Hozsánna néked, Leibowitz!

24. FEJEZET

Abban az évszázadban már újra voltak űrhajók, s az űrhajók fedélzetét valószínűtlen küllemű, szőrös lények népesítették be, akik két lábon jártak, és szőrcsimbókjaikat egészen meglepő testtájaikon növesztették.

Locsi-fecsi faj tagjai voltak; ez a faj nagyon is képes volt rá, hogy önmaga tükörképében gyönyörködjék, és ugyanúgy arra is, hogy elvágja tulajdon nyakát áldozatként valamelyik törzsi istenség, például a Napi Borotválkozás istenének oltára előtt. Ez a faj gyakran tekintette magát lényegében isteni ihletésű szerszámkészítők fajának; egy másik csillagrendszerből érkezett intelligens lény pillanatok alatt átlátta volna, hogy lényegükben hordószónokok.

Elkerülhetetlen volt, egy ilyen fajnak elvitathatatlan joga és kötelessége volt, érezték (és nem is először), hogy elinduljon meghódítani a csillagokat, meghódítani őket akár többször is, ha kell, és feltétlenül szónoklatokat tartani a meghódításukról. Ám elkerülhetetlen volt az is, hogy a faj az új világokon is áldozatául essék a régi betegségeknek, ugyanúgy, mint azelőtt a Földön, az élet litániájában, az Ember sajátos liturgiájában: a versek mondója Ádám, a feleleteké a Megfeszített.

Mi vagyunk az évszázadok.

Mi vagyunk a nyakvágók, mi az óriás mumusok,

és nemsokára szó lehet a műtétről. Igen, az ön fejét amputáljuk.

Mi az önök dalos kedvű szemetesei vagyunk, hölgyeim és uraim, döngő léptekkel masírozunk önök után, egy ütemre énekelünk, bár van, aki furcsállja.

Egy-két-hár-négy!

Bal!

Bal!

Bal-jobb! Bal-jobb!

Mennek a majmok!

Bal!

Bal!

Bal!

Jobb!

Bal!

Mi, ahogy az óhazában mondják, marschieren weiter wenn alles in Scherben fällt.[106]

Bennünk vannak az önök eolitjai, mezolitjai, neolitjai. Bennünk az önök Babilonjai és Pompejii, az önök Caesarjai és nikkelezett-krómozott (vitaminnal dúsított) termékei.

Bennünk kegyedék véres bárdjai és Hirosimái. Jöjjön bár a pokol, mi csak masírozunk előre, úgy bizony…

Mit nekünk az atrófia[107], mit nekünk az entrópia[108] vagy a Proteus vulgaris[109], amíg trágár vicceket mesélünk egy Éva nevű parasztlányról meg az utazó ügynökről, kinek neve Lucifer.

Eltemetjük az önök halottait és halottaik jó hírét. Eltemetjük önöket. Mi vagyunk az évszázadok.

Tessék tehát megszületni, levegőt venni, felsírni az orvos kezében, embernek lenni, belekóstolni az istenségbe, fájdalmat érezni, új életet hozni a világra, szenvedni egy kicsit, aztán megszűnni.

(A haldoklók szíveskedjenek feltűnés nélkül távozni a hátsó kijáraton. Köszönjük figyelmüket.)

Generációk, regenerációk, újra és újra, mint valami szertartás, vérfoltos díszruhában, letépett körmű kézzel, Merlin gyermekei, a délibábot kergetve. Éva gyermekei is, akik újra meg újra Édeneket építenek, aztán ádáz haraggal szétrúgják, mert valahogy nem olyan, mint az igazi. (ÁÁÁH! ÁÁÁH! ÁÁÁH! — rikoltozik az idióta esztelen gyötrelmében a romok között. De gyorsan — fojtsa el a kórus, zengje az alleluját kilencven decibel!)

Halljuk tehát a Leibowitz-rend testvéreinek utolsó zsolozsmáját, ama évszázad előadásában, melyben eltűnt a rend neve is:

LUCIFER LEHULLOTT. A rejtjeles üzenetet, mely elektronikus úton végigszáguldott a kontinensen, tárgyalótermekben suttogták, ropogós, hófehér papírra írt és SUPREME SECRETISSIMO[113] pecséttel ellátott feljegyzésekben körözték, s biztos, ami biztos, eltitkolták a nyilvánosság előtt. A szavak fenyegető árként emelkedtek a hivatali titoktartás gátja mögött. A gátban több lyuk is volt, ám rendíthetetlen ül betömték őket a hivataluk magaslatán álló bürokraták, akik azonban igencsak megszenvedtek, amíg kapkodták a fejüket a sajtó munkatársainak kérdéslövedékei elől.

ELSŐ RIPORTER: Hogyan vélekedik lordságod Sir Rische Thon Berkernek arról a kijelentéséről, hogy az északnyugati partvidéken a sugárzási szint tízszerese a normálisnak?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nem értesültem Sir Rische vélekedéséről.

ELSŐ RIPORTER: Azért fogadjuk el igaznak! Ön szerint mi okozhatott ekkora radioaktivitást?

HONVÉDELMI MINISZTER: Erre a kérdésre csak feltevésekkel lehetne válaszolni. Talán Sir Rische valami gazdag uránium-lelőhelyre bukkant. Nem, ezt töröljék! Nem nyilatkozom!

MÁSODIK RIPORTER: Lordságod hozzáértő és felelősségteljes szakembernek tekinti Sir Rische-t?

HONVÉDELMI MINISZTER: Sohasem állt a minisztériumom alkalmazásában.

MÁSODIK RIPORTER: Ez nem válasz.

HONVÉDELMI MINISZTER: Nagyon is válasz! Mivel sohasem állt a minisztériumom alkalmazásában, nem tudom megítélni sem a hozzáértését, sem a felelősségérzetét. Én magam nem vagyok tudós.

RIPORTERNŐ: Igaz-e, hogy a Csendes-óceán vidékén a közelmúltban nukleáris robbanás történt?

HONVÉDELMI MINISZTER: Amint ön is jól tudja, hölgyem, bármiféle atomfegyver-kísérlet főbenjáró bűntett és az érvényes nemzetközi jog szerint háborús bűncselekmény. Nem állunk háborúban senkivel. Választ ad ez a kérdésére?

RIPORTERNŐ: Nem, lordságod, a legkevésbé sem! Nem azt kérdeztem, hogy végeztek-e kísérletet, hanem azt, hogy történt-e robbanás!

HONVÉDELMI MINISZTER: Mi nem robbantottunk föl semmit. Ha másvalaki robbantott volna, akkor ön szerint, hölgyem, tájékoztatták volna róla a mi kormányunkat?

(Udvarias nevetés.)

RIPORTERNŐ: Ez még mindig nem válasz a…

ELSŐ RIPORTER: Lordságod, Jerulian képviselő azzal vádolja az Ázsiai Koalíciót, hogy hidrogénbombákat szerelnek össze a világűrben, és azt állítja, hogy a mi Végrehajtó Tanácsunk tud erről, de tétlenül tűri. Igaz ez?

HONVÉDELMI MINISZTER: Ha jól tudom, az ellenzék vezérszónoka csakugyan felhozott valami nevetséges vádat… igen.

ELSŐ RIPORTER: Miért nevetséges a vád? Mert nem készítenek a világűrben űr-föld rakétákat? Vagy mert nem tűrjük tétlenül?

HONVÉDELMI MINISZTER: Mindkét szempontból nevetséges. Szeretném azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy a nukleáris fegyverek gyártását egyezmény tiltja azóta, hogy újra kifejlesztették őket. Mindenütt tilos gyártani őket — a Földön és az űrben is!

MÁSODIK RIPORTER: De olyan egyezmény nincs, amely megtiltaná a hasadóanyagok Föld körüli pályára juttatását, ugye?

HONVÉDELMI MINISZTER: Természetesen nincs! Minden hosszú távú űrhajó atommeghajtású. Fel kell tölteni őket üzemanyaggal.

MÁSODIK RIPORTER: És azt sem tiltja egyezmény, hogy egyéb anyagokat és alkatrészeket lőjenek föl, amelyekből atomfegyvert lehet összeállítani?

HONVÉDELMI MINISZTER (ingerülten): Tudomásom szerint egyetlen egyezmény vagy parlamenti törvény sem tiltotta be az anyag létezését a Föld légkörén kívül! Értesüléseim szerint a világűr dugig van olyasféle tárgyakkal, mint a Hold és a kisbolygók, amelyek nagyon is kézzelfoghatóak!

RIPORTERNŐ: Azt akarja mondani lordságod, hogy a nukleáris fegyvereket elő lehet állítani a Földről származó nyersanyagok nélkül?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nem, ezt nem állítottam. Elméletileg persze lehetséges. Én csak azt mondtam, hogy semmiféle egyezmény vagy törvény nem tiltja, hogy ilyen vagy olyan nyersanyagokat juttassanak az űrbe — csak atomfegyvert nem szabad.

RIPORTERNŐ: Ha a közelmúltban sor került nukleáris fegyver kipróbálására Keleten, melyiket tartja valószínűbbnek: hogy egy föld alatti robbantás tört ki a felszínre, vagy hogy egy űr-föld rakéta robbanófeje hibásodott meg?

HONVÉDELMI MINISZTER: Hölgyem, a válasz annyira feltevéseken alapulna, hogy jobb, ha semmit sem mondok.

RIPORTERNŐ: Én csak Sir Rische-t és Jerulian képviselőt idéztem.

HONVÉDELMI MINISZTER: Ők tetszésük szerint szabadjára engedhetik a képzeletüket. Én nem.

MÁSODIK RIPORTER: Lehet, hogy indokolatlanul gúnyosnak találja a kérdést, de… mi lordságod véleménye az időjárásról?

HONVÉDELMI MINISZTER: Texarkana vidékén elég meleg van, nem? Úgy tudom, délnyugaton forgószelek pusztítanak. Lehet, hogy ide is eljutnak.

RIPORTERNŐ: Támogatja az Anyák Mozgalmát, Lord Ragelle?

HONVÉDELMI MINISZTER: Mélységesen helytelenítem! Rossz hatással van a fiatalságra, különösen az ifjú újoncokra. A fegyveres erőknek elsőrangú katonái lehetnének, ha harcosaink mentalitását nem rontották volna meg az Anyák.

RIPORTERNŐ: Ezt idézhetjük?

HONVÉDELMI MINISZTER: Hogyne, hölgyem — de csak a nekrológomban, előbb nem!

RIPORTERNŐ: Köszönöm. Megírom előre.

Akárcsak apátelődei, Dom Jethrah Zerchi sem volt természeténél fogva elmélkedő alkat, noha mint közösségének lelki atyja, fogadalmat tett rá, hogy elősegíti a szemlélődő élet bizonyos elemeinek kifejlődését nyájában, és mint szerzetes arra, hogy Önmagában is igyekszik előtérbe helyezni az elmélkedő beállítottságot. Dom Zerchi egyikben sem ért el nagy sikert. A természete cselekvésre ösztönözte még a gondolkodásban is: az agya sem volt hajlandó nyugton maradni és elmélkedni. Volt benne valami nyughatatlanság, az vitte a nyája élére, határozottabb, sőt olykor sikeresebb vezetővé tette elődei egyikénél-másikánál, de ebből a nyughatatlanságból könnyen válhatott hiba, sőt bűn is.

Zerchi többnyire homályosan tudatában volt annak, hogy hajlamos az elhamarkodott vagy ösztönös cselekvésre, ha legyőzhetetlen sárkányokkal kerül szembe. Ebben a pillanatban azonban a tudat nem homályos volt, hanem kínzóan eleven, de sajnálatos módon visszamenőleges hatályú. A sárkány már megharapta Szent Györgyöt.

