Mort, a Halál kisinasa

— Egész délelőtt ezt kerestem, hát nem hihetetlen? — jegyezte meg. — Egy Mindent-Bele Különlegesség volt, ráadásul extra paprikával! — Búsan piszkálgatni kezdte a szétlapított formát, amikor hirtelen eszébe jutott Kelli.

— Jaj, bocsásson meg! — mondta. — Hova is tettem a jó modorom? Mit fog rólam gondolni? Tessék. Vegyen egy szardellát. Kérem!

— Odafigyelt arra, amit mondtam? — hörrent Kelli.

— Láthatatlannak érzi magát? Úgy értem, magában, ott belül? — kérdezte Meccetüzes bizonytalanul.

— Természetesen nem. Csak dühösnek érzem magam. Ezért azt akarom, hogy jósolja meg a jövőmet.

— Nos, hát nem is tudom igazán, ez az egész meglehetősen orvosi esetnek hangzik számomra, és…

— Tudok fizetni.

— Tudja, ez törvénytelen — siránkozta Meccetüzes nyomorúságosan. — Az öreg király kifejezetten megtiltotta a jövendőmondást Sto Latban. Nem nagyon kedvelte a varázslókat.

— Sokat tudok fizetni.

— Mrs. Major azt mondta nekem, hogy ez az új lány valószínűleg még rosszabb lesz. Azt mondta, egy igazi fennhéjázó liba. Nem az a fajta, aki jó szívvel nézné a kifinomult művészetek gyakorlóit, attól félek.

Kelli mosolygott. Az udvar azon tagjai, akik már látták ezt a mosolyt, száguldottak volna, hogy elrángassák Meccetüzest az útból, és valami biztonságos helyre vigyék, mint mondjuk a szomszédos kontinens, de ő csak ott ücsörgött, és megpróbálta leszedni a gombadarabkákat a köntöséről.

— Tudomásom szerint a királylány pocsék egy hangulatban van — jelentette be Kelli. — Annyira, hogy meg se lepne, ha mégse kergettetné ki magát a városból.

— Ez komoly? — firtatta Meccetüzes. — Tényleg így gondolja?

— Nézze — folytatta Kelli —, nem is kell jövendőt mondjon, elég, ha megmondja a jelenem. Még a királylány se ellenezheti ezt. Ha akarja, majd beszélek vele — tette hozzá nagylelkűen.

Meccetüzes földerült.

— Ó, hát maga ismeri őt? — kérdezte.

— Igen. De néha azt hiszem, hogy nem elég jól.

Meccetüzes sóhajtott, majd körbetúrt a hulladékban az asztalon, útjára indítva ezzel egész zuhatagát az élemedett tányéroknak és a rengeteg, rég mumifikálódott étkezési maradéknak. Végül azonban előásott egy vaskos bőrtárcát, amihez egy szelet sajt tapadt.

— Nos — mondta kétségek közt hányódva —, ezek itt Karokk kártyák. Az Ősök lepárolt bölcsessége meg ilyesmik. Vagy lehet szó a Tengelyföldiek Tsing-Alingjáról. Ez a legújabb divathóbort az előkelő világban. Tealevelekkel nem foglalkozom.

— Kipróbálom a Csingilingit.

— Akkor szórja ezeket a cickafarkszálakat a levegőbe.

Kelli megtette. Mindketten a kialakult mintára meredtek.

— Khmm — köszörülte torkát Meccetüzes némi idő múltán. — Nos, egy van a kandallóban, egy a kakaósbögrében, egy az utcán, igazán kár az ablakért, egy az asztalon, és egy, nem, dehogy, kettő, a konyhaszekrény mögött. Úgy vélem, esetleg Mrs. Major majd képes lesz megtalálni a többit.

— Nem mondta, milyen erősen! Dobjam újra?

— Neeee, nem gondolnám… — Meccetüzes lázasan lapozott egy megsárgult könyvet, ami korábban az asztal alatt funkcionált, mint billegés-gátló. — A mintának úgy tűnik, van jelentése. Igen, itt van, 8.887-es Nyolcszög: Törvényen Kívüli Állapot, a Meg Nem Lakoló Liba. Ami hivatkozik itt… várjunk csak… várjunk csak… igen. Megvan.

— Nos?

— „Függőlegesség nélkül, bölcsessége teljében, a bíbortetű császár ötórai teára távozik; a puhatestű este elcsöndesül a mandulavirágok között.”

— Valóban? — ámult Kelli tisztelettudóan. — És ez mit jelent?

— Amennyiben maga nem egy puhány, valószínűleg nem valami sokat — ismerte el Meccetüzes. — Azt hiszem, esetleg valami elveszhetett a fordítás során.

— Biztos maga abban, hogy tudja, hogyan kell ezt csinálni?

— Próbálkozzunk meg a kártyákkal — javasolta Meccetüzes sietősen, legyezőalakba széttárva azokat. — Húzzon egy lapot! Bármelyiket.

— Ez a Halál — mutatta Kelli.

— Ó! Nos. Természetesen, a Halált ábrázoló kártya nem feltétlenül jelent halált minden esetben — jegyezte meg gyorsan Meccetüzes.

— Úgy érti, nem jelent halált azon esetekben, amikor a kliens ettől fölizgatná magát, és maga túlságosan zavarban van ahhoz, hogy megmondja az igazat, hmm?

— Nézze, húzzon inkább egy másik lapot!

— Ez szintén a Halál — mondta Kelli.

— Visszatette a másikat?

— Nem. Húzzak még egy kártyát?

— Ártani nem árthat.

— Nahát, ez aztán a véletlen!

— Hármas számú Halál?

— Úgy van. Ez egy különleges pakli kártyatrükkökhöz? — Kelli megpróbálta megőrizni hidegvérét, de még ő maga is hallotta a hisztéria halvány csendülését hangjában.

Meccetüzes összeráncolt szemöldökkel bámulta, és gondosan visszarakta a lapokat a pakliba, megkeverte, és leosztotta az összest az asztalra. Csak egyetlen Halál akadt köztük.

— Te jó Isten! — mondta. — Azt hiszem, ez komoly ügynek bizonyul. Megnézhetném, kérem, a tenyerét?

Sokáig vizsgálta. Egy idő múlva odament a kredenchez, elővett egy fiókból egy ékszerészek által használatos nagyítót, köntöse ujjával letörölte róla a zabkását, és még jó néhány percet töltött Kelli tenyerének aprólékos vizsgálatával. Végül hátradőlt, levette szeméről a nagyítót, és rábámult a lányra.

— Maga halott — közölte.

Kelli várt. Egyszerűen egyetlen odaillő válasz se jutott eszébe. „Nem is” — nem hangzott eléggé stílusosan, míg egy „Mennyire súlyos?” — kissé léhának tűnt.

— Mondtam, ugye, hogy szerintem ez komoly dolog lesz? — kérdezte Meccetüzes.

— Azt hiszem, mondta — válaszolta Kelli, gondosan ügyelve egy színtelen hangszínre.

— Igazam volt.

— Ó!

— Végzetes is lehet.

— Mennyivel lehet végzetesebb — érdeklődött Kelli — a halálnál?

— Úgy értem, nem magának.

— Ó!

— Értse meg, úgy tűnik, hogy valami nagyon alapvető romlott el. Maga minden szempontból halott, kivéve, ööö… a ténylegest. Úgy értem, a kártyák azt gondolják, maga halott. Az életvonala azt hiszi, maga halott. Minden és mindenki úgy tudja, hogy maga halott.

— Én nem — szögezte le Kelli, de hangjából hiányzott az igazi meggyőződés.

— Attól tartok, a maga véleménye nem számít.

— De az emberek képesek látni és hallani engem! — érvelt Kelli.

— Attól tartok, az első dolog, amit az ember megtanul, amikor beiratkozik a Láthatatlan Egyetemre az, hogy az emberek nem fordítanak túlzott figyelmet az ilyesmire. Amit az elméjük mond nekik, az az igazán fontos.

— Úgy érti, az emberek nem látnak engem, mert az elméjük azt mondja nekik, ne tegyék?

— Tartok tőle. Predesztinációnak vagy miafenének hívják. — Meccetüzes nyomorúságosan bámult a lányra. — Én varázsló vagyok. Mi mágusok tisztában vagyunk az ilyesféle dolgokkal. Valójában nem ez az első dolog, amit az ember beiratkozáskor megtanul — tette hozzá. — Úgy értem, még ezelőtt megtanulja az ember, merre vannak a vécék meg az összes hasonlót. De azok után, ez az első dolog.

— De maga képes látni engem!

— Á! Nos. A varázslókat speciálisan kiképzik arra, hogy lássák azt, ami ott van, és ne lássák, ami nincs. Vannak ezek a különleges gyakorlatok…

Kelli ujjaival dobolt az asztalon, vagy legalábbis megpróbálta. Nehéznek bizonyult. Bizonytalan rettegéssel nézett le.

Meccetüzes odasietett, s letörölte az asztalt köntöse ujjával.

— Bocsánat — motyogta. — Múlt éjszaka melaszos szendvicseket vacsoráztam.

— Mit tehetek?

— Semmit.

— Semmit?

— Nos, minden bizonnyal roppant sikeres betörővé válhatna… bocsánat. Ez ízléstelen volt.

— Szerintem is.

Méccetüzes oda nem illően megveregette a lány kezét, és Kelli túlságosan elmerült a maga bajában ahhoz, hogy észrevegyen ilyen felháborító lése majesté-t.

— Nézze, minden rögzített! A történelmet már rég kidolgozták, kezdettől végig. Hogy mik a valóságos tények, az érdektelen; a történelem simán átgördül fölöttük. Gyakorlatilag senki sem változtathat meg semmit, mert a változások már réges-rég a történet részei. Maga halott. Ez el van rendelve. Magának csak bele kellene törődnie.

Bocsánatkérően rámosolygott a lányra.

— Maga sokkal szerencsésebb, mint a legtöbb halott, ha tárgyilagosan szemléli a dolgot — mondta Meccetüzes. — Maga élve élvezheti.

— Nem akarok beletörődni. Miért kellene beletörődjek? Nem az én hibám!

— Úgy látom, nem fogta föl. A történelem megy tovább. Maga többé nem keveredhet bele. Nincs benne szerep a maga részére, hát nem érti? A legokosabb hagyni a dolgokat, menjenek a maguk útján. — Újra megveregette a lány kezét. Kelli rátekintett. A varázsló elrántotta a kezét.

— Akkor hát mit kellene tennem? — kérdezte a királylány. — Ne egyek, mert az ételt nem arra szánták, hogy én megegyem? Menjek és lakjak valahol egy kriptában?

— Ez tényleg egy kissé fogas kérdés — értett egyet Meccetüzes. — Attól tartok, a végzet már csak ilyen. Ha a világ nem képes magát érzékelni, akkor maga nem létezik. Én varázsló vagyok. Mi mágusok tisztában vagyunk…

— Ki ne mondja!

Kelli fölállt.

Öt nemzedékkel korábban őseinek egyike megállította nomád orgyilkosokból álló csapatát néhány mérföldnyire Sto Lat dombjától, és azzal a sajátosan eltökélt arckifejezéssel szemlélte az alvó várost, ami ezt mondta: ez megfelel. Csak azért, mert egy nyavalyás nyeregben születtél, még egyáltalán nem muszáj, hogy ott is halj meg.

Elég különös, ám számos jellegzetes vonását, az átöröklés tréfájának köszönhetően, örökül hagyta leszármazottjára[4], ami magyarázatul szolgál Kelli meglehetősen egyéni bájára. Ezek még sosem ütköztek ki annyira, mint most. Még Meccetüzesnek is imponált. Ami az eltökéltséget illeti, az ember sziklát törhetett volna Kelli állán.

Pontosan, ugyanazon tónusban, amit őse használt, amikor a támadás előtt[5] megszólította elcsigázott, izzadó követőit, azt mondta:

— Nem. Nem, nem fogok beletörődni. Nem fogok valamiféle kísértetté sorvadni. Varázsló, maga pedig segíteni fog nekem.

Meccetüzes tudatalattija fölismerte ezt a hangszínt. Olyan zengése volt, ami még a padlódeszkákban lakozó faférgeket is megállította volna abban, amit épp csinálnak, hogy vigyázzba vágják maguk. E hanglejtés nem véleményt fejezett ki, hanem kinyilatkoztatta: már pediglen a dolgok ekképpen lesznek.

— Én, asszonyom? — rebegte. — Nem látom, hogyan tudnék bármi…

Föl lett rántva a székéből, aztán ki az utcára, köntöse csak úgy lobogott körötte. Kelli a palota felé masírozott, eltökélten kifeszített vállal, úgy cibálva maga mögött a varázslót, akár egy vonakodó kutyakölyköt. Olyan volt járása, mint komor anyáé, aki beront a helybéli iskolába, mert a kisfia bevert szemmel jött haza; megállíthatatlan volt; olyan, mint az Idő Menete.

— Mi az, ami szándékában áll? — dadogta Meccetüzes, miközben borzalmasan tudatában volt annak, hogy semmit, de semmit nem tud tenni ellene, bármi legyen is az.

— Szerencsés napod van, varázsló.

— Ó! Akkor jó — habogta erőtlenül.

— Épp most neveztek ki téged Királyi Fölismerővé.

— Ó! Az egész pontosan mivel jár együtt?

— Mindenkit emlékeztetni fogsz, hogy életben vagyok. Roppant egyszerű. Napi három bőséges étkezés, és kimossák a szennyesed. Szedd a lábad, fickó!

— Királyi?

— Varázsló vagy. Azt hiszem, van valami, amit tudnod kellene — mondta a királykisasszony.

— VALÓBAN? — kérdezte a Halál.

(Ez itt egy filmtrükk, amit adaptáltunk nyomtatásba. A Halál nem a királylányhoz beszél. Ő igazából a dolgozószobájában tartózkodik, s Morttal beszélget. De azért elég hatásos volt, nem igaz? Ezt valószínűleg gyors áttűnésnek vagy harántvágás/közelképnek nevezik. Vagy ilyesminek. Egy olyan iparban, ahol egy rangidős technikust „Best Boy”-nak hívnak, akárminek is nevezhetik.)

— ÉS MI LENNE AZ? — tette hozzá egy kis darab fekete selymet tekerve a gonosz kinézetű horog köré, ami be volt szorítva az íróasztalára erősített apró satuba.

Mort tétovázott. Főleg félelem meg zavar okán, ám azért is, mert egy békésen szárított legyeket kötözgető csuklyás csontváz látványa elégséges ahhoz, hogy bárkinek elálljon a szava.

Ezenkívül Yzabell ott ücsörgött a szoba másik felében, látszólag valamit hímezve, ám őt is figyelve a morcos ellenszenv ködén keresztül. Mort érezte, hogy a lány vöröskarimás tekintete a tarkójába fúródik.

A Halál beillesztett néhány varjútollat, és egy kis munkadalt fütyült a foga közt, nem lévén mása, ami között fütyörészhetett volna. Fölnézett.

— HMM?

— A dolgok… nem mentek olyan simán, mint vártam — hebegte Mort, idegesen álldogálva az íróasztal előtti szőnyegen.

— GONDJAID VOLTAK? — érdeklődött a Halál, lenyisszantva néhány tolldarabkát.

— Nos, tudja, a boszorkány nem akart eljönni velem, és a szerzetes, nos, már megint újrakezdte az egészet.

— EMIATT NINCS MIÉRT AGGÓDNOD, FIÚ…

— Mort…

— MOSTANRA MÁR RÁJÖHETTÉL VOLNA, HOGY MINDENKI AZT KAPJA, AMINEK HITE SZERINT TÖRTÉNNIE KELL VELE. EZ ÍGY SOKKAL, DE SOKKAL TISZTÁBB ÜGY.

— Tudom, uram. De ez azt jelenti, hogy a rossz emberek, akik azt hiszik, valamiféle mennyországba fognak kerülni, tényleg, igazából odajutnak. És a jó emberek, akik attól félnek, hogy valami borzasztó hely vár rájuk, valóban szenvedni fognak. Ez nem tűnik igazságosnak.

— MI IS AZ, AMIRŐL MONDTAM NEKED, HOGY MINDIG ÉSZBEN KELL TARTSD, AMIKOR A KÖTELESSÉGED VÉGZED?

— Nos, maga…

— HMM?

Mort motyogása csöndbe fulladt.

— NINCS IGAZSÁG. NINCS MÁS, CSAK TE.

— Nos, én…

— MINDENKOR EMLÉKEZNED KELL ERRE.

— Igen, de…

— ÚGY VÉLEM A VÉGÉN MINDEN MEGFELELŐEN EL FOG RENDEZŐDNI. SOSEM TALÁLKOZTAM A TEREMTŐVEL, DE ÚGY HALLOTTAM, HOGY Ő MEGLEHETŐS JÓINDULATTAL VISELTETIK AZ EMBEREK IRÁNT. — A Halál elszakította a szálat, és elkezdte leszerelni a satut. — VERD KI AZ ILYEN GONDOLATOKAT A FEJEDBŐL! — tette hozzá. — LEGALÁBB A HARMADIK NEM OKOZHATOTT NEKED SEMMIFÉLE PROBLÉMÁT.

Ez volt az alkalmas pillanat. Mort korábban hosszasan gondolkozott efelől. Nem volt semmi értelme titkolózni. A történelem egész jövendő menetét felborítaná vele. Az ilyesmik hajlamosak magukra vonni az emberek figyelmét. Legjobb lesz, ha kipakol vele. Férfimódra beismeri. Lenyeli a békát. Kiteríti a lapokat. Köntörfalazás, csak semmi. Irgalom, rábízza magát a Haláléra.

A szúrós kék szem ráragyogott.

Mort úgy nézett vissza, mint ahogy egy éjjeti nyúl próbál farkasszemet nézni egy tizenhat kerekű kamion fényszóróival, aminek vezetője tizenkét órája koffeinfüggő és a pokol sebességmérőit akarja lekörözni.

Kudarcot vallott.

— Valóban nem, uram — mondta.

— AKKOR JÓ. REMEK. NA MÁR MOST, ERRŐL MI A VÉLEMÉNYED?

A horgászok úgy vélik, hogy egy jó műlégynek nagy ravaszul utánoznia kell az igazit. Vannak alkalmatos legyek reggelre. Vannak különféle legyek esteledésre. És így tovább.

De az izé a Halál diadalmas ujjai közt egy légy volt az idők hajnaláról. Ez lehetett a légy az őslevesben. Nyilvánvalóan mamutürülékben szaporodott. Nem az a fajta légy volt, ami nekicsapódik az ablaktáblának, hanem az a légy, ami falakon fúrja át magát. Az a rovar volt, amely előmászna a legerősebb agyoncsapás zsalugáterlécei közül, csöpögve a méregtől és bosszúra vágyva. Fura szárnyak és himbálódzó darabkák álltak ki belőle mindenütt. Úgy tűnt, rengeteg foga van.

— Hogy hívják ezt? — firtatta Mort.

— ÚGY FOGOM HÍVNI, HOGY… A HALÁL DICSŐSÉGE. — A Halál egy utolsó elismerő pillantást vetett az izére, és eltüntette a köpenye csuklyájában. — KEDVEM TÁMADT EGY KIS ÉLETET LÁTNI MA ESTE — mondta. — ÁTVEHETED A KÖTELESSÉGET MOST, HOGY MÁR KAPIZSGÁLOD. MONDHATNI.

— Igen, uram — felelte Mort gyászosan. Látta életét elnyúlni maga előtt, mint egy ocsmányul sötét alagutat, aminek végén nincs fény.

A Halál ujjaival dobolt az íróasztalon, magában motyogva.

— Á, IGEN — szólalt meg. — ALBERT AZT MONDJA, VALAKI VACAKOLT A KÖNYVTÁRBAN.

— Tessék, uram?

— VALAKI KIVETTE A KÖNYVEKET HELYÜKRŐL, S SZERTEHAGYTA AZOKAT. FIATAL NŐKRŐL SZÓLÓ KÖNYVEKET. ÚGY TŰNT, ALBERT EZT MULATSÁGOSNAK TALÁLJA.

Ahogyan azt már napvilágra hoztuk, a Szent Hallgatózóknak olyan fejlett hallása van, hogy egy igazán jó naplemente képes megsüketíteni őket. Csupán egy pár másodpercre úgy rémlett Mortnak, hogy a tarkója hasonlóan különös képességre tett szert, mert láthatta Yzabellt megdermedni egy öltés kellős közepén. Szintén hallotta azt a kis levegővételt, amit korábban a polcok között is hallott. Visszaemlékezett a csipkés zsebkendőre.

— Igen, uram. Többé nem fog előfordulni, uram — felelte Mort.

A tarkóbőre elkezdett viszketni, mint az eszeveszett.

— POMPÁS. ÉS MOST, TI KETTEN ELTŰNHETTEK. VEGYÉTEK RÁ ALBERTET, HOGY KÉSZÍTSEN NEKTEK EGY PIKNIK EBÉDET VAGY VALAMIT! SZÍVJATOK EGY KIS FRISS LEVEGŐT! ÉSZREVETTEM ÁM, AHOGY TI KETTEN MINDIG ELKERÜLITEK EGYMÁST. — Könyökével cinkosan oldalba bökte Mortot… ami olyan volt, mintha megdöfték volna egy bottal… majd hozzáfűzte: — ALBERT ELÁRULTA NEKEM, HOGY EZ MIT JELENT.

— Tényleg? — reagált Mort komoran. Tévedett, igenis volt fény az alagút végén, méghozzá egy lángszóró.

A Halál megajándékozta még egy szupernóva kacsintással. Mort nem viszonozta. Helyette megfordult, és az ajtó felé cammogott olyan átlagsebességgel és testtartással, ami mellett Nagy A’Tuin ugrabugra tavaszi barikának látszott volna.

Már félúton járt a folyosón, amikor léptek puha neszét hallotta maga mögött, és egy kéz megragadta a karját.

— Mort?

Megfordult, s a depresszió ködén át Yzabellre meredt.

— Miért engedted, hogy azt gondolja, te voltál az a könyvtárban?

— Nem t’om — hebegte Mort.

— Ez… nagyon… kedves volt tőled — mondta a lány óvatosan.

— Az volt? Nem is tudom, mi üthetett belém — keresgélt a zsebében, s előhúzta a zsebkendőt. — Ez hozzád tartozik, azt hiszem.

— Köszönöm. — A lány hangosan kifújta az orrát.

Mort már jó messze járt a folyosón, nyakát válla közé húzva, akár egy keselyű. Yzabell utánaszaladt.

— Hé!

— Mi az?

— Meg akartam köszönni neked.

— Nem tesz semmit — motyogta Mort. — Az lesz a legjobb, ha nem veszed elő a könyveket ismét. Megzavarja őket, vagy micsoda. — Olyan hangot adott ki, amit jómaga zord kacajnak vélt. — Ha!

— Micsoda ha?

— Csak ha!

Elért a folyosó végéhez. Ott volt a konyhába nyíló ajtó, ahol Albert majd biztosan sokat tudóan somolyog, és Mort eldöntötte, hogy ezzel most nem képes szembenézni. Megállt.

— De én csak egy kis társaságra vágytam, azért vettem ki azokat a könyveket — közötte Yzabell a háta mögött.

Mort beadta a derekát.

— Kimehetünk egyet sétálni a kertbe — mondta végső kétségbeesésében, aztán sikerrel megkeményítette a szívét egy kissé, és hozzátette. — Kötelezettség nélkül, persze.

— Úgy érted nem veszel feleségül? — kérdezte a lány. Mort elborzadt.

— Feleségül?

— Hát nem ezért hozott apus téged ide? — firtatta Yzabell. — Végül is egyáltalán nincs szüksége inasra.

— Azokra az oldalba bökésekre és kacsintásokra meg könnyed megjegyzésekre, hogy „és egy napon mindez, édes fiam, majd a tiéd lesz” gondolsz? Megpróbáltam oda se hederíteni rájuk. Egyelőre még senkit sem akarok elvenni feleségül — tette hozzá, elnyomva a királykisasszony röpke mentális képét. — És egész biztosan nem téged, ha meg nem sértelek.

— Akkor se mennék hozzád, ha te lennél az egyetlen férfi a Korongon — felelte a lány édesen.

Mortot ez bántotta. Könnyű dolog nem akarni valakit feleségül venni, de egész más tészta, ha az illető azt mondja, hogy esze ágában sincs hozzád menni.

— Én legalább nem úgy nézek ki, mint aki hosszú éveken át fánkot falt a gardróbban! — jegyezte meg Mort, amikor kiléptek a Halál fekete pázsitjára.

— Én legalább úgy lépkedek, mint akinek csak egy térd jutott lábanként! — vágott vissza a lány.

— Az én szemem nem jujujujj buggyantott tojás!

Yzabell bólintott.

— Másrészt, az én fülem nem olyan, mint amik halott fákon nőnek. Mit jelent a jujujujj?

— Tudod, olyan tojást, amilyeneket Albert készít.

— Aminek a fehérje csupa ragacs és folyik, s tele van nyálkás darabkákkal?

— Igen.

— Kifejező szó — ismerte el a lány elgondolkozva. — De az én hajam, gondold meg jól, nem úgy néz ki, mint amivel vécét szokás tisztítani!

— Valóban, ám az enyém meg nem hasonlít egy elázott sündisznóra!

— Könyörgöm, jól jegyezd meg, hogy a mellkasom nem olyan, mint a kenyérpirító rácsa egy vizes papírzacskóban!

Mort oldalvást Yzabell ruhájának felsőbb régióira pillantott, amik két alomnyi Rotweilernek elegendő bébihájt rejtegettek, és tartózkodott mindennemű kommentártól.

— Az én szemöldököm nem úgy néz ki, mint egy párzó hernyó! — kockáztatta meg a fiú.

— Igaz. De az én lábam, emlékeztetlek, legalább meg tudna állítani egy malacot egy átjáróban!

— Bocs…

— Nem ó — magyarázta a lány.

— Á!

Átgázoltak a liliomágyásokon, miközben ideiglenesen nem találtak szavakat. Végül Yzabell Mort elibe penderült, és odanyújtotta a kezét. A fiú hálás csöndben megrázta.

— Elég?

— Nagyjából.

— Jó. Nyilvánvaló, hogy már csak a gyerekek kedvéért se szabad összeházasodjunk.

