Mort, a Halál kisinasa

Letette a két homokórát megközelítőleg tulajdonosaik lakhelyére, s az üvegeket bámulva leroskadt a Halál székébe, azt kívánva, kerüljenek közelebb egymáshoz. A szék halkan nyiszogott, ahogy Mort egyik oldalról a másikra forgott, rosszindulatúan fixírozva a kicsiny korongot.

Egy idő múlva óvatosan lépdelve bejött Yzabell.

— Albert leírta — jelentette be csöndesen. — Ellenőriztem a könyvben. Nincs benne átverés. Most elment, és bezárkózott a szobájába, és…

— Nézz rá erre a kettőre! Úgy értem, csak jól nézd meg őket!

— Azt hiszem, le kellene egy kicsit csillapodnod, Mort.

— Hogy csillapodhatnék le, nézd, amikor ez ott messze, majdnem a Nagy Nefben van, ez meg pont Bes Pelargicban, és aztán még vissza kell jussak Sto Latba! Ez legalább egy tízezer mérföldes körív, akárhogy vesszük. Nem lehet megcsinálni!

— Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz megoldást. Majd segítek.

Amióta bejött, most először nézett rá a fiú, s látta, hogy a lány már fölvette a kimenős kabátját, azt a célszerűtlen darabot a nagy szőrmegallérral.

— Te? Miben tudnál te segíteni?

— Muci kettőt is könnyedén elbír — felelte Yzabell jámboran. Bizonytalanul meglengetett egy papírzacskót. — Csomagoltam magunknak valami ennivalót. És én tudnék… nyitva tartani ajtókat meg ilyesmit.

Mort örömtelenül kacagott.

— ARRA NEM LESZ SZÜKSÉG.

— Bárcsak abbahagynád az ilyen beszédet!

— Nem vihetek utasokat magammal. Lelassítanál.

Yzabell sóhajtott.

— Figyelj csak, ehhez mit szólsz? Csináljunk úgy, mintha már túl lennénk a veszekedésen, és én nyertem volna. Érted? Ezzel megspórolunk egy csomó energiát. Én tényleg azt hiszem, hogy esetleg meglehetősen kelletlennek fogod Mucit találni, ha nem leszek ott. Rettenetesen sok kockacukrot adtam neki az évek során. Nahát akkor… indulunk?

Albert keskeny ágyán üldögélt, és rosszindulatúan fixírozta a falat. Hallotta a paták dobbanását — ami minden átmenet nélkül megszűnt, ahogy Muci a levegőbe emelkedett —, és a bajsza alatt motyogott.

Eltelt húsz perc. A vén varázsló arcán úgy cikáztak az arckifejezések, mint hegyoldalon a felhő vetette árnyékok. Néha valamit suttogott magában, ilyesmiket, hogy „Én megmondtam nekik” vagy „Ezt el nem tűrhessem sohasem” vagy „A mesternek meg kelletik mondani”.

Végül láthatólag egyezségre jutott önmagával, óvatosan letérdelt, és kihúzott egy ütött-kopott bőröndöt az ágya alól. Némi nehézség árán kinyitotta, széthajtogatott egy poros szürke köntöst, ami molyirtó labdacsokat és fényét vesztett flittereket szórt szét a padlón. Fölhúzta, lekefélte a por nagyját, és újra bekúszott az ágy alá. Rengeteg elfojtott káromkodás hallatszott meg a porcelán időnkénti csörömpölése, míg végül Albert előbukkant egy magánál magasabb fütyköst tartva.

Vastagabb volt, mint bármilyen normális bot, főleg mert az aljától a tetejéig faragások borították. Ezek valójában eléggé kivehetetlenek voltak, de azt a benyomást keltették, hogy ha jobban megnéznéd őket, megbánnád.

Albert újra leporolta magát, s kritikusan vizsgálta képmását a mosdóállvány tükrében.

Aztán így szólt:

— Kalap. Nincs kalap. Muszáj, hogy legyen az embernek kalapja a varázslóskodáshoz. A francba!

Kidübörgött a szobából, és csak szorgos tizenöt perc után tért vissza, mely időszak során vágott egy kerek lyukat a szőnyegbe Mort hálószobájában, kivette az ezüstpapírt a tükör mögül Yzabell szobájában, szerzett tűt meg cérnát a konyhai mosogató alatti dobozból, és fölmart a ruhásszekrény aljáról néhány lehullott flittert. A végeredmény nem volt olyan jó, mint amilyenre vágyódott volna, s hajlott arra, hogy kackiásan lecsusszanjon fél szemére, de fekete volt, voltak rajta csillagok meg holdak, s tulajdonosát kétségkívül varázslónak kiáltotta ki, noha nem kizárt, hogy egy eléggé kétségbeesett varázslónak.

Kétezer év után most először érezte úgy, hogy rendesen van fölöltözve. Eléggé zavarba hozó érzés volt, s egy másodpercnyi eltűnődést is okozott neki, mielőtt félrerugdosta az ágy előtti rongyszőnyeget, és a bottal fölrajzolt egy kört a padlóra.

Ahogy a furkósbot hegye elhaladt, fénylő oktarin vonalat hagyott maga után, a spektrum nyolcadik színét, a mágia színét, a képzelet színezőanyagát.

Kijelölt nyolc pontot a kerületén, s összekötötte őket, hogy nyolcszöget formáljanak. Halk lüktetés kezdte betölteni a szobát.

Alberto Malic belépett a kör közepére, és a botot feje fölé tartotta. Érezte, ahogy fölébred keze szorításában, érezte, ahogy az alvó hatalom vibrálása kibontakozik lassan és tudatosan, mint egy ébredő tigris. A hatalom és a mágia régi emlékképeit idézte elő, amik átzümmögtek elméje bepókhálózott padlásán. Hosszú évszázadok után újra elevennek érezte magát.

Megnyalta ajkát. A lüktetés elcsitult, egy különös, várakozásteljes csöndet hagyva maga után.

Malic fölszegte fejét, és egyetlenegy szótagot kiáltott.

Kék-zöld tűz sarjadt a fütykös mindkét végéből. Oktarin lángsugarak lobbantak az oktogon nyolc pontjából, s körbeölelték a varázslót. Mindez valójában nem volt szükséges a varázslat megvalósításához, ám a varázslók úgy tartják, a fellépés nagyon fontos…

Szintúgy a lelépés. Albert eltűnt.

Sztratohemiszferikus szelek csapkodták Mort köntösét.

— Hova megyünk először? — süvítette Yzabell a fülébe.

— Bes Pelargicba! — kiáltotta Mort, szavaival vadul elrobogott az orkán. — Agátai Birodalom! Ellensúly Kontinens!

Lemutatott.

Pillanatnyilag nem erőltette meg Mucit, tudatában a rájuk váró mérföldeknek, s a hatalmas, fehér ló jelenleg könnyed galoppban szaladt az óceán fölött. Yzabell lenézett a robajló zöld hullámokra, amiket fehér tajték koronázott, és szorosabban tapadt Morthoz.

Mort előremeredt a felhőtarajra, amely a távoli kontinenst jelezte, és ellenállt a késztetésnek, hogy a kardlappal megsürgesse Mucit. Még sosem ütötte meg a lovat, s egyáltalán nem volt biztos abban, mi történne, ha megtenné. Nem tehetett mást, várnia kellett.

Egy szendvicset tartó kéz jelent meg a karja alatt.

— Van sonkás meg sajtos chutneyval[9] — mondta a lány. — Nyugodtan ehetsz, úgy sincs mit tenni.

Mort lepislogott az átázott háromszögre, s megpróbált visszaemlékezni, mikor is evett utoljára. Valamikor egy közönséges óra számára hozzáférhetetlen időben — szüksége lesz egy naptárra, hogy kiszámítsa. Elvette a szendvicset.

— Kösz — mondta olyan jóindulatúan, ahogy csak telt tőle.

A csöpp nap lefelé gördült a láthatáron, maga után cibálva lusta fényét. Előttük növekedtek a felhők, s kontúrjaikat rózsaszín meg narancssárga rajzolta ki. Egy idő múlva a fiú ki tudta venni a szárazföld elmosódott sötétségét alattuk, amiben itt meg ott egy város fényei világoltak.

Félórával később biztos volt benne, hogy képes egyes épületeket is kivenni. Az agátai építészet a zömök piramisok felé tendált.

Muci magasságot veszített, mígnem patái csak pár lábnyira kapáltak a tengerfelszíntől. Mort újra megvizsgálta a homokórát, és gyöngéden megrángatta a kantárt, hogy a lovat egy kis tengeri kikötő felé irányítsa, ami némileg Peremiránt esett jelenlegi útvonaluktól.

Néhány vitorlás horgonyzott ott, többnyire egyárbocos part menti kereskedelmi hajók. A Birodalom nem bátorította arra alattvalóit, hogy messzire menjenek, arra az esetre gondolva, hogy esetleg olyat látnának, ami fölzaklatná őket. Ugyanezen okból falat húzatott az egész ország köré, amin a Mennyei Gárda járőrözött, amelynek legfőbb funkciója abból állt, hogy keményen rátaposott bármely olyan lakos ujjaira, aki úgy érezte, esetleg szeretne kijutni öt percre, hogy friss levegőt szívjon.

Ez nem történt valami gyakran, mert a Napcsászár alattvalóinak többsége egészen boldog volt, hogy a falon belül élhet. Az élet megmásíthatatlan ténye, hogy mindenki egy fal egyik vagy másik oldalán él, szóval az egyetlen helyes eljárás megfeledkezni az egészről, esetleg erősebb ujjak kifejlesztése.

— Ki igazgatja ezt a helyet? — érdeklődött Yzabell, ahogy elhaladtak a kikötő fölött.

— Van valamiféle kölyökcsászáruk — válaszolta Mort. — De az igazi főnök valójában a Nagyvezír, azt hiszem.

— Sose bízz egy Nagyvezírben! — figyelmeztette Yzabell bölcsen.

Igazából a Napcsászár nem is tette. A Vezírnek, név szerint Kilenc Forgó Tükörnek kristálytiszta elképzelései voltak arról, kinek kellene az országot uralnia, tudniillik neki magának. És most, hogy a kölyök már kezdett elég idős lenni ahhoz, hogy kérdéseket tegyen föl, mint például: „Nem gondolod, hogy a fal jobban nézne ki, ha lenne rajta egy-két kapu?” vagy „Igen, de vajon milyen lehet a másik oldalon?”, a Nagyvezír elhatározta, hogy a Császár saját érdekében fájóan meg kell őt mérgezni, és oltatlan mészben eltemetni.

Muci az elgereblyézett sóderen landolt az alacsony, sokszobás palotán kívüli nagymértékben átrendezve ezzel a világegyetem harmóniáját[10]. Mort lecsusszant a hátáról, s lesegítette Yzabellt.

— Csak ne legyél a lábam alatt, légy szíves! — mondta neki sürgetően. — És kérdéseket se tegyél föl!

A fiú föliramlott néhány lakkozott lépcsőn, csöndes szobákon sietett keresztül, némelykor megtorpanva, hogy tájékozódjon a homokóra alapján. Végül végigosont egy folyosón, és átkukucskált egy díszes rácsozaton egy alacsony mennyezetű szobába, ahol az Udvar esti étkezéséhez fogott.

A fiatal Napcsászár törökülésben foglalt helyet a szőnyegen, hermelin- és tollpalástja szétterült mögötte. Az ifjú úgy nézett ki, mint aki kezdi ezt kinőni. Az Udvar többi tagja a gyékényszőnyeg körül ült szigorú és bonyolult rangidősségi sorrendben, ám nem lehetett eltéveszteni a Vezírt, aki roppant gyanakvó modorban burkolta be a papit és főtt moszatot tálkájából. Senki sem látszott haldokolni.

Mort nesztelen léptekkel haladt végig az átjárón, befordult a sarkon, s csaknem nekiment a Mennyei Gárda több, tagbaszakadt tagjának, akik a papírfal egy kémlelőlyuka köré csoportosultak, és kézről-kézre adtak egy cigarettát, a szolgálatban lévő katonák módján tenyerükbe rejtve.

Mort lábujjhegyen visszaóvakodott a rácsozathoz, s a következő beszélgetést hallgatta ki:

— Én vagyok minden halandók legboldogtalanabbika, Ó Immanens Uralkodói Jelenlét, hogy ilyet, amilyen ez itt, leljek az amúgy kielégítő papimban — szólt a Vezír, evőpálcikáit kinyújtva.

Az Udvar nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. Szintúgy Mort. Valóban Mort nem tehetett mást, minthogy egyetértsen az állítással — az izé egy afféle zöldes-kékes mócsing volt, amiből gumiszerű csövecskék lengedeztek.

— Az étek készítője meg lészen fenyítve, Humanista Műveltség Nemes Alakja — nyugtázta a Császár. — Kinél van a sertésborda?

— Nem, Ó Néped Lényeglátó Atyja, én inkább arra a tényre utaltam, hogy ez, hitem szerint, a mélytengeri robbanóangolna hólyagja valamint lépe. S állítólagosan olyannyira minden ínyencfalatok legízesebbike, hogy csupáncsak olyanok fogyaszthatják, akiket maguk az istenek kedvelnek, vagy legalábbis így vagyon írva, amely kiválasztottak közé természetesen nem merészelném nyomorúságos személyem sorolni.

Egy fürge pöccintéssel a Császár tálkájába továbbította az izét, ahol az némi imbolygás után nyugalmi állapotba került. Az ifjú egy darabig nézegette, aztán fölszúrta egy evőpálcikára.

— Á — mondta —, ám nincs-é az is írva, még pediglen nem más, de maga a nagy filozófus, Ha Mu Ka által, hogy a tudóst rangsorban a hercegek elé kell helyezni? Úgy tűnik, mintha emlékeznék arra, Ó Állhatatos s Fáradhatatlan Kutatója az Igazságnak, hogy egyszer odaadód nékem eme passzust elolvasandó.

Az izé újabb rövid ívet írt le a levegőben, s mentegetőzve a Vezír tálkájába pottyant. A Vezír egy gyors mozdulattal föllapátolta, s egyensúlyban tartotta egy második adogatáshoz. Szeme összeszűkült.

— Általánosságban bizonyára így lehet, Ó Bölcsesség Nefritfolyama, ámde kimondottan engem nem lehetséges a Császár elébe tenni, akit saját fiamként szeretek néhai édesapja szerencsétlen elhalálozása óta szüntelen, s imígyen szabadjon Felséges Lábadhoz fektetem e kicsiny felajánlást.

Az udvar szemei követték a nyomorult belsőséget harmadszori röppályáján keresztül a gyékény fölött, ám a Császár hirtelen fölragadta legyezőjét, s csodálatos röptét ütött, ami olyan erővel végződött a Vezír tálkájában, hogy sugárban csapott ki a moszatlé.

— Valaki egye már meg, az Isten szerelmére! — kiáltotta Mort, teljességgel hallatlanul. — Sürgős dolgom van!

— Kegyelmességed valóban a szolgák legfigyelmesebbike, Ó Odaadó, Mi Több Egyedüli Társa Atyámnak s Nagyatyámnak Midőn Lelkük Kiadók, ezért aztán elrendelem, hogy eme legritkább válogatott ínyencfalat légyen jutalmad.

A Vezír bizonytalanul piszkálgatta az izét, s föltekintett egyenesen a Császár mosolygó arcába. Ami ragyogó volt és rettenetes. Kibúvót keresett.

— Sajnálatosan úgy tűnik, máris túl sokat ettem… — kezdte, ám a Császár csöndre intette.

