnap nőül kérted Ulna lányomat — tért azonnal a tárgyra Hélon. — Elméletileg ehhez jogod van, mivel Sinzu-Then és Song vagy. De miután tanácskoztam barátainkkal, a Hissekkel, állíthatom, hogy ez lenne az első eset, amikor különböző bolygók emberiségének tagjai összeházasodnak. Találkozásunkig egyetlen olyan bolygót sem ismertünk, amely eléggé közel lett volna hozzánk, hogy egy ilyen házasság eshetősége felmerüljön. A Hissek és a Krenek között soha nem fordult elő házasság, noha ez a két emberiség annyira hasonlít egymásra, hogy maguk a Hissek is alig tudják megkülönböztetni a Kreneket saját honfitársaiktól. De biológusak, akik a kórházunkban töltött időszak alatt alaposan megvizsgáltak, azt állítják, hogy a protoplazmád kémiai szempontból teljesen azonos a miénkkel. Szervezetedben egyébként is Sinzu-csontok, Sinzu-erek és Sinzu-szövetek vannak. Anyagcseréd éppen olyan, mint a miénk, kroószómáid száma és valószínűleg a génjeid száma is ugyanannyi, mint a Sinzuké. A te eseted tehát egyedülálló. Az egyetlen különbség, hogy neked négy helyett öt ujjad van, de távoli őseinknek egykor ugyancsak öt ujjuk volt. Tehát úgy látom, hogy a házasságnak csak pszichológiai akadályai lehetnek. De Ulna beleegyezett — mosolygott Hélon —, következésképp én is igent mondok. S mivel a Shémonok családjában az esküvőt csakis az Arbor fővárosban, Bérisenkorban lehet megtartani, azonnal odautaztok, amint engedélyt kapsz rá a Hissektől. Azért említem a Hisseket, mert bár Sinzu-Ten vagy, azért Hiss is vagy, s ugyanakkor Föld-lakó is. Nyugtalanít a gondolat — tette hozzá tréfálkozva —, hogy gyermekeitek vajon melyik bolygóhoz fognak tartozni!

A hosszú szónoklat alatt mintha izzó parázson ültem volna. A végeredmény roppant boldoggá tett. Sinzu-szokás szerint szertartásosan meghajoltam. Köszönetet mondani udvariatlanság lett volna: megköszönni csak a csekély értékű ajándékot szokás.

— Figyelmeztetlek — folytatta Hélon —, hogy hagyományaink értelmében most nem szabad találkoznod Ulnával. Csak az esküvőtök napján fogod viszontlátni. De semmi akadálya, hogy üzeneteket küldj neki.

Könnyű szívvel távoztam a Tsalanról. Odakint az elkerülhetetlen Souilikba botlottam. Nyomban elmondtam neki a nagy újságot.

— Akkor hát mindenki házasodik — felelte. — Essine meg én, Ulna meg te, és az imént találkoztam Beichittel, aki bejelentette Séferrel kötendő házasságát. Csakhogy te most ellentétbe kerültél a Hiss-szokásokkal.

— Hogyhogy?

— Mivel te az én stéen-sétanom voltál, és még nincs egy éve, hogy házas vagyok, a szokásos bírsággal tartozol nekem. Valamikor ez súlyos büntetésnek számított: egy ökölnyi platinatömböt kellett volna kapnom. Ma viszont, ha nem találsz platinát, bármelyik utadba eső laboratóriumban készséggel előállítják számodra. Gondolom, az Arboron lesz az esküvőd. Hogyan akarsz eljutni oda? Tudom, hogy a Tanács minden Sinzu-űrhajót az Ellán akar tartani. Mi lenne, ha az én ksillemen vinnélek el benneteket?

Így történt, hogy három nappal később mindnyájan elindnltunk az Arborra: Souilik, Essine, Hélon, Akéion és én. Ulna bezárkózott az egyik fülkébe, és útközben a közelébe sem mehettem.

Majd egyszer elmesélem, hogy milyen pompás szertartások zajlanak le egy Úr-Shémon lánynak az esküvőjén. Beszélni fogok az Arbor bolygó szépségeiről is. Amilyen nyugodt és derűs világ az Ella, amilyen ijesztőek az általam látott holt bolygók, olyan komoran szépséges hely az Arbor, liláskék óceánjaival, húsz kilométer magas hegyeivel, zöld- és biborszínű rengeteg erdőivel, amelyeket féltékeny gonddal őriznek a Sinzuk. Ó, nem egyhamar fogom elfeledni azt a hat arbori napot, azaz hússzor huszonnégy földi órát, amelyet esküvőnk után a Tar völgyében töltöttünk. Ebben a völgyben, az imént említett erdőségek közepén, egy jégkék vízesés öntözte, meredek lejtőn áll az az erdei lak, amelyet kizárólag fiatal házasok számára tartanak fenn. Néhány kilométerrel lejjebb, ahol a gátak közé szorított zuhatag terebélyes tóvá szélesedik, gyönyörű üdülőhely épült: Nimoé. Egyetlen Sinzu sem lépi át azt a láthatatlan határvonalat, amely a fiatal párok völgyét elválasztja a tótól. Ez az ősi hagyomány, azt hiszem, a mi apacs indiánjainknál is megtalálható: a fiataloknak néhány napot teljes elszigeteltségben kell tölteniük. E szokás mindenképp a Sinzu-civilizáció javára írandó.

Ellene szól viszont — legalábbis szerintem — a szertartások hóbortja. A kínait kivéve talán egyetlen nép sem kedveli ennyire a ceremóniákat. Miután a magányban töltött hat nap véget ért, rengeteg ünnepségen kellett részt vennem, és egymást követték az udvariassági látogatások. Mivel nem nagyon ismertem a Sinzu-szokásokat, állandóan rettegtem, hogy valami baklövést követek el, ezért egy kő esett le a szívemről, amikor a Shémonok bejelentették, hogy bármikor visszatérhetünk az Ellára, ha kedvünk tartja.

Még egy különös tapasztalatra tettem szert az Arboron. Akéion egy nap magával vitt a bolygó déli féltekéjén épült legnagyobb obszervatóriumba. És ott a csillagászok a Brénoria konstellációjában szinte elveszve egy halvány fényfoltot mutattak: a mi galaktikánkat. A legnagyobb hatótávolságú készülékben — amely nem a távcső elméletén alapul — ez a folt spirálisan elrendezett, parányi csillagok halmazává bomlott szét, s közöttük — nagyobb fényerejű társai kisugárzásától szinte homályba veszve — megpillantottam a mi jámbor Napunkat. És az apró csillagocska körül keringett oly távól és oly szánalmasan láthatatlanul otthonom, a Föld. A Napunk árasztotta fény kétmillió évvel ezelőtt indult el felénk, s ha a Sinzuk tudománya lehetővé tette volna, hogy valamiképp megpillantsam a Földet, talán csak néhány nyomorult pithecanthropus-családot fedezhettem volna fel rajta egy erdő szélén.

Amióta visszajöttem a Földre, esténként, ha tiszta az égbolt, Ulnával együtt az Androméda ködöt nézegetjük. Ilyenkor úgy érzem, mintha az ujjaimmal tapintanám az általam megtett távolságokat. A Hissek galaktikája még óriási távcsöveinken át nézve is túl messze van tőlünk, a láthatáron kívül. De ha az Andromédát, ezt az apró opált látom, és arra gondolok, hogy a mellettem ülő asszony ott született, s hogy magam is ott jártam…

Három hónap után visszautaztunk az Ellára. Souilik jött értünk, ahogyan megbeszéltük. Bérisenkor repülőteréről indultunk, ahol egymás hegyén-hátán álltak az Arbor és más, a Sinzuk által gyarmatosított bolygók közötti összeköttetést biztosító, hatalmas űrhajók. A mi ksillünk szinte törpének tűnt mellettük.

Alighogy elindultunk, Souilik közölte, hogy én is tagja leszek annak a vezérkarnak, amely a kihunyt Napok meggyújtását irányítja. Úgy tűnt, hogy fontos személyiség lett belőlem az Ellán. Már régóta tanakodtam, hogy a Hissek vajon miért bíznak rám olyan fontos… és olyan veszélyes feladatokat! Minden bizonnyal jobban megálltam volna a helyem a biológusokból álló csoportomban. Elvégre akadt elég Sinzu, aki — hozzám hasonlóan — ellenállt a Mislix-sugárzásnak, s ráadásul kiváló fizikus is volt. De azt hiszem, hogy az Ella lakói teljes mértékben befogadtak, s az ő szemükben Hiss voltam, egy piros vérű Hiss, nem pedig idegen, mint a Sinzuk. Ezenfelül Souilik és közöttem igaz, mély barátság szövődött, és amikor ez a fiatal Hiss, aki e tudományos kalandokat hajszoló népnek egyik legkalandosabb természetű tagja volt, annyira ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjem útjaira tulajdonképpen a tőle telhető legszebb ajándékot nyújtotta nekem: a kalandot.

Ezerszer is előfordult, hogy megátkoztam — nem ezt a barátságot — hanem a következményeit!