Mort bólintott.

Leültek egy kőpadra néhány takarosan megnyesett puszpángsövény között. A Halál épített egy mesterséges tavacskát ebbe a kertsarokba, amit egy jeges patak táplált, mely patakot a látszat szerint egy kőoroszlán dobált bele a medencébe. Dagadt fehér potykák ólálkodtak a mélyén, vagy dugták ki orrukat a felszínre a bársonyos, fekete tavirózsák közt.

— Hoznunk kellett volna egy kis kenyérmorzsát — jegyezte meg Mort, merészen egy abszolút nem vitatható téma mellett döntve.

— Tudod, ő sosem jön ki ide — mondta Yzabell a halakat figyelve. — Azért csinálta, hogy engem elszórakoztasson.

— Sikertelenül?

— Nem valódi — felelte a lány. — Itt semmi sem valódi. Nem igazán valódi. Ő csak szeret úgy viselkedni, mint egy emberi lény. Igazán komolyan próbálkozik vele mostanság, nem vetted észre? Azt hiszem, hatással vagy rá. Tudtad, hogy egyszer megpróbált megtanulni bendzsózni?

— Én inkább olyan orgonálós típusnak vélném.

— Nem volt képes rájönni a nyitjára — folytatta Yzabell, oda se figyelve a fiúra. — Tudod, ő nem tud alkotni.

— Azt mondtad, ő teremtette ezt a tavat.

— Ez csak másolata egy medencének, amit valahol látott. Minden csak másolat.

Mort kényelmetlenül fészkelődött. Valami apró rovar mászott fölfele a lábán.

— Ez eléggé szomorú — mondta, élénken remélve, hogy többé-kevésbé ez volt a helyes, alkalmazandó hangnem.

— Igen.

A lány fölmarkolt egy maréknyi sódert az ösvényről, és szórakozottan elkezdte a tóba pöccinteni a kavicsokat.

— Tényleg olyan szörnyű a szemöldököm? — kérdezte.

— Ümm — felelte Mort. — Tartok tőle.

— Ó! — Pöccintés, pöccintés. A potykák megvetően figyelték a lányt.

— És az én lábam? — kérdezte a fiú.

— Igen. Sajnálom.

Mort idegesen végigfutott korlátozott, mindennapi témákra vonatkozó társalgási repertoárján, és föladta.

— Sose törődj vele! — javasolta gálánsan. — Te legalább használhatsz csipeszt.

— Ő olyan kedves — folytatta Yzabell, továbbra se véve figyelembe a fiút —, egy amolyan szórakozott módon.

— Ő nem egészen az igazi apád, ugye?

— A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak a Nagy Nefen átkelőben. Azt hiszem, volt valami vihar. Ő megtalált engem, és idehozott. Nem tudom, mért tette ezt.

— Talán sajnálatot érzett irántad?

— Ő sosem érez semmit. Ne érts félre, nem rossz értelemben értem! Csupán csak neki nincs semmije, amivel érezhetne, nincsenek hogyishívjákjai, nincsenek mirigyei. Valószínűleg sajnálatot gondolt irántam.

Sápadt, kerek arcát Mort felé fordította.

— Egyetlen szót se akarok hallani ellene! Igazán megpróbálja a tőle telhető legjobbat. Csak hát mindig olyan sok mindenről kell elgondolkozzon.

— Az én apám is ilyen szokott lenni egy kicsit. Jelen időben értem.

— Valószínűnek tartom, hogy neki viszont vannak mirigyei.

— Úgy képzelem, vannak — válaszolta Mort, kényelmetlenül mozgolódva. — Ez nem olyasmi, amiről valaha is elgondolkoztam volna, mármint a mirigyek.

Egymás oldalán bámultak a pisztrángra. A pisztráng visszabámult.

— Épp nemrégiben összezavartam a jövő egész történetét — közölte Mort.

— Tényleg?

— Tudod, amikor a fickó megpróbálta a királylányt megölni, akkor én megöltem őt, de a lényeg az, hogy a történelem szerint a lánynak meg kellett volna halnia, és a hercegnek királlyá válnia, és az a legrosszabb az egészben, hogy noha a herceg teljesen, a szíve mélyéig rohadt alak, ő egyesítené a városokat, és végül létrejönne a szövetség, s a könyvek szerint aztán száz évig béke lesz és bőség. Úgy értem, azt gondolná az ember, hogy valami rémuralom lesz vagy ilyesmi, de szemlátomást a történelemnek néha szüksége van az efféle alakokra, és a királykisasszony csak egy tizenkettő-egy-tucat uralkodó lett volna. Úgy értem, nem rossz, igazából egész jó, csak épp nem megfelelő, és most ez mind nem fog megtörténni, és a történelem elszabadultan ficánkol, és az egész az én hibám.

Lecsillapodott, aggódva várva a lány válaszát.

— Tudod, igazad volt.

— Igazam?

— Hoznunk kellett volna egy kis kenyérmorzsát — bólintott Yzabell. — Föltételezem, találnak ehető dolgokat a vízben. Bogarakat, miegymást.

— Hallottad amit mondtam?

— Miről?

— Ó. Semmiről. Semmi fontosról, tényleg. Sajnálom.

Yzabell sóhajtott, s fölállt.

— Gondolom, már indulni akarsz — mondta. — Örülök, hogy ezt a házasság ügyet tisztáztuk. Egész jó volt elbeszélgetni veled.

— Lehetne köztünk egy amolyan „te is utálsz, én is rühellek” viszony — ajánlotta Mort.

— Általában nem szoktam olyan emberekkel beszélgetni, akikkel apus dolgozik. — A lány úgy tűnt, képtelen eltávolodni, mintha arra várt volna, hogy Mort mondjon még valami mást is.

— Nos, persze hogy nem. — Ez volt minden, ami a fiú eszébe ötlött.

— Föltételezem, most már menned kell dolgozni.

— Többé-kevésbé. — Mort tétovázott, tudatában annak, hogy valami meghatározhatatlan módon a beszélgetés kisodródott a sekélyesből, és most valamiféle mélység fölött lebeg, amit nem egészen fogott föl.

Egy olyan nesz hallatszott…

Ami a honvágy nyilallásával azonnal Mort emlékezetébe idézte az otthoni vén udvart. A kemény kostetői telek idején a család szívós hegyi tharga bestiákat tartott abban az udvarban, ha a szükség úgy kívánta, túlélésükhöz hozzájárulva némi szalmával. A tavaszi olvadás után az udvar több yard mély volt, rajta egy egész szilárd kéreggel. Keresztül lehetett rajta sétálni, ha óvatos voltál. Ha nem, és térdig belesüppedtél a tömény ganéjba, akkor az a hang, amit a csizmád adott ki, ahogy kihúztad belőle zölden és gőzölögve, legalább annyira jellemezte a forduló évszakot, mint a madárdal meg a méhecske zümmögés.

Ez volt az a zaj. Mort ösztönösen megvizsgálta a cipőjét.

Yzabell sírt, nem kis hölgyekhez illő hüppögésekkel, hanem nagy, eltátott szájú slukkokban, mint egy vízalatti tűzhányó buborékjai, amik küzdenek egymással, hogy elsőként érjenek a felszínre. Ez a zokogás mély elnyomás alól szabadult ki, és egyhangú gyötrődésben érlelődött.

— Ööö? — mondta Mort.

A lány teste úgy rázkódott, akár egy vízágy földrengéses zónában. Sietésen keresgélte a zsebkendőjét a ruhaujjában, de az még annyira se volt hasznos az adott körülmények között, mint egy papírcsákó a zivatarban. Megpróbált valamit mondani, amiből aztán mássalhangzók zokogással központozott özöne lett.

— Ümm? — szólt ismét Mort.

— Azt kérdeztem, mit gondolsz, hány éves vagyok?

— Tizenöt? — reszkírozta meg a fiú.

— Tizenhat — sikoltotta a lány. — És tudod, hogy mióta vagyok tizenhat?

— Bocs, de nem ért…

— Nem, hát persze, hogy nem. Senki se értené. — Újra kifújta az orrát, és noha keze ugyancsak remegett, mindazonáltal gondosan gyömöszölte be a meglehetősen átnedvesedett zsebkendőt vissza a ruhaujjába.

— Neked szabad időnként elmenned — kesergett. — Nem töltöttél elég időt el itt ahhoz, hogy észrevedd. Az idő itt nem halad, nem figyelted még meg? Ó, persze valami múlik, de nem a valóságos idő. Ő nem tud valódi időt teremteni.

— Ó!

Amikor a lány újra megszólalt, annak az embernek vékonyka, óvatos és mindenek fölött bátor hangján tette, aki a nyomasztó esélyek ellenére összeszedte magát, ám bármikor összeomolhat megint.

— Harmincöt éve vagyok tizenhat éves.

— Ó!

— Már az első év is épp elég pocsék volt.

Mort visszatekintett a legutolsó pár hetére, és együtt érzőn bólintott.

— Ez az, ami miatt azokat a könyveket olvasod? — kérdezte.

Yzabell lesütötte szemét, és feszélyezett modorban turkált szandálos lábfejével a sóderban.

— Olyan romantikusak! — mondta. — Van köztük néhány igazán szívhez szóló történet. Volt az a lány, aki mérget ivott, amikor a kedvese meghalt, meg az, aki levetette magát egy szirtről, mert az apja ragaszkodott hozzá, hogy hozzámenjen ahhoz az öregemberhez, és volt az, aki inkább vízbe fojtotta magát, semhogy beletörődjék…

Mort döbbenten hallgatta. Yzabell gondosan megválogatott olvasmányaiból ítélve különlegességszámba ment, ha bármely korongvilági nőszemély csak annyival túlélte a serdülőkort, hogy elhordjon egy pár harisnyát.

— …és akkor a lány azt hitte, hogy a fiú meghalt, és öngyilkos lett, ám akkor a fiú fölébredt, erre viszont ő is megölte magát; aztán volt ez a leány…

A józan ész azt sugallta, hogy legalább néhány nő betöltötte a harmincat anélkül, hogy öngyilkosságot követett volna el szerelmi bánatában, de a józan ész úgy tűnt, még csak pindurka statisztaszerepet sem kapott ezekben a drámákban[6]. Mort már rájött, hogy a szerelem megizzaszt, megborzongat, elgyöngít, és kutya kegyetlen egy érzés, de korábban nem volt azzal tisztában, hogy bele is lehet hülyülni.

— …átúszta a folyót minden éjjel, ám egy éjszaka volt az a vihar, és amikor nem érkezett meg, a lány…

Mort ösztönösen érezte, hogy egyes fiatal párok először, tegyük föl, egy falusi vigalomban találkoztak össze, jól megértették egymást, együtt jártak egy évig vagy kettőig, párszor összekaptak, kibékültek, összeházasodtak, és egyáltalán nem ölték meg maguk.

Hirtelen észrevette, hogy a szerencsétlen csillagzat alatt született szerelmesek litániája lejárt.

— Ó! — mondta erőtlenül. — Nem lehetséges az esetleg, tudod, hol egyesek csak simán boldogulnak?

— A szerelem szenvedés — szögezte le Yzabell. — Muszáj, hogy legyen benne rengeteg sötét szenvedély.

— Muszáj?

— Abszolút! És szívfájdalom.

Yzabellnek láthatótag eszébe jutott valami.

— Mondtál valamit arról, hogy valami szabadon ficánkol? — kérdezte a magukat megemberelők elszoruló hangján.

Mort végiggondolta.

— Nem — felelte.

— Attól félek, nem nagyon figyeltem oda.

— Egyáltalán nem számít.

Csöndben visszasétáltak a házba.

Amikor Mort visszament a dolgozószobába, nem találta ott a Halált, aki távozása előtt kitett négy homokórát az íróasztalra. A nagy, bőrkötésű könyv az állványon hevert, biztonságosan becsukva és lezárva.

Volt ott egy cédula a homokórák alá bedugva.

Mort úgy képzelte, hogy a Halál kézírása vagy gótikus lesz, vagy sírkő-szögletes, ám a Halál mielőtt stílust választott volna, alaposan tanulmányozott egy klasszikus grafológiai művet, és olyan kézírásra esett választása, amely egy kiegyensúlyozott, könnyen alkalmazkodó személyiséget sejtetett.

Az üzenet így szólt: Elmenék horgászny. Lészen eggy kivégzés Pseudopoliszban, eggy végelgjengülés Krullba, egy hallálos zuhanás a Karikk Hgysgben és egi motsárláz El-Kintében. A napp maradéka a tied.

Mort azt hitte, hogy a történelem úgy hánykolódik, mint egy ki nem feszített acélkábel, nagy, pusztító lendülésekkel dobálva magát előre-hátra, keresztül-kasul a valóságon.

A történelem nem ilyen. A történelem olyan gyöngéden gombolyítja le magát, mint egy vén szvetter. Számosszor megfoltozták, megstoppolták, újrakötötték, hogy rápasszoljon különböző személyekre, egy dobozban belökték a cenzúra mosogatója alá, hol majdan fölvagdalják a propaganda porrongyaira, mégis a történelem — végső fokon — sikerrel fog visszaugrani régebbi, ismerős formájába. A történelemnek az a szokása, hogy megváltoztatja azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy ők majd megváltoztatják őt. A történelemnek mindig akad egy pár trükkje eldugva kirojtosodott ujjában. Hiába, vén róka már.

Ez az, ami épp történik:

Mort kaszájának nem a megfelelő személybe helyezett döfése a történelmet két, különálló valósággá vágta. Sto Lat városában még mindig Kelli királykisasszony uralkodott, némi nehézséggel és a Királyi Fölismerő — akit fölvezettek az udvari bérlistára, és ráhárult a kötelesség, hogy emlékezzék Kelli létezésére — teljes munkaidős segítségével. Azonban a városon kívüli vidéken — a síkságon túl, a Kostetőn, a Körkörös-tenger mentén és egészen a Peremig — a hagyományos valóság fenntartotta uralmát, és a királykisasszony kétségtelenül halott volt, a herceg lett a király, és a világ higgadtan, a tervnek, akármi is legyen az, megfelelően haladt.

A lényeg az, hogy mindkét realitás igaz volt.

Egy afféle történelmi eseményhorizont jelenleg körülbelül húsz mérföldre gomolygott a várostól, és egyelőre nem túlságosan lehetett észrevenni. Azért nem, mert — nos, nevezzük a történelmi nyomások közti különbségnek — még nem volt nagyon nagy. Ám folyamatosan nőtt. Odakünn a nedves káposztaföldeken a levegő vibrálni látszott, és kissé sercegett, mint a zsírban sülő sáska.

Az emberek épp annyira nem változtatják meg a történelmet, mint a madarak az eget, csak rövidéletű mintákat hoznak létre rajta. Hüvelykről hüvelykre, engesztelhetetlenül, akár egy gleccser, csak sokkalta hidegebben, a valóságos valóság tört vissza Sto Lat felé.

Mort volt az első ember, aki ezt észlelte.

Hosszú volt a délután. A hegymászó az utolsó pillanatig markolta a jeges kapaszkodót, és a kivégző Mortot a monarchista állam lakájának bélyegezte. Csak az idős, százhárom éves hölgy, aki bánatos rokonai karéjából szenderült jobblétre, mosolygott rá, s jegyezte meg, hogy kissé sápadt.

A Korong napja közeledett a láthatárhoz, mire Muci a Sto Lat fölötti égbolton fáradtan átvágtatott, Mort lenézett, és meglátta a valóság mezsgyéjét. Alatta kanyarodott el, mint egy alig kivehető ezüstös köd holdsarlója. A fiú nem tudta, mi ez, de az a komisz balsejtelem gyötörte, hogy ennek valami köze van hozzá.

Lépésre fogta lovát, s hagyta, hogy lágyan a talaj felé ügessen, s néhány yardnyira a szivárványszínekben játszó levegőfal mögött érjen földet. A fal gyalogtempónál valamivel lassabban mozgott, lágyan sziszegve, ahogy kísértetmódra átlebegett a kietlen, nedves káposztaföldeken és befagyott öntözőcsatornákon.

Az éjszaka hideg volt, az a típusú éjjel, amikor a fagy meg a köd küzdenek egymással az uralomért, és minden nesz tompa. Muci lélegzetei ködszökőkutakat formáltak a mozdulatlan levegőben. A ló gyöngéden, csaknem bocsánatkérően nyihogott, és a földet kapálta.

Mort lecsusszant a nyeregből, és odaóvakodott a határfelülethez, ami enyhén sercegett. Különös alakzatok villantak át rajta; lebegtek, megváltoztak, és eltűntek.

Némi keresgélés után talált egy botot, és óvatosan beledöfte a falba. Ettől fura hullámok keletkeztek, amik lassan imbolyogtak ki látómezejéből.

Mort fölpislantott, amikor valami a feje fölé lebbent. Egy fekete bagoly volt, amely az árkok mentén cirkált, valami kicsit és vinnyogót keresve.

A gyöngyöző köd spriccelt, amikor beleütközött a falba, ezzel bagolyformájú hullámot keltve, ami nőtt és terjedt, míg bele nem olvadt a bugyogó kaleidoszkópba.

És akkor eltűnt. Mort keresztüllátott az átlátszó határfelületen, és a másik oldalon semmiféle bagoly nem jelent meg. Ahogy törni kezdte a fejét efelől, néhány lábnyira egy másik nesztelen freccsenésből a madár újra berontott látómezejébe, teljességgel nemtörődömül, és tovasiklott a mezők fölött.

Mort megemberelte magát, és keresztüllépett a határon, ami egyáltalán nem is volt határ, viszont bizsergett.

Egy másodperccel később Muci is utánairamlott, szeme kétségbeesetten forgott, s patáira kis határfelület-kacsok tapadtak. Fölágaskodott; s úgy rázta sörényét, mint valami kutya, hogy megszabaduljon a ráragadt ködfoszlányoktól, miközben esdekelve nézett Mortra.

A fiú elkapta a kantárt, megveregette a ló orrát, és kotorászott a zsebében egy meglehetősen ragacsos kockacukor után. Tudatában volt annak, hogy valami jelentőségteljesnek a közelében tartózkodik, ám nem volt egészen biztos abban, mi is az.

Volt ott egy út, amit nedves és mogorva füzek szegélyeztek. Mort újfent nyeregbe szállt, s Mucit a mezőn át az ágak alatti csöpögő sötétségbe kormányozta.

A messzeségben láthatta Sto Helit fényeit, ami valójában nem sokkalta több egy mezővárosnál, és a halvány csillogás látómezeje szélén minden bizonnyal Sto Latnak kellett lennie. Vágyódva bámulta.

A határfelület aggasztotta. Ki tudta venni, ahogy settenkedve közelgett a földeken, a fák mögött.

Már azon a ponton volt, hogy fölnógatja Mucit vissza a levegőbe, amikor meleg, hívogató fényt pillantott meg közvetlen maga előtt. Az út mögötti nagy épület ablakaiból ömlött kifelé. Valószínűleg mindenféleképp egy eléggé vidám fény lett volna, de az adott környezetben és Mort hangulatához képest kifejezetten mámorítónak tűnt.

Ahogy közelebb lovagolt, árnyékokat látott a fényben mozogni, és ki tudott venni néhány dalfoszlányt. Egy kocsmát látott, s odabenn az emberek jól szórakoztak, vagy legalábbis olyasmiben volt részük, ami jó szórakozásnak számít, ha olyan paraszt vagy, aki kénytelen ideje legnagyobb részét káposzták szoros közelségében tölteni. A torzsásokkal összehasonlítva gyakorlatilag bármi jó mulatságnak minősül.

Odabenn emberi lények tartózkodtak, akik normális emberi dolgokat csináltak, mint például a lerészegedés meg a dalok szövegének elfelejtése.

Mort sosem érzett igazán honvágyat, talán azért, mert az eszét túlságosan elfoglalták más ügyek. De most először életében ezt érezte — egyfajta sóvárgást, nem is annyira egy hely, hanem inkább egy lelki állapot után, hogy közönséges emberi lény lehessen, akinek csak szimpla aggódnivalói vannak, például pénz meg betegség, meg más emberek…

Iszom egyet, gondolta, és talán jobban fogom érezni magam.

A főépület egyik oldalán egy elől nyitott istálló volt. Mort bevezette Mucit a meleg, lószagú sötétségbe, amely már három paripának adott szállást. Miközben Mort lecsatolta az abrakos tarisznyát, azon törte a fejét, vajon a Halál hátasa mit érez a többi, kevésbé természetfölötti életet élő lóval kapcsolatban. Muci határozottan imponálóbb volt a másik három paripánál, amelyek óvakodva szemmel tartották. Muci valódi ló volt — a lapátnyél okozta hólyagok Mort tenyerén ezt elégségesen bizonyították —, és összehasonlítva a többivel, még valódibbnak tűnt, mint máskor. Szilárdabbnak. Lószerűbbnek. Életnagyságnál valamicskével nagyobbnak.

Valójában Mort nagyon közel állt egy roppant fontos következtetés levonásához, ám amíg átsétált az udvaron a kocsma alacsony bejáratához, figyelmét elterelte a cégér. A képmás megalkotója nem volt különösebben tehetséges, ám nem lehetett eltéveszteni Kelli állának vonalát, vagy tűzvörös hajának tömkelegét a „Kirájnő Feyé”-nek cégérén.

Mort sóhajtott, s belökte az ajtót.

Az összesereglett társaság egy emberként hagyta abba a csevegést, és bámult rá azzal a becsületes, falusi tekintettel, mely azt sugallja, hogy már két gombostűért fejbe csapnak egy lapáttal, és tetemed a trágyadomb alá temetik a telihold fényénél.

Talán érdemes lenne újfent egy pillantást vetni Mortra, mert sokat változott az utolsó egynéhány fejezet során. Példának okáért, noha még mindig bőségesen van térde meg könyöke, ezek szemlátomást szokásos helyükre költöztek, és a fiú már nem úgy mozog, mintha laza gumiszalagok tartanák össze ízületeit. Korábban úgy nézett ki, mint aki nem tud semmit; mára olyannak látszik, mint aki túl sokat tud. Valami a szemében azt mutatja, hogy olyan dolgokat látott, amit közönséges emberek soha, vagy legalábbis egynél nem többször.

Valami az összes többi részében azt sugalmazza a rábámulóknak, hogy kényelmetlenséget okozni ennek a legénynek körülbelül annyira bölcs dolog, mint belerúgni egy darázsfészekbe. Egyszóval, Mort már nem úgy néz ki, mint amivel a macska egerészett egy jót, majd kirókázta.

A kocsmáros meglazította szorítását a kemény, békefenntartó furkósboton, amit a bárpult alatt tartott, és átrendezte vonásait egy vidám, hozta Isten vigyorra hasonlító valamibe, noha nem vitte túlzásba.

— ‘Estét, lordságod! — köszönt. — Mivel szolgálhatok ezen a hideg és fagyos estén?

— Mi? — értetlenkedett Mort, szaporán pislogva a fényben.

— Azt kérdi, mit akar inni — tolmácsolt egy kistermetű, menyétképű férfi a tűz mellől, aki olyan tekintettel méregette Mortot, amilyet a mészáros vet egy bárányokkal teli legelőre.

— Hümm. Nem is tudom — felelte Mort. — Árul maga sligovicát?

— Sose hallottam róla, milord.

Mort körbenézett a tűz megvilágította, őt figyelő arcokra. Az a fajta népség volt, akiket általában a „föld sójának” neveznek. Más szóval, akik kemények, darabosak és ártalmasak az egészségedre, de Mort túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy ezt észrevegye.

— Akkor mit isznak errefelé az emberek?

A kocsmáros oldalvást vendégeire sandított — ügyes trükk, tekintve, hogy mindnyájan egyenesen előtte lebzseltek.

— Hát ami azt illeti, lordságod, mink legszívesebben törkölyt iszunk.

— Törkölyt? — kérdezett vissza Mort, nem véve észre az elfojtott vihorászást.

— Úgy van, milord. Almából készül. Hát illetve nagyrészt almából.

Ez elég egészségesen hangzott Mort számára.

— Ó, jól van — mondta. — Akkor legyen egy pint törköly!

Benyúlt zsebébe, és kihúzta a zacskó aranyat, amit a Halál adott neki. Még mindig meglehetősen tele volt. A hirtelen elnémult fogadóban az érmék halk csilingelése úgy hangzott, mint Lesp legendás Rézgongjai, amiket viharos éjeken lehet hallani messze kinn a nyílt tengeren, amikor az áramlatok megmozdítják őket elsüllyedt tornyaikban, háromszáz ölnyi mélységben.

— És legyen szíves, szolgálja ki ezeket az úriembereket is azzal, amit akarnak, bármi legyen is az — tette hozzá Mort.

Olyannyira elöntötte őt a köszönömök kórusa, hogy nem igazán fogta föl azt a tényt, hogy új barátai apró, gyűszűnyi kupicákban kapják italukat, míg egyedül az övé egy jókora fakupában érkezik.

Számos monda regél a törkölyről, meg arról is, hogyan készítik a nyirkos lápvidéken ősi recept szerint, amely — meglehetősen bizonytalan kézzel átnyújtva — apáról fiúra száll. Nem igaz, amit a patkányokról vagy a kígyókoponyákról, vagy a sörétről mesélnek. A sztori a döglött birkákról is teljesen légből kapott. Elbúcsúztathatjuk a nadrággombról szóló koholmány összes változatát, nyugodjék békében. De az az intelem, hogy ne engedjük a törkölyt fémmel érintkezni, abszolút jogos, mert amikor a kocsmáros a visszajáró réz kis halmát lecsapta a megénekelt folyadék egy tócsájába — vérlázító módon becsapva Mortot —, az érmék azonnal habzani kezdtek.

Mort megszaglászta italát, aztán kortyolt egyet. Az íze kissé almára, kissé őszi hajnalokra, de leginkább egy farakás aljára emlékeztetett. Mindazonáltal, mivel nem óhajtott udvariatlannak tűnni, jól meghúzta.

A tömeg leste, miközben hangtalanul számolt.

Mort úgy érezte, valamit várnak tőle.

— Finom — jegyezte meg —, egész üdítő. — Még egyet kortyolt. — Egy kicsit szokni kell hozzá — egészítette ki —, de megéri az erőfeszítést, ebben biztos vagyok.

