Tehanu

TIZEDIK FEJEZET A delfin

Semmi áron nem válik meg a gyerektől, nem adja oda nekik! A nagy hajón kizárólag férfiak tartózkodtak. Csak hosszú idő elmúltával kezdte lassacskán megérteni, mit beszélnek hozzá, mit csináltak az imént és most mi történik körülöttük. Amikor rájött, ki is az a fiatalember, akit az előbb saját fiának nézett, úgy látszott, mintha végre mindent megértene, csakhogy képtelen volt végiggondolni a helyzetet. Egyáltalán, cserbenhagyták a gondolatai.

A férfi már visszajött a mólóról a hajóra, és most éppen egy másik, őszülő hajúval beszélgetett az oldalsó palánk mellett. Külsejéből ítélve az idősebbik a hajó kapitánya lehetett. Odapillantott Tenarra, akit hagytak ott kuporogni Therruval a fedélzet egyik sarkában, a hajókorlát és egy hatalmas csörlő között. A hosszú nap kimerültsége maga alá gyűrte Therru rettegését. Szorosan az asszonyhoz simulva mélyen elaludt. Feje alatt kis csomagja volt a párna, és köpönyege szolgált takaró gyanánt.

Tenar nehézkesen talpra állt, mire a fiatalember azonnal odalépett hozzá. Az asszony eligazgatta a szoknyáját, és megpróbálta lesimítani a haját.

— Tenar vagyok, Atuanról — mormolta. Nyugodtan állt a helyén, majd hozzátette: — Azt hiszem, te vagy a király.

A férfi nagyon fiatal volt, még az ő fiánál, Szikránál is fiatalabb. Aligha lehetett még akár húszéves is. De a külsejében bujkált valami, ami rácáfolt a fiatalságára, valami a tekintette mélyén, amitől Tenarnak az jutott eszébe: Neki is keresztül kellett mennie a tűzön!

— Lebannen vagyok, Enlad szigetéről, hölgyem — mondta, és már mozdult, hogy meghajoljon, sőt talán egyenesen térdet hajtson előtte. De Tenar megragadta mindkét kezét, és így szemtől szemben állva maradtak.

— Nem! Ne tedd ezt velem — suttogta —, és én sem teszem veled!

Az ifjú fölnevetett meglepetésében, és tovább fogta az asszony kezét, és mélyen, őszintén nézett a szemébe.

— Honnan tudtad meg, hogy kerestettelek? Hozzám igyekeztél éppen, amikor az az ember…?

— Nem, nem! Én csak menekültem… előle… a zsiványok elől. Én csak hazafelé igyekeztem, ennyi az egész.

— Atuanra?

— Ó, nem! A tanyámra. A Középső Völgybe. Itt, Gont szigetén. — Ezzel ő is fölnevetett, nehéz, könnyes nevetéssel. Hanem a könnyeit már le lehetett törölni, és le is kellett törölnie. Elengedte tehát a király kezét, hogy megszáríthassa a szemét.

— És merre van az a Középső Völgy? — kérdezte a férfi.

— Innen délre és keletre. Odalent, a parti síkságon. Valmouth a kikötővárosa.

— Elviszünk odáig — mondta a király örömmel, hogy fölajánlhatja, megteheti ezt a szívességet.

Tenar mosolygott, megtörölte a szemét, és bólintott beleegyezése jeléül.

— Most jöhet egy pohár bor, egy falat étel és némi pihenés — javasolta az ifjú — és puha ágy a gyermekednek. — A közelből figyelő kapitány azonnal kiadta a megfelelő utasításokat. Ekkor előrelépett a kopasz tengerész, akire úgy emlékezett, mintha már régen találkoztak volna. Odanyúlt, hogy fölemelje a kislányt. De Tenar a gyerek és közé vetette magát. Nem engedhette meg, hogy hozzáérjen.

— Majd én viszem! — kiáltotta az idegességtől magas hangon.

— De ott vannak azok a meredek lépcsők, asszonyság. Inkább mégis én vinném — mormolta a tengerész, és Tenar tudta, hogy csak a jóindulat vezérli, mégsem engedhette meg neki, hogy a kislányhoz nyúljon.

— Hadd vigyem én! — szólt ekkor a fiatalember, az ifjú király, majd egy pillantással kikérve Tenar jóváhagyását, fél térdre ereszkedett, fölemelte az alvó gyereket, odavitte a csapóajtóhoz, és óvatosan lement vele a létrafokon. Tenar szorosan a nyomában.

Vigyázva, lágyan lefektette őt egy kis kabinban a priccsre. Eligazgatta rajta a köpönyeget. Tenar hagyta, hogy mindezt elvégezze.

Egy nagyobb helyiségben, amely a hajó elülső részében húzódott keresztbe, és széles ablakán kiláthattak a félhomályba burkolózó öbölre, a király hellyel kínálta az asszonyt a nagy tölgyfa asztal mellett. Átvette a felszolgáló hajósinas által behozott tálcát, vörösbort töltött két súlyos üvegpohárba, majd gyümölccsel és süteménnyel kínálta vendégét.

Tenar belekortyolt az italba.

— Igazán pompás, de nem a Sárkány évéből való — állapította meg.

Az ifjú király leplezetlen meglepődéssel nézett rá, mint bármely kamasz gyerek tette volna.

— Enladról származik, nem Andradesről — mormolta szinte szabadkozva.