Miután megérkeztünk az Ellára, berendezkedtünk a Bressié szigeti házamban. Ulna és Assila «húgom» igen jól megértette egymást. Ezután csaknem egy évig folytattuk a munkát biológusokból álló csoportomban, hogy megpróbáljuk teljesen immunizálni a Hisseket a Mislix-sugárzás ellen. Végül úgy láttuk, hogy elméletileg ez csaknem lehetetlen: a Mislixek által kibocsátott sajátos hullámok ugyanis elpusztították a Hissek és valamennyi emberiség légzőpigmentjét, kivéve a Sinzukat és minket, Földieket. És ha csak nem cserélhető a légzőpigment — ami természetesen, megvalósíthatatlan —, nincs mit tenni. Assza fizikai szemszögből tanulmányozta a kérdést, és pontosan ugyanerre az eredményre jutott. Bizonyos kémiai anyagok injekciójával azonban egy időre sikerült késleltetnünk a litikus akciót, feltéve, ha nem túl intenzív sugárzással volt dolgunk.

Egy este, amikor elhagytuk a laboratóriumot, Souilik magával hurcolt bennünket a ksilljébe, és se szó, se beszéd, a magasba emelkedett. Mivel többé-kevésbé már ismertem e gépek berendezését, kis idő múltán megállapítottam, hogy a Mars felé vezető úton haladunk: Sem Ulna, sem én nem jártunk még a Marson, ezért igyekeztünk a dolgot a jó oldaláról felfogni. Magát az utat az erre a távolságra érvényes maximális űrgyorsasággal tettük meg, ami a fény sebességének tizedrészével azonos.

A Mars egy elvadult bolygó, kissé hasonlít az Arborra, de sokkal kietlenebb. Magasan a bolygó felszíne fölött repültünk, majd Souilik a ksillel közvetlenül egy hatalmas gyárépület mellett ereszkedett le. Ebben az üzemben gyártották a ksilleket valamennyi bolygó számára. Az «üzem» szó nehogy az elviselhetetlen lárma gondolatát keltse benned. A Hissek irtóznak a zajtól, és itt is csaknem tökéletes csend uralkodott. A ksilleket robotok szerelik össze futószalagon, néhány Hiss felügyelete mellett. Tágas szerelőcsarnokokon mentünk keresztül, anélkül hogy hárhol is megálltunk volna. Souilik egyenesen egy óriás hangárba kalauzolt bennünket, ahol a robotok egy titáni méretű, több mint háromszáz méter átmérőjű és hatvan méter vastag ksillen dolgoztak. A gép egyáltalán nem hasonlított a klasszikus, lencseformájú ksillekhez: félköríves, domború kupolaformája volt. Egy ideig szótlanul nézegettük, majd Souilik megszólalt:

— Íme, az űrhajónk. Ezzel fogunk elmenni, hogy újra meggyújtsuk a kialudt Napokat.

— De miféle célt szolgálnak ezek a méretek és ez a forma? — kérdeztem.

— Szükségesek. Az a készülék, amellyel majd újra meggyújtjuk a Napokat, igen nagyméretű, és nem lehet ledobni, mint valami bombát. Tehát le kell szállnunk a holt csillagok felszínére. Márpedig te is éppúgy tudod, mint én, hogy ott iszonyú nagy a nehézségi erő, s e miatt saját súlyunknál fogva azonnal szétlapulnánk, ha nem rendelkeznénk egy intenzív antigravitációs mezővel. Hogy egy ilyen mezőt létrehozzunk, hihetetlen mennyiségű engergiát kell elfecsérelnünk, tehát ebbe a ksillbe egy valóságos erőmű lesz beépítve. A kupolaforma lehetővé teszi, hogy a ksill jobban ellenálljon a tulajdon súlyának. Még így is kétlem, hogy egy bousiknál tovább maradhatunk egy kihunyt Napon!

Ismét eltelt néhány hónap. Lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy részese leszek ennek a képtelen vállalkozásnak. Csendesen múltak a napok. De a Három Bolygón ezalatt a világmindenség valamennyi zugából idesereglett kivételes képességű elmék éjt nappallá téve dolgoztak a nagy mű elkészítésén. Az Ella békés tájait szemlélve olykor mégis megragadott a gondolat: micsoda szédületes tevékenységet takar ez a derűs nyugalom, s ilyenkor olyan elveszettnek, olyan elmaradottnak éreztem magam, mint egy szegény kis néger, akit elragadott egy gyorsvonat.

A laboratóriumban minden erőmet megfeszítve dolgoztam. Valamiképp úgy tekintettem magam, mint a Föld küldöttét, a mi nyugati civilizációnk képviselőjét, amely civilizáció olyan büszke a technikájára, holott ezt a világmindenség oly sok tartományában már régen túlszárnyalták, ó de mennyire túlszárnyalták! Úgy éreztem, ha sikerülne felfedeznem valami fontos dolgot, ezzel megerősíteném jogomat, hogy az Ellán éljek, és egyenrangú tagként fogadna be az Emberlakta Világok nagy közössége. Ezért késő éjszakáig bújtam a Hissek könyveit, és Ulnával lefordíttattam magamnak a Sinzuk műveit. Hála földi mestereimnek, ha ismereteim olykor hiányosak is voltak, munkamódszerem jónak bizonyult, mert gyorsan elsajátítottam a szükséges fogalmakat.

A legérdekesebb, hogy amíg így gyötrődtem, és fájlaltam tudatlanságomat, a Hissek igen jó anyagnak tekintettek, és már régóta rám bízták az ifjú biológusok oktatását. A Hissekétől eltérő szervezetemnél fogva valóban olyan ismeretekkel rendelkeztem, amelyek számukra újak voltak. Ami a Sinzukat illeti, annak ellenére, hogy nagyon messzire jutottak a biofizika terén akárcsak a Hissek, ők is minden betegséget a megfelelő sugárzással gyógyítottak —, vagy megfeledkeztek a kémiáról, vagy nem törődtek vele, holott én éppen ezen az úton jutottam arra az eredményre, amelyet már említettem: bizonyos ideig meg tudtam védeni a Hisseket a Mislix-hullámok ellen.

Ulnával eleinte nem volt könnyű az együttélés. A Sinzuk roppant érzékenyek, én pedig nem vagyok túlzottan türelmes természetű. Át kellett hidalnunk a szakadékot, amely egymástól eltérő nevelésünk között tátongott. Szerencsére, a vallás problémája nem bonyolította a dolgokat: a Sinzuk agnosztikusak, akárcsak jómagam. De néha apró részletkérdések miatt került sor nézeteltérésekre. Furcsának találtam például, hogy egy olyan kultúrált nép, mint a Sinzu, az ujjával eszik. Ma este te is láthattad, hogy Ulna még nem egészen szokta meg az evőeszközök használatát. Ulna szemében viszont érthetetlennek tűnt, hogy szokásomhoz híven késő éjszakáig dolgozom, s hogy irtózom a korai felkeléstől. Lassanként azonban egy fajta modus vivendi alakult ki közöttünk, és az arbori nők legalább egy nagy előnnyel rendelkeznek földi nővéreikkel szemben: soha nem fenyegetődznek, hogy visszamennek a mamájukhoz!

Aztán egy nap, amikor a házam előtt ülve, akár egy gyík, sütkéreztem a napon, és Ulnával meg Assilával beszélgettem, egy árnyék tolakodott közénk és a nap közé. Az az óriás ksill lebegett fölöttünk, amelyet a Marson láttam félkész állapotban. Félelmetes tömege ellenére Souilik irányításával kecses köröket írt le az égbolton, majd lejjebb ereszkedve csaknem súrolta a ház lapos tetejét, végül eltűnt a lathatár mögött. Fél órával később üzenetet kaptam Azzlemtól, hogy haladéktalanul keressem fel.

A Bölcsek Háza előtti téren szálltam ki a réobomból. A rakpart végén az óriás ksill szelíden ringatódzott a hullámokon. Souilik már várt rám. Egyedül volt.

— Nem hoztad magaddal Essine-t? — kérdeztem.

— Nem. Ebben a vállalkozásban nem vehetnek részt asszonyok. Te sem hozhatod el Ulnát!

— Mikor indulunk?

— Hamarosan. Most pedig gyere velem, a Bölcsek beszélni akarnak velünk.

Azzlem és Assza azonnal fogadott bennünket. Azzlem nem sokat köntörfalazott:

— Slair, ismét egy veszélyes küldetés végrehajtására kérünk téged. Amint tudod, Souilik ragaszkodott ahhoz, hogy tagja légy vezérkarának. Kérését nem utasíthatluk vissza, mert semmi okunk nem volt rá, de nem hittük, hogy különösképp hasznára leszel. Ezzel szemben most kiderült, hogy személyed valószínűleg nélkülözhetetlen e vállalkozásban. A terv lényegét ismered: egy speciális ksillel leszálltok egy halott Nap kérges felületére. Ott egy súlyos készüléket kell elhelyeznetek, amely újraéleszti a nukleáris reakciókat. Ôszintén szólva, úgy tűnik, hogy kissé túllőttünk a célon: mi csak meg akartuk gyújtani a kialudt Napot, de valószínű, hogy azok majd felrobbannak, és a körülöttük keringő bolygók a Mislixekkel együtt megsemmisülnek. Ezzel persze nem sokat törődtünk.