A sokaság hátsó soraiból a zúgolódás moraja kélt.

— Fölvizezte a törkölyt, attúl van ígyen.

— Dehogy, tuggya kend, mi történik, ha csak egy csepp víz is éri!

A kocsmáros úgy csinált, mint aki mindezt nem veszi észre.

— Ízlik? — firtatta, eléggé abban a hangnemben, amit azok az emberek használtak, akik Szent Györgyöt faggatták: Mit öltél meg?

— Kissé csípős — mondta Mort. — És valahogy dióízű.

— Mán megbocsásson — hörrent a kocsmáros, és gyöngéden kivette Mort kezéből a korsót. Megszagolta, aztán megtörölte a szemét.

— Uuuunnyája — nyilatkozta. — Ebbiza az igazi!

Úgy nézett a fiúra, hogy az már majdnem csodálat volt. Nem azért, mintha jómaga nem ivott volna meg kétdecinyi törkölyt, ha úgy alakult, hanem mert Mort még mindig függőleges helyzetben és láthatólag életben volt. Visszaadta a kupát: olyan modorban, mint egy győzelmi trófeát valami el sem hihető verseny végén. Amikor a fiú megint hatalmasat kortyolt, több néző összerezzent. A kocsmáros azon tűnődött, mi a fenéből lehet Mort foga, aztán úgy döntött, hogy ugyanabból az anyagból kell legyen, mint a gyomra.

— Maga véletlenül, netalántán, esetleg nem egy varázsló? — érdeklődött minden eshetőségre felkészülve.

— Sajnálom, nem. Az kellene legyek?

Nem hinném, gondolta a kocsmáros, nem is úgy jár, mint egy mágus, és különben is, semennyit se dohányzik. Újra a törkölyös kupára pillantott.

Valami nagyon nem stimmelt ezzel az egésszel. Valami nem volt rendben ezzel a fiúval. A fiú nem jól nézett ki. A fiú…

…szilárdabbnak látszott, mint amilyennek lennie kellett volna.

Ami persze nevetséges volt. A bárpult szilárd volt, a padló szilárd volt, a vendégek olyan szilárdak voltak, amilyet csak kívánhatsz. Mégis úgy tűnt, hogy Mort, ahogy ott álldogált meglehetősen zavarban és mellékesen hörpölve egy olyan folyadékot, amivel kanalakat lehet tisztítani, a szilárdság egy különösen hatásos fajtáját, a valóságosság egy extra dimenzióját árasztja magából. A haja hajszerűbb volt, a ruhája ruhább, a csizmája a csizmaság netovábbja. Tisztára megfájdult az ember feje, csak attól, ha ránézett.

Azonban ekkor Mort demonstrálta, hogy mégiscsak emberi lény. A korsó kihullott meglepődött ujjai közül, és csörömpölt a padlólapokon, ahol is a törköly seprője elkezdte magát keresztülrágni a kövön. A fiú a szembelevő falra bökött, szája hangtalan tátongott.

A törzsvendégek visszafordultak magánbeszélgetéseikhez és „lapát-föl!” játszmáikhoz, megnyugodva, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell; Mort immáron tökéletesen normálisan viselkedik. A kocsmáros megkönnyebbülve, hogy a főzet szesztartalma igazolódott, átnyúlt a bárpult fölött, és barátságosan megveregette a fiú vállát.

— Ez teljesen rendben van — közölte. — Gyakran ilyet tesz az emberrel, néhány hétig fájni fog a feje, ne is törődjék vele, egy csepp törköly újra helyre fogja hozni!

Tény az, hogy a törköly okozta másnaposság legjobb ellenszere a kutya szőre, ám a pontosság kedvéért helyesebb lenne a cápa fogának, vagy esetleg a bulldózer lábnyomának nevezni.

Ám Mort csak mutogatott tovább, és remegő hangon szólalt meg:

— Hát nem látja? Ott jön keresztül a falon! Jön egyenesen át a falon!

— Rohadt sok minden jön át a falon, amikor az ember először ivott törkölyt. Általában zöld, szőrös izék.

— Ez a köd! Nem hallja, ahogy serceg?

— Nahát, csak nem egy sercegő köd lenne az? — A kocsmáros ránézett a falra, ami feltűnően üres volt, és teljesen rejtélymentes, kivéve néhány pókhálót. Jobban örült volna a szokásos pikkelyes szörnyetegeknek. Az ember tudja, hol áll a szörnyekkel.

— Jön egyenesen át a szobán! Hát nem érzi?

A vendégek egymásra néztek. Mort kiabálásától kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Egy-kettő közülük később elismerte, hogy valóban éreztek valamit, afféle jeges bizsergést, de az lehetett volna akár gyomorrontás is.

Mort elhátrált, aztán megmarkolta a bárpultot. Egy pillanatig csak borzongott.

— Figyeljen csak — mondta a kocsmáros —, tréfa, ami tréfa, de…

— Az előbb még zöld ing volt magán!

A kocsmáros lepislantott. A hangjából kiérződött a kezdődő rettegés.

— Mikor előbb? — nyögte. Legnagyobb meglepetésére és még mielőtt keze be tudta volna fejezni a lopva tett utat a galagonyafütykös felé, Mort átvetődött a pulton, és megragadta a kötényénél fogva.

— Magának van egy zöld inge, nem igaz? — kiáltotta. — Láttam, kis, sárga gombok voltak rajta!

— Nos, igen. Két ingem van! — A kocsmáros megpróbálta egy kissé összeszedni magát. — Jómódú ember vagyok — tette hozzá. — Csak ma épp nem viselem. — Nem akarta tudni, Mort honnan tudott a gombokról.

Mort elengedte, és megpördült.

— Mind másik helyen ülnek! Hol van az a pasas, aki a tűz mellett üldögélt? Minden megváltozott!

Kirohant az ajtón, s kintről elfojtott kiáltás hallatszott. Visszarobogott, tekintete eszelős volt, és szembenézett a megrettent tömeggel.

— Ki változtatta meg a cégért? Valaki megváltoztatta a cégért!

A kocsmáros idegesen megnyalta ajkát.

— Úgy érti, az öreg király halála után? — kérdezte.

Mort kinézete jéggé fagyasztotta vérét. A fiú szeme a rémület fekete tengere volt.

— A névre gondoltam!

— Nékünk… mindég ugyanaz volt a neve — válaszolta a férfi, s kétségbeesetten nézett vendégeire, támogatásukban bízva. — Nem így van, fiúk? A „Herceg Feje”.

Az egyetértés mormogó kórusa zendült.

Mort rájuk meredt. Szemlátomást reszketett. Aztán megperdült, és újra kirohant.

A hallgatózók patkócsattogást hallottak az udvarból, ami elhalkult, majd teljesen megszűnt úgy, mintha a ló elhagyta volna a föld felszínét.

Semmilyen nesz nem hallatszott a fogadóban. A férfiak megpróbálták elkerülni egymás tekintetét. Senki sem akarta elsőnek elismerni, hogy látta, amiről azt hitte, hogy látta.

Így hát a kocsmárosra várt, hogy bizonytalan léptekkel keresztülmenjen a termen, kinyúljon, és ujjait végigfuttassa az ajtó ismerős, megnyugtató fafelületén. Szilárd volt, töretlen, mindaz, aminek egy ajtónak lennie kell.

Ám mindenki látta, hogy Mort háromszor rohant rajta keresztül. Csak éppen nem nyitotta ki.

Muci küzdött a magasságért, csaknem függőlegesen emelkedett, miközben patái a levegőt rugdalták, s lélegzete párauszályként kanyargott mögötte. Mort kézzel-lábbal, de főleg akaraterővel kapaszkodott, arcát a ló sörényébe temette. Egész addig nem nézett le, míg a levegő körötte fagyos és ritkás nem lett, mint dologházban a fizetés.

Feje fölött a Tengelyfények villóztak csöndesen a téli égbolton. Alatta…

…egy fölfordított csészealj, sokmérföldnyi széles, ezüstös a csillagsugaraktól. Ki tudta venni a fényeket rajta keresztül. Felhők vonultak át rajta.

Nem. Figyelmesen nézte. A felhők határozottan belegomolyogtak, és voltak benne fellegek, de a belső felhők leheletszerűbbek voltak, és némileg más irányba mozogtak, ám igazából nem úgy tűnt, mintha sok közük lett volna a kinti fellegekhez. Volt ott valami más is… ó, igen, a Tengelyfények. A kísérteties félgömbön kívüli éjszakát halványzöld árnyalatra festették, de ennek nem volt semmi nyoma a kupola alatt.

Olyan volt, mintha egy másik, csaknem azonos világ részét látná, amit ráoltottak a Korongra. Az időjárás kissé eltért benne, és a Fényeket se kapcsolták be ma éjszaka.

És a Korong ezt zokon vette — szedtevette! — körülvette, és lökdöste vissza a nemlétbe. Mort nem láthatta innen a magasból, ahogy egyre kisebb lett, de lelki füleivel hallotta az izé sáskasercegését, ahogy tört előre keresztül a földeken, visszaváltoztatva a dolgokat olyanná, amilyennek lenniük kellett volna. A valóság gyógyította magát.

Mort gondolkodás nélkül tudta, hogy ki áll a kupola középpontjában. Még innen föntről is nyilvánvaló volt, hogy az egész határozottan Sto Latra összpontosult.

Megpróbált nem gondolni arra, mi fog történni, amikor a félgömb szobanagyságúra zsugorodik, majd emberméretűre, s akkorkára, mint egy tojás. Sikertelenül.

Logika fölvilágosíthatta volna Mortot, hogy ez itt a menekvés. Egy-két nap múlva a problémája megoldódik; a könyvtári könyveknek újra igazuk lesz; a világ visszaugrik formájába, akár a gumifásli. Logika megmutathatta volna Mortnak, hogy egy másodszori beavatkozás a folyamatba, csak továbbronthatja a helyzetet. Logika mindezt elmondhatta volna, ha Logika nem vett volna ki szabadnapot aznap éjszaka.

A fény meglehetősen lassan mozog a Korongon az óriási mágikus mező fékező hatásának köszönhetően, és jelenleg a Perem azon része, amely Krull szigetének szolgál támaszul, közvetlen a csöpp nap pályája alatt tartózkodott, és ott ezért még kora este volt. Valamint elég meleg is, lévén, hogy a Perem több hőt csíp föl, és így enyhébb, tengermelléki éghajlatot élvez.

Valójában Krull, azzal a Szél fölé kilógó nagy területtel, amit jobb szó híján partvonalának kell nevezzünk, szerencsés sziget volt. Csak azok a bennszülött krulliak nem értékelték ezt, akik nem figyeltek arra, hova lépnek, vagy alvajárók voltak, ám a természetes kiválasztódás miatt mára már nem sok ilyen maradt. Minden társadalomban lemorzsolódnak egyesek, ám Krullon a szociális hálóból kiesetteknek nem volt esélyük a visszakapaszkodásra.

Terpszikh Miméz nem morzsolódott le, hanem horgászni kezdett. A különbség az, hogy a horgászás sokkal többe kerül. Ám Terpszikh boldog volt. Egy parafára kötözött tollat bámult, amint az puhán fel s leringott a Hakrull folyó lágy, nádszegélyes vizén, és agya csaknem teljesen üres volt. Csupáncsak az zavarhatta volna meg boldogságát, ha ne adj’ Isten tényleg fogott volna egy halat, mert a halfogás volt az egyetlen, amit szívből rühellt a horgászásban. A dögök hidegek voltak, meg csúszósak, könnyen pánikba estek, és tisztára az idegeire mentek, pedig Terpszikh idegei amúgy se voltak nagyon jók.

Mindaddig, amíg nem fogott semmit, Terpszikh Miméz egyike volt a Korong legboldogabb horgászainak, mert a Hakrull folyó öt mérföldre folydogált otthonától, és ebből kifolyólag öt mérföldre Mrs. Gwladys Miméztől, akivel Terpszikh hat hónapig boldog házaséletet élt. Ez úgy húsz évvel korábban történt.

Terpszikh nem szentelt indokolatlan figyelmet, amikor egy másik horgász elfoglalta hivatalát kicsit távolabb a part mentén. Persze, némely halászok esetleg tiltakoztak volna az etikett ilyes megsértése ellen, ám Terpszikh véleménye szerint bármi, ami csökkentette az átkozott dögök sajátkezű és tényleges kifogásának esélyét, tökéletesen rendben volt. Szeme sarkából észlelte, hogy az újonnan érkezett műléggyel próbálkozik, ami jó mulatság, bár Terpszikh elutasította, mert mindent figyelembe véve túl sok időt kellett otthon tölteni a felszerelés elkészítésével.

Korábban sosem látott olyan műlegyes horgászatot, mint ez. Vannak nedves legyek, vannak száraz legyek, de ez a légy fűrészfogú sivítással mondott jövendőt és farkuknál fogva húzta ki a halakat a vízből.

Terpszikh elborzadt bűvöletben figyelte, ahogy a fűzfák mögötti bizonytalan körvonalú alak újra és újra kivetette horgát. A víz forrt, ahogy a folyó teljes halnépessége küszködött, hogy kikerüljön a zümmögő terror útjából, és sajnálatosan egy nagy és megőrjített csuka puszta zavarodottságból bekapta Terpszikh horgát.

Egyik percben még a parton állt, a következőben már egy zöld, harsogó homályban tartózkodott, elbugyborékolva levegőjét, és szeme előtt elpergő életét figyelve — még a megfulladás pillanatában is —, megborzongott attól a gondolattól, hogy végig kell nézze az esküvőjétől egész a jelenig tartó részt. Fölmerült benne, hogy Gwladys hamarosan megözvegyül, ami egy kissé földerítette kedvét. Terpszikh tényleg mindig megpróbálta a dolgok szebbik oldalát nézni, és megdöbbent, miközben hálásan süllyedt az iszapba, hogy ettől kezdve az egész élete csak jobb lehet…

És egy kéz megragadta a haját, kivonszolta a hirtelen csupa fájdalom felszínre. Szeme előtt rémes kék-fekete foltok úszkáltak. Égett a tüdeje. A torka merő kíncső volt.

Kezek — hideg kezek, fagyos kezek, kezek, amelyek érintése olyan volt, mint egy dobókockával teli kesztyűé — vontatták át a vízen, és ledobták a parton, ahol Terpszikhet végül — némi, a megfulladást karakánul befejezni kívánó kísérlet után — visszakényszeríttették abba, ami az életének számított.

Terpszikh nem túl gyakran gurult méregbe, mert Gwladys ezt kárhoztatta. Ám becsapottnak érezte magát. Megszületett anélkül, hogy bárki előzetesen konzultált volna vele, megnősült, mert Gwladys meg az apja gondoskodtak erről, és az egyetlen nagyobb szabású emberi teljesítményt, amit kizárólag a saját erejéből ért el, kíméletlenül elragadták tőle. Egy pár másodperce még minden olyan egyszerű volt. Most meg az egész újra csupa bonyodalom.

Nem mintha meg akart volna halni, na persze. Az istenek nagyon szigorúak voltak az öngyilkosság témáját illetően. Csak nem akarta, hogy megmentsék.

Iszap és békalencse maszkjából kimeredő vörös szemével a fölébe hajló, elmosódó körvonalú alakra meredt, és így kiáltott:

— Minek kellett megmentened engem?

A válasz aggasztotta. Egész úton hazafelé cuppogva ezen törte a fejét. A felelet agyának hátsó részében bujkált, míg Gwladys panaszt emelt ruházata állapota ellen. Ott mókuskerekezett a fejében, míg a tűz mellett ült, és bűntudatosan prüsszögött, mert Gwladys azt sem helyeselte, ha megbetegedett. Ahogy borzongva feküdt ágyában, a válasz úgy telepedett álmaira, akár egy jéghegy. Belázasodása közben Terpszikh ezt motyogta:

— Hogy értette azt, hogy „KÉSŐBBRE”?

Sto Lat városában fáklyák lobogtak. Egész brigádokat bíztak meg folyamatos megújításuk feladatával. Az utcák fénylettek. A pattogó lángok olyan árnyékokat is visszataszajtottak a nemlétbe, amik hosszú évszázadokon át minden éhjel feddhetetlenül csak a maguk dolgával törődtek. Ősi sarkokat is megvilágítottak, ahonnan megdöbbent patkányok szeme csillant elő odújuk mélyéről. Arra kényszerítették a betörőket, hogy a négy fal közt maradjanak. Rávillantak az éji ködre, sárga fénykoszorút képezve, amely eltakarta a Tengelyről gőzölgő hideg, magaslati lángokat. De legfőképp Kelli királykisasszony arcára ragyogtak.

Ami ott volt mindenütt. Minden egyes lapos felületre fölplakátolva. Muci végigvágtatott a kivilágított utcákon az ajtókon, falakon és oromzatokon lévő Kelli királykisasszonyok között. Mort tátott szájjal bámulta szerelmének képmását minden olyan felületen, amire a munkások képesek voltak ragasztót fölkenni.

Még furább volt, hogy úgy tűnt, senki se fordít rájuk különösebb figyelmet. Amíg Sto Lat éjszakai élete nem volt oly tarka és incidens teli, mint Ankh-Morporké olyanképpen, ahogy egy papírkosár sem versenyezhet egy nagyvárosi szemét-lerakóhellyel, azért az utcák emberektől nyüzsögtek meg az ószeresek, szerencsejátékosok, édességárusok, itt-a-piros-hol-a-piros játékosok, légyottra siető dámák, zsebtolvajok, valamint a szórványosan előforduló becsületes kereskedő, aki tévedésből keveredett ide és nem tudott elég pénzt összekaparni a távozáshoz, fülsiketítő kiáltásaitól robajlottak. Ahogy Mort ellovagolt mellettük, a beszélgetésfoszlányok vagy fél tucat nyelven jutottak fülébe; s elfásult beletörődéssel ismerte föl, hogy mindegyiket megérti.

Végül leszállt a nyeregből, és kantáron vezette lovát a Börzén, Meccetüzes házát keresve, de hiába. Csak azért lelte meg, mert egy kidudorodás a legközelebbi plakáton eltompítottan káromkodó hangokat adott ki.

Odanyúlt, és óvatosan lehúzott egy papírcsíkot.

— Natyon köfönöm — hálálkodott a vízköpő-forma ajtókopogtató. — El fe hinnéd, nem igaf? Etyik percben af élet mintha normálif lenne, a köfetkezőben meg teli a fád ragaftóval.

— Hol van Meccetüzes?

— Völköltözött a palotába. — A kopogtató sokatmondóan rábámult, és kacsintott öntöttvas szemével. — Jött egy pár vickó, éf minden cuccát elfitték. Aftán jöttek máf pafafok, éf teliragaftottak mindent a babája képével. A femetek! — tette hozzá.

Mort elvörösödött.

— Babája?

Az ajtókopogtató lévén démoni származású kuncogott e hangszín hallatán. Úgy hangzott ugyanis, mint amikor valaki végighúzza a körömreszelőt körmein.

— Pontofan — közölte. — Éf ha engem kérdezel, úty tűnt, mintha fietőf lenne a dolguk.

Mort már Muci nyergében ült.

— Hé! — kiáltotta oda a kopogtató a fiú távolodó hátának. — Hé! Nem fednéd le rólam a ragacot, viú?

Mort olyan keményen rántotta meg Muci gyeplőjét, hogy a ló fölágaskodott, és vadul hátrafelé táncolt a macskaköveken, aztán Mort lenyúlt, és megragadta a kopogtató karikáját. A pofa fölnézett az arcába, és hirtelen roppant rémült ajtókopogtatónak érezte magát, sőt. Mort szeme úgy parázslott, mint egy olvasztótégely, arckifejezése akár egy kohó, a hangjában annyi tűz, amennyi könnyedén megolvasztja a vasat. A kopogtatónak fogalma se volt, mire lenne képes ez a fiú, de úgy vélte, jobban jár, ha sose tudja meg.

— Minek neveztél? — sziszegte Mort.

Az ajtókopogtató villámgyorsan meggondolta.

— Uram?

— Mit kértél tőlem?

— Lefedné rólam a ragacot?

— Nem áll szándékomban.

— Pompáf — felelte a kopogtató. — Pompáf. Réfemről rendben. Hát akkor majd cak itt ragadok.

Figyelte, ahogy Mort elvágtat az utcán, és megkönnyebbülten rázkódott meg, gyöngéden kopogtatva önmagát idegességében.

— Haaaajszálon múlt — csikorogta a zsanérok egyike.

— Kuff!

Mort elvágtatott éjjeliőrök mellett, akiknek munkája többékevésbé abból állt, hogy rázzák kolompjaikat és a királylány nevét kiáltozzák, noha egy kissé bizonytalanul, mintha nehezen tudtak volna rá visszaemlékezni. Mort nem foglalkozott velük, mert a fejében szóló hangokat hallgatta, amik így szóltak:

A lány csak egyetlenegyszer találkozott veled, te hülye! Miért kellene törődjön veled?

Igen, de én megmentettem az életét!

Ami azt jelenti, hogy az övé. Nem a tied. Ezenkívül a fickó varázsló.

És akkor mi van? A varázslóknak nem szabad… lányokkal randizniuk a celebrátus…

Celebrátus?

Nekik nem szabad a tudodmit…

Mi, soha egyetlen tudodmi se? — mondta a belső hang, és elégé úgy hangzott, mint aki vigyorog.

Állítólag rosszat tesz a varázserőnek, gondolta Mort.

Egyesek mókás helyeken tartják a varázserejüket.

Mort meg volt döbbenve. Hát te ki vagy? — kívánta tudni.

Én vagyok te, Mort. A belső önmagad.

Nos, azt kívánom, bárcsak ne lennék a fejemben, épp elég zsúfolt odabenn már tőlem is!

Jó, mondta a hang, én csak segíteni próbáltam. De ne felejtsd el, ha valaha szükséged lesz magadra, mindig kéznél vagy!

A hang elhalkult.

Nos, gondolta keserűen Mort, tényleg én kellett legyek. Én vagyok az egyetlen, aki Mortnak hív engem.

Eme rádöbbenés döbbenete egészen elfedte a tényt, hogy mialatt Mort monologizált, belovagolt a palota kapuján. Persze, minden áldott nap mindenféle népek belovagolnak a kastélykapun, de a többségüknek általában szüksége van arra, hogy a kaput előzőleg kinyissák.

Az őrök a másik oldalon megmerevedtek ijedtükben, mert azt hitték, kísértetet láttak. Sokkal ijedtebbek lettek volna, ha tudták volna, hogy az, amit láttak, majdnem egész pontosan épp az ellenkezője egy kísérteinek.

A nagy csarnok ajtaja előtti őr szintén látta mindezt megtörténni, de volt ideje összeszedni az eszét, vagy legalábbis ami megmaradt belőle, és fölemelni a lándzsáját, amikor Muci keresztülügetett a kastélyudvaron.

— Állj! — krákogta. — Állj! Ki vagy?

Mort csak most vette észre.

— Mi? — kérdezte még mindig gondolataiba veszve.

Az őr végignyalta száraz ajkát, és elhátrált. Mort lecsusszant Muci hátáról, és felé sétált.

— Mondom, ki vagy? — próbálkozott újra az őr, a konokság és végzetes ostobaság egy keverékével, amelynek megléte a fickót korai előléptetéssel biztatta.

Mort finoman megfogta a lándzsát, és elhúzta az ajtó elől. Miközben ezt cselekedte, a fáklyafény megvilágította az arcát.

— Mort — válaszolta puhán.

Ennek elégségesnek kellett volna lennie bármely normális katona esetében, ám ezt az őrt tiszti matériából gyúrták.

— Úgy értem, barát vagy ellen? — dadogta, megkísérelve elkerülni Mort pillantását.

— Melyiket szeretnéd? — vigyorgott a fiú. Ez még nem a mestere vigyora volt, de azért elég hatásos vigyor, és humornak még csak nyoma se látszott benne.

Az őr majd’ összerogyott megkönnyebbülésében, és félrelépett.

— Szabad az út, barát — mondta.

Mort átlépdelt a nagycsarnokon a lépcső felé, ami a királyi lakosztályokhoz vezetett. A csarnok sokat változott, amióta utoljára látta. Kelli képmása lógott mindenütt, ezekkel cserélték föl még az ősi és málladozó lobogókat is a tető árnyékos magasában. Bárki, aki a palotában közlekedett, lehetetlennek találta volna, hogy pár lépésnél többet tegyen meg anélkül, hogy egy portréra essék tekintete. Mort agyának egy része ennek miértjén morfondírozott, míg egy másik a villózó kupola miatt aggódott, ami töretlenül közeledett a város felé, de elméjének legnagyobb darabja a düh, megrökönyödés és féltékenység forró-gőzölgő izzása volt. Yzabellnek igaza volt, gondolta, ez biztos tényleg szerelem.

— A sétáljunk-át-a-falakon fiú!

Fölkapta a fejét. Meccetüzes ott állt a lépcső tetején.

A varázsló is rengeteget változott, gondolta Mort keserűen. Bár talán mégse olyan sokat. Noha egy fekete-fehér, flitterekkel meghintett köntöst viselt, s csúcsos kalapja legalább egy yard magas volt és több misztikus szimbólum díszítette, mint egy fogtérképet, valamint veres bársonycipőjén ezüstcsatok ragyogtak, és cipőorra úgy kunkorodott, mint egy csiga, ellenben a gallérját ételnyomok éktelenítették, és láthatólag valamit majszolt.

Figyelte, ahogy Mort fölfelé tart a lépcsőkön.

— Mérges vagy valami miatt? — kérdezte. — Elkezdtem a munkát, de aztán más dolgok eléggé lekötöttek. Nagyon nehéz ügy, keresztülmenni… miért nézel így rám?

— Mit keresel itt?

— Ezt én is kérdezhetném tőled. Kérsz epret?

Mort egy gyors pillantást vetett a varázsló kezében lévő kis, fából készült gyümölcskosárra.

— Tél közepén?

— Valójában kelbimbók egy csepp varázslattal.

— És eper ízük van?

Meccetüzes sóhajtott.

— Nem, kelbimbó ízűek. A bűvige nem teljesen hatékony. Azt hittem, majd fölvidítja a királykisasszonyt, de ő hozzám vágta őket. Kár lenne, ha kárba vesznének. Tessék, parancsolj!

Mort leesett állal bámulta.