A sárkány nem volt más, mint a Nyavalyás Titkárgép, melynek gonoszul terpeszkedő elektronikus tömege betöltötte a falba épített szekrények felét és az apát íróasztalának harmadát. Mint rendesen, a szerkezet most is rakoncátlankodott. Rossz helyre tette a nagybetűket, rossz helyre az írásjeleket, és összekeverte a legkülönbözőbb szavakat. Egy pillanattal korábban pedig elektromos felségsértést követett el magának az apát úrnak a személye ellen, aki miután három napja hiába várt a szerelő eljövetelére, úgy határozott, hogy saját kezűleg javítja meg az univerzális szörnyeteget. A dolgozószoba padlóját elborították a próbadiktálások gépelt lapjai. Az egyik jellegzetes példányon ez állt:

pRóba próBa próbA? PRÓba próba? A minDenségiT? miÉrt írJA ezEKEt a rohaDT nagybetűKET§ nem zÖRög a parasZT = ha A sZÉL nem MulYa? aZ áldóJÁt + hátHa latINul joBban megy% nA ezt fordITsd le; neCCesse Est epistULam sacri coLLegio mIttendaM esse statim dictem? Mi bajA eNNek a dÖGnek§

Zerchi a padlón ült a papírfoszlányok között, és azon igyekezett, hogy kimasszírozza alsó karjából a remegést, miután kevéssel előbb megrázta az áram, amikor belekotort a Titkárgép belső részeibe. A rángatózás a levágott békacomb galván reflexére emlékeztette. Mivel előzőleg gondosan ügyelt rá, hogy áramtalanítsa a berendezést, mielőtt belenyúlt, nem tudott másra gondolni, mint hogy az a sátáni szörnyeteg, aki feltalálta, lehetőséget adott a gépnek arra, hogy akár energiaellátás nélkül is végezni tudjon a használóival. Miközben valami meglazult vezeték után kutatva csavargatta, rángatta a csatlakozókat, orvul megtámadta egy szűrőkondenzátor, mely kihasználta az alkalmat, hogy a nagy tiszteletű apát úr személyén át süljön ki, amikor az apát úr könyöke hozzáért a külső burkolathoz. Zerchi azonban nem tudhatta, hogy vajon a szűrőkondenzátorokra vonatkozó természeti törvénynek esett-e áldozatul, vagy egy fortélyosan megszerkesztett csapdának, mely a kutakodó laikusok elriasztására szolgált. Mindenesetre esett. A padlón elfoglalt helyzetét nem önszántából vette föl. Zerchi apát csak annyi szakértelemmel dicsekedhetett a többnyelvű átíró titkárgépek javítása terén, hogy egyszer sikerült eltávolítania egy döglött egeret az információtároló áramkörök közül, s ezzel megszüntette a gépnek azt a rejtélyes törekvését, hogy kettőzze a szótagokat (ketkettőztőzzeze aa szószótatagogokatkat). Döglött egeret ezúttal nem találván, csak meglazult vezetékek után tapogatózhatott, és reménykedhetett abban, hogy az Ég elektronikus kézrátevő gyógyító erővel ruházta fel. A jelek szerint azonban hiába.

— Patrick testvér! — kiáltotta a külső iroda felé, és csüggedten feltápászkodott. — Hé, Pat testvér! — kiáltotta újra.

Kisvártatva kinyílt az ajtó, kacsázó léptekkel bejött a titkár, egy pillantást vetett a faliszekrényekre és bennük a számítógép áramköreinek nyomasztó labirintusára, majd a padlón széjjelszórt cédulákra, aztán óvatosan szemügyre vette lelki atyja arckifejezését. — Hívjam föl megint a szervizt, apát uram?

— Minek? — dörmögte Zerchi. — Már háromszor felhívtad őket! Háromszor megígérték, hogy kijönnek. Három napja várjuk őket. Nekem egy gyorsíró kell, méghozzá lehetőleg keresztény, és tüstént! Az az izé… — mérgesen a Nyavalyás Titkárgép felé bökött — egy átkozott pogány vagy még rosszabb. Tüntesd el innét! Látni sem akarom!

— Az APLAC-ot?

— Igen, az APLAC-ot. Add el egy ateistának… illetve nem, az nem lenne könyörületes dolog. Add el ócskavasként! Elegem van belőle. Az ég szerelmére, csak tudnám, hogy Boumous apát, Isten nyugosztalja szegényt, miért vette meg annak idején ezt a nyavalyás holmit!

— Hát, Domne, az elődje állítólag kedvelte az elmés szerkezeteket, és szó, mi szó, csakugyan kényelmes dolog, hogy az ember levelet írhat olyan nyelven, amelyen nem tud…

— Kényelmes? Mármint kényelmes lenne! Ez a masinéria… ide figyelj, testvérem, azt állítják róla, hogy gondolkodik! Először nem hittem el. A gondolkodáshoz racionális princípium kell, ahhoz pedig lélek. Hogyan lehetne egy ember készítette „gondolkodó gép” princípiuma egy racionális lélek? Ugyan! Először teljesen istentagadó gondolatnak rémlett. De tudod mit?

— Atyám?…

— Semmi sem lehet ilyen rosszindulatú előre megfontolt szándék nélkül! Biztos, hogy gondolkodik! Én mondom neked, tudja, mi a jó és a rossz, és az utóbbit választotta! Nem hagynád abba ezt a vihogást? Nem humorizálok! Még a gondolat sem istentagadó. A szerkezetet az ember készítette, de a princípiumát nem. A növényi princípiumról is mint leiekről szoktak beszélni, igaz? Növényi lélek? És az állati lélek? Aztán jön a racionális emberi lélek — és ezzel vége is a megtestesült éltető princípiumok sorának, lévén az angyalok testetlenek. De honnan tudjuk, hogy teljes-e a lista? Növényi, állati, racionális — és aztán? Nos, aztán jött ez az izé, ez itt! És bűnbe esett! Tüntesd el a közelemből… de először muszáj elküldenünk egy rádiótáviratot Rómába!

— Hozzam a füzetemet, apát uram?

— Beszélsz allegheniül?

— Nem.

— Én sem. Hoffstraff bíboros viszont nem beszéli a délnyugati nyelvet.

— Akkor talán latinul írhatnánk…

— Milyen latinul? Vulgata-latinul vagy modern latinul? Én nem bízom az anglo-latin tudásomban, és ha én bíznék is, ő a magáéban aligha. — Elfintorodott, ránézett a robottitkár terpeszkedő tömegére.

Patric testvér is elfintorodott, aztán odalépett a faliszekrényekhez, és elkezdte nézegetni a mikro-miniatűr áramköri egységek rengetegét.

— Egér nincs — biztosította Zerchi.

— Mi ez a sok kis gomb?…

— Ne nyúlj hozzá! — üvöltött fel az apát, ahogy a titkár kíváncsian megpiszkált egyet a belső beállítógombok több tucatja közül. Azok a belső beállítógombok szabályos sorokban voltak elhelyezve egy külön dobozban, melynek fedelét az apát már korábban levette, s ez az ellenállhatatlan felirat állt rajta: CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ!

— Ugye nem mozdítottad el? — kérdezte dühösen, és odalépett Patrick mellé.

— Lehet, hogy meglöktem egy kicsit, de azt hiszem, ugyanoda állítottam vissza.

Zerchi megmutatta a figyelmeztetést a doboz fedelén.

— Ó! — mondta Pat, aztán mind a ketten szó nélkül néztek maguk elé.

— Ugye főleg az írásjelekkel van baj, tisztelendő, atyám?

— Az írásjelekkel meg a kósza nagybetűkkel meg a szótévesztésekkel!

Zavart némaságban tanulmányozták a bigyókat, izéket, hogyishívjákokat, miskulanciákat és krikszkrakszokat.

— Hallottál valaha a Nagytiszteletű Utahi Francisról? — kérdezte végül az apát.

— Nem emlékszem a nevére, Domne. Miért?

— Csak abban reménykedtem, hogy olyan helyzetben van, hogy most imádkozni tud érettünk, habár azt hiszem, nem avatták szentté. Próbáljunk meg valahogy lelket verni ebbe a vacakba!

— Joshua testvér régen mérnök volt. Már elfelejtettem, miféle. De az űrben dolgozott. Azoknak sokat kell tudniuk a számítógépekről…

— Már szóltam neki. Nem mer hozzányúlni. Lehet, hogy csak ezt itt…

Patrick gyorsan távolabb somfordált.

— Ha már nincs rám szükség, apát uram, én…

Zerchi fölpillantott hőkölő titkárára.

— Ó, te kishitű! — mondta, miközben eltekert egy másik CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ gombot.

— Mintha kintről lépteket hallottam volna…

— Mielőtt a kakas háromszor megszólal…[114] különben is te nyúltál az első gombhoz, nem?

Patrick lehorgasztotta a fejét.

— De nem volt rajta a fedél, és…

— Hinc igitur effuge![115] Kifelé, mielőtt még úgy döntök, hogy az egésznek te vagy az oka!

Egyedül maradván Zerchi visszadugta a dugaszt a falba, leült az íróasztalához, és miután, rövid fohászt rebegett Szent Leibowitzhoz (aki az utóbbi évszázadokban nagyobb népszerűségre tett szert az elektrotechnikusok védőszentjeként, mint a Leibowitz-rend megalapítójaként valaha is), megnyomta a kapcsolót. Feszülten fülelt, nem hall-e köpködő, sercegő zajokat, de nem hallott. Csak a relék halk kattanásai, a szinkronmotorok ismerős surrogása jutott a fülébe. Beleszimatolt a levegőbe. Nem érzett sem füstöt, sem ózont. Végül kinyitotta a szemét. Még az asztali vezérlőpult jelzőlámpái is úgy világítottak, mint rendesen. Még hogy CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ!

Valamicskét megnyugodva, a formátumválasztót RÁDIÓTÁVIRAT-ra állította, a műveletválasztót DIKTÁLÁSRÖGZÍTÉS-re, a fordítóegységet BE: DÉLNYUGATI — KI: ALLEGHENI-re, megnézte, hogy a sokszorosítóegység ki van-e kapcsolva, aztán megnyomta a mikrofon gombját, és diktálni kezdett:

— Sürgős. Címzett: Sir Eric Hoffstraff bíboros nagytiszteletű eminenciája, megbízott apostoli vikárius, Ideiglenes Földönkívüli Hivatal, A Hitterjesztés Szent Kongregációja, Vatikán, Új-Róma…

Nagytiszteletű Uram! Tekintettel a világméretű feszültség legutóbbi megnövekedésére, egy új nemzetközi válság előjeleire, sőt a titkos atomfegyverkezési versenyről érkező hírekre, megtisztelő lenne, ha Eminenciád tanácsokkal méltóztatna ellátni bennünket bizonyos felfüggesztett elképzelések jelenlegi értékeléséről. A szóban forgó elképzeléseket a boldog emlékezetű Nyolcadik Celesztin pápa körvonalazta a Motu proprióban[116], melyet Anno Domini 3735-ben, a Szeplőtelen Fogantatás Ünnepén adott ki, s a következő szavakkal kezdődik… — Elhallgatott, beletúrt az asztalon heverő papírokba. — „Ab hac planeta nativitatis aliquos filios Ecclesiae usque ad planetas solium alienorum iam abisse et numquam redituros esse intelligimus.”[117] Lásd még a megerősítő dokumentumot, Anno Domini 3749, Quo peregrinatur grex, pastor secum[118], mely jóváhagyja egy sziget és… bizonyos járművek megvásárlását. Végül pedig lásd a néhai Pál pápa Anno Domini 3756-os Casu belli nunc remotóját[119] és a kapcsolódó levélváltást a Szentatya és elődöm között, melynek végeredményeként a Szentszék bennünket bízott meg azzal, hogy a Quo peregrinatur tervet ööö… függőben tartsuk, de csak addig, amíg Eminenciád egyetért vele. A Quo peregrinaturt illetően azóta is készenlétben állunk, és amennyiben kívánatossá válna a terv végrehajtása, mintegy hathetes felkészülési időre lenne szükségünk, hogy…

Amíg az apát diktált, a Nyavalyás Titkárgép nem csinált mást, csak fölvette a hangját, és fonémakódra lefordítva rögzítette szalagon. Amikor az apát befejezte mondandóját, átkapcsolt ANALÍZIS-re, és megnyomta a SZÖVEGFELDOLGOZÁS feliratú gombot. Az üzemkész állapotot jelző lámpa kialudt. A gép megkezdte a szöveg feldolgozását.

Zerchi addig az előtte heverő dokumentumokat olvasgatta.

Csengettyűszó hallatszott. A lámpa kigyulladt. A gép hallgatott. Az apát egyetlen szorongó pillantást vetett a CSAK GYÁRILAG ÁLLÍTHATÓ dobozra, aztán lehunyta a szemét, és megnyomta az ÍRÁS gombot.