A probléma a következő: ha a ksill nincs ellátva egy antigravitációs berendezéssel, a Napok felszínén tízszer nagyobb nehézségi erő intenzitásának lesztek kitéve, mint amilyen az Ellán uralkodik. De ez a berendezés hihetetlen mennyiségű energiát fogyaszt, és csak egy fél bousikig működtethető. Tehát ez idő alatt mindennel el kell készülni, mert ha nem fejezitek be a munkát, összeroppantok. Másrészt a robbantószerkezet egyik alkatrésze, amelyet jelenleg sem szétszedni, sem a készülék törzsére előre felszerelni nem lehet, minden erőfeszítésünk ellenére túl súlyosra sikerült, ezért egy Hiss vagy egy Sinzu képtelen lenne bánni vele olyan feltételek közepette, amilyenekben majd dolgoznotok kell.

— És a robotok? — kérdeztem.

Azzlem egy bosszús Ssiit eresztett meg.

— Jól tudod, hogy a robotok nem működnek az antigravitáciős mezőben. Tehát úgy gondoltuk, hogy a te fizikai erődhöz folyamodunk. Beleegyezel?

— Nehéz lenne visszautasítanom — feleltem. — Tehát most egy művileg előállított, intenzív gravitációs mezőbe fogunk helyezni, hogy lássuk, képes leszel-e kezelni a detonátor említett alkatrészét, és milyen korlátok között. Az az antigravitációs mező, amelyet a ksill berendezése létrehoz, működésének időtartama alatt fordítva fog aránylani a kihunyt Nap mezőjéhez. Ezért hát a lehető leggyorsabban kell elvégezned a feladatod. Gyere velünk.

Első ízben léptem be a fizikai laboratóriumba. Egy speciális űrruhát adtak rám. A térdnél, könyöknél és a deréknál csuklókkal ellátott fémrudacskákkal volt megerősítve, belső kiképzése pedig hasonlított a mi szuperszonikus repülőgépeink pilótáinak anti-g kezeslábasaihoz. Így felöltöztetve egy rézkupola alá, egy fémlapra állítottak. Előttem egy bonyolult fém alkatrész hevert. Lehajoltam, és könnyedén felemeltem, noha tudtam, hogy egy Hiss számára ez csaknem lehetetlen feladatnak bizonyulna.

Assza megindult egy reosztát felé.

— Vigyázat! Gravitációs erő, második fokozat!

Éreztem, hogy tagjaim elnehezednek. Most már keservesebben ment a fémalkatrész felemelése. Assza lassan fokozta a nehézségi erő intenzitását. Karom és lábszáram mintha ólommá vált volna, vérkeringésem lelassult, és vérem az űrruha ellenére a lábam felé áramlott. Ezután jött a mi földi pilótáink által is jól ismert «fekete fátyol», de mielőtt leereszkedett volna a szemem elé, már nem tudtam megmozdítani a fémdarabot. Assza óvatosan az alapegységig csökkentette a nehézségi erőt.

— Ennyi, és nem több — mondotta. — És bizonyos Napokon ezzel a megoldással valószínűleg nem is boldogulunk. Meg kell találni a módot, hogyan tegyük automatikussá a műveletet. Végül is egy kisebb csillagon kipróbálhatjuk.

Másnap Souilik visszament az Aniasz szigetre a ksillel, hogy elvégezzék rajta az utolsó simításokat. Egy hónapig nem is hallottam róla, aztán egy nap Assza átjött a laboratóriumba, és közölte, hogy minden készen áll, s hogy másnap elindulhatunk az Elátkozott Galaktikáknak arra a kihunyt Napjára, amelyen már jártam.

Ezen az estén nem mentünk haza; az Idegenek Házában maradtunk. Ialthar-nyugtakor a nagy ksill árnyéka felbukkant a nyugati égbolton, majd a félsziget végén leereszkedett a tengerre. Nemsokára megjelent Souilik. Vele volt Essine, Assza, Beichit, Séfer, Akéion és Béranthon, a nagy Sinzu-fizikus. A Sswinss — ez a név azt jelenti: Romboló — egész vezérkara összegyűlt. A vacsora valóságos díszlakoma volt, természetesen ünnepi szónoklatok nélkül. Ulnával együtt korán visszavonultunk, és elmentünk sétálni a tengerpartra. Az Ari és az Arzi fehéren fénylett, ezrével ragyogtak a csillagok. A láthatár alján a Kalvénault néhány árnyalattal pirosabban még mindig sziporkázott. A holdak ezüstös fényében sötéten nyúlt el a bokrok és a fák árnyéka. Az egyik ilyen árnyékfoltban letelepedtünk, és a homokra kivetődő tajtékos hullámkévét bámultuk.

Sokáig üldögéltünk így szótlanul. Mit is mondhattunk volna? A készülő dráma annyira meghaladta emberi mivoltunkat! Már nem léphettem vissza, egyébként ez nem is állt szándékomban, a rohamokban rám törő félelem ellenére sem. Ulna tudta, hogy ez alkalommal nem jöhet velem.

Közvetlenül a tenger partján, bal felől két árnyék közeledett. Kissé törékeny, kecses figurájukról ítélve Hissek lehettek. Csakhamar felismertük Souilikot és Essine-t. Felkeltem, hogy odahívjam őket, de Ulna visszahúzott.

— Hagyd őket. Nekik is el kell válniuk — mondotta.

Nem szóltam. Elsétáltak előttünk, anélkül, hogy észrevettek volna. Néhány perccel később ismét megpillantottuk őket. Már nem voltak egyedül. Társaik még karcsúbb termete láttán kitaláltam, hogy Béichit és Séfer csatlakozott hozzájuk. Megszólítottam őket. Az egész társaság letelepedett mellénk. Elővettem a pipámat, rágyújtottam. Bár a Hissek nem dohányoznak, sőt furcsállják ezt a szokást, az Ellán található egy növény, amely felér a legjobb földi dohánnyal, anélkül hogy ártalmas lenne. Magammal hoztam néhány palántát, de itt, a Földön nem tudtak gyökeret verni. Amikor meggyulladt a pipa, Souilikhoz fordultam.

— Szerinted mennyi esélyünk van a visszatérésre?

Egy Hiss-szólásmondással válaszolt:

— Ez a stissnassan trükkje!

A stissnassan egy kukacféle: a feje annyira hasonlít a farkához, hogy két eset közül legalább egyszer összetévesztik őket. Souilik folytatta:

— A halott Napokon valószínűleg nincsenek Mislixek. A veszély tehát nem ebben rejlik. De túlságosan kevés időnk lesz a kilsim elhelyezésére. Lehetséges, hogy minden a te erődön fog múlni. A Bölcsek helyében én talán vártam volna, amíg olyan robotokat tudunk gyártani, amelyek az antigravitációs mezőkben is működőképesek. Másrészt azonban a kilsimek konstrukciójuk folytán rengeteg engergiát fogyasztanak, s ha végül is használhatatlanoknak bizonyulnak, jobb, ha ez azonnal kiderül róluk, mert akkor más célra használhatjuk az energiát.

— Bizonyára sikerülni fog — vágott közbe Beichit méltatlankodva.

— Beichit egyike a kilsim tervezőinek — jegyezte meg kissé gúnyos hangon Souilik. — Természetes, hogy teljesen megbízik a gépében. Részemről nyugodtabb leszek, ha majd működik. Nem is az lenne a legnagyobb baj, ha nem működne, elvégre mindenképp fel fog robbani. De nekünk mindenáron eredményt kell élérnünk… vagy el kell pusztulnunk!

— Hogy érted ezt? — kérdeztem.

— A kilsim még csak egy kísérleti darab… és veszélyes. Miután az utolsó előtti alkatrész a helyére kerül, pontosan egy földi perced marad, hogy elhelyezd az utolsót is: ez a helyzet! Ha sikerül, akkor a robbanás egy bousikkal utána következik be, ha nem sikerül, akkor két perc múlva. Tán mondanom sem kell, hogy az utóbbi esetben nem lesz időnk az eltávolodásra. Ha pedig egy ilyen nagy hatóerejű gravitációs mező közvetlen közelében azonnal átmennénk az ahunba, bizonyos, hogy valamelyik negatív univerzumban kötnénk ki. És nem mindenki olyan szerencsés, mint Akéion. De ne izgasd magad. Ha eljő az a bizonyos perc, mindent megteszek, hogy az antigravitációs mező maximálisan működjön. Sikerülni fog!

Az Arzi lassan lehanyatlott a láthatár mögé. Hűvös szél kerekedett. Csendesen üldögéltünk. Aztán Ulna halkan énekelni kezdte a Tér Meghódítóinak dalát. Amikor odaért, hogy «azok, a kiket ismeretlen világokban ér el a halál», elcsuklott a hangja, de azért folytatta. Mély és nagyon tiszta hangján Beichit is elénekelte bolygója egyik ősi dalát, amely olyan vontatott dallamú és homályos értelmű volt, mint valami igéző ének. Aztán megkértek, hogy én is énekeljek el egy földi dalt, de csak Jean Bart kalózainak komor nótája jutott az eszembe:

Akik velünk indulnak útnak,

vakmerő, bátor emberek…

«Nos, igen — gondoltam. — De hogyan hasonlíthatók össze a hajdani hajósok kalandjai e fantasztikus vállalkozással: újra meggyújtani egy kialudt Napot!»