— Hozzád vágta őket?

— Méghozzá kitűnő célzással. Roppant erősakaratú ifjú hölgy.

Szia, mondta egy hang Mort hátsóagyában, te vagyok újból, kimutatandó magamnak, hogy annak esélye, hogy a királykisasszony a tudodmit fontolgassa ezzel a fickóval, a csekélynél is csekélyebb.

Menj innen! — gondolta Mort. A tudatalattija bosszantotta. Nyilvánvalóan közvetlen hozzáférése volt teste olyan részeihez, amiket jelen pillanatban legszívesebben nem vett volna figyelembe.

— De te mit keresel itt? — mondta fennhangon. — Van ittlétednek valami köze ezekhez a képekhez?

— Jó ötlet volt, nem? — sugárzott Meccetüzes. — Egész büszke vagyok magamra.

— Ne haragudj — mondta Mort elhalóan. — Nehéz napom volt. Azt hiszem, szeretnék valahol leülni.

— Hát itt van például a Trónterem — javasolta Meccetüzes. — Nincs ott senki ilyenkor az éjszaka közepén. Mindenki alszik.

Mort bólintott, aztán gyanakvóan nézett az ifjú varázslóra.

— Hát akkor te meg miért vagy fönn? — firtatta.

— Khm — reszelte meg a torkát Meccetüzes —, khm, csak arra gondoltam, megnézem, nincs-e valami a kamrában.

Vállat vont.[7]

Most van itt az ideje beszámolni arról, hogy Meccetüzes szintén észleli, hogy Mort még így lovaglástól és alváshiánytól fáradtan is valahogy belülről ragyog, és egy különös módon, aminek semmi köze a mérethez, valamiképp nagyobb életnagyságnál. A különbség az, hogy Meccetüzes képzettségénél fogva jobban tud találgatni, mint mások, és tudja, hogy okkult ügyekben a nyilvánvaló válasz általában helytelen.

Mort nem azért képes szórakozottan átsétálni falakon és hígítatlan özvegycsinálót vedelni józanul, mert lassacskán kísértet lesz belőle, hanem azért, mert veszedelmesen valóságossá kezd válni.

Valóban, ahogy a fiú megbotlik, amíg sétálnak a csöndes folyosókon, és átlép egy márványoszlopon anélkül, hogy észrevenné, nyilvánvaló, hogy számára a világ egyre inkább anyagtalan hellyé válik.

— Épp most sétáltál keresztül egy márványoszlopon — jelentette Meccetüzes. — Hogy csináltad?

— Átsétáltam? — Mort körülnézett. Az oszlop elég szilárdnak látszott. Felé lendítette karját, és kissé lehorzsolta a könyökét.

— Megesküdtem volna rá, hogy megtetted — mondta Meccetüzes. — A varázslók észreveszik az ilyesmit, tudod. — Benyúlt köntöse zsebébe.

— Akkor észrevetted a ködkupolát az ország körül? — érdeklődött Mort.

Meccetüzes fölvinnyogott. Az üveg kiesett kezéből, és összetört a padlóköveken; a kissé avas salátaöntet szaga szétáradt a levegőben.

— Máris?

— Nem tudok semmit a márisról — felette Mort —, de van ez a sistergő fal, ami siklik át a földeken, és úgy tűnik, senkit se aggaszt, és…

— Milyen gyorsan mozog?

— …megváltoztatja a dolgokat!

— Láttad? Milyen messzire van? Milyen gyorsan közeledik?

— Naná, hogy láttam. Kétszer átlovagoltam rajta. Olyan volt…

— De te nem vagy varázsló, akkor hogyan…

— És különben is, mit keresel te itt…

Meccetüzes nagy levegőt vett.

— Mindenkinek kuss! — sivította.

Csönd támadt. Aztán a varázsló megmarkolta Mort karját.

— Gyere — mondta, magával húzva a fiút visszafelé a folyosón. — Nem tudom pontosan, ki vagy, és remélem, lesz rá időm, hogy egy nap majd rájöjjek, de valami borzasztó fog hamarosan történni, és én azt hiszem, te valahogy bele vagy keveredve.

— Valami borzasztó? Mikor?

— Az attól függ, milyen messze van a határfelület, és milyen gyorsan közeleg — válaszolta Meccetüzes bevonszolva Mortot egy oldalátjáróba. Amikor odaértek egy kis tölgyfa ajtóhoz, elengedte a karját, és ismét a zsebében turkált, eltávolítva onnan egy kis, megkeményedett sajtdarabot és egy kellemetlenül lottyadt paradicsomot.

— Fogd ezeket, légy szíves! Köszönöm. — Újra kotorászott, és előhúzott egy kulcsot, amivel kinyitotta az ajtót.

— Meg fogja ölni a királykisasszonyt, igaz? — kérdezte Mort.

— Igen is — felelte Meccetüzes —, meg nem is. — Elhallgatott, keze már a kilincsen. — Ez ugyancsak éles elméjű volt tőled. Honnan tudtad?

— Én… — Mort tétovázott.

— Nagyon különös történetet mesélt nekem a királylány — jegyezte meg Meccetüzes.

— Nem lep meg, hogy azt tette — felelte Mort. — Ha hihetetlen volt, akkor az igazat mondta.

— Te vagy ő, ugye? A Halál asszisztense?

— Igen. Bár e pillanatban munkaidőn kívül.

— Ezt örömmel hallom.

Meccetüzes becsukta az ajtót maguk mögött, és egy gyertyatartó után tapogatózott. Aztán jött egy pukkanás, kék fény villant, és nyögdécselés hallatszott.

— Bocs — sziszegte a varázsló, ujjait szopogatva. — Tűzvarázs. Sose jöttem rá teljesen a nyitjára.

— Te számítottál a kupola-izére, igaz? — sürgette Mort. — Mi fog történni, ha körülkerít?

A varázsló nehézkesen letottyant egy sonkás szendvics maradványaira.

— Nem vagyok egészen biztos benne — válaszolta. — Érdekes lesz megfigyelni. Ám attól tartok, nem annyira belülről. Azt hiszem, az fog történni, hogy az elmúlt hét sosem létezett.

— A királykisasszony váratlanul meg fog halni?

— Nem jól értetted. Már egy egész hete halott lesz. Mindez — bizonytalanul meglengette kezét a levegőben —, meg sem történt. Az orgyilkos elvégezte dolgát. Te is a tiedet. A történelem meggyógyította önmagát. Minden rendben lesz. Már úgy értem a Történelem szempontjából. Igazából nincs is másik.

Mort kibámult a keskeny ablakon. A kastélyudvaron keresztül látta a fényes utcákat odakünn, ahol a királylány egy képmása az égre mosolygott.

— Mesélj nekem a képekről! — mondta. — Ez valamiféle varázslós dolognak látszik.

— Nem vagyok biztos abban, hogy működik. Tudod, az emberek kezdtek idegeskedni, és nem tudták miért, amitől még rosszabb volt az egész. Az elméjük az egyik valóságban volt, a testük egy másikban. Roppant kellemetlen. Nem tudták meg szokni, hogy a királykisasszony még mindig életben van. Azt gondoltam, hogy jó ötlet a képmások fölragasztása, de tudod, az emberek egyszerűen nem látják azt, amiről az elméjük azt állítja, nincs ott.

— Ezt megmondhattam volna neked — reagált Mort keserűen.

— Kiparancsoltam a kikiáltókat nappal — folytatta Meccetüzes. — Azt gondoltam, hogy ha az emberek hinnének a királylány létezésében, akkor ez az új realitás valóságossá válna.

— Mmmmi? — mordult Mort. Elfordult az ablaktól. — Hogy érted ezt?

— Nos, tudod… arra gondoltam, hogyha elegendő ember hinne benne, akkor meg tudnák változtatni a valóságot. Az istenek esetében így működik. Ha az emberek megszűnnek hinni egy istenben, akkor az meghal. Ha sokan hisznek benne, akkor megerősödik.

— Ezt nem tudtam. Azt hittem, az istenek csak istenek.

— Nem szeretik, ha erről szó esik — közölte Meccetüzes a könyvek és pergamenek halmában matatva munkaasztalán.

— Nos, ez akár működhet is az istenek esetében, mert ők különlegesek — mondta Mort. — Az emberek… szilárdabbak. Ez nem jön be, ha emberekről van szó.

— Ez nem így van. Tegyük föl, kimégy innen, és csatangolsz a palotában. Az őrök egyike valószínűleg meglátna, azt gondolná, tolvaj vagy, és rád lőne a nyílpuskájával. Úgy értem, az ő valóságában te betörő lennél. Ez valójában nem lenne igaz, de éppolyan halott lennél, mintha igaz lenne. A hit hatékony dolog. Én varázsló vagyok. Mi, mágusok tisztában vagyunk az ilyesféle dolgokkal. Ide süss!

Előhúzott egy könyvet az előtte lévő szemétből, és kinyitotta a szalonnaszeletnél, melyet könyvjelzőként alkalmazott. Mort a varázsló válla fölött belekukucskált, és összeráncolta homlokát a kacskaringós varázsírásjelek láttán. Azok ugyanis mozogtak a lapon, összetekeredtek és vonaglottak, hogy megakadályozzák a nem-varázslót elolvasásukban, és az összhatás kifejezetten kellemetlennek bizonyult.

— Mi ez? — kérdezte.

— Ez Alberto Malic, a Mágus Varrás Könyve — felelte a varázsló —, egyfajta mágiaelméleti könyv. Nem túlzottan jó ötlet erősen a szavakra koncentrálni, mert azt rühellik. Figyelj, itt azt mondja…

Ajka hangtalan mozgott. Kis verítékgyöngyök bújtak elő a homlokán, és úgy határoztak, hogy összejönnek, lemennek, és megnézik, mit csinál az orra. A szeme könnybe lábadt.

Egyesek szeretnek letelepedni egy jó könyvvel. Ám akinek kivan a komplett kerékkészlete, nem szeretne egy varázskönyvvel lecsüccsenni olvasni, mert még az egyes szavak is zárkózott és bosszúszomjas magánéletet élnek, s elolvasni őket nem más, dióhéjban, mint egyfajta mentális szkanderezés. Számos ifjú varázsló próbált elolvasni egy olyan grimoire-t, mely túl erős volt számára, és az emberek, akik a sikolyok hallatán odarohantak, csak hegyesorrú cipőket találtak, amikből a klasszikus füstfelhő gomolygott elő, no meg egy könyvet, ami esetleg egy kicsivel vastagabb lett. Olyan dolgok történhetnek a varázskönyvtárban olvasgatókkal, amikhez képest a Tömlöc Síkok sokcsápos szörnyetegei által előszeretettel elkövetett fejletépés csupán könnyed arcmasszázsnak számít.

Szerencsére Meccetüzesnek egy, az erkölcsileg kifogásolható részektől megtisztított kiadás volt birtokában, amiben néhányat a különösen vészes lapokból szorítókapoccsal zártak össze (bár csöndes éjszakákon hallani lehetett, ahogy a bebörtönzött szavak ingerlékenyen kaparásztak fogdájukban, mint egy csapdába ejtett pók a gyufásdobozban; bárki, aki valaha is ült olyan valaki mellett, aki épp walkmanezett, képes kell legyen arra, hogy pontosan elképzelje, hogyan is hangzott ez).

— Ez az a rész — bökött rá Meccetüzes. — Azt mondja itt, hogy még az istenek is…

— Már láttam ezt a férfit! — kotyogott közbe Mort.

— Mi?

Mort reszkető ujjal mutatott a könyvre.

— Őt!

Meccetüzes különös pillantást vetett rá, s megvizsgálta a baloldali lapot. Egy idős varázslót ábrázolt, amint egy könyvet és egy gyertyatartót tart a csaknem életveszélyes nagyképűség kifejezésével.

— Ez nem része a mágiának — zsémbelt —, csak a szerző képmása.

— Mi van a kép alá írva? — tudakolta Mort.

— Ööö. Azt mondja: „Ha e Könyu elnerte teccésétt, biszton ayánlyuc a Zerzoe továby Müueit”…

— Nem, arra gondoltam, ami épp a kép alatt van!

— Az könnyű. Az maga a vén Malic. Minden varázsló ismeri. Úgy értem, ő alapította az Egyetemet. — Meccetüzes kuncogott. — A Nagycsarnokban áll egy híres szobra, és egyszer a Szekatúra Héten fölmásztam rá, és rátettem egy…

Mort a képet bámulta.

— Mondd csak — szólalt meg csöndesen —, a szobor orra hegyén nem volt egy csöpp?

— Nem gondolnám — felelte Meccetüzes. — Márványból faragták ki. De nem értem, mitől lettél ilyen izgatott. Rengetegen tudják, hogy nézett ki az öreg. Mondom, nagyon híres.

— Nagyon régen élt, ugye?

— Kétezer évvel ezelőtt, azt hiszem. Figyelj, nem értem, miért…

— Fogadok, hogy nem halt meg — folytatta Mort. — Fogadok, hogy egy nap csak úgy eltűnt. Igaz?

Meccetüzes elhallgatott egy pillanatra.

— Érdekes, hogy ezt mondod — szólt aztán vontatottan. — Hallottam egy legendát. Azt mondják, különös dolgokba fogott. Azt is beszélik, hogy egyenesen a Tömlöc Síkokba repítette magát, amikor az AskhEnte rítust visszafelé próbálta végigcsinálni. Csak a kalapját találták meg utána. Igazán tragikus. Az egész város gyászba öltözött egy napra csupáncsak egy kalap kedvéért. Ráadásul még csak nem is volt egy különösebben csinos kalap, égésnyomok rondították el.

— Alberto Malic — mormolta Mort félig önmagának. — Nahát! Megáll az ember esze!

Ujjaival dobolt az asztalon, bár a hang meglepően tompán szólt.

— Bocs — mentegetőzött Meccetüzes. — Sehogy se jön nekem össze a melaszos szendvicskészítés. Az se.

— Szerintem a határfelület lassú sétatempóban közeleg — mondta Mort, és szórakozottan lenyalta az ujjait. — Nem tudod varázslattal megállítani?

Meccetüzes megrázta a fejét.

— Én nem. Laposra passzírozna — tette hozzá vidoran.

— Mi fog történni veled, amikor megérkezik, he?

— Ó, visszamegyek a Börzére lakni. Úgy értem, sosem költöztem ide. Ez az egész mind meg se történt. Elég kár. Oltári jól főznek itt, és ingyen mossák a szennyesem. Apropó, mit is mondtál, milyen messze van?

— Olyan húsz mérföldre lehet, úgy sejtem.

Meccetüzes az ég felé fordította a tekintetét, és mozgott a szája. Végül megszólalt:

— Az azt jelenti, hogy körülbelül holnap éjfélre ér ide, épp időben a koronázásra.

— Kié?

— Az övé.

— De hát ő már királynő, nem?

— Egyfajta értelemben, de hivatalosan addig nem királynő, amíg meg nem koronázták. — Meccetüzes vigyorgott, arca árnyminta volt a gyertyafényben, és hozzátette: — Ha szükséged van egy hasonlatra, hogy megértsd, akkor olyan, mint a különbség az életben levés megszűnése meg a halottnak levés között.

Húsz perccel korábban Mort olyan fáradtnak érezte magát, hogy gyökereket tudott volna ereszteni. Most viszont pezsgett a vére. Az a fajta késő éji, frenetikus energia volt, amiről tudod, hogy másnap dél körül meg fogsz fizetni érte, ám most Mort úgy érezte, azonnal cselekednie kell, vagy az izmai szétpattannak a puszta vitalitástól.

— Látni akarom a királykisasszonyt — jelentette be. — Ha te nem tudsz semmit se tenni, talán akad valami, amit én megtehetek.

— Őrség áll a szobája előtt — mondta Meccetüzes. — Ezt csupán mint megfigyelést említem. Egy pillanatig se képzelem, hogy ez, akár a legkisebb mértékben is, bármit megváltoztat.

Éjfél volt Ankh-Morporkban, de a nagy ikervárosban az egyetlen különbség nappal és éjjel között, nos, az, hogy az utóbbi sötétebb. A piacok zsúfoltak voltak, a nézőközönség sűrűn tolongott a Szajhák Gödre körül, a város örökös, bizánci jellegű bandaháborújának vesztesei lábukhoz kötözött ólomsúlyokkal csöndben süllyedtek lefelé a folyó jeges vizében, a különféle illegális, mi több, illogikus gyönyörök kereskedői ferde iparukat űzték, a betörők betörtek, a csillagfény késeken villant a sikátorokban, az asztrológusok nekiláttak napi munkájuknak és a Gyehennában egy épp most odatévedt éjjeliőr megrázta kolompját, s közhírré tette:

— Tizenkettőt üt az óra, térjetek márrrgghhhh…

Mindazonáltal az Ankh-Morpork-i Kereskedelmi Kamara nem örülne annak a vélekedésnek, hogy az egyetlen igazi különbség városuk és egy mocsár között az alligátorokon föllelhető lábak száma. S valóban, Ankh előkelőbb kerületeiben, amik zömmel a dombos részen találhatóak, ahol van esély egy kis légmozgásra, az éjek szelídek és hibiszkusz- meg cecillia virágoktól illatoznak.

Ez a bizonyos éjszaka azonban salétromtól is illatozott, ugyanis ma volt a Patrícius hivatalba lépésének tizedik évfordulója, és a Patrícius[8] meghívta néhány barátját egy italra — úgy ötszázat közülük —, és rakétákat röpíttetett. Nevetés és a szenvedély alkalmankénti bugyborékolása töltötte be a palotakertet, s az este mostanság érkezett abba az érdekes fázisba, amikor már mindenki túl sokat ivott ahhoz, hogy egészségére váljék, de még nem eleget ahhoz, hogy ténylegesen összeessen. Ez az az állapot, amikor az ember olyasmiket csinál, amikre egész életében skarlátvörös szégyennel fog visszaemlékezni, mint például a papírtrombitába fújdogálás vagy az idétlen vihogás egész a rosszullétig.

Jelenleg a Patrícius vendégei közül vagy kétszáz a kígyótáncon imbolyogja és rugdossa magát keresztül, ami egy, khm, „érdekes” morporki népszokás, és abból áll, hogy az ember eléggé berúg, rácsimpaszkodik az előtte lévő személy derekára, aztán ide-oda bukdácsol, és harsányan vihorászik egy hosszú, kígyózó oszlopban, ami annyi termen kanyarog keresztül, amennyin csak lehetséges, legszívesebben olyanokban, amikben sok a törékeny tárgy, miközben a részvevők egyik lábukkal bizonytalanul kirúgnak a ritmusnak megfelelően, vagy legalábbis valamilyen ritmusnak megfelelően. Ez a tánc már félórája tart, áttekergett a palota minden termén, közben fölcsípve két trolit, a szakácsot, a Patrícius legfőbb kínvallató-mesterét, három pincért, egy történetesen épp arra járó betörőt, és egy apró, szelídített mocsári sárkányt.

Valahol a tánc közepén tartózkodik a dagadt Lord Ródley Chirmből, a mesés Chirm birtokok várományosa, akinek ez idő szerint a derekát markoló vékony ujjak képezik legfőbb gondját. Agya alkoholfürdőjéből már régóta próbálja fölkelteni a figyelmét.

— Hé — kiáltotta oda a vállán fölött, miközben már a tizedik pukkasztóan mulatságos kört imbolyogták az óriási konyhán át — ne olyan szorosan, kérem!

— RETTENETESEN SAJNÁLOM.

— Oda se neki, vén csataló. Ismerem magát? — kérdezte Lord Ródley, élénk kontrát rugdosva.

— VALÓSZÍNŰTLENNEK TARTOM. LEGYEN SZÍVES, ÁRULJA EL NEKEM, MI ENNEK A TEVÉKENYSÉGNEK AZ ÉRTELME?

— Mi? — süvítette túl Lord Ródley a valaki által berúgott vitrinajtó és az ezt követő visító derültség zaját.

— MI EZ A DOLOG, AMIT CSINÁLUNK? — érdeklődött a hang fagyos türelemmel.

— Még sosem volt buliban? Apropó, ügyeljen az üvegre!

— ATTÓL TARTOK, NEM JÁROK ANNYIT TÁRSASÁGBA, AMENNYIT SZERETNÉK. KÉREM, MAGYARÁZZA MEG! VAN ENNEK VALAMI KÖZE A SZEXHEZ?

— Semmi, öregem, hacsak nem áll meg túl hirtelen, ugye, érti, mire gondolok? — felelte őlordsága, és könyökével megbökte látatlan vendégtársát.

— Aú — nyögött föl. A robaj előttük a hidegbüfé kimúlását jelezte.

— NEM.

— Mi?

— NEM ÉRTEM, HOGY MIRE GONDOL.

— Vigyázzon a krémre, csúszós… nézze, ez csak egy tánc, oké? Az ember a mulatság kedvéért csinálja.

— MULATSÁG.

— Pontosan. Lala, lala, la… kirúg!

Hallható csönd támadt.

— KI EZ A MULATSÁG?

— Nem, a mulatság nem valaki, a mulatság az, amiben része van.

— MULATSÁGBAN VAN RÉSZÜNK?

— Eddig azt hittem — válaszolta bizonytalanul őlordsága. Ez a hang a fülénél kissé aggasztotta; úgy tűnt, közvetlen az agyába érkezik.

— MI EZ A MULATSÁG?

— Ez az!

— ERŐTELJESEN IDE-ODA RUGDALÓZNI, MULATSÁG?

— Nos, része a mulatságnak. Kirúg!

— FÜLLEDT TERMEKBEN HANGOS ZENÉT HALLGATNI, MULATSÁG?

— Lehetséges.

— HOGYAN NYILVÁNUL MEG EZ A MULATSÁG?

— Nos hát… nézze, vagy van mulatságban része, vagy nincs, engem hiába kérdez, magának kell tudnia, oké? Egyáltalán, hogy került maga ide? — tette hozzá Lord Ródley. — A Patrícius barátja?

— MONDJUK AZT, HOGY ELLÁT TEENDŐVEL. ÚGY ÉREZTEM, MEG KELLENE VALAMIT TANULNOM AZ EMBERI KEDVTELÉSEKRŐL.

— Eléggé úgy hangzik hogy még jócskán van mit tanulnia.

— TUDOM. KÉREM, BOCSÁSSA MEG SAJNÁLATOS TUDATLANSÁGOM! CSUPÁN TUDÁSOM SZERETNÉM GYARAPÍTANI. EZEK AZ EMBEREK ITT, KÉREM… EZEKNEK MIND MULATSÁGBAN VAN RÉSZE?

— Igen!

— AKKOR HÁT EZ A MULATSÁG.

— Örülök, hogy ezt sikerült tisztáznunk. Vitázzon a székkel! — csattant föl Lord Ródley, aki mostanra már igen kevéssé mulatott jól, valamint kellemetlenül józannak érezte magát.

A hang mögötte csöndesen mormolta:

— EZ ITT MULATSÁG. MÉRTÉKTELENÜL INNI, MULATSÁG. MULATSÁGBAN VAN RÉSZÜNK. Ő JÓL MULAT. EZ VALAMI MULATSÁG… MILYEN MULATSÁGOS.

A Halál mögött a Patrícius apró, szelídített mocsári sárkánya komoran csimpaszkodott a csontos csípőre, és azt gondolta: őrök ide, őrök oda, amikor legközelebb egy nyitott ablakhoz érünk, úgy elinalok, mint a veszett fene.

Kelli nyársat nyelve ült ágyában.

— Egy lépéssel se közelebb! — parancsolta. — Őrség!

— Nem tudtuk megállítani — jelentette az első őr, szégyenkező arcát bedugva az egyik ajtófélfa mellett.

— Csakúgy betolakodott… — tette hozzá a másik őr a másik ajtófélfa mellől.

— És a varázsló azt állítja, hogy a dolog rendben van, és nekünk azt mondták, hogy mindenkinek hallgatni kell rá, mert…

— Jól van, jól van. Az embert itt akár meg is gyilkolhatják — morgott Kelli ingerlékenyen, és visszatette a nyílpuskát az éjjeliszekrényre, sajnálatos módon anélkül, hogy a biztosítózárat visszakattintotta volna.

Valami csattant, a húsba csapódó fém nesze hallott, valami süvített a levegőben, valaki nyögött egyet. A nyögés Meccetüzes irányából hallatszott. Mort feléje penderült.

— Jól vagy? — firtatta. — Eltalált?

— Nem — felelte a varázsló elhaló hangon. — Nem, nem talált el. Hogy érzed magad?

— Kicsit fáradtan. Miért?

— Ó, semmi. Semmi. Nem érzel valahol léket? Egy kis szivárgást?

— Nem. Miért?

— Ó, semmi, semmi. — Meccetüzes megfordult, és közelről megvizsgálta a falat Mort mögött.

— Hát a halottaknak nem jár semmi nyugalom? — nyűgösködött Kelli keserűen. — Azt hittem, az ember amikor már halott, legalább abban biztos lehet, hogy egy jót alhat! — Úgy nézett ki, mint aki előzőleg sírt. Olyan éleslátással, ami magát is meglepte, Mort rájött, hogy a királylány ezzel tisztában van, és ettől csak még dühösebb.

— Ez igazán nem méltányos — méltatlankodott. — Én csak segíteni szeretnék. Nem igaz, Meccetüzes?

— Hümm? — mondta Meccetüzes, aki megtalálta a nyílvesszőt a vakolatba fúródva, és mély gyanakvással szemlélte. — Ó, igen. Tényleg. Nem mintha lehetséges lenne. Elnézést, nincs valakinél egy darab madzag?

— Segíteni? — csattant föl Kelli. — Segíteni? Ha te nem lettél volna…

— Akkor is halott lennél — vágott közbe Mort.

A lány eltátott szájjal bámult rá.

— De legalább nem tudnék róla — vágott vissza. — Az benne a legrosszabb.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha ti ketten most kimentek — fordult Meccetüzes az őrökhöz, akik pedig megpróbáltak észrevétlenek maradni. — De arra a lándzsára szükségem lesz. Kérem szépen! Köszönöm.

— Nézd — kezdte Mort —, van odakint egy lovam. El se hinnéd. El tudlak vinni bárhova. Nem kell, hogy itt várakozz.

— Nem sokat tudsz a monarchiáról, igaz? — kérdezte Kelli.

— Khm. Nem?