— Kétségkívül megfelelő fűszerezés szükségeltetik hozzá — jelentette ki, s tapsolt egyet. Mögötte a fal tetőtől talpig kettéhasadt, s négy Mennyei Gárdista lépett be, hármuk kendó kardot suhogtatva, a negyedik sietősen egy égő csikket próbálva lenyelni.

A Vezír kezéből kiesett a tálka.

— Szolgáim leghívebbike azt hiszi, nem maradt benne hely eme utolsó falat elnyelésére — ismertette a helyzetet a Császár. — Kétségtelenül meg tudjátok vizsgálni gyomrát, hogy lássam, vajon igaz-e ez. Miért szállingózik füst annak a fickónak füléből?

— Ég a tettvágytól, Ó Égi Eminencia — vágta rá gyorsan az őrmester. — Nincs, ami megállítsa, attól tartok.

— Akkor tehát hagyjuk, hogy vegye kését és… ó, a Vezír úgy látszik, mégiscsak éhes. Jól van.

Teljes volt a csönd, mialatt a Vezír orcája ritmikusan dudorodott. Aztán nyelt egyet.

— Ínycsiklandó — mondta. — Remek. Valóban az istenek eledele, és most, ha megbocsát, felséged… — kinyújtotta lábát, s készült fölállni. Apró verítékcseppek ütköztek ki homlokán.

— Távozni óhajtasz? — kérdezte a Császár szemöldökét emelintve.

— Halasztást nem tűrő… államügyek, Ó Éles Eszű Személyisége a…

— Maradj ülve! Rosszat tehet az emésztésnek, ha ily hamar fölállsz étkezés után — szögezte le a Császár, s az őrök egyetértően bólogattak. — Mellesleg nincsenek halasztást nem tűrő államügyek, hacsak nem azokra utaltál, amelyek egy kis vörös, „Ellenméreg” jelölésű üvegcsében találhatóak a lakosztályod bambuszszőnyegén álló feketére lakkozott kabinetben, Ó Éjféli Olaj Lámpása.

A Vezír füle csöngött. Arca kezdett elkékülni.

— Látod? — folytatta a Császár. — Túlságosan korai aktivitás tele gyomorral a testnedvek pangásához, s ekképpen rosszkedvhez vezet. Jusson el ez az üzenet sebesen országom minden szögletébe, hogy a népesség tudtára adassék szerencsétlen állapotod, s levonhassák a megfelelő tanulságot ennek következtében.

— Én… kénytelen… vagyok gratulálni… Személyiséged… ilyen… figyelmességéhez — nyögte a Vezír, és előreesett egy tál puhahéjú főtt rákra.

— Kitűnő tanárom volt — jegyezte meg a Császár.

— ÉPP IDEJE VOLT! — nyilvánított véleményt Mort, s meglendítette a kardot.

Egy másodperccel később a Vezír lelke fölkelt a szőnyegről, és alaposan szemügyre vette Mortot.

— Ki vagy te, barbár? — vakkantotta.

— A HALÁL.

— De nem az enyém — nyilatkozott a Vezír határozottan. — Hol van a Fekete Mennyei Tűzsárkány?

— NEM TUDOTT ELJÖNNI — felelte Mort. A Vezír lelke mögött a levegőben árnyak öltöttek alakot. Többen közülük császári köntöst viseltek, de bőven akadtak mások is, a tömeg ideoda lökdösődött, és láthatólag mind égett a vágytól, hogy fogadtatásban részesítsék az újonnan jöttet a holtak országában.

— Azt hiszem, van itt néhány ember, aki majd gondoskodik rólad — közölte Mort, s elsietett. Amikor az átjáróhoz ért, akkor kezdett a Vezír lelke sikoltozni…

Yzabell türelmesen várakozott Muci mellett, aki épp egy ötszáz éves bonsai fát fogyasztott kései ebédnek.

— Egy megvan — mondta Mort a nyeregbe mászva. — Gyerünk! Rossz előérzetem van a következővel kapcsolatban, s nincs sok időnk.

Albert a Láthatatlan Egyetem közepén materializálódott, valójában éppen azon a helyen, ahol úgy kétezer évvel korábban elköltözött a világból.

Elégedetten morrant egyet, és lesöpört néhány porszemcsét köntöséről.

Ráébredt, hogy figyelik; fölnézve fölfedezte, hogy saját maga szigorú márványtekintete alatt csöppent vissza a létbe.

Megigazgatta szemüvegét, s rosszallóan szemlélte a piedesz áljára csavarozott bronzplakettet. Ami így szólt:

Ennyit a jövendölésekről, gondolta. És ha valóban olyan sokra tartották, akkor fölfogadhattak volna egy tisztességes szobrászt. Ez botrányos. Az orrot tökéletesen elhibázta. Ezt nevezi lábnak? Ráadásul egyesek neveket is véstek bele. Arról nem is beszélve, hogy holtan se mutatkoznék egy ilyen kalapban! Persze, ha már témánál vagyunk, inkább egyáltalán nem mutatkoznék holtan.

Albert egy oktarin mennykővel megcélozta a kísérteties förmedvényt, s gonoszul vigyorgott, amikor az porrá robbant.

— Jól van — mondta úgy általában a Korongnak. — Újra itt vagyok. — A mágia bizsergése végigkúszott a karján, s meleg izzást gerjesztett elméjében. Hogy hiányzott ez neki, oly sok éven át.

A robbanás zajára varázslók siettek be a nagy kétszárnyú ajtón, s álló rajtból elhamarkodott következtésre ugrottak.

Ott volt a szobortalapzat, üresen. Mindent márványtörmelék porfelhője borított. És kimasírozva mindebből, magában motyogva, ott volt Albert.

A varázslók a tömeg széléről elkezdtek eloldalogni olyan gyorsan és csöndesen, ahogy csak lehet. Egy se akadt közöttük, aki valamikor bohó ifjúsága során ne tett volna egy közönséges hálószobai edényt a jó öreg Albert fejére, vagy ne véste volna föl nevét valahová a hideg szobortestre, vagy ne öntött volna sört a talapzatra. Vagy úgyszintén még annál is rosszabbat a Szekatúra Hét folyamán, amikor szabadon folyt az ital, s az árnyékszékig eldülöngélni túl távolinak tűnt. Ezek mind kacagtató ötleteknek látszottak annak idején. Most, egyig percről a másikra, már nem annyira.

Csak két alak maradt, hogy szembenézzen a szobor haragjával, az egyik, mert köntöse beakadt az ajtóba, a másik azért, mert valójában emberszabású majom volt, s imigyen egy elég nyugis álláspontot foglalhatott el emberi ügyekben.

Albert megragadta a varázslót, aki kétségbeesetten próbált belépni a falba. A férfi sikított.

— Jól van, jól van, bevallom! Akkor részeg voltam, hidd el, nem direkt volt, jaj, sajnálom, nagyon sajnálom!…

— Miről hadoválsz itt, ember? — kérdezte Albert őszintén elámulva.

— …jaj de szánom-bánom, ha el tudnám mondani, milyen rettenetesen sajnálom, mi…

— Azonnal hagyd abba ezt a hülye zagyválást! — Albert lepislantott a kicsiny emberszabású majomra, aki megajándékozta őt egy meleg, barátságos mosollyal. — Hogy hívnak, ember?

— Igen, uram, abbahagyom, uram, máris, semmi zagyválás, uram… Széltoló, uram. Segédkönyvtáros, ha nincs ellene kifogása.

Albert jól megnézte. A férfinak reménytelen, megviselt kinézete volt, akár az olyasminek, amit kifelejtettek a szennyesből. Úgy döntött, hogy ha idáig jutott a varázslóság, valakinek sürgősen tennie kell valamit.

— Miféle könyvtáros venne téged maga mellé segédnek? — követelte Albert hirtelen haragjában.

— Úúúk.

Valami meleg, puha bőrkesztyűhöz hasonlatos próbálta megfogni a kezét.

— Egy majom! Az én egyetememen!

— Orángután, uram. Valaha varázsló volt, de elkapta valami mágia, uram, és most nem engedi, hogy visszaváltoztassuk, és ő az egyetlen, aki tudja az összes könyvről, hol vannak — magyarázta sietve Széltoló. — Én gondoskodom a banánjáról — tette hozzá, úgy érezvén, némi kiegészítő magyarázat szükségeltetik.

Albert rámeredt.

— Kuss!

— Máris kussolok, uram.

— És mondd meg, hol a Halál.

— A Halál, uram? — hátrált vissza Széltoló a falhoz.

— Magas, csontvázszerű, kék szemű, vonul, ÍGY BESZÉL… a Halál. Láttad mostanában?

Széltoló nagyot nyelt.

— Mostanában nem, uram.

— Nos, őt akarom. Ennek a marhaságnak véget kell vetni. Szándékomban áll véget vetni ennek, méghozzá most azonnal, érted? Azt akarom, hogy a nyolc legrangidősebb varázsló gyülekezzék itt, mondjuk fél órán belül az összes szükséges felszereléssel az AshkEnte rítus elcelebrálásához, megértetted? Nem mintha a bagázsotok látványa bármi bizalmat ébresztene bennem. Egy falka anyámasszony katonája, azok vagytok, mind egy szálig, és azonnal ereszd el a kezem!

— Úúúk.

— És most elugrom a kocsmába — pattogott tovább Albert. — Árulnak még manapság valamilyen, legalább félig-meddig iható macskapisit errefelé?

— Ott van a Dob, uram — felelte Széltoló.

— A Törött Dob? A Filigrán Utcában? Még áll?

— Nos, néha megváltoztatják a nevét, és teljesen újjáépítik, de a hely évek óta, ööö, helyén van. Úgy vélem, biztos nagyon száraz a torka, he, uram? — mondta Széltoló a betojt bajtársiasság látszatával.

— Mit tudsz te arról? — hörrent élesen Albert.

— Abszolúte semmit, uram — vágta rá Széltoló azonnal.

— Na hát, akkor elmentem a Dobba. Félóra, ne felejtsd el! És ha nem várnak itt rám, amikor visszajövök, nos akkor, jobban tennék, ha itt lennének!

Kiviharzott a csarnokból a márványpor felhőjében.

Széltoló figyelte, ahogy elment. A könyvtáros fogta a kezét.

— Tudod, mi a legrosszabb az egészben? — szólalt meg Széltoló.

— Úúúk?

— Még csak nem is emlékszem, hogy átmentem volna egy tükör alatt!

Körülbelül abban az időben amikor Albert már a Megfoltozott Dobban veszekedett a kocsmárossal egy elsárgult italjegyzék miatt, amit gondosan apáról fiúra hagyományoztak egy királygyilkosság, három polgárháború, hatvanegy nagyobb szabású tűzvész, négyszázkilencven rablás és több mint ezerötszáz kocsmai verekedés ellenére följegyzendő a tényt, hogy Alberto Malic még mindig tartozik a vezetőségnek három rézgarassal plusz kamatokkal, amelyek mértéke mostanra a Korong tágasabb páncéltermei többségének tartalmával egyezett meg, amely összeg csak azt bizonyítja, hogy ki nem fizetett számlák esetén egy ankhi kereskedő emlékezete olyan, hogy még egy elefánt is csak pislogni tud… körülbelül ebben az időben Muci kondenzcsíkot hagyott az égbolton Klaccs hatalmas és rejtélyes kontinense fölött.

Messze alant dobok szóltak az illatos, árnyas őserdőkben, s kígyózó ködoszlopok emelkedtek eldugott folyókból, ahol névtelen szörnyek ólálkodtak a felszín alatt várván, hogy vacsorájuk arra sétáljon.

— Nincs több sajtos, kénytelen leszel sonkásat enni — mondta Yzabell. — Mi az a fény ott messze?

— A Fénygátak — felelte Mort. — Közeledünk. — Előhúzta a homokórát a zsebéből, s ellenőrizte a homok szintjét. — De nem vagyunk elég közel, a rohadt életbe!

A Fénygátak fénymedencékként terültek el menetirányukhoz képest tengelyiránt, minthogy pontosan azok is voltak; a törzsek némelyike tükörfalakat épített a sivatagi hegyekben, hogy begyűjtsék a Korong napfényét, ami lassú és kissé nehézkes. Amit aztán pénzként használtak.

Muci átvitorlázott a nomádok tábortüzei és a Tsort folyó néma mocsarai fölött. Előttük sötét, ismerős formák kezdtek kibontakozni a holdfényben.

— Tsort piramisai holdvilágnál! — lehelte Yzabell. — Milyen romantikus!

— RABSZOLGÁK EZREINEK VÉRE TAPASZTJA ŐKET ÖSSZE — jegyezte meg Mort.

— Légy szíves, ne!

— Sajnálom, de a dolog gyakorlatilag úgy áll, hogy ezek…

— Rendben, rendben, fogtam az adást — morgott Yzabell ingerülten.

— Ez rengeteg erőfeszítést igényel, csak azért, hogy egy halott királyt eltemessenek — mondta Mort, miközben a kisebb piramisok egyike fölött köröztek. — Teletömik őket tartósítószerrel, tudod, hogy megőrizzék a testük a másvilágra.

— Működik a dolog?

— Nem észrevehetően. — Mort Muci nyakára hajolt. — Fáklyák odalenn — jelezte. — Kapaszkodj!

A piramisok útjáról egy menet kanyarodott el, melyet Offlernak, a Krokodilistennek száz izzadó rabszolga cipelte óriás szobra vezetett. Muci teljesen észrevétlenül föléjük vágtatott, és egy tökéletes négypontos landolást hajtott végre a tömör homokon a piramis bejáratánál.

— Még egy bepácolt király — észrevételezte Mort. Újra megvizsgálta a homokórát a holdfényben. Eléggé egyszerű volt, nem az a fajta, amit az ember általában királyokkal hoz kapcsolatba.

— Nem lehet a király — mondta Yzabell. — Ugye, nem akkor pácolják be őket, amikor még élnek?

— Remélem, nem, mert azt olvastam, hogy mielőtt a tartósítást csinálják, ööö, fölvágják őket, és kiszedik…

— Nem akarom hallani!

— …az összes lágy részt — fejezte be Mort akadozva. — Még jó, hogy a konzerválás nem használ, mert… de tényleg, képzeld csak el, hogy úgy kell aztán mászkálj, hogy nincsenek…

— Szóval nem a királyt jöttél elvinni — szólalt meg hangosan Yzabell. — Akkor kit?

Mort a sötét bejárat felé fordult. Hajnalig nem fogják lezárni, hogy a halott király lelkének legyen ideje távozni. A bejárat mélynek és baljósnak látszott, olyan elrendeltetésekre utalt, amelyek számottevően iszonyatosabbak, mint például egy borotvapenge rozsdamentesen meg élesen tartása.

— Gyerünk, tudjuk meg! — javasolta.

— Vigyázat! Jön vissza!

Az Egyetem nyolc legidősebb varázslója egy vonalba csoszogott, megpróbálta lesimítani szakállát és — általában sikertelen — kísérletet tett arra, hogy szalonképesnek látszódjon. Ami nem volt könnyű. Mindegyiküket vagy a dolgozószobájukból ragadták ki, vagy a pattogó kandalló előtt kortyolgatott étkezés utáni konyakjuk mellől, vagy csöndes elmélkedésből egy zsebkendő alatt valahol egy kényelmes karosszékben, s ezért mindegyik módfelett nyugtalannak és meglehetősen megrökönyödöttnek érezte magát. Egyfolytában az üres talapzatra tekintgettek.

Csupáncsak egyetlen lény tudta volna lemásolni arckifejezésüket, és az a galamb lett volna, ami nemcsak azt hallja, hogy Lord Nelson leszállt az oszlopáról, hanem azt is, hogy látták, amint a szobor megvásárolt egy 12-es kaliberű ismétlőfegyvert meg egy doboz töltényt.