A mindaddig hallgatag Séfer most megszólalt:

— Bármi is történne, barátaim, az emberlakta bolygók büszkék lesznek ránk. Ha mi most kudarcot vallunk, másoknak, később, majd sikerülni fog. De akkor is mi voltunk az elsők.

— Igen, de azért vigyázzunk, nehogy úgy járjunk, mint Ossinsi!

— Ki volt Ossinsi?

— Az Ella-Ven leghíresebb harcosa, néhány ezer évvel ezelőtt. A róla szóló éneket még ma is ismerik. Rajta, Essine!

És kettesben elénekelték Ossinsi hőstetteit. Ossinsi olyan félelmetes harcos volt, hogy soha senkit nem tudott megölni, mert ellenségei már a neve hallatára is megfutamodtak. Aztán egy nap összetalálkozott egy öreg remetével, aki még soha nem hallott róla. Az ájtatosságában megzavart remete egyáltalán nem ijedt meg tőle, sőt dühösen összeszidta. És Ossinsi szinte kővé dermedt a rémülettől, hogy akad valaki, aki nem fél szembeszállni vele, aztán kereket oldott, és talán még most is szalad.

E gúnyos, vidám nóta után aludni tértünk. Hajnalban indultunk. Essine, Beichit és Ulna a rakpartig kísért bennünket. Ott még egyszer elbúcsúztunk egymástól, majd bezárult mögöttünk a fémajtó.

Az utazás első szakaszában semmi említésre méltó nem történt. A ksill nagy mérete miatt azonban az ahunba való átmenetet a szokásosnál valamivel erősebb imbolygás kísérte. Az Elátkozott Galaktikákban merültünk fel, de Souilik nem tudta megmondani, hogy távol vagy közel vagyunk-e ahhoz a Siphan bolygóhoz, ahol egy olyan keserves hónapot töltöttem. Elsuhantunk egy bolygó mellett, és láttuk, hogy Mislixek népesítik be. Az a naprendszer, amelynek megsemmisítésére készültünk, becslésünk szerint mintegy tucatnyi bolygóból állt. Aztán egyenesen megindultunk a halott Nap felé.

Béranthon, Akéion, Séfer és Souilik társaságában az irányítóteremben, a séallban ültem. A szokásos készülékeken kívül, amelyeknek használatát ugyan megtanultam, de működésük elvét nem mindig értettem, rengeteg újabb számlapot helyeztek el a speciális felszerelés ellenőrzésére.

— Csak néhány bousik múlva érjük el a halott Napot — mondta Souilik. — Talán jó lenne, ha addig Béranthon pontosan megmagyarázná, hogy mit kell tenned.

Követtem a fizikust. A Sswinss személyzete csupán huszonöt Hissből és huszonöt Sinzuból, vagyis ötven főből állt. A ksill legnagyobb részét egy hatalmas, kör alakú helyiség foglalta el, amelynek padlóját két részre osztották: középen, egy tágas korongon egy körülbelül három méter magas, harminc méter széles, ovális alakú, csúf, otromba gépezet állt. Nem volt teljesen készen, mellette a fémpadlón ott hevertek a kiegészítő alkatrészek. Közöttük volt az is, amelyet majd nekem kell a helyére tennem. A középső, korong alakú rész mentén húzódó peremen koszorúformában helyezkednek el az antigravitációs mezőt előállító generátorok. Ezeknek a sugárzásában fogunk majd dolgozni.

— Amint leereszkedtünk a talajra — magyarázta Béranthon —, a középső korong, amelyen a kilsim áll, leválik a ksill aljáról. De már jóval előbb létrehozzuk az antigravitációs mezőket, amelyek — hogy ellensúlyozni tudják a kihunyt Nap mezőjét — oly sok energiát fogyasztanak, hogy a leszállás pillanatától kezdődően csak fél bousikig tudjuk fenntartani őket. Tehát gyorsan kell dolgozni. Ha elkészült a kilsim, azonnal felszállunk, s ha eléggé eltávolodunk a Naptól, átkelünk az ahunon, majd ismét felmerülünk a Térben, hogy lássuk az eredményt. Most gyere ide, és gyakorold a mozdulatokat: roppant egyszerűek. Felemeled az alkatrészt, és kilencven fokkal elfordítva beleilleszted ebbe a nyílásba, benyomod, majd ismét kilencvenfokos szögben az ellenkező irányba forgatod. Ennyi az egész. Ha megadom a jelzést, egy másodpercet se késlekedj! Mindnyájunk élete tőled függ. Most próbáld meg. A kilsim nincs begyújtva, tehát nem fenyeget veszély.

A Térben repültünk, távol minden intenzív gravitációs mezőtől. Addig gyakoroltam a mozdulatokat, amíg már behunyt szemmel is meg tudtam volna csinálni.

— Az alkatrész később majd súlyosabb lesz. Mielőtt teljesen befejeznénk a kilsim összeszerelését, még egyszer meg fogod próbálni.

— Nem. Ennyi elég. Nem szeretném kifárasztani magam — feleltem.

Visszamentünk a séallba. Már elhagytuk a nagy bolygók övezetét, és a belső bolygók felé repültünk. Amikor az utolsót is messze magunk mögött hagytuk, Souilik működésbe hozta a belső antigravitációs mezőket, majd leadta a vészjelet. Ismét felvettük az űrruhánkat, de egyelőre a séallban maradtunk. Béranthon és Souilik ekkor egy sor aprólékos műveletet hajtott végre; egy kihunyt Nap felületére nem lehet olyan egyszerűen leereszkedni, mint egy bolygóra, bármilyen nagy is legyen! Egy ideig az energiafogyasztás meghaladta az előírt normát, s ekkor mindketten gondterheltnek tűntek. Aztán minden újra szabályossá vált.

De amikor már csak alig tíz-tizenkétezer kilométerre voltunk célunktól, a fogyasztás ismét növekedett, és gyorsan döntenünk kellett: folytatjuk-e az utat, és fél bousik helyett negyed bousikra csökkentjük a kialudt Napon töltendő időt, vagy pedig visszafordulunk. A vezérkar és a legénység egyhangúan határozott: folytatjuk. Béranthon csupán annyit módosított a terven, hogy azonnal el kellett kezdeni a kilsim összeszerelését, természetesen, az elengedhetetlen biztonsági határok szigorú figyelembevételével.

Souilikot kivéve, aki nem hagyhatta el a séallt, mindnyájan lementünk a nagyterembe. Az antigravitációs generátorok halkan zümmögtek. A kilsim körül már ott szorgoskodott a szerelők csoportja. A belső mező ellenére a nehézségi erő már erősen érezhető volt. A graviméter mutatója a második fokozathoz közeledett, majd túl is lendült rajta. Mozgásunk nehézkessé, esetlenné vált. Béranthon parancsára leheveredtem egy pamlagra: minden erőmet tartalékolnom kellett a döntő percre.

A ksill könnyed zökkenéssel talajt ért, néhány métert csúszott, majd megállt. A kör alakú helyiség középső, kerek korongja lassan levált róla, s velünk együtt a kihunyt Nap felszínén maradt. A ksill — a körkörös peremen zümmögő generátorokkal — három méter magasra emelkedve lebegett fölöttünk. A fényszórók hideg fénye hullámokká dermedt fém- és salakmezőt világított meg. Egy bousik harmadrészével, vagyis harminc percével rendelkeztünk, hogy elvégezzük a ránk bízott munkát. A sisakomban hallottam Souilik halk hangját:

— Huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét…

De mi az ördögöt művelnek a szerelők? Úgy tűnt, mintha még meg sem mozdultak volna. Nehézkesen feléjük fordítottam a fejem, és láttam, amint űrruhájukban a lábukat vonszolva, lelassult mozdulatokkal dolgoznak. Béranthon a kilsimhez támaszkodva, hangos szóval irányította őket:

— Huszonnégy… huszonhárom… huszonkettő…

Az alkatrészek többsége még a fémpadlón hevert. Úristen, milyen ostobák is vagyunk mi valamennyien, Hissek, Sinzuk és Hr'benek, magamat sem kivéve! Igaz, hogy a robotok nem működtek az antigravitációs mezőben, de a legegyszerűbb daru vagy akárcsak egy emelőbak is nyilván megtette volna a magáét! Ezeknek az uraknak a civilizációja azonban már rég elfeledte ezeket a primitív gépeket!

— Húsz… tizenkilenc… tizennyolc…

Az antigravitációs mezők nem voltak abszolút állandók: enyhén ingadoztak. Ezért hol besüppedtem a díványba, hol felemelkedtem, majd ismét visszasüppedtem.

— Tizenöt… tizennégy… tizenhárom…

Lassanként az utolsó alkatrészek is megtalálták helyüket a kilsimben. Béranthon most rám kiáltott:

— Vigyázz! Most te következel! Pontosan egy földi perced lesz. Készülj!

— Tizenkettő… tizenegy… tíz…

— Ha leeresztem a karom, kezdődik a perc! Gyere ide!

Nagy nehezen feltápászkodtam, és kínlódva vonszoltam magam a most ijesztően nagynak tűnő alkatrészig. Nem, ilyen feltételek közepette soha nem fogom tudni felemelni!

— Kilenc…

— Béranthon! Nem bírom! Állj meg!

— Nyolc…

— Már késő! Rajtad a sor!