— Kitűnő bor — biztosította Tenar, miután még egyszer belekóstolt. Elvett egy darab süteményt is. Omlós volt, de nem igazán édes. A zöldes és borostyánszínű szőlő viszont annál édesebb és zamatosabb. Az ennivaló és a bor élénk ízei, akár a hajó horgonykötele: ismét összekapcsolták a való világgal, zaklatott tudatával.

— Rettenetesen megrémültem — mondta bocsánatkérőn. — De remélem, hamarosan teljesen magamhoz térek. — Tegnap… de nem is… hiszen ma, ma reggel… valaki megigézett… — Szinte lehetetlennek érezte kimondani a súlyos szót, a hangja meg is bicsaklott benne: — Át… átokkal sújtottak. Az bénította meg a nyelvemet és az elmémet is, azt hiszem. Az elől menekültünk, de belefutottunk ebbe a férfiba, abba az emberbe, aki… — Kétségbeesetten nézett föl az élénken figyelő fiatalemberre. Szomorú szeme kényszerítette őt, hogy kimondja, ami a nyelvén volt amúgy is. — Ő az egyike azoknak, akik megnyomorították a gyereket. Ő… és a tulajdon szülei. Erőszakosak voltak vele, ütlegelték, és a tűzbe taszították. Látod, uram, ilyen dolgok történnek errefelé. Ilyen gaztetteket művelnek ártatlan gyerekekkel. És azóta is a nyomában van, meg akarja kaparintani. És…

Itt elhallgatott, megint ivott a borból, hogy érezze gazdag ízét.

— Így menekültem tőle hozzád. A te menedékedbe. — Körülpillantott a kabin alacsony, díszesen faragott gerendáin, a fényezett asztalon, az ezüsttálcán, az ifjú király keskeny, nyugodt arcán meg-megpihentetve a tekintetét. A haja sötét volt és lágy, a bőre sima, bronzvörös. Finom, de egyszerű ruhát viselt, gyűrűk, láncok és a hatalom bármely más külső jegye nélkül. És mégis úgy néz ki, ahogy egy királyhoz illik, gondolta magában Tenar.

— Sajnálom, hogy futni hagytam azt az alakot — mondta Lebannen. — De megtalálhatjuk megint. Különben ki az, aki átokkal sújtott?

— Egy varázsló. — Tenar nem akarta kimondani a nevét. Az egész történetnek még a gondolatától is viszolygott. Azt kívánta, hogy mindez messze elmaradjon mögötte. Nem vágyott bosszúra, sem az üldözésükre. Hadd eméssze csak őket saját gyűlölködésük, maradjanak távol tőle, hadd felejtse el mindnyájukat.

Lebannen nem akarta erőltetni a dolgot, de azért megkérdezte:

— És biztonságban leszel ezektől az emberektől a tanyádon?

— Azt hiszem, igen. Ha nem lennék ennyire fáradt attól, ami… ha nem zavarodott volna így össze az eszem, hogy már gondolkodni sem vagyok képes rendesen, akkor ettől az Ügyes nevű embertől sem félnék. Ugyan mit tehetett volna velem? Ott az utcán, annyi ember között? Nem is kellett volna elszaladnom előle. De magam sem éreztem mást, csak a kisgyerek rettegését. Hiszen olyan kicsi még. Semmit sem tehet azonkívül, hogy fél tőle. Meg kell tanulnia, hogyan szabadulhat meg ettől a félelemtől. És ezt nekem kell megtanítanom neki. — Tenar gondolatai csapongtak. Minden először karg nyelven jutott az eszébe. Talán ezen a nyelven is beszélt? A férfi azt gondolhatja, hogy megbolondult. Egy öregasszony locsog előtte össze-vissza. Lopva fölnézett az arcára. Sötét szeme nem őt figyelte. Az asztal fölé alacsonyan lelógó üveglámpás lángjába meredt, abba a kicsiny, tiszta, nyugodt fénysugárba. Fiatal korához képest hihetetlenül szomorú volt az arca.

— Azért jöttél, hogy őt megkeresd — mormolta Tenar. — A fővarázslót. Karvalyt.

— Kóbort — nézett rá Lebannen halvány mosollyal.

— Te, ő és én igazi nevünkön élünk ezen a világon.

— Te és én igen. De ő csak neked és nekem.

A király bólintott.

— Őt veszély fenyegeti féltékeny és gonosz szándékú emberek felől, és nincs… nem tud védekezni ellenük… most már. Te is tudsz erről?

Tenar képtelen volt az eddiginél is őszintébb megnyilatkozásra, Lebannen azonban kimondta:

— Elárulta nekem, hogy a varázslóereje oda lett. Elhasználta azzal a tettével, amellyel megmentett engem és mindannyiunkat. De nagyon nehéz volt ezt elhinnem. Akkor nem is akartam elhinni.

— Én sem. De mégis így van. És ezért ő… — Tenar ismét tétovázott — egyedül akar maradni, míg a sebei be nem gyógyulnak — mondta ki végül bizonytalanul.

— Vele együtt megjártuk a sötét világot — folytatta Lebannen —, a száraz földet, mi ketten. Együtt haltunk meg. Együtt keltünk át az ottani hegyeken. De azokon a hegyeken át vissza is lehet jönni. Van ott egy titkos út… amelyet ő ismert. De azoknak a hegyeknek Fájdalom a neve. A kövei élesek, vágnak… és az általuk ejtett sebek nehezen gyógyulnak.

Ezzel lenézett a saját kezére, és Kóbor összemarcangolt, elgyötört, sebeire ökölbe záruló kezére gondolt. Így védte, így rejtette el fájó sérüléseit.

