Idő-őrjárat

2.

Az Akadémia az amerikai Nyugaton volt. Az oligocén korszakban, a füves puszták meleg időszakában, amikor az ember patkányszerű ősei még óriás emlősök döngő léptei elől cikáztak. Az Akadémiát ezer éve építették, és félmillió évre szánták — elegendő időre ahhoz, hogy az Idő-őrjárat számára elegendő végzőst biztosítson — aztán pedig majd gondosan megsemmisítik, hogy nyom se maradjon utána. Aztán majd jön a jégkorszak, jön az ember, és i.sz. 19352-ben (a Morenniai Diadal 7841-edik évében) ez az ember felfedezi az időn keresztüli utazás módját és visszatér az oligocénbe, hogy létrehozza az Akadémiát.

Hosszú, alacsony épületekből álló komplexum volt, csupa lágy hajlat és változatos szín, hatalmas ősfák árnyékában egy tisztáson. Mögötte dombok és erdők nyúltak egy széles, barna folyó felé, éjszaka pedig időnként roppant növényevők bőgése, vagy kardfogú tigris hátborzongató üvöltése hallott.

Everard száraz torokkal lépett ki az időfülkéből — egy nagyobbacska, jellegtelen fémdobozból. Úgy érezte magát, mint amikor a Hadseregben töltött első napján, tizenkét évvel ezelőtt — vagy tizenöt-húsz millió múlva, ha úgy tetszik. Magányosnak és elveszettnek érezte magát, és valami méltóságteljes ürügyre vágyott, amivel otthagyhatja az egészet. Nem sok vigaszt lelt a többi fülke, és a többi ötven-valahány fiatal férfi és nő látványában sem. A rekruták lassan suta csapattá verődtek össze. Eleinte nem szóltak egymáshoz, csak bámultak a többiekre. Everard észrevett egy Hoover-gallért és egy keménykalapot: az 1954-es és azutáni öltözködési és hajviseleti stílus. Honnan jött ez a lány abban az irizáló, testhezálló térdnadrágban, zöldre rúzsozott szájjal és fantasztikusan hullámos sárga hajjal? Vagyis inkább… mikorról?

Egy huszonöt év körülinek látszó férfi állt éppen Everard mellett: szemlátomást angol volt, tweedzakós, lóarcú. Kifogástalan modora mögött valami vad keserűség rejtőzött.

— Hello — szólította meg Everard. — Akár meg is ismerkedhetnénk egymással — Megmondta a nevét, és hogy honnan jött.

— Charles Whitcomb, London, 1947 — mondta a másik szégyenlősen. — Éppen most szereltek le a Királyi Légierőtől, és ez jó lehetőségnek tűnt. De most már nem vagyok annyira biztos ebben.

— Pedig lehet, hogy az — mondta Everard a fizetségre gondolva. Alapból évi tizenötezer! De hogyan számolják az éveket? Nyilván a ténylegesen megélt idő alapján.

Egy férfi közeledett feléjük. Karcsú fiatal fickó volt testhez simuló szürke egyenruhában és mélykék köpenyben, ami úgy csillogott-villogott, mintha csillagokat szőttek volna bele. Kellemes arca volt, mosolygott, és tökéletesen, semleges kiejtéssel beszélt:

— Hello mindenkinek! Isten hozta önöket az Akadémián! Ugye, mindnyájan beszélnek angolul? — Everardnak feltűnt egy tépett német egyenruhát viselő férfi, egy hindu, meg még néhányan, akik valószínűleg más országokból érkeztek.

— Akkor hát az angolt fogjuk használni, amíg mind meg nem tanulják a temporált. — A fiatalember lezseren, csípőre tett kézzel álldogált. — Dard Keim a nevem. Keresztény számítás szerint 9573-ban születtem, de az önök kora a speciális szakterületem. Ez a kor amúgy 1850-től 2000-ig terjed, önök mind innen valók. Én vagyok az önök hivatalos siratófala, ha bármi bajuk lenne.

