5.

Telihold volt. A vidék szélesen és elhagyatottan terült szét a kilátást sötét erdő zárta el. Valahol felvonyított egy farkas. A sírhalom már ott volt: későn érkeztek.

Az antigravitációs egységgel felemelkedve felülről tekinthettek a sűrű, árnyas rengetegre. Egy kis tanya szerénykedett mintegy mérföldnyire a sírdombtól, egy durva deszkákból ácsolt ház és kisebb melléképületek. A rezzenetlen holdfényben teljesen nyugodtnak látszott.

— Művelt földek — jegyezte meg Whitcomb. Hangját suttogóra fogta a végtelen csendességben. — A jütlandiak és a szászok főleg szabad kisbirtokosok voltak, akik földet keresve jöttek ide. A briteket már jópár éve kiverték innen.

— Meg kell tudnunk mindent arról a temetésről — mondta Everard. — Menjünk vissza akkorra, amikor a sírt ásták? Nem, talán biztonságosabb, ha most kérdezősködünk, egy kicsit később, amikor már lecsillapodtak a kedélyek. Mondjuk holnap reggel.

Whitcomb bólintott, mire Everard egy bozótos oltalmába vitte a gépet, és előre ugrottak öt órát. A nap vakítóan ragyogott az északkeleti égen, harmat csillogott a hosszú fűszálakon, és a madarak istentől elrugaszkodott csivitelést műveltek. Leszálltak a gépről, aztán felküldték, hogy körülbelül tíz mérföldes magasságban lebegjen fölöttük, ahonnan majd a sisakjukba épített rádió hívására fog leereszkedni.

Nyíltan közelítettek a tanyához, kardjuk és fejszéjük lengetésével ijesztve el a feléjük acsargó vad küllemű kutyákat. A tanya udvara kövezetlen volt, ellenben gazdagon borította a sár és a trágya. Mezítelen, szöszke fejű gyerekek kandikáltak ki rájuk egy sárból és vesszőből tapasztott kunyhóból. Egy kislány, aki a kunyhó előtt fejt egy rozoga kis tehenet, elvisította magát, egy zömök, alacsony homlokú cseléd, aki a disznóknak adott moslékot, lándzsára kapott. Everard fintorogva gondolt arra, mi lenne, ha százada néhány "Nemes Észak"-rajongója idelátogathatna.

Fejszét markoló, szürke szakállú ember jelent meg a ház ajtajában. Mint ebben a korban mindenki, jópár centiméterrel kisebb volt a huszadik századi átlagnál. Aggályosan felmérte őket, mielőtt jó reggelt kívánt volna nekik.

Everard udvariasan elmosolyodott.

— Uffa Hundingssonnak hínak, eppedig a fivérem, Knubbi — mondta. — Jütlandi kalmárok vogymuk, és Canterburybe tartunk. (Persze a régi nevét, a Cant-wara-byriget használta.) — Hajónk kikötési helyétől elindulván eltévedtünk, és egész éjszakai tévelygés után találtunk házadra.

— Én Wulfnoth vónék, Aelfred fia — mondta a gazda. — Lépjetek be és költsétek el velünk szerény früstökünket.

A ház nagy volt, homályos és füstös, tele zsongó sokadalommal: Wulfnoth gyerekei, azok házastársai és gyerekei, jobbágyok és az ő feleségük és gyermekeik. A reggeli nagy fatálakon érkezett: félig főtt szalonna, amit gyenge, savanyú sörrel öblítettek le. Nem volt nehéz szóba elegyedni: az itteni emberek éppen olyan pletykásak voltak, mint a világtól elzárt bugrisok bárhol másutt. A baj ott volt, hogy Everardéknak hihető beszámolót kellett kitalálniuk arról, hogy mi újság Jütlandban. Wulfnoth, aki nem volt ostoba, egyszer-kétszer rajtacsípte őket, hogy rosszat mondanak, de Everard szilárdan kijelentette:

— Hamisságot hallottál. A hírek gyakran furcsák lesznek, ha átkelnek a tengeren. — Meglepve látta, hogy még mindig ennyire eleven a kapcsolat az őshazával. De az időjárásról és a termésről folytatott társalgás nem sokban különbözött attól, amit a huszadik századi Középnyugaton is tapasztalhatott az ember.