Leengedte a karját. Lehajoltam, és ádáz dühvel megragadtam a súlyos fémdarabot. Most már felébredt bennem az alvó szörnyeteg. Kezemben tartottam megmenekülésünk utolsó lehetőségét, a moderátort, amely biztosítja számunkra az időt az induláshoz. Nagyot nyögve felemeltem. Földi órámat Béranthonnál hagytam, s ő most aszerint számlálta a másodperceket:

— 55…

Előbbre léptem, és az alkatrész végét sikerült beillesztenem a nyílásba.

— 50…

Nem, ez túl nagy megterhelés volt számomra. Vajon jobbra vagy balra kell-e fordítanom? Az űrruhában csurgott rólam a verejték, és belefolyt a szemembe is.

— 40…

Pedig az a hülye Souilik megígérte, hogy ha rám kerül a sor, a lehető legerősebben működteti majd az antigravitációs mezőket!

— 35…

A nehézségi erőtől szinte összeroskadt szerelők lassan hátrálni kezdtek körülöttem. Az alkatrész másik végét iszonyú erőfeszítéssel a kellő magasságba emeltem. A gépszörnyeteg oldala mintha megremegett volna. És ha a Hissek tévedtek? Ha most azonnal felrobban?

— 30…

Pánik fogott el, és rossz irányba fordítottam el az alkatrészt.

— A másik irányba! A másik irányba! — üvöltötte Béranthon.

— 25…

Hirtelen mintha könnyebbé vált volna a fémdarab. El tudtam fordítani, sőt be tudtam tólni a nyilásba. Már csak egyet kell fordítani rajta. De merre? Természetesen az ellenkező irányba. De vajon merre fordítottam az imént? Talán egy másodpercre szinte megbénult az agyműködésem, és mereven bámultam magam elé.

— 20…

— Sikerült!

Az alkatrész magától elfordult. Béranthon gépiesen törölgette a homlokán patakzó verítéket.

— 10… — nyögte ki keservesen.

— Hét — hallatszott Souilik hangja. — Vigyázat, leereszkedem. Beszállni!

A ksill kupolája ránk borult. Még egy utolsó pillantást vetettem a merev fémtömb elmosódott körvonalaira, majd tőlünk telhető gyorsasággal felkapaszkodtunk a körbefutó peremre. A gép felemelkedett, s a talajon hagyta a korongot, amelyen egyre kisebbé vált, majd végképp eltűnt a kilsim bizonytalan tömbje. A szelepajtók felé kúsztunk, és bejutottunk a ksill belsejébe. A nehézségi erő még mindig igen erősen hatott, ezért várakoznunk kellett a létrák tövében. Amikor csökkeni kezdett a gravitáció, lassan, fáradtságtól összetörten kapaszkodni kezdtünk felfelé. Félúton lehettem, amikor hirtelen olyan könnyűvé váltam, akár egy tollpihe: átmentünk az ahunba.

Szikra az éjszakában

Egymás után tértünk vissza posztjainkra. Én a séallba mentem.

— Hol vagyunk? — kérdeztem Souiliktól.

— Valahol a Térben. Azt hiszem, eléggé messze, hogy ne kelljen félnünk semmitől. Megvárjuk a robbanást.

— Egy bousik múlva, nemde?

— Nem, több idő kell hozzá. Igaz, hogy egy bousik múlva következik be a robbanás, de mi csak később, négy vagy öt bousik múlva fogjuk látni, attól függően, hogy milyen távolságra leszünk a csillagtól, de ezt a távolságot nem ismerem pontosan. Megfeledkezel arról, hogy a fény terjedéséhez idő kell. Ami pedig a tízszer olyan gyorsan haladó sness-hullámokat illeti, nem hinném, hogy a robbanás sok ilyen hullámot hozna létre. De megpróbálhatjuk felfogni őket.

Béranthon és Séfer előkészítette a regisztráló készülékeket. Várakoztunk. A ksillben minden csendes volt. Csak a segédmotorok gyenge zümmögése és a légtisztító halk sziszegése hallatszott. A kényelmes karosszékek egyikében elaludtam a kimerültségtől.

Vad üvöltözésre riadtam. Kinyitottam a szemem. Minden lámpát eloltottak, de a képernyőről sugárzó, vakító fényben kemény árnyékként rajzolódott ki a Hr'benek, a Sinzuk és Souilik alakja. Káprázó szemmel fordítottam el a fejem. Souilik, karjával védve az arcát, egy kereket forgatott. Az éles fény csökkent, szűrtebbé vált. Székem karfájába kapaszkodva bámultam a fantasztikus látványt, amely részben az én művem volt: egy Nap újraszületését!

A sötét égbolt legmélyén egy pillanatonként növekvő, és a szűrő ellenére is vakító fényfolt ragyogott. Aztán mint hatalmas ujjak, lilás tűznyelvek nyúltak ki belőle három irányban. A látvány annál is inkább lenyűgözött, mert egyetlen más csillag sem szikrázott az égen. A távoli galaktikák halvány derengése beleveszett a kisugárzásba.

— Souilik, miért nem ébresztettél fel? — kiáltottam.

— Bennünket is váratlanul ért a robbanás. Korábban következett be, ami azt jelenti, hogy a tervezettnél közelebb vagyunk hozzá, őszintén szólva, túlságosan is közel. Figyeld csak a sugárzásdetektort!

A mutató elmozdult, és lassan közeledett a veszélyt jelző zöld vonalhoz. Béranthon és Séfer mozdulatlan arccal figyelte a regisztráló készülékeket.

— Vigyázat, indulunk!

Éreztem az ahunba való átkelést jelző imbolygást. A képernyő elsötétült. Közvetlenül ezután ismét bekövetkezett a jellemző imbolygás, de a képernyő sötét maradt.

— Hol vagyunk? Senki nem felelt.

— Souilik, hol vagyunk?

— Hát hol lennénk? A Térben. — És a Nap? Újra kialudt?

Három társamból kitört a nevetés.

— Ugyan, te együgyű Tserien! Egyszerűen túljutottunk azon az övezeten, ameddig elér a fénye. Jól figyelj, mindjárt látni fogod a robbanás kezdetét.

Két bousikon keresztül hiába figyeltünk. Aztán a távolban, a feneketlenül sötét Tér mélyén, közvetlenül egy fénylő galaktika előtt hirtelen felvillant egy zöld szikra.

— A kilsim robbanása — jegyezte meg Béranthon.

Egy-két másodpercig semmi mást nem láttunk, csak ezt az éjszakában világító, zöld szikrát. Aztán fellobbant a vakító kék fény. Mivel most sokkal távolabb voltunk tőle, átmérője szinte nevetségesen kicsinek tűnt. Újra kinyúltak a hosszú lángujjak, az iszonyú hőmérsékletre valló, gigászi gázkitörések. A tűznyelvek egyre szélesebbek, terjedelmesebbek lettek, majd egymásba olvadva koszorút alkottak, amelyben egy ideig a spektrum valamennyi színe vonaglott. Most már egymást követték a kilövellések, kétszer, háromszor, tízszer és százszor, egyre gyorsabb ütemben, egyre távolabbra terjedve. A fényfolt most már ilyen messziről nézve is elérte a mi Napunk látszólagos átmérőjének kétszeresét, és pillanatról pillanatra duzzadt.

— A Mislixeknek most már bizonyára nyomuk sem maradt — szólalt meg nyugodtan Béranthon. — A bolygóiknak sem.

Souilik százszoros nagyításra állította be a képernyőt, és egy újabb szűrőt helyezett eléje. A vetítőkészülék egész felületét fortyogó tűztenger árasztotta el, amelyből több bolygó nagyságát felülmúló, szüntelenül gomolygó füstfellegek emelkedtek ki és omlottak össze. A csillag átmérője már meghaladta saját korábbi naprendszeréét, és valamennyi világ, amelyet egykor megvilágított, most visszatért méhébe, hegyeivel, megfagyott óceánjaival, esetleges emberi eredetű romjaival… és Mislixeivel együtt!

— Nem, Égi Fény, ez már túlzás! Túl sok a hatalom teremtményeid kezében! — szólalt meg egy ifjú Hiss, aki az imént lépett a séallba.

Souilik úgy fordult vissza, mintha kígyó marta volna meg.

— Mi az, hogy túl sok? Tán jobban szeretnéd, ha a Mislixek kioltanák az Ialthart?

Az ifjú Hiss nem válaszolt. Ekkor hallottam először és utoljára, hogy egy Hiss kétségbe vonta a Nagy Ígéretet. És a sors iróniája, hogy éppen Souilik, az Ellán oly kis számban élő agnosztikusok egyike hallgattatta el.

A névtelen csillag nagysága állandósult. Felszínéről időnként még lángoló kupolák emelkedtek fel, de tovább már nem növekedett. Átmentünk az ahunba, és elindultunk hazafelé.