— Ez a hely másképp működik, mint ahogy önök bizonyára elképzelték. Mi nem tömegoktatást végzünk, ezért nincs szükség egy osztályterem vagy egy hadsereg alapos fegyelmére. Mindannyian egyéni és általános instrukciókat is fognak kapni. Nincs szükség arra, hogy a tanulásbeli hiányosságokat büntessük, hiszen az előzetes tesztek biztosították, hogy ez ne forduljon elő, és a lehető legkisebbre csökkentették a kudarc lehetőségét. Mindnyájan magas érettségi fokon állnak a saját kultúrájuk fogalmai szerint. Mindazonáltal a képességbeli különbségek azt jelentik, hogy amennyiben mindenkit a teljességig akarunk fejleszteni, akkor személyes vezetésre van szükség.

— Itt a normális udvariasságon kívül nem sok formaság van. Pihenésre éppúgy lesz majd lehetőségük, mint tanulásra. Sosem fogunk többet követelni önöktől, mint amit nyújtani tudnak. Hozzátehetem még, hogy már ezen a környéken is remekül lehet halászni és vadászni, de ha egy pár száz mérfölddel arrébb mennek, akkor egyenesen fantasztikusak a lehetőségek.

— Most pedig, ha nincs kérdés, kérem, jöjjenek utánam, hogy mindenkit elhelyezzünk.

Dard Keim megmutatta egy átlagos szoba felszereléseit. Olyasmi játékszerek voltak ezek, amit az ember úgy a 2000. évre vár el: diszkrét, tökéletesen odaillő bútor, frissítő-tisztálkodó kabin, képernyők tetszés szerint előhívható előre felvett látványokkal, szórakoztató hanggal. De semmi túlságosan meghökkentő. Minden újoncnak megvolt a maga szobája a "háló"-épületben. Az étkezések a központi menzán voltak, de magán-bulikat is lehetett rendezni. Everard érezte, hogy oldódik benne a feszültség.

Érkezésük tiszteletére bankettet rendeztek. A fogások ismerősek voltak, de a felszolgálást végző guruló gépek nem. Volt bor, sör, és sokféle dohány. Lehet, hogy valami volt az ételben, mert Everard is épp olyan eufórikus hangulatba került, mint a többiek. A végén már boogie-t vert valami zongorán, miközben féltucatnyian mérgezték a levegőt éneklési kísérleteikkel.

Csak Charles Whitcomb maradt visszafogott. Egy sarokba húzódva egymagában szopogatta italát, és Dard Keim elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne akarja belekényszeríteni az általános jókedvbe.

Everard úgy döntött, hogy tetszeni fog neki itt. De a munka, a szervezet és a cél még mindig homályban rejtőzött.

— Az időutazást a Korita Szektauralom széthullásának idején fedezték föl — mondta Keim az előadóteremben. — A részleteket majd később megismerik: most elégedjenek meg az én szavammal. Zavaros kor volt ez, amikor a kereskedelmi és genetikai vetélkedés gigantikus kombinátok kíméletlen harcává fajult, minden megengedett volt, és a különféle kormányok csak gyalogok voltak egy galaktikus sakkjátszmában. Az idő-effektus az azonnali szállítás módozataira irányuló kutatások mellékterméke volt, amelynek matematikai leírásához, mint arra néhányan önök közül rá fognak jönni, végtelenül szakadásos függvények szükségesek… csakúgy, mint a múltba történő utazáshoz. Nem akarok belemenni az elméletbe — erről fizikából még fognak hallani — egyszerűen csak kimondom, hogy köze van a 4N dimenzió kontinuumában fennálló végtelen érték-viszonyok koncepciójához, ahol N az univerzumban létező összes részecske száma.

— Természetesen a csoport, a Kilencek, akik felfedezték ezt, tisztában voltak a lehetőségekkel. Nem csak a gazdaságiakkal — kereskedelmi, bányászati és minden más elképzelhető eredményekkel —, de azzal a lehetőséggel is, hogy halálos csapást mérhetnek ellenfeleikre. Láthatják, az idő módosítható, a múltat meg lehet változtatni…

— Kérdés! — Elizabeth Gray volt az, a lány 1972-ből, a saját korában ígéretes fizikus.