— Már a folyosón közelg! — kiáltotta Széltoló, és bevetődött egy oszlop mögé.

Az összegyűlt mágusok úgy nézték a kétszárnyú ajtót, mintha az hamarost a levegőbe repülne, ami mutatja, mennyire előrelátóak voltak, ugyanis az ajtó fölrobbant. Gyufaszálnagyságú tölgyfadarabok hullottak rájuk, és íme, ott állt egy kicsiny, sovány alak, körvonalait kirajzolta az ellenfény. Füstölgő botot tartott egyik kezében. A másikban egy apró, sárga varangyos békát.

— Széltoló! — üvöltötte Albert.

— Uram!

— Fogd ezt az izét, és intézkedj felőle!

A varangyos béka Széltoló kezébe mászott, és bocsánatkérően pislogott rá.

— Ez az utolsó alkalom, hogy egy rohadt kocsmáros visszapofázik egy varázslónak — jelentette ki Albert kispolgárian önelégült elégedettséggel. — Úgy látszik, csak néhány száz évre hátat fordítok, és máris azt merészelik gondolni az emberek ebben a városban, hogy szemtelenkedhetnek a varázslókkal, eh?

A rangidős varázslók egyike mormogott valamit.

— Mi volt az? Beszélj hangosabban, jóember!

— Mint az egyetem kincstárnoka azt kell mondjam, hogy mi mindig nagy hangsúlyt fektettünk a közösség érdekeit figyelembe vevő jószomszédi politikára — motyogta a varázsló, megpróbálva kikerülni Albert szúrós tekintetét. Egy fölfordított éjjeliedény nyomta a lelkiismeretét, plusz három rendbeli obszcén grafitit is figyelembe kellett vegyen.

Albert hagyta, hogy elnyíljon a szája.

— Miért? — firtatta.

— Nos, ööö, afféle polgári kötelességtudás, úgy érezzük, életbevágóan fontos, hogy példát mutass… árrgh!

A varázsló kétségbeesetten próbálta kiverni a lángokat szakállából. Albert leeresztette furkósbotját, és lassan végignézett a mágusok során. Úgy lengedeztek el pillantásától, mint fű a szélviharban.

— Van még valaki, aki polgári kötelességtudatot akar fölmutatni? — érdeklődött. — tőszomszédság, kell valakinek? — Teljes magasságában kihúzta magát. — Ti gerinctelen férgek! Nem azért alapítottam ezt az Egyetemet, hogy kölcsön adhassátok a kibaszott fűnyírót a szomszédnak! Mi haszna a hatalomnak, ha nem gyakoroljátok? Ha egy férfi nem mutat elég tiszteletet irántatok, akkor annyit se hagytok a rohadt kocsmájából, hogy gesztenyét pirítson rajta, értve?

Valami lágy sóhajhoz hasonlatos lebbent az összegyűlt varázslók köréből. Szomorúan bámultak Széltoló kezében lévő varangyos békára. Többségük, fiatalságuk édes napjaiban tökéletesen elsajátította a Dobban történő cudar berúgás művészetét. Természetesen ez már a múlté volt, de a Kereskedők Céhének mindenkori kiadós, évenkénti díszvacsoráját a következő este tartották volna a Dob emeleti termében, és minden Nyolcadik Szintű varázslónak küldtek tiszteletjegyet; lett volna sült hattyú és kétfajta somlói galuska meg számos felebaráti pohárköszönté „Nagybecsű, jobban mondva, kitűnő vendégeink”-hez, míg el nem érkezett volna az ideje, hogy az egyetemi portások hordárrá avanzsálva befussanak a talicskákkal.

Albert peckesen lépdelt a sor előtt, megbökdösve az itt-ott kidudorodó bendőket botjával. Elméje dalolt-táncolt-ujjongott. Visszamenni? Soha! Ez a hatalom, ez az élet; ki fogja hívni viadalra a vén csupacsontot, és üres szemgödrébe köp.

— Grizma Füstölő Tükrére mondom, lesz itt pár változtatás!

Azon varázslók, akik valaha tanultak történelmet, nyugtalanul bólintottak. Vissza fognak térni a sziklapadlókhoz, a korai fölkelésekhez a sötétben, a bármely körülmények közepette teljes alkoholtilalomhoz, és minden létező, valódi nevének bemagolásához egészen addig, míg csak az ember agya szűkölni nem kezd.

— Mit csinál az a fickó!

Egy varázsló, aki szórakozottan dohányzacskójáért nyúlt, hagyta, hogy a félig megsodort cigaretta kihulljon ujjai közül. Az visszapattant, amikor padlót ért, s az összes mágus vágyódó szemekkel nézte, ahogy gurult, míg aztán Albert fürgén előrelépett, és széttaposta.

Albert megpördült. Széltoló, aki addig követte őt, mint egy afféle félhivatalos szárnysegéd, csaknem belé ütközött.

— Te! Szélizé! Te dohányozol?

— Nem, uram! Undorító szokás! — Széltoló elkerülte feljebbvalói tekintetét. Váratlanul rádöbbent, hogy épp most szerzett néhány élethossziglan kitartó ellenséget, és annak tudása sem nyújtott semmi vigaszt, hogy valószínűleg nem sokáig lesz kivel ellenségeskedniük.

— Jól van! Fogd a botom! És most, visszaeső bűnösök nyomorult bandája, ennek vége, halljátok? Első dolog holnap hajnali kelés, háromszor körbe a négyszögű belső udvaron, aztán vissza ide tornagyakorlatra! Arányosító étkezések! Tanulmányok! Egészséges testmozgás! És legelőször is, az a kurva majom a cirkuszba megy!

— Úúúk?

Az öregebb varázslók közül többen behunyták szemüket.

— De mindenek előtt — mondta Albert, kissé lehalkítva hangját —, méltóztassatok elkezdeni az AskhEnte rítust. Van néhány befejezetlen ügyem — tette hozzá.

Mort végiglépdelt a piramis macskafekete folyosóin. Yzabell mögötte sietett. Kardjának halvány ragyogása kellemetlen dolgokat világított meg; Offler, a Krokodilisten kifejezetten kozmetikai reklám volt egyes, a tsortiak áltat imádott dolgokhoz viszonyítva. Az út menti fülkékben olyan lények szobrai álltak, amiket nyilvánvalóan azokból a darabkákból raktak össze, amiket Isten meghagyott máskorra.

— Mire valók ezek? — suttogta Yzabell.

— Azt mondják a tsorti papok, hogy ezek életre kelnek, amikor a piramist lezárják, és a folyosókon barangolnak, hogy megvédjék a király tetemét a sírrablóktól — válaszolta Mort.

— Milyen borzalmas babona!

— Ki mondta, hogy babona? — firtatta Mort szórakozottan.

— Valóban életre kelnek?

— Minden, amit mondhatok, annyi, hogy amikor a tsortiak átok alá helyeznek egy helyet, nem hülyéskednek.

Mort befordult egy sarkon, és Yzabell egy szívdobogtató pillanatra szem elől vesztette. Rohant előre a sötétségben, s beleütközött a fiúba, aki egy kutyafejű madarat nézegetett.

— Huh — mondta a lány. — Nem borzong tőle a hátad?

— Nem — válaszolta Mort határozottan.

— Miért nem?

— MERT ÉN MORT VAGYOK. — Ahogy megfordult, a lány látta, hogy szeme kis kék tűhegyként izzik.

— Hagyd abba!

— ÉN… NEM TUDOM.

A lány megpróbált nevetni. Nem ment.

— Te nem vagy a Halál — közölte. — Csak a munkáját végzed.

— AZ A HALÁL, AKI ELVÉGZI A HALÁL MUNKÁJÁT.

Az ezt követő döbbent csöndet egy nyögés törte meg, ami a sötét átjáró egyik távolabbi részéből hallatszott. Mort sarkon fordult, s arrafelé sietett.

Igaza van, gondolta Yzabell. Még a járásmódja is…

Ám a félelem a sötétségtől, hogy a fényt elviszik előle, minden más kétséget elnyomott, s a fiú után osont, megkerülve még egy sarkot egyenesen be abba a folyosóra, ami a kard szeszélyes ragyogásában átmenetnek tűnt egy kincstár és egy rettenetesen zsúfolt padlás között.

— Mi ez a hely? — suttogta Yzabell. — Soha életemben nem láttam ennyi cuccot!

— A KIRÁLY MINDEZT MAGÁVAL VISZI A TÚLVILÁGRA — világosította föl Mort.

— Hát biztos, hogy nem csak egy fogkefével utazik! Nézd, az egy egész hajó! És egy arany fürdőkád!

— KÉTSÉGKÍVÜL TISZTÁLKODNI ÓHAJT MAJD, HA MEGÉRKEZIK.

— És ez a rengeteg szobor!

— EZEK A SZOBROK, SAJNÁLATTAL KÖZLÖM, EMBEREK VOLTAK. A KIRÁLY SZOLGÁI, HOGY ÉRTSD.

Yzabell arca megkeményedett.

— A PAPOK MÉRGET ADTAK NEKIK.

Újabb nyögés hallatszott a zsúfolt terem másik oldaláról. Mort követte a hangot, esetlenül lépve át fölgöngyölt szőnyegeken, datolyahalmokon, edényeket tartalmazó ládákon, drágakőhalmazokon. A király nyilvánvalóan nem volt képes eldönteni, mit fog elfelejteni útközben, ezért elhatározta, hogy biztosra megy, s mindent magával visz.

— CSAK NEM MINDIG HAT GYORSAN — tette hozzá Mort komoran.

Yzabell bátran menetelt utána, s egy kenu fölött egy szőnyegrakáson elnyúló fiatal lányra bámult, aki géznadrágot, nem elégséges mennyiségű anyagból szabott mellényt és annyi kar- meg bokaperecet viselt, amivel egy jó nagy hajót le lehetett volna horgonyozni. Zöld folt látszott a szája körül.

— Fáj? — kérdezte Yzabell csöndesen.

— NEM. AZT HISZIK, A PARADICSOMBA KERÜLNEK TŐLE.

— És tényleg?

— TALÁN. KI TUDJA? — Mort elővette a homokórát egy belső zsebből, és a kardcsillogásnál megvizsgálta. Úgy tűnt, magában számol, aztán egy hirtelen mozdulattal háta mögé dobta az üveget, s másik keze lecsapott a karddal.

A lány árnya fölült, s nyújtózkodott egyet a kísérteties ékszerek csörömpölése kíséretében. Megpillantotta Mortot, s fejet hajtott.

— Lordom!

— SENKI LORDJA — mondta Mort. — ÉS MOST IGYEKEZZ ODA, AHOVA HITED SZERINT MÉGY!

— Ágyas leszek Zetesput király mennyei udvarában, aki mindörökkön a csillagok között fog lakozni — szögezte le a lány rendkívül határozottan.

— Nem kell, hogy az legyél! — vetette közbe Yzabell élesen. A lány felé fordult, tágra nyílt szemmel.

— Ó, dehogynem! Arra treníroztam! — mondta, miközben kifakult a látképből. — Eddig csak a kézilányságig jutottam.

A lány eltűnt. Yzabell sötét rosszallással bámulta azt a helyet, amit addig elfoglalt.

— Nahát! — mondta. — Láttad, mi volt rajta?

— GYERÜNK, TŰNJÜNK EL INNEN!

— De hát nem lehet igaz az Akárki Királyról, hogy a csillagok között lakik — morogta Yzabell, ahogy kiutat leltek a zsúfolt teremből. — Nincs ott semmi más, csak puszta űr.

— NEHÉZ EZT ELMAGYARÁZNI — felelte Mort. — A SAJÁT ELMÉJE SZERINT Ő A CSILLAGOK KÖZÖTT FOG LAKOZNI.

— Rabszolgákkal?

— HA EZ AZ, AMINEK MAGUKAT HISZIK.

— Ez nem valami méltányos.

— NINCS IGAZSÁG — szögezte le Mort. — NINCS MÁS, CSAK MI.

Végigsiettek vissza a várakozó hullarablók útjain, s már majdnem rohantak, amikor végül kirobbantak a sivatagi éjszaka levegőjébe. Yzabell a durva kőművesmunkának dőlt, s lélegzet után kapkodott.

Mort nem lihegett.

Nem is lélegzett.

— ELVISZLEK BÁRHOVÁ, AHOVA MENNI AKARSZ — jelentette be —, ÉS AZTÁN EL KELL HAGYJALAK.

— Azt hittem, meg akarod menteni a királykisasszonyt!

Mort megrázta a fejét.

— NINCS VÁLASZTÁSOM. NINCS MÁSIK ALTERNATÍVA.

A lány előrerohant, megragadta a karját, miközben Mort a várakozó Muci felé fordult. A fiú gyöngéden lefejtette a lány ujjait.

— BEFEJEZTEM AZ INASKODÁSOM.

— Ez az egész csak a te fejedben történik! — kiáltotta Yzabell. — Az vagy, amit gondolsz magadról!

Elnémult, és lenézett. A homok Mort lába körül elkezdett kis kilövellésekben és piruettező portölcsérekben fölkorbácsolódni.

A levegő sercegett, és olajos érzetet keltett. Mort feszengett.

— VALAKI ELVÉGEZTE AZ ASH…

Mint egy pöröly, csapott le az erő az égből, s krátert fújt a homokba. Mély zümmögés hallatszott, és forró bádog szaga érzett.

Mort szétnézett maga körül a száguldó homokviharban, megfordult, mint egy álomban, egyedül a forgatag nyugodt középpontjában. Villám cikázott az örvénylő fellegben. Mélyen, az elméjén belül küzdött, hogy kitörjön, de valami a markában tartotta, és nem tudott ellenállni neki, mint ahogy egy iránytű tűje sem képes figyelmen kívül hagyni a késztetést, hogy a Tengely felé mutasson.

Végül megtalálta, amit keresett. Oktarin fényben égő kapu volt, ami egy rövid alagútba vezetett. A másik oldalán alakok integettek neki, hogy jöjjön.

— JÖVÖK — mondta, aztán megfordult, mert egy váratlan neszt hallott maga mögött. A bimbózó asszonyiság hetven kilója vágódott egyenesen a mellkasának, fölemelve őt a földről.

Mort földet ért a rajta térdelő Yzabellel, aki eltökélten csimpaszkodott a karjába.

— ENGEDJ ELMENNI! — recitálta Mort. — MEGIDÉZTEK ENGEM.

— Nem téged, te idióta!

A lány mereven nézte a fiú szemének kék, pupillátlan tavát. Olyan volt, mint belenézni egy száguldó alagútba.

Mort fölgörbítette a hátát, s egy olyan ősi és virulens átkot sikított, hogy az erős mágikus térben ténylegesen alakot öltött, csapkodott bőrszárnyaival, és elsomfordált. Egy maszek égiháború zengett a homokdűnék körül.

A fiú szeme vonzotta a lányt. Gyorsan elnézett, mielőtt még kőként zuhant volna bele abba a kék fénykútba.

— MEGPARANCSOLOM NEKED. — Mort hangjával lyukakat lehetett volna vágni a sziklába.

— Apus évekig próbálkozott nálam ezzel a hanggal — vont vállat a lány derűsen. — Általában olyankor, amikor azt akarta, hogy takarítsam ki a hálószobám. Neki se jött össze.

Mort újabb átkot üvöltött, ami kitottyant a levegőből, s megpróbálta magát a homokba temetni.

— A FÁJDALOM…

— Az egész csak a képzeletedben játszódik — nyilatkozta a lány, megfeszítve magát az erővel szemben, ami mindkettejüket a villózó kapu felé akarta vonszolni. — Te nem vagy a Halál. Te csak Mort vagy. Az vagy, aminek én gondollak!