Csak később tudott óvatosan becsempészni egy kérdést a sírról. Wulfnoth összerezzent, kövér, fogatlan felesége pedig védő kézmozdulatot tett egy durva faragású fa-bálvány felé. — Nem jó ilyen dogokról beszélni — morogta a gazda. — Jobb szerettem von', ha a varázslót nem az én földembe temetik. De közel állt apámhoz, aki tavaly halt meg, és ezér' nem tehettem másképp.

— Varázsló? — vakargatta a fülét Whitcomb. — Miféle mese ez?

— Ti is ismerhetnétek — morogta Wulfnoth. — Idegen vót, Stane-nek hittak, és vagy hat év előtt bukkant föl Canterburyben. Biztos messzirő' gyött, mer nem az angolok vagy britek nyelvét beszélte, de Hengist király vendégül látta őt. Furcsaságos, de jóféle ajándékokat adott a királynak. Ravasz tanácsadó vót, akire a király egyre jobban támaszkodott. Senki se mert az útjába állni, mert varázsos botja, vót, ami villámokat szórt, látták, ahogy sziklákat olvaszt meg, és egyszer a britek elleni csatában megégetett embereket. Vannak, akik azt gondolják, hogy ő Wotan, de ez nem lehet, hisz' meghótt.

— Á, értem — Everardban feltámadt a mohóság szikrája. — És mit cselekedett még életében?

— Ó… bölcs tanácsokat adott a királynak, már mondtam. Azt gondolta, hogy mi itt Kentben ne bántsuk a briteket és ne hívjunk be többet a rokonaink közül, hanem éljünk békében az itteniekkel. Azt gondolta, hogy a mi erőnkkel és az ő római tudásukkal együtt hatalmas birodalmat csinálhatnánk. Talán igaza vót, bár én nem sok hasznát látom mindenféle könyveknek meg fürdőknek, arról a furcsa keresztes istenről már nem is beszélve… Aztán ismeretlenek levágták három évvel ezelőtt, és itt temettük el áldozatokkal és minden tulajdonával együtt, amit ellenségei nem vittek el. Egy évben kétszer áldozunk neki, és a szelleme nem háborgat minket, valahogy mégis nyugtalan vagyok miatta.

— Három éve? — lehelte Whitcomb. — Értem…

Majd egy órába tellett, mire el tudtak szabadulni, és Wulfnoth ragaszkodott hozzá, hogy adjon melléjük egy fiút, aki elkíséri őket a folyóhoz. Everardnak nem volt kedve olyan messzire elmenni. Elvigyorodott, és lehívta a gépet. Miközben Whitcombbal együtt ráültek, a legteljesebb komolysággal mondta a guvadó szemű legénynek:

— Tudd meg, hogy Wodent és Thunort láttátok vendégül, akik mostantól megvédik népedet minden bajtól. — Azzal visszaugrottak három évet az időben.

— Most jön a neheze — kukkantott ki a sűrűből a tanya felé. A sírhant még nem volt ott, Stane varázsló még életben van. — Egy gyereket könnyű bűvészkedéssel elkápráztatni, de ez itt egy nagy, kemény város, ahol ő a király jobbkeze, és sugárvetője van.

— Úgy látszik, sikerrel jártunk — vagyis sikerrel fogunk járni — mondta Whitcomb.

— Nem. Tudod, ez nem megváltoztathatatlan. Ha bukunk, Wulfnoth majd más történetet fog elmondani nekünk három évvel később, valószínűleg azt, hogy Stane itt van — kétszer is megölhet minket! Anglia pedig, ha kirángatják a Sötét Korból egy neoklasszikus kultúrába, olyan irányba fog fejlődni, hogy rá sem ismersz majd 1894-ben… Kíváncsi vagyok, mire játszik ez a Stane.