— Igén? — kérdezett vissza udvariasan Keim.

— Szerintem maga egy logikailag lehetetlen szituációt ír le. Én elfogadom az időutazás lehetséges voltát, hiszen itt vagyunk, de egy esemény nem lehet megtörtént és meg NEM történt egyszerre. Ez ellentmondás.

— Csak akkor, ha ragaszkodik egy olyan logikához, ami nem Alef-szub-Alef-értékes — mondta Keim. — A következő történik: tegyük fel, hogy én visszamegyek az időben, és megakadályozom hogy a maga édesapja összetalálkozzék az édesanyjával. Akkor ön nem született volna meg. Az egyetemes történelemnek ez a része másképp íródott volna, és mindig is másmilyen lett volna, bár én emlékeznénk a dolgok "eredeti" állapotára.

— És mi van, ha ugyanezt magával csinálja meg? — kérdezte Elizabeth. — Akkor megszűnne létezni?

— Nem, mert én a történelemnek a saját felfedezésemet megelőző részéhez tartoznék. Alkalmazzuk ezt önre. Ha ön visszamenne, mondjuk, 1946-47-be, és megakadályozná a szülei házasságát 1947-ben, attól még létezne abban az évben: nem tűnik el a létből csak azért, mert beleavatkozott az eseményekbe. Ugyanez lenne a helyzet akkor, ha ott lenne 1946-ban egyetlen mikroszekundummal azelőtt, hogy lelövik az embert, aki különben az apja lett volna.

— De akkor… eredet nélkül léteznék! — tiltakozott a lány. — Lenne életem, lennének emlékeim… meglenne minden… úgy, hogy nincs semmi, ami létrehozta volna.

Keim vállat vont.

— És akkor mi van? Ön ragaszkodik ahhoz, hogy az okságok törvénye, vagy szigorúbban szólva az energiamegmaradás törvénye csak folytonos függvényeket tesz lehetővé. Pedig a valóságban a szakadás nagyon is lehetséges.

Felkacagott, és az előadói asztalra támaszkodott.

— Már hogyne lennének lehetetlenségek — nevetett. — Példának okáért a saját anyja természetesen nem lehet, pusztán genetikai okokból. Ha visszamenne, és feleségül menne a saját korábbi apjához, akkor a gyerekek mások lennének, egyik sem ön lenne, mert mindegyik az ön kromoszómáinak csak a felét tartalmazná.

Megköszörülte a torkát:

— De ne kanyarodjunk el a tárgytól. Más órákon majd megismerik a részleteket is. Én csak egy általános hátteret szeretnék mondani önöknek. Folytatom is: a Kilencek meglátták azt a lehetőséget, hogy visszamehetnek az időben és megakadályozhatják, hogy ellenségük munkához lásson, vagy akár csak megszülessen. De ekkor színre léptek a danelliek.

Először fordult elő, hogy lezser, félig-meddig humoros stílusa elkomolyodott, mintha a megismerhetetlen jelenlétét érzékelné. Halkan folytatta:

— A danelliek a jövőhöz tartoznak — az én jövőmhöz is, több mint egymillió évvel utánam. Az ember valami olyasmivé fejlődött, amit… nem lehet leírni. Önök valószínűleg még sosem láttak danellit. Ha majd látnak, az eléggé… megrázó lesz. Rosszindulatúak — korántsem jószándékúak —, és már kívül esnek mindenen, amit mi tudunk vagy érzünk, csakúgy, mint ahogy mi is meghaladjuk a rágcsálók fogalmait, akik a mi őseink lesznek. Nem kellemes dolog ilyesmivel szembesülni.