— Úgy érti, jobb halott királynőnek lenni a saját kastélyodban, mint eleven közembemek valahol máshol — világosította föl Meccetüzes, aki odatámasztotta a lándzsát a falra a nyílvesszővel párhuzamosan, és megpróbálta annak mentén beirányozni magát. — De amúgy se jönne össze. A kupolának nem a palota, hanem ő a középpontja.

— Kicsoda? — sikította Kelli. A hangja a tejet akár egy hónapig is frissen tudta volna tartani.

— Ő Királyi Fensége — javított Meccetüzes gondolkodás nélkül, a nyílvessző mutatta irányba hunyorogva.

— Nehogy még egyszer megfeledkezz erről!

— Nem fogok, de nem ez a lényeg — felelte a varázsló. Kihúzta a nyílvesszőt a vakolatból, s ujjbegyével tesztelte a hegyét.

— De ha itt maradsz, akkor meg fogsz halni! — tiltakozott Mort.

— Akkor majd megmutatom a Korongnak, hogyan hal meg egy királynő — nyilatkozta Kelli olyan büszkén, amilyen csak lehet az ember egy kötött, rózsaszín ágykabátban.

Mort leült az ágy végére, s kezébe temette arcát.

— Én tudom, hogyan hal meg egy királynő — motyogta. — Ugyanúgy, mint bárki más. És néhányan közülünk nem szeretnék, ha ez megtörténne.

— Elnézést, csak egy pillantást szeretnék vetni arra a nyílpuskára — mondta Meccetüzes társalgási hangnemben, keresztülnyúlva előttük. — Ne is törődjetek velem!

— Büszkén fogok szembenézni végzetemmel — jelentette be Kelli, ám árnyalatnyi bizonytalansággal hangjában.

— Dehogy fogsz. Úgy értem, tudom, miről beszélek. Hidd el nekem! Nincs benne semmi büszkeség. Csak szimplán meghalsz.

— Igen, de az számít, hogyan. Én éppoly nemesen fogok meghalni, mint Ezeriel királynő.

Mort összeráncolta homlokát. A történelem csukott könyv volt számára.

— Az meg ki?

— Klaccsban élt, rengeteg szeretője volt, és ráült egy kígyóra — vetette oda Meccetüzes, kifeszítve az íjat.

— Direkt csinálta! Szerelmi bánatában! — tette hozzá a királylány.

— Én csak arra emlékszem, hogy állandóan szamártejben fürdőzött. Mulatságos dolog a történelem — tűnődött Meccetüzes. — Királynővé koronáznak, uralkodsz harminc évig, törvényeket hozol, háborút hirdetsz más népek ellen, és aztán az egyetlen dolog, amiről az emberek emlékeznek rád az, hogy olyan volt a szagod, mint a joghurté, és egy kígyó beleharapott a…

— Ezeriel távoli ősanyám — csattant föl Kelli. — Nem vagyok hajlandó ilyesmit végighallgatni.

— Elhallgattok mindketten és meghallgattok végre!? — kiáltotta Mort.

A csönd úgy ereszkedett alá, mint egy szemfedél.

Ekkor Meccetüzes gondosan megcélozta és hátba lőtte Mortot.

Az éjszaka elhullatta korai halálos áldozatait, és továbbhaladt. Még a legvadabb bulik is véget értek, vendégeik hazavánszorogtak ágyukba, vagy legalábbis valaki ágyába. Megfosztva ezen útitársaktól — közönséges nappali népség, akik csak elbitangoltak időbeli pályájukról —, az éjszaka igazi túlélői nekiláttak a sötét komoly üzletelésének.

Ez nem olyan sokban különbőzött Ankh-Morpork nappali kereskedelmétől, talán csak annyiban, hogy a kések szembetűnőbbek voltak, és az emberek nem mosolyogtak annyit.

A Gyehenna néma volt, eltekintve a tolvajok füttyjeleitől és a soktucatnyi, gondos zajtalansággal magánügyei után járó ember bársonyos, vészjósló csöndjétől.

És a Sonka Sikátorban Csonka Wa notórius szabadfogású kockajátéka mostanra beindult. Több tucat csuklyás alak térdelt vagy guggolt a kis, ledöngölt földkör körül, ahol Wa három, nyolcoldalú kockája pattogott, s pörgette csalóka leckéjét statisztikai valószínűségből.

— Három!

— Tefál szeme, Ióra mondom!

— Jól megfogott, Hummok! Ez a fickó aztán tudja, hogyan pörgesse a csontjait!

— CSAK ÜGYESSÉG KÉRDÉSE.

Hummok M’guk — egy kistermetű, laposarcú férfi a tengelyföldi törzsek egyikéből, közismert mindenütt, ahol ketten összejöttek, hogy megkopasszanak egy harmadikat — fölvette a kockákat, és rájuk meredt. Némán átkozta Wát, akinek kockakicserélő trükkje hasonlóképpen hírhedett volt a műértők köreiben, de aki szemlátomást cserbenhagyta őt, és fájdalmas, idő előtti halált kívánva az árnyékba burkolózott, vele szemben ülő játékosnak, elvetette a kockákat a sárban.

— Huszonegy, a keservit!

Wa összekotorta a kockákat, s átnyújtotta az idegennek. Amikor Hummok felé fordult, egyik szeme éppen hogy csak villant egyet. Hummoknak imponált a dolog — alig vette észre az elmosódottan gyors mozdulatot Wa félrevezetően bütykös ujjai közt, pedig ő direkt figyelte.

Elképesztő volt a mód, ahogy a kockák csörögtek az idegen kezében, aztán kirepültek belőle egy lassú ívben, ami huszonnégy kis csillagra néző pöttyel végződött.

A tömegből néhányan — az utca létbölcseletében járatosabbak — elhúzódtak az idegentől, mert az ilyen szerencse komoly balszerencsét jelenthet Csonka Wa szabadfogású kockajátékában.

Wa keze, ahogy rátette a kockákra, ravaszként kattant.

— Csupa nyolcas — lehelte. — Az ilyen mázli természetellenes, miszter.

A tömeg maradéka elpárolgott, akár a harmat, s csupán azok a nehézsúlyú, barátságtalan kinézetű férfiak maradtak ott, akik ha Wa valaha fizetett volna adót, adóbevallási ívén mint Elengedhetetlen Ipartevékenységi és Üzleti Felszerelés szerepeltek volna.

— Lehet, hogy nem is mázli — tette hozzá. — Lehet, hogy varázsolkodás?

— EZT A LEHETŐ LEGERŐTELJESEBBEN KIKÉREM MAGAMNAK.

— Egyszer összefutottunk egy varázslóval, aki megpróbált meggazdagodni — folytatta Wa. — Nem is tudom, mi történt aztán vele. Fiúk?

— Alaposan megleckéztettük…

— …és ott hagytuk a Dög Dűlőn…

— …és a Méznyalás Passzázsban…

— …és még vagy két másik helyen, amikre nem emlékszem.

Az idegen fölállt. A fiúk körbevették.

— EZ SZÜKSÉGTELEN. ÉN CSUPÁN TANULNI VÁGYOM. MIFÉLE ÉLVEZETET KÉPESEK AZ EMBEREK AZ ESÉLYEK TÖRVÉNYEINEK PUSZTA ISMÉTELGETÉSÉBEN FÖLLELNI?

— Az esélynek ehhez semmi köze. Gyerünk, nézzük meg a fazont alaposan, fiúk!

Az ezt követő eseményekre élő lélek nem emlékezett, kivéve egyet, amely egy elvadult macskához tartozott — egyike a városban ezrével kóborlóknak —, ami épp átslisszolóban volt a sikátoron, en route egy randevúra. Megtorpant, s érdeklődéssel figyelt.

A fiúk döfés közben megfagytak. Fájdalmasan bíbor fény cikázott körülöttük. Az idegen hátralökte csuklyáját, fölmarta a kockákat, és Wa ellenállást ki nem fejtő kezébe lökte őket. A férfi szája tátogott, szeme sikertelenül próbálta nem látni azt, ami előtte állt. Vigyorogva.

— DOBJ!

Wának sikerült végül lepillantania kezére.

— Mi a tét? — suttogta.

— HA NYERSZ, A TOVÁBBIAKBAN TARTÓZKODNI FOGSZ EZEKTŐL A NEVETSÉGES PRÓBÁLKOZÁSOKTÓL, AMIK AZT A TÉVHITET KELTIK, HOGY AZ ESÉLYEK IRÁNYÍTJÁK AZ EMBERI ÜGYEKET.

— Persze. Persze. És… ha vesztek?

— AZT FOGOD KÍVÁNNI, BÁRCSAK NYERTÉL VOLNA.

Wa megpróbált nyelni, de teljesen kiszáradt a torka.

— Tudom, hogy sok embert megöltem…

— EGÉSZ PONTOSAN HUSZONHÁRMAT.

— Túl késő már azt mondani, hogy sajnálom?

— AZ ILYESMI NEM TARTOZIK RÁM. ÉS MOST VESD EL A KOCKÁT!

Wa lehunyta szemét, s leejtette a kockákat a földre, még ahhoz is túl idegesen, hogy a különlegességének számító „fricskázó pörgetés” dobással megpróbálkozzék.

— CSUPA NYOLCAS. NA LÁTOD, NEM IS VOLT OLYAN NEHÉZ, IGAZ?

Wa elájult.

A Halál vállat vont, és elsétált, csak annyi időre állva meg, míg megvakarászta egy épp arra járó kóbor macska fültövét. Magában dúdolt. Nem teljesen értette, mi lelte, de kifejezetten élvezte a dolgot.

— Nem lehettél biztos benne, hogy működni fog!

Meccetüzes békítő gesztussal tárta szét a karját.

— Nos, valóban nem — egyezett bele —, de azt gondoltam, ugyan, mi vesztenivalóm van? — Elhátrált.

— Mi vesztenivalód van? — üvöltötte Mort.

Előrerontott, s kiráncigálta a nyílvesszőt a királykisasszony mennyezetes ágyának egyik tartóoszlopából.

— Csak nem akarod azt mondani, hogy ez keresztülment rajtam? — csattant föl.

— Direkt figyeltem — bólogatott Meccetüzes.

— Én is láttam — erősítette meg Kelli. — Szörnyű látvány volt. Egyenesen ott jött keresztül, ahol a szíved van.

— És én láttam, amikor átsétáltál egy kőoszlopon — tette hozzá Meccetüzes.

— És én láttam, amikor keresztüllovagoltál egy ablakon.

— Igen, de az üzleti ügyben történt — nyilatkozta Mort, kezével hadonászva a levegőben. — Az nem mindennapos, az más. És… — Elhallgatott. — Ahogy rám néztek — mondta. — Épp így néztek rám a kocsmában ma este. Mi a baj?

— Az a mód, ahogy a karod egyenesen átlengetted a tartóoszlopon — felelte Kelli elhaló hangon.

Mort jól megbámulta a kezét, aztán megkocogtatta vele a fát.

— Látjátok? — érdeklődött. — Szilárd. Szilárd kéz, szilárd fa.

— Azt mondod, az emberek megbámultak a kocsmában? — kérdezte Meccetüzes. — Mégis, mit csináltál? Keresztülmasíroztál a falon?

— Nem! Úgy értem, dehogy, csak ittam azt az italt, azt hiszem, törkölynek nevezik…

— Törköly?

— Igen. Rohadtalma-ízű. Abból, ahogy bámultak rám, az ember azt gondolná, valami méreg.

— Mégis, mennyit ittál? — faggatta Meccetüzes.

— Talán egy pintet, nem figyeltem oda különösebben…

— Tudtad azt, hogy innentől egész a Kostetőig a törköly a legnagyobb alkoholtartalmú ital? — akarta tudni a varázsló.

— Nem. Senkise mondta — válaszolta Mort. — De mi köze van ennek a…

— Nem — jegyezte meg Meccetüzes vontatottan —, nem tudtad. Hmm. Ez a nyitja, igaz?

— Van ennek valami köze a királykisasszony megmentéséhez?

— Valószínűleg nincs. De azért szeretnék belenézni a könyveimbe.

— Ebben az esetben érdektelen — szögezte le Mort határozottan.

Kellihez fordult, aki kezdődő, bizonytalan csodálattal nézett rá.

— Azt hiszem, tudok segíteni — jelentette ki. — Azt hiszem, kézbe tudok kaparintani néhány hatékony varázslatot. A mágia képes lesz visszatartani a kupolát, nem igaz, Meccetüzes?

— Az én mágiám nem. Ugyancsak erősnek kellene lennie, és még akkor se vakok biztos benne. A valóság szívósabb mint…

— El fogok menni! — szólt Mort. — Isten véletek holnapig!

— Már holnap van — mutatott rá Kelli.

Mort kissé lelohadt.

— Na jó, akkor ma estig — mondta, némileg összeszedte magát, s hozzátette: — Én immáron el!

— Immáron micsoda? — értetlenkedett a királylány.

— Így dumálnak a hősök — tájékoztatta Meccetüzes előzékenyen. — Nem tehet róla.

Mort haragosan nézett rá, bátran Kellire mosolygott, s kiment a szobából.

— Tulajdonképpen kinyithatta volna az ajtót — jegyezte meg Kelli a fiú távozása után.

— Azt hiszem, kissé zavarban volt — nyilvánított véleményt Meccetüzes. — Mindnyájan átesünk ezen a fázison.

— Micsodán, a dolgokon keresztülsétáláson?

— Egy bizonyos értelemben. De azért inkább a beléjük ütközésen.

— Szándékomban áll egy kicsit aludni — jelentette be Kelli. — Még a holtaknak is szüksége van egy kis pihenésre. Meccetüzes, légy szíves, azonnal hagyd abba a nyílpuska babrálását! Bizonyos vagyok abban, hogy varázslóhoz méltatlan dolog egyedül tartózkodni egy hölgy budoárjában.

— Hmm? De hát nem vagyok egyedül, igaz? Te is itt vagy.

— Ez — mutatott rá a lány —, a dolog lényege, ugyebár.

— Ó! Aha. Elnézést. Khm. Hát akkor viszlát reggelig.

— Jó éjszakát, Meccetüzes. Csukd be az ajtót magad mögött!

A nap a láthatáron lopakodott, úgy döntött, elszelel, s elkezdett fölkelni.

Ám beletelik némi időbe, amíg lassú fénye átgördül az alvó Korongon maga előtt hajtva az éjszakát, s az éji árnyak még uralták a várost.

A város kocsmáinak legkiválóbbika, a Megfoltozott Dob köré csoportosultak a Filigrán Utcában. A Dob nem annyira söréről volt nevezetes, ami ránézvést ártatlan löttynek tűnt, ám olyan volt az íze, mint az akkumulátorsavé, hanem törzsvendégeiről. Azt beszélik, hogy ha elég hosszasan elücsörögsz a Dobban, akkor előbb-utóbb minden jelentősebb korongvilági hős el fogja lopni a lovad.

A légkör odabenn még mindig beszélgetésektől volt hangos és füsttől terhes, bár a kocsmáros mindent elkövetett, amit a kocsmárosok szoktak, amikor úgy vélik, ideje a zárórának, mint például a fények kioltása, az óra fölhúzása, a csapok letakarása, és — biztos, ami biztos — a szögekkel kivert bunkó hollétének ellenőrzése. Na persze, nem mintha a vendégek a legkisebb mértékben is figyelmet fordítottak volna minderre. A Dob törzsközönségének legtöbbje számára még a szöges furkó is csupán enyhe célzásnak számított volna.

Azonban ahhoz elégségesen figyelmesek voltak, hogy kissé aggassza őket a pultnál álldogáló magas, sötét alak, akí épp végigitta a kocsma teljes italválasztékát.

Magányos, eltökélt nagyivók mindig létrehoznak egy olyan mentális mezőt, ami teljes elkülönültséget biztosít, de ez a bizonyos részeg egyfajta végzetes komorságot sugárzott, ami lassacskán kiürítette a bárkészletet.

Ez nem aggasztotta a kocsmárost, mert a magányos figura egy rendkívül sokba kerülő kísérletbe fogott bele.

Bárhol legyen a multiverzumban, minden egyes italmérésnek van ilyenje — polcok a fura alakú, ragadós palackokkal, amik nem csupán egzotikus elnevezésű folyadékot, ami gyakran kék vagy zöld, foglalnak magukban, hanem olyan apró-cseprő dolgokat is, amelyek tartalmazásához rendes italt lötyögtető üveg sose alacsonyodna le, mint például gyümölcsök egészben, egyéb menő növényi darabkák, és szélsőséges esetekben kicsiny, megfulladt gyíkok. Senkise tudja, hogy a kocsmárosok miért halmoznak föl belőlük olyan sokat, hiszen mindegyik íze olyan, mint a terpentinben föloldott melaszé. Azt tartja a közhiedelem, hogy a kocsmárosok arról a napról ábrándoznak, amikor valaki hívatlanul besétál az utcáról, s rendelt egy Őszibarack Kevertkanyart egy Csepp Mentával, és egyik napról a másikra a hely felkapottá válik, ahol érdemes megjelenni.

Az idegen elszántan dolgozta magát keresztül ezen a soron.

— MI AZ A ZÖLD?

A kocsmáros rámeredt a címkére.

— Aszongya, Sárgadinnye Pálinka — olvasta kételkedve. — Aszongya, valami szerzetesek palackozták ősi recept szerint — tette hozzá.

— KIPRÓBÁLOM.

A férfi oldalvást a pulton sorakozó üres poharakra sandított; némelyikben még mindig látható volt néhány gyümölcssalátadarabka, vagy pálcikára szúrt cseresznye és kis papírernyők.

— Biztos abban, hogy még nincs elege? — kérdezte. Egy cseppet nyugtalanította, hogy úgy tűnt, nem képes kivenni az idegen arcát.

A pohár az oldalára kikristályosodó itallal eltűnt a csuklya alatt, s üresen bukkant újra elő.

— IGEN. MI AZ A SÁRGA, BENNE A DARAZSAKKAL?

— Tavaszi Szíverősítő, aszongya. Jó lesz?

— IGEN. ÉS UTÁNA AZ A KÉK AZ ARANYSZÍNŰ PETTYEKKEL.

— Ööö. A Vén Felöltő?

— IGEN. ÉS UTÁNA A MÁSODIK SOR.

— Melyikre gondol?

— MINDEGYIKRE.

Az idegen egyenes maradt, mint a gyertyaszál; a poharak szirup és válogatott vegetáció rakományukkal folyamatosan, futószalag-jelleggel tűntek el a csuklyában.

Hát ez az, gondolta a kocsmáros, ez aztán a stílus, ez az, ami után veszek magamnak egy vörös zakót, és esetleg kiteszek némi amerikai mogyorót meg egy pár ecetes uborkát a pultra, fölszerelek néhány tükröt szerte a helyiségben, és kicserélem a fűrészport. Fölkapott egy söráztatta rongyot, és lelkesen törölgetni kezdte az asztalosmunkát, szétterítve ily módon a szíverősítős poharakból kifolyt cseppeket egy szivárványos maszatba, ami rögvest lemarta a politúrt. A törzsvendégek utolsója föltette kalapját, és kiimbolygott, magában motyogva.

— NEM LÁTOM ÉRTELMÉT — mondta az idegen.

— Tessék?

— MINEK KELLENE TÖRTÉNNIE?

— Hány pohárral ivott?

— NEGYVENHÉTTEL.

— Hát akkor már akárminek is — nyilatkozta a kocsmáros. Mivel értett a szakmájához, és tudta, mit várnak tőle olyankor, amikor egyesek egyedül iszogatnak az éjfél utáni első órákban, elkezdett kifényesíteni egy poharat a mosogatóronggyal, és azt mondta:

— Kidobott az asszony, mi?

— PARDON?

— Borba fojtod a bánatod, nem?

— NEKEM NINCS BÁNATOM.

— Nem, hát persze, hogy nincs. Felejtsd el, hogy szóba hoztam! — Még néhányszor végighúzta a rongyot a poháron. — Csak azt gondoltam, talán segít, ha van kinek elmondanod — jegyezte meg.

Az idegen egy pillanatig csöndben maradt, gondolkozott.

— BESZÉLGETNI AKARSZ VELEM? — tette fel a kérdést.

— Igen. Hát persze. Jó hallgatóság vagyok.

— EDDIG MÉG SOHA SENKI NEM AKART VELEM BESZÉLGETNI.

— Szégyen, gyalázat.

— ÉS TUDOD, BULIKBA SE HÍVNAK SOHA.

— Cccö.

— ŐK MIND UTÁLNAK ENGEM. MINDENKI UTÁL ENGEM. NINCS EGYETLEN BARÁTOM SE.

— Mindenkinek kellene legyen egy barátja — bólogatott bölcsen a kocsmáros.

— AZT HISZEM…

— Igen?

— AZT HISZEM… AZT HISZEM AZZAL A ZÖLD ÜVEGGEL ÖSSZE TUDNÉK BARÁTKOZNI.

A kocsmáros végigtaszajtotta a nyolcszögletű palackot a pulton. A Halál elkapta, és a pohár fölött billegtette. A folyadék megcsendült a karimán.

— RÉSZEG VAGYOK, AZT GONDOLOD, UGYE?

— Mindenkit kiszolgálok, aki háromból legalább egyszer egyenesen tud állni — felelte a kocsmáros.

— TEJJJESSSEN IGAZAD VAN. DE ÉN…

Az idegen elhallgatott, egy szónoki ujj a levegőbe csapott.

— MITIS MONTTAM PPEN?

— Azt mondtad, én azt hiszem, hogy részeg vagy.

— Á! GEN, DE ÉN AKOR JOZA… JOZA… JOZANODOM KI, AMIKOR CSAKAKAROK. ZEGY KKÍSÉRLETT! S MOSTANTAN MÉG EGYET KÍSÉRLTEZNI SZERETNÉMA NARANCSPÁLINKÁVAL.

A kocsmáros sóhajtott, s az órára pislogott. Kétségtelen, hogy rengeteget keresett, különösen azért, mert az idegent egyáltalán nem izgatta sem az, ha túlfizettette, sem az, ha kevesebbet adott neki vissza. De már későre járt; valójában annyira későre, hogy már korán volt. És volt valami ebben a magányos vendégben, ami elbizonytalanította. A Megfoltozott Dobban sokan és gyakorta ittak úgy, mintha nem lenne másnap, de ez volt az első alkalom, hogy a férfi úgy érezte, lehet, hogy igazuk van.

— ÚGY ÉRTEM, MIM VAN NEKEM, AMINEK ELÉBE NÉZHETEK? HOL VAN ÉRTELEM EBBEN AZ EGÉSZBEN? IGAZÁBÓL MIRŐL SZÓL EZ AZ EGÉSZ?

— Fogalmam sincs, barátom. De valószínűnek tartom, hogy jobban fogod érezni magad, ha egy jót aludtál.

— ALUDTAM? ALUDTAM? SOSEM ALSZOM. ERRŐL VAGYOK, HOGYISHÍVJÁK, KÖZISMERT.

— Mindenkinek szüksége van alvásra. Még nekem is — célozgatott a kocsmáros.

— ŐK MIND GYŰLÖLNEK ENGEM, TUDOD.

— Igen, már mondtad. De már háromnegyed három van.

Az idegen ingadozva megfordult, és körbenézett a néma teremben.

— SENKI SINCS EZEN A HELYEN, CSAK TE MEG ÉN — jegyezte meg.

A kocsmáros fölemelte a csapódeszkát, kijött a pult mögül, s lesegítette az idegent a bárszékről.

— NINCS EGYETLEN BARÁTOM SE. MÉG A MACSKÁK IS RÖHEJESNEK TALÁLNAK ENGEM.

Kivágódott egy kéz, és megragadott egy Amanita Likőrös palackot, még mielőtt tulajdonosát a kocsmáros az ajtóhoz tudta volna terelni, azon töprengve, hogy lehet egy ennyire sovány valaki ilyen súlyos.

— NEM MUSZÁJ RÉSZEG LEGYEK, MONDTAM UGYE. MIÉRT SZERETNEK AZ EMBEREK RÉSZEGEK LENNI? MER’ MULATSÁG?

— Segít nekik megfeledkezni az életükről, öregem. És most csak támaszkodj szépen ide, amíg én kinyitom az ajtót…

— MEGFELEDKEZNI AZ ÉLETRŐL. HA. HA.

— Gyere vissza máskor is, amikor csak kedved van, hallod?

— TE TÉNYLEG VISZONT SZERETNÉL ENGEM LÁTNI?

A kocsmáros visszanézett a kis pénzhalomra a pulton. Ennyi már megért egy kis különcséget. Ez a pofa legalább csöndes volt, és ártalmatlannak látszott.

— Ó, igen — mondta, egyetlen sima mozdulattal kihajtva az idegent az utcára, és visszaszerezve a palackot. — Csak ugorj be bármikor!

— EZ A LEGKEHEDVESEBB DOLOG…

Az ajtó rácsapódott a mondat folytatására.

Yzabell fölült az ágyában.

Újra kopogtatás hallatszott, halk, ám sürgető. A lány álláig húzta a takarót.

— Ki az? — suttogta.

— Én vagyok az, Mort — bújt be a sziszegés az ajtó alatt. — Légy szíves, engedj be!

— Várj!

Yzabell kétségbeesetten küszködött, hogy megtalálja a gyufát az éjjeliszekrényen, miközben levert egy üveg kölnivizet, és kilakoltatott egy doboz csokoládét, ami mostanra amúgy is főleg kiürített sztaniolokat tartalmazott. Amint meggyújtotta a gyertyát, maximális hatást biztosító helyre helyezte, hálóruhájának vonalát sokkal feltárulkozóbbra cibálta, és így szólt:

— Az ajtó nyitva van.

Mort betámolygott a szobába, ló—, fagy- és törkölyillatot árasztva.

— Remélem — jegyezte meg Yzabell pajzánul —, hogy nem azért kényszeríttetted ki a bejövetelt ide, hogy visszaélj ebben a háztartásban betöltött helyzeteddel.

Mort körülnézett. Yzabell nyakig volt a fodrokban. Még az öltözőasztal is úgy nézett ki, mint ami alsószoknyát visel. Az egész szobát nem is annyira bebútorozták, mint inkább befehérneműzték.