Mort elmosódottan kékellő szemének közepén volt egy csöpp barna petty, célgömb-sebességgel emelkedve.

Köröttük a vihar háborgott és bömbölt. Mort sikoltozott.

AshkEnte rítusa egész egyszerűen megidézi és kötelezi a Halált. Az okkult szakos diákok tisztában lesznek azzal, hogy egy sima ráolvasással, három kis fadarabbal és négy köbcenti egérvérrel elvégezhető, ám egy csúcsos kalapjára méltó varázsló még álmában sem csinálna semmi ennyire érdektelent; ők tudják a szívük mélyén, hogy ha egy varázsigével nem jár együtt számos magas, sárga gyertya, rengeteg ritka füstölő, egy csomó, nyolc különböző színű, krétával a padlóra rajzolt kör, és néhány üst szerteszét, akkor az egészet nem érdemes még csak fontolóra se venni.

A nyolc varázsló a nagy szertartásos nyolcszög pontjain elfoglalt állomáshelyén befolyásolt és kántált; úgy tartották oldalra karjuk, hogy ujjuk hegye épphogy csak érintkezett mindkét oldalon a szomszédos máguséval.

Ám valami félresikerült. Igaz, az élő nyolcszög közepén kód képződött, de vonaglott, és önmagába fordult ahelyett, hogy összpontosult volna.

— Több erőt bele! — kiabálta Albert. — Adjatok bele több erőt!

A füstben egy pillanatra föltűnt egy alak, fekete köntösben, kezében karddal. Albert káromkodott, amikor a csuklya alatti sápadt arcot megpillantotta: az arc nem volt elég sápadt.

— Nem! — üvöltötte Albert, a nyolcszögbe vetődve, s kezével a villózó alak felé hadonászva. — Nem te, nem te…

És a messzi Tsortban Yzabell megfeledkezett úrinői mivoltáról, ökölbe szorította kezét, összeszűkítette szemét, s egyenesen állcsúcson csapta Mortot. A világ körülötte fölrobbant…

Harga Bordafogadójának konyhájában a serpenyő a földre zuhant, kiriasztva a macskákat az ajtón…

A Láthatatlan Egyetem Nagycsarnokában minden egyszerre történt.[11]

Az irtózatos nagy erő, amivel a varázslók nyomást gyakoroltak az árnybirodalomra, váratlanul fókuszra telt. Mint egy vonakodó dugó a palackból, mint egy tüzes ketchup-csöpp a Végtelen lefelé fordított szószos-üvegéből, landolt a Halál a nyolcszögben. És átkozódott.

Albert túl későn vette észre, hogy belül van az elvarázsolt gyűrűn, s a perem felé vetette magát. Ám köntöse szegélyénél fogva a csontujjak elkapták.

A varázslók, mármint azok, akik még lábon maradtak és eszméletüknél, meglehetős meglepetéssel látták, hogy a Halál kötényt visel, és egy kiscicát tartogat.

— Miért kellett neked TÖNKRETENNI AZ EGÉSZET?

— Tönkretenni az egészet? Láttad, mit csinált a kölyök? — vakkantotta Albert, még mindig próbálkozva eljutni a gyűrű szélére.

A Halál fölszegte koponyáját, és beleszaglászott a levegőbe.

A hang minden más zajon keresztülvágott a csarnokban, és némaságra kényszerítette azokat.

Az a fajta hang volt, amit a könnyű narkózis szélén lehet hallani, az a fajta, amiből a halálfélelem hideg verejtékével ébredsz. Ez volt a szimatolás a rettegés ajtaja alatt. Olyan volt, mint a sündisznó szuszogása, de csak akkor, ha a mondott sündisznó az a fajta, ami szétzúzza a határokat és kamionokat lapít ki. Az a fajta nesz volt, amit nem szeretnél kétszer hallani; valójában egyszer sem szeretnéd hallani.

A Halái lassan fölegyenesedett.

— HÁT ÍGY FIZETI VISSZA A KEDVESSÉGEM? A LÁNYOM ELRABLÁSÁVAL, A SZOLGÁIM SÉRTEGETÉSÉVEL ÉS A VALÓSÁG SZÖVEDÉKÉNEK KOCKÁZTATÁSÁVAL EGY EGYÉNI SZESZÉLY MIATT? Ó, BALGA, BALGA, TÚL SOKÁ VOLTAM BALGA!

— Mester, ha volnál olyan szíves és elengednéd a köntösömet… — kezdte Albert, és a varázsló észrevett egy esedező hanglejtést a hangjában, ami korábban nem volt benne.

A Halál nem vette figyelembe. Úgy csattogtatta ujjait, mint egy kasztanyettát, s a kötény a derekán rövidéletű lángokra lobbant. A cicát azonban nagyon gondosan tette le, s gyöngéden bökdöste arrébb a lábával.

— NEM ADTAM-E MEG NEKI A LEGREMEKEBB LEHETŐSÉGET?

— Pontosan, mester, és most, ha módját lelnéd annak, hogy szabaddá…

— SZAKÉRTELMET? KARRIERÉPÍTÉST? KILÁTÁSOKAT? ÁLLÁST ÉLETHOSSZIGLAN?

— Valóban, és most ha mindenek előtt elengednéd a…

Teljes volt a változás Albert hangjában. A parancsnoklás harsonái az esdeklés pikuláivá halkultak. Igazából riadtnak hangzott, ám sikerrel kapta el Széltoló tekintetét, s sziszegte oda neki:

— A botom! Dobd ide a botom! Amíg a körben van, nem legyőzhetetlen! Ha nálam a botom, ki tudok törni!

— Tessék? — értetlenkedett Széltoló.

— Ó, MAGAM HIBÁZTATOM, MERT ENGEDTEM ANNAK, AMIT JOBB SZÓ HÍJÁN A HÚS GYÖNGESÉGÉNEK KELL NEVEZNEM.

— A botom, te tökkelütött, a botom! — zagyválta Albert.

— Pardon?

— DERÉK MUNKA, SZOLGÁM, HOGY JÓZAN ESZEMRE TÉRÍTETTÉL — mondta a Halál. — NE VESZÍTSÜNK EGY PERCET SEM!

— A bot…

Robbanás, légroham. A gyertyalángok egy pillanatra tűzcsíkokká nyújtóztak, aztán kialudtak.

Eltelt némi idő.

Aztán a kincstárnok hangja valahonnan a padló közeléből szólt:

— Nagyon nem volt szép tőled, Széltoló, hogy úgy elvesztetted a botját. Juttasd majd valamikor eszembe, hogy szigorúan büntesselek meg! Van valakinél fény?

— Nem tudom, mi történt vele! Én csak odatámasztottam az oszlophoz, itt ni, és most…

— Úúúk.

— Ó! — nyelt egyet Széltoló.

— Extra banánadag ennek az antropoidnak — jelentette be fahangon a kincstárnok.

Gyufa lobbant, s valakinek sikerült meggyújtania egy gyertyát. A varázslók elkezdtek föltápászkodni a földről.

— Nos, ez tanulságos lecke volt mindnyájunknak — folytatta a kincstárnok, port és gyertyaviaszt söpörve le köntöséről. Fölnézett, arra számítva, hogy Alberto Malic szobra újra a talapzaton áll.

— Nyilvánvaló, hogy még a szobroknak is vannak érzéseik — szögezte le. — Emlékszem, hogy amikor még csak elsőéves voltam, ráírtam a nevem a… nos, nem számít. A lényeg az, azt javaslom itt és most, hogy pótoljuk a szobrot.

A javaslatot halotti csönd fogadta.

— Méghozzá, mondjuk, egy aranyba öntött pontos hasonmással. Megfelelően fölékesítve drágakövekkel, ahogy az kijár hatalmas alapítónknak — szavalta tovább élénken. — És hogy biztosak lehessünk, egyetlen diák se fogja megrongálni semmilyen módon, azt indítványozom, hogy a legmélyebb pincében állítsuk föl — folytatta. — És aztán zárjuk be az ajtót — tette hozzá.

Számos varázsló kezdett fölvidulni.

— És dobjuk el a kulcsot? — sugallta Széltoló.

— És hegesszük be az ajtót — vitte tovább a gondolatmenetet a kincstárnok. Csak most emlékezett vissza a Megfoltozott Dobra. Egy darabig gondolkozott, és eszébe jutott az állóképességfejlesztő fettnesz-diéta is.

— És aztán falazzuk be az ajtónyílást — ajánlotta.

Tapsvihar tört ki.

— És dobjuk el a falazó-kőművest! — kacarászta Széltoló, aki úgy érezte, kezdi kapizsgálni.

A kincstárnok haragosan nézett rá.

— Semmi szükség túlzásokba esni! — mondta.

A némaságban egy, a szokásosnál nagyobb homokdűne félszegen fölpúposodott, aztán lehullott, s előtárta Mucit, sörényét rázva, a homokot szuszogva ki orrlyukaiból.

Mort kinyitotta szemét.

Kellene legyen egy szó arra a rögtön ébredés utáni rövidke időszakra, amikor az ember agya tele van meleg, rózsaszín semmivel. Ott fekszel, teljességgel gondolattalan, kivéve a növekvő gyanakvást, hogy feléd tartanak, mint egy zokninyi nedves homok éjjel egy sikátorban, mindazon emlékképek, amik nélkül pompásan megvolnál, és amik egyenértékűek azzal a ténnyel, hogy az egyetlen enyhítő tényező borzalmas jövődben az a bizonyosság, hogy eléggé rövidke lesz.

Mort fölült, és feje búbjára tette kezét, hogy megakadályozza a lecsavarodását.

A homok mellette fölfordult, és Yzabell ülő helyzetbe lökte magát. A haja tele volt homokkal, s arcát a piramisok pora piszkolta be. Néhány hajszálának vége égetten kunkorodott. Csüggedten bámult a fiúra.

— Te ütöttél meg? — kérdezte Mort, gyöngéden tapogatva az állkapcsát.

— Igen.

— Ó!

A fiú fölnézett az égre, mintha az emlékeztethetné őt bármire is. Valahol ott kellene lennie hamarosan, jutott eszébe. Aztán még valamire emlékezett.

— Köszönöm — mondta.

— Biztosíthatlak, bármikor örömmel. — Yzabell lábra állt, s megpróbálta lesöpörni a koszt meg a pókhálókat a ruhájáról. — Meg fogjuk menteni a királykisasszonyodat? — kérdezte szégyenlősen.

Mort saját, belső valósága ekkor zárkózott föl hozzá. Fojtott kiáltással ugrott talpra, figyelte, ahogy kék tűzijáték robbant a szeme előtt, és újra összeesett. Yzabell elkapta a válla alatt, s visszahúzta függőleges helyzetbe.

— Menjünk le a folyóhoz! — javasolta a lány. — Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne egy ital.

— Mi történt velem?

A lány a vállát vonogatta — annyira, amennyire ez lehetséges, miközben valakit támogat az ember.

— Valaki az AskhEnte rítushoz folyamodott. Apus utálja, azt mondja, mindig a legrosszabbkor idézik meg. Az a részed, ami a Halál volt, engedelmesen ment, s téged maga mögött hagyott. Azt hiszem. Legalábbis visszakaptad a saját hangod.

— Mennyi az idő?

— Mit is mondtál, mikor zárják le a papok a piramist? — kérdezett vissza Yzabell.

Mort patakzó szemmel visszakancsalított a királysír irányába. Semmi kétség, fáklya-világította ujjak dolgoztak az ajtón. A legenda szerint hamarosan életre kelnek a gondnokok, s megkezdik végtelen járőrözésük.

Tudta, hogy megelevenednek. Emlékezett a tudásra. Emlékezett arra, hogy elméje hideg volt, mint a jég, és határtalan, mint az égbolt éjjel. Emlékezett, hogy vonakodó létre hívták abban a pillanatban, amikor az első teremtmény életbe lépett, azzal a biztos tudattal, hogy túléli az életet, mígnem az univerzum utolsó lénye is megítéltettetik, amikoron is az ő feladata lesz, képletesen szólva, hogy föltegye a székeket az asztalokra, és lekapcsolja a villanyt.

Emlékezett a magányosságra.

— Ne hagyj egyedül! — kérte sietve.

— Itt vagyok — nyugtatta meg a lány. — Addig, ameddig csak szükséged van rám.

— Éjfél van — mondta a fiú lehangoltan, lesüllyedve a Tsort mellé, s fájó fejét a vízbe mártotta. Mellette olyan zaj hallatszott, mint amikor kiürül a kád, minthogy Muci szintén ivásra adta a fejét.

— Az azt jelenti, hogy már elkéstünk? — érdeklődött a lány.

— Igen.

— Sajnálom. Bárcsak volna valami, amit tehetnék.

— Nincsen.

— Legalább az Albertnek tett ígéreted megtartottad.

— Igen — felelte Mort keserűen. — Legalább annyit megtettem.

Csaknem végig az úton, a Korong egyik oldaláról a másikra…

Kellene legyen egy szó a mikroszkopikus reményszikrára, amit nem mersz szítani attól tartva, hogy a tudomásulvétel puszta tényétől el fog enyészni éppen úgy, mint amikor megpróbálsz ránézni egy fotonra. Csak a közelébe lopakodhatsz, elnézve mellette, elsétálva mellette, arra várva, hogy elég nagyra nőjön ahhoz, hogy szembenézhessen a világgal.

A fiú fölemelte csöpögő fejét, s az alkonyati láthatár felé nézett, megpróbálva visszaidézni a Korong nagy modelljét a Halál dolgozószobájában anélkül, hogy megengedné a világegyetemnek, hogy rájöjjön arra, miben is mesterkedik.

Ilyen esetekben úgy tűnhet, hogy az eshetőség olyannyira borotvaélen táncol, hogy már a puszta túl hangosan gondolkodás mindent tönkretehet.

Betájolta magát a csillag háttér előtt táncoló Tengelyfény vékony pászmái alapján, s ihletetten találgatta, merre lehet Sto Lat… arra messze…

— Éjfél — mondta hangosan.

— Már elmúlt — közölte Yzabell.

Mort fölállt, megkísérelve elrejteni örömét, hogy ne sugározzon róla úgy, mint egy világítótorony, és megragadta Muci kantárát.

— Gyere! — hívta a lányt. — Nincs sok időnk.

— Miről beszélsz?

Mort lenyúlt, hogy föllendítse Yzabellt maga mögé. Az ötlet jó volt, de csak azt eredményezte, hogy majdnem ő esett le a nyeregből. A lány finoman visszalökte a fiút, és saját hatáskörben fölmászott. Muci oldalvást cikcakkozott, érezvén Mort izgatottságát, horkantott és a homokot kalapálta.

— Azt kérdeztem, miről beszélsz?

Mort szembefordította lovát az alkony távoli izzásával.

— Az éjszaka sebességéről — felelte.

Meccetüzes kidugta fejét a palota pártázatos oromzatán, és fölnyögött. A határfelület már csak egy utcányira volt, tisztán látható az oktarinban, és már nem kellett elképzelje a sercegést. Hallotta — egy ocsmány, fűrészfogú zümmögést —, ahogy a lehetőségek véletlenszerű részecskéi beleütköztek a határfelületbe, és zajként adták ki energiájukat. Ahogy gördült a maga útján föl az utcán, elnyelte a zászlódíszt, a fáklyákat, a várakozó tömeget, s csak sötét utcák maradtak. Valahol odakünn, gondolta Meccetüzes, mélyen alszom az ágyamban, és ebből semmi se történt meg. De jó nekem!