— Egyszerűen csak a saját létük védelmezésével törődtek. Az időutazás már régi dolog volt, amikor ők megjelentek, és számtalan lehetőség kínálkozott az ostobáknak, harácsolóknak és őrülteknek arra, hogy visszamenjenek és a feje tetejére állítsák a történelmet. Persze eszük ágában sem volt megtiltani az időutazást — ez része volt a folyamatnak, ami elvezetett hozzájuk — de kénytelenek voltak szabályozni. A Kilenceket megakadályozták tervük végrehajtásában. És felállították az őrjáratot, hogy vigyázza az idő ösvényeit.

— Önöknek zömmel a saját korukban kell majd munkálkodniuk, kivéve, ha független státusszal végeznek. Általában normális életet fognak élni, családdal, barátokkal, ahogy kell. Ennek az életnek a titkos részében ott lesz a jó fizetés, a védelem, időnként rendkívül érdekes helyeken eltöltött vakációk, és a különlegesen értékes munka. De mindig készenlétben kell állniuk. Néha bajbajutott időutazóknak kell segíteniük, néha küldetéseket kell teljesíteniük, majdani politikai, katonai vagy gazdasági kalandorokat kell elfogniuk. Néha az Őrjárat megtűr károkat is, ha már megtörténtek, de akkor a későbbi periódusokban olyan ellentétes hatású eseményeken kell dolgozni, ami visszazökkenti a történelmet a kívánt kerékvágásba.

— Mindnyájuknak sok szerencsét kívánok.

Az oktatás első része testi és pszichológiai volt. Everard eddig nem is volt tudatában annak, hogy életvitele mennyire satnyává tette: csak a fele volt annak az embernek, aki lehetett volna. Eleinte vért izzadt, de a végén már jó volt érezni az izmok tökéletesen kontrollált erejét, az edzések utáni fáradtságot, a tudatos gondolkodás fürgeségét és pontosságát.

Valahol útközben alaposan belekondicionálták, hogy semmit se áruljon el az Őrjáratról, még a puszta létére se utaljon illetéktelen személynek. Egyszerűen képtelennek érezte magát erre, bármilyen befolyás érje: olyan lehetetlennek érezte, mint a Hold átugrását. Huszadik századi, a köz felé mutatandó személyisége minden külső és belső vonását is kitanulta.

A temporál, ez a mesterséges nyelv, aminek segítségével a különféle korokból származó őrök kommunikálni tudtak egymással, anélkül, hogy kívülállók értették volna őket, a logikusan szervezett kifejezőkészség csodája volt.

Azt hitte, hogy a harchoz tényleg ért valamelyest, de itt ötvenezer év fogásait és fegyvereit kellett kiismernie, a bronzkori késtől a ciklikus fúvattyúig, ami egy egész földrészt is meg tudott semmisíteni. A saját korába visszatérve kap majd valami fegyverkészletet, de hívhatják más korokba is, ahol a nyílt anakronizmus aligha megengedhető.

Ott voltak még a történelmi, természettudományi, művészeti és filozófiai tanulmányok, részletes dialektika és etikett. Ez utóbbi kettő csak az 1850-1975-ös időszakra vonatkozott: ha majd esetleg máshová kell mennie, akkor egy hipnotikus kondicionáló látja majd el a szükséges információval. Ezek a gépek tették különben lehetővé, hogy képzése három hónap alatt befejeződjön.

Megtanulta az Őrjárat szerveződését. Valahol "elől" ott volt a rejtély, amit a danelli civilizáció jelentett, de velük alig volt közvetlen kapcsolat. Az őrjárat fél-katonai alapon épült fel, rangokkal, de különleges formaságok nélkül. A történelmet miliőkre osztották fel, mindegyikben valami nagyobb városba egy kijelölt húszéves időszakra telepített főhadiszállással (amit valami elfogadható tevékenység, teszem azt kereskedelem álcája mögé bújtattak) és számos fiókirodával. Jelen pillanatban épp három miliő volt: a nyugati világ, londoni központtal, Oroszország moszkvaival, és Ázsia, Pekinggel, mindegyik a zavartalan 1890-1910-es időszakra, amikor az álcázás kevesebb gondot okozott, mint a későbbi évtizedekben, amikor már kicsik voltak az irodák, mint Gordoné. Egy átlagos időfüggő ügynök szép nyugodtan éldegélt a saját idejében, gyakran valódi foglalkozását űzve. Az évek közti kommunikáció apró robotfülkék vagy futárok segítségével zajlott, automatikus terelőkkel, amelyek megakadályozták, hogy ezek az üzenetek egyetlen időpillanatban túlságosan felgyűljenek.