Klikkiti-klakk-csatt, ratata-kopp-krrrata-hukk-zutty, az önműködő írógép buzgón kopogott — Zerchi remélte, hogy a rádiótávirat szövegét. Reménykedve fülelt a szöveg ritmusára. Az első klikkiti-klakk-csatt egészen hitelesnek hangzott. Megpróbálta kihallani az allegheni nyelv ritmusát a gépelésből, és egy idő múlva megállapította, hogy csakugyan volt valami kis allegheni lejtése a zakatolásnak. Kinyitotta a szemét. A szoba túloldalán a robotírógép serényen dolgozott. Az apát fölkelt az íróasztaltól, odalépett melléje. A Nyavalyás Titkárgép gyönyörű külalakkal, allegheni nyelven ezt írta:

!SŐGRÜS — TARIVÁTÓIDÁR

,ajáicnenime üteletzsitygan sorobíb ffartsffoH cirE riS :MÍC

,suirákiv ilotsopa ttozíbgem

, lataviH iluvíknödlöF senelgiedI

,nákitaV ,ajóicágergnoK tnezS sétzsejrettiH A

.amóR-jÚ

sabbA, ihcreZ harhteJ .tzsitőf :ÓDALEF

gástápa-ztiwobieL tnezS

telüreT itaguynléD ,sttiwoB tnezS

xerg rutanirgerep ouQ :YGRÁT

géstlüzsef űterémgáliv a lettetnikeT !marU űteletzsitygaN

gásláv izöktezmen jú yge ,erésédekevöngem ibbótugel

…őzekré lőrynesrev isézekrevygefmota soktit a tős ,erielejőle

— Hé, Pat testvér!

Undorral kikapcsolta a gépet. Szentséges Leibowitz! Hát ezért munkálkodtunk? Az apát nem tudta belátni, hogy ez előrelépés a gondosan kihegyezett lúdtollhoz és egy üveg epertintához képest.

— Hé, Pat!

A külső irodából nem jött rögtön válasz, de néhány másodperc múlva benyitott egy vörös szakállú szerzetes. Miután a tekintete végigfutott a nyitott műszerszekrényekén, a papírokkal teleszórt padlón, és megállapodott az apát kifejezésteli arcán, még volt képe elmosolyodni!

— Mi a baj, Magister meus? Nem tetszik a korszerű technika?

— Nem, az aztán nem! — csattant föl Zerchi. — Hé, Paaat!

— Patrick testvér elment, apát uram.

— Joshua testvér, nem tudnád megjavítani ezt a vacakot? De tényleg…

— Tényleg? Nem.

— Mindenképpen el kell küldenem egy rádiótáviratot.

— Az bizony balszerencse, apát uram, mert az sem fog menni! Épp most vitték el a kristályt, és lezárták a rádiósszobát.

— Kik?

— A Honi Védelem. Kikapcsoltattak minden magánkézben levő adót.

Zerchi bizonytalan léptekkel odament a székéhez, és beleroskadt.

— Riadókészültség? Miért?

Joshua vállat vont.

— Valami ultimátumról szállingóznak hírek. Másról nem tudok, csak a sugárzásmérők adatairól…

— Még mindig emelkedik?…

— Még mindig.

— Hívd föl Spokane-t!

Késő délutánra feltámadt a port kavaró szél. Átbukott a hegyen, elszáguldott Sanly Bowitts városka fölött, végigsöpört a környező vidéken, zajosan megrángatta a magasra nőtt kukoricát az öntözött földeken, fölkapta a száraz homokot a terméketlen homokhátakról. Nyögve kerülgette az ősi apátság kőfalait és a modern bővítmények alumínium- és üvegfalait. A vörösbe hajló napot bepiszkította a vidék mocskával, portölcséreket kergetett át a hatsávos műút betonján, mely elválasztotta az apátság ősi részét a modern épületektől.

A mellékúton, amely egy ponton szegélyezte a főutat, és az apátságtól egy elővárosi lakónegyeden át a városba vezetett, a zsákvászonba öltözött vén koldus megállt, és belefülelt a szélbe. A szél a gyakorló rakétalövések dübörgő hangját hozta dél felől. Földűr elfogó rakétákat lőttek ki mesterséges űrbéli célpontokra a sivatagon túli kilövőállásokról. A vénember belebámult a halovány, vörös napkorongba, közben botjára támaszkodott, és talán magának, talán a napnak mormogta: „Előjelek, előjelek…”

A mellékút túloldalán, egy kalyiba gyomos udvarán gyerekek csapata játszott, csöndes, de mindent látó oltalma alatt egy kiaszott fekete öregasszonynak, aki büdös pipáját szívta a tornácon, és olykor egy-egy vigasztaló vagy korholó szót vetett oda egyik vagy másik pityergő játékosnak, aki panaszra járult a nagyanyai ítélőszék elé.

Az egyik gyerek kisvártatva észrevette a vén csavargót, aki az út túlsó felén álldogállt, és felharsant a kurjongatás:

— Odané! Odané! A vén Lázár! Hé, nagyi, ott a vén Lázár, akit feltámasztott az Úrjézus! Odané! Lázár! Lázááár!

A kölyökhad odatódult a foghíjas kerítéshez. Az öreg csavargó egy pillanatig mogorván nézte őket, aztán tovább-bandukolt az úton. Egy kavics pattant meg a lába mellett.

— Hé, Lázááár!…

— Nagyi, odané, akit az Úrjézus feltámasztott, fenn is marad! Figyeld! Még mindig keresi az Urat, aki föltámasztotta! Nagyiii!…

Egy újabb kő pattogott a vénember után, de az nem nézett vissza. Az öregasszony álmosan bólogatott. A gyerekek visszamentek, folytatták a játékot. A porvihar sűrűsödött.

Az ősi apátsággal szemben, a főút túloldalán álló egyik új alumínium-üveg épület tetején egy szerzetes levegőmintát vett. Szívókészüléke elnyelte a poros szelet, aztán a megszűrt levegőt beleengedte az egy emelettel lejjebb elhelyezett légkompresszor szívócsövébe. A szerzetes már nem volt ifjú, de még nem lehetett középkorúnak sem mondani. Rövid, vörös szakálla mintha elektromosan feltöltődött volna, mert csomókban, fürtökben állt rajta a por. Gazdája időnként bosszúsan megvakarta, sőt egyszer belenyomta a szívócső nyílásába is, de az eredménytől csak hevesen elszólta magát, aztán gyorsan keresztet vetett.

A kompresszor motorja párat köhentett, majd leállt. A szerzetes kikapcsolta a szívókészüléket, leszerelte a fúvócsövet, az egész szerkezetet átvonszolta a tetőn, be a liftbe. A lift fülkéjében is porkupacok álltak a szögletekben. A szerzetes becsukta az ajtót, megnyomta a LE gombot.

A legfelső emeleten levő laboratóriumban rápillantott a kompresszor műszerére — a mutató a MAX NORM jelzésen állt —, becsukta az ajtót, levetette a csuháját, kirázta belőle a port, fölakasztotta egy fogasra, végigment rajta a szívókészülékkel. Aztán odament a laboratóriumi asztal túlsó végén levő mély, acéllemez mosogatókádhoz, kinyitotta a hideg vizet, és teleengedte a kádat. Fejét beledugta a vízbe, kimosta szakállából, hajából a sarat. Kellemesen hideg érzés volt. Köpködve, fújtatva az ajtó felé pillantott. Aligha jön be valaki éppen most… Levetette az alsóneműjét, bemászott a kádba, és borzongó sóhajjal hátradőlt a vízben.

Hirtelen kinyílt az ajtó. Helene nővér lépett be, a kezében egy tálca laboratóriumi üvegáru. A szerzetes ijedten talpra ugrott a kádban.

— Joshua testvér! — síkoltott fel a nővér. Fél tucat főzőpohár csörömpölve széttört a padlón.

A szerzetes visszahuppant, a víz szétfröcskölt a helyiségben. Helene nővér levegő után kapkodott, hadart, cincogott valamit, lecsapta a tálcát az asztalra, és elszaladt. Joshua egyetlen ugrással kinn termett a kádból, magára kapta a csuháját. Az alsóneművel nem is vesződött. Mire odaért az ajtóhoz, Helene nővér már eltűnt a folyosóról — alighanem az épületből is, már félúton lehetett a mellékút mentén álló kápolna felé. A szerzetes megszégyenülten iparkodott befejezni a munkáját.

Kiürítette a szívókészülék tartalmát, megtöltött egy fiolát a porral. A fiolát odavitte a munkaasztalhoz, a fejére tett egy fejhallgatót, a fiolát meghatározott távolságra tartotta a sugárzásmérő műszer detektorától, az órájára nézett és fülelt.

A kompresszorban beépített számláló volt. A szerzetes megnyomta a NULLÁZÁS feliratú gombot. A forgó tizedes számláló visszaugrott a nullára, aztán újra számlálni kezdett. Egy perc múlva a szerzetes megállította, és felírta az értéket a keze fejére. Javarészt közönséges levegő volt, megszűrve és összesűrítve — de volt benne egy leheletnyi egyéb is…

Bezárta a laboratóriumot. Erre a napra végzett. Lement a következő szinten levő irodába, felrajzolta a kapott adatot egy fali diagramra, melynek vonala aggasztóan emelkedett, nézte pár pillanatig, aztán leült az asztalhoz, és bekapcsolta a vidifont. Tapogatózva tárcsázott, a szemét nem vette le a sokatmondó diagramról. A képernyő kivilágosodott, a hangszóró sípolt egyet, és a képernyőn megjelent egy üres szék támlája. Néhány másodperc múlva egy férfi huppant a székbe, és belebámult a kamerába.

— Tessék, Zerchi apát — dörmögte. — Ó, Joshua testvér! Már éppen hívni akartalak. Fürödtél?

— Igen, apát uram.

— Legalább elpirulhatnál!

— Pirulok, apát uram.

— Hát a képernyőn nem látszik! Ide figyelj! Az országútnak ezen az oldalán, a kapunk előtt van egy nagy tábla. Gondolom, láttad már. Az áll rajta: „Nőknek tilos a belépés!” Láttad már?

— Persze, apát uram.

— Hát akkor szíveskedjél a táblának ezen az oldalán fürdeni!

— Igenis.

— Szégyelld magad, mert megbántottad a nővér szeméremérzetét! Azt tudom, hogy neked nincsen! Szerintem még a víztároló mellett sem tudsz elmenni anélkül, hogy anyaszült pucéran bele ne ugorj úszni egyet!

— Ezt kitől tudta meg, apát uram?! Akarom mondani… szóval én csak a lábamat…

— Iiigen? Na jó, hagyjuk ezt! Miért hívtál?

— Azt akarta, hogy hívjam fel Spokane-t…

— Ja igen. És?

— Felhívtam őket. — A szerzetes egy száraz bőrdarabot rágcsált cserepes ajka szélén, és feszengve elhallgatott. — Leone atyával beszéltem. Ők is észrevették.

— A megnövekedett sugárzást?

— Nemcsak azt. — Megint tétovázott. Nem szívesen mondta ki. Ha közöltek egy tényt, az mindig mintha teljesebbé tette volna a létezését…

— Hanem?

— Összefügg egy pár nappal ezelőtti szeizmikus zavarral. A radioaktivitást abból az irányból hozzák a szelek. Mindent összevéve úgy Test, mintha egy megatonnás nagyságrendű, kis magasságban történt robbanás kihullása volna.

— Jaj! — Zerchi felsóhajtott, eltakarta a szemét. — Luciferum misse mihi dicis?[120]

— Igen, Domne, attól tartok, fegyver volt.

— Nem képzelhető el, hogy ipari baleset?

— Nem.

— De ha háború folyna, tudnánk róla! Titkos kísérlet? De hát az sem! Ha ki akarnának próbálni valamit, kipróbálhatnák a Hold másik oldalán, vagy még inkább a Marson, és a kutya sem venné észre!

Joshua bólintott.

— Akkor mi marad? — folytatta az apát. — Fenyegetés? Kardcsörtetés? Figyelmeztető lövés?

— Nekem sem jut más az eszembe.

— Ez tehát megmagyarázza a riadókészültséget. A hírekben azonban nincs semmi, csak találgatások és a hivatalos hallgatás. Ázsiából pedig egy szó sem…

— De a lövést mindenképpen jeleznie kellett valamelyik megfigyelő műholdnak! Hacsak… ezt nem szívesen mondom, de… hacsak valaki nem találta meg a módját, hogy észrevétlenül átküldjön egy űr-föld rakétát a műholdak között úgy, hogy egészen a célig ne tűnjön föl…

— Lehetséges ez?

— Kósza hírek szállingóznak róla, apát uram.

— A kormány tudja. A kormány biztosan tudja! Legalábbis egy része. Mi mégsem értesülünk semmiről. Megóvnak bennünket a vakrémülettől. Vagy nem így szokták hívni? Az eszeveszettek! A világ megszokott állapota a válság már vagy ötven éve! Ötven? Mit beszélek? A kezdet óta megszokott állapot a válság, de fél évszázada már szinte elviselhetetlen! És miért, az isten szerelmére?! Mi az alapvető baj, mi a feszültség lényege? Politikai filozófiák? Gazdasági tényezők? Túlnépesedés? A kultúrák és a vallások összeférhetetlensége? Ahány szakértőt megkérdezel, annyiféle választ kapsz. És most megint Lucifer! Ez a faj született elmebeteg, testvérem? Ha őrültnek születünk, hogyan remélhetjük a mennyországot? Csak a hit által? Vagy nincs is? Istenem, bocsáss meg, ezt nem gondoltam komolyan! Ide hallgass, Joshua!