Lehorgasztotta fejét, lecsúszott a létrán a macskakövekre, s visszaiszkolt a nagy csarnokba, köntöse szárnyai csakúgy csapkodtak a bokája körül. Becsusszant a főkapuba vágott kiskapun, megparancsolta az őröknek, hogy zárják be, majd fölmarkolva köntöse alját dübörgő lépésekkel elvonult egy oldalfolyosón, hogy a vendégek ne vegyék észre.

A csarnokot sok ezer gyertya világította ki, és zsúfolásig megtömték a Sto Lat-i előkelőségek, akik közül csaknem mindegyik kissé bizonytalan volt ottléte okát illetőleg. És, persze, ott volt az elefánt.

Az elefánt volt az, ami végül meggyőzte Meccetüzest, hogy kisiklott az épelméjűség vágányáról. De pár órával korábban még jó ötletnek tűnt, amikor a Főpap gyönge látóképessége okozta elkeseredése az emlékezetébe idézte, hogy egy fűrészmalom a város peremén mondott bestiát birtokában tartja avégett, hogy súlyos rakományokat vonszoljon. Az elefánt idősecske volt, ízületi gyulladásban és kétes temperamentumban szenvedett, ám egy nagyon fontos előnnyel rendelkezett, mint áldozati áldozat. Még a Főpap is képes lesz meglátni.

Fél tucat őr próbálta nagy óvatossággal megzabolázni a teremtményt, amelynek lassú agyában földerengett a ráeszmélés, mely szerint ismerős istállójában kellene legyen, bőségesen ellátva szénával és vízzel meg idővel, hogy álmodozzon a forró napokról Klaccs nagy khaki síkságain. Kezdett nyugtalankodni.

Rövidesen nyilvánvalóvá fog válni, hogy arrébb fokozódó ficánkolásának másik oka az a tény, hogy a szertartás előtti zűrzavarban ormánya megtalálta a szertartásos kelyhet, amely egy gallon[12] erős bort tartalmazott, és kiürítette. Különös, forró képzetek kezdtek csipás szeme előtt délibábot járni, gyökerestől kitépett majomkenyérfákról, viadalokról más bikákkal párzásidőben, és — az volt csak a móka! — bennszülött falvak ripityára gázolásáról, meg egyéb, félig elfeledett gyönyörűségekről. Hamarosan rózsaszín embereket fog látni.

Szerencsére minderről Meccetüzes nem bírt tudomással, és elkapta a Főpap segédjének tekintetét — egy előrenéző fiatalemberét, akiben volt annyi előrelátás, hogy fölszerelkezzen hosszú gumiköténnyel és derékig érő gumicsizmával —, s jelezte, hogy ideje megkezdeni a ceremóniát.

Visszanyargalt a pap öltözőszobájába, s beleszuszakolta magát a különleges díszruhába, amit a palota varrónője készített számára, mélyen belenyúlva varrókosarába csipkemaradékért, flitterekért és aranyszálért, hogy olyan szemkápráztató ízléstelenség öltözékét fabrikálja, amit még maga a Láthatatlan Egyetem Rektora sem szégyellt volna magára ölteni. Meccetüzes adott magának öt másodpercet, hogy megcsodálja magát a tükörben, mielőtt fejébe csapta a csúcsos kalapot, s visszaszáguldott az ajtóhoz, épp időben lassítva ahhoz, hogy megfontolt lépésben emelkedjék elő, ahogy az illik egy rangbéli férfihoz.

Akkor ért a Főpap mellé, amikor Kelli megkezdte vonulását a padsorok közti középső folyosón, mindkét oldalán szobalányokkal, akik úgy sürgölődtek körülötte, mint kikötői vontatóhajók az óceánjáró körül.

Az öröklődő ruha árnyoldalai ellenére Meccetüzes azt gondolta, hogy a lány gyönyörű. Volt benne valami, amitől ő…

Összeszorította fogát, s megpróbált a biztonsági intézkedésekre koncentrálni. A csarnok több jó kilátást nyújtó pontjára őröket helyezett, arra az esette, ha Sto Helit Hercege az utolsó pillanatban megkísérelné újrarendezni a királyi trónörökösödési rangsort, s emlékeztette magát, hogy szemét magán a hercegen tartsa, aki az első sorban ült, egy különös, csöndes mosollyal arcán. A herceg elkapta Meccetüzes pillantását, és a varázsló sietve másfelé nézett.

A Főpap fölemelt kézzel kért csöndet. Meccetüzes felé oldalgott, miközben az öreg a Tengely irányába fordult, s recsegő hangon megkezdte a könyörgést az istenekhez.

Meccetüzes hagyta, hogy a szeme visszacsússzon a hercegre.

— Hallgassatok meg, mmm, Ó Istenek…

Vajon tényleg fölfelé nézett Sto Helit a szarufák denevérkísértette sötétségébe?

— …hallgass meg, Százszemű Vak Ió; hallgass meg, Ó Madarak-kísértette Szájú Nagy Offler; hallgass meg, Ó Könyörületes Végzet; hallgass meg, Ó Hideg, mmm, Sors; hallgass meg, Ó Hétkezű Sekh; hallgass meg, Ó Erdők Ura Hoki; hallgass meg, Ó…

Tompa rémülettel ébredt rá Meccetüzes, hogy a vén marhának, minden utasítás ellenére, szándékában áll fölsorolni az egész bandát. Több mint kilencszáz ismert isten akadt a Korongon, és kutató teológusok egyre többet fedeztek föl minden évben. Órákig is eltarthat. A gyülekezet máris elkezdett csoszogni a lábával.

Kelli az oltár előtt állt, szenvedélyes kifejezéssel arcán. Meccetüzes a Főpap bordái közé bökött, aminek nem lett semmiféle észrevehető hatása, aztán bőszen csóválta szemöldökét a fiatal ministráns felé.

— Állítsd le! — sziszegte. — Nincs elég időnk!

— Az istenek neheztelni fognak…

— Nem annyira, mint én, és én itt vagyok.

A ministráns egy pillanatig rámeredt Meccetüzes arckifejezésére, s elhatározta, hogy jobb lesz, ha inkább később magyarázkodik az isteneknek. Megkocogtatta a Főpap vállát, és valamit sugdosott a fülébe.

— …Ó Steikhegel, istene a mmm, az elszigetelt tehénistállóknak; hallgass meg, Ó… szia, mi van?

Mormogás, mormogás.

— Ez nagyon, mmm, szokatlan. Nos, jól van, akkor egyenesen a mmm, Leszármazás Recitálásával folytatjuk.

Mormogás, mormogás.

A Főpap szúrós tekintetet vetett Meccetüzesre, vagy legalábbis arrafelé, ahol hite szerint Meccetüzes tartózkodott.

— Ó, rendben van. Mm, készítsd elő a füstölőt és az illatszereket a Négyszeres Ösvény Meggyóntatásához!

Mormogás, mormogás.

A Főpap arca elkomorult.

— Föltételezem, mm, egy rövidke ima, mm, esetleg szóba jöhet? — kérdezte élesen.

— Ha egyesek nem igyekeznek — mondta Kelli higgadtan —, akkor baj lesz.

Mormogás.

— Biztos, hogy nem tudom — nyilatkozta a Főpap. — Ilyen alapon egyeseknek kár is egy vallásos, mmm, ceremóniával bajlódni. Hát akkor hozd a kurva elefántot!

Az akolitus őrjöngő pillantást vetett Meccetüzesre, s intett az őröknek. Ahogy azok kiáltásokkal és szúrós botokkal előrébb ösztökélték a lágyan imbolygó őrizetest, a fiatal pap Meccetüzes felé oldalgott, s valamit a kezébe nyomott.

A varázsló lenézett. Vízhatlan kalap volt.

— Szükséges ez?

— A Főpap nagyon istenfélő — felelte az akolitus. — Lehet, hogy szükségünk lesz egy könnyűbúvár-légzőpipára is.

Az elefánt elért az oltárhoz, ahol különösebb erőfeszítés nélkül térdre kényszerítették. Az állat csuklott.

— Nos, hát akkor hol van már? — csattant föl a Főpap. — Fejezzük be ezt a, mmm, bohózatot minél hamarabb!

Mormogásba kezdett újfent a ministráns. A Főpap meghallgatta, gyászosan bólintott, fölvette fehérnyelű áldozókését, s két kézzel feje fölé emelte. Az egész csarnok lélegzetvisszafojtva figyelte. Aztán a Főpap leeresztette a kést.

— Hol előttem?

Mormogás.

— Semmi szükségem a segítségedre, te kölök! Én már gyermekkortól fogva áldozok férfiakat… és, mmm, asszonyokat és állatokat… hetven éve, s csak akkor nem leszek képes használni a, mmm, kést, amikor már lapáttal tesztek engem nyugovóra!

És széles ívben lecsapott a pengével, ami puszta véletlenségből egy kis sebet ejtett az elefánt ormányán.

A teremtmény fölébredt kellemes, emlékezgető bódulatából, s nagyot visított. Az akolitus rettegve fordult meg, hogy belenézzen az apró, vérben forgó szembe, ami egy felbőszült ormány mentén kancsított lefelé, s egy helyből ugrással eltisztult az oltár mellől.

Az elefánt dühbe jött. Halvány, zavaros emlékképek özönlötték el fájó fejét tüzekről, kiabálásról, s emberekről hálókkal meg ketrecekkel, meg lándzsákkal, és túlontúl sok, nehéz farönkök szállításával töltött esztendőről. Lecsapott ormányával az oltárkőre, és némiképp meglepve saját magát is kettétörte, a két darabot agyaraival a levegőbe emelte, sikertelenül próbált meg egy kőoszlopot gyökerestül kidönteni, aztán hirtelen szükségét érezve egy korty friss levegőnek, ízületi gyulladásosan rohamozni kezdett végig a csarnokon.

Teljes sebességgel vágódott a kapunak — vére a csorda hívásától zengett és alkoholtól pezsgett —, s letépte zsanérjairól. Még mindig vállán viselve a keretet keresztülszáguldott az udvaron, betörte a külső kapukat, böfögött, átviharzott az alvó városon, és még mindig kissé gyorsult, amikor megszimatolta Klaccs távoli, sötét kontinensét az éjszakai szellőben, és fölvágott farokkal követte az ősi otthon hívó szavát.

A csarnokban por volt, kiabálás és zűrzavar. Meccetüzes kilökte szeméből a kalapját, s négykézlábra állt.

— Köszönöm — mondta Kelli, aki előzőleg alatta feküdt. — És mégis, miért ugrottál rám?

— Első ösztönöm Felséged védelmezése volt, Felség.

— Igen, minden kétségkívül ösztön volt, de hogy… — Azt kezdte volna mondani, hogy talán az elefánt kevesebbet nyomott volna, de a varázsló nagy, komoly, s meglehetősen kivörösödött képének látványa megakasztotta benne a szót. — Majd később beszélünk erről — jelentette ki a királykisasszony, aztán fölült, s lesöpörte magáról a port. — Időközben, azt hiszem, képesek leszünk nélkülözni az áldozatot. Egyébként még nem vagyok a Felséged, csak a Fenséged, és most, ha valaki idehozná a koronát…

Mögöttük egy biztosítózár kattant.

— A varázsló tegye oda a kezét, ahol láthatom — szólt a herceg.

Meccetüzes lassan fölállt, s megfordult. A hercegnek fél tucat nagydarab, komoly férfi szolgált hátteréül, az a férfitípus, amelynek egyetlen funkciója az életben, hogy olyan emberek, mint például a herceg mögött tűnjenek föl fenyegetően. Volt nekik egy tucatnyi nagydarab, komoly íjpuskájuk, amik fő célja szemlátomást az volt, hogy az elsülés szélén álljanak.

A királylány talpra ugrott, és nagybátyjára akarta vetni magát, de Meccetüzes elkapta.

— Nem — mondta csöndesen. — Ez nem az a fajta fickó, aki összekötözve tárol téged a pincében annyi időre, hogy az egerek épp akkorra rágják el a kötelet, amikor az áradó víz emelkedni kezd. Ez az a fajta pasas, aki megöl téged itt és most.

A herceg bólintott.

— Azt hiszem, igazán elmondható, hogy ez az istenek akarata — kézölte. — Na persze, a királykisasszonyt tragikusan széttiporja egy kivert elefánt. A nép egészen odáig lesz miatta. Én magam fogok egy egész heti gyászt elrendelni.

— Azt nem teheted, az összes vendég látja!… — kezdte a királylány csaknem könnyek közt.

Meccetüzes fejét rázta. Látta, ahogy az őrök a megzavarodott vendégek tömegei kőzött járnak.

— Nem látják — szögezte le a varázsló. — Megdöbbennél azon, mi mindent nem látnak. Különösen, ha értesülnek arról, hogy a kivert elefántok általi széttiportatás ragályos is lehet. Még ágyban is belehalhatsz.

A herceg kedélyesen kacarászott.

— Egész intelligens vagy varázsló létedre — ismerte el. — Na már most én csupán száműzetést indítványozok…

— Ezt nem fogod szárazon megúszni — mondta Meccetüzes. Kicsit gondolkodott, aztán hozzátette: — Nos, valószínűleg szárazon fogod megúszni, de rosszul fogod érezni magad miatta a halálos ágyadon, és azt fogod kívánni…

Elhallgatott. Leesett az álla.

A herceg félig megfordult, hogy kövesse pillantását.

— Na mi van, varázsló? Mit láttál?

— Nem fogod megúszni — kiáltotta Meccetüzes hisztérikusan. — Még csak nem is leszel itt. Ez az egész mindjárt sohasem történt meg, tudsz erről?

— Figyeljétek a kezét! — parancsolta a herceg. — Ha csak megmozdítja az ujjait, lőjétek le őket!

Újra körbenézett, értetlenül. A varázsló őszintének hangzott. Persze, azt mondják, a varázslók képesek olyasmiket látni, amik nincsenek is ott…

— Nem számít, ha meggyilkolsz — zagyválta Meccetüzes —, mert holnap a saját ágyamban fogok fölébredni, és ez az egész meg se történt. Már átjött a falon!

Az éjszaka gördült előre a Korongon. Mindig ott volt persze, bujkálva az árnyékokban, a gödrökben és a pincékben, de ahogy a lassú nappali fény a nap után szállingózott, az éj tavai és medencéi elterpeszkedtek, összeértek, s egybefolytak. A fény a Korongon lassan mozog a hatalmas mágikus erőtér miatt.

A fény a Korongon nem olyan, mint a fény másutt. Egy kissé már felnőtt, egy ideje már létezik, s nem érzi úgy, mindenhová rohanni kell. Tudja, hogy akármilyen gyorsan megy valahova, a sötétség hamarabb ér oda, így hát nem görcsöl vele.

Az éjfél úgy vitorlázott a táj fölött, mint egy bársonyos bőregér. És sebesebben, mint az éjfél, egy apró szikraként a Korongvilág sötét háttere előtt Muci dübörgött utána. Lángok csaptak föl a patáiból. Csillogó bőre alatt úgy mozogtak az izmok, mint kígyók az olajban.

Csöndben haladtak. Yzabell elvette egyik karját Mort derekáról, és nézte, ahogy sziporkák ragyogtak az ujjai körül a szivárvány mind a nyolc színében. Kis, sistergő fénykígyók hömpölyögtek le a karján, s villantak föl hajszálai végén.

Mort lejjebb vitette magukat a lóval, hátuk mögött mérföldekre nyúló, forró felhő-nyomdokvonal maradt.

— Most már tudom, hogy meg fogok bolondulni — motyogta a fiú.

— Miért?

— Épp most láttam odalenn egy elefántot. Hőhe, paci! Nézd, már láthatod Sto Latot ott elöl.

Yzabell átbámult a távoli fénycsillámlásra a fiú válla fölött.

— Mennyi időnk van még? — kérdezte idegesen.

— Nem tudom. Talán pár perc.