— Nézd, most nincs időm hetyegni — mondta a fiú. — Hozd azt a gyertyát a könyvtárba! És az ég szerelmére, vegyél föl valami praktikusabbat, így túlcsordulsz!

Yzabell lepillantott, aztán fölkapta a fejét.

— Nahát!

Mort visszadugta a fejét az ajtóból.

— Élet-halál kérdése — tette hozzá, s eltűnt.

Yzabell nézte, ahogy az ajtó nyikorogva bezáródott mögötte, föltárva a kék pongyolát a pomponokkal, amely ajándékot a Halál agyalt ki neki tavaly Disznólesésre, és aminek kidobásához nem volt szíve annak dacára, hogy egy számmal kisebb volt a kelleténél, és valami elvetemült egy nyuszikát hímezett a zsebére.

Végül kilendítette a lábát az ágyból, belecsusszant a szégyenletes pongyolába, és kiporoszkált a folyosóra, ahol Mort várt rá.

— Nem fog apus meghallani minket? — kérdezte a lány.

— Még nem jött haza. Gyere!

— Honnan tudod?

— Az egész hely másnak érződik, amikor itthon van. Ez… ez olyan, mint a különbség aközött, amikor egy kabátot viselnek vagy csak lóg a fogason. Nem vetted észre?

— Mi az az olyan fontos, amit csinálni fogunk?

Mort belökte a könyvtár ajtaját. Meleg, száraz levegő lebbent feléjük, és az ajtózsanérok tiltakozó nyikorgást bocsátottak ki.

— Meg fogjuk menteni valakinek az életét — válaszolta. — Méghozzá egy királykisasszonyét.

Yzabell azonnal belelkesedett.

— Egy valódi királykisasszonyét? Úgy értem, képes arra, hogy megérezzen egy szem borsót tizenkét matracon keresztül?

— Képes arra?… — Mort érezte, ahogy egy, kisebbfajta kő leesik a szívéről. — Ó! Igen. Gondoltam, hogy Albert valamit félreértett.

— Szerelmes vagy belé?

Mort mozdulatlanná dermedt a polcok között, tudatában a szorgos kis kaparászásnak a fedőlapokon belül.

— Nem olyan könnyű ezt eldönteni — felelte. — Úgy nézek ki?

— Egy kissé izgatottnak látszol. És ő hogyan érez irántad?

— Nem t’om.

— Á! — nyugtázta Yzabell mindentudóan, a szakértő hanghordozásával. — A viszonzatlan szerelem a legrosszabb fajta. De azért valószínűleg nem jó ötlet megmérgezni vagy megölni magad — tette hozzá elgondolkozva. — Mit csinálunk itt? Meg akarod találni az életrajzát, hogy megnézd, hozzád megy-e feleségül?

— Már olvastam, és a királylány halott — közölte Mort. — De csak formailag. Úgy értem, nem igazán halott.

— Jó, mert különben nekromancia lenne. Mit keresünk?

— Albert életrajzát.

— Minek? Nem hinném, hogy van neki.

— Mindenkinek van.

— Nos, Albert mindenesetre nem szereti, ha személyes kérdéseket tesz föl neki az ember. Egyszer megpróbáltam megkeresni, de nem találtam sehol. Az Albert név önmagában nem túl sok kiindulási pontnak. Miért olyan érdekes ez? — Yzabell a kezében tartott gyertyáról meggyújtott két másikat, s ez megtöltötte a könyvtárt táncoló árnyékokkal.

— Szükségem van egy hatalmas varázslóra, és azt hiszem, hogy ő az.

— Mi, Albert?

— Igen. Csak nekünk Albert Malicot kell keressnünk. Azt hiszem, több mint kétezer éves.

— Mi, Albert?

— Igen, Albert.

— Sose hord varázslókalapot — jegyezte meg Yzabell kételyek közt.

— Elvesztette. Különben is, a kalap nem kötelező. Hol kezdjük keresni?

— Nos, ha biztos vagy ebben… föltételezem, a Rakásban. Apus oda szokta pakolni a több mint ötszáz éves életrajzokat. Erre van.

Mutatta az utat a suttogó polcok mentén az ajtóhoz, amit végül egy zsákutca végén találtak. Némi erőfeszítéssel ki lehetett nyitni, a zsanérok nyögése visszhangzott az egész könyvtárban; Mort egy pillanatig úgy képzelte, minden könyv abbahagyta a munkát egy másodpercre, hogy hallgassák a visszaverődést.

Lépcsők vezettek le a bársonyos homályba. Akadt jócskán pókháló meg por is, s a levegőnek olyan volt a szaga, mintha be lett volna zárva egy piramisba sok ezer évre.

— Nem valami gyakran jár erre az ember — mutatott rá Yzabell. — Én megyek előre.

Mort úgy érezte, tartozik valamivel.

— Azt kell mondjam — szólt —, rád aztán lehet építeni!

— Úgy érted, szürke vagyok, kemény és tömbszerű? Te aztán tudod, hogy kell egy lánynak csapni a szelet, fiú.

— Mort — javította Mort automatikusan.

A Rakás sötét volt és csöndes, mint egy mély, földalatti barlang. A polcok között alig volt elég távolság ahhoz, hogy az ember beférjen, és mind jócskán a gyertya fényköre fölé tornyosultak. Különösen a némaságuk tette őket hátborzongatóvá. Itt már nem akadt írnivaló élet; a könyvek szunyókáltak. De Mort érezte, hogy úgy alszanak, mint a macskák. Fél szemük nyitva. Tudatosan.

— Egyszer már lejöttem ide — suttogta Yzabell. — Ha elég messzire elmégy a polcok közt, elfogynak a könyvek, aztán agyagtáblák meg kődarabok következnek, meg állatbőrök, és mindenkit Ugnak meg Zognak hívnak.

A csönd csaknem tapintható volt. Mort érezte, hogy a könyvek figyelik őket, ahogy végigtrappolnak a forró, néma átjárókon. Mindenki, aki valaha is élt, itt volt valahol, egész vissza az első emberekig, akiket az istenek sárból vagy miafenéből égettek ki. A könyvek nem kifejezetten rühellték őt, csak azon töprengtek, mit keres itt.

— Túlmentél Ugon és Zogon? — sziszegte a lány után. — Egy csomó embert roppantul érdekelne, mi lehet ott.

— Megijedtem. Hosszú az út, és nem volt nálam elég gyertya.

— Kár.

Yzabell olyan hirtelen állt meg, hogy Mort nekiütközött a hátának.

— Ez lehet körülbelül a megfelelő terület — mondta. — És most?

Mort megszemlélte a félig lekopott neveket a könyvgerinceken.

— Ezek nincsenek sorba rakva ábécésorrendben! — jajongta.

Fölnéztek. Elténferegtek vagy két oldalfolyosón. Találomra előhúztak néhány könyvet a legalacsonyabb polcokról, porfelhőket keltve.

— Ez így marhaság! — jelentette ki végül Mort. — Milliószámra vannak itt életek. Annak esélye, hogy megtaláljuk az övét, kisebb mint…

Yzabelt befogta a fiú száját.

— Hallgass!

Mort motyogott egy kicsit az ujjak mögül, aztán fölfogta az üzenetet. Erőltette a fülét, hogy az abszolút csönd nehéz sziszegése mellett meghalljon bármit.

És aztán megneszelte. Egy halk, ingerlékeny kaparászást. Magasan, magasan a fejük fölött, valahol a polcok szirtjeit burkoló áthatolhatatlan sötétségben még mindig íródott egy étet.

Egymásra néztek, szemük tágra nyílt. Aztán Yzabell azt mondta:

— Valahol arrébb, visszafelé, elmentünk egy létra mellett. Kerekeken.

A kis görgők az alján nyekeregtek, ahogy Mort odagördítette. A fölső vége is mozgott, mintha hozzá lenne rögzítve egy másik kerékkészlethez, valahol odafönn a sötétben.

— Rendben — sóhajtotta. — Add ide a gyertyát, és…

— Ha a gyertya fölmegy, akkor én is — szögezte le Yzabell határozottan. — Te itt maradsz lenn, és tologatod a létrát, amikor szólok. És ne vitatkozz!

— Veszélyes is lehet odafönn — mondta gálánsan Mort.

— Idelenn is lehet veszélyes — mutatott rá Yzabell. — Szóval én ott fönn leszek a létrán a gyertyával, kösz szépen.

Föltette lábát a legalsó létrafokra, s hamarosan csak egy fodros árnyék vált belőle, körvonalait kirajzolta a gyertya fényudvara, ami nem sokkal később zsugorodni kezdett.

Mort megtámasztotta a létrát, s megpróbált nem gondolni arra a rengeteg életre, amely ránehezedett. Egyszer-egyszer a forró viasz meteorja vágódott a földbe mellette, portölcsért kavarintva. Yzabell mostanra halvány ragyogássá vált messze fönn, és a fiú érzett minden egyes, lépést, amint az végigrezgett, le a létrán.

A lány megállt. Úgy tűnt, meglehetősen hosszú időre.

Aztán lelebegett a hangja, amit a körülöttük lévő csönd súlya eltompított.

— Mort, megtaláltam.

— Jó. Hozd le!

— Mort, igazad volt.

— Oké, köszi. Akkor most hozd le!

— Igen, Mort, de melyiket?

— Ne tökölj, a gyertya már nem sokáig tart!

— Mort!

— Mi van?

— Mort, egy egész polc tele van vele!

Most már tényleg meghajnallott, eljőve a nap azon csúcsa, ami senkihez sem tartozik, kivéve a sirályokat a morporki dokkokban, a dagályt, ami fölzúdult a folyón, és egy meleg, fordulatiránti szelet, amely hozzáadta a tavasz illatát a város komplex szagához.

A Halál egy kikötőbakon ült, a tengert bámulta. Úgy döntött, kijózanodik. A részegség megfájdította a fejét.

Már kipróbálta a horgászást, a táncolást, a szerencsejátékot és az ivást, állítólag mind a négy az élet legnagyobb gyönyörűségei közé tartozik, és nem volt biztos benne, hogy van értelmük. Az étkezés, az igen — a Halál éppúgy szeretett egy jót enni, mint bárki. Nem jutott eszébe egyetlen más testi gyönyör sem, pontosabban dehogynem, de az, nos, testhez illő, és fogalma se volt róla, hogyan lehetne lehetséges hozzáfogni némi alapos body-building nélkül, amit nem állt szándékában fontolóra venni. Meg különben is, úgy tűnt, az emberek fölhagynak vele, ahogy öregszenek, így föltehetőleg nem is olyan csábító.

A Halál kezdte úgy érezni, hogy bármeddig él is, sose fogja megérteni az embereket.

A nap gőzölögtette a kockaköveket, és a Halál is érezte annak a kicsiny tavaszi ösztönzésnek legenyhébb bizsergését, amely képes ezer tonnányi életnedvet, átszivattyúzva ötven láb magas fatörzseken, eljuttatni egy erdőbe.

A sirályok lecsaptak, és alábuktak körülötte. Egy fél szemű macska már nyolcadik életénél és utolsó fülénél tartva bukkant elő elhagyatott haltartó ládák halmában lévő vackából, nyújtózkodott, ásított, és hozzádörgölőzött a lábához. A szellő, utat vágva magának Ankh hírhedett bűzén át, fűszerek és frissen sütött kenyér illatát hozta.

A Halál meg volt rökönyödve. Nem tehetett róla. Igazán örült annak, hogy él, és csak nagyon kelletlenül Halálkodott.

BIZTOS BUJKÁL BENNEM VALAMI, gondolta.

Mort kényelmesen fölkapaszkodott a létrán Yzabell mellé. A létra reszketeg volt, de biztonságosnak tűnt. Legalább a magasság nem zavarta; alatta minden csak feketéllett.

Albert korábbi kötetei közül néhány már szétesőben volt. Mort találomra kinyúlt az egyik után — érezte a létrát megremegni maguk alatt, ahogy ezt megtette —, kivette, és fölcsapta valahol a közepe tájékán.

— Mozdítsd errefelé a gyertyát! — kérte.

— El tudod olvasni? — tudakolta Yzabell.

— Ilyesmi…

„…nekyfogot peniglen nadjon bossantota, hoty myndenik ember uégesettül semyre, úm. Halálra, jut, és megesküdöt magának büszkesseggében, hoggy megleli az Hallhatatlanságot. Imidyen, monta asz iffiú uaráslokknak, magunkra ewlthettyük az Istenek Palástyát. A kewuetkezew nappon, mertmyuel esewzewtt, Alberto…”

— Óul írták — jegyezte meg Mort. — Még mielőtt föltalálták volna a helyesírást. Vessünk egy pillantást a legutolsóba!

Ez bizony Albert volt, semmi kétség. Mort több utalást is talált bundáskenyérre.

— Nézzük meg, mit csinál most! — javasolta Yzabell.

— Gondolod, hogy kellene? Egy kicsit olyan, mintha kémkednénk.

— És akkor mi van? Betojtál?

— Na jó.

Addig pörgette, míg a még be nem töltött oldalakhoz ért, aztán visszalapozott, míg meg nem találta Albert élettörténetét, amely meglepő sebességgel kúszott előre figyelembe véve, hogy már az éjszaka közepén jártak; a legtöbb életrajznak nincs túl sok mondandója az alvásról, hacsak az álmok nem különösen élénkek.

— Tartsd azt a gyertyát rendesen, légy szíves! — kérte Mort. — Nem akarom, hogy zsiradék csöpögjön az életére.

— Miért ne? Szereti a zsiradékokat! — jegyezte meg Yzabell.

— Hagyd abba a kuncogást, mindketten le fogunk esni! Na már most, nézzük csak ezt a részt…

— „Átosont a Rakás poros sötétségén” — olvasta Yzabell. — „Szemét fönn a magasban világoló halovány gyertyafényre szögezte. Kíváncsiskodnak, gondolta, olyasmiket fürkésznek, amikhez semmi közüli a rohadt kis ördögök…”

— Mort! Ő…

— Kuss! Olvasok!

— „…hamar véget vetek ennek. Albert csöndben odaosont a létra lábához, tenyerébe köpött, és készült a lökésre. A mester sose fogja megtudni; furán viselkedett az utóbbi napokban, és az egész a legényke hibája, és…”

Mort fölnézett Yzabell halálra rémült szemébe.

Aztán a lány, miközben tekintete mereven a fiúéba kapcsolódott, kivette a könyvet Mort kezéből, karnyújtásnyira tartotta, és elengedte.

Mort látta, ahogy a lány ajka mozog, és aztán rádöbbent, hogy ő maga is hangtalanul számol.

Három, négy…

Tompa puffanás hallatszott, elfojtott kiáltás, majd csönd.

— Gondolod, hogy megölted? — kérdezte Mort egy idő múlva.

— Mi, itt? Különben is, nem vettem észre, hogy lett volna bármiféle jobb ötleted.

— Nem, de… mégiscsak egy öregember.

— Nem, nem öreg — mondta Yzabell élesen, megindulva lefelé.

— Kétezer éves?

— Egy nappal se több hatvanhétnél.

— A könyvek azt mondták…

— Mondtam már neked, az idő itt nem érvényes. Nem valódi idő. Nem figyeltél, fiú?

— Mort — mondta Mort.

— És ne lépj az ujjaimra, olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok!

— Bocsánat.

— És ne legyél már olyan mísz! Van róla fogalmad, milyen unalmas itt élni?

— Valószínűleg nincs — felelte Mort, s őszinte vágyakozással tette hozzá: — Hallottam már az unalomról, de sose volt alkalmam kipróbálni.

— Az unalom szörnyű.

— Ha már erről van szó, az izgalom sem az, egyáltalán nem, aminek felmagasztalják.

— Ennél bárminek jobbnak kell lennie.

Lentről nyögés hallott, majd káromkodások özöne.

Yzabell lebámult a homályba.

— Nyilvánvalóan nem sértettem meg az átkozódó izmait — jegyezte meg. — Nem hiszem, hogy ilyesmit szabad lenne meghallgatnom. Ez akár rosszat is tehet az erkölcseimnek.

Albertet a könyvespolc lábához roskadva találták. Motyogott, és a karját fogta.

— Semmi szükség ilyen felhajtást csapni — pattogta Yzabell szaporán. — Kutya bajod; apus egyszerűen nem engedi meg, hogy olyasmi megtörténjék.

— Minek kellett nektek ezt csinálni? — nyögte az öreg. — Nem akartalak bántani!

— Le akartál lökni minket — mondta Mort, fölsegítve az öreget. — Olvastam. Meg vagyok lepve, hogy nem folyamodtál mágiához.

Albert rámeredt.

— Ó, szóval rájöttél, mi? — kérdezte csöndesen. — Na, sok hasznod lesz belőle. Nincs jogod kémkedni.

Lábra kecmergett, lerázta Mort kezét, és visszatámolygott az elnémult polcok mentén.

— Hé, várj! — kiáltotta Mort. — Szükségem van a segítségedre!

— Na persze — szólt vissza Albert a válla fölött. — Magától értetődik, hát nem? Azt hitted, így megy ez, hogy megyek, és beleütöm az orrom más magánéletébe, aztán az illetőre pottyantom, és utána a segítségét kérem.

— Csak azt akartam megtudni, vajon tényleg te vagy-e — magyarázta Mort utána szaladva.

— Az vagyok. Mint mindenki.

— De ha nem segítesz nekem, valami szörnyűség fog történni! Van ez a királykisasszony, és ő…

— Állandóan szörnyűséges dolgok történnek, fiú…

— Mort…

— …és senki se számít arra, hogy majd én csinálok valamit ellenük.

— De te voltál a legnagyobb!

Albert megtorpant egy pillanatra, de nem nézett vissza.

— A legnagyobb voltam, igen, a legnagyobb voltam. És ne próbálj meg hízelegni nekem! Nem vagyok én behízeleghető.

— Szobrokat állítottak neked meg mindent — közölte Mort, elnyomva egy ásítást.

— Annál nagyobb bolondok azok. — Albert elérkezett a tényleges könyvtárhoz vezető lépcsők lábához, föltrappolt, és ott állt, körvonalait kirajzolta a könyvtárból beszivárgó gyertyafény.

— Úgy érted, nem fogsz segíteni? — kérdezte Mort. — Akkor se, ha tudsz?

— Kitüntetést a fiúnak — morrant Albert. — És nem okos dolog azt hinni, hogy apellálhatsz a jobbik énemre itten ezalatt a kérges külső alatt — tette hozzá —, mer’ a belsőm is átkozottul kérges.

Aztán hallották, ahogy átkel a könyvtáron úgy, mintha neheztelne rá, és becsapja az ajtót maga mögött.

— Nos — mondta bizonytalanul Mort.

— Mire számítottál? — csattant föl Yzabell. — Senkivel se törődik különösebben, kivéve apust.

— Csak azt gondoltam, hogy egy olyan valaki, mint ő, segíteni fog, ha egyszer alaposan elmagyaráztam a dolgot — felelte Mort. Megroggyant. Az energialöket, ami áthajtotta a hosszú éjszakán, elpárolgott, elméjét ólommal töltve föl. — Tudod, hogy híres varázsló volt?

— Ez nem jelent semmit, a varázslók nem szükségképpen kedvesek. Ne üsd az orrod a varázslók dolgába, mert az elutasítás gyakran bántó! Ezt olvastam valahol. — Yzabell közelebb lépett Morthoz, és némi aggodalommal szemlélte. — Úgy nézel ki, mint amit a tányéron hagytak — jegyezte meg.

— Oké vagyok — válaszolta Mort, nehézkesen fölsétálva a lépcsőkön egyenest a könyvtár kaparászó árnyékaiba.

— Nem vagy. Rád férne egy jó alvás, fiam.

— M’t — motyogta Mort.

A fiú érezte, hogy Yzabell a karját a vállára csúsztatja. A falak lágyan mozogtak, még a saját hangjának hangzása is jó messziről jött, és tompán érezte, hogy milyen klassz is lenne kinyújtózni egy kényelmes kőlapon, és aludni örökre.

A Halál hamarosan visszajön, mondta magának, miközben érezte, hogy ellenállásra képtelen testét végigsegítik a folyosókon. Nem volt mit tenni, el kell mondja a Halálnak. A mester nem is olyan maradi alak. A Halál segíteni fog; nincs másra szükség, csak el kell magyarázza a dolgokat. És akkor abbahagyhatja ezt az egész aggódást, és elmehet aludni…

— És mi volt a maga előző tisztsége?

— TESSÉK?

— Mivel kereste a kenyerét? — kérdezte a sovány férfi az íróasztal mögül.

A vele szemben lévő alak szorongva fészkelődött.

— LELKEKET KÍSÉRTEM A MÁSVILÁGRA. ÉN VOLTAM MINDEN REMÉNY SÍRJA. ÉN VOLTAM A VÉGSŐ VALÓSÁG. ÉN VOLTAM AZ ORGYILKOS, AKI ELLEN NINCS VÉDELMET NYÚJTÓ ZÁR.

— Oké, fogtam az adást, de van magának valamiféle speciális szakképzettsége?

A Halál elgondolkozott.

— FÖLTÉTELEZEM EGY BIZONYOS MENNYISÉGŰ SZAKÉRTELEM A MEZŐGAZDASÁGI ESZKÖZÖK TERÉN? — kockáztatta meg egy kis idő múlva.

A fiatal férfi határozottan megrázta a fejét.

— NEM?

— Ez egy város, Mr… — lepislantott, és újra érezte azt a halvány kényelmetlenséget, aminek okára nem tudott rátapintani. — Mr… mi itt egy kissé híján vagyunk a mezőknek.

Letette tollát, és azt a fajta mosolyt öltötte magára, ami azt sugallta, hogy könyvből tanult mosolyogni.

Ankh-Morpork még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy rendelkezzék munkaközvetítő hivatallal. Az emberek álláshoz jutottak, mert az apjuk utat engedett nekik, vagy mert velük született tehetségük érvényesülési lehetősége bukkant, vagy szájhagyomány útján. Ám volt kereslet szolgákra és cselédekre, s a város kereskedelmi negyedeinek kezdődő konjunktúrájával összefüggésben a sovány fiatalember — egy bizonyos Kugár Böddön — föltalálta a munkaközvetítői foglalkozást, és épp ebben a pillanatban találmányát bajosnak találta.

— Kedves Mr… — lepislantott —, Mr… mi rengeteg emberrel találkozunk, akik odakünnről a városba jönnek, mert sajnos, azt hiszik, hogy itt az élet gazdagabb. Kérem, bocsássa meg, hogy ezt kimondom, de úgy látom, maga olyan úriember, akitől elpártolt a szerencse! Azt hittem volna, hogy maga valami minőségibbre vágyódik annál, hogy… — újra lepislantott, és összeráncolta szemöldökét — „valami kellemes, macskákkal vagy virágokkal kapcsolatos meló”.

— SAJNÁLOM. ÚGY ÉREZTEM, IDEJE VÁLTOZTATNI.

— Játszik valamilyen hangszeren?

— NEM.

— Ért az ácsmunkához?

— NEM TUDOM. SOSEM PRÓBÁLTAM. — A Halál a lábára meredt. Kezdte magát mélységesen zavarban érezni.

Böddön kevergette a papírokat az asztalán, és sóhajtott.

— KERESZTÜL TUDOK MENNI A FALAKON — ajánlkozott önként a Halál, tudatában annak, hogy a beszélgetés holtpontra jutott.

Böddön ragyogva nézett föl.

— Azt szeretném látni — közölte. — Az lenne csak a képesítés!

— RENDBEN.

A Halál hátralökte székét, és magabiztosan a legközelebbi fal felé lépdelt.

— AÚ!

Böddön várakozásteljesen figyelte.

— Nosza, rajta! — mondta.

— KHM. EZ EGY KÖZÖNSÉGES FAL, UGYE?

— Fölteszem, igen. Nem vagyok szakértő.

— ÚGY TŰNIK, HOGY NÉMI GONDOT OKOZ NEKEM.

— Valóban úgy látszik.

— HOGY HÍVJÁK AZT, AMIKOR NAGYON KICSINEK ÉS FORRÓNAK ÉRZI MAGÁT VALAKI?

Böddön ujjaival pörgette a ceruzáját.

— Pigmeus?

— CÉVEL KEZDŐDIK.

— Kínos?

— Igen — felelte a Halál. — ÚGY ÉRTEM, IGEN.

— Úgy látszik, magának az égadta világon semmilyen hasznavehető képzettsége vagy tehetsége sincs — nyilatkozta a fiatalember. — Gondolt már arra, hogy tanárnak álljon?

A Halál arca a rémület maszkja volt. Oké, mindig a rémület maszkja szokott lenni, de ezúttal azt is akarta, hogy az legyen.

— Tudja — kezdte Böddön kedvesen, letéve tollát, és összefűzve ujjait —, ritkán fordul elő, hogy nekem új karriert kellene találnom egy… mi is volt az?

— ANTROPOMORFIKUS MEGTESTESÜLÉS.

— Ó, igen. Mi is az pontosan?

A Halálnak elege lett.

— EZ — válaszolta.

Egy pillanatra, csak egy pillanatra Mr. Böddön tisztán látta őt. Az arca majdnem annyira sápadttá vált, mint a Halálé. A keze görcsösen rángatózott. A szívverése dadogott.

A Halál enyhe érdeklődéssel figyelte a férfit, aztán előhúzott egy homokórát köntöse mélyéről, föltartotta a fénybe, és kritikusan megvizsgálta.

— HIGGADJ LE! — mondta. — MÉG VAN NÉHÁNY SZÉP ÉVED HÁTRA.

— Bbbbbb…

— HA AKAROD, MEG TUDOM MONDANI, MENNYI.

— Nnn…

A bolti csengő csörömpölt. Böddön szeme forgott. A Halál úgy döntött, valamivel tartozik a fickónak. Nem szabad hagyni, hogy elveszítsen egy klienst, mert a vevőkör nyilvánvalóan olyasmi, amit a humánok sokra értékelnek.

Félrelökte a gyöngyfüggönyt, és kilépdelt a külső irodába, ahol egy alacsony, kövér nő — aki eléggé úgy nézett ki, mint egy mérges kerek házikenyér, tetején egy kisebb cipóval — a pultot verte egy foltos tőkehallal.

— Arról a szakácsnői állásról van szó fenn a Zegyetemen — közölte. — Aszonta nekem, hogy az egy jó állás, de az ottan szégyen-gyalázat, a trükkök, amikkel azok a diákok szórakoznak, és én követelem… azt akarom, hogy maga… én nem vagyok…

A hangja elbicegett.

— Ööö — folytatta a nő, de tudni lehetett, hogy nincs benne a szíve —, maga nem Böddön, ugye?

A Halál rábámult. Korábban még sohasem találkozott elégedetlen fogyasztóval. Tanácstalan volt. Végül föladta.

— EL VÉLED, TE FEKETE ÉS ÉJFÉLKÉK VÉN SATRAFA! — mondta.

A szakácsnő apró szeme összeszűkült.

— Kicsodát nevez éjfélkék satrapának? — firtatta vádlón, és újra lecsapott a pultra a hallal. — Ezt nézze! Múlt éjjel ez még az ágymelegítőm volt, reggelre hal lett. Hát most mondja!

— A POKOL MINDEN DÉMONA SZAGGASSA ELEVEN LELKED INCIFINCI DARABOKRA, HA NEM TAKARODSZ EBBŐL AZ IRODÁBÓL ÍZIBE! — próbálkozott a Halál.

— Erről nem tudok, de mi lesz a melegvizes palackommal? Az nem egy tisztességes asszonynak való hely odafönn, megpróbálták…

— HA LENNÉL OLYAN SZÍVES TÁVOZNI — vágott közbe a Halál kétségbeesetten —, AKKOR ADNÉK NEKED PÉNZT.

— Mennyit? — kérdezte a szakácsnő olyan sebességgel, ami megelőzte volna a lecsapó csörgőkígyót, és komoly sokkot okozott volna egy villámnak is.

A Halál előhúzta pénzeszacskóját, és rézpatinás, elsötétedett érmék halmát borította a pultra. Az asszony mély gyanakvással szemlélte őket.

— MOST PEDIG TÁVOZZ EBBEN A MÁSODPERCBEN! — mondta a Halál, majd hozzáfűzte. — MIELŐTT A VÉGTELEN TÜZES SZELE MEGPERZSELI HITVÁNY TETEMED!

— A férjem informálva lesz ám erről! — fenyegette meg sötéten a szakácsnő, miközben kiment az üzletből. Úgy rémlett a Halálnak, hogy egyetlen fenyegetése se lehetne olyan iszonyatos, mint az asszonyé.

Visszalépdelt a függönyön át. Böddön még mindig székébe roskadva, egyfajta fuldokláshoz hasonló, bugyborékoló hangot adott ki.

— Igaz volt! — nyögte. — Azt hittem, csak lidércnyomás volt!

— EZEN AKÁR MEG IS SÉRTŐDHETNÉK — reagált a Halál.

— Maga tényleg a Halál? — ámult Böddön.

— IGEN.

— Miért nem mondta?

— AZ EMBEREK ÁLTALÁBAN JOBB SZERETIK, HA NEM TESZEM.

Böddön kotorászott a papírjai közt, hisztérikusan vihogva közben.

— És valami mást szeretne csinálni? — kérdezte. — Fogtündérség? Vízi szellemesdi? Álommanóskodás?

— NE LÉGY BOLOND! ÉN EGYSZERŰEN ÚGY… ÉRZEM, VÁLTOZTATNI AKAROK.

Böddön eszeveszett zizzengetése végül előkerítette azt a papírt, amit keresett. Mániákusan röhögött, és a Halál kezébe nyomta.

A Halál elolvasta.

— EZ EGY ÁLLÁS? FIZETNEK AZ EMBERNEK, HOGY EZT CSINÁLJA?

— Igen, igen, csak menjen, és beszéljen vele, maga épp a megfelelő típus! Csak ne mondja meg neki, hogy én küldtem magát.

Muci kemény vágtában haladt át az éjen, a Korong kibontakozott messze lenn a patái alatt. Mort most úgy találta, hogy a kard távolabbra tud elérni, mint gondolta, el tudja érni magukat a csillagokat, erre a fiú meglendítette az űr mélységein keresztül bele egy sárga törpe kellős közepébe, ami azonnal és a lehető legkielégítőbb módon rögvest nóvává vált. Fölállt a nyeregben, feje fölött forgatta a pengét, s kacagott, ahogy a kék láng átlegyezett az égbolton, sötétség- és parázscsíkot hagyva maga után.

És nem állt meg. Mort küszködött, amikor a kard átvágott a horizonton, ledarálva a hegységeket, kiszárítva a tengereket, a zöld erdőket gyújtóssá és hamuvá változtatva. Hangokat hallott maga mögött, és barátok meg rokonok rövidke sikolyait, ahogy kétségbeesetten megfordult. Porvihar örvénylett a halott földről, miközben megpróbálta saját markolását meglazítani, de a kard jéghidegen égett a kezében, olyan táncba vonszolva őt, amely nem ér véget mindaddig, míg minden élő meg nem hal.

És amikor eljött az az idő, Mort ott állt egyedül, kivéve a Halált, aki megjegyezte:

— Gondos munka, fiú.

És Mort így szólt:

— MORT.

— Mort! Mort! Ébredj föl!

A fiú lassan bukkant a felszínre, akár egy vízi hulla a medencében. Küzdött ellene, belekapaszkodva a párnájába meg álmai borzalmaiba, de valaki sürgetően ráncigálta a fülét.

— Mmmf? — morogta.

— Mort!

— Mija?

— Mort, apus az!

Kinyitotta a szemét, és üres tekintettel bámult Yzabell arcába. Aztán az előző éjjel eseményei úgy ütötték meg, mint egy zokni tele nedves homokkal.

Mort kilendítette a lábát az ágyból, még mindig körültekeredve álmai maradványaival.

— Jó, oké — mondta. — Megyek, és beszélek vele most azonnal.

— Nincs itt! Albert kezd becsavarodni! — Yzabell az ágy mellett állt, egy zsebkendőt tekergetett kezében. — Mort, gondolod, hogy valami baj történt vele?

A fiú üres pillantást vetett rá.

— Ne legyél már ekkora marha! — felelte. — Ő a Halál. — Megvakarta magát. Forrónak és száraznak érezte a bőrét, plusz viszketett is.

— De még soha nem volt el ilyen sokáig! Még akkor se, amikor az a nagy járvány volt Pszeudopoliszban! Úgy értem, itt kell lennie reggelente, hogy megcsinálja a könyvelést és kidolgozza a csomópontokat, és…

Mort megmarkolta a lány karját.

— Rendben, rendben — csitította olyan nyugtatólag, ahogy csak telt tőle. — Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van. Csak csillapodj le! Megyek, és ellenőrzöm… miért van csukva a szemed?

— Mort, légy szíves, vegyél föl valami ruhát — szólalt meg Yzabell vékonyka hangon.

Mort lenézett.

— Bocs — nyögte alázatosan. — Nem vettem észre… Ki fektetett ágyba?

— Én — válaszolta a lány. — De elfordítottam a fejem.

Mort fölcibálta a gatyáját, belevonaglott az ingébe, és kisietett a Halál dolgozószobája felé Yzabellel a sarkában. Albert már ott volt, egyik lábáról a másikra ugrott, mint egy kacsa a serpenyőben. Amikor Mort belépett, az öregember arckifejezését csaknem hálásnak lehetett volna mondani.

Mort megdöbbenve látta, hogy Albert szeme csupa könny.

— A mester nem ült a székecskéjén! — szűkölte Albert.

— Bocs, de fontos ez? — futatta Mort. — A nagyapám nem szokott hazajönni napokig, ha jó vásárt csapott a vásárban.

— De ő mindig itt van! — válaszolta Albert. — Minden reggel, amióta csak ismerem őt, itt szokott ülni az íróasztalánál a csomópontokat kidolgozva. Ez a munkája. Semmiképp se mulasztaná el.

— Gondolom, ezek a csomópontok tudnak magukról gondoskodni egy vagy két napig — jegyezte meg Mort.

A hőmérsékletcsökkenés elárulta neki, hogy tévedett. Rájuk bámult.

— Nem képesek? — kérdezte.

Mindkét fejet megrázták.

— Ha a csomópontok nincsenek rendesen kidolgozva, az egész Mérleg fölborul — felelte Yzabell. — Bármi megtörténhet.

— A mester nem magyarázta el neked? — csodálkozott Albert.

— Nem igazán. Csak a gyakorlati részét csináltam. Azt mondta, majd később elmeséli az elméleti anyagot — magyarázta Mort. Yzabell könnyekre fakadt.

Albert megfogta Mort karját és jelentős mértékű drámai szemöldökbillegetéssel jelezte, hogy tárgyalniuk kellene egy keveset, félrevonulva a sarokba. Mort vonakodva követte.

Az öreg turkált a zsebében, s végül elővarázsolt egy elnyűtt papírzacskót.

— Mentacukor? — érdeklődött.

Mort a fejét rázta.

— A mester sosem beszélt neked a csomópontokról? — akarta tudni Albert.

Mort újra megrázta a fejét. Albert szívott egyet a szopogatott mentacukron; úgy hangzott, mint Isten fürdőkádjában a lefolyó.

— Hány éves vagy, fiú?

— Mort. Tizenhat.

— Van néhány dolog, amikről értesülni kelletik egy legénynek, még mielőtt betölti a tizenhatot — szögezte le Albert, válla fölött hátrapislantva Yzabellre, aki a Halál székében zokogott.

— Ó, arról már hallottam. Apám mindent elmondott róla annak idején, amikor elvittük a thargákat fedeztetni. Amikor egy férfi és egy nő…

— A világegyetemről, úgy értettem — sietett közbevágni Albert. — Úgy értem, elgondolkoztál valaha is erről?

— Tudom, hogy a Korong négy elefánt hátán, amik Nagy A’Tuin teknőjén álldogálnak, halad az űrön keresztül — válaszolta Mort.

— Az csak egy része. Úgy értettem, az idő és a tér, az élet és a halál, a nappal és az éjjel, valamint a minden teljes univerzumáról.

— Nem mondhatnám, hogy sokat törtem ezen a fejem — ismerte el Mort.

— Á. Pedig kellene. A lényeg az, hogy a csomópontok részei ennek. Tudod, azok gátolják meg, hogy a halát elszabaduljon. Nem ő, nem a Halál. Csak maga a halál. Mint, huh… — Albert kereste a szavakat —, mint például a halálnak pontosan az élet végén kell érkeznie, tudod, nem előbb, nem később, és a csomópontokat ki kell dolgozni azért, hogy a kulcsfigurák… nem érted ezt, igaz?

— Sajnálom.

— Ezeket muszáj kidolgozni — jelentette ki Albert határozottan —, és akkor a megfelelő életeket be kell gyűjteni. A homokórákat, ahogy te hívod őket. A tényleges Kötelesség az egész legkönnyebbik része.

— Meg tudod csinálni? — firtatta Mort.

— Nem — felelte az öreg. — És te?

— Nem!

Albert elgondolkozva szívogatta a mentacukrát.

— Hát akkor az egész világ nagy szarban van — közölte.

— Nézd, nem értem, miért vagy olyan gondterhelt. Szerintem csak valahol föltartották őt — mondta Mort, de még magának is sután hangzott. Nem mintha az emberek a kabátja gombjánál fogva tartották volna a Halált, hogy még egy sztorit elmeséljenek neki, vagy hátba verték volna, és olyanokat mondtak volna, hogy „Van még időd egy gyors felesre, édes haverom, semmi szükség úgy sietni haza”, vagy meghívták volna, hogy álljon be a tekecsapatba, és csatlakozzon hozzájuk utána egy klaccsi csakelvitelre pizzára, vagy… Váratlanul, borzalmas elsöprő erővel ütötte szíven Mortot, hogy a Halál minden bizonnyal a legmagányosabb teremtés az egész világegyetemben. A Teremtés nagy bulijában ő az, aki mindig a konyhában árválkodik.

— Biztosan tudom, hogy fogalmam sincs, mi ütött a mesterbe mostanság — motyogta Albert. — Ki a székből, leányzó! — szólt oda Yzabellnek. — Vessünk egy pillantást azokra a csomópontokra!

Kinyitották a főkönyvet.

Sokáig bámulták.

— Mit jelentenek ezek a szimbólumok? — érdeklődött aztán Mort.

— Sodomia non sapiens — válaszolta Albert alig hallhatóan.

— Az meg mit jelent?

— Aztat, hogy baszódjak meg, ha tudom.

— Ez varázslószöveg volt, ugye? — kérdezte Mort.

— Ne pofázz varázslószövegről! Semmit se tudok varázslószövegről. Használd az agyad erre itt!

Mort újra lenézett a vonalak csipkézetére. Olyan volt, mintha egy pók szőtt volna egy hálót a lapra, minden kereszteződésnél megtorpanva, hogy jegyzeteljen egyet. Mort addig meredt rá, míg a szeme fájni nem kezdett, az ihlet valamely szikrájára várva. Egy se jelentkezett.

— Valami ötlet? — kérdezte Albert.

— Ez az egész klaccsiul van számomra — jegyezte meg Mort. — Még azt se tudom, vajon felülről lefelé vagy oldalvást kellene olvasni.

— Középről kifelé csigavonalban — fintorogta Yzabell a sarokban álló székéből.

A két férfi összeütötte fejét, ahogy mindketten a lap közepére bámultak. Aztán a lányra néztek, aki vállat vont.

— Apus megtanított rá, hogy kell a csomópont-térképet olvasni — nyilatkozta a lány —, amikor még itt varrogattam. Föl szokott nekem olvasni részeket.

— Tudsz segíteni? — kérdezte Mort.

— Nem — felelte Yzabell, és kifűjta az orrát.

— Hogy érted azt, hogy nem? — fakadt ki Albert. — Ez túl fontos bármiféle szeleburdi…

— Úgy értem — szögezte le Yzabell borotvaéles tónusban —, én meg tudom csinálni, s ti segíthettek.

Az Ankh-Morpork-i Kereskedők Céhe rákapott nagy csapatok fölbérelésére: a fölfogadott férfiaknak általában ökölszerű füle és hatalmas, diószsák jellegű ökle volt, s feladatuk abból állt, hogy továbbképzésben részesítsék azon félrevezetett embereket, akik nyilvánosan elmulasztották a gyönyörű város számos vonzó pontjának méltánylását. Példának okáért a filozófus Catroastert arccal lefelé, a folyóban lebegve találták meg alig pár órával azután, hogy kiejtette a híres szólást: „Amikor az ember belefáradt Ankh-Morporkba, akkor a bokáig érő iszapból van elege.”

Ezért hát bölcsebb egyetlen — természetesen egy a nagyon sok közül — vonásról írni, amely méltán teszi Ankh-Morporkot híressé-nevezetessé a multiverzum nagyvárosai közt.

Ez pedig a konyhája.

A fél Korong kereskedelmi útvonalai átvezetnek a városon, vagy le a meglehetősen lomha folyóján. A Korong törzseinek és fajainak több mint fele rendelkezik a város szétterpeszkedő hektárain belül lakó képviselettel. Ankh-Morporkban a világ szakácsművészetei egymásba szaladnak: az étlapon van ezerféle zöldség, ezerötszáz sajt, kétezer fűszer, háromszázféle hús, kétszáz szárnyas, ötszázféle különböző hal, száznyi variáció a tészta témájára, hetven ilyen vagy olyan tojás, ötven rovar, harminc puhatestű, húsz, válogatottnál válogatottabb kígyó és más hüllő, meg valami halványbarna és rücskös, ami klaccsi kóborposványi — avagy vándorreteráti — szarvasgombaként ismeretes.

Étkeztetési intézményei kiterjedtek a fényűzőtől, ahol az adagok csöppnyiek, ám a tányér ezüst, a titoktartóig, ahol a Korong egyes egzotikusabb lakói — a pletyka szerint — bármit megettek, amit le tudtak tuszkolni a torkukon háromszori próbálkozás során.

Harga Bordafogadója lenn a dokkoknál valószínűleg nem számít a város vezető étkezdéi közé, mivelhogy azt a fejlett izomzatú törzsközönséget élelmezi, amely inkább a mennyiségre bukik, és szétveri az asztalokat, ha nem jut hozzá. Eme törzsvendégek nem neveznek be semmi extrára vad egzotikusra, hanem ragaszkodnak a hagyományos kajához, mint például a röpképtelen madárembriók, vagdalt belsőrészek bélbe töltve, disznóhús-szeletek és állati zsírban úszó égetett, őrölt fűmagvak; vagy ahogy ezen személyek tájszólásában megneveztetnek, tojás, kalbász, szalonna és pirítós.

Az a fajta falatozó volt, aminek nincs szüksége étlapra. Elég csak ránézni Harga trikójára.

Mégis, el kellett ismernie, hogy ez az új szakács szemlátomást értette a dolgát. Harga saját magas szénhidráttartalmú portékájának terjedelmes hirdetése ráragyogott a csupa elégedett fogyasztóval teli teremre. És gyorsan is dolgozik! Valójában elképesztően gyorsan.

Kopogtatott a tálalóablakon.

— Dupla adag tojás, sült krumpli, bab és egy trollburger hagyma nélkül — recsegte.

— OKÉ.

A tálalóablak pár másodperccel később fölcsusszant, és két tányér lökődött ki. Harga örömteli hökkenettel ingatta fejét.

Így ment ez egész este. A tojások ragyogóan fénylettek, a bab rubintként sziporkázott, és a sült krumplik színe a piszok drága strandokon lebarnult testek ropogós aranybarnája volt. Harga előző szakácsa olyan hasábburgonyát produkált, ami leginkább gennyel töltött kis papírzacskókra hasonlított.

Harga körbenézett a gőzölgő kávéházban. Senkise figyelt rá. Szándékában állt, hogy a dolog végére jár. Újra megkopogtatta a tálalóablakot.

— Aligátor szendvics — mondta. — És kapk…

Az ablak fölszáguldott. Néhány másodperccel később, ami a bátorsága összeszedéséhez szükségeltetett, Harga bekukkantott az előtte lévő hosszú szendvics fölső szelete alá. Nem mondhatta, hogy aligátor, de azt se, hogy nem. Újra megöklözte a tálalóablakot.

— Oké — közölte. — Nem panaszkodom. Csak tudni szeretném, hogyan vagy képes ilyen gyorsan elkészíteni őket.

— AZ IDŐ NEM FONTOS.

— Aszondod?

— IGEN.

Harga úgy döntött, nem vitatkozik.

— Nos, mindenesetre átkozottul remek munkát végzel itt, fiú — szögezte le.

— HOGY HÍVJÁK AZT, AMIKOR VALAKI MELEGET ÉS ELÉGEDETTSÉGET ÉREZ, S AZT KÍVÁNJA, HOGY ÍGY MARADJANAK A DOLGOK?

— Úgy sejtem, ezt nevezik boldogságnak — felelte Harga.

A kicsiny, szűk konyhában, amit évtizedek zsírlerakódása rétegzett, a Halál sürgött és forgott, húsokat és zöldségeket vágva, szeletelve és sebesen. Nyeles serpenyője átvillant a bűzös párán.

Korábban kitárta az ajtót, hogy bejöhessen a hideg éjszakai levegő, ám egy tucatnyi, a szomszédságban lakozó macska is besétált, bevonzották őket a tejes- meg húsostálak — egy kevés Harga legkiválóbbjából —, amiket stratégiai fontosságú pontokon helyeztek el a padlón. Néha a Halál szünetet tartott a munkában, és megvakarta egyik-másik fültövét.

— Boldogság — mondta, és zavarba jött a saját hangjának hangzásától.

Meccetüzes, a varázsló és udvari Királyi Fölismerő fölvonszolta magát az utolsó toronylépcsőn, s nekidőlt a falnak, várva, hogy a szíve abbahagyja az ugrándozást.

Ténylegesen nem volt valami magas ez a torony, csak Sto Lathoz képest. Általános típusa és körvonalai alapján olyanfajta toronynak látszott, amelyek standard alkalmazási területe királykisasszonyok bebörtönzése; ám főleg vén bútorok tárolására használták.

Azonban a város és a Sto-síkság páratlan látképét kínálta, azaz innen rettentően sok káposztát lehetett látni.

Meccetüzes sikeresen eljutott egészen a málladozó csipkézetig a fal tetején, s kinézett a reggeli ködfátyolba. Egy kicsit talán fátyolosabb volt a szokásosnál. Ha elég keményen próbálkozott, el tudott képzelni egy villózást az égen. Ha tényleg megerőltette a képzeletét, képes volt hallani a zümmögést odakünn a káposztaföldek fölött; olyasmi hang, mint amikor valaki sáskát süt. Megborzongott.

Mint ilyen alkalmakkor mindig, keze automatikusan megveregette zsebét, és nem talált semmit, csak egy fél zacskó, ragacsos masszává összeolvadt zselébabát meg egy almacsutkát. Egyik se nyújtott túl sok vigaszt.

Amit Meccetüzes akart, az az volt, amit minden normális varázsló akart ilyen időkben, ami pedig nem volt más, mint a rágyújtás. Ölni tudott volna egy szivarért, és elment volna egészen egy hússebig egy szétlapult csikkért. Összeszedte magát. Az eltökéltség jót tesz az erkölcsi természetnek; az volt az egyetlen gond, hogy a természet egyáltalán nem értékelte az áldozatokat, amiket érte hozott. Azt mondják, egy igazán nagy varázslónak állandóan feszültség alatt kell lennie. Meccetüzest minden további nélkül lehetett volna feszítősodronyként használni.

Hátat fordított a csupatorzsa látképnek, s visszafelé vette útját a kanyargós lépcsőkön a palota központi részébe.

Mégis, mondta magának, a kampány működőképesnek látszik. Úgy tűnt, a népesség nem áll ellent a ténynek, hogy koronázás lesz, bár nem teljesen voltak tisztában azzal, kit is fognak megkoronázni. Az utcákat zászlódíszbe fogják öltöztetni, és Meccetüzes elintézte, hogy a főtéren a szökőkútból, ha nem is bor, de legalább egy elfogadható brokkoli-sör bugyogjon. Lesz népi tánc, ha kell, karddal kikényszerítve. Lesznek versenyek a gyerekek számára. Lesz ökörsütés. A királyi hintót újraaranyozták, és Meccetüzes derűlátóan föltételezte, hogy az embereket rá lehet majd venni, hogy észrevegyék, amint elhalad.

Vak Ió Templomának Főpapja gondot fog okozni. Meccetüzes már jólelkű vénemberként regisztrálta magában a Ió-papot, akinek szakértelme a késsel oly megbízhatatlanná vált, hogy az áldozatok fele ráunt a várakozásra, és elkóborolt. Amikor utoljára megpróbált föláldozni egy kecskét, annak volt elég ideje, hogy ikreknek adjon életet, mielőtt a kisöreg összpontosítani tudott volna, majd az anyaság bátorsága azt eredményezte, hogy a teljes papság kiűzetett a templomból.

Annak esélye, hogy a megfelelő személyre helyezi a koronát, Meccetüzes számítása szerint még normális körülmények között sem volt jobb az átlagosnál; ott kell álljon majd az öregfiú mellett, és diplomatikusan meg kell próbálja a reszkető kezeket irányítani.

Azonban mégsem ez volt a legnagyobb probléma. A nagy probléma ennél sokkalta nagyobb. A nagy problémával a Kancellár lepte meg reggeli után.

— Tűzijáték? — kérdezett vissza Meccetüzes.

— Éppen az a fajta dolog, amiben ti, varázslók állítólag olyan jók vagytok, nem igaz? — mondta a Kancellár szárazon, mint az egyhetes vekni. — Villanások meg bummok, meg izék. Kisfiú koromról emlékszem egy varázslóra, aki…

— Attól tartok, semmit sem tudok a tűzijátékokról — felelte Meccetüzes olyan hangon, amely tervei szerint világosan közvetítette, hogy ezen tudatlanságát nagy becsben tartja.

— Rengeteg rakéta — emlékezgetett a Kancellár boldogan. — Ankhi gyertyák. Villanófények. És izék, amiket a kezedben tarthatsz. Nem igazi a koronázás tűzijáték nélkül.

— Igen, de, tudja…

— Jóember — pattogta a Kancellár —, tudtam, hogy számíthatunk rád. Legyen rakéta bőséggel, és befejezésül kell legyen egy alakzatot képező tűzijáték, el ne felejtsd, valami igazán lélegzetelállító, mint például arcképe a… a… — A szeme olyan módon vált üvegessé, ami kezdett elszomorítóan ismerős lenni Meccetüzes számára.

— Kelli királykisasszonynak — mondta fáradtan Meccetüzes.

— Á. Igen. Az övé — értett egyet a Kancellár. — Arcképe a… annak, akit mondtál… tűzijátékból. Na persze, mindez valószínűleg egyszerű semmiség nektek varázslóknak, de a nép szereti az ilyesmit. Nincs jobb egy jó eszem-iszomnál meg egy kirobbanó botránynál, s egy lengedező balkondarabkánál az alattvalói hűségizmok formában tartására, mindig is ezt gondoltam. Láss hozzá! Rakéták. Rajtuk rúnákkal.

Egy órával ezelőtt Meccetüzes átlapozta A Kolosszális Mókagyűjtemény tárgymutatóját, és gondosan begyűjtött számos közönséges háztartási kelléket, majd gyufát vetett rájuk.

Érdekes ez a szemöldök dolog, töprengett. Sose veszed igazán észre, hogy van, amíg egyszer csak nincs többé.

Vöröses foltokkal a szeme körül és kissé füstszagúan Meccetüzes a királyi lakosztályok felé baktatott, elhaladt a szobalányok seregei mellett, akik el voltak merülve abban az akármiben, amit szobalányok szokásosan művelnek, ami szemlátomást minden egyes alkalommal legalább hármat vett belőlük igénybe. Valahányszor megpillantották Meccetüzest, elhallgattak, lehajtott fejjel elsurrantak mellette, és aztán elfojtott vihogásban törtek ki végig a folyosón. Ez bosszantotta Meccetüzest. Nem bármilyen személyes szempont miatt, gondolta gyorsan, hanem mert több tiszteletet illene a varázslók irányába fölmutatni. Ráadásul a szobalányok egy-némelyike olyan módon nézett rá, ami határozottan nem-varázslós gondolatokat ébresztett benne.

Valóban, vélte, a felvilágosodás útja fél mérföld törött üvegen járáshoz hasonlatos.

Bekopogtatott Kelli lakosztályának ajtaján. Egy szobalány ajtót nyitott.

— Itt van az úrnőd? — kérdezte a varázsló olyan dölyfösen, ahogy csak telt tőle.

A szobalány szája elé emelte kezét. Válla rázkódott. Szeme csillogott. Olyan hang bújt ki ujjai közül, mint a kiszabaduló gőzé.

Nem tehetek róla, gondolta Meccetüzes, csak úgy látszik, ilyen döbbenetes hatással vagyok a nőkre.

— Egy férfi az? — hallatszott Kelli hangja bentről. A szobalány szeme megüvegesedett, félredöntötte fejét, mintha nem lenne biztos abban, mit is hallott.

— Én vagyok az, Meccetüzes — jelentette be a varázsló.

— Ó, akkor rendben. Bejöhetsz.

Meccetüzes benyomult a szobalány mellett, és megkísérelte észre se venni az elfojtott nevetést, amikor a lány kimenekült a szobából. Persze, mindenki tudja, hogy egy varázslóhoz nem kell gardedám. De azért a királykisasszony „Ó, akkor rendben”-jének hanglejtése bosszantotta, ott belül.

Kelli a fésülködőasztalánál ült, a haját fésülte. Nagyon kevés férfi tudta meg valaha is egyáltalán, mit visel egy királykisasszony a ruhája alatt, és Meccetüzes a legmesszebbmenő vonakodással, ám figyelemreméltó önuralommal csatlakozott hozzájuk. Csak ádámcsutkájának viharos fel-le ugrándozása árulkodott. Kétségtelen, hogy napokig nem lesz képes varázsolni.

Kelli megfordult, és a férfit megcsapta a hintőpor könnyű illatfelhője. Hetekig, a rohadt életbe, hetekig!

— Kissé kimelegedettnek látszol, Meccetüzes. Valami baj van?

— Naarg.

— Tessék?

A varázsló megrázta magát. Összpontosíts a hajkefére, haver, a hajkefére!

— Csak egy kis mágikus kísérletezgetés, asszonyom. Csupán felületi égési sérülések.

— Az még mindig mozog?

— Attól tartok, igen.

Kelli visszafordult a tükörhöz. Az arca makacs volt.

— Lesz elég idő?

Na, ez volt a rész, amitől a varázsló rettegett. Már megtett minden tőle telhetőt. A Királyi Csillagjós kijózanodott annyi időre, hogy ragaszkodjon ahhoz, hogy holnap az egyetlen szóba jöhető nap a szertartás megejtésére, így Meccetüzes elintézte, hogy éjfél után egy másodperccel kezdődjön. Könyörtelenül megvágta a királyi harsonafanfár kottáját. Megmérte a Főpap istenekhez szóló invokációjának idejét, s aztán alaposan előszerkesztette; lesz majd haddelhadd, ha az istenek rájönnek. A megszentelt olajjal történő megkenekedés ceremóniáját lerövidítette egy gyors fül mögé pamacsolásra. A gördeszka ismeretlen találmány volt a Korongon; ha nem így lett volna, akkor Kelli útja a templompadsorok közti folyosón alkotmányellenesen fürgére sikeredett volna. És mindez még mindig nem volt elég. Meccetüzes elszánta magát.

— Azt gondolom, hogy esetleg nem — mondta. — Lehet, hogy nagyon szoros versenyfutás lesz.

Látta, ahogy a királylány rámered a tükörből.

— Mennyire szoros?

— Khm. Nagyon.

— Azt akarod mondani, hogy esetleg épp a szertartással egyidőben ér ide?

— Hümm. Sokkal inkább izé, hümm, előtte — nyögte ki nyomorúságosan Meccetüzes. Nem hallatszott más nesz, csak Kelli ujjainak dobolása az asztál szélén. Meccetüzes azon mélázott, vajon kiborul-e vagy összetöri a tükröt.

— Honnan tudod? — tette fel a kérdést ehelyett Kelli.

A férfi töprengett, vajon megúszhatja-e azzal, ha valami olyasmit motyog, hogy én varázsló vagyok, mi, mágusok tisztában vagyunk az ilyesféle dolgokkal, de aztán letett róla. Amikor utoljára ezt mondta, a királykisasszony bárddal fenyegette.

— Megkérdeztem a testőrök egyikét arról a kocsmáról, amiről Mort beszélt — magyarázta. — Aztán kiszámítottam, hogy körülbelül mekkora távolságot kell megtennie. Mort azt állította, hogy kényelmes sétatempóban mozog, és úgy vélem, hogy a fiú lépése úgy…

— Ilyen egyszerűen? Nem használtál mágiát?

— Csak némi józan észt. Hosszú távon sokkal megbízhatóbb.

Kelli odanyúlt, s megveregette a kezét.

— Szegény öreg Meccetüzes — mondta.

— Csak húszéves vagyok, asszonyom.

A lány fölállt, és átment az öltözőszobájába. Egyike azoknak, amiket megtanulsz, ha már királylány vagy, az az, hogy mindig legyél idősebb, mint bárki alacsonyabb rangú.

— Igen, fölteszem, kell legyenek olyan dolgok, mint ifjú varázslók — vetette oda a válla fölött. — Csak persze az ember mindig úgy gondol rájuk, mint vénekre. Kíváncsi vagyok ugyan miért?

— A hivatás zordságai — felelte Meccetüzes szemét forgatva. Hallotta a selyem susogását.

— Mitől határoztál úgy, hogy varázsló leszel? — A lány hangja tompán szólt, mintha lenne valami a fején.

— Szobamunka nehéz dolgok emelgetése nélkül — válaszolta Meccetüzes. — És azt hiszem, meg akartam tanulni, hogyan működik a világ.

— És sikerült?

— Nem. — Meccetüzes nem volt túlzottan járatos a társasági csevegésben, különben nem hagyta volna, hogy az elméje elégségesen elcsatangoljon ahhoz, hogy föltehesse a kérdést. — És te mitől határoztál úgy, hogy királykisasszony leszel?

Meggondolt csönd után a lány azt mondta:

— Tudod, ez eldöntött ügy volt az én esetemben.

— Elnézést, én…

— Királyi vérből származni egyfajta családi hagyomány. Gondolom, ugyanígy van ez a mágiával is, apád is varázsló volt, semmi kétség?

Meccetüzes a fogát csikorgatta.

— Hümm. Nem — közölte. — Nem igazán. Igazából egyáltalán nem.

Tudta, hogy Kelli ezek után mit fog mondani, és valóban jött is, biztosan, akár a napnyugta, egy derültségtől és elragadtatástól felvillanyozódott hangon.

— Ó? Akkor hát tényleg igaz, hogy a varázslóknak nem szabad…

— Nos, ha ez minden, akkor megyek is — jelentette ki Meccetüzes hangosan. — Ha bárkinek szüksége van rám, csak menjen a robbanások irányába. Én… gnnnh!

Kelli kilépett az öltözőszobából.

Na már most, a női ruhák nem képeztek olyan témát, amely különösebben foglalkoztatta volna Meccetüzest — igazából általában amikor nőkre gondolt, fantáziaképei ritkán foglaltak magukban bármiféle ruhát—, de a jelenés előtte valóban elállította a lélegzetét. Akárki tervezte a ruhát, nem tudta, hol kell megállni. Csipkét pakolt a selyemre, és fekete hermelinnel szegélyezte, és mindenhová, ami kicsit is csupasznak látszott, gyöngyöket aggatott, és puffosította meg kikeményítette a ruhaujjakat, és aztán ezüst-filigránokat adott hozzá, majd elölről kezdte újból a selyemmel.

Valóban döbbenetes volt, hogy mi mindent lehet csinálni több unciányi nehéz fémmel, néhány irritált puhatestűvel, egy pár döglött rágcsálóval és rengeteg rovarok potrohából kigöngyölt szállal. A ruhát nem is annyira viselték, mint inkább elfoglalták; ha a legkülső fodrok nem kerekeken gurultak, akkor Kelli erősebb volt, mint amilyennek tartotta őt.

— Mit gondolsz? — kérdezte a lány lassan körbeforogva. — Ezt viselte a mamám, a nagymamám és az ő anyja.

— Mi, mind egyszerre? — hökkent meg Meccetüzes, tulajdonképp készen arra, hogy elhiggye. Hogyan tudta a lány fölvenni? — töprengett. Kell legyen a hátán egy ajtó…

— Családi ereklye. Igazi gyémántok vannak a pruszlikon.

— Melyik rész a pruszlik?

— Ez a rész.

Meccetüzes borzongott.

— Nagyon imponáló — mondta, amikor már képes volt megszólalni. — De nem gondolod, hogy esetleg egy kissé túlérett?

— Királynői.

— Igen, de esetleg nem fogsz tudni gyorsan mozogni benne?

— Nem áll szándékomban rohanni. Méltóságnak márpedig lennie kell. — Állának makacssága még egyszer kirajzolta leszármazásának vonalát egész vissza a hódító ősig, aki jobb szeretett fürgén mozogni minden időkben, és körülbelül annyit tudott a méltóságról, amennyit a lándzsája hegyére tűzhetett.

Meccetüzes széttárta kezét.

— Rendben van — törődött bele. — Remek. Mind megtesszük, amit tehetünk. Már csak abban reménykedem, hogy Mortnak lesz valami ötlete.

— Nehéz dolog egy kísértetben bízni — nyilatkozta Kelli. — Átsétál a falakon!

— Sokat gondolkoztam erről — merengett Meccetüzes. — Ez ugyebár egy rejtély, nem? Csak olyankor sétál keresztül a dolgokon, amikor nem tudja, hogy ezt teszi. Azt hiszem, hogy ez foglalkozási ártalom.

— Mi?

— Múlt éjjel majdnem biztos voltam benne. Valóságossá kezd válni.

— De mi mind valóságosak vagyunk! Legalábbis te biztosan, és föltételezem, esetleg én is.

— De ő valóságosabbá válik. Kivételesen valóságossá. Majdnem olyan valóságossá, mint a Halál, és annál valóságosabb nem is nagyon lehetsz. Egyáltalán nem lehetsz sokkal valóságosabb.

— Biztos vagy benne? — kérdezte Albert gyanakvóan.

— Persze — legyintett Yzabell. — Dolgozd ki magadnak, ha nekem nem hiszel!

Albert visszanézett a nagy könyvre, arca a bizonytalanság képmása.

— Nos, végül is akár rendben is lehetnek — törődött bele kelletlenül, és kimásolt két nevet egy papírfecnire. — Különben is, van módja, hogy megtudjuk.

Kihúzta a Halál íróasztalának legfölső fiókját, és kivett egy nagy vas kulcskarikát. Csak egyetlen kulcs volt rajta.

— MOST MI TÖRTÉNIK? — kérdezte Mort.

— El kell menjünk, hogy elhozzuk az életidőmérőket — válaszolta Albert. — Velem kell jönnöd.

— Mort! — sziszegte Yzabell.

— Mi van?

— Amit most mondtál… — A lány elhallgatott, aztán hozzátette. — Ó, semmi. Csak olyan… furának hangzott.

— Csak azt kérdeztem, most mi fog történni — csodálkozott Mort.

— Igen, de… ó, ne is törődj vele!

Albert súrolta őket, amikor, mint egy kétlábú pók, kioldalgott az előcsarnokba, míg csak oda nem ért a mindig zárva tartott ajtóhoz. A kulcs pontosan passzolt a zárba. Az ajtó kitárult. Zsanérjai nem adtak ki egyetlen nyikkanást sem, csak a mélységes csönd egy suhogását.

Homokmorajlás.

Mort és Yzabell megbűvölten álltak az ajtónyílásban, míg Albert eldübörgött az üvegátjárók között. A hang nem pusztán a fülön keresztül hatolt a testbe, hanem jött a lábakon át, és lefelé a koponyán keresztül, megtöltötte az agyat, ami után az már csak az özönlő, sziszegő szürke zajra tudott gondolni, a milliónyi, éppen leélőben lévő élet lármájára. Meg arra, hogy száguldanak elkerülhetetlen végzetük felé.

Föl- és rábámultak az életmérők végtelen soraira, mindegyik különböző, mindegyik egyedi névvel bíró. A falon sorakozó fáklyák fénye csillogó pontokat keresett ki rajtuk, így minden üvegen ragyogott egy csillag. A terem távolabbi falai elvesztek a fény-galaxisban.

Mort érezte, hogy Yzabell ujjai szorosabban markolják a karját. Amikor a lány megszólalt, hangja feszültséget sugárzott.

— Mort, némelyikük olyan kicsi.

— TUDOM.

Yzabell szorítása ellazult, nagyon gyengéddé vált, mint amikor valaki a legfölső ászt fölteszi a kártyavárra, és óvatosan húzza el a kezét, nehogy ledöntse az egész építményt.

— Megismételnéd? — szólalt meg halkan.

— Azt mondtam, tudom. Nincs semmi, amit tehetnék ellene. Még sosem voltál itt?

— Sosem. — A lány kissé visszahúzódott, s a fiú szemébe nézett.

— Semmivel se rosszabb a könyvtárnál — közölte Mort, és csaknem el is hitte. Ám a könyvtárban csak olvastál róla; itt viszont láttad, ahogy megtörténik. — Miért nézel így rám? — tette hozzá a fiú.

— Csak megpróbáltam visszaemlékezni, milyen színű volt a szemed — felelte Yzabell. — Mert…

— Ha esetleg ti ketten már torkig vagytok egymással — ordította Albert a homok robajlása fölött. — Erre!

— Barna — mondta Mort Yzabellnek. — A szemem barna. Miért?

— Siess már! — hangzott Albert hangja.

— Jobb lesz, ha mégy, és segítesz neki — utasította Yzabell. — Már éppen elég idegesnek látszik.

Mort otthagyta a lányt — elméje a szorongás váratlan ingoványa —, és átlépkedett a mozaiklapokkal burkolt padlón oda, ahol Albert ácsorgott, türelmetlenül topogva a lábával.

— Mit kell tennem? — kérdezte a fiú.

— Csak kövess!

A terem egy sorozat átjáróvá nyílt szét, mindegyiket életfogytig-mérők szegélyezték. Itt-ott meg amott a polcokat szögletes vésetekkel jelölt kőoszlopok választották el. Albert néhányszor rájuk pislantott; lóként azonban úgy masírozott a homokútvesztőn keresztül, mintha minden fordulót kívülről tudna.

— Albert, itt mindenkinek van egy homokóra? — tudakolta Mort.

— Igen.

— A hely nem látszik elég nagynak.

— Tudsz valamit az m-dimenziós topográfiáról?

— Hümm. Nem.

— Akkor én a helyedben nem törekednék véleménynyilvánításra — figyelmeztette Albert.

Megtorpant egy üvegekkel teli polc előtt, újra a fecnire pillogott, végigfutatta kezét a soron, és váratlanul fölragadott egy homokórát. A fölső kiöblösödés már majdnem kiürült.

— Fogd meg! — vakkantotta. — Ha ez oké, akkor a másiknak is itt kell lennie valahol a közelben. Á! Itt van.

Mort elolvasta a neveket. Az első úgy tűnt, egy nemesre utal az Agátai Birodalom területén. A második olyan piktogramok gyűjteményéből állt, amikről tudta, hogy a Fordulatiránti Klaccsból származnak.

— Most te jössz! — mosolygott gúnyosan Albert. — Minél előbb kezded, annál hamarább végzel vele. Kiviszem Mucit körbe a bejárathoz.

— Szerinted rendben van a szemem? — kérdezte aggódva Mort.

— Ahogy látom, semmi baja — válaszolta Albert. — Kicsit vörös a környéke, kicsit kékebb a szokottnál, semmi különös.

Mort követte őt vissza a hosszú üvegpolcok mentén, miközben elgondolkodónak tűnt. Yzabell figyelte, ahogy a fiú leemelte a kardot az ajtó melletti állványáról, tesztelte az élét, meglengetve a levegőben éppen úgy, ahogy a Halál szokta, és örömtelenül vigyorgott a mennydörgés kielégítő lármája hallatán.

A lány fölismerte ezt a járásmódot. A fiú vonult.

— Mort? — suttogta.

— IGEN?

— Valami történik veled.

— TUDOM — felelte Mort. — De azt hiszem, kordában tudom tartani.

Hallották kintről a paták dobbanását; Albert belökte az ajtót, s kezét dörzsölgetve bejött.

— Jól van, fiú, ne vesztege…

Mort kartávolságban meglendítette a kardot. A szétszakadó selyem zajával kaszált át a levegőn, és Albert füle mellett az ajtófélfába temetkezett.

— TÉRDRE, ALBERTO MALIC!

Albertnak elnyílt a szája. A szeme oldalra golyózott a fejétől pár hüvelykre csillámló pengére, aztán vékony kis vonallá keskenyedett.

— Ugye, ezt nem gondolod komolyan, fiú — mondta.

— MORT. — A szótag olyan gyorsan csattant, mint egy ostorcsapás, és kétszer olyan mérgesen.

— Volt egy megállapodás — közölte Albert, de hangjában a kétség legkisebb szúnyognótájával. — Volt egy egyezmény.

— Nem velem.

— Volt egy megállapodás! Hol lennénk, ha nem tartanánk az egyezményt tiszteletben?

— Nem tudom, én hol lennék — felelte Mort lágyan. — DE AZT TUDOM, TE HOVÁ MENNÉL.

— Ez nem méltányos! — Albert most már szűkölt.

— NINCS IGAZSÁG. NINCS MÁS, CSAK ÉN.

— Hagyd abba! — vágott közbe Yzabell. — Mort, tiszta hülye vagy. Itt nem tudsz senkit se megölni. Különben is, nem is igazán akarod meggyilkolni Albertet.

— Itt nem. De visszaküldhetem a világba.

Albert elsápadt.

— Nem teheted!

— Nem? Visszavihetlek, és otthagyhatlak. Nem hinném, hogy sok időd van hátra. Vagy igen? VAGY IGEN?

— Ne beszélj így! — mondta Albert, meglehetősen sikertelenül próbálva a fiú szemébe nézni. — Egészen úgy hangzol, mint a mester, amikor így beszélsz.

— Sokkal rosszabb is tudok lenni, mint a mester — jelentette ki Mort különösebb nyomaték nélkül. — Yzabell, menj, és hozd ide Albert könyvét, légy szíves!

— Mort, én tényleg azt hiszem, te…

— ÚJRA MEG KELL KÉRJELEK?

A lány elfehéredett arccal menekült ki a szobából.

Albert a kard mentén Mortra kancsított, és féloldalas, humortalan mosolyra vonta száját.

— Nem leszel képes örökké megfékezni — mondta.

— Nem is akarom. Csak elegendő ideig akarom irányításom alatt tartani.

— Te most már fogékony vagy rá, tudod? Minél tovább van távol a mester, annál inkább hozzá hasonlóvá válsz. Csak persze sokkal rosszabb lesz, mert emlékezni fogsz, milyen is emberi lénynek lenni, minden részletre, és…

— Na és te? — csattant föl Mort. — Mire emlékszel abból, milyen emberi lénynek lenni? Ha visszamennél, mennyi időd lenne hátra?

— Kilencvenegy nap, három óra és öt perc — vágta rá habozás nélkül Albert. — Tudtam, hogy a nyomomban van, tudod? De itt biztonságban vagyok, és ő nem is olyan rossz főnök. Néha nem is tudom, mit csinálna nélkülem.

— Igen, senkise hal meg a Halál saját királyságában. És ezzel te elégedett vagy? — kérdezte Mort.

— Több mint kétezer éves vagyok, a’bizony. Tovább éltem, mint bárki más a világon.

Mort a fejét rázta.

— Dehogyis — tiltakozott. — Tudod, csak jobban elnyújtottad a dolgot. Itt senki sem él igazán. Ezen a helyen az idő csak látszat. Nem valódi. Semmisem változik. Inkább meghalnék, és megtudnám, mi történik utána, mintsem itt töltsek egy örökkévalóságot.

Albert megfontoltan dörzsölgette az orrát.

— Igen, nos, lehet, hogy te igen — egyezett bele —, de tudod, én varázsló voltam. Méghozzá egész jó. Tudod, még szobrot is állítottak nekem. Ám nem élsz sokáig varázslóként anélkül, hogy ne szereznél egy pár ellenséget, tudod, olyanokat, akik… Odaát várnak rád. — Szipákolt egyet. — És van olyan, akinek két lába sincs. Némelyiknek egyáltalán nincsen lába. Vagy arca. A halál nem rémít meg engem. Hanem ami azután jön.

— Akkor segíts nekem!

— Mi hasznom lenne belőle?

— Egy nap esetleg szükséged lesz néhány barátra Odaát — magyarázta Mort. Néhány pillanatig gondolkodott, aztán hozzátette: — Ha én lennék te, nem ártana meg a lelkemnek egy polírozás az utolsó percben. A rád várakozók némelyike esetleg nem szeretné a polír ízét.

Albert megborzongott, s lehunyta szemét.

— Fogalmad sincs, micsodákat beszélsz arról — szögezte le, több érzéssel, mint nyelvtannal —, különben nem így beszélnél. Mit akarsz tőlem?

Mort megmondta neki.

Albert vihogott.

— Csak ennyit? Csak megváltoztatni a Valóságot? Lehetetlen. Manapság már nincs elég erős mágia ehhez. A Nagy Varázsigék megtehették volna ezt. Semmi más. Kész, passz, slussz, szóval akár bármit is csinálhatsz, ahogy tetszik, és sok szerencsét neked.

Yzabell visszajött egy kissé kifulladva, Albert életének legutóbbi kötetét szorongatva. Albert újra szipákolt egyet. A kis csöpp az orra végén lenyűgözte Mortot. Mindig ott tartott, hogy le fog esni, de sosem volt elég bátorsága hozzá. Épp, mint ő maga, gondolta a fiú.

— Nem tehetsz ellenem semmit a könyvvel — jelentette ki a vén varázsló óvakodva.

— Nem is áll szándékomban. De úgy tűnik nekem, hogy nem úgy lesz valakiből hatalmas varázsló, ha mindig igazat mond. Yzabell, olvasd föl, ami íródik!

— „Albert elbizonytalanodva nézett a fiúra” — olvasta Yzabell.

— Nem szabad mindent elhinni, ami ott írva van — szólt közbe Albert.

— „…tört ki, tudván tudva kőszíve tárnájában, hogy Mort egész nyugodtan elhiheti” — olvasta Yzabell.

— Hagyd abba! — ordított közbe a varázsló.

— „…kiáltotta, megpróbálva elméje mélyére temetni annak tudatát, hogy még ha nem is lehet megállítani a Valóságot, esetleg lehetséges egy kissé lelassítani…”

— HOGYAN? — kérdezte Mort.

— „…zengte Mort a Halál ólmos hangszínén…” — kezdte kötelességtudóan Yzabell.

— Igen, igen, rendben van, ne fáradj az én részemmel! — csattant föl Mort idegesen.

— Nahát, bocsánat, hogy élek!

— SENKINEK SEM BOCSÁTTATIK MEG, HOGY ÉL.

— És ne beszélj velem ilyen hangon, köszi! Nem rémít meg egy csöppet sem — mondta a lány. Lepillantott a könyvre, ahol az írás mozgó vonala épp most nevezte őt hazugnak.

— Mondd meg, varázsló, hogyan! — szólt Mort.

— Nem maradt másom, csak a mágiám! — siránkozott Albert.

— Nincs rá szükséged, nyomorult vénség!

— Nem félek tőled, fiú…

— NÉZZ A SZEMEMBE, ÉS ÚGY ISMÉTELD MEG!

Mort ellentmondást nem tűrően pattintott az ujjával. Yzabell újra a könyv fölé hajtotta fejét.

— „Albert belenézett ama szem kék ragyogásába, és ellenállásának maradéka is elpárolgott” — olvasta a lány —, „mert nem csupán a Halált látta, hanem egy minden emberi bosszúval, kegyetlenséggel és ellenszenvvel megfűszerezett Halált. És szörnyű bizonyossággal tudta, hogy ez az utolsó esélye, hisz’ Mort vissza fogja őt küldeni az Időbe, becserkészi, kézre keríti, és leszállítja testi valójában a sötét Tömlöc Síkokba, ahol a borzalom teremtményei fogják pont pont pont pont pont” — fejezte be a lány. — Csak pontok vannak a lap felén!

— Azért, mert a könyv nem meri még csak megemlíteni sem őket — suttogta Albert. Megpróbálta behunyni szemét, de a sötétség szemhéja mögött olyan eleven volt, hogy inkább újra kinyitotta. Annál még Mort is jobb volt. — Rendben van — sóhajtotta aztán. — Van rá varázsige. Lelassítja az időt egy kis területen. Leírom neked, de találnod kell egy varázslót, aki majd kimondja.

— Annyi telik tőlem.

Albert végigfuttatta hosszú, durva szivacshoz hasonlatos nyelvét kiszáradt ajkán.

— De ennek ára van — tette hozzá. — Először el kell végezd a Kötelességet!

— Yzabell? — kért megerősítést Mort. A lány ránézett az előtte lévő lapra.

— Komolyan gondolja — hagyta jóvá. — Ha nem teszed meg, minden tönkremegy, és ő mindenképp visszapottyan az Időbe.

Mindhárman megfordultak, hogy az előcsarnokot uraló hatalmas órára tekintsenek. Inga-pengéje lassan átfűrészelt a levegőn, apró darabkákra vágva az időt.

Mort fölnyögött.

— Nincs elég idő! — panaszolta. — Nem tudom mindkettőt megcsinálni időben!

— A mester bezzeg talált volna rá időt — jegyezte meg Albert.

Mort kirántotta a pengét az ajtófélfából, és dühösen, ám hiábavalóan megrázta Albert irányába, aki megrándult.

— Akkor írd le azt a varázsigét! — kiáltotta a fiú. — És csináld gyorsan!

Majd sarkon fordult, s visszavonult a Halál dolgozószobájába. Az egyik sarokban állt a világ nagy korongja, tökéletesen pontos ábrázolás egész a tömörezüst elefántokig, amik a bronzból öntött, több mint egy méter hosszú Nagy A’Tuin hátán álldogáltak. A folyamokat nefriterek jelképezték, a sivatagokat gyémánt porozta, és a legnevezetesebb városokat drágakövek jelölték; Ankh-Morporkot, példának okáért, egy fur… ó pardon, karbunkulus.