Tehanu

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Tehanu

A gyerek balra fordult, és ment egy jó darabot, mielőtt hátranézett volna, hagyta, hogy elrejtse őt a dúsan zöldellő sövény.

Az, akit Rezgőnyárnak hívtak, de akinek Erisen volt az igazi neve, és akit csak a sötétség ágas-bogas és vonagló megtestesülésének látott, megkötözte az anyját a nyelvén és apját a szívén átfúrt szíjjal, annál fogva vonszolta fel őket a rejtekhelyéhez. A hely bűzétől ugyan fölfordult a gyomra, de azért biztos távolságból csak utánuk osont, hogy kilesse, mit művel velük. Beterelte őket a házba, és becsapta mögöttük az ajtót, amely tömör kőlapból készült. Azon nem mehetett utánuk.

Repülnie kellett volna, de arra képtelen volt. Ő nem tartozott a szárnyas teremtmények közé.

Rohant hát, ahogy apró lábától telt, a mezőkön át, maga mögött hagyva Moha néne házát, Oromon házát, a kecskeaklot, ki, a szakadék peremén vezető ösvényre, ahová nem lett volna szabad mennie, hiszen csak egyetlen szemével láthatta. De nagyon elővigyázatos volt. Igen óvatosan figyelt azzal az egy látó szemével. Megállt a Meredély szélén. Alatta, a mélyben megcsillant a víz, messze nyugaton lefelé szállt a nap. Akkor elnézett nyugat felé a másik szemével, és rejtett hangján kimondta a nevet, amelyet anyja szájából hallott egyszer, annak álmában.

A választ nem várta meg, hanem visszafordult, és ismét megtette az utat. Először Oromon házához, hogy megnézze, mekkorát nőtt azóta a barackfácskája. Az öreg fán rengeteg apró, zöld barack díszlett, de a kis palántának nyoma sem látszott. Biztosan lerágták a kecskék. Vagy azért pusztult el, mert azóta senki sem öntözte. Egy darabig még vizsgálta a helyét a földben, azután mélyet sóhajtott, és visszament a réten át Moha néne házához.

Betolakodása ellen zajos káricsálással és vad szárnycsapkodással tiltakoztak a rántani való csirkék. A kis házikó teljesen sötét és súlyos szagoktól terhes volt.

— Moha néne! — szólította az öregasszonyt az itteni népekhez szánt hangján.

— Ki van ott?

A vénasszony az ágyában feküdt, elrejtőzve mindenki elől. Nagyon félt, ezért súlyos kövekkel próbálta körülbástyázni magát, de nem sikerült neki. Ahhoz már nem volt elég varázsereje.

— Ki az? Ki van ott? Ó, aranyom… ó, aranyos gyermekem, én kis megégetett szépségem, hát te mit keresel itt? Hol van ő, ó, hol van az anyád, ő is eljött veled? Ugye ő is itt van? Ne! Ne gyere be, maradj kint, aranyom, átok ül rajtam, az a gonosz megátkozta a szegény vénasszonyt… a közelembe se gyere! Ne! Ne gyere közelebb!

Keservesen fölzokogott. A gyerek kinyújtotta a kezét, és megérintette a vénasszonyt.

— Egész hideg vagy! — suttogta.

— Te meg akár a tűz, gyermekem, a kezed égeti a bőrömet. Ó, ne nézz rám! Elrothasztotta a húsomat, aztán visszacsinálta, és megint elrothasztotta, de nem hagy meghalni… azt mondja, én majd idecsalogatlak téged. Én próbáltam meghalni, igazán próbáltam, de ő visszatartott, akaratom ellenére életben tartott, sehogy sem engedi közelembe a halálomat, ó… hagyjatok végre meghalnom!

— Még nem szabad meghalnod! — mondta a gyerek határozottan, a homlokát ráncolva.

— Gyermekem — suttogta az öregasszony —, kis aranyom… szólíts a nevemen!

— Hatha! — mondta ki igazi nevét a kislány.

— Ó! Jól tudtam én! Szabadíts hát meg, aranyom!

— Várnom kell még — suttogta a gyermek —, amíg ideérkeznek!

A vajákos asszony máris lazábban feküdt a párnáin, és légzése sem volt többé fájdalmas.

— De hát kiket várunk ide, aranyom? — kérdezte.