— Mort, nem kérdeztem korábban…

— Igen?

— Mit fogsz csinálni, amikor odaérünk?

— Nem tudom — válaszolta a fiú. — Abban reménykedtem, hogy valami majd fölmerül bennem.

— És merült?

— Nem. De még nincs itt az ideje. Albert varázsigéje segíthet. És én…

A valóság kupolája rálapulta palotára, mint egy összecsukló medúza. Mort hangja elborzadt, csöndbe halkult.

— Nos — szólalt meg valamivel később Yzabell —, azt hiszem, már majdnem itt az idő. Mit fogunk csinálni?

— Kapaszkodj!

Muci átlebegett a külső udvar betört kapuján, szikracsíkot húzva végigsiklott a kockaköveken, és átugrott a csarnok tönkretett ajtaján. A határfelület gyöngyfényű fala föltűnt, majd tovatűnt, mint a hideg zuhany sokkja.

Mortot Kelli, Meccetüzes és az életben maradásukért félreugró nagydarab férfiak zavaros látványa fogadta. Fölismerte a herceg arcvonásait, és kardot rántott, azonnal kivetődve a nyeregből, amint a párolgó ló megfarolva megállt.

— Egy ujjal se nyúlj hozzá! — sikoltotta a fiú. — Fejed veszem!

— Ez igazán roppant imponáló — jegyezte meg a herceg, miközben kardot húzott. — Szintúgy roppant ostoba. Én…

Elhallgatott. Szeme megüvegesedett. Előrezuhant. Meccetüzes letette a nagy, ezüst gyertyatartót, amit oly ügyesen forgatott, s bocsánatkérően Mortra mosolygott.

Mort az őrök felé fordult, a Halál kardjának kék lángja átsüvített a levegőn.

— Van még valaki, aki kér ebből? — acsarkodta. Az őrök elhátráltak, aztán megfordultak, és elinaltak. Ahogy átszáguldottak a határfelületen, eltűntek. A falon túl nem voltak vendégek sem. A valóságos valóságban a csarnok sötét volt és üres.

Ők négyen benn maradtak egy félgömbben, ami rohamosan zsugorodott.

Mort Meccetüzes mellé oldalgott.

— Van ötleted? — firtatta. — Van nálam valahol egy varázsige…

— Felejtsd el! Ha megpróbálkoznék valami mágiával most itt benn, az tutira letépné a fejünket. Ez a csöpp valóság túl kicsi ahhoz, hogy tartalmazni tudja.

Mort az oltár maradványaira rogyott. Üresnek, kimerültnek érezte magát. Egy pillanatig csak nézte, ahogy a határfelület sercegő fala közelebb lebegett. Túl fogja élni, remélte, szintúgy Yzabell. Meccetüzes nem, de egy Meccetüzes igen. Csak Kelli…

— Most meg leszek koronázva vagy sem? — kérdezte a királykisasszony jeges hangon. — Királynőként kell meghalnom! Borzasztó lenne, ha halott lennék és közember!

Mort összpontosítás nélkül pillantott rá, megpróbálva visszaemlékezni, mi a francról beszél egyáltalán. Yzabell kotorászott az oltár mögötti törmelékben, és előhalászott egy eléggé ütöttkopott, kis gyémántokkal díszített aranydiadémot.

— Ez az? — kérdezte.

— Ez a korona — ismerte el Kelli csaknem könnyek közt. — De nincs itt egy pap vagy valami.

Mort mélyet sóhajtott.

— Meccetüzes, ha ez a saját valóságunk, akkor úgy rendezzük át, ahogy akarjuk, nem igaz?

— Mit akarsz tenni?

— Te mostantól pap vagy. Nevezd meg az istened!

Meccetüzes bókolt, s átvette a koronát Yzabelltől.

— Ti mind gúnyt űztök belőlem! — csattant föl Kelli.

— Sajnálom — mondta Mort fáradtan. — Hosszú volt a mai nap.

— Remélem, jól fogom csinálni — jegyezte meg ünnepélyesen Meccetüzes. — Még sosem koronáztam meg senkit.

— Engem sem koronáztak még meg!

— Jó — nyugtatta Meccetüzes. — Majd együtt belejövünk. — Elkezdett néhány imponáló szót mormogni valami különös nyelven. Valójában egy egyszerű kis varázsige volt a ruházat bolhátlanítására, de azt gondolta, egye fene. És aztán azt gondolta, hű, ebben a valóságban én vagyok a leghatalmasabb varázsló, aki valaha is létezett, ezt érdemes lesz majd elmesélni az unokái… Fogát csikorgatta. Lesz egynéhány szabály, amit megváltoztat ebben a valóságban, az tuti.

Yzabell leült Mort mellett, és kezét a fiúéba csúsztatta.

— Nos? — kérdezte halkan. — Itt az idő. Fölmerült valami?

— Nem.

A határfelület már több mint félúton járt a csarnokban, kissé lelassulva, ahogy engesztelhetetlenül ledarálta a befurakodott valóság nyomását.

Valami nedves és meleg fújt Mort fülébe. A fiú fölnyúlt, s megérintette Muci pofáját.

— Édes lovacskám! — mondta. — És éppen kifogytam a kockacukrokból. Meg fogod találni az utat haza egyedül is…

A keze megállt veregetés közben.

— Mind haza tudunk menni — jelentette be.

— Nem hinném, hogy apus annak túlzottan örülne — vetette közbe Yzabell, de Mort nem figyelt rá.

— Meccetüzes!

— Igen?

— Mi most megyünk. Velünk jössz? Te akkor is létezni fogsz, amikor a felület összehúzódik.

— Egy részem fog csak létezni — válaszolta a varázsló.

— Pontosan úgy értettem — mondta Mort, föllendítve magát Muci hátára.

— De annak a résznek nevében beszélve, amelyik nem fog, szeretnék csatlakozni hozzátok — tette hozzá gyorsan Meccetüzes.

— Én itt szándékozom maradni, hogy saját királyságomban haljak meg — közölte Kelli.

— Ami szándékodban áll, az nem számít — közölte Mort. — Átkeltem az egész Korongon, hogy megmentselek, tudod, és ha tetszik, ha nem, meg leszel mentve.

— De én vagyok a királynő! — tiltakozott Kelli. Bizonytalanság áradt a szemében, s Meccetüzes felé pördült, aki bűntudatosan engedte le a gyertyatartóját. — Hallottam, ahogy kiejtetted a szavakat! Királynő vagyok, igaz?

— Ó, igen — vágta rá azonnal Meccetüzes, és aztán, mert egy varázsló szava elvileg szilárdabb, mint az öntöttvas, erényesen hozzátette: — Szintúgy teljességgel parazitamentes.

— Meccetüzes! — csattant föl Mort.

A varázsló bólintott, derékon ragadta Kellit, és fölsegítette Muci hátára. Dereka köré emelve köntösét fölkapaszkodott Mort mögé, majd lenyúlt, és föllendítette Yzabellt maga mögé. A ló átugrándozott a padlón, panaszolva a túlterhelést, de Mort a betört ajtó felé irányította, és előre ösztökélte.

A határfelület követte őket, ahogy kicsattogtak a csarnokból az udvarra, lassan emelkedve. A gyöngyfényű köd csak yardokra volt tőlük, folyamatosan hüvelykekkel szűkülve össze.

— Elnézést — mondta Meccetüzes Yzabellnek, megemelve kalapját. — Jócska Meccetüzes vagyok, Elsőfokú Varázsló (LE), korábban Királyi Fölismerő és valószínűleg hamarosan lefejezett. Nem tudod véletlenül, hová megyünk?

— Apám országába — harsogta túl Yzabell haladásuk szelét.

— Találkoztam már vele?

— Nem hinném. Emlékeznél rá.

A palotafal teteje hozzásúrlódott Muci patáihoz, ahogy megfeszülő izmokkal magasabbra próbált emelkedni. Meccetüzes újra hátradőlt, kalapjába kapaszkodva.

— Ki az az úriember, akiről beszélünk? — üvöltötte.

— A Halál — válaszolta Yzabell.

— Nem…

— De igen.

— Ó! — Meccetüzes lebámult a távoli háztetőkre, és féloldalasan a lányra mosolygott. — Időmegtakarítás lenne, ha most simán leugranék?

— Ő nagyon aranyos, ha jobban megismeri az ember — felelte védelmezőleg Yzabell.

— Valóban? És gondolod, hogy lesz rá esélyünk?

— Kapaszkodjatok! — kiáltotta Mort. — Körülbelül most kellene átmenjünk a…

Egy feketeséggel teli lyuk robbant ki az égből, és elkapta őket.

A határfelület tétován imbolygott, üresen, mint a szegény ember zsebe, és folytatta a zsugorodást.

A bejárati ajtó kinyílt. Yzabell kidugta fejét.

— Senki sincs itthon — mondta. — Jobb lesz, ha bejöttök.

A másik három libasorban belépett az előcsarnokba. Meccetüzes lelkiismeretesen letörölte lábát.

— Eléggé kicsi — jegyezte meg Kelli kritikusan.

— Belül sokkal nagyobb — informálta Mort, s Yzabellhez fordult. — Mindenhol szétnéztél?

— Még Albertet sem találtam sehol — felelte a lány. — Nem emlékszem olyanra, hogy valaha is ne lett volna itt.

Köhintett, ahogy eszébe jutottak háziasszonyi kötelességei.

— Kér valaki inni? — kérdezte. Kelli oda se figyelt.

— Legalábbis egy kastélyra számítottam — közölte. — Nagyra és feketére, óriási sötét tornyokkal. Nem egy esernyőtartóra.

— Van benne egy kasza — mutatott rá Meccetüzes.

— Menjünk mind a dolgozószobába, üljünk le, és biztos vagyok benne, hogy mind jobban fogjuk érezni magunkat — vetette közbe sietősen Yzabell, s belökte a fekete posztóval bevont ajtót.

Meccetüzes és Kelli beléptek, tovább civakodva. Yzabell megfogta Mort karját.

— Most mit fogunk csinálni? — érdeklődött. — Apus nagyon mérges lesz, ha itt találja őket.

— Majd kitalálok valamit — felelte Mort. — Átírom az önéletrajzokat vagy valami — bágyadtan mosolygott. — Ne aggódj! Majd kitalálok valamit.

Az ajtó becsapódott mögöttük. Mort megfordulva Albert vigyorgó arcába nézett.

A nagy bőrkarosszék az íróasztal mögött lassan megpördült. A Halál Mortra nézett csak az ujjbegyeknél összeérő kezei fölött. Amikor megbizonyosodott, hogy övé teljes, rettegő figyelmük, így szólt:

— JOBB LESZ, HA AZONNAL ELKEZDED.

Fölállt, s ahogy a szoba elsötétedett, növekedni látszott.

— NE IS FÁRADJ A BOCSÁNATKÉRÉSSEL! — tette hozzá.

Kelli Meccetüzes terjedelmes mellkasába temette fejét.

— VISSZATÉRTEM. ÉS HARAGSZOM.

— Mester, én… — kezdte Mort.

— HALLGASS! — intette le a Halál. Egy meszes mutatóujjal magához intette Kellit. A lány felé fordult, hogy ránézhessen, a teste nem mert nem engedelmeskedni.

A Halál odanyúlt, s megérintette a királynő állát. Mort a kard markolatára tette kezét.

— EZ HÁT AZ ARC, AMELYÉRT EZER HAJÓT BOCSÁTOTTAK VÍZRE: AMELYÉRT LEÉGTEK PSZEUDOPOLISZ ÉGBENYÚLÓ TORNYAI? — tűnődött a Halál.

Kelli hipnotizáltan meredt a vörös fénypontra a sötét szemüreg végtelen mélyén.

— Ööö, elnézést — szólalt meg Meccetüzes, kalapját tisztelettudóan, mexikói módra tartva.

— NOS? — vetette oda a Halál zaklatottan.

— Nem az, uram. Egész biztosan másik arcra tetszett gondolni.

— HOGY HÍVNAK?

— Meccetüzes, uram. Varázsló vagyok, uram.

— VARÁZSLÓ VAGYOK, URAM — gúnyolódott a Halál. — MARADJ CSÖNDBEN, VARÁZSLÓ!

— Uram. — Meccetüzes hátralépett.

A Halál Yzabellhez fordult.

— LEÁNYOM, ADD MAGYARÁZATÁT VISELKEDÉSEDNEK! MIÉRT SEGÍTETTED EZT A TÖKÉLETLENT?

Yzabell idegesen bókolt.

— Én… szeretem őt, apám. Azt hiszem.

— Szeretsz? — döbbent meg Mort. — Sose mondtad!

— Valahogy sose volt rá idő — felelte Yzabell. — Apus, ő nem akart…

— MARADJ CSÖNDBEN!

Yzabell lesütötte a szemét.

— Igen, apus.

A Halál megkerülte az íróasztalt, s egyenesen Mort előtt állt meg. Sokáig bámult rá.

Aztán egyetlen elmosódottan gyors mozdulattal pofon vágta Mortot, ledöntve ezzel a fiút a lábáról.

— MEGHÍVLAK AZ OTTHONOMBA — mondta. — TANÍTALAK, ETETLEK, RUHÁZLAK, OLYAN LEHETŐSÉGEKET NYÚJTOK NEKED, AMILYENEKRŐL ÁLMODNI SE MERTÉL, ÉS ÍGY VISZONZOD. ELCSÁBÍTOD TŐLEM A LÁNYOM, ELHANYAGOLOD A KÖTELESSÉGET, OLYAN HULLÁMOKAT KELTESZ A VALÓSÁGBAN, AMIK BEGYÓGYULÁSÁHOZ LEGALÁBB EGY ÉVSZÁZAD SZÜKSÉGES. ROSSZKOR CSELEKEDETT CSELEKEDETEIDET FELEDÉSRE ÍTÉLTÉK BAJTÁRSAID. AZ ISTENEK ENNÉL KEVESEBBEL NEM FOGJÁK BEÉRNI. MINDENT ÖSSZEVETVE, NEM VALAMI JÓ KEZDET AZ ELSŐ MUNKAHELYEDEN, FIÚ.

Mort ülő helyzetbe küzdötte magát, arcát szorongatva. Hidegen égett, mint az üstökösök jege.

— Mort — mondta.

— EZ TUD BESZÉLNI! MI MONDANDÓJA LEHET?

— Elengedhetné őket — közölte a fiú. — Ők csak belekeveredtek. Nem az ő hibájuk. Maga el tudná így rendezni a…

— MIÉRT KELLENE ÍGY TENNEM? ŐK IMMÁR AZ ENYÉMEK.

— Megküzdök értük — felelte Mort.

— NAGYON NEMES. A HALANDÓK MINDIG KÜZDENEK ELLENEM. EL VAGY BOCSÁTVA.

Mort lábra állt. Visszaemlékezett, milyen volt Halálnak lenni. Megragadta az érzést, hagyta, hogy fölszínre bukjon…

— NEM — mondta.

— Á! AKKOR HÁT EZ EGYENRANGÚ ELLENFELEK KÖZÖTTI KIHÍVÁS?

Mort nagyot nyelt. De legalább most már világos volt az útja. Amikor leugrasz egy szirtről, életed nagyon határozott irányt vesz.

— Ha szükséges — válaszolta. — És ha nyerek…

— HA GYŐZNÉL, ABBAN A HELYZETBEN LESZEL, HOGY AZT TEHETSZ, AMI CSAK TETSZIK — folytatta a mondatot a Halál. — KÖVESS!

Elvonult Mort mellett, ki az előcsarnokba.

A többi négy alak Mortra nézett.

— Biztos vagy abban, hogy tudod, mit csinálsz? — kérdezte Meccetüzes.

— Nem.