Tenar ujjai rázárultak a zsebében rejtőző apró kavicsra, arra a szóra, amely a meredek úton kapaszkodott vissza az emlékezetébe.

— De miért rejtőzik el énelőlem? — kiáltott föl az ifjú szomorúan. Majd nyugodtabb, hangon hozzátette: — Nagyon reméltem, hogy találkozhatom vele. De ha ő nem óhajtja, ennyiben hagyom, természetesen. — Tenar fölismerte szavaiban és lelkében nagyra értékelte az Enyhelyből érkezett küldöttek udvariasságát, kíméletességét, méltóságát. Tisztában volt mindezek értékével. De a szomorúságáért még jobban megszerette az ifjút.

— Egyszer egész biztosan elmegy majd hozzá. Csak adj neki rá időt. Hiszen akkora csapás érte… elveszítette mindenét. De amikor rólad beszélt, amint kimondta a nevedet, ó, akkor egy pillanatra ugyanolyannak láttam, amilyen azelőtt volt… tele büszkeséggel!

— Büszkeséggel? — ismételte meg a szót Lebannen, és mintha meglepődött volna tőle.

— Igen! Természetesen büszkeséggel. Hát ki más lehetne büszke ezen a világon, ha nem ő?

— Én mindig úgy tekintettem rá, mint… Hiszen annyira türelmes volt — mormolta Lebannen, de mindjárt föl is nevetett, érezve, mennyire tökéletlen ez a meghatározás.

— Nos, mára elfogyott a türelme — suttogta Tenar. — És olyan kegyetlenül szigorú önmagával szemben. Semmit sem tehettünk érte azonkívül, hogy hagyjuk, járja a maga útját, és végre magára leljen valahol, e rablánc végén, ahogy itt mondják a gontiak. — Ezt kimondva, hirtelen maga is láncra verve érezte magát, rosszullét kerülgette a kimerültségtől. — Azt hiszem, most pihennem kellene valamennyit — suttogta.

A király azonnal fölpattant.

— Lady Tenar, te azt mondod, egy ellenséged elől menekültél, és egy másikba ütköztél, nos, én egy barátom keresésére jöttem ide, és egy másikra találtam. — Tenar fáradt mosollyal hálálta meg kedvességét és bölcsességét. Micsoda kedves fiú ez a mi királyunk, gondolta magában.

Amikor fölébredt, az egész hajó fölbolydult állapotban volt: eresztékei nyikorogtak, bordázata recsegett-ropogott, odafönt a fedélzeten lábak dobogtak végig, vitorlák csattogása és tengerészek kiáltozása hallatszott. Therru nehezen ébredt és zavarodottan, talán lázasan, bár mindig olyan forró volt a teste, hogy Tenar sohasem tudta biztosan, nem lázas-e éppen. Afölötti lelkiismeret-furdalásában, hogy a törékeny kislányt tizenöt mérföldnyi gyaloglásra kényszerítette és mindamiatt, ami előző nap történt velük, Tenar megpróbálta azzal fölvidítani, hogy egy nagy hajón vannak, ahol egy valóságos király utazik velük együtt, és a kis kabinjuk magáé a királyé. Hogy a hajó hazafelé viszi őket a tanyára, és otthon Pacsirta néne várja majd őket, és meglehet, Karvaly maga is ott lesz. De még ez sem keltette föl a gyerek érdeklődését. Tekintete üres maradt, tétova és zavaros.

Vékony, gyönge karján Tenar valami jelet vett észre: négy ujj vörösen izzó nyomát, mintha tüzes szorítást kellett volna elszenvednie. De Ügyes nem szorította meg igazán, éppen csak hozzáért. Pedig Tenar azt mondta neki, megígérte, hogy többé egy ujjal sem nyúlhat hozzá. És lám, nem tartotta be az ígéretét. A szava tehát semmit sem ér. De milyen szó érhet bármit is a vak erőszakkal szemben?

Lassan lehajolt, és megcsókolta a kislány karján az égő nyomokat.

— Jó lenne, ha befejezhetném az új piros ruhádat — mondta neki. — Talán még a király is szívesen megnézné. No persze, azt hiszem, az emberek nem a legjobb ruhájukat viselik egy hajón, még a király sem.

Therru csak ült a fekvőhelye szélén, a fejét lehajtotta, és nem válaszolt semmit. Tenar megsimogatta a haját. Végre sűrűn nőtt már, selymes, fekete függönyt vonva fejecskéjének megégett oldala elé.

— Nem vagy éhes, kiscsibém? Tegnap este semmit sem vacsoráztál. A király biztosan megkínál bennünket reggelivel. Az este engem szőlővel és süteménnyel vendégelt meg.

Semmi válasz.

Amikor Tenar jelezte, hogy ideje lenne kilépniök a kabinból, a kislány szótlanul engedelmeskedett. Fejét a vállára hajtva állt meg a fedélzet szélén. Nem nézett föl a reggeli széltől duzzadó fehér vitorlákra, sem le a csillogó tengerre, sem hátra, ahol mögöttük a Gont-hegy tornyosult, emelte büszke csúcsát, fenséges rengetegét, szikláit és szirtjeit, egyenesen az égre. Még akkor sem nézett föl, amikor Lebannen szólt hozzá.

— Therru — intette lágyan Tenar, letérdelve hozzá —, amikor maga a király szólít meg, illenék válaszolnod valamit.