— Az enyéimet.

A javasasszony nagy, hideg keze göcsörtös rőzsenyalábként pihent a kislányéban. A gyerek szorosan markolta. Eddigre a kunyhón kívül is olyan sötét lett már, mint odabent. Hatha, akit Mohának hívtak, elszenderedett. Kis idő múlva a kőpadlón, egy bozontos, vén tyúk mellett üldögélő gyerek is követte a példáját.

A hajnal világosságával együtt férfiak léptek a helyiségbe. A varázsló rámordult:

— Fölkelni, szuka! Föl! — Az asszony négykézlábra emelkedett. A férfi felröhögött. — Állj csak föl egészen! Okos szuka vagy te, a hátsó lábaidon is tudsz járni, nem igaz? Így ni! Tégy úgy, mintha emberi lény lennél! Most sétálnunk kell még egy kicsit. No, gyere! — A póráz még mindig a nő nyakán volt. A mágus megrántotta. A szerencsétlen némán követte.

— Nesze, most vezesd te! — és most az vette át a szárat, akit szeretett, de többé már az ő nevére sem emlékezett… aki markába fogta a szíjat.

Mindnyájan kivonultak a komor, sötét épületből. Ásítva tárult föl a kőkapu, hogy utat engedjen nekik, és csikorogva zárult vissza mögöttük.

A varázsló és a pórázt fogó szorosan mellette maradt, a többiek, három vagy négy férfi, kicsivel mögöttük lépdeltek.

A mezőt odakint szürkés harmat borította. A nagy hegy sötéten tornyosult a sápadt ég előterében. A madarak egyre hangosabban és hangosabban zendítettek rá énekükre a fák lombjai és a sövények ágai között.

Hamarosan kiértek a világ peremére, és egy darabig azt követték, amíg a párkány teljesen el nem keskenyedett, és már nem volt több puszta sziklánál. A kő felületén keskeny árok húzódott, amit még az asszony is észrevett.

— No, most szépen lelökheti — mondta a varázsló. — Utána őkarvalysága is megtanulhat repülni a saját erejéből.

Ezzel a szíjat leoldotta a nő nyakáról.

— Menj csak, állj oda a szakadék szélére! — mordult rá. Az asszony a kőbe vésett jelet követve lépett ki a Meredély peremére. Csak a tenger terpeszkedett alatta a mélyben, semmi más. Előtte üresen tátongott a levegő.

— És most Karvaly szépen megadja neki a kezdő lökést — mondta a varázsló. — De talán előbb még szólni kíván valamit. Hiszen annyi locsogni valója lehet. Mint minden fehérnépnek. Tényleg, nem óhajtasz még pár szóval megörvendeztetni bennünket, Tenar asszonyság?

Tenar nem tudott megszólalni, de kimutatott a tenger fölé, az égre.

— Egy albatrosz! — mormogta a férfi.

Az asszony hangosan fölkacagott.

A fény hullámain, az ég kapujából előröppent a sárkány, kígyózó, páncélos teste nyomában hosszan tekergőztek a lángok. Ekkor Tenar végre mégis szóra nyitotta a száját.

— Kalesszin! — kiáltotta, hirtelen megragadta Kóbor karját, és lerántotta őt a sziklára, amint a tűzcsóva átcsapott fölöttük. Megcsörrentek az acélpikkelyek, a magasba emelkedő szárnyak vad szelet kavartak, és a sziklán kardpengékként megcsikordultak a belemaró karmok.

A tenger felől föltámadt a szél. A szirt egy keskeny repedésében megbúvó apró növényke szaporán bólogatott a hirtelen, vad kavargásban.

Kóbor szorosan ott állt mellette. Gyorsan lekuporodtak, egymáshoz bújva. Mögöttük a tenger, előttük a sárkány.

Oldalazva nézett végig rajtuk egyik hosszúkás, sárga szemével.

Kóbor rekedt, remegő hangon szólalt meg, a sárkányok nyelvén. Tenar is azonnal megértette a két egyszerű szót:

— Köszönjük, Legvénebb!

Az asszonyra tekintve ekkor Kalesszin is megeresztette hatalmas hangját, amely úgy zengett, mint egy súlyos acélsöprű keltette gongütés:

— Aro Tehanu?