— Nem tudod legyőzni a mestert — jegyezte meg Albert. Sóhajtott egyet. — Nekem elhiheted.

— Mi fog történni, ha veszítesz? — firtatta Kelli.

— Nem fogok veszíteni — felelte Mort. — Épp ez a gond.

— Apus azt akarja, hogy nyerjen — szólt közbe keserűen Yzabell.

— Úgy érted, hagyni fogja, hogy Mort győzzön? — érdeklődött Meccetüzes.

— Ó, nem, nem fogja hagyni. Csak azt akarja, hogy ő győzedelmeskedjen.

Mort bólintott. Ahogy követték a Halál sötét alakját, mérlegelte a végtelen jövőt, az Időn kívül élve, szolgálva azt a rejtélyes célt, amit a Teremtő szándékolt. Nem tudta hibáztatni a Halált, hogy szabadulni akar a melótól. A Halál azt mondta, a csontok nem kötelezőek, de talán az nem is számít. Vajon az örökkévalóság hosszú időnek érződik-e majd, vagy minden élet — egy személyes nézőpontból — pontosan ugyanolyan hosszú?

Szia, mondta egy hang a fejében. Emlékszel rám? Én vagyok te. Miattam kerültél ebbe a helyzetbe.

— Köszi — mondta keserűen. A többiek rápillantottak.

Akár sikert is elérhetsz, mondta a hang. Van egy nagy előnyöd. Te már voltál ő, ő viszont sose volt te.

A Halál átsöpört az előcsarnokon, be a Hosszú Szobába; a gyertyák engedelmesen lángra lobbantak, ahogy belépett.

— ALBERT!

— Mester?

— HOZD IDE AZ ÜVEGEKET!

— Igen, mester.

Meccetüzes megmarkolta az öreg karját.

— Te varázsló vagy — sziszegte. — Nem kell megtenned, amit mond!

— Hány éves vagy, kölök? — kérdezte kedvesen Albert.

— Húsz.

— Amikor majd annyi idős leszel, mint én, másképp fogod látni a választási lehetőségeid. — Morthoz fordult. — Sajnálom.

Mort kihúzta kardját; pengéje csaknem láthatatlan volt a gyertyafényben. A Halál megfordult, és szembehelyezkedett vele; vékony árnyalak a homokórák magasba tornyosodó állványa előtt.

Kinyújtotta kezét. A kasza apróka mennydörgéssel benne termett.

Albert visszajött az üvegek szegélyezte utak egyikén két homokórával, s szótlanul letette őket az egyik oszlop kiszögellésére.

Az egyik mérete többszöröse volt a közönséges homokórákénak — fekete, vékony és bonyolult koponya-csontok minta ékítette.

Nem ez volt a legkellemetlenebb dolog benne.

Mort lelke mélyén fölnyögött. Nem látott benne homokot.

A kisebb üveg mellette elég egyszerű és mesterkéletlen volt. Mort érte nyúlt.

— Szabad? — kérdezte.

— CSAK TESSÉK.

A Mort nevet vésték a fölső üvegfalba. A fiú föltartotta a fénybe, különösebb meglepődés nélkül észlelve, hogy alig valamicske homok maradt benne. Amikor a füléhez emelte, azt gondolta, hallja még a körülötte lévő milliárdnyi homokóra örökös morajlása fölött is annak hangját, ahogy saját élete eliramlik.

Nagyon óvatosan tette le.

A Halál Meccetüzeshez fordult.

— MR. VARÁZSLÓ, URAM, LEGYEN OLYAN JÓ ÉS SZÁMOLJON HÁROMIG!

Meccetüzes gyászosan bólintott.

— Uraim, bizonyosak önök abban, hogy ügyüket nem lehetséges a tárgyalóasztal mellett… — kezdte.

— NEM.

— Nem.

Mort és a Halál óvatosan köröztek egymás körül, tükörképük meg-megvillant a homokórák sorain.

— Egy! — mondta Meccetüzes.

A Halál vészjóslóan megperdítette kaszáját.

— Kettő!

A pengék félúton találkoztak, s olyan zaj hallatszott, mint amikor egy macska lecsúszdázik egy üvegtáblán.

— Mindketten csaltak! — ámult Kelli. Yzabell bólintott.

— Na persze — mondta.

Mort hátraugrott, túl lassú ívben lendítve kardját, amit a Halál könnyedén kivédett, s a hárítást egy gonosz alulvágásba fordította, amit Mort csak egy ügyetlen helyből ugrással tudott elkerülni.

Ámbátor a kasza nem emelkedik ki a harci fegyverek közül, bárki, aki valaha is a rossz oldalán állt, mondjuk egy parasztlázadásnál, tudni fogja, hogy szakavatott kezekben bizony félelmetes. Ha egyszer tulajdonosa már lendületbe hozta, s lendül meg perdül, senki se — beleértve a kasza forgatóját is — lehet biztos abban, hol a francban van éppen a penge, s hol lesz legközelebb.

A Halál vigyorogva közelgett. Mort lebukott egy fejmagasságban érkező vágás elől, oldalra vetődött, s hallotta a csörömpölést maga mögött, ahogy a kasza hegye elkapott egy homokórát a legközelebbi polcon…

…Morpork egyik sötét sikátorában egy pöcegödör-tisztító vállalkozó a mellkasához kapott, s előrezuhant a kordéja fölött…

Mort elgurult, és fölpattant két kézzel suhogtatva kardját a feje fölött, sötét lelkesültség pezsdült benne, ahogy a Halál rohant hátrafelé a tarka padlólapokon. A vad lendítés keresztülvágott egy polcon; üvegterhéből egyik a másik után csúszni kezdett a padló felé. Mort halványan tisztában volt azzal, hogy Yzabell elszáguld mellette, hogy egyesével elkapja őket…

…szerte a Korongon négy ember csodával határos módon megmenekült a halálos zuhanásból…

…és aztán a fiú előrerontott, előnyét a végsőkig kiaknázva. A Halál keze olyan gyorsan mozgott, hogy csak elmosódottan látszott, ahogy megakasztott minden csapást és döfést, aztán fogást váltott a kaszán, és ívben föllendítette a pengéjét, amit Mort egy oldallépéssel botladozva kikerült, megtaszítva egy homokóra keretét a kardmarkolattal, s ezzel röpülve küldte át a szobán…

…a Kostetőn egy thargapásztor, aki lámpafénynél keresett egy elveszett tehenet az alpesi legelőn, elvesztette lába alól a talajt, s váratlanul ezer lábnyi zuhanásba kezdett…

…Meccetüzes előrevetődött, s kétségbeesetten kinyúló kézzel elkapta a bukfencező üveget, megütötte magát, ahogy földet ért, s tovább csúszott hasán a lendülettől…

…egy göcsörtös szikamórfa rejtelmesen föltűnt a sikítozó pásztor alatt, s megtörte zuhanását, megszüntetve ezzel nagyobbszabású gondjait — halál, az istenek ítélete, a Paradicsom bizonytalansága és így tovább —, és helyettesítette azokat azzal a viszonylag egyszerű problémával, hogy most aztán másszon föl úgy körülbelül száz lábnyi csupasz, jeges sziklán teljes sötétségben.

Volt egy kis szünet, amikor a küzdő felek elhátráltak egymástól, majd újra körözni kezdtek kedvező alkalomra várva.

— Kell legyen valami, amit megtehetünk! — mondta Kelli.

— Mort így is, úgy is veszíteni fog — rázta a fejét Yzabell. Meccetüzes kirázta az ezüst gyertyatartót puffos ruhaujjából, s elgondolkozva dobálgatta kézbőlkézbe.

A Halál fenyegetően fölemelte a kaszát, véletlenül összezúzva egy homokórát a vállával…

…Bes Pelargicban a Császár legfőbb kínzómestere hirtelen belepottyant a saját savvermébe…

…és újból suhintott egyet, ami elől Mort a puszta vakszerencsének köszönhetően tért ki. De épp csak. Érezte a forró fájdalmat az izmaiban, és a fáradságmétely elfásító szürkeségét az agyában, két olyan hátrány, amit a Halálnak nem kell tekintetbe vennie.

A Halál észrevette.

— ADD MEG MAGAD! — mondta. — ESETLEG IRGALMAS LESZEK.

Szemléltetésképpen egy köríves vágást választott, amit Mort csak üggyel-bajjal védett ki kardja élével. A kaszapenge lepattant, ezer szilánkra repesztett egy üveget…

…Sto Helit Hercege a szívéhez kapott, érezte a fájdalom jeges döfését, hangtalanul sikoltott, s lebukott a lováról…

Mort addig hátrált, amíg nem érezte egy kőoszlop durvaságát a nyakán. A Halál homokórája, a maga elcsüggesztő, üres üveghasaival néhány hüvelykre volt csak a fejétől.

Maga a Halál nem fordított túlzott figyelmet rá. Elgondolkozva nézett le a Herceg életének csorba maradványaira.

Mort fölordított, és föllendítette kardját, kiváltva ezzel a tömeg bágyadt éljenzését, amely már egy ideje várt erre az akcióra. Még Albert is tapsolt ráncos kezével.

Ám az üvegcsörömpölés helyett, amire Mort számított, nem történt semmi.

Megfordult, s megpróbálta újra. A penge egyenesen áthatolt az üvegen anélkül, hogy összetörte volna.

A változás a levegő szövedékében arra késztette, hogy körbe visszarántsa kardját, épp időben ahhoz, hogy hárítson egy gonosz, lefelé irányuló suhintást. A Halál időben elugrott, hogy kikerülje Mort riposztját, ami lassúra és gyöngére sikeredett.

— ÍGY ÉR VÉGET, FIÚ.

— Mort — mondta Mort. Fölnézett. — Mort — ismételte meg, és olyan erőkifejtéssel vitte föl a kardot, hogy kettévágta a kaszanyelet. Harag bugyogott föl benne. Ha már meg kelt halnia, legalább a rendes nevével haljon meg. — Mort, te rohadék! — sikította, és egyenesen előre vetette magát a vigyorgó koponya felé, akinek szélsebesen forgó és zümmögő hangot kiadó kardja bonyolult, kék fényből szőtt táncot járt. A Halál nevetve hátratántorgott, leguggolva az őrjöngő csapások esője alatt, amik további darabokra szelték a kaszanyelet.

Mort körözött körülötte, csapkodva, döfve és tompán tudatában annak, még a düh vörös ködén keresztül is, hogy a Halál követi minden mozdulatát, kard módjára tartva az árvaságra juttatott kaszapengét. Nem adódott kedvező lehetőség, s haragjának hajtóereje nem fog soká tartani. Sosem fogod legyőzni, mondta önmagának. A legtöbb, amit tehetünk, az, hogy egy darabig távol tartjuk. És veszíteni valószínűleg jobb, mint győzni. Különben is, ki szeretne egy örökkévalóságot?

Kimerültsége függönyén át látta, ahogy a Halál kihajtogatja magát csontjai teljes hosszában, és pengéjével egy lassú, komótos ívben, mintha szirupban mozogna, lesújt.

— Apus! — sikoltotta Yzabell.

A Halál odafordította fejét.

Lehetséges, hogy Mort elméje örömmel üdvözölte a síron túli élet kilátását, ám a teste, ami talán azt érezte, hogy neki van a legtöbb veszítenivalója az ügyletben, tiltakozott. Egyetlen, megállíthatatlan csapásban fölrántotta a kardot, amivel kiverte a Halál kezéből a pengét, és a legközelebbi oszlophoz szögezte őt.

A hirtelen némaságban Mort ráébredt, hogy többé már nem hallja azt a kis, tolakodó neszt, ami éppen a hallásküszöbén irritálta az utolsó tíz percben. A szeme oldalra siklott.

Homokja utolsó szemcséi folytak el.

— SÚJTS LE!

Mort fölemelte a kardot, és belenézett a kék ikertűzbe.

Leengedte a kardot.

— Nem.

A Halál lába olyan sebességgel rúgott ki ágyékmagasságban, hogy még Meccetüzes is összerándult.

Mort csöndesen labdává gömbölyödött, és ide-oda gurult a padlón. Könnyein keresztül látta a Halált közeledni, egyik kezében a kaszapenge, a másikban Mort homokórája. Látta, hogy Kellit és Yzabellt lekicsinylően félresöpri, amikor megpróbálják megragadni a köntösét. Látta, hogy Meccetüzes bordáiba könyököl, s a gyertyatartó csörömpölve hull a padlólapokra.

A Halál fölötte állt. A penge vége egy pillanatig Mort szeme előtt lengett, aztán fölrántották onnan.

— Igazad volt. Nincs igazság. Nincs más, csak te — kiáltotta közbe Yzabell.

A Halál tétovázott, aztán lassan leeresztette a pengét. Megfordult, s lenézett Yzabell arcába. A lány reszketett dühében.

— HOGY ÉRTED?

A lány fenyegetően nézett föl a Halálra, aztán hátralendült a karja körbe és előre, s olyan hanggal, mint a kockarázó poháré, kapcsolatot létesített.

Egyáltalán nem is volt olyan hangos, mint az ezt követő csönd.

Kelli behunyta a szemét. Meccetüzes elfordult, s karját védekezőleg feje fölé emelte.

A Halál keze koponyájához emelkedett, nagyon lassan.

Yzabell keble olyan modorban hullámzott, amitől Meccetüzes egy életre föl kellett volna hagyjon a varázslással.

Végül, még a szokásosnál is élettelenebb hangon, a Halál megszólalt:

— MIÉRT?

— Azt mondtad, hogy a belekontárkodás egy egyén sorsába, elpusztíthatja az egész világot — mondta Yzabell.

— IGEN?

— Beleavatkoztál az övébe. És az enyémbe. — Remegő ujjal mutatott az üvegtörmelékre a padlón. — És az övékébe is.

— ÉS?

— Mit fognak az istenek ezért követelni?

— TŐLEM?

— Igen!

A Halál meglepődöttnek látszott.

— AZ ISTENEK SEMMIT SEM KÖVETELHETNEK TŐLEM. MÉG AZ ISTENEK IS SZÁMADÁSSAL TARTOZNAK NEKEM, VÉGSŐ FOKON.

— Nem tűnik valami hű-de-méltányosnak, igaz? Az istenek nem törődnek igazsággal és könyörülettel? — csattant föl Yzabell. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, fölkapta a kardot.

A Halál vigyorgott.

— MEGTAPSOLOM PRÓBÁLKOZÁSOD — mondta —, DE MIT SEM HASZNÁL NEKED. ÁLLJ FÉLRE!

— Nem.

— TUDATÁBAN KELL LENNED ANNAK, HOGY MÉG A SZERELEM SEM VÉDELMEZ MEG TŐLEM. SAJNÁLOM.

Yzabell fölemelte a kardot.

— Sajnálod?

— AZT MONDTAM, ÁLLJ FÉLRE!

— Nem. Te most csak megtorolsz. Ez nem igazság!

A Halál egy pillanatra lehajtotta fejét, aztán izzó szemmel nézett föl.

— AZT FOGOD TENNI, AMIRE UTASÍTALAK!

— Nem fogom.

— NAGYON MEGNEHEZÍTED A DOLGOT.

— Akkor jó.

A Halál ujjai türelmetlenül doboltak a kaszapengén, akár egy bádogdobozon dzsiggelő egér. Ránézett a Mort előtt álló Yzabellre, aztán a többiekre, akik egy polchoz lapultak.

— NEM — szólalt meg végül. — NEM. NEKEM NEM LEHET PARANCSOLNI. ENGEM NEM LEHET KÉNYSZERÍTENI. CSAK AZT FOGOM MEGTENNI, AMIRŐL TUDOM, HOGY HELYES.