De a gyerek csak hallgatott némán.

A kislányra tekintő Lebannen arckifejezése kiismerhetetlen maradt. Mintha álarcot viselne, udvarias álarcot ellenérzése és megdöbbenése álcázására. De sötét szemének tekintete biztató maradt. Leheletfinoman megérintette a gyerek karját.

— Biztosan különös érzés volt, hogy itt ébredtél föl, a tenger kellős közepén.

Therru nem evett, csak egy kevés gyümölcsöt. Amikor Tenar megkérdezte tőle, ne menjenek-e vissza a kabinba, szótlanul bólintott. Az asszony hagyta, hogy összegömbölyödjön az ágyon, és vonakodva visszament a fedélzetre.

A hajó éppen a Páncélos Szirtek között haladt keresztül. A sziklák komoran tornyosuló falai látszólag szinte a vitorlákra borultak. Az apró, sárból rakott fecskefészkekre emlékeztető bástyákon őrt álló íjászok kíváncsian lesték a hajó utasait, a tengerészek pedig vidám kiáltozással üdvözölték őket.

— Utat a királynak! — rikoltották, és válaszuk a magasan szálló fecskék csicsergésénél nem sokkal hangosabban hangzott: „A király! A király!”

Lebannen a hajó magas orrában állt a kapitány és egy, a kútfői varázslók szürke köpönyegét viselő idősebb, sovány, mandulaszemű férfiú társaságában, Kóbor is ugyanilyen tiszta, finom kelméből varrott köpönyeget viselt azon a napon, amikor Vandór Akbé gyűrűjét vitték föl Tenarral a Kard Tornyába. Atuan sírjainak hideg kövei között és amikor a kopár hegyek sáros útjain vergődtek keresztül kettesben, viszont egy avíttas, foltozott, elpiszkolódott és a hosszú utazások során elrongyolódott köpönyeg volt minden takarója. Tenar gondolataiban ez a kép merült föl, amint a hajó orra hasította a tajtékos hullámokat, és a magas szirtek lassan elmaradtak mögöttük.

Amikor a hajó az utolsó sziklákat is elhagyta, és keletnek fordult, a három férfi odajött Tenarhoz.

— Hölgyem, ez itt Szélkötő mester Kútfő szigetéről.

A varázsló meghajolt előtte, azután éles szemében tisztelettel és némi kíváncsisággal mérte végig. Valóban olyan ember, aki szereti tudni, merről fúj a szél, gondolta Tenar.

— Most már nemcsak reménykedhetem benne, hogy a szép idő kitart, hanem számíthatok is rá — hízelkedett neki.

— Egy ilyen gyönyörű napon én csak fölösleges teher vagyok a hajón — szabadkozott a varázsló. — Különben is olyan nagyszerű kapitány mellett, mint Serrathen mester, ugyan minek egyáltalán idővarázsló?

Hogy mi micsoda udvariasak vagyunk, morfondírozott Tenar, csupa hölgy meg úr meg mester, merő hajlongás és bókolás. Odapillantott az ifjú királyra. Az némiképpen visszafogott mosollyal nézett vissza rá.

Olyannak érezte magát, mint Enyhelyen, fiatal lány korában: barbárnak és faragatlannak a kifinomultak között. De mivel már nem volt kamaszlány, nem is fogta el áhítat, csak azon rágódott, miért rendezték be az emberek a világukat ilyen álarcosbálnak, és a nők milyen könnyen megtanulják a szükséges tánclépéseket.

A tengerészek azt mondták, a hajó egy nap alatt odaér Valmouth kikötőjébe. A vitorláikat most dagasztó friss szél segítségével már késő délután horgonyt is vethetnek.

A hosszú gyötrődés és az előző náp feszültsége után még mindig alaposan kimerülten örült, hogy letelepedhet az ülőalkalmatosságra, amelyet a kopasz matróz eszkábált össze neki egy szalmazsákból és egy darab vitorlavászonból, nézheti a hullámokat, a sirályokat, és láthatja a déli verőfényben kékesen és álomszerűen tornyosuló és állandóan változó képet mutató Gont-hegyet, amint a szárazföldtől alig egy-két mérföldnyire kanyarognak végig meredek partja mellett. Fölhozta Therrut, hogy a kislány is sütkérezzen egy kicsit. Le is heveredett mellé, és álmodozón bámult ki a tengerre.

Egy meglepően sötét bőrű, foghíjas matróz lépett oda hozzájuk mezítláb. A lábfeje szinte patává torzult, lábujjai elnyomorodtak, és óvatosan letett valamit Therru mellé a vitorlavászonra.

— A kicsi lánykának — mondta reszelős hangon, és máris odébb lépett, de nem ment messzire. Munkája közben néha reménykedve fölnézett, vajon megtetszik-e ajándéka a gyereknek, azután úgy tett, mintha nem is fordult volna feléjük. Therru hozzá sem akart nyúlni a kis rongyba csavart csomagocskához. Tenarnak kellett kibontania neki. Valamilyen csontból vagy egyenesen elefántcsontból finoman kifaragott, körül-belül hüvelykujj nagyságú delfinfigura volt benne.

— Ellakhatna a fűtarisznyádban — biztatta Tenar — a többiekkel, a csontemberkéiddel.

Erre már Therru is megelevenedett, legalább annyira, hogy kinyitotta kis fűtarsolyát, és belesüllyesztette a delfint.