— A gyermek! — sikoltott föl Tenar. — Therru! — És már szökkent is talpra, hogy a keresésére rohanjon. De mindjárt meg is pillantotta őt, amint a hegy és a tenger között jön a keskeny párkányon, egyenesen a sárkány felé.

— Therru, ne szaladj! — kiáltott rá az asszony, de a kislány ekkor meglátta őt, és irányát kicsit megváltoztatva egyenesen hozzárohant. Szorosan átölelték egymást.

A sárkány ekkor feléjük fordította óriási, rozsdavörös fejét, és mindkét szemét rájuk szegezte. Üstnyi nagyságú, félelmetes orrlikaiban tömör lángok lobogtak, és sűrű füstgomolyagok törtek belőlük elő. A sárkány testéből áradó hőség fölmelegítette a dermesztő tengeri szelet.

— Tehanu! — mennydörögte a gigászi lény.

A gyermek felé fordult, és figyelmesen végigmérte.

— Kalesszin! — mondta csöndesen.

Ekkor a mindeddig térden álló Kóbor is talpra állt, igaz, reszkető térddel, és meg kellett kapaszkodnia Tenar karjában, hogy némi támaszt keressen magának. Fölnevetett.

— Most már tudom, ki hívott ide téged, Legvénebb — mormolta.

— Én tettem — ismerte el a gyerek. — Nem tudtam, mi mást tehetnék, Segoy.

Egyenesen a sárkány szemébe nézett, és az ő nyelvén, a Teremtés szavaival szólt hozzá.

— Nagyon helyesen cselekedtél, gyermek — mennydörögte a sárkány. — Már nagyon régen kereslek.

— És most elmegyünk oda? — kérdezte ekkor a kislány. — Oda, ahol a többiek tanyáznak? A másik világ szelének szárnyán?

— Hát itt tudnád hagyni őket?

— Nem! — vágta rá a gyermek. — Ők nem jöhetnének velünk?

— Nem! Ők nem jöhetnek. Az ő életük csak ide tartozik.

— Akkor én is itt maradok velük — jelentette ki a kislány halk, elakadó sóhajtással.

Kalesszin erre félrefordult, hogy kiereszthesse melléből mennydörgő kacagását, a méltatlankodás, az öröm vagy a haragos indulat hangját…

— Hahahh! — aztán visszafordult a gyerekhez: — Igen, jól lészen így. Dolgod vagyon még ezen a világon.

— Tudom — válaszolta a gyermek belenyugvón.

— Visszatérek majd érted — tette hozzá Kalesszin —, ha eljő a kellő idő. — Végül Kóborhoz és Tenarhoz fordult: — Nektek adom a gyermekemet, ahogyan ti is nekem adjátok a tiéiteket.

— Ha eljő az idő — mormolta Tenar.

Kalesszin óriási feje könnyedén előrebillent, hosszú kardfogait elővillantó szájának sarka kissé fölfelé kunkorodott.

Kóbor és Tenar félrehúzódott a gyerekkel, mialatt a sárkány megfordult, páncéljával végigcsörömpölt a sziklapárkányon, karmos lábával óvatosan kereste a megfelelő helyet, hatalmas, fekete lábára lekuporodott, akár egy macska, míg iszonyú rugói föl nem lökték a levegőbe. Dagadozó, eres szárnya karmazsinszínben bomlott ki a megújuló fényben, pikkelyes farka csörrenve szisszent végig a sziklán, felröppent és tovatűnt… először mint egy sirály, aztán már csak egy fecske… egy távoli gondolat.

Ahol az imént ült, most összeégett rongy- és bőrdarabok és más, kisebb, megpörkölődött tárgyak hevertek csúf kupacban.

— No, gyerünk innen — szólalt meg Kóbor.

De a gyermek és az asszony földbe gyökerezett lábbal nézte azokat a maradványokat.

— Ezek a csontemberek — suttogta végül Therru. Ezzel megfordult, és elindult lefelé. Biztosan lépdelt a keskeny csapáson a férfi és az asszony előtt.

— Ez az ő eredeti nyelve — dünnyögte Kóbor —, az anyanyelve.

— Tehanu! — suttogta Tenar. — Az igazi neve Tehanu!

— És egyenesen a minden nevek adója adta neki.

— Tehanu volt ő a kezdetektől fogva. Mindig is Tehanu volt csupán.

