Idő-őrjárat

3.

Furcsa érzés volt úgy olvasni a főcímeket, hogy többé-kevésbé tudja, mi fog történni. Ez megfosztotta a kellemes izgalomtól, inkább szomorúsággal töltötte el, hiszen tragikus kor volt ez. Meg tudta érteni Whitcomb vágyát, hogy visszamenjen és megváltoztassa a történelmet.

Egy ember azonban túlságosan kevés ehhez. Jóra nem fordíthat semmit, legfeljebb véletlenül: valószínűbb az, hogy mindent szétzilál. Az ember visszamegy, megöli Hitlert, meg a japán és szovjet vezetőket — és meglehet, hogy valaki ravaszabb lép a helyükre. Talán parlagon maradna az atomenergia, és sosem következne be a Vénuszi Reneszánsz dicső virágzása. Az ördög nem alszik…

Kinézett az ablakán. Fények villóztak a zavaros égen, az utca tömve volt autókkal, arctalan tömeggel. Innen nem láthatta Manhattan tornyait, de tudta, milyen arrogánsan meredeznek az égbolt háttere előtt. És ez az egész csak egy csobbanás volt a roppant folyamban, ami a békés ember előtti tájtól az elképzelhetetlen danelli jövő felé áramlott. Hány billió, trillió emberi lény élt, nevetett, sírt, dolgozott, reménykedett és pusztult el a sodrában!

Nos… Felsóhajtott, megtömte a pipáját, és megfordult. Nyugtalansága a hosszú sétától sem múlt el: teste és elméje egyaránt türelmetlenül, tettrekészen állt. De már későre jár, és… A könyvespolchoz lépett, többé-kevésbé találomra leemelt egy kötetet, és olvasni kezdte. Viktória- és Edward-korabeli történetek gyűjteménye volt.

Egy futó utalás mellbe vágta. Valami tragédia Addletonban, és egy ősi brit sírdomb furcsa leletei. Semmi más. Hmm. Időutazás? Magában elmosolyodott.

Mégis…

Nem, gondolta. Ez őrültség.

De azért nem árt, ha utánanéz. Az eset a könyv említése szerint 1894-ben történt, Angliában. Utána tud nézni a londoni Times régi számaiban. Más dolga úgy sincs… Talán ezért is vállalkozott erre az unalmas újság-böngészésre: hogy az unalomtól már feszült elméje végre elfoglaltságot találjon.

A könyvtár lépcsőjén toporogva várta a reggeli nyitást.

Megvolt a keresett szám, 1894. június 25, és az azt követő napok. Addleton egy falucska volt Kentben, és főként a Lord Wyndham tulajdonát képező Jakab-korabeli kúriájáról és egy ismeretlen korból származó sírdombról volt nevezetes. A nemesúr — lelkes amatőr régész — kiásta, James Rotherhithe, a British Museum egyik szakértője segítségével, aki történetesen a rokona volt. Lord Wyndham egy meglehetősen soványka sírkamrát lelt: néhány szinte teljesen elrozsdállt és szétrothadt tárgyat, meg ember- és lócsontokat. Volt még egy láda is, meglepően jó állapotban lévő ismeretlen anyagú, feltehetőleg valami ólom- vagy ezüstötvözetből készült fémöntvényekkel. A lord hamarosan halálos betegségbe esett, halálhoz vezető mérgezéses tünetekkel. Rotherhithe-nek, aki épp csak belepillantott a ládába, semmi baja nem lett, és közvetett bizonyítékok arra utaltak, hogy ő mérgezte meg a lordot valami különös ázsiai főzettel. Amikor 25-én Lord Wyndham meghalt, a Scotland Yard őrizetbe vette a tudóst. Rotherhithe családja felbérelt egy jónevű magándetektívet, aki zseniális érveléssel és állatkísérletekkel bebizonyította a vádlott ártatlanságát, és azt, hogy a halálesetért a láda káros kisugárzása a felelős. Ezek után a ládát mindenestül a tengerbe dobták, általános örvendezés, happy end.