De Tenarnak kellett odamennie, hogy köszönetet mondjon az alázatos ajándékozónak. Therru még csak rá sem nézett, nemhogy szólt volna hozzá. Kis idő múltán a gyerek visszakéredzkedett a kabinba, és Tenar otthagyta őt a csontemberke, a csontállatka és a delfin társaságában.

Milyen könnyen, gondolta magában, milyen könnyen megfosztaná őt Ügyes a napfénytől, a hajótól, a királytól, a gyermekkorától, és milyen nehéz lenne mindezt visszaadni neki! Én egy egész évet kínlódtam, mire sikerült, és lám, ő egyetlen érintéssel elveszi tőle, hogy aztán hanyagul elhajítsa. És mi haszna van belőle, mi lehet mindezért a jutalma, talán hatalomra tesz szert általa? Hát még ez is hatalom lehet… ez az üresség?

Csatlakozott a hajókorlát mellett álldogáló királyhoz és a varázslóhoz. A nap már messzire nyugaton járt, és a hajó ragyogó dicsfényen haladt keresztül, amitől az álma jutott eszébe, amikor sárkányok társaságában repült az égen.

— Lady Tenar — fordult hozzá a király —, én nem küldök veled üzenetet a barátunknak. Úgy érzem, ezzel csak fölöslegesen megterhelnélek, és az ő szabadságát is korlátoznám, márpedig sem ez, sem az nem szándékom. A megkoronázásomra egy hónapon belül sor kerül. Ha ő tartaná fejem fölé a koronámat, az uralkodásom úgy kezdődhetne, ahogy kívánom. De akár ott lesz mellettem, akár nem, mindenképpen ő juttatott a királyi trónra. Ő tett igazán királlyá. Erről sohasem feledkezem meg.

— Tudom, hogy nem felejted el — suttogta Tenar kedvesen. Az ifjú olyan határozott, olyan komoly volt, rangjának páncélja annyira meghatározta minden mozdulatát, és annyira sebezhető is volt nyílt becsületességével és szándékainak tisztaságával! Tenar szívében szánalmat érzett ezért iránta. Lebannen azt hitte, már megtanulta, mi a fájdalom, de ezután is újból és újból meg kell majd tanulnia, egész életében, és egyik leckéjét sem feledheti soha.

Ezért sohasem veszi majd olyan könnyedén az élet dolgait, mint, mondjuk, Ügyes.

— Én szívesen viszek neki üzenetet — mormolta az asszony. — Számomra az egyáltalán nem teher. Hanem hogy meghallgatja-e vagy sem, az már az ő dolga.

— Mindig is így volt — mosolyodott el Szélkötő mester. — Bármit cselekedett is, mindig maga döntött felőle.

— Te hosszú ideje ismered őt.

— Régebben, mint te, asszonyom. Tanítottam őt — felelte a varázsló. — Már amennyire tudtam… Még ifjúkorában jött el Kútfő szigetére, ezt te is tudod, Oromon levelével, amelyben az állt, hogy hatalmas erővel rendelkezik. És amikor először kicsónakáztam vele a tengerre, hogy megtanulja, hogyan beszélhet a szelekkel, kész tornádót kavart. Akkor jöttem rá igazán, mivel is állunk szemben. Arra gondoltam: vagy még tizenhat éves kora előtt odavész valahol, vagy fővarázsló lesz, mielőtt a negyvenet betöltené… vagy legalábbis jólesik azt hinnem, hogy ezt gondoltam.

— És még most is fővarázsló? — kérdezte Tenar. A kérdés teljesen gyanútlannak tűnt, de miután néma hallgatás volt rá a válasz, az asszony megrettent tőle, hogy annál jóval rosszabb is lehet.

— E pillanatban nincs fővarázsló Kútfő szigetén — felelte végül a mágus. A hangja végtelenül óvatos, szava pontosan kimért volt.

Tenar nem merte megkérdezni, mit ért ezen.

— Úgy vélem — mondta a király —, hogy a Béke Rúnájának helyreállítója e birodalom bármely bölcs tanácsában otthon lehetne, nem ért velem egyet, uram?

— Hogyne, hogyne — felelte a varázsló újabb rövid szünet és némi nyilvánvaló belső tusakodás után.

A király várakozón nézett rá, de a mágus nem mondott többet.

Lebannen kinézett a vibráló tengerre, és úgy szólalt meg, mintha valami mesébe kezdene:

— Amikor a legtávolibb nyugatról a sárkány hátán megérkeztünk vele Kútfő szigetére… — itt megállt egy pillanatra, mialatt Tenar tudatában önmagától megszólalt a sárkány neve, mint egy hatalmas gongütés: Kalesszin! — Akkor a sárkány engem otthagyott, de őt elvitte tovább. Akkor Kútfő Nagy Házának Ajtónállója azt mondta: „Ő már végzett a tennivalóival. Most elmegy haza.” És azelőtt, még ott, Szelidor partján rám szólt, hagyjam ott a pálcáját, mert ő többé már nem varázsló. Így hát Kútfő mesterei tanácskozásra ültek össze, hogy új fővarázslót válasszanak.

Akkor engem is meghívtak maguk közé és így megtanulhattam, mi haszna lehet egy királynak abból, ha megismeri a Bölcsek Tanácsát. Teljesen közülük valóvá lettem, hiszen elfoglaltam egyikük helyét: Torionét, a Hívóét, akinek tudományát ellene fordította az a hatalmas, gonosz erő, amelyet az én uramnak, Karvalynak sikerült megtalálnia és legyőznie. Amikor ott jártunk a szárazföldön, a fal és a hegyek között, én is találkoztam Torionnal. Az uram szólt hozzá, megmutatta neki az utat visszafelé, a falon át. De a Hívó nem követte azt… nem jött vissza erre a világra.

