Tehanu

ELSŐ FEJEZET Gonosztett

A középső völgybeli parasztgazda, Kova halála után özvegye ott maradt a tanyaházban. A fia tengerre szállt, a lánya pedig hozzáment egy valmouthi kereskedőhöz, így azután egyedült éldegélt a Tölgyes Tanyán. Azt beszélték, hogy idegen földön, ahonnan származott, nagy hatalma volt valamikor, hiszen még a varázsló Oromon is be-betért a Tölgyes Tanyára, meglátogatta őt, amikor arra járt. Persze ez nem számított semmit, mivel Oromon gyakran megtisztelte mindenféle senki ember házát.

Volt ugyan valami idegen neve, de Kova csak Gohának nevezte őt, ahogy egy kisebbfajta fehér, gonti hálószövő pókfélét hívtak. Ez a név pontosan megfelelt neki, mivel fehér bőrű, kis termetű volt, s ráadásul jól értett a kecskeszőr és a birkagyapjú megfonásához. Egyszóval Kova özvegye volt immár Goha asszony, egy birkanyáj, azok legelője, négy darab szántó, egy körtéskert, két cselédház, a tölgyfák alatt meghúzódó, kőből épült tanyaház és a dombon elterülő családi temető úrnője, ahol Kova is pihent, földdé porladva saját földjében.

— Mindig is sírkövek szomszédságában éltem — mondta a lányának.

— Ó, anya, gyere, költözz hozzánk a városba — unszolta a lány, de az özvegy nem óhajtotta föladni magányát.

— Talán majd később valamikor, amikor már gyerekeitek lesznek, és jól jön majd egy segítő kéz — válaszolta, és elégedett tekintettel mérte végig szürkés szemű lányát. — De most még nem. Nincs szükségetek rám, és én jól érzem magam itt.

Miután Alma, a lány visszatért fiatal férjéhez, az özvegy becsukta a ház ajtaját, és töprengőn megállt a konyha nagy kőlapokkal kirakott padlójának közepén. Már szürkült odakint, de nem gyújtotta meg a lámpát, ehelyett a férjére gondolt, amint ezt teszi: a kezére, a kipattanó szikrára, feszült, sötét arcára a fölizzó kanóc halvány fényében. A ház némaságba burkolózott.

„Hozzászoktam, hogy egyedül éljek, régen is, egy néma házban — gondolta magában. — Ezután így lesz megint” — és végre meggyújtotta a lámpát.

Az első, melegebb nyári nap késő délutánján az özvegy régi barátnője tűnt fel a falu felől. Szapora léptekkel igyekezett a poros dűlőúton.

— Goha! — szólította meg, amint észrevette a babföldet gyomláló, hajladozó alakját, — Goha, valami komisz dolog történt. Valami szörnyű gaztett. Eljönnél?

— Igen — válaszolta az özvegy. — És mi lenne az a gonosztett?

Pacsirta levegő után kapkodott. Nehézkes, kövérkés, középkorú asszony volt, akinek a neve már régen nem illett az alakjához. Valaha persze karcsú, csinos lány volt, aki nyomban összebarátkozott Gohával, mit sem törődve a falusi pletykákkal: miféle sápadt képű fehérnépet hozott a házához Kova Karg szigetéről. Barátságuk azóta is töretlenül megmaradt.

— Megégett egy gyerek — lihegte.

— Kié?

— Valami csavargóké.

Goha bezárta a tanyaház ajtaját, és nekivágtak az ösvénynek. Pacsirta szája egész úton be nem állt. Pedig alig kapott levegőt, és erősen izzadt. Az út mentén nőtt magas fű apró magvai megtapadtak az arcán és a homlokán. Szóáradata közben idegesen törölgette le őket.

— Már egy jó hónapja ott tanyáznak a folyó menti réten. Egy férfi, aki üstfoltozónak mondja magát, de persze csak egy nagy tolvaj, és vele egy asszony. Aztán egy másik, fiatalabb férfi, aki mindig ott sündörög körülöttük. Egyikük sem dolgozik semmit. Csak lopkodnak, kéregetnek, és lassan tönkreteszik azt az asszonyt. A torkolatvidékről legények hordtak nekik mindenféle ennivalót, hogy a nő közelébe férkőzhessenek. Te is tudod, hogy mennek manapság az ilyesféle dolgok. Mindenféle banda jár az utakon, és a tanyákat sem hagyják békén. Mostanság a helyedben én bizony jól bezárnám az ajtómat. Szóval, ez a fiatalabb fickó egyszer csak fölbukkant a faluban… én éppen kint álltam a ház előtt, mire odaszólt hozzám. Én alig vettem észre addig, hogy valami gyerek is van velük, olyan kis menyétféle. Mindig gyorsan eliszkolt valahová, ha arra jártam, szóval nem is tudhattam biztosan, ott van-e velük igazán. „Mi baja? — kérdeztem. — Talán lázas?” „Tűzgyújtáskor csúnyán megégette magát” — felelte, és mielőtt csatlakozhattam volna hozzá, hogy vele menjek, eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett. Amikor végre odaértem a folyóparthoz, már a másik kettő sem volt ott. Elpucoltak. Sehol senki. Minden cókmókjuknak is hűlt helye. Csak a tábortüzük maradt utánuk. Még mindig izzott a parazsa. És közvetlenül mellette… majdhogynem benne… a csupasz földön… ott feküdt…

Pacsirta szava jó pár lépésnyi időre elakadt. Egyenesen maga elé nézett, nem Goha arcába.