Amint megpillantottuk az Ellát, Souilik hullámok útján máris közölte a nagy újságot. Így, mielőtt még élértük volna az atmoszférát, száz meg száz ksill diadalmenete és a Tsalan fogadott bennünket, s kísért az égbolton. Amikor a rakpart végén leereszkedtünk a tengerre, a Bölcsek Tanácsa várt ránk, teljes létszámban. És a kőgát legvégén három karcsú árnyék: Ulna, Éssine és Beichit integetett felénk. A tengerpartot, az alsó teraszt és a hegyek lejtőit Hissek tömege lepte el, az egyetlen tömeg, amelyet valaha is láttam ezen a szerencsés bolygón. Amikor kiléptünk a Sswinss páncéljára, mint mennydörgés harsant fel az a himnusz, amelyet a Réssan bolygón, a Világok Tanácsának termében hallottam először. És ez alkalommal engem, a Tserient, a piros vérű és oly kevéssé misztikus embert, könnyekig megrendítő, szinte vallásos megindulás fogott el. Ez a himnusz a Nagy Éjszaka fenyegetésétől megszabadult száz meg száz emberiség hálaéneke volt. A világmindenség lakói előtt korlátlan lehetőségek távlatai nyíltak meg.

Fáradtságtól kimerülten, meghatottan léptünk a tanácsterembe. Souilik már belekezdett jelentésébe, de Azzlem szelíden félbeszakította:

— Nem, Souilik, nem. A technikai részleteket hagyjuk holnapra. Ma csupán azt mondjátok el, hogyan zajlottak le az események.

Sorra mindenki elmesélte a maga élményeit. Felindultságomban sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat, hogy érzékeltetni tudjam hallgatóimmal azt az aggodalmat, amely hatalmába kerített, amikor a kihunyt Nap felszínén már a kezemben tartottam a moderátort, miközben hihetetlen gyorsasággal száguldtak a másodpercek. Beszámolóm végén azt javasoltam, hogy a Sswinss peremén helyezzenek el egy emelődarut vagy egy csigasort. Életemben még soha nem hallgatták olyan odaadó figyelemmel a szavaimat, mint akkor.

Amikor végül Ulnával együtt hazatértem, nyolc egész napot töltöttem házamban, és pihentem. Souilik és Essine, Beichit és Séfer gyakran meglátogatott. A szomszédok is eljöttek, sőt olyan távollakó Hissek, akiket soha nem láttam azelőtt. Számtalanszor el kellett mesélnem kalandjainkat. A nyolcadik nap estéjén, amikor a tengeri fürdőzésem után hazatértem, egy kékre festett réob — a Tanács színe! — ereszkedett le a házam előtt. Assza lépett ki belőle, és egyszerűen csak annyit mondott:

— Slair, elkészült a második kilsim!

Ekkor kezdődött el életem legfantasztikusabb szakasza. A Hissek terve az volt, hogy az Elátkozott Galaktikában egy fényfoltot teremtenek, módszeresen felrobbantva valamennyi kihunyt Napot az újra meggyújtott első Nap környékén. Tíz-tizenkét sikeres hadjáratban vettem részt. A mozgó alkatrészt most egy daru emelte fel, az én szerepem csupán a művelet irányítására szorítkozott. Társaim — mind a Hissek, mind a Sinzuk és a Hr'benek — hallgatólagos megegyezés folytán rám bízták ezt a megtisztelő feladatot, ámbár a daru segítségével akár egy asszony is elvégezhette volna. Egyébként nemsokára asszonyok is részt vettek az expedíciókban, amelyek kevésbé veszélyeseknek, de fárasztóbbaknak bizonyultak, mint a Mislixek által gyarmatosított bolygók ellen vezetett hadjáratok.

A Marson teljes kapacitással dolgoztak az üzemek, és sorozatban gyártották az óriás ksilleket. A negyedik expedícióra már három géppel indultunk el. A tizedikben hét ksill hét Napot gyújtott meg egyszerre. A tizenegyedikben részt vevő tíz gép közül csak öt tért vissza!

Erre az utóbbi vállalkozásra örökre emlékezni fogok. Egy hatalmas Napot robbantottunk fel, s bár az antigravitációs mezők maximális teljesítményt nyújtottak, épp hogy csak életben maradtunk. Csupán az utolsó másodpercben tudtunk elindulni. A ksill személyzetéhez tartozó egyik Hiss óvatlanul a kör alakú perem szélére lépett, s mivel a mező itt gyengébben érvényesült, a szerencsétlen a halott Nap felszínére zuhant, ahol saját súlyától összezúzódva nyomorultul elpusztult, anélkül hogy segítségére lehettünk volna.

A Térben kószálva vártuk a robbanást. Körülöttünk teljes sötétség uralkodott. Mivel alig több mint hat hónapja robbantottunk először, még egyik meggyújtott Nap fénye sem sugárzott tovább hat fényhónapnál, s ezek a halott Napok átlagban ennél tízszer messzebbre voltak tőlünk. Souilikkal, Ulnával és Essine-nel a séallban tartózkodtam. Essine szomorkodott: az elpusztult Hiss, akinek holtteste a hamarosan bekövetkező iszonyú robbanás folytán teljesen meg fog semmisülni, egyik rokona volt. Mi hallgattunk. A regisztráló készülékeket kezelő ügyeletes halkan mormolta egyhangú litániáját: Sékan, snik. Tsénan, snik. Ofan, snik…

Ekkor észrevettük, hogy hirtelen felegyenesedik, és mereven bámulja az egyik készüléket.

— Tsénan Mislix: sen, tsi, séron, stell, sidon…

A Mislix-sugárzást regisztráló készülék mutatója a zéróról átlendült az ötös számra. A Hissek számára a veszély a hetesnél kezdődött, a Hr'benek számára a hatosnál! Tehát Mislixek voltak a közelben, minden bolygótól távol. Ez önmagában véve újdonságként hatott, de egyben veszélyt jelentett.

Pedig ez alkalommal — legalábbis velünk — semmi baj nem történt. A sugárzás lecsökkent, és néhány perccel később utolért bennünket a robbanás okozta fényhullám. A kilsim ismét működött.

Átkelve az ahunon, főhadiszállásunkon, a Kaienek bolygóján szálltunk le. A rajunkhoz tartozó másik óriási ksill, amelyet Akéion vezetett, már előbb megérkezett. A tágas leszállótérség mellett emelkedő kozmopolita városkában laktak a gépeket karbantartó személyzet tagjai. A Kaienek barátságosnak, de tartózkodóknak mutatkoztak.

Várakoztunk. Időközben két másik ksillünk is visszatért, és parancsnokaik jelentéstételre jöttek. Beszámolójuk szerint minden szabályszerűen zajlott le. Már vagy ötven Nap gyúlt ki újra, de ahogy Beichit megjegyezte, az Elátkozott Galaktikák holt csillagainak milliárdjaihoz képest ez csak néhány halvány szikra az éjszakában.

Telt-múlt az idő. Leszállt az est, a Sswft bolygó éjszakája. A hat másik ksill még nem jelentkezett. Nem nyugtalankodtunk túlságosan, mivel az előírt határidő még nem telt el. Megvacsoráztunk, majd aludni mentünk. Reggel azonban még mindig csak a négy ksill kerek kupolája domborodott a leszállótérségen.

A délelőtt folyamán az Elláról egy kis ksill érkezett, Asszával a fedélzetén. Látogatása révén az idő rövidebbnek tűnt. De amikor leszállt az est, és még egyik hiányzó gépünk sem tért vissza, kínzó nyugtalanság kezdett gyötörni mindanyájunkat. Megegyeztünk, hogy Souilik, Assza meg én késő éjszakáig fogunk virrasztani.

Az ellenőrző torony utolsó előtti emeletén helyezkedtünk el, ahol a Hissek egy figyelőállást rendeztek be. Fejünk fölött hallottuk a saját bolygója űrhajóforgalmát irányító Kaien nehézkes lépteit. Assza az adókészülék elé ült, és megpróbált érintkezést találni a bolygó felé közeledő ksillekkel. De a készülékek — mind a sness-hullámokban, mind a Hertz-féle hullámokban — némák maradtak. Éjféltájban Souilik leváltotta Asszát. Én egy kényelmes pamlagon ülve, lassan elszenderedtem. Sötét volt, kivéve az ellenőrző lámpa halványzöld fényét.

A képernyőn ekkor hirtelen megjelent egy Hiss sápadt arca. Brissan volt, a 8. számú ksill parancsnoka. Néhány szaggatott, érthetetlen szót mormolt, aztán a képernyő elsötétedett.

Ettől teljesen felébredtem, felugrottam, és Souilik mögé álltam. Idegesen csavargatta a szabályzó gombokat. A képernyő ismét kigyúlt, de fehér maradt.

— Mi történt, Souilik? — kérdeztem.

— Nem tudom. De azt hiszem, semmi jó.

— Gyertek! — vágott közbe Assza.

Felmentünk a legfelső emeletre. Amikor beléptünk az ellenőrző helyiségbe, az ügyeletes Kaien kocsányon ülő szemében ellenséges fény villant fel, de amikor felismerte Souilikot, azonnal kialudt. Assza kérésére beállította az űrdetektort — ami egyébként egy tökéletesített Sinzu-modell volt —, és végigpásztázta az égboltot. Ez a detektor egy sness-hullámokkal működő radarféle. A képernyőn egy igen gyorsan száguldó fehér folt jelent meg.

— A nyolcas — jegyezte meg Souilik. — Néhány perc múlva itt lesz. Már bizonyára az atmoszférában van.