Az ifjú szép formájú, erős keze keményen markolta a hajó korlátját. Szavai közben le nem vette szemét a hullámzó vízről. Egy pillanatnyi hallgatás után ismét fölvette a történet fonalát:

— Így én kerekítettem ki a számukat kilencre, ami szükséges az új fővarázsló megválasztásához.

— Ők… — pillantott Tenarra a király — nos, ők igazán bölcs emberek. Nem csupán saját mesterségükhöz értenek, hanem egyébként is hatalmas tudásúak. Amint már korábban is tanúja lehettem, a közöttük meglévő különbségeket is fölhasználják közösen hozott határozataik megszilárdítására. Hanem ezúttal…

— A helyzet az — szól közbe Szélkötő mester, látván, hogy Lebannen a világért sem akarja megbírálni Kútfő mestereit —, hogy akkor csak a különbségek lappangtak bennünk, és nem az elhatározás. Sehogy sem jutottunk döntésre. Hiszen a fővarázsló nem volt halott, életben maradt, de, hiszen tudjátok, már nem volt varázsló… viszont még mindig, úgy látszott, sárkányvitéz… És mivel a Változtató még mindig nem szabadult meg a megrázkódtatástól afölött, hogy saját tudománya ellene fordult, hitt benne, hogy a Hívó is visszatér a halálból, és könyörögve kért bennünket, várjunk még rá… És mivel a Formamester megszólalni sem volt hajlandó. Ő is kargföldi, asszonyom, te tudtál erről? Karego Átról került hozzánk — éles tekintetét belefúrta Tenaréba: tudni akarta, merről fúj a szél. — Szóval, mindennek következtében kudarcot vallottunk. Amikor az Ajtónálló kérte tőlünk a neveket, amelyek közül választanunk kellene, senki nem szólt semmit. Mindenki csak a többieket bámulta.

— Én a padlóra néztem — vetette közbe Lebannen.

— Végül mindannyian arra néztünk, aki a neveket ismeri: a Névmesterre. Ő pedig a Formamestert figyelte, aki szintén egyetlen szót sem szólt, csak ült ott a fái között, maga is, akár egy tuskó. Tudod, ott jöttünk össze, a Szent Ligetben, a fák között, amelyek gyökerei mélyebbre nyúlnak a szigetekénél. Akkora teljesen beesteledett. Néha valami fény villódzik azok között a fák között, de ezen az éjszakán koromsötét volt. Még a csillagok pislákolása sem látszott, felhők takarták el az eget. Akkor a Formamester fölállt, és beszélni kezdett, csakhogy a saját nyelvén, nem az ősi szavakkal, nem is köznyelven, hanem kargföldiül. Kevesen ismertük ezt a nyelvet, legtöbben még csak föl sem ismerték, és nem tudtuk mire vélni a dolgot. De a nevek tudója tolmácsolta nekünk, mit mond a Forma-mester: „Egy nő Gont szigetén.”

Itt a varázsló elhallgatott, és már nem nézett az asszonyra. Kis idő múltán Tenar megkérdezte tőle:

— Nincs tovább?

— Nincs több szavam. Amikor faggatni kezdtük őt, csak bámult ránk, és nem mondott semmit. Látomása volt, tudod, a dolgok alakját látta… a formákat. És azokból édeskevés fejezhető ki szavakkal, mélyebb gondolatokról nem is beszélve. Maga sem tudta nálunk jobban, mit gondoljon az általa elmondottakról. És ez volt minden, ami a rendelkezésükre állt.

Kútfő mesterei végül is tanítók voltak, és a Szélkötő mester közöttük is az egyik legkülönb. Önkéntelenül törekedett világosan megfogalmazni a történetet. Talán nyíltabban is, mint amennyire akarta. Tenarra pillantott megint, de nyomban el is kapta róla a tekintetét.

Ezek után döntöttünk úgy, hogy ide kell jönnünk, Gont szigetére. Hanem mi végre? Kit kell keresnünk? Egy asszonyt? Ez nem sokat mond számunkra. Ennek a nőnek bizonyára kalauzolnia kellene bennünket, ő mutathatná meg valahogy a főmágusunkhoz vezető utat. És gondolhatod, asszonyom, hogy azonnal a te neved merült föl… hiszen miféle más gonti nőről hallottunk mi egyáltalán valaha? Ez nem a nagyobb szigetek közül való, viszont a te híred annál ismertebb. Akkor egyikünk megjegyezte: „Ő majd biztosan Oromonhoz vezet el bennünket.” Hanem valamennyien tudtuk, hogy Oromon már régen visszautasította a főmágusságot, és bizonyára most sem fogadná el, hiszen öreg és beteg. És valóban, azt hiszem, Oromon éppen akkor haldokolt, amikor minderről beszéltünk. Utána egy másik hang szólalt meg: „de ő Karvalyhoz is elvezethet minket.” Ám ekkor borult ránk igazán a sötétség.

— Valóban — mormolta Lebannen. — Hiszen még az eső is eleredt a Ligetben — és elmosolyodott. — Én meg már attól féltem, sohasem hallhatom többé az eső surrogását. Hatalmas öröm volt az akkor nekem.

— Kilencen bőrig áztunk — dörmögte a Szélkötő —, de egyikünk boldogan tűrte.