Felküldte az időgépet Canterbury fölé. Az éjszakai szél sötéten süvített el a füle mellett. A város egyre közelebb került, és Everard végül egy csemeteerdőben ért földet. A hold fehéren sütött az ősi Durovernum félig összedőlt római falaira, és foltokat vetett az újabb földre és a jütlandiak fa-betoldásaira. Napnyugta után senki sem juthatott be ide.

A gép megint előrevitte őket a nappalba — majdnem délig — aztán eltűnt a levegőben. Reggelijük, amit két órával korábban, illetve három év múlva a jövőben költöttek el, kőként rázkódott a gyomrukban, miközben Everard vezetésével a város felé haladtak a hepehupás római úton. Meglehetős forgalom zajlott, főleg parasztgazdák igyekeztek nyikorgó ökrösszekereken a piacra, hogy eladják terményeiket. A kapunál két gonosz külsejű őr állta útjukat, és megkérdezték, mi járatban vannak. Ezúttal egy tanethi kereskedő ügynökeinek adták ki magukat, aki azért küldte őket ide, hogy mindenfele kézművessel tárgyaljanak. A gazfickók szúrósan méregették őket, amíg Whitcomb a kezükbe nem csúsztatott egy pár római pénzérmét: ekkor a lándzsák mintegy varázsütésre leereszkedtek, és az őrök intettek, hogy menjenek tovább.

A város nyüzsgött és örvénylett, de most is az érett szag volt az, ami Everardra a legnagyobb hatást tette. A lökdösődő jütlandiak mellett néha római-brit alakokat is látott, akik undorodva kerülgették a trágyahalmokat és felcsippentett tunikával oldalaztak, hogy ne kelljen hozzáérniük ezekhez a vadakhoz. A látvány nevetséges lett volna, ha nem annyira szívszorító.

Volt egy különösen mocskos fogadó, ami egy hajdani gazdag polgár házának mohalepte romjain ütött tanyát. Everard és Whitcomb látták, hogy pénzük nagy értéket képvisel itt, ahol a kereskedelem főleg természetbeni alapon folyik. Néhány kör kifizetett ital után minden szükséges információt megkaptak. Hengist király palotája a város közepénél van… nem is igazi palota, csak egy régi ház, amit annak a külországi Stane-nek az irányítása alatt csinosítottak ki… nem mintha a mi királyunk afféle anyámasszony katonája lenne, félre ne érts, idegen… például a múlt hónapban is… ja, igen, Stane! Ott élt a szomszédos házban. Fura fickó, van aki azt mondja: isten… az már igaz, hogy értett a nőkhöz… Igen, azt mondják, ő állt a britekkel folytatott béketárgyalások mögött. Egyre több ilyen pernahajder jön, lassan már a becsületes emberek nem onthatnak egy kis vért anélkül, hogy… Persze, Stane igen bölcs, én nem szólok egy rossz szót sem rá, hiszen villámot tud szórni…

— Most mit tegyünk? — kérdezte Whitcomb, amikor már a szobájukban voltak. — Menjünk oda és tartóztassuk le?

— Nem. Kétlem, hogy ezt meg tudnánk tenni — mondta Everard óvatosan. — Van egyfajta tervem, de ez azon múlik, hogy ki tudjuk — e találni, mit forgat a fejében. — Ledőlt a szúrós, vastag szalmazsákra, és azon nyomban vakarózni kezdett. — A francba! Ennek a kornak nem írástudásra van szüksége, hanem bolhairtóra!

A ház gondosan fel volt újítva, fehér, oszlopos homlokzatát fáradságosan megtisztították a környező mocsoktól. Két őr álldogált a lépcsőjén, akik közeledtükre fegyverükhöz kaptak. Everard beetette őket egy kis pénzzel, meg egy sztorival, miszerint olyan hírei vannak, amik bízvást számot tarthatnak a varázsló érdeklődésére.