Intett a kezével, s a kard villámgyorsan zümmögve kirepült Yzabell markából. A következő bonyolult kézmozdulatára magát a lányt kapta föl valamilyen erő, s gyöngéden, de határozottan a legközelebbi oszlophoz préselte.

Mort újra látta a Sötét Kaszást közeledni maga felé, a penge hátralendült a végső sújtásra. A Halál megállt a fiú fölött.

— NEM IS TUDOD, MENNYIRE ELSZOMORÍT EZ ENGEM.

Mort fölkönyökölt.

— Lehet, hogy tudom — mondta.

A Halál több másodpercig meglepődve nézett rá, aztán nevetni kezdett. A hang hátborzongatóan verődött vissza körben a szobában, megcsendülve a polcokon, ahogy a Halál még mindig kacagva, akár egy földrengés a temetőben, odatartotta Mort saját homokóráját tulajdonosa szeme elé.

Mort megpróbált koncentrálni. Látta, ahogy az utolsó homokszemcse lecsusszan a csillogó felületen, billeg a szélen, aztán lehullik, lassan bukfencezve az alj felé. Gyertyafény csillámlott parányi kvarcszárványain, mialatt lágyan lefelé pörgött. Hangtalanul landolt, egy apró krátert dobva a magasba.

A fény a Halál szemében fölragyogott, mígnem teljesen betöltötte Mort látómezejét, és nevetésének hangja megrázta a világegyetemet.

És aztán a Halál megfordította a homokórát.

Sto Lat hatalmas csarnoka ismét gyertyafénytől ragyogott, s zenétől volt hangos.

Miközben a vendégek leözönlöttek a lépcsőn, és megrohanták a hidegbüfét, a Ceremóniamester megszakítás nélküli monoton hangon jelentette be azokat, akik fontosságuk okán vagy merő szórakozottságból későn futottak be. Mint például:

— A Királyi Fölismerő, a Királynői Hálókamra Mestere, Őipississumussága Jócska Meccetüzes, Elsőfokú Varázsló (LE)!

Meccetüzes az uralkodópárhoz lépdelt, vigyorogva, kezében egy vastag szivarral.

— Megcsókolhatom a menyasszonyt? — kérdezte.

— Ha szabad ilyesmit a varázslóknak — felelte Yzabell orcáját nyújtva.

— Azt gondoljuk, hogy a tűzijáték csodálatos volt — mondta Mort. — És úgy számítom, képesek lesznek gyorsan újjáépíteni a külső falat. Kétségkívül meg fogod találni az utat az ennivalókhoz.

— Sokkal jobban néz ki mostanában — jegyezte meg Yzabell ráfagyott vigyora mögött, amikor Meccetüzes eltűnt a tolongásban.

— Határozottan sok minden szól az olyan élet mellett, amikor az illető az egyetlen, aki nem zavartatja magát azzal, hogy engedelmeskedjen a királynőnek — közölte Mort, miközben biccentést váltott egy arrajáró nemessel.

— Azt mondják, ő az igazi hatalom a trón mögött — folytatta Yzabell. — Egy eminenciás izé.

— Eminens gríz — közölte Mort szórakozottan. — Észrevetted, hogy mostanság egyáltalán nem varázsol?

— Hallgassittjönőmaga!

— Ő Legmagasztosabb Felsége, I. Kellirehenna Királynő, Sto Lat Lordja, a Nyolc Protektorátus Protektora és a Sto Kerrigtől Tengelyiránt Fekvő Hosszú Vékony Vitás Rész Császárnője!

Yzabell mélyen bókolt. Mort fejet hajtott. Kelli ráragyogott mindkettejükre. Kénytelenek voltak észrevenni, hogy a királynő valami olyan befolyás alá került, amely olyan öltözék viselésére késztette, ami legalább nagyjából követte alakja vonalát, és ellene hangolta az olyan frizurának, ami ananász és vattacukor leszármazottjának látszott.

Kelli arcon puszilta Yzabellt, aztán hátralépett, s alaposan megnézte Mortot.

— Hogy van a mi kedves Sto Helitünk?

— Jól, jól — válaszolta Mort. — Bár valamit muszáj lesz kezdeni a pincékkel. Néhai nagybátyádnak volt néhány szokatlan… hobbija, és…

— Úgy értette, te hogy vagy — súgta Yzabell. — Ez a hivatalos neved.

— Jobb szerettem a Mortot — duzzogott Mort.

— Szintúgy minő érdekes címer! — jegyezte meg a királynő. — Kaszák keresztben egy hátsó lábain ágaskodó homokórán gyászfekete mezőben. A Királyi Kollégiumnak okozott némi főfájást.

— Nem mintha zavarna, hogy herceg vagyok — mondta Mort. — Inkább az ért sokként, hogy hercegnő a feleségem.

— Meg fogod szokni.

— Remélem, nem.

— Jól van. És most Yzabell — jelentette be Kelli, megfeszítve állkapcsát —, ha királyi körökben kívánsz mozogni, akkor van néhány ember, akivel muszáj megismerkedned…

Yzabell kétségbeesett pillantást vetett Mortra, miközben a királynő magával sodorta a tömegbe, és hamarosan elveszett a látképből.

Mort ujját végigfuttatta a gallérja belső részén, mindkét irányba szétnézett, aztán megiramlott egy páfrányárnyékos sarok felé a büféasztal végénél, ahol egy kicsit végre csöndben és egyedül lehet.

Mögötte a Ceremóniamester megköszörülte torkát. Szeme távolbanéző, üveges kifejezést öltött.

— A Lelkek Lopója — jelentette annak a személynek révedező hangján, akinek füle nem hallja, mit beszél a szája —, Birodalmak Legyőzője, Óceánok Elnyelője, Évek Tolvaja, Végső Valóság, Az Emberiség Aratója, A…

— RENDBEN, RENDBEN. EGYEDÜL IS BETALÁLOK.

Mort ledermedt egy hideg pulykacombbal félúton a szája felé. Nem fordult meg. Nem volt rá szüksége. Nem lehetett eltéveszteni ezt az inkább érzett, mint hallott hangot, vagy ahogy a levegő megfagyott, és elsötétült. Az esküvői fogadás csevelye és muzsikája lelassult, s elenyészett.

— Azt hittük, nem fog eljönni — mondta egy cserepes páfránynak.

— A SAJÁT LÁNYOM ESKÜVŐJÉRE? KÜLÖNBEN IS, EZ VOLT AZ ELSŐ ALKALOM, HOGY BÁRHOVÁ IS MEGHÍVTAK. ARANYOZOTT SZÉLŰ PAPÍRON, ÉS VOLT RAJTA RSVP MEG MINDEN.

— Igen, de amikor nem jelent meg a templomban…

— ÚGY GONDOLTAM, ESETLEG NEM LETT VOLNA TELJESEN HELYÉNVALÓ.

— Nos, igen; föltételezem, úgy van…

— ŐSZINTÉN SZÓLVA AZT HITTEM, A KIRÁLYKISASSZONYT FOGOD ELVENNI.

Mort elpirult.

— Szóba került — felette. — Aztán azt gondoltuk, hogy attól, hogy az ember megment egy királylányt, még nem kell elsietni a dolgokat.

— NAGYON BÖLCSEN. TÚL SOK FIATAL LÁNY UGRIK AZ ELSŐ FIATALEMBER KARJÁBA, AKI SZÁZÉVES ÁLMÁBÓL FÖLÉBRESZTI, PÉLDÁUL.

— És, nos, azt gondoltuk, hogy mindent összevetve, nos, ha már egyszer igazán kiismertem Yzabellt, nos…

— IGEN, IGEN, BIZONYOSAN. KITŰNŐ DÖNTÉS. MINDAZONÁLTAL ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY A TOVÁBBIAKBAN NEM FOGOK ÉRDEKLŐDNI AZ EMBERI ÜGYEK IRÁNT.

— Tényleg?

— KIVÉVE HIVATALOSAN, PERSZE. MEGZAVARTA A JÓZAN ÍTÉLETEM.

Mort látómezejének szélén megjelent egy csontvázkéz, s szakértően fölszúrt villájára egy töltött tojást. Mort megpördült.

— Mi történt? — tette fel a kérdést. — Tudnom kell! Egyik percben a Hosszú Szobában voltunk, a következőben egy mezőn a városon kívül, és mind valóban magunk voltunk! Úgy értem, a valóság megváltozott, hogy belepasszoljunk! Ki tette?

— SZÓT VÁLTOTTAM AZ ISTENEKKEL — mondta feszengve a Halál.

— Ó! Szót váltott, valóban? — firtatta Mort.

A Halál elkerülte a fiú tekintetét.

— IGEN.

— Nem hinném, hogy nagyon elégedettek lettek volna.

— AZ ISTENEK IGAZSÁGOSAK. VALAMINT SZENTIMENTÁLISAK IS. ÉN MAGAM EZT SOSEM TUDTAM ELSAJÁTÍTANI. DE MÉG NEM VAGY SZABAD. GONDOSKODNOD KELL ARRÓL, HOGY A TÖRTÉNELEM MEGTÖRTÉNJEN.

— Tudom — válaszolta Mort. — A királyságok egyesítése meg minden.

— LEHET, HOGY VÉGÜL AZT FOGOD KÍVÁNNI, BÁRCSAK VELEM MARADTÁL VOLNA.

— Az biztos, hogy sokat tanultam — ismerte el Mort. A kezét arcához emelte, és szórakozottan megsimogatta a négy vékony, fehér, egész orcáját átszelő sebhelyet. — De nem hinném, hogy arra a fajta munkára teremtettek. Nézze, én tényleg nagyon sajnálom…

— VAN SZÁMODRA EGY AJÁNDÉKOM.

A Halál letette hors d’śuvre-ös tányérját, s köntöse titokzatos mélységeiben turkált. Amikor csontvázkeze előbukkant, hüvelyk- és mutatóujja között egy kis gömböt tartott.

Körülbelül három hüvelyk lehetett az átmérője. Lehetett volna a világ legnagyobb gyöngyszeme, kivéve, hogy a felszíne bonyolult ezüst alakok folyamatosan mozgó forgatagából állt; a minta örökké azon a ponton volt, hogy valami fölismerhetővé alakul át, ám mindig sikeresen elkerülte.

Amikor a Halál Mort kitárt tenyerébe pottyantotta, meglepően nehéznek és kissé melegnek bizonyult.

— NEKED ÉS HÖLGYEDNEK. NÁSZAJÁNDÉK.

— Gyönyörű! Azt hittük, az ezüst kenyérpirító rácsot adta.

— AZT ALBERT KÜLDTE. ATTÓL TARTOK, NINCS TÚL SOK KÉPZELŐEREJE.

Mort forgatta a gömböt a kezében. A benne forrongó formák, úgy tűnt, válaszolnak érintésére, kis fénysugarakat küldve, amik átíveltek a felszínen ujjai felé.

— Ez egy gyöngy? — kérdezte.

— IGEN. AMIKOR VALAMI IRRITÁL EGY OSZTRIGÁT, S NEM LEHET ELTÁVOLÍTANI, A SZERENCSÉTLEN NYOMORULT BEVONJA VÁLADÉKKAL ÉS GYÖNGGYÉ ALAKÍTJA. EZ MÁS SZÍNEZETŰ GYÖNGY. A VALÓSÁG GYÖNGYE. AZ AZ EGÉSZ FÉNYES ANYAG MEGDERMEDT REALITÁS. FÖL KELLENE ISMERNED… VÉGÜL IS TE TEREMTETTED.

Mort lágyan egyik kezéből a másikba ejtegette.

— A kastélyékszerek közé fogjuk tenni — jegyezte meg. — Úgysincs valami sok nekünk.

— EGY NAP EGY ÚJ VILÁGEGYETEM MAGJA LESZ.

Mort elügyetlenkedte a dobást, de villásgyors reflexekkel lenyúlt érte, és elkapta, mielőtt a kőlapokra esett volna.

— Micsoda?

— ENNEK A VALÓSÁGNAK NYOMÁSA TARTJA ÖSSZESAJTOLVA. ELJÖHET AZ IDŐ, AMIKOR AZ UNIVERZUM VÉGET ÉR, A VALÓSÁG MEGHAL, S AKKOR EZ FÖL FOG ROBBANNI ÉS… KI TUDJA? TARTSD BIZTOS HELYEN! JELEN AJÁNDÉKOM EGYBEN JÖVŐ IS.

A Halál féloldalra hajtotta koponyáját.

— EZ APRÓSÁG — tette hozzá. — TIED LEHETETT VOLNA AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG.

— Tudom — felelte Mort. — Nagy mázlim volt.

Nagyon óvatosan letette a gyöngyöt a büféasztalra a fürjtojások és a kolbászos szendvicsek közé.

— VAN MÉG EGY DOLOG — mondta a Halál. Újra benyúlt köntöse alá, s előhúzott egy négyszögletes, ügyetlenül becsomagolt, zsineggel átkötött tárgyat. — NEKED — folytatta — SZEMÉLYESEN. KORÁBBAN SOSE MUTATTÁL SEMMI ÉRDEKLŐDÉST IRÁNTA. AZT HITTED, NEM LÉTEZIK?

Mort kicsomagolta a tárgyat, s rádöbbent, hogy egy kis, bőrkötéses könyvet tart kezében. A gerincére ragyogó aranyfüsttel egyetlen szót préseltek: Mort.

Visszafelé lapozott a még betöltetlen lapokon át, míg meg nem találta a tinta kis csíkját, türelmesen kanyarogva lefelé a lapon, és olvasni kezdte: Mort kis csattanással becsukta a könyvet, ami a csöndben úgy hangzott, mint a teremtés kezdetének harsonája, és kényszeredetten mosolygott.

— Még van egy csomó betöltendő oldal — jegyezte meg. — Mennyi homokom maradt még? Csak azért, mert Yzabell azt mondta, hogy mivel megfordította az üveget, ez azt jelenti, hogy megfogok halni, amikor…

— MARADT ELEGENDŐ — vágott közbe a Halál fagyosan. — A MATEMATIKA NEM MIND AZ AMINEK FÖLDICSÉRIK.

— Mit szólna egy keresztelőre szóló meghíváshoz?

— NEM HINNÉM. NEM VOLTAM KÜLÖNÖSEBBEN RÁTERMETT APA, ÉS HATÁROZOTTAN NEM LENNÉK ALKALMAS NAGYAPA. NINCS MEGFELELŐ FAJTA TÉRDEM. — Letette borospoharát, és odabiccentett Mortnak — SZÍVÉLYES ÜDVÖZLETEM HITVESEDNEK — udvariaskodott. — ÉS MOST MÁR TÉNYLEG MENNEM KELL.

— Biztos benne? Örömmel látnánk ha még maradna.

— KEDVES TŐLED, HOGY EZT MONDOD, DE HÍV A KÖTELESSÉG — kinyújtotta csontos kezét. — TUDOD, HOGY VAN EZ.

Mort megragadta, és megrázta, nem törődve hidegségével.

— Nézze — jegyezte meg. — Ha valaha is akarna néhány szabadnapot, tudja, ha szeretne vakációzni…

— HÁLÁS KÖSZÖNET AZ AJÁNLATÉRT — nyugtázta a Halál kegyesen. — A LEHETŐ LEGKOMOLYABBAN FONTOLÓRA FOGOM VENNI. ÉS MOST…

— Agyő! — nyögte Mort, és meglepetten észlelte, hogy elszorul a torka. — Pocsék dolog az istenhozzád nem?

— DE IGEN — vigyorgott a Halál, mert ahogy már számosszor megjegyeztük nem volt túl sok választása. De lehet, hogy ezúttal szándékában is állt. — ÉN JOBB SZERETEM A VISZLÁTOT — mondta.