Everard elgondolkodva ült a hosszú, suttogó teremben. A történetből nem derült ki minden. Viszont éppen eléggé izgalmas volt.

Vajon az Őrjárat Viktória-korabeli irodája miért nem vizsgálta ki ezt az esetet? Vagy kivizsgálták? Valószínű. Természetes, hogy nem verik nagydobra az eredményt.

Mégis jobb lesz, ha küld egy memorandumot.

Hazament, és elővette az egyik üzenőfülkét, beletette a jelentést, és az irányítórendszert beállította Londonra, 1894. június 25-re. Amikor megnyomta az utolsó gombot is, a dobozka a hűlt helyébe áramló levegő süvítő hangja közepette eltűnt.

Aztán pár perc múlva ismét megjelent. Everard kinyitotta, és kiemelt belőle egy ív csinos gépírással írott fogalmazópapírt — igen, az írógépet persze már feltalálták akkor. A tanult gyorsolvasó technikával futotta át:

Aztán egy tér-idő koordinátákat tartalmazó jegyzet következett, ami meglehetősen furcsán hatott a cikornyás stílus mellett.

Everard felhívta Gordont, aki áldását adta az akcióra, majd elintézte, hogy kapjon egy időugrót a "társaság" raktárából. Aztán kilőtt egy üzenetet Charlie Whitcombnak 1947-be. A válasz egyetlen szó volt: "Persze" — aztán elment a gépéért.

A szerkezet egy kerekek és kormány nélküli motorra emlékeztetett, Két ülése volt, és egy antigravitációs hajtóműve. Everard Whitcomb korára állította a tárcsát, és egyszeriben egy másik raktárban találta magát.

London, 1947. Egy pillanatig csak ült, és arra gondolt, hogy ebben a pillanatban hét évvel fiatalabb önmaga még egyetemre jár ott az Államokban. Aztán Whitcomb nyomakodott be az ajtón az őrszem mellett, és kezet ráztak.

— Jó hogy újra látlak, öregfiú — mondta. Savanyú arca különös, elbűvölő mosolyra derült, amit Everard már ismert. — Szóval Viktória, mi?

— Ja. Ugorj fel — Everard megint állítgatni kezdett. — Most egy irodában fognak megjelenni. Egy igen-igen privát, belső irodában.

Egy szempillantás, és már ott is voltak. Az égő gázkandalló meghökkentőnek tűnt a tölgyfabútorok és a süppedős szőnyegek mellett. A villany is megoldható lett volna, de a Dalhousie and Roberts cég szolid, konzervatív kereskedőház volt. Mainwethering állt fel egy székből, és személyesen üdvözölte őket: testes, kövér ember volt sűrű pofaszakállal és monokliban. De az erő levegőjét árasztotta, és olyan csiszolt oxfordi kiejtése volt, hogy Everard alig értette.

— Jó estét, uraim. Remélem, kellemes útjuk volt. Ó, igen, bocsássanak, meg, önök újak, nemde? Eleinte meglehetősen furcsa a dolog. Még emlékszem, mennyire megdöbbentett első látogatásom a huszonegyedik századba. Egyáltalán nem volt angol… Bár csak egy res naturae, csak egy újabb darabja a mindig meglepő univerzumnak, igaz? Bocsássák meg hiányos vendégszeretetünket, de valóban rettentően elfoglaltak vagyunk. Egy fanatikus német 1917-ből megtudta az időutazás titkát egy óvatlan antropológustól, lopott egy gépet, és Londonba jött, hogy meggyilkolja őfelségét. Rettenetes perceket élünk át, amíg meg nem találjuk.

— És meg fogják találni? — kérdezte Whitcomb.

— Ó, igen. De ez megkettőzött erőfeszítést igényel, uraim, különösen akkor, ha tevékenységünket titokban akarjuk tartani. Szeretnék felfogadni egy magánnyomozót, de az egyetlen szóba jöhető túlságosan okos. Az az elve, hogy ha a lehetetlent kizártuk, akkor ami megmarad, az az igazság, legyen bármilyen valószínűtlen is. Az időbeli közlekedés gondolata valószínűleg nem lenne túlságosan valószínűtlen a számára.