Tenar fölnevetett. Akarva-akaratlan megkedvelte ezt az embert. Ha ő ilyen körültekintő volt vele szemben, maga sem viselkedhetett másként iránta. De Lebannennel szemben és az ő jelenlétében csupán az őszinteség volt helyénvaló.

— Én akkor semmiképpen sem lehetek a ti gonti asszonyotok, hiszen nem vezethetlek el benneteket Karvalyhoz.

— Az én véleményem az volt — mondta erre a varázsló látszólag nyíltan és talán valóságos, belső őszinteséggel —, hogy te valóban nem lehetsz az, asszonyom. Először is, akkor, látomása közepette biztosan kimondta volna a nevedet. Nagyon kevesen akadnak, akik nyíltan viselik az igazi nevüket. De Kútfő Tanácsától feladatul kaptam, hogy megkérdezzem tőled: ismersz-e ezen a szigeten bármely asszonyt, aki azonos lehet azzal, akit keresünk? Egy nagy hatalmú ember nővérét, anyját vagy esetleg tanítóját, hiszen a maga módján számos javasasszony nagyon is bölcs lehet. Talán Oromon ismerhetett egy ilyen nőt? Azt beszélik, ő minden áldott lelket ismert ezen a szigeten, attól függetlenül, hogy egyedül élt, és folyton a vadont bújta. Ó, hogy szeretném, ha még élne és segíthetne rajtunk!

Tenarnak közben már eszébe jutott Oromon történetének halászasszonya. Hanem az már akkor is, amikor Oromon ismerte őt, nagyon öreg volt, és ma már biztosan nincs az élők sorában. Bár a sárkányok igen hosszú életűek, gondolta magában… legalábbis így beszélik.

Egy darabig hallgatott, és végül is csak annyit mondott:

— Én nem ismerek senki hasonlót.

Tenar érezte a varázsló iránta érzett, de visszafogott türelmetlenségét. Kétségtelenül valami olyasmi járhatott az eszében: Vajon mire megy ki a játék? Mit akarhat tőlük ez a nő? Elgondolkodott rajta, vajon miért nem tudja megmondani neki? A süketsége elhallgattatta őt. Még azt sem hozhatta igazán a tudomására, hogy süket.

— Szóval — suttogta végül —, a Szigetvilágnak nincs fővarázslója. Viszont van királya!

— Akiben reménykedünk és mélységesen bízunk — mondta a varázsló, mélyről fakadónak tűnő melegséggel. A beszélgetést figyelmesen hallgató Lebannen elmosolyodott.

— Az elmúlt években — szólalt meg Tenar bizonytalan hangon — annyi gond, annyi szerencsétlenség tört ránk. Az én… az én kicsi lányom is… És mennyire mindennapiak lettek az ilyen történetek! Hallottam azt is, amint az erőt birtokló nők és férfiak panaszkodnak: megváltozik, elvész a varázserejük.

— Az az árnyék, akit a fővarázsló és az én uram porba sújtott a száraz földön, az a Kob nevű, elmondhatatlan kárt és pusztulást okozott. Még hosszú ideig foltozhatjuk a tudományunkat, gyógyíthatjuk varázslóinkat és varázserőnket — mondta meggyőződéssel Szélkötő mester.

— Nem tudom, bárki tehet-e többet a toldozgatásnál és gyógyításnál — mondta Tenar —, de ezt mindenképpen meg kell tennie valakinek. De jó lenne tudnunk, lehetséges-e… hogy olyasvalaki, mint ez a Kob, azért tehetett szert ekkora hatalomra, mert a dolgok máris változóban voltak… aminek a végén végbement az a változás, az a hatalmas átalakulás, mert, ugye, végbement? És ennek köszönhetjük, hogy a Szigetvilágnak most királya van… és talán jobban is kell egy király, mint egy fővarázsló?!

A Szélkötő úgy meredt rá, mintha valami igen távoli zivatarfelhőt pillantott volna meg valahol a látóhatár legszélén. Még a kezét is fölemelte a szeleket megzabolázó varázsige első mozdulatával, de le is eresztette megint. Elmosolyodott.

— Ettől csöppet sem kell félned, asszonyom — mormolta —, Kútfő és a varázsló művészete továbbra is fennmarad. Mi jól vigyázunk a kincsünkre!

— Ezt mondta Kalesszin is — csattant föl Tenar, mivel nem bírta már tovább elviselni a férfi tudat alatti lenéző modorát. Ettől persze elkerekedett a szeme. A sárkány neve eljutott a tudatáig, de ettől még nem értette jobban őt. Ugyan hogyan is érthette volna meg, aki egyetlen nő hangját sem hallotta azóta, hogy csecsemőkorában anyja altatódalai ringatták álomba.

— Valóban — vetette közbe Lebannen —, Kalesszin eljött Kútfőre, pedig azt beszélik, az a sziget a legvédettebb a sárkányokkal szemben. Méghozzá nem is az én uram igéjének engedelmeskedve, hiszen akkor már nem volt varázsereje… Hanem nem hinném, Szélkötő mester, hogy Lady Tenar önmagát féltené.

A varázsló komor erőfeszítést tett az elhangzott sértés enyhítésére.

— Bocsásson meg, asszonyom — dünnyögte —, úgy beszéltem önhöz, mint egy közönséges nőszemélyhez.