— Még egy rongyot sem terítettek rá — jegyezte meg végül.

Trappolt tovább.

— Belelökték a még lobogó tűzbe — lihegte. Nagyot nyelt, és megpróbálta letörölni izzadt képéről a rátapadt fűmagot. — Azt is mondhatnám, beleesett, de ha magánál van, biztosan megpróbál kikecmeregni belőle. Csúnyán megverték, talán azt hitték, meg is halt, és nem akarták, hogy kiderüljön, mit műveltek, szóval…

Megint elhallgatott és továbbügetett.

— De talán mégsem ő volt az. Még ki is húzhatta belőle. Végül is ő futott segítségért. Csakis az apja lehetett. Nem tudom. De nem is számít. Ki tudhatná? Ki törődik vele? Ki viseli majd gondját annak a gyereknek? Mondd, mért tesszük azt, amit teszünk?

— Megmaradhat? — kérdezte halkan Goha.

— Meglehet — válaszolta Pacsirta. — Éppen életben is maradhat.

Kicsivel később, már a falu közelében hozzátette:

— Nem is tudom, miért éppen hozzád fordultam. Ott van Borostyán. Aligha tehetünk már valamit.

— Elmehetnék Valmouthba, Bükkösért.

— Ő sem tehet semmit. Ez már túl van… már menthetetlen. Én bebugyoláltam. Borostyán kent rá valami balzsamot, és elaltatta egyik varázsigéjével. Utána hazavitte. Hat- vagy hétéves lehet, de még annyit sem nyom, mint egy kétéves. Azóta sem tért magához. De azért egy kicsit liheg… Tudom, hogy te sem segíthetsz rajta. Mégis érted kellett jönnöm.

— Szívesen jövök — mormolta Goha, de mielőtt belépett volna Pacsirta házába, becsukta a szemét, és rémülten visszafojtotta a lélegzetét.

Pacsirta kitessékelte gyerekeit az udvarra, és a ház teljes csöndbe borult. A kislány eszméletlenül hevert a gazdasszony ágyán. A falu javasasszonya, Borostyán mogyorókéregből és ezerjófűből készült kenőcsöt tett a kisebb hólyagokra, de a kislány fejének és arcának jobb oldalát és csontig égett jobb kezét meg sem érintette. Az ágy fölé rajzolta a vihar rúnáját, utána annyiban hagyta a dolgot.

— Mondd, tehetsz érte valamit? — kérdezte suttogva Pacsirta.

Goha lenézett a megégett gyerekre. Kezét meg sem mozdította, és megcsóválta a fejét.

— De hiszen odafönt a hegyen kitanultad a gyógyítás mesterségét vagy nem? — mormolta Pacsirta, ezzel is szabadulni vágyván a szégyen és a harag érzésétől.

— Ezt még Oromon sem hozhatná rendbe válaszolta az özvegy.

Pacsirta elfordult, beharapta a száját, és fölhüppögött. Goha átkarolta, és szótlanul simogatta szürkülő haját. Nehézkesen támogatták egymást.

Borostyán, a konyhából belépő javasasszony Goha láttán elfintorodott. Bár az özvegy nem használt varázsszereket, és igéket sem mormolt, az a híre járta, hogy Gontra jötte után Re Albi mellett élt, a varázsló tanítványaként, ismerte a kútfői főmágust, és biztosan birtokában volt mindenféle titokzatos, idegen erőknek. A hivatására féltékeny javasasszony az ágyhoz lépett, és lázas tevékenységbe kezdett. Egy tálkában valami zúzalékot készített, a tűzre vetette, s miközben az bűzölögve füstölgött, újra meg újra elmormolta orra alatt egyik gyógyító varázsigéjét. Az orrfacsaró növényi füst megköhögtette az összeégett gyereket. Reszketve és fintorogva félig föl is ült az ágyban. Halkan nyögdécselt, és szaporán, reszelősen lélegzett. Egyetlen látó szemét Goha felé fordította.

Az özvegy közelebb lépett hozzá, és megfogta épen maradt bal kezét.

— Szolgáltam nekik, de otthagytam őket — mormolta saját nyelvén. — Nem engedem, hogy téged megkaparintsanak.

A kislány csak meredt rá vagy a semmire, és szaggatottan kapkodott egyre levegő után.