— Mondd meg neki, hogy "Ember a holnapból". Ez egy jelszó. Érted?

— Ennek nincs értelme — panaszkodott az őr.

— A jelszóknak nem is kell értelmesnek lenniük — mondta Everard fensőbbségesen.

A jütlandi elcsörömpölt, neheztelően csóválva a fejét. Ezek a fura új szók!

— Biztos vagy benne, hogy ez bölcs dolog volt? — kérdezte Whitcomb. — Lehet, hogy ezzel elijesztettük.

— Viszont azt se felejtsd el, hogy egy ilyen fontos személyiség nem pazarolja az idejét holmi jöttmentekre. Ez a munka sürgős, ember! Eddig nem csináltunk semmi maradandót, még annyit se, amiből egy tartós legenda kitelne. De ha Hengist valódi uniót hoz létre a britekkel…

Az őr visszajött, morgott valamit, és felvezette őket a lépcsőn, át az oszlopcsarnokon. Emögött volt az átrium, egy tágas helység, ahol modern medvebőr szőnyegek váltakoztak faragott márvánnyal és kopott mozaikkal. Egy férfi állt várakozóan durva fakanapéja előtt. Amikor beléptek, felemelte a kezét, és Everard megpillantotta egy huszadik századi sugárvető vékony csövét.

— Mindig látni akarom a kezeteket és ne kutakodjatok az oldalatoknál — mondta a férfi kedvesen. — Különben kénytelen leszek villámmal agyonsújtani benneteket.


Whitcomb sziszegő hanggal, undorodva szívta be a levegőt, de Everard valami ilyesmire számított. Ezzel együtt hideg csomóba rándult a gyomra.

Stane, a varázsló kicsi ember volt, finom hímzésű tunikában, amely valószínűleg valamelyik brit villából származott. Satnya testén nagy fej ült, arca megejtő csúnyaságát fekete haj keretezte. Feszült vigyor ült a szája sarkában.

— Kutasd át őket, Eadgar — parancsolta. — Vegyél el tőlük mindent, amit a ruhájuk alatt rejtegetnek.

A jütlandi nem állt hivatása magaslatán, de így is megtalálta a sokkfegyvereket, és a padlóra dobta őket.

— Most elmehetsz — mondta neki Stane.

— Nem veszélyesek rád, uram? — kérdezte a strázsa.

Stane szélesen elvigyorodott.

— Amíg ez a kezemben van? Nem. Menj csak — Eadgar kicsörtetett. Legalább a kardunk meg a fejszénk megvan még, gondolta Everard. Bár nem sok hasznát fogjuk venni ezzel szemben.

— Szóval a holnapból jöttetek — morogta Stane. Hirtelen csillogó verejtékréteg lepte el a homlokát. — Számítottam erre. Beszélitek a későbbi angol nyelvet?

Whitcomb már nyitotta a száját, de Everard improvizálni kezdett, az életét téve föl ebben a játékban. — Milyen nyelvre gondolsz?

— Okos — Stane hirtelen átcsúszott egy akcentusba, ami furcsa volt, huszadik századi fülnek mégis felismerhető. — Tudni akarom, honnan és mikorból jöttetek, mik a szántékaitok, meg minten. Montjatok el mintent, különben szétégetlek permeteket.

Everard megrázta a fejét.

— Nem — felelte jütlandiul — Nem értelek. — Whitcomb rápillantott, aztán megadta magát: hagyta, hogy az amerikai vezessen. Everardnak száguldottak a gondolatai: kétségbeesett éberségében tudta, hogy a halál csak az első hibájára vár. — A mi időnkben így beszéltünk. — És megeresztett néhány csicsergő mexikói-spanyol mondatot, annyira pergetve, amennyire csak merte.

— Szóval valami latin nyelv — csillant fel Stane szeme. A fegyver megremegett a kezében. — És mikorról jöttetek?