— Apát uram?

— Mihelyt elrakodtál, gyere át ide… Az a rádiótávirat… kénytelen voltam elküldeni Pat testvért a városba, hogy fordíttassa le, és adja fel rendes táviratként. Azt akarom, hogy kéznél legyél, amikor megjön a válasz! Tudod, miről van szó benne?

Joshua testvér megrázta a fejét.

— Quo peregrinatur grex.

A szerzetes arcából kiszaladt a vér.

— Megvalósítjuk, Domne?

— Egyelőre csak azt akarom megtudni, hányadán állunk a tervvel. Ne szólj róla senkinek. Téged persze érinteni fog a dolog. Keress fel, amikor végeztél!

— Jó, majd megyek.

— Chris tecum.[121]

— Cum spiri' tuo.[122]

A vonal megszakadt, a képernyő kihunyt. A szobában meleg volt, de Joshua megborzongott. Kibámult az ablakon, a portól borongós, korai alkonyatba. Nem látott el messzire, csak az országútig, ahol egy elhaladó teherautóoszlop lámpái fényudvarokat rajzoltak a lebegő por ködében. Egy idő múlva észrevette, hogy valaki áll a kapunál, ahol az apátság kocsibehajtója nyílt a leágazó útról. Az alaknak csak a körvonala látszott homályosan, ahogy el-elvillant mögötte egy-egy reflektor fényköre. Joshua megint megborzongott.

A körvonal félreismerhetetlenül Mrs. Gralesé volt. Senki másra nem lehetett volna ráismerni ilyen rossz látási viszonyok között, de az a körvonal, a bal vállán a csuklyás kinövéssel, a jellegzetesen jobbra billentett fejjel, egyedül csak a vén Grales anyóé lehetett. A szerzetes behúzta a függönyt, felkapcsolta a villanyt. Nem undorodott az öregasszony idomtalanságától; a világ már rá sem hederített a gének efféle huncutságaira, az ilyen öröklési pechekre. Joshua tulajdon bal kezén is látszott még a kis sebhely, ahonnan csecsemőkorában eltávolították a hatodik ujjat. De ebben a pillanatban nemigen volt ínyére, hogy emlékezetébe idézze a Tűzözön örökségét, márpedig Mrs. Grales a feltűnő örökösök közé tartozott.

Szórakozottan játszadozott az íróasztalon álló földgömbbel. Megforgatta, elhaladt a szeme előtt a Csendes-óceán és Kelet-Ázsia. Hol? Pontosan hol?… Gyorsabban pörgette a földgömböt, újra és újra könnyedén pofozott rajta egyet, hogy végül már úgy pörgött, mint valami szerencsekerék, sebesebben, egyre sebesebben, míg a kontinensek és az óceánok összemosódtak. Tessék tenni, hölgyeim és uraim: hol? A hüvelykujjával hirtelen megállította a glóbuszt. India fizet! Parancsoljon, a nyereménye, asszonyom! Esztelen jövendölés volt. Megint megpörgette, olyan sebesen, hogy zörgött a tengely, a „napok” röpke pillanatokként száguldottak tova… Méghozzá ellenkező irányban, villant át rajta. Ha a Földanya is így piruettezne, a nap és a többi mozgó díszlet nyugaton kelne föl, és keleten nyugodna le. Megfordulna vele az idő is? Hogy is mondta névrokonom névrokona? Állj meg, Nap, Gibeon fölött, s Hold, Ajalon völgye fölött! Ügyes fogás, nem mondom, manapság is jól jönne. Vissza, Nap! Et tu, Luna, recedite in orbitas reversas…[123] Tovább forgatta visszafelé a földgömböt, mintha azt remélte volna, hogy a Föld hasonmásában ott lakozik Kronosz, aki vissza tudja forgatni az idő kerekét. Egyharmad millió fordulat elég napot forgatna vissza ahhoz, hogy visszajusson a Tűzözön idejéig. Inkább egy motort kellene rászerelni, és visszaforgatni az ember kialakulásáig! Ismét megállította az ujjával; ismét esztelenség jött ki.

Föl-alá ténfergett az irodában, ódzkodott attól, hogy visszamenjen „haza”, a főút túlsó oldalára, az ősi épület kísértet járta termeibe, melyeknek falaiban még mindig ott voltak a betontöredékei egy tizennyolc évszázaddal azelőtt elpusztult civilizációnak. Amikor átment a régi apátságba; mintha mindig egy egész korszakon lépett volna át. Itt, az új alumínium- és üvegépületekben Joshua szakemberként állt a laboratóriumi asztal mellett, itt az események csak megfigyelendő jelenségek voltak, melyeknek a hogyanja volt érdekes, nem a miértje. Az útnak ezen a felén Lucifer lehullása csak logikai következtetés volt, a sugárzásszámlálók kattogásának, a szeizmográf hirtelen kilengésének szenvtelen matematikai összegeződése. A régi apátságban azonban már egyszerre nem szakember volt, hanem Krisztus szerzetese, könyvcsempész és magoló a Leibowitz-rendben. Odaát mindig az volt a kérdés: „Miért, Uram, miért?” De a kérdés már elhangzott, és az apát azt mondta: „Keress fel!”

Joshua fogta a holmiját, és elment, hogy engedelmeskedjék ura és parancsolója hívó szavának. Hogy elkerülje a találkozást Grales anyóval, a gyalogos aluljárón ment át; az idő nem volt alkalmas arra, hogy kedvesen elcsevegjen a kétfejű, öreg paradicsomos kofával.

25. FEJEZET

A titoktartás gátja átszakadt. A lyukakat betömve tartó rettenthetetlenek közül többet elsöpört a kizúduló áradat; kisöpörte őket Texarkanából egészen a vidéki birtokaikra, ahol a riporterek nem tudtak hozzájuk férkőzni. Mások a helyükön maradtak, és rendületlenül igyekeztek betömni az új réseket. A szélhordta izotópok lassú hullása azonban szállóigét teremtett, utcasarkokon dörmögték, szalagcímek ordították: LUCIFER LEHULLOTT!

A honvédelmi miniszter makulátlan egyenruhában, hibátlan sminkkel és rendíthetetlen magabiztossággal újfent farkasszemet nézett az újságírók hadával; ezúttal a sajtókonferenciát a televízió az egész Keresztény Koalícióban közvetítette.

RIPORTERNŐ: Lordságod a tényékhez képest meglehetősen nyugodtnak látszik! Az utóbbi időben kétszer szegték meg a nemzetközi jog előírásait, és az egyezmények szerint mindkét eset háborús cselekménynek számít. Ez egyáltalán nem nyugtalanítja a Hadügyminisztériumot?

HONVÉDELMI MINISZTER: Hölgyem, amint jól tudja, nálunk nincsen Hadügyminisztérium, csak Honvédelmi Minisztérium. És a legjobb tudomásom szerint csak egy olyan eset történt, amely ellenkezett a nemzetközi joggal. Lenne szíves közölni, hogy mi volt a másik?

RIPORTERNŐ: Melyik esetről nem tud: az Itu Wannál történt katasztrófáról vagy a Csendes-óceán déli részén leadott figyelmeztető lövésről?

HONVÉDELMI MINISZTER (hirtelen szigorúsággal): Hölgyem, én bízom benne, hogy nem a hazaárulás szándéka szól a szavaiból — de a kérdése mintha tápot, ha ugyan nem hitelt adna azoknak a teljesen légből kapott ázsiai vádaskodásoknak, hogy az úgynevezett Itu Wan-i katasztrófa a mi fegyverkísérletünk következménye volt, nem pedig az övéké!

RIPORTERNŐ: Ha úgy véli, akkor tessék, csukasson börtönbe! A kérdésemet egy semleges közel-keleti beszámolóra alapoztam, amely szerint az Itu Wan-i katasztrófa egy ázsiai föld alatti fegyverkísérlet következménye volt, ahol a robbanás kitört a felszínre. Ugyanaz a beszámoló azt állította, hogy a kísérletet észlelték a mi műholdjaink, és azonnal egy űr-levegő rakétát irányítottak figyelmeztető válaszként Új-Zélandtól délkeletre az óceánba. De most, hogy Lordságod fölveti… lehet, hogy az Itu Wan-i katasztrófát is a mi fegyverkísérletünk okozta?

HONVÉDELMI MINISZTER (erőltetett türelemmel): Elismerem, hogy az önök hivatása megköveteli a teljes tárgyilagosságot. De arra célozni, hogy őfelsége kormánya szántszándékkal megszegné a…

RIPORTERNŐ: Őfelsége egy tizenegy éves gyerek, és aki azt mondja, hogy ez az ő kormánya, az nemcsak régiesen fogalmaz, hanem egészen becstelen — ráadásul elcsépelt — trükkel megpróbálja áthárítani a tagadás felelősségét saját…

ELNÖK: Hölgyem! Legyen szíves a hangnemét…

HONVÉDELMI MINISZTER: Hagyja csak, hagyja csak! Hölgyem, ha mindenáron meg akarja tisztelni ezeket a fantasztikus vádakat, akkor tessék a kívánt tagadás! Az úgynevezett Itu Wan-i katasztrófa nem a mi fegyverkísérletünk következménye volt! És nincs tudomásom semmilyen más atomrobbanásról, amely a közelmúltban történt volna!

RIPORTERNŐ: Köszönöm.

ELNÖK: Ha jól látom, a Texarkanai Figyelő szerkesztője szeretne szólni…

SZERKESZTŐ: Köszönöm. Szeretném megkérdezni lordságodtól: Voltaképpen mi történt Itu Wan-on?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nincsen képviselőnk azon a területen. Azóta nincsenek ott megfigyelőink, amióta a diplomáciai kapcsolatok megszakadtak a legutóbbi világválság során. Ezért csak közvetett bizonyítékokra hagyatkozhatom, meg a sokszor ellentmondó semleges beszámolókra…

SZERKESZTŐ: Ezzel tisztában vagyunk.

HONVÉDELMI MINISZTER: Tehát a fentieket előrebocsátva, tudomásom szerint egy megatonnás nagyságrendű föld alatti robbantás tört ki a felszínre. Aligha lehet kétséges, hogy valamiféle kísérlet volt. Akár fegyvert próbáltak ki, akár — ahogy egyik-másik Ázsia-barát „semleges” állítja — egy föld alatti folyó irányát akarták megváltoztatni, nyilvánvalóan törvényellenes volt, és a környező országok tiltakozást fognak benyújtani a Világbíróságnál.

SZERKESZTŐ: Fenyeget-e háborús veszély?

HONVÉDELMI MINISZTER: Én nem látok ilyen veszélyt. De mint tudják, fegyveres erőink bizonyos egységeit a Világbíróság mozgósíthatja a döntései kikényszerítésére, ha szükséges. Én nem hiszem, hogy ilyen szükség előadódna, de nem beszélhetek a bíróság nevében.

ELSŐ RIPORTER: Az ázsiai koalíció viszont azzal fenyegetőzik, hogy azonnali és totális csapást mér az űrlétesítményeinkre, ha a bíróság nem ellenünkre dönt. Mi lesz, ha a bírósági eljárás elhúzódik?

HONVÉDELMI MINISZTER: Nem adtak át ilyen ultimátumot. Szerintem a fenyegetőzés ázsiai házi használatra szólt, hogy eltereljék a figyelmet az Itu Wan-i baklövésükről.

RIPORTERNŐ: És hogy van ma az Anyákba vetett megingathatatlan hite, Lord Ragelle?

HONVÉDELMI MINISZTER: Remélem, hogy az Anyák legalább annyira megingathatatlanul hisznek bennem, mint én az Anyákban.

RIPORTERNŐ: Legalább annyira rászolgál, abban biztos vagyok.

A sajtókonferenciát a Föld fölött huszonkétezer mérföld magasan lebegő műhold sugározta, s a nyugati félteke legnagyobb részét elárasztotta a vibráló URH-sugárzás, mely mindezt a tájékoztatást eljuttatta a széles tömegek fali képernyőire. A széles tömegek egyik tagja, Dom Zerchi apát kikapcsolta a készüléket.

Egy darabig föl-alá járkált, Joshuát várta, megpróbált nem gondolkodni. Nem gondolkodni azonban képtelenség volt.