— Lefogadom, hogy arról az emberről van szó, aki az Addleton-ügyön dolgozik, azaz fog dolgozni holnaptól — mondta Everard. — De ez nem fontos: tudjuk, hogy be fogja bizonyítani Rotherhithe ártatlanságát. Inkább az a probléma, hogy úgy tűnik: nagyszabású babrálás történt az ősi britek idejében.

— Talán szászokat akartál mondani — javította ki Whitcomb, aki maga is utánanézett a dolgoknak. — Nagyon sokan összekeverik a briteket a szászokkal.

— Majdnem annyian, mint amennyien a szászokat a jütlandiakkal — mondta Mainwethering komoran. — Kentet tudomásom szerint Jütlandról foglalták el… Hm. Néhány ruha, uraim, és egy kis pénz. Valamint papírok, személy szerint önöknek. Néha azt hiszem, hogy önök, kirendelt ügynökök nem értékelték eléggé azt a rengeteg előkészítő munkát, amit a helyi irodák végeznek még a legkisebb akció előtt is. Hó! Elnézést. Van térképük a vidékről?

— Igen — Everard elkezdte lehámozni magáról huszadik századi ruhadarabjait — Azt hiszem. Mindketten tudunk annyit a viktoriánus korról, hogy elboldoguljunk. De nekem azért meg kell maradnom amerikainak… Igen, látom, hogy úgy szólnak a papírjaim.

Mainwethering gyászosnak tűnt.

— Ha a sírbolt-ügy olyan híres irodalmi esetté vált, ahogy mondják, akkor legalább száz memorandumot fogunk kapni róla. Történetesen éppen a magáé volt az első. Azóta további kettő érkezett, 1923-ból és 1960-ból. Szegény fejem, bár engedélyeznének végre nekem egy robottitkárnőt!

Everardnak meggyűlt a baja a szokatlan ruhával. Elég jól illett rá, a méretei megvoltak az irodának, de eddig nem értékelte a saját öltözete nyújtotta kényelmet. A fene esne ebbe a mellénybe.

— Idehallgasson — kezdte. — Ez az ügy valószínűleg viszonylag ártalmatlan lesz. Azaz, mivel most itt vagyunk, ártalmatlannak kellett lennie. Így van?

— Most igen — felelte Mainwethering. — De gondoljanak csak bele. Önök ketten most visszamennek a jütlandi időkbe, és megkeresik a fosztogatót. De kudarcot vallanak. Talán ő lövi le önöket, mielőtt önök lelőhetnék őt, talán eltéríti azokat, akiket önök után küldünk. Aztán folytatja tovább, és megcsinálja az ipari forradalmat, vagy amit tervez. A történelem megváltozik. Önök, mivel a változási pont előtt álltak, továbbra is léteznek… még ha csak tetemekként is… de mi itt sosem léteztünk. Ez a beszélgetés sosem játszódott le. Ahogy Horatius mondta…

— Hagyja! — nevetett Whitcomb. — Először a mostani évben, itt vizsgáljuk meg a sírt, aztán visszajövünk magához, és kisütjük, mit tegyünk. — Lehajolt, és huszadik századi bőröndjéből kezdte átpakolni a dolgokat egy virágos szövetből készült táskaféle rémségbe. Volt ott egy pár pisztoly, bizonyos fizikai és kémiai felszerelések, amiket a saját kora még nem ismert, és egy apró rádió, amivel baj esetén hívni lehetett az irodát.

Mainwethering a menetrendfüzetébe pillantott.

— Menjenek holnap reggel a Charing Crossból érkező 8:23-assal — közölte. — Fél órát számoljanak az útra az állomásig.

— Oké — Everard és Whitcomb újra felpattantak a gépre, és eltűntek. Mainwethering sóhajtott, ásított egyet, adott néhány instrukciót a titkárának, aztán hazament. Reggel 7:45-kor, amikor gép megint materializálódott, a titkár ott volt.