Tenar kis híján fölkacagott. Talán még föl is rázhatná, gondolta. De csak annyit jegyzett meg közömbös hangon:

— Az én félelmeim közönséges félelmek. — Hiába minden, a férfi képtelen meghallani a szavát.

Az ifjú király viszont nagyon is figyelmesen hallgatta.

Ekkor az árbocok, vitorlák és hajókötelek szédítőért ringó erdejében, a fejük fölött fölhangzott egy matrózgyerek tiszta, édesen csengő hangja:

— Város! Jobbra, szél alatt! — És egy perc múlva a fedélzeten állók is megpillanthatták a cseréptetők távoli kis csoportját, az égre kígyózó, kékes füstoszlopokat, az aláhanyatló nap sugarait visszatükröző pár üvegablak csillanását, Valmouth kikötőjének mólóit és dokkjait, amint rásimulnak a patyolatkék víztükörre.

— Befussak a kikötőbe, uram, vagy inkább te szeretnéd megcsinálni? — kérdezte a rendíthetetlen nyugalmú kapitány, mire a Szélkötő csak annyit mondott:

— Kormányozd csak be, mester. Semmi kedvem hosszan evickélni a lélekvesztők között — mutatott széles mozdulattal az egész öblöt bepöttyöző, apró halászcsónakok seregére. Így hát a királyi hajó, akár egy hattyú a kiskacsák között, méltóságteljesen, lassan siklott a part felé, fogva a közelében fölbukkanó bárkák népének üdvrivalgását.

Tenar végignézett a mólón, de nem látott mellette egyetlen másik tengerjáró hajót sem.

— Van egy tengerész fiam — magyarázta Lebannennek —, reméltem, hátha az ő hajójuk is itt horgonyoz.

— Hogy hívják a hajójukat?

— Másodtiszt volt az Eskel Viharmadarán, de annak már több mint két éve. Azóta más hajóra is szállhatott. Nagyon nyugtalan ember. — Elmosolyodott. — Amikor először megpillantottalak, azt hittem, te vagy a fiam. De semmi másban nem hasonlítasz hozzá, csak abban, hogy magas vagy, karcsú és fiatal. Akkor meg is zavarodtam és megijedtem… közönséges félelemmel.

A varázsló közben fölkapaszkodott a kapitány mellé a hídra, így kettesben maradtak Lebannennel.

— Túlságosan is sok akad ebből a közönséges félelemből — mondta a király.

Ez volt az egyetlen esély, hogy bizalmasan szólhasson vele, ezért kapkodva, bizonytalanul formálta a szavakat:

— Már szerettem volna megmondani… de nem láttam értelmét… de nem lehet mégis, hogy van Gont szigetén egy nő… nem tudom, ki lehet, fogalmam sincs róla, de mégis lehet, hogy itt él, vagy ezután jön ide… és ez lehet az az asszony, akit annyira keresnek… akire olyan nagy szükségük van… pontosan őrá…? Mondd, nem lehetséges ez?

Az ifjú figyelmesen hallgatta. Ő nem volt süket. De gondterhelten ráncolta a homlokát, mintha valami idegen nyelven szólnának hozzá.

— De, lehetséges — suttogta végül alig hallhatóan.

— Honnan jöttök? — kiáltott föl ekkor hozzájuk egy halászasszony parányi lélekvesztőjéből. Mire a kötélzeten csimpaszkodó hajósinas rikoltotta vissza, akár a kukorékoló kakas:

— A kirráály váárrosából!

— Mi a neve ennek a hajónak? — kérdezte Tenar váratlanul. — A fiam majd biztosan megkérdezi, melyik hajón utaztam.

— Delfin — válaszolta Lebannen, szélesen mosolyogva. „Én fiam, királyom, édes gyermekem — gondolta magában az asszony. — Mennyire szeretném, ha itt tarthatnálak magam mellett!”

— Most le kell mennem a kicsiért — suttogta helyette.

— És hogyan juttok majd haza?

— Gyalog megyünk. Csak pár mérföld, a völgyön fölfelé — és előremutatott, túl a városon, a szárazföld felé, ahol a Középső Völgy tárulkozott ki szélesen, a hegység két nyúlványa között, mintegy a világ ölében. — A falu a folyó partjánál van, az én tanyám pedig úgy fél mérföldnyire mellette. Kellemes zuga ez a te birodalmadnak.

— És biztonságos lesz az út?

— Ó, igen. Az éjszakát majd itt töltjük, a lányomnál, ebben a városban. A faluban meg minden lélekre számíthatok. Nem leszünk egyedül.

Egy pillanatra még egymás szemébe néztek, de egyikük sem mondta ki a nevet, amelyre mindketten gondoltak.

— Máskor is eljöhetnek majd Kútfőről? — kérdezte Tenar. — Hogy megkeressék azt a „gonti asszonyt”…vagy Őt?

— Őt nem fogják keresni. Ha netán újból javasolnák, én magam tiltom meg nekik! — mondta Lebannen, de nem tudta igazán, mennyit sugallt neki ezzel a néhány szóval. — De ami az új fővarázsló iránti sóvárgásukat vagy a Formamester látomásában megjelent asszony megtalálásának vágyát illeti, az éppen idevetheti őket. Meglehet, egyenesen hozzád.

— Szívesen látom őket a Tölgyes Tanyán — sóhajtotta Tenar —, bár távolról sem annyira, ahogy téged látnálak.

— Én is eljövök majd, amint tehetem — mondta Lebannen kissé szomorkásan, azután királyhoz méltó bölcsességgel hozzátette: — ha tehetem!