Az egész szervezet olyan hatalmas volt, hogy Everard még csak igazán értékelni sem tudta. Valami új és izgalmas dologba csöppent, egyelőre ennyi jutott el valóban a tudatáig… egyelőre.

Az oktatóit barátságosnak és segítőkésznek találta. Az őszbe hajló hadastyán, aki űrhajóvezetésre tanította, a 3890-es marsi háborúban szolgált.

— Ti, srácok, elég hamar belejöttök — jegyezte meg. — De azokat a pre-indusztriális alakokat tanítani kész kínszenvedés. A legfontosabb alapoknál többet már nem is próbálunk megtanítani nekik. Lehet, hogy egy római — Cézár korából — a maga idejében menő fejnek számított, mégsem képes felfogni, hogy egy géppel nem lehet ugyanúgy bánni, mint egy lóval. A babilóniaiaknak meg egyszerűen nem illik bele világképükbe az időutazás. Nekik egy istenek háborúja mesét adunk be.

— És nekünk milyen mesét adnak? — kérdezte Whitcomb.

Az űrhajós összehúzott szemmel méregette.

— Az igazat — mondta végül. — Már amennyit elbírtok belőle.

— Ön hogyan került ebbe a munkába?

— Ó… engem lelőttek a Jupiteren. Nem sok maradt belőlem. Ők fölszedtek, csináltak nekem egy új testet — mivel az enyéim közül már senki sem volt életben, és engem is halottnak hittek, nem lett volna sok értelme hazamennem. Nem nagy öröm az Irányító Hadtest alatt élni. Ezért itt kezdtem dolgozni. Jó a társaság, könnyű a megélhetés, és sok korba van kimenő — vigyorodott el a vén űrhajós. — Ha egyszer elmenetek a Harmadik Matriarchátus hanyatló korszakába, majd megtudjátok, mi az igazi muri!

Everard nem szólt semmit. Túlságosan lefoglalta a csillagok előtt méltóságteljesen úszó, roppant Föld látványa.

Újonc-társaival is összebarátkozott. Hasonszőrű csapat voltak — ami természetes, hisz ugyanazt a típust válogatták ki Őrnek: fürge és értelmes elméket. Szövődtek szerelmek is. Szó sem volt romantikus bujkálásról: a házasság teljesen megengedett volt, a pár még azt az évet is kiválaszthatta, ahol meg akarta alapítani közös háztartását. Everardnak is tetszett némelyik lány, de észnél maradt.

Furcsamód a szótlan és komor Whitcomb volt az, akihez a legszorosabb barátság fűzte. Volt valami vonzó az angolban: annyira kulturált volt, annyira tökéletesen jófiú, és mégis olyan gyámoltalan.

Egy nap kilovagoltak, hátasaik ősei ott surrantak el óriás leszármazottaik lába alatt. Everardnál puska is volt, hátha el tudja ejteni azt a lapátagyarút, amit a múltkor látott. Mindketten az Akadémia világosszürke egyenruháját viselték, amely selymes és hűvös volt bőrüknek a tűző sárga napon.

— Kíváncsi vagyok, szabad-e vadásznunk egyáltalán — jegyezte meg az amerikai. — Ha teszem azt lelövök egy kardfogú tigrist, mondjuk, Ázsiában, ami különben megette volna ez egyik ilyen prehumán rágcsálót. Nem változtatom meg ezzel a jövőt?