Ide hallgass, Uram, reménytelenek vagyunk? Arra ítéltettünk, hogy megtörténjék újra és újra és újra? Nincs más választásunk, mint hogy főnixek legyünk a fölemelkedések és bukások végeérhetetlen sorozatában? Asszíria, Babilon, Egyiptom, Görögország, Karthágó, Róma, Nagy Károly birodalma, a török birodalom. A földdel egyenlővé téve, sóval behintve. Spanyolország, Franciaország, Britannia, Amerika… porrá égve eltűntek az évszázadok homályában. És megint, megint, megint!

Ez a végzetünk, Uram? Hozzá vagyunk bilincselve saját tébolyult óraművünk ingájához, hogy meg nem állíthatjuk a lengését?

Ezúttal akkorát fog lendülni, hogy leszakad a tengelyéről, gondolta.

A kétségbeesése hirtelen eltűnt, amikor Pat testvér bevitte a második táviratot. Az apát feltépte, egy pillantással elolvasta, aztán vígan kuncogott egyet.

— Itt van már Joshua testvér?

— Odakint vár, apát uram.

— Küldd be!

— Isten hozott, testvérem, csukd be az ajtót, és kapcsold be a hangtompítót! Aztán olvasd el ezt!

Joshua ránézett az első táviratra.

— Válasz Új-Rómából?

— Ma reggel érkezett. De először kapcsold be a hangtompítót! Meg kell beszélnünk egyet-mást.

Joshua becsukta az ajtót, átbillentett egy falikapcsolót. A rejtett hangszórók egy pillanatra méltatlankodva felnyüszítettek. Amikor a nyüszítés elhallgatott, hirtelen mintha a szoba egész akusztikája megváltozott volna.

Dom Zerchi hellyel kínálta a szerzetest. Joshua némán elolvasta az első táviratot.

— „…egyelőre semmiféle lépést sem a Quo peregrinatur grex vonatkozásában” — ismételte meg fennhangon.

— Beszélj hangosabban, amíg be van kapcsolva az a vacak — szólt az apát, a hangtompító felé intve. — Mit mondasz?

— Csak olvastam. Eszerint a tervet törölték?

— Ne vágj olyan megkönnyebbült képet! Az reggel érkezett. Ez viszont délután! — Az apát odalökte a második táviratot.

A szerzetes arca falfehér lett. Visszatette a táviratot az asztalra, és összeszorított szájjal hátradőlt a széken.

— Tudod, mi a Quo peregrinatur?

— Hogy micsoda, azt tudom, Domne, de a részleteket nem ismerem.

— Nos, eredetileg úgy indult, hogy egy telepescsoporttal néhány szerzetest is elküldtünk volna az Alfa Centauri felé. Ez azonban nem ment, mert ugyebár a papokat csak püspökök szentelhetik fel, s az első telepesnemzedék után újabb papokat kellett volna küldeni és így tovább. A kérdés végül nagy vitává fajult, hogy vajon fenn fognak-e maradni a kolóniák, és ha igen, gondoskodni kell-e előre arról, hogy a telepesek bolygóin a Föld segítsége nélkül is biztosítani lehessen az apostoli jogfolytonosságot. Tudod, hogy az mit jelentene?

— Hogy legalább három püspököt kell elküldeni, gondolom.

— Igen, az meg kissé nevetségesen festett volna. A telepescsoportok mind meglehetősen kis létszámúak voltak. A legutóbbi világválság során azonban a Quo peregrinatur átalakult a legvégső esetben megvalósítandó tervvé, amely fenntartaná az egyházat a telepesbolygókon, ha a Földön bekövetkezne a legrosszabb. Van egy hajónk.

— Csillaghajó?

— Az bizony! És szakképzett legénységünk is hozzá.

— Hol?

— A legénység? Itt, helyben.

— Itt, az apátságban? De hát ki?… — Joshua elhallgatott. Az arca még sápadtabb lett, mint addig. — De Domne, én csak orbitális űrhajókon szolgáltam, csillaghajón soha! Mielőtt Nancy meghalt, és elmentem a ciszterci…

— Ezt mind tudom. Vannak mások, akik a csillaghajókhoz értenek. Tudod is, hogy kik. Még viccek is közszájon forognak arról, hogy a jelek szerint milyen sok volt űrhajós érez elhivatottságot a rendünk iránt! Természetesen nem véletlen… És emlékszel, hogy posztuláns korodban mennyit faggattak az űrbéli tapasztalataidról?

Joshua bólintott.

— Arra is bizonyára emlékszel, hogy megkérdezték, hajlandó volnál-e újra űrhajóra szállni, ha a rend ezt kérné tőled.

— Igen.

— Eszerint azért sejthetted, hogy feltételesen be vagy osztva a Quo peregrinaturhoz?

— Igen… attól féltem, igen, apát uram.

— Attól féltél?

— Mondjuk inkább, hogy gyanítottam. Egy kicsit félteni is tőle, mert mindig azt reméltem, hogy az életem hátralevő részét a rend tagjaként élhetem le.

— Mint pap?

— Azt… hát azt még nem döntöttem el.

— A Quo peregrinatur nem fog fölmenteni a fogadalmad alól, és nem kívánja azt sem, hogy itt hagyd a rendet.

— A rend is megy?! Zerchi elmosolyodott.

— És vele a Memorabíliák.

— Az egész hóbele… Ja értem, mikrofilmen! Hová?

— A Centaurus-kolóniára.

— Mennyi ideig lennénk távol, Domne?

— Aki elmegy, sosem tér vissza.

A szerzetes nehezen lélegzett, tekintete a második táviratra szegeződött, de mintha nem is látta volna. Megvakarta a szakállát, zavarodottnak látszott.

— Három kérdés — mondta az apát. — Most ne válaszolj, hanem gondolkodj el rajtuk, méghozzá alaposan. Először: hajlandó vagy elmenni? Másodszor: érzel magadban papi elhivatottságot? Harmadszor: hajlandó vagy elvállalni a csoport vezetését? És a hajlandóságon nem engedelmességet értek, hanem lelkesedést vagy legalább a lelkesedésre való hajlandóságot! Gondold át jól; van rá három napod — de lehet, hogy annyi sem!

A modern átalakítások alig-alig hatoltak be a régi apátság épületeibe és területére. Hogy a régi épületeket megvédjék egy türelmetlenebb építészet túlkapásaitól, az új bővítéseket a régi kőfalon kívül helyezték el, sőt az országúton túl — olykor a kényelem rovására. A régi refektóriumot le kellett bontani, mert berogyott a teteje, és most az új refektóriumot csak az országúton át lehetett elérni. Ezen valamicskét könnyített az út alatti aluljáró, azon át vonultak napi étkezéseikre a barátok.

A több évszázados, de nemrég felújított országút ugyanaz az út volt, amelyen jártak már pogány seregek, zarándokok, parasztok, szamaras kordék, nomádok, keletről jött vad lovasok, tüzérség, tankok, tíztonnás teherautók. A forgalom olykor hömpölygött, olykor csak szivárgott rajta, a korszaktól-évszaktól függően. Egyszer régen, nagyon régen, hat sáv volt rajta, és robotok irányították a forgalmát. Aztán a forgalom megszűnt, a burkolat megrepedezett, a repedésekben az egy-egy ritka eső után kinőtt a ritkás fű. Az utat belepte a homok. A sivatag lakói fölszedték a töredezett betont, kalyibákat, barikádokat emeltek belőle. Az utat az erózió sivatagi ösvénnyé vékonyította, a kietlen homoktengeren átvezető puszta nyomvonallá. Most azonban hat sáv volt rajta, és robotok irányították a forgalmát, mint azelőtt.

— Gyér ma a forgalom — jegyezte meg az apát, ahogy kiléptek a régi főkapun. — Menjünk át fent! Abban az alagútban meg lehet fulladni a porviharok után! Vagy nincs kedved a tragacsok elől ugrálni?

— Menjünk — hagyta rá Joshua testvér.

Alacsony építésű, gyenge fényű teherautók dübörögtek el mellettük érzéketlenül, sivító kerekekkel, zúgó turbinákkal. A lámpáik csak a helyzetüket jelezték, az utat nem világították meg — azt a parabolaantennák figyelték, az út alá épített acél vezetősavukat mágneses érzékelők tapogatták ki, egyben útbaigazítást is kaptak belőlük, ahogy tovaszáguldottak a sima, rózsaszínes, fluoreszkáló betonfolyam felszínén. Mint megannyi gazdasági vérsejt az emberiség artériájában, a behemótok esztelenül robogtak a két szerzetes mellett, akik sávról sávra ugrálva kerülgették őket. Akit valamelyik elütött volna, azon teherautó teherautó után gázolt volna át, amíg egy arra haladó karbantartó jármű észre nem veszi az ellapított emberi lenyomatot a betonon, és meg nem áll, hogy feltakarítsa. A robotvezérlés érzékelői könnyebben érzékelték a fémtömegeket, mint a húst és vért.

— Ez hiba volt — mondta Joshua, amikor odaértek a középső járdaszigetre, és megálltak, hogy kifújják magukat. — Nézze csak, ki áll ott!

Az apát összehúzott szemmel odakémlelt, aztán a fejére csapott.

— Mrs. Grales! Teljesen kiment a fejemből! Mindig így esténként szokott lesni rám! Már eladta a paradicsomát a nővérek refektóriumának, és most megint rám vadászik…

— Magára; apát uram? Ott állt tegnap este meg tegnapelőtt este is. Azt hittem, föl akar szállni valamelyik autóra. Mit akar magától?

— Ó, voltaképpen semmit. Miután sikeresen megkopasztotta a nővéreket a képtelen paradicsomáraival, most a haszna nagy részét nekünk adományozza, a szegények javára. Rituális játék az egész. A játékot nem is bánom, hanem az a rossz, ami utána jön! Majd meglátod.

— Menjünk vissza?

— Hogy megbántsuk szegényt? Ugyan! Most már észrevett minket. Gyérünk!

Megint bevetették magukat a teherautók ritkás sorai közé.

A kétfejű öregasszony és hatlábú kutyája egy üres zöldségeskosár társaságában várakozott az új kapu mellett; az asszony halkan duruzsolt a kutyának. A kutya négy lába rendes, egészséges láb volt, a harmadik pár tehetetlenül csüngött az oldalán. Az asszony második feje ugyanolyan haszontalan volt, mint a kutya harmadik pár lába. Aprócska volt, angyalfejecske, de sohasem nyitotta fel a szemét. Semmi jelét nem adta, hogy részt venne akár gazdája lélegzésében, akár gondolkodásában. Haszontalanul billegett az öregasszony vállán, vakon, süketen, némán, csak vegetálva. Lehet, hogy nem volt benne agy, mert nem adta jelét sem önálló tudatnak, sem személyiségnek. Az asszony másik arca megöregedett, megráncosodott, ez az arc azonban csecsemőarc maradt, noha a bőrt kicserzette a homokot sodró szél, megbarnította a sivatagi napsütés.

A vénasszony térdhajtással üdvözölte őket, amikor a közelébe értek, a kutyája viszont vicsorogva hátrált.

— Jó estét, Zerchi atya — mondta a kofa mézesmázos hangon —, szép jó estét magának, és magának is, testvér!

— Nocsak! Jó estét, Mrs. Grales…

A kutya vad ugatásba kezdett, felborzolta a szőrét, és vadul ugrálni kezdett körülöttük; vicsorgó agyarát szemlátomást az apát bokájára fente. Grales anyó egyből fejbe vágta dédelgetett kedvencét a zöldségeskosárral. A kutya belemart a kosárba, aztán gazdája ellen fordult. Mrs. Grales a kosárral tartotta távol magától, amíg néhány Visszhangzó főbe kólintás után a kutya visszavonult, és morogva leült a kapuban.

— Milyen jókedvében van ma Priscilla — jegyezte meg nyájasan Zerchi. — Kölykei lesznek?

— 'sten bocsássa meg, tiszteletes uraim — mondta Grales anyó —, de nem az anyaság eszi a lelkit az ördögadtának, hanem az emberem csinálta ki! Megbabonázta szegény jószágot, meg az az átok, csak úgy szórakozásból, hogy most fél tőle mindenki! Bocsássanak meg, tiszteletes uraim, a rosszaságáért!

— Ugyan, semmi baj! Hát akkor jó éjszakát, Mrs. Grales!

De nem tudtak ilyen könnyen megmenekülni. Az öregasszony elkapta az apát csuhája ujját, és fogatlan szájával ellenállhatatlanul rámosolygott.

— Csak egy percet, atyám, csak egy percecskét szánjon az öreg paradicsomos kofára!

— Hogyne, szíves örömest.