Újra lementünk az alattunk lévő emeletre. A leszállótérség négy sarkában egymás után gyulladtak ki a nagy erejű fényszórók, nem a ksill miatt, amelynek erre semmi szüksége nincs, hanem épp akkor tért vissza interplanetáris útjáról az egyik Kaien-űrhajó. Nemsokára meg is pillantottuk a hatalmas tojáshoz hasonlító, esetlen gépet. Alighogy leszállt, máris megjelent az égbolton a mi ksillünk, de nem függőlegesen, hanem ferdén siklott lefelé. Az ablaknál álló Souilik feszülten figyelte.

— Mit képzel ez a Brissan? Megőrült, vagy tán azt hiszi, hogy egy réobot vezet? A Mislix vigye el! Mindenképp túl gyorsan jön! Túl gyorsan! Sssiiih!

Az óriásgép nagyot zökkent a talajon, de még mindig óránként ezer kilométeres sebességgel száguldott tova. Körülötte a feltúrt föld pora lomha hullámokban gomolygott a fényszórók fényében. E sárgás porfelhőn át láthattuk, amint a ksill felszökken, visszazuhan, majd ismét felszökken, aztán, mint egy gigászi kerék, az élére fordul. Könnyedén súrolta a 2. számú ksillt — Akéion gépét —, átrohant az 1. számú és a 3. számú gép között, végül a Kaien-űrhajónak ütközve, összetört.

Akkor már mindnyájan rohantunk. A por lassan leülepedett. A 3. számú ksillből Hissek és Sinzuk ugráltak ki. Már az 1. számú gép előtt vágtattunk, és futás közben láttam, hogy bal felől Essine, jobb felől Ulna, Beichit, Souilik és Assza szalad. Gyors iramban robogtak a Kaienek mentőosztagokat szállító járművei.

A Kaien-űrhajó lángokban állt. Mellette hevert szinte teljesen ronccsá váltan az összevissza görbült, megrepedezett 8. számú ksill. A baloldali kijárat csapóajtaja nyitva volt, de senki nem lépett ki rajta. Behatoltunk a beszakadt folyosóra, és a lezuhant mennyezet alatt kúszva, az ott héverő Hiss- és Sinzu-holttesteket félretolva, bejutottunk a séallba. Itt még pislákolt némi fény, és a széthasadt ksill mélyéről felhallatszott a motorok gyenge zúgása. Hét ember tartózkodott a séallban, közülük hatan már meghaltak. Brissan még élt. Felismerte Souilikot és Asszát.

— Vigyázzatok, a Mislixek ellentámadást indítottak — suttogta erőtlenül, és mindörökre lehunyta a szemét.

A romokban heverő berendezés és a tönkrement készülékek halmazában Souilik egy pad alatt megtalálta a fedélzeti naplót. Elhagytuk a ksillt, és átengedtük a terepet a 3. számú ksill személyzetének, hogy módszeresen kutassák fel az esetleges túlélőket. Csak egy fiatal Kren-lányt találtak életben, akinek mind a négy végtagja eltörött. Azonnal a bázison berendezett kórházba szállították.

A Kaien-űrhajó még mindig lángolt. Nem tudom, hogy a Kaienek milyen anyagból készítik rakétáikat, de ez különösképpen gyúlékonynak bizonyult, és roppant hőt fejlesztett. A tűz lassan kialudt, mi pedig visszamentünk az ellenőrző toronyba, ahol azonnal összeült a haditanács.

Röviden: a fedélzeti napló elolvasása után a következőket tudtuk meg. Kezdetben minden szabályszerűen zajlott le. A kilsimet elhelyezték egy holt csillag felszínén. A ksill megfelelő távolságban várakozott a robbanásra, amely egyre késett. Brissan ötször annyi ideig várakozott, mint amennyi elő van írva. Arra nem is gondolhatott, hogy visszamenjen, és ellenőrizze a kilsimet. Már éppen készült kiadni a parancsot az ahunba való átkelésre, amikor gépét körülfogták a Mislixek. Az azonnal megindított termikus sugarak ugyan elhárították a közvetlen veszélyt, de addig már három Hiss súlyos sugárártalmakat szenvedett.

Brissan ekkor — vezérkarával egyetértésben — meggondolatlan lépésre szánta el magát. Ahelyett hogy visszatért volna bázisára, megközelítette e naprendszer utolsó bolygóját, amelyen hemzsegtek a Mislixek. A bolygó felszínén még bonyolultabb szerkezetű tornyokat láthatott, mint amilyeneket annak idején a Kalvénault csillag Hetedik Bolygóján semmisítettünk meg. A Nap felszínén elhelyezett kilsim még mindig nem robbant fel, és Brissan ebből azt a következtetést vonta le, hogy a Mislixek bizonyára megtalálták a módját, hogyan akadályozzák meg működését. Feltételezhetően a Mislixek valamiképp értesültek a kilsim pusztító hatásáról, tehát nyilvánvaló, hogy valamely — ismeretlen módszerrel rendkívül gyors kapcsolatot tudnak létesíteni a naprendszerek között.

Brissan csak ekkor gondolt a visszatérésre. Eltávolodott a bolygótól, hogy átmenjen az ahunba. Útközben, a Térben óriási fémtömbök, elpusztult Mislixek zúdultak a ksill felé, s rázuhanva bezúzták az Ulna-ten-Sillon burkolatánál jóval vékonyabb páncélját. A súlyosan megrongálódott gépnek sikerült bejutnia az ahunba, de a motorok és a készülékek nagy része ekkor már nem működött, és a fedélzeti napló utolsó bejegyzése szerint: «Bázis már látható. Túl gyorsan ereszkedünk lefelé.»

A többi ksillre hiába vártunk. A hat gép személyzetének háromszáz tagjából mindössze egy maradt életben, aki később megerősítette a fedélzeti naplóban foglaltakat. A Kaienek közül nyolcvanheten haltak meg a katasztrófa következtében.

Visszatértünk az Ellára. A Világok Tanácsa két hónapon keresztül tanulmányozta az újonnan felmerült problémákat. És a következő megoldásra jutottunk — azt mondom: jutottunk, mert ez alkalommal én is ott ültem a gyülekezetben, egyébként nem mint Föld-lakó, hanem mint Hiss! — a jövőben is óriás ksillek indulnak majd az ilyen jellegű expedíciókra, de több kisebb, Ulna-ten-Sillon típusú ksill kíséretében. S amíg a nagy gépek egy-egy kihunyt csillagon elhelyezik a kilsimet, addig a kisebbek a bolygókon lerombolják a Mislix-tornyokat. De hogy a Mislixekkel való megütközések során a veszteségek ne legyenek túl súlyosak, a kis ksilleket Sinzuk… vagy Föld-lakók fogják vezetni!

Epilógus

Elbeszélésem a végéhez közeledik. Még két expedícióban vettem részt. Az első vállalkozás célpontja az a naprendszer volt, amelyben a 8. számú ksill megrongálódott. Ez alkalommal a Souilik vezette óriás ksill helyezte el a kilsimet a kihunyt Napon. A kilsim annak rendje és módja szerint felrobbant, mert ugyanakkor egyszerre száz kisebb ksill támadta meg a bolygókat, és infranukleáris bombáikkal megsemmisítették a tornyokat. A bombázó rajt én vezettem az Ulna-ten-Sillon fedélzetén.

Amikor visszatértem a második expedícióról, a Bölcsek Tanácsa elé kellett járulnom, ahol egy különös ajánlattal fogadtak.

A földi civilizáció fejlődésének jelenlegi szakaszában szó sem lehet arról, hogy a Hissek hivatalos kapcsolatot létesítsenek ezzel a bolygóval. Egyszer régen már megkísérelték, hogy békét kényszerítsenek azokra a planétákra, amelyeken még háborúk dúltak. Nem telt bele sok idő, és minden esetben ők maguk is háborúba keveredtek e bolygók emberiségeivel. Ezért alkották meg az Exklúziós Törvényt. A Bölcsek tehát azt ajánlották nekem, hogy térjek vissza a Földre, és keressek önkénteseket, akik hajlandóak kivándorolni az Ellától kilenc fényévnyire lévő Séfan-Théséon csillag egyik szűz bolygójára. Ezen a bolygón élve békében sokasodhatnak, amíg, elegendően nem lesznek, hogy hatékonyan részt vehessenek a Mislixek elleni harcban. Az idő nem sokat számít, mivel ez a küzdelem mindenképp évezredekig fog tartani.

Souilikkal és Ulnával ellátogattam erre a bolygóra. Valamivel nagyobb, mint a Föld, de nem annyira, hogy a gravitáció zavaró legyen számunkra. Ezen a bolygón csupán állatok élnek, de közülük egyik sem túl veszélyes vagy visszataszító. A Hissek egyébként felajánlották, hogy minden szükséges eszközzel ellátják az odaköltözőket. A növényzet zöld, akárcsak nálunk, az éghajlat kellemes. Éjszakánként két hold ragyog az égen, bevilágítva a hegységeket és óceánokat. Az ajánlatot elfogadtam.

És három esztendei távollét után ezért tértem vissza a Földre. De szülőházamat már nem éreztem többé otthonomnak. Mintha nem is Földlakó lennék. Azt hiszem, Souiliknak van igaza: Hissebb lettem, mint egy igazi Hiss.