— Nem — jelentette ki Whitcomb. Ő előbbre járt az időutazás elméletével foglalkozó tanulmányokban. — Tudod, az időkontinuumot inkább úgy kell elképzelni, mint erős gumiszálak szövedékét. Nem könnyű eldeformálni, mert a tendencia mindig az, hogy visszatérjen, hm, "előző" állapotába. Egyetlen kis rágcsáló nem számít: a faja teljes genetikai készlete vezetett el az emberig.

— Ugyanígy, ha megölnék egy bárányt a középkorban, ezzel nem tüntetném el az összes későbbi leszármazottját, talán az összes 1940-ben létező birkát. Valószínűbb, hogy azok még mindig ott lennének, a más leszármazástól független módon változatlanul, talán egészen a génjeikig, mert egy ilyen hosszú időszak alatt minden birka, vagy ember az ÖSSZES korábbi birka vagy ember utódjává válik. Hát nem látod a kiegyenlítődést? Valahol az öröklődési vonalon egy másik ős fogja biztosítani azokat a géneket, amiről azt gondoltad, hogy kiejtetted.

— Ugyanígy… ó, mi lenne, ha visszamennék, és nem hagynám, hogy Booth megölje Lincolnt? Hacsak nem teszek nagyon pontos előkészületeket, kiderülhet, hogy valaki más tette, csak Booth-t hibáztatták érte.

— Az időnek ez a rugalmassága az ok arra, hogy az időutazást egyáltalán engedélyezik. Általában, ha valóban változtatni akarsz, akkor nagyon gondosan kell tervezned és keményen kell dolgoznod.

Whitcombnak elkeskenyedett a szája.

— Üres beszéd! Hisz újra és újra azt sulykolják belénk, hogy ha MI beavatkozunk, akkor büntetést kapunk. Engem nem engednek vissza, hogy lelőjem azt a pirospozsgás gazember Hitlert még a bölcsőben. Hagynom kell, hogy felnőjön, kirobbantsa a háborút, és megölje a szerelmemet.

Everard egy darabig szótlanul lovagolt tovább. Csak a nyergek nyikorgását és a fű suhogását lehetett hallani.

— Ó — szólalt meg végül — Ne haragudj. El akarod mondani?

— Igen. El akarom. De nem valami sok. A Női Kiegészítő Légierőnél volt. Mary Nelsonnak hívták, és azt terveztük, hogy a háború után összeházasodunk. '944-ben Londonban volt. November tizenhetedike, ezt a dátumot sosem fogom elfelejteni. A V-bombák elkapták. Átment az egyik szomszédhoz Streathamben — tudod, kimenőn volt, az anyjánál. És az a ház robbant fel: a sajátjukon egy karcolás sem esett.

Whitcomb arca a szokásosnál is színtelenebb volt. Üres tekintettel meredt maga elé. — Nagyon nehéz lesz… nem visszamenni, csak egy pár évvel, hogy legalább láthassam. Csak hogy újra láthassam… Nem! Nem merem megtenni.

Everard félszegen a barátja vállára tette a kezét, és szótlanul lovagoltak tovább.

Az osztály haladt, mindenki a maga tempójában, de elég ráhagyás volt a tantervben ahhoz, hogy mindenki egyszerre végezzen: a rövid ceremóniát nagyszabású parti követte, érzelgős fogadalmakkal a későbbi találkozókat illetően. Aztán mindenki visszament abba az évbe, ahonnan jött: ugyanabba az órába.

Everard fogadta Gordon gratulációit, átvette a kortárs ügynökök listáját (sokan közülük a katonai felderítésnél és hasonló helyeken dolgoztak), aztán hazament. Később kényesebb munkája is adódhat, pillanatnyi megbízatása azonban — jövedelemadó-okokból az "Engineering Studies Co. szak-konzultánsa" — csak naponta egy tucatnyi újság elolvasására vonatkozott, amelyekben időutazók jeleit kellett észrevennie, ahogy tanulta. Ezenkívül természetesen készenlétben kellett állnia.

De aztán hamarosan sor került az első igazi munkára.