Joshua sandán rámosolygott az apátra, és elindult, hogy tisztázza a kutyával az úthasználat kérdését. Priscilla szembetűnő megvetéssel méregette a közeledő szerzetest.

— Tessék, atyám, tessék — mondta Grales anyó. — Egy kis pénzmag a perselyükbe. Tessék… — Megcsördültek az érmék, miközben Zerchi tiltakozott. — Nem, csak tessék, vegye el! — erősködött az öregasszony. — Ó, tudom én már, hogy mit szók mindég mondani, de nem vagyok ám én olyan kódis, mint amilyennek hisz! És maguk jóra használják. Ha maga nem veszi el, hát elszedi az a semmirekellő emberem, és akkor aztán az ördögé lesz! Tessék… eladtam a paradicsomot, még a számításom is meglett majdnem, megvettem a heti kaját is, még egy csecsebecse is jutott Rachelnek. A többi a magáé. Tessék…

— Nagyon kedves magától…

— Grrrumpf! — harsant fel a tiszteletet parancsoló ugatás a kapu irányából. — Grrrumpf! Vrau! Vrrrau! Hrrrgggh… VROAUU! — Majd vakkantások, nyüszítés és a sebesen menekülő Priscilla vonítása.

Joshua a csuhája ujjába dugott kézzel visszabaktatott hozzájuk.

— Megharapott?! — kérdezte az apát.

— Grrrumpf! — mondta a szerzetes.

— Mi a csodát csináltál vele?

— Grrrumpf! — ismételte meg Joshua testvér. — Vrau! Vrrrau! Hrrrgggh… VROAUU! — Aztán megmagyarázta: — Priscilla, úgy látszik, hisz a vérfarkasokban. Ő nyüszített, nem én! Most már szabad az út.

A kutya eltűnt; de Mrs. Grales megint elkapta az apát ujját.

— Csak még egy percecskét, atyám, aztán nem tartom föl! A kis Rachel dógában akartam beszélni magával. Mert hát gondúni kell a keresztelőre már, és meg akartam kérni, hogy megtisztelne-e…

— Mrs. Grales — szólt közbe szelíden az apát —, keresse föl a saját lelkészét! Az ő dolga ez, nem az enyém. Nekem nincs is egyházközségem, csak az apátság. Beszéljen Selo atyával a Szent Mihály-templomban! A mi templomunkban még keresztelőmedence sincsen. Nők sem jöhetnek be, csak az…

— Az apácakápolnában van keresztelőkút, és nők is…

— Ez Selo atyára tartozik, nem rám. Az egyházközség anyakönyvébe kell bevezetni. Én csak szükséghelyzetben…

— Igen, igen, ezt mind tudom én, de hát voltam már Selo atyánál! Elvittem Rachelt a templomába, de az a szamár hallani se akart róla!

— Nem volt hajlandó megkeresztelni Rachelt?

— Nem bizony, a szamara!

— Papról beszél, Mrs. Grales, és egyáltalán nem szamár, mert jól ismerem! Bizonyára jó oka van rá, ha nem kereszteli meg. Ha nem ért egyet vele, forduljon valaki máshoz, de ne szerzetes paphoz. Esetleg keresse meg a Szent Maisie-templom plébánosát.

— Ó, voltam én már annál is… — Belefogott egy hosszasnak ígérkező beszámolóba a csatáról, melyet a megkereszteletlen Rachel érdekében vívott. A szerzetesek eleinte türelmesen hallgatták, de aztán Joshua, miközben figyelmes tekintettel nézte az öregasszonyt, megragadta az apát karját a könyöke fölött, és ujjai fokozatosan belemélyedtek Zerchi karjába, míg végül az apát összerándult a fájdalomtól, és szabad kezével letépte magáról Joshua ujjait.

— Mit csinálsz?! — suttogta, de aztán meglátta a szerzetes arckifejezését. Joshua nem vette le szemét a vénasszonyról, mintha baziliszkuszt látott volna maga előtt. Zerchi követte a pillantását, de semmi szokatlanabbat nem látott, mint máskor; a második fejet félig eltakarta valami fátyolféle, de Joshua testvér azt már amúgy is épp eleget látta…

— Ne haragudjon, Mrs. Grales — szólt közbe Zerchi, amikor a vénasszony egy pillanatra kifogyott a szuszból —, most már csakugyan mennem kell. Tudja mit? Felhívom Selo atyát maga helyett, de ennél többet nem tehetek! Majd még úgyis találkozunk.

— Nagyon szépen köszönöm, az Isten fizesse meg a jóságát, ne haragudjon, hogy főtartottam…

— Jó éjszakát, Mrs. Grales!

Bementek a kapun, elindultak a refektórium felé. Joshua a tenyerével többször megütögette a halántékát, mintha a helyére akart volna rázni valamit.

— Miért bámultad úgy szegényt? — kérdezte felelősségre vonóan az apát. — Nem találtam illendőnek.

— Apát uram nem vette észre?…

— Micsodát?

— Akkor nem vette észre! Hát… inkább hagyjuk. De ki az a Rachel? Miért nem hajlandóak megkeresztelni a gyermeket? Az ő lánya? Az apát mosolyában nem volt vidámság.

— Mrs. Grales ezt állítja. De voltaképpen kérdéses, hogy Rachel a lánya-e, a húga-e, vagy csak egy rendellenes kinövés a vállán.

— Rachel — a másik feje?!

— Ne ordíts úgy! Még meghallja!

— És meg akarja kereszteltetni?

— Méghozzá sürgősen, nem gondolod? Ez a rögeszméje!

Joshua széttárta a karját.

— Hogyan szoktak dönteni ilyen kérdésekben?

— Nem tudom, és nem is akarom tudni! Hálát adok az égnek, hogy nem nekem kell kiókumulálnom! Ha csak sziámi ikrek lennének, egyszerű eset lenne. De nem. Az öregek szerint Rachel nem volt ott, amikor Mrs. Grales megszületett.

— Mendemonda!

— Lehet. De vannak, akik eskü alatt hajlandóak tanúsítani. Hány lelke van az öregasszonynak, akinek „csak úgy” kinőtt egy második feje? Az ilyesmitől szoktak gyomorfekélyt kapni a magas pozíciókban, fiam! És most mondd csak, mit láttál? Miért meredtél úgy rá, és miért akartad letépni a karomat?

A szerzetes vonakodva válaszolt.

— Rám mosolygott — mondta végül.

— Ki mosolygott rád?

— A második fe… szóval Rachel. Mosolygott. Azt hittem, föl fog ébredni.

Az apát megállította a másikat a refektórium bejáratánál, és szúrós szemmel ránézett.

— Mosolygott — ismételte meg nagyon komolyan a szerzetes.

— Képzelődtél.

— Igenis, apát uram.

— Akkor vágj is olyan képet, mint aki csak képzelődött!

Joshua testvér megpróbálta.

— Nem megy — vallotta be.

Az apát bedobta az öregasszony pénzét a perselybe.

— Gyerünk be — mondta.

Az új refektórium berendezésében a célszerűség uralkodott, az eszközök krómozottak voltak, az akusztika gondosan megtervezett, a világítás mikrobaölő. Eltűntek a füsttől fekete kövek, a faggyúmécsesek, a fatálak és a pincében érlelt sajtok. Leszámítva a kereszt alakú asztalt és az egyik fal mentén sorakozó képmásokat, az egész egy üzemi étkezdére emlékeztetett. Megváltozott a légkör itt is, akárcsak az egész apátságban. Miután korszakokon át küzdöttek, hogy megőrizzék egy rég halott civilizáció kultúrájának maradványait, a szerzetesek végignézték egy új, hatalmasabb civilizáció fölemelkedését. A régi feladatok elvégeztettek; újakat találtak. A múltat tisztelték-becsülték, üvegvitrinekben kiállították, de a jelen más volt. A rend alkalmazkodott az új korszakhoz, az uránium, az acél, a tűzokádó rakéták korához, a nehézipar dübörgése és a csillagközi hajtóművek konvertereinek sivítása közepette. A rend alkalmazkodott — legalábbis a felszínen.

— Accedite ad eum — mondta éneklő hangon a lektor.

A felsorakozott szerzetesek nyugtalanul álldogáltak helyükön a felolvasás alatt. Az ételt még nem hozták ki. Az asztalokon tányérok sem voltak. A vacsorát elhalasztották. A közösség, ez az élő szervezet, melynek sejtjei az emberek voltak, melynek élete hetven nemzedéken ívelt át, valahogy feszültnek látszott ezen az estén, mintha valami disszonanciát érzett volna, mintha tagjainak azonos természete révén tudatában lett volna annak, amit csak néhányukkal közöltek. A szervezet egy testként, egy leiekként élt, imádkozott és dolgozott, s néha mintha értelemként is homályosan öntudatra ébredt volna, áthatotta tagjait, és magában vagy egy másikhoz gügyögött a faj lingua primáján[124]. Lehet, hogy a feszültséget legalább annyira fokozták a rakétaelhárító rakéták próbafellövéseinek a távoli rakétalőtérről odaérkező dörgései-dörrenései, mint az étkezés váratlan elhalasztása.

Az apát csendet kérően kopogtatott az asztalon, aztán intett Lehy atyának, a perjelnek, hogy lépjen a pulpitushoz. A perjel fájdalmas arckifejezéssel állt egy pillanatig, mielőtt megszólalt.

— Mindannyian fájlaljuk — mondta végül —, hogy olykor meg kell zavarnunk a szemlélődő élet nyugalmát a külvilágból érkező hírekkel. De nem szabad elfelednünk: azért vagyunk itt, hogy a világért és üdvözüléséért ugyanúgy imádkozzunk, mint a magunkéért. És a világra most különösen ráfér, hogy imádkozzanak érte. — Elhallgatott, ránézett Zerchire.

Az apát bólintott.

— Lucifer lehullott — mondta a pap, és megint elhallgatott. Csak állt, és úgy nézett maga elé a pulpitusra, mintha hirtelen megnémult volna.

Zerchi fölállt.

— Ezt egyébként Joshua testvér állapította meg a mérésekből — szólt közbe. — Az Atlanti Konföderáció Régenstanácsa nem közölt semmi említésre méltót. Az uralkodóház nem adott ki közleményt. Alig tudunk többet, mint tegnap, kivéve, hogy a Világbíróság rendkívüli ülést tart, és hogy a Honi Védelem nagyon energikusan intézkedik. Riadókészültséget rendeltek el, ez minket is érinteni fog, de ettől ne zavartassátok magatokat. Atyám?…

— Köszönöm, Pomne — mondta a perjel, szemlátomást visszanyerve a hangját, ahogy Dom Zerchi visszaült a helyére. — Nos, a tisztelendő apát úr felkért, hogy jelentsem be a következőket.

Először: a következő három napon a reggeli dicséret előtt a Miasszonyunk rövid fohászát fogjuk énekelni, közbenjárását kérve a békéért.

Másodszor: a bejárat melletti asztalon részletes utasítás található űrből jövő atomcsapás vagy rakétariadó esetére. Mindenki vegyen el egyet! Aki már olvasta, az is olvassa el még egyszer!

Harmadszor: abban az esetben, ha rakétariadó elrendelésére kerül sor, a következő testvérek haladéktalanul jelentkezzenek a régi apátság udvarán külön utasításokért. Ha nem rendelnek el riadót, ugyanezen testvérek akkor is jelentkezzenek holnapután reggel, mindjárt a reggeli dicséret után. Név szerint: Joshua, Christopher, Augustin, James, Sámuel…

A szerzetesek feszült csendben hallgatták, nem látszott rajtuk jele az érzelmeiknek. Összesen huszonhét név hangzott el; novícius egy sem volt köztük. Voltak viszont kiváló tudósok, de egy kapus és egy szakács is. Első hallásra azt lehetett hinni, kisorsolták őket. Mire Lehy atya végzett a névsorral, jó néhány barát furcsálkodva méregette egymást.

— …és ugyanez a csoport holnap a reggeli imádság után jelentkezik az orvosi szobában teljes vizsgálatra — mondta végül a perjel. Megfordult, kérdően ránézett Dom Zerchire. — Domne?