A ksill hat hónappal ezelőtt szállt le velem a Magnou-tisztáson. Azonnal útnak indultam, sok idegen országot bejártam, és csak két hónap múltán tértem vissza, hogy fogadjam az ugyancsak éjszaka érkező Ulnát, akiről azt kell mondanom, hogy Finnországból hoztam magammal. Azóta már sok száz emberrel tárgyaltam különböző országokban. Sokan elfogadták az ajánlatot, és hamarosan útra kelnek.

— De azt állítod, hogy három évig voltál távol — jegyeztem meg —, és az imént mégis azt mondtad, hogy a múlt év októberében távoztál el innen!

— Valóban. Földi időszámítás szerint csak két napig voltam távol. A Bölcsek számára szörnyen kemény diónak bizonyult a visszautazás idejének kiszámítása, miután közöltem velük, hogy ha eredményesen akarom teljesíteni küldetésem, néhány napnál tovább nem tűnhetek el a Földről! Az ahunon való átkelés bizonyos feltételek mellett és fantasztikus energiafogyasztás árán lehetővé teszi — igaz, hogy roppant szűk határok között — az Időben való utazást. Nem tudom, hogy csinálták, de tény, hogy három évig laktam az Ellán, s hogy most harmincöt éves vagyok, holott csak egy hónappal születtem korábban nálad, aki harminckét éves vagy. Azt is tudom, hogy október 5-én indultam el, és ugyanabban a hónapban, 8-án tértem vissza. De ha eljössz velünk, a Bölcsek majd mindent megmagyaráznak.

— Hogyan? Azt javaslod, hogy menjek veletek?

— Miért ne? Jelenleg egyedül élsz a világon. És egy hozzád hasonló lelkes fizikus számára…

— Még sokat kellene tanulnom — sóhajtottam keserűen.

— A Hissek félhipnotikus módszereivel gyorsan megtanulhatsz mindent. Gondold csak el! A világmindenség! Miénk a világmindenség!

Clair elhallgatott. Csak a régi ingaóra ketyegése hallatszott. Elakadt a szavam, szinte elkábultam e fantasztikus elbeszéléstől meg az előttem kitáruló, elképesztő lehetőségektől, bár félig-meddig még hitetlenkedtem.

Clair ismét megszólalt:

— És még valamit. Nem tudom pontosan, hol jártam, de annyi bizonyos, hogy a Hissek tágabb értelemben véve — ugyanabban az univerzumban élnek, mint mi. És a Mislixek úgyszintén. Tehát bennünket is épp olyan veszély fenyeget, mint a Hisseket. Nem tudom érvekkel alátámasztani, de azt hiszem, hogy a Mislixek — kortársaink.

Az egyetlen bizonyíték, amelyet a már megmutatott fényképeken kívül nyújthatok neked: Ulna, az Androméda leánya. Ulna, aki a tőlünk kétmillió fényévre lévő Apher csillag Arbor bolygóján született, az egyetlen olyan ismert planétán, amelyen, akárcsak a Földön — kivéve persze, a Souilik által felfedezett vad világot —, a csillagokat kioltó Mislixek halálos sugárzására érzéketlen, piros vérű emberek laknak.

Hat hónappal ezelőtt indultam el, három nappal később tértem vissza, s ez idő alatt három évet éltem az Ellán, meglátogattam az Elátkozott Galaktikák egyikét, és harcoltam a Mislixekkel. Részt vettem a holt Napok felrobbantásában, s a Réssanon megismerkedtem az Emberlakta Világok Ligájának követeivel. Ulna nélkül talán magam is azt hinném, hogy mindez csak egy őrült álma, és felkeresnék egy elmegyógyászt, hogy kezeltessem magam. Valamiről azonban megfeledkeztem. A laboratóriumban ott van a hassrn, amit az imént megnéztél, ne is tagadd, hiszen nem tudsz hazudni. Ezt a készüléket nem fogom a Földön hagyni. Ó, tudom, hogy a hassrn segítségével a legtöbb betegségtől meg lehetne szabadítani az emberiséget. Meg is gyógyítottam vele Lapeyre barátunk rákban haldokló nővérét. De ha véletlenül ez a titok politikusok vagy katonák kezébe jutna, a legszörnyűbb hadigépezet válna belőle. A differenciált abiotikus sugarak… Nem, majd később. Figyelni fogjuk a Földet, és ha majd végre béke uralkodik a népek között… Hacsak a Föld-lakók nem az Aour és a Gen bolygók példáját követik, mert akkor nem marad belőlük más, csak egy kis szobor az égbolt egy ifjú kutatójának házában.

Clair kicsit hallgatott, majd elnevette magát.

— Azon tűnődöm, hogy mit mondanak majd a kormányok, ha felfedezik, hogy népünk színe-java közül mily sokan eltűntek. Majd megint az oroszokat fogják vádolni. Igaz, hogy a hírhedt «vasfüggöny» mögül is sokan el fognak tűnni. Semmi okom nincs, hogy a Nova Terrát egyetlen nép számára tartsam fenn! De már virrad. Három óra van. Ideje lefeküdni. Gondolkozz.

— Holnap estére Párizsban kell lennem — mondtam.

— Ó, nem olyan sürgős a válasz. Még néhány hónapig a Földön maradok. Egyébként is időnként minden bizonnyal visszajövök. Ó, még egy humoros részlet: visszavittem a volt páciensemtől kölcsönkért wolframtömböt. Nem is sejti, hogy az, amit oly féltő gonddal takargat a fiókjában, a Réssan egyik laboratóriumának terméke!

Nem tudom, hogyan sikerült elaludnom ezen a hajnalon. Hét órakor ébredtem. Clair és felesége már várt az ebédlőben. Mindaz, amit az éjszaka hallottam, távoli, hihetetlen álomnak tűnt a reggel józan világosságában. Kénytelen voltam Ulna keskeny kezére pillantani, s a bőröndöm mélyén lapuló magnetofonszalagra gondoltam.

Gyorsan bekaptam a reggelit. Amikor kezet szorítottam Clairrel, Ulna egy kis csomagot nyújtott felém, majd egy zengő nyelven néhány szót mondott.

— Ulna ezt annak az asszonynak szánja, akit majd nőül fogsz venni, ha nem akarsz velünk jönni — fordította le Clair. — Az Arbor ajándéka a Földnek. Majd írd meg, hogyan döntöttél.

— Helyes — feleltem. — De tudod, ez az egész még túlságosan friss. Egyszer-kétszer még végig kell hallgatnom a történeted.

Elbúcsúztunk egymástól. Néhány kilométer után megállítottam az autót, és kibontottam a kis csomagot. Egy hatágú csillagformára csiszolt, ragyogó kék gyémánttal díszített, fehér fémből készült gyűrűt találtam benne.

Másnap már a laboratóriumban dolgoztam, és folytattam a hétköznapok rutinmunkáját. Esténként megindítottam a magnetofont, és addig hallgattam Clair történetét, amig kívülről nem tudtam minden szavát. Aztán az egészet leírtam ebbe a füzetbe. A gyűrűt egyébként megmutattam egy ismert ékszerésznek. Határozottan kijelentette, hogy még soha nem hallott csillag alakúra csiszolt gyémántról, márpedig ez valódi gyémánt, és a fém platina.

Ostobaságot cselekedtem: ezt a füzetet kölcsönadtam csinos munkatársnőmnek, Iréne M… — nek, aki neutronspecialista. Két nappal később azzal a megjegyzéssel adta vissza, hogy hagyjam abba a fizikát, és inkább írjak fantasztikus regényeket. «És ha mindez igaz lenne, eljönne?» — kérdeztem tőle. «Miért ne?» — felelte. Meghallgattattam vele a magnószalagra felvett történetet, és megmutattam a gyűrűt.

Döntöttem: megyek. Ezt azonnal meg is írtam Clairnek. Igyekszem meggyőzni Iréne-t, hogy jöjjön velem.

Ezt a kéziratot F. Borie úr házában találták, egy bútordarab mögött, ahová nyilván becsúszott. Olvasóink tudják, hogy Borie úr, ez a nagy jövő előtt álló ifjú fizikus, hat hónappal ezelőtt eltűnt, és vele együtt a Nukleáris Kutatóközpontban dolgozó munkatársnőinek egyike, Iréne Masson kisasszony is. Vizsgálatot indítottunk Dordogne-ban a kéziratban szereplő Clair doktorral kapcsolatban, akinek szintén nyoma veszett. Clair doktor néhány hónappal korábban tért vissza világkörüli útjáról egy nagyon szép fiatalasszonnyal, akit külföldön vett nőül. Megjegyzendő, hogy a doktor öreg dajkája, Madeleine velük egy időben tűnt el. A házmesterné szerint Borie urat eltűnése előtti napon egy magas, barna férfi és egy feltűnően szép, szőke asszony látogatta meg.

Végül, hogy még sötétebb legyen a rejtély: a kormányok titkolódzása ellenére is sikerült megtudnunk, hogy mind Európában, mind Amerikában nagyjából ugyanabban az időszakban több száz személy tűnt el, férfiak és nők vegyesen, többnyire fiatalok, és valamennyien magas intellektuális képzettségű tudósok, művészek, egyetemi hallgatók, tisztek, szakmunkások. Olykor egész családjukkal együtt tűntek el. És mindenütt fellelhetők a rövid idővel azelőtt ottjárt magas, barna férfi és a feltűnően szép szőke asszony nyomai.