— Gyertek már! — szólt rájuk a gyermek visszanézve rájuk. — Moha néne nagyon beteg!

Nagy nehezen kicipelték Mohát a levegőre és a fénybe, hogy lemossák kisebesedett bőrét, és elégessék elmocskolódott ágyi ruháját, míg Therru frisset kerít neki Oromon házából. Visszafelé Heathert, a kecskepásztorlányt is magával cipelte. Az ő segítségével helyezték vissza kényelmesen a vénasszonyt a fekhelyére, a csirkéivel együtt. Heather még azt is megígérte, hogy hamarosan hoz neki valami ennivalót.

— Valakinek le kellene mennie Gont Kikötőjébe — jelentette ki Kóbor. — Az ottani varázslóért. Hogy viseljen gondot Mohára. Még meggyógyulhat. És az udvarházat is föl kell keresnünk. Az öregember most már meghal majd. Az unokája viszont életben maradhat, ha tisztességesen kitakarítják azt a koszfészket. — Közben letelepedett Moha házának küszöbére. Tarkóját neki támasztotta a kilincsnek a ragyogó napsütésben, és behunyta a szemét. — Vajon miért cselekedjük éppen azt, amit cselekszünk? — dörmögte halkan.

Tenar ezalatt a nyomós kútból frissen vett dézsa vízben mosta a kezét, az arcát és a karját. Miután végzett a tisztálkodással, körülnézett. A végsőkig kimerült Kóbor mélyen elaludt, arcát kicsit a langyos reggeli napsugarakba merítve. Az asszony leereszkedett mellé a küszöbre, és vállára hajtotta a fejét. „Hát megmenekültünk? — gondolta magában. — Hogyan történhetett, hogy túljutottunk rajta?”

Lenézett Kóbor szétnyitott ujjakkal, lazán a küszöb deszkáján pihenő kezére. Visszagondolt a szélviharban bólogató növénykére, a sárkány vörös és arany pikkelyekkel borított karmos lábára. Már ő is éppen belépőben volt az álom kapuján, amikor a kislány odabújt mellé.

— Tehanu! — suttogta Tenar álmosan.

— A fácskám kiszáradt — panaszkodott a gyerek.

Tenar már félig elkábult tudatának kis idő kellett, még annyira fölébred, hogy kicsiholjon magából valami választ.

— És az öreg fán… vannak barackok? Mindketten halkan pusmogtak, hogy föl ne ébresszék az alvó férfit.

— Csak olyan apró zöldek.

— A Hosszú Tánc után majd beérnek. Most már egészen hamarosan.

— Elültethetünk majd egyet?

— Akár többet is, ha kedved lesz hozzá. És a ház… rendben van?

— Igen, csak éppen üres.

— Lakjunk talán mi benne? — Kissé följebb húzódzkodott, és fél karral átölelte a kislány vállát. — Van pénzem — tette hozzá —, éppen elég egy kecskenyáj és Örvényes hegyi legelőjének megvásárlására, persze ha még mindig eladó. Kóbor pedig tudja, hol legeltethetjük őket odafönt nyáridőben. Kíváncsi vagyok, megvan-e még a gyapjú, amit múltkor kifésültünk. — E szavakat kimondván, hirtelen eszébe villant: — A könyvek! Oromon könyvei! Azokat otthagytuk a kandalló párkányán! Szikrának, annak a szegény kölyöknek, pedig egyetlen szót sem ért meg belőlük.

De nem tulajdonított igazán nagy jelentőséget nekik. Itt biztosan sok új dolgot kell majd még megtanulniok. És akármikor le is küldhet valakit azokért a könyvekért, ha Kóbor netán szükségüket látja. Vagy ő maga is lemehet, ha beköszönt az ősz, fölkeresheti a fiát, meglátogathatja Pacsirtát, és eltanyázhat egy ideig Almáéknál is. Oromon kertjét pedig haladéktalanul rendbe kell tenniök, ha azt akarják, hogy a nyáron valamennyi saját zöldségük is legyen. A babpalánták keskeny ágyasa és virágaik édes illata jutott az eszébe. Fölmerült előtte a nyugatra nyíló, apró ablakocska képe.

— Azt hiszem, itt szépen eléldegélhetünk — mondta csöndesen.