— Igen, csak egyvalamit — mondta az apát, és odalépett a pulpitushoz. — Testvéreim, ne feltételezzük azt, hogy háború lesz! Ne felejtsük el, hogy Lucifer velünk van ezúttal már kis híján két évszázada. És csak kétszer dobták le, akkor is megatonnánál kisebb méretben. Mindannyian tudjuk, mi következhetne be háború esetén. A genetikai átok még mindig rajtunk van azóta, hogy az ember legutóbb megpróbálta kipusztítani magát. Akkor régen, Szent Leibowitz idején, talán még nem tudták, mi fog történni. Vagy talán tudták ugyan, de nem hitték el igazán, amíg ki nem próbálták — mint a gyermek, aki tudja, milyen veszélyei vannak a töltött pisztolynak, de még sohasem sütött el egyet. Ők még nem láttak egymilliárd hullát! Ők még nem látták a halva születetteket, a szörnyetegeket, az emberi mivoltukból kivetkezetteket, a vakokat. Ők még nem látták a tébolyt, a gyilkolást, a józan ész máglyahalálát. Aztán megtették… és aztán látták!

Most azonban — most a fejedelmek, az elnökök, az elnöki tanácsok immár tudják, holtbiztosan tudják, amit tudniuk kell. Tudják a gyermekek láttán, akiket nemzenek, aztán a torzszülöttek menhelyére küldenek! Meg is őrizték a békét. Szó, mi szó, nem éppen Krisztus békéjét, de azért békét, mindmáig. Két évszázad alatt csak két háborús jellegű incidens fordult elő. Hiszen most már megvan a keserű bizonyosság. Nem, fiaim, még egyszer nem tehetik meg! Még egyszer csak egy őrült faj teheti…

Elhallgatott. Valaki mosolygott. Csak aprócska mosoly volt, de úgy feltűnt a komoly arcok tengerében, mint a döglött légy a tejszínes tálban Dom Zerchi összeráncolt homlokkal odanézett. A vénember gunyorosan mosolygott tovább. A „koldusasztalnál” ült, három másik átutazó csavargó társaságában. Bozontos szakálla sárgára színeződött az álla táján, egész öltözéke egy jutazsák volt, két helyen kivágva a karjának. Csak mosolygott Zerchire. Ősöregnek látszott, mint valami esőverte, széltépázta kőszikla, és igen alkalmas jelölt lett volna a nagycsütörtöki lábmosás szertartására. Zerchinek úgy rémlett, mintha a vénség fel akarna állni, bejelenteni valamit házigazdáinak — vagy esetleg megfújni egy koskürtöt, az illett volna hozzá —, de csak a különös mosoly tévesztette meg.

Gyorsan elhessegette azt az érzést, hogy már látta az öreget valahol valamikor. Befejezte a mondandóját.

Ahogy visszafelé tartott a helyére, megtorpant. A koldus nyájasan odabiccentett. Zerchi közelebb lépett hozzá.

— Ha szabad megkérdeznem, kicsoda ön? Találkoztunk már valahol?

— [125]

— Tessék?

— Láźr smi[126] — ismételte meg a koldus.

— Nem egészen…

— Akkor szólítson Lázárnak — mondta kuncogva a vénség.

Dom Zerchi megcsóválta a fejét, és otthagyta. Lázár…? Járta a vidéken valami dajkamese, amely szerint… de micsoda gyatra egy mítosz… hogy Krisztus támasztotta fel, mégsem keresztény, mondogatták. Zerchi azonban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy már látta az öreget.

— Hozassék áldásra a kenyér! — mondta fennhangon, és a vacsorát nem halasztották tovább.

Imádság után az apát megint odapillantott a koldusasztal felé. A vénember csak legyezgette a levesét valami szalmakalappal. Zerchi egy vállrándítással elintézte magában a dolgot, és komor csendben megkezdődött az étkezés.

A kompletórium, az egyház éjszakai imádsága különösen mély értelműnek érzett aznap éjszaka.

Joshua azonban rosszul aludt utána. Álmában megint Grales anyót látta. Egy sebész is volt ott, a kését fente, és azt mondta: „Ezt az elfajulást el kell távolítani, mielőtt rosszindulatú lesz!” A kis Rachel-fej kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de Joshua alig hallotta, és egyáltalán nem értette meg.

„Pontosan kivétel vagyok” — mintha ezt mondta volna. „Hozzám mérd az ámítást. Vagyok.”

Joshua ebből semmit sem értett. Megpróbált odajutni hozzá, segíteni rajta, de valami gumiszerűen rugalmas üvegfal állta az útját. Olvasni próbált Rachel ajkáról. Én vagyok… Én vagyok a…

„Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás” — szólt az álombéli suttogás.

Joshuá át akart törni a rugalmas üvegen, hogy megmentse Rachelt, de már késő volt. Aztán csak a rengeteg vért látta. Reszketve riadt fel az istenkáromló álomból, egy darabig imádkozott, de aztán mihelyt elaludt, megint megjelent Grales anyó.

Vészterhes éjszaka volt, Lucifer éjszakája. Azon az éjszakán mértek az atlantiak csapást az ázsiai űrlétesítményekre.

A megtorlás nem váratott magára: egy ősi város a földdel lett egyenlővé.

26. FEJEZET

— …rendkívüli adását hallják — mondta éppen a bemondó, amikor Joshuá másnap a reggeli dicséret után belépett az apát dolgozószobájába. — A legújabb jelentés szerint a Texarkanát ért ellenséges rákétatámadás radioaktív felhőjének terjedési iránya…

— Hívatott, Domne?

Zerchi intett, hogy maradjon csendben, aztán a székre mutatott. Az apát arca elkínzottnak és vérté: lennek látszott, jeges önuralommal fenntartott acélszürke álarcnak. Joshuá úgy látta, mintha az előző este óta összetöpörödött volna. Komoran hallgatták a rádió hangját, mely négy másodperces időközökben elhalkult-felerősödött, ahogy az adóállomásokat ki-be kapcsolták, hogy megnehezítsék az ellenséges iránykeresők dolgát.

— …a Főparancsnokság most kiadott közleménye szerint a királyi család biztonságban van. Megismétlem: a királyi család teljes biztonságban van. Az értesülések szerint a Régenstanács nem tartózkodott a városban, amikor az ellenséges támadás bekövetkezett. A katasztrófa sújtotta területen kívül nincs és nem is várható semmiféle zavargás.

A Nemzetek Világbírósága tűzszüneti végzést adott ki, mely felfüggesztett ítéletében törvényen kívül helyezi és halállal sújtja mindkét nemzet felelős vezetőit. A felfüggesztett ítélet akkor hajtandó végre, ha a tűzszüneti végzésnek nem engedelmeskednek. Mindkét kormány táviratban értesítette a bíróságot a határozat haladéktalan végrehajtásáról, ennélfogva a konfliktus minden valószínűség szerint befejezettnek tekinthető most — néhány órával azután, hogy elkezdődött, bizonyos illegális űrlétesítmények elleni megelőző csapással. Az éjszaka az Atlanti Konföderáció űrhadereje meglepetésszerű támadást intézett a Hold túloldalán elhelyezeti; három titkos ázsiai rakétabázis ellen, és teljesen megsemmisített egy ellenséges űrállomást, amelyről bebizonyosodott, hogy kulcsszerepet játszott az űr-föld rakéták irányítórendszerében. Az ellenség ahelyett, hogy űrbéli erőinkre mért volna válaszcsapást, barbár módon támadást intézett fővárosunk ellen. Ez a meggondolatlan és gálád aktus teljesen váratlan volt…

Rendkívüli közlemény: Kormányunk most jelentette be, hogy maradéktalanul végrehajtja a tűzszüneti határozatot tíz napig, amennyiben az ellenség hajlandó részt venni Guam szigetén a külügyminiszterek és katonai parancsnokok haladéktalanul megtartandó találkozóján. Az ellenség várhatóan elfogadja a javaslatot.

— Tíz nap — dörmögte az apát. — Nem lesz elég időnk…

— Az ázsiai rádió változatlanul azt hangoztatja, hogy az Itu Wanon a közelmúltban bekövetkezett termonukleáris robbanás, mely mintegy nyolcvanezer halálos áldozatot követelt, egy célt tévesztett atlanti rakéta műve volt, és Texarkana városának elpusztítása ennélfogva, úgymond, csak viszonzásnak tekintendő…

Az apát dühös mozdulattal kikapcsolta a készüléket.

— Hol az igazság? — kérdezte halkan. — Mit higgyünk el? És számít-e egyáltalán? Amikor tömeggyilkosságra tömeggyilkosság a válasz, erőszakra erőszak, gyűlöletre gyűlölet, már nemigen van értelme annak a kérdésnek, hogy kinek a kése véresebb! Gonoszságot gonoszságért, egymásra rakódik a gonoszság! Jogos volt-e az űrbéli „rendőri intézkedésünk”? Honnan tudhatnánk mi? Semmi sem lehet mentség arra, amit ők tettek — vagy mégis? Csak azt tudjuk, amit ez a vacak mond, márpedig ez a vacak csak rabszolga. Az ázsiai rádiónak azt kell mondania, ami a legkevésbé van ellenére a kormányának; a miénknek azt kell mondania, ami a legkevésbé lesz ellenére a mi nagyszerű, hazafias, elfogult csőcselékünknek — ami mellesleg amúgy is ugyanaz, amit a kormány akar mondatni, tehát hol a különbség? Istenem, hiszen Texarkanában vagy félmilliónyian meghalhattak, ha azt a rakétát nemcsak ijesztésnek szánták! Olyan szavakat szeretnék ordítani, amiket nem is hallottam még! Varangygané! Boszorkánygenny! Lélekfekély! Szűnhetetlen agyrothadás! Értesz engem, testvérem? És Krisztus ugyanezt a dögletes levegőt szívta be velünk! Milyen végtelen alázatú a Mindenható Isten fensége! Milyen végtelen Humorérzék, hogy Ő egy legyen közülünk, hogy a Világmindenség Királyát zsidó slemilként a keresztre feszítsék a magunkfajták! Azt mondják, Lucifer azért vettetett alá a mennyből, mert nem volt hajlandó imádni a Testet Öltött Igét; úgy látszik, a Gonosznak semmi humorérzéke sincsen! Jákob istene, sőt Káin istene! Miért teszik meg újra, ugyanúgy?!

— Bocsáss meg, összevissza beszélek — tette hozzá, nem is annyira Joshuának, mint a dolgozószoba sarkában álló régi Szent Leibowitz-szobornak. Megtorpant a föl-alá járkálás közben, fölnézett a képmás arcába. A faszobor régi volt, ősrégi. Valamelyik korábbi apát úr levitette a pincébe, ott állt a raktár sötétjében és porában. A korhadás kikezdte a fát, elemésztette a puhább tavaszi erezetet, csak a nyári erezetet kímélte meg, úgyhogy most az arcot mintha mély ráncok barázdálták volna. A szent ajkán enyhén gunyoros mosoly játszott. Zerchi a mosoly miatt mentette meg a feledéstől.

— Láttad azt az öreg koldust tegnap este a refektóriumban? — kérdezte összefüggés nélkül, miközben még mindig kíváncsian fürkészte a szobor mosolyát.

— Nem vettem észre, Domne. Miért?

— Nem érdekes; azt hiszem, csak képzelődöm. — Ujjával megbökte a tűzifa halmát, melyen a mártír faszobra állt. Ott állunk most mindannyian — gondolta. A múltbeli bűnök lobbanékony alágyújtósán. Köztük az enyéim is. Az enyém, Ádámé, Heródesé, Júdásé, Hannegané, az enyém… mindenkié. Mindig valahogy az Állam kolosszusában csúcsosodik ki, magára teríti az istenség palástját, és lesújt rá az ég haragja. Miért? Hiszen elég hangosan kikiáltottuk: Istennek ugyanúgy engedelmeskedniük kell a nemzeteknek, mint az embereknek. Caesar Isten rendőre legyen, ne a teljhatalmú utódja, ne az örököse. Minden korszaknak, minden népnek szólt… „Akárki magasztaljon fel egy fajt, egy államot vagy egy bizonyos államformát vagy a hatalom letéteményeseit… aki ezeket a fogalmakat rendes értékük fölé magasztalja, az eltorzítja és megrontja a világ Isten kigondolta és Isten teremtette rendjét…” Honnan is van ez? XI. Pius — gondolta bizonytalanul —, tizenegy évszázaddal ezelőtt. De amikor Caesar megszerezte a hatalmat, hogy elpusztítsa a világot, akkor nem istenült-e már meg? Csak a nép egyetértésével — annak a csürhének az egyetértésével, amelyik azt kiáltotta: „Non habemus regem nisi caesarem”[127], amikor eléje állt Ő — amelyik kigúnyolta és megköpdöste a testet öltött Istent? Ugyanaz a csürhe, amelyiknek a keze között vértanúhálált halt Leibowitz…

— Caesar istensége megint kezd megmutatkozni.

— Tessék, Domne?

— Hagyjuk. A testvérek már az udvaron vannak?

— A fele már ott volt, amikor idejöttem. Megnézzem?