— A Krisztus utáni huszadik századból, és országunkat Lyonesse-nek nevezik. A nyugati óceánon túl fekszik…

— Amerika! — hörögte a férfi. — Nem hívták valaha Amerikának?

— Nem. Nem tudom, miről beszélsz.

Stane veszedelmesen megremegett. Aztán összeszedte magát:

— Ismeritek a római nyelvet?

Everard bólintott.

Stane idegesen elmosolyodott.

— Akkor beszéljünk úgy. Ha tudnátok, milyen elegem van ebből a helyi zagyvalékból… — Latinsága kissé tört volt, nyilván ebben a században szedte fel, de eléggé folyékonyan beszélt. Meglengette a sugárvetőt. — Bocsássátok meg udvariatlanságomat, de óvatosnak kell lennem.

— Ez természetes — nyugtatta meg Everard. — Ó… az én nevem Mencius, a barátomé Juvenalis. A jövőből jöttünk, ahogy gondoltad: történészek vagyunk, és az időutazást nemrég fedezték fel.

— Én igazság szerint Rozher Schtein vagyok, 2987-ből. Hallottatok… rólam?

— Hogyne — mondta Everard. — Azért jöttünk vissza, hogy megkeressük a rejtélyes Stane-t, aki a történelem egyik kulcsfigurájának tűnik. Gyanítottuk, hogy időutazó, Peregrinator Temporis. Most már biztosan tudjuk.

— Három év — Schtein lázasan járkálni kezdett, a sugárvetőt a kezében lóbálta, de túl messze volt ahhoz, hogy hirtelen rajtaüthessenek. — Három éve vagyok itt. Ha tudnátok, hány éjszakán hánykolódtam álmatlanul, és gondolkoztam azon: mi lesz, ha elérem a célomat… Mondjátok, egységet alkot a világotok?

— Az egész világ, és a planéták — mondta Everard. — Már egy jó ideje — Belül valami megremegett benne. Az élete múlik azon, hogy kitalálja, mik Schtein tervei.

— És szabad a néped?

— Igen. A Császár uralkodik, de a Szenátus hozza a törvényeket, őket pedig a nép választja.

A gnómszerű arcon szinte megdicsőült kifejezés jelent meg.

— Ahogy megálmodtam — suttogta Schtein. — Köszönöm.

— Hát azért jöttél vissza a saját korodból, hogy történelmet csinálj?

— Nem — mondta Schtein. — Azért, hogy változtassak rajta.

A szavak úgy buktak ki belőle, mintha már évek óta szólni akart volna, de eddig nem mert:

— Én is történész voltam. Véletlenül találkoztam egy emberrel, aki azt állította, hogy kereskedő a Szaturnusz holdjairól, de mivel én magam már éltem ott egyszer, átláttam a hazugságán. Egy kis nyomozással kiderítettem az igazságot. Időutazó volt a nagyon távoli jövőből.

— Meg kell értenetek engem. Az az idő, amiben éltem, rettenetes volt, és én, mint pszichografikus történész, rájöttem, hogy a háborúk, a nyomor és a zsarnokság, ami alatt nyögünk, nem az emberrel veleszületett gonoszságnak, hanem egy egyszerű ok-hatás láncolatnak tulajdonítható. A gépi technológia egy megosztott világban született meg, és ettől a háború csak még nagyobb és még pusztítóbb vállalkozás lett. Voltak persze békés időszakok is, néha meglehetősen hosszan, de a betegség túl mélyen gyökerezett: a hadakozás civilizációnk része lett. A családomat kiirtotta egy vénuszi rajtaütés, nem volt vesztenivalóm. Aztán elvettem az időgépet… miután… megszabadultam a tulajdonosától.

— A nagy hibát, gondoltam, még a Sötét Korban követték el. Róma egy hatalmas birodalmat egyesített békében, és az igazság mindig a békéből sarjad. De Róma kifulladt az erőfeszítésben, és mostanra szétesett. A betörő barbárok életerősek voltak, és sok mindenre képesek lettek volna, de hamar korrumpálódtak.