— Légy szíves. Aztán gyere vissza! Mondanom kell neked valamit, mielőtt lemegyünk hozzájuk.

Amíg Joshua visszajött, az apát előszedte a Quo peregrinatur iratait a fali páncélszekrényből.

— Olvasd el az összefoglalást! — szólt a szerzeteshez, amikor visszatért. — Nézd meg a szervezési táblázatot, fusd át az ütemezést! A többit is részletesen tanulmányoznod kell, de majd később.

Joshua olvasni kezdett. A kommunikátor hangszórójából hangos sípolás hallatszott.

— A Nagytiszteletű Jethrah Zerchi apát urat kérem — mondta monoton hangján a kezelőrobot.

— Tessék.

— Sürgős távirat Sir Eric Hoffstraff bíborostól, Új-Rómából. Ebben a napszakban nincsen futárszolgálat. Felolvassam?

— Igen, kérem a szöveget! Majd később elküldök valakit, hogy hozzon el egy példányt.

— A szöveg a következő: Grex peregrinus erit. Quam primum est factum suscipiendum vobis, jussu Sanctae Sedis. Suscipite ergo operis partem ordini vestro propriam…(128)

— Hallhatnám ezt délnyugati fordításban is? — kérdezte az apát.

A kezelő lefordította; de az üzenetben sem így, sem úgy nem tűnt fel semmi meglepő. Csak megerősítette az eddigieket, és sietségre ösztökélte őket.

— Tudomásul véve — mondta végül a robotnak.

— Válasz van?

— A válasz a következő: Eminentissimo Domino Eric Cardinali Hoffstraff obsequitur Jethra Zerchius, Abbas. Ad has res disputandas iam coegi discessuros fratres ut hodie parati dimitti Romam prima aerisnave possint.[128] Vége.

— Visszaolvasom. „Eminentissimo…”

— Rendben van, ez minden.

Joshua közben elolvasta az összefoglalást. Becsukta a dossziét, és lassan fölnézett.

— Készen állsz, hogy fölszegezzenek rá? — kérdezte Zerchi.

— Én… én nem egészen értem. — A szerzetes arca sápadt volt!

— Három kérdést tettem föl neked tegnap. Most kérek választ rájuk.

— Hajlandó vagyok elmenni.

— És a másik két kérdés?

— A papi hivatásban nem vagyok bizonyos, Domne.

— Ide hallgass, mindenképpen döntened kell! Kevesebb csillaghajózási tapasztalatod van, mint a többieknek. A többiek közül senki sincs fölszentelve. Valakit részben mentesíteni kell a műszaki feladatoktól, hogy ellássa a lelkipásztori és vezetői feladatokat.

Megmondtam neked, hogy a dolog nem jelenti azt, hogy meg kell válni a rendtől. A csoportotok azonban a rend független filiáléja lesz, módosított alapszabállyal. A rendfőnököt természetesen a fogadalmas tagok választják meg titkos szavazással — és te vagy a legnyilvánvalóbb jelölt, ha elhivatottságot érzel magadban a papi pályára is. Igen vagy nem? Ez a kérdés, itt az idő, méghozzá nagyon rövid idő, hogy válaszolj rá!

— De tisztelendő atyám, még nem is fejeztem be a tanulmányaimat…

— Az nem számít. A mi huszonhét fős legénységünk mellett mások is mennek: hat nővér és húsz gyermek a Szent József-iskolából, néhány tudós meg három püspök, akik közül kettőt most szenteltek föl. Ők felszentelhetnek papokat; és mivel az egyikük a Szentatya megbízottja, még püspökök felszentelésére is joguk van. Éveket fogtok majd eltölteni az űrben. De tudni akarjuk, érzel-e magadban papi elhivatottságot — és most akarjuk tudni!

Joshua testvér levegő után kapkodott, aztán megrázta a fejét.

— Nem tudom!

— Kérsz félóra gondolkodási időt? Kérsz egy pohár vizet? Egyre csak sápadozol! Ide hallgass, fiam, ha te fogod vezetni a nyájat, képesnek kell majd lenned az azonnali döntésre. Most kell döntened! Mi az, már beszélni sem tudsz?

— Domne, én nem… nem tudom biztosan…

— No, hát legalább nyekeregni tudsz! Magadra veszed-e a jármot, fiam? Vagy még nem törtél be? Neked kell majd a szamárnak lenned, amelyen Ő bevonul Jeruzsálembe; de súlyos lesz a teher, megszakad alatta a hátad, mert Ő magára vette a világ minden bűnét!

— Nem érzem magam rátermettnek.

— Nyekeregni és nyafogni… De tudsz te vicsorítani is, márpedig az kell a falkavezérnek! Ide hallgass, egyikünk sem volt soha rátermett. De próbát tettünk vele, és próbára tétettünk. Belepusztul az ember, de hát azért vagyunk itt. Ennek a rendnek voltak már apátjai aranyból, voltak hideg, szívós acélból, voltak mállatag ólomból, de egyik sem volt rátermett, habár voltak közöttük alkalmasabbak a többinél, voltak közöttük még szentek is. Az arany összevissza horpadozott, az acél rideg lett és elpattant, a mállatag ólom porrá esett szét az ég csapásai alatt. Én, szerencsémre, higanyból vagyok; szétfröccsenek, de valahogy aztán mindig összeállók. De érzem, hogy nemsokára jön az újabb szétfröccsenés, testvérem, és azt hiszem, ezúttal végleges lesz. Te milyen anyagból vagy, fiam? Mit kell próbára tenni benned?

— Kutyafüleket. Húsból-vérből vagyok, tisztelendő atyám, és félek!

— Az acél sikoltozik, amikor kovácsolják, fulladozik, amikor megedzik. Felnyög, amikor nagy teher nehezedik rá. Azt hiszem, még az acél is fél, fiam. Akarsz egy félórát gondolkodni? Kérsz egy pohár vizet? Kell egy kis friss levegő? Eredj, járkálj egyet! Ha felkavarodik a gyomrod, diszkréten hányj egyet. Ha elfog a rettegés, sikoltozz nyugodtan. Ha elfog bármi, imádkozz. De legyél ott a templomban mise előtt, és mondd meg nekünk, miből van a szerzetes! A rend kettéválik, és az a részünk, amelyik az űrbe indul, örökre eltávozik. Te rendeltettél-e a pásztorának, vagy sem? Eredj és döntsd el!

— Azt hiszem, nincs kiút…

— Dehogy nincs! Csak annyit kell mondanod: „Nem érzek elhivatottságot rá.” Akkor másvalakit választunk meg, ennyi az egész. De most eredj, nyugodj meg, aztán jöjj be a templomba, és mondj igent vagy nemet! Oda indulok én is. — Az apát fölállt, és biccentett a másiknak, hogy elmehet.

Az udvaron szinte teljes volt a sötétség. Csak a templomkapu alatti résen szivárgott ki egy kevés fény. A csillagok halvány derengését elhomályosította a levegőben lebegő por. Keleten még nyoma sem volt a pirkadatnak. Joshua testvér nesztelenül járkált fel-alá. Végül leült a szegélykőre egy rózsaágyás szélén. Kezébe támasztotta az állat, lábujjával ide-oda görgetett egy kavicsot. Az apátság épületei csak sötét, szunnyadó árnyak voltak körülötte. A hold keskeny sarlója halványan, alacsonyan sárgállott a déli égbolton.

A templomból odahallatszott a mormoló ének: Excita, Domine, potentiam tuam, et veni, ut salvos…[129] Gerjeszd fel bizony hatalmadat, Uram, és jöjj, ments meg minket! Ezt az imát el fogják rebegni újra és újra, amíg csak lesz lélegzet, mellyel elrebeghetik. Még ha a testvérek hiábavalónak érzik is…

De nem lehetnek bizonyosak benne, hogy hiábavaló. Vagy igen? Ha Róma úgy érzi, van még valami remény, miért indítja el a csillaghajót? Miért, ha hisznek benne, hogy meghallgatást nyernek a földi békéért mondott imádságok? A csillaghajó a végső kétségbeesés jele, igaz? …Retrahe me, Satanus, et discede![130] — gondolta. A csillaghajó a remény jele! A reményé, hogy lesz ember másutt, lesz béke másutt, ha itt és most nem, akkor majd valahol: az Alpha Centauri bolygóján talán, vagy a Béta Hydrin, vagy valamelyik satnya, elszigetelt kolónián azon a bolygón, no, hogy is hívják, a Skorpió csillagképben… A remény, nem pedig a hiábavalóság jegyében indul el a csillaghajó, te gonosz Kísértő! Meglehet bizony, hogy megfáradt, elgyötört remény ez, olyan remény, amely azt mondja: Verd le a port sarudról, és eredj, prédikálj Szodomát Gomorrának! De akkor is reménység, máskülönben annyit se mondana, hogy eredj. Nem a Földbe vetett reménység, hanem a leiekbe, az ember lényegébe, akárhol is! Lucifer fenyegetésével a fejünk fölött az lenne a kevélység, ha nem indítanánk el a csillaghajót — ahogy te, legmocskosabb fajzat, megkísértetted Urunkat: Ha Isten Fia vagy, vesd le magad a templom ormáról! Hiszen az angyalok megtartanak majd…

A Földbe vetett túlzott remény arra indította az embereket, hogy megpróbálják édenné tenni, márpedig arról bizton lemondhatnak, amíg világ a világ…

Kinyílt a templom kapuja. A barátok egy része csendben elindult a cellák felé. A kapun csak halvány derengés szűrődött ki. A templomban sem volt nagy világosság. Joshua csak néhány gyertyát látott, és a szentély lámpájának halovány, vörös fényét. Épp csak ki tudta venni huszonhat, mozdulatlanul térdeplő társát. Valaki becsukta az ajtót, de csak félig, s a hasadékon át még mindig látszott a szentély lámpájának vörös pontja. Isten tiszteletére gyújtott tűz, hálaadó láng, szelíd fény a vörös tartóban. A tűz, a négy elem legcsodálatosabbika, ám a pokol eleme is. Az imádat jeleként égett a templom szívében, de ugyanakkor az éjszaka kiégette az életet egy városból is, és gyilkos mérgével hintette meg a vidéket. Milyen furcsa az Úrtól, hogy egy égő bokorból szólalt meg, és az embertől, hogy a menny jelképét a pokol jelképévé tette!

Megint felpillantott a szürkülő égen derengő csillagokra. Hát, állítólag odakint nem édenek várják az érkezőket! Mégis vannak már ott emberek, akik idegen napokra néznek föl idegen égboltok alatt. Idegen levegőt lélegeznek be, idegen földet szántanak fel. Az egyenlítőjükön is fagyott tundrájú világokon, a sarkvidékükön is gőzölgő dzsungelű világokon, melyek csak annyira emlékeztetnek a Földre, hogy az ember valahogy meg tud maradni rajtuk, ugyanúgy arca verejtékével… Alig maroknyian vannak ők, a Homo loquax nonnumquam sapiens[131] égi telepesei, az emberiség néhány elgyötört kolóniája. Mindeddig nemigen kaptak segítséget a Földtől, és most már egyáltalán nem is számíthatnak segítségre újdonsült nem-édenjeiken, melyek még kevésbé emlékeztetnek a Paradicsomra, mint a Föld, ahonnan oda mentek. Talán szerencséjükre. Minél közelebb jutottak az emberek ahhoz, hogy megteremtsék maguknak a paradicsomot, mintha annál türelmetlenebbé váltak volna vele szemben és magukkal szemben is. Megalkották a gyönyörök kertjét, és egyre nyomorultabbul érezték magukat benne, ahogy gyarapodott a gazdagsága, hatalma és szépsége; talán mert akkor könnyebben észre tudták venni, hogy valami hiányzik a kertből, valami fa vagy cserje, amely ott nem terem meg soha. Amikor a világ sötétségben és nyomorúságban vergődött, akkor még hinni tudott a tökéletességben, áhítozni tudott rá. Amikor azonban beragyogta az ész és a bőség fénye, a világ rögtön megérezte, milyen keskeny a tű foka, s ez nem hagyta nyugodni azt a világot, amely már nem volt hajlandó sem hinni, sem áhítozni. Hát most megint el fogják pusztítani, el bizony, ezt a földi kertet, ezt a civilizált és sokat tudó világot, megint szétrombolják, hogy az ember ismét reménykedhessen a nyomorúság és a sötétség közepette!

És a Memorabíliák mégis ott lesznek a hajon! Mint örök átok?… Discede, Seductor informis![132] Az a tudás nem átok, csak ha az ember átokká rontja, akárcsak a tüzet az éjszaka…