— De itt van Anglia. El volt szigetelve a római társadalom rothadó szövetétől. De betörtek a germánok: koszos fajankók, de erősek és tudni vágyók. Az én történelmemben egyszerűen elsöpörték a brit civilizációt, aztán intellektuális tehetetlenségükben felszippantotta őket az az új — és ördögi — civilizáció, amit nyugatinak neveznek. Én ennél jobbat akartam.

— Nem volt könnyű. Meg lennétek lepve, ha tudnátok, milyen nehéz életben maradni egy ismeretlen korban, amíg az ember bele nem jön, még ha modern fegyverei és érdekes ajándékai vannak is. De most már bírom Hengist csodálatát, és egyre inkább a britek bizalmát is. Én egyesíthetem ezt a két népet egy közös háborúban a piktek ellen. Anglia egyetlen királyság lesz, a szászok erejével és a rómaiak tanultságával. Elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon minden inváziónak. A kereszténység persze elkerülhetetlen, de teszek róla, hogy ez jóféle kereszténység legyen, amelyik oktatja és civilizálja az embereket, nem pedig elnyomorítja az agyukat.

— Végül Anglia abban a helyzetben lesz, hogy megkezdheti a kontinens birtokba vételét. Végül pedig az egész világét. Elég ideig maradok itt ahhoz, hogy elindítsam a pikt-ellenes szövetséget, aztán eltűnök azzal, hogy később majd visszajövök. Ha megjelenek, mondjuk, ötven évenként az elkövetkező századokban, akkor legenda lesz belőlem, istenség, aki gondoskodik róla, hogy a helyes úton maradjanak.

— Sokat olvastam Szent Staniusról — mondta Everard lassan.

— Akkor győztem! — kiáltott fel Schtein. — Elhoztam a békét a világnak — Könnyek csorogtak végig az arcán.

Everard közelebb lépett. Schtein a hasára célzott a sugárvetővel, még mindig nem bízott benne teljesen. Everard csak úgy megkerülte, Schtein pedig követte a fegyver csövével. De túlságosan lefoglalta sikerének látszólagos bizonysága, és kihagyta a számításból Whitcombot. Everard a válla fölött az angolra pillantott.

Whitcomb elhajította a fejszét. Everard lebukott. Schtein felsikoltott, és sugár szisszent a fegyveréből. Whitcomb ugrott, és elkapta a fegyvert tartó kezet. Schtein felmordult, és megpróbálta kiszabadítani magát. Everard odaugrott, hogy segítsen a barátjának. Teljes volt a zűrzavar.

Aztán a sugárvető megint elsült, és Schtein egyszeriben holt súlyként nehezedett a karjukra. Vér fröccsent a kabátjukra a varázsló csúnya mellsebéből.

A két őr rohanvást érkezett. Everard felkapta a sokkfegyverét és teljes intenzitásra állította. Egy eldobott dárda megsebezte a karját. Kétszer tüzelt, mire a két alak összerogyott. Órákig nem térnek magukhoz.

Everard egy pillanatig összegörnyedve hallgatózott. Női sikoly hallatszott valamelyik belső szobából, de senki sem jött.

— Azt hiszem, végeztünk — zihálta.

— Igen — Whitcomb közönyösen nézett a lábánál heverő testre. Szánalmasan apró volt.

— Nem akartam, hogy meghaljon — mondta Everard. — De az idő… kegyetlen. Azt hiszem, így volt megírva.

— Inkább ez, mint egy őrjárati per és a száműzöttek bolygója — mondta Whitcomb.

— Tolvaj és gyilkos volt, legalábbis technikai értelemben — jegyezte meg Everard. — De nagyszerű volt, amit megálmodott.

— Mi pedig elrontottuk.

— A történelem is elrontotta volna. Nagyon is valószínű. Egyetlen ember egyszerűen nem lehet elég erős, elég bölcs. Azt hiszem, minden emberi nyomorúság ilyen jószándékú őrültek miatt van, mint amilyen ő volt.

— Akkor fonjuk karba a kezünket, és várjuk, mi következik.

— Gondolj csak a barátaidra, ott 1947-ben. Akkor nem is léteztek volna.

Whitcomb levette a köpenyét és igyekezett letisztítani a vért a ruháiról.

— Menjünk — mondta Everard, és kiballagott a hátsó ajtón. Egy ijedt ágyas figyelte tágra nyílt szemekkel.

Egy belső ajtó zárját kénytelen volt szétrobbantani. A szobában egy fríg-típusú időfülke volt, néhány doboz fegyverekkel és készletekkel, meg könyvek. Everard mindent berakodott a gépbe, az üzemanyagos láda kivételével. Annak itt kellett maradnia, hogy majd ott a jövőben észrevegye és visszajöjjön, hogy megállítsa az embert, aki Isten akart lenni.

— Vigyük az 1894-es raktárba — mondta. — Én visszaviszem a mi gépünket. Az irodában találkozunk.

Whitcomb hosszan pillantott rá. A férfi arca elkínzott volt, de még így is valami eltökéltség sugárzott róla.

— Rendben, öregfiú — mondta az angol. Elmosolyodott, egy kissé vágyakozva, aztán vállon veregette Everardot. — Akkor viszlát. Sok szerencsét.

Everard hosszan nézett utána, amikor belépett a nagy fémhengerbe. Furcsa volt, hogy ilyeneket mond, amikor néhány óra múlva már együtt fognak teázni 1894-ben.

Aggodalom fogta el, amikor kilépett az épületből és elvegyült a tömegben. Charlie különös fickó. Hát…

Senki sem állta az útjába, amikor elhagyta a várost és bevetette magát a bozótosba. Lehívta az időgépet, és bár sietnie kellett volna, hiszen valaki esetleg odamehetett megnézni, mi ez a furcsa madár, kibontott egy korsó sört. Nagyon szüksége volt rá. Aztán még egy utolsó pillantást vetett Régi Angliára és visszaugrott 1894-be.

Mainwethering és az őrök ígéretük szerint ott várták. Az irodavezető megriadt, hogy csak egy embert lát visszatérni véres ruhában, de Everard jelentése megnyugtatta.

Eltartott egy ideig, amíg kimosakodott, átöltözött és kimerítő beszámolót adott. Addigra Whitcombnak már meg kellett volna érkeznie, de egyelőre nyoma sem volt. Mainwethering rádión felhívta a raktárt, aztán összeráncolt homlokkal fordult vissza.

— Még nem érkezett meg — közölte. — Talán valami baj történt?

— Aligha. Azok a gépek teljesen bombabiztosak — harapta be a száját Everard. — Nem tudom, mi lehet a gond. Talán félreértette, amit megbeszéltünk, és 1947-be ment.

Egy újabb üzenetváltás kiderítette, hogy Whitcomb abban az évben sem jelentkezett. Everard és Mainwethering elmentek teázni. Amikor visszatértek, Whitcombnak még mindig nem volt se híre, se hamva.

— Legjobb lesz, ha értesítem a helyszíni ügynököket — mondta Mainwethering. — Nekik meg kell találniuk.

— Nem. Várjon — Everard egy pillanatig elgondolkodva állt. A gondolat már egy ideje ott motoszkált benne. Rettenetes.

— Van valami elképzelése?

— Igen. Valahogy úgy — Everard kezdte visszahúzkodni viktoriánus ruháit. Remegett a keze. — Kerítse elő a huszadik századi ruhámat, jó? Talán én magam is meg tudom találni őt.

— Az Őrjárat előzetes jelentést fog kérni az elképzeléseiről és szándékairól — figyelmeztette Mainwethering.

— Pokolba az Őrjárattal — morogta Everard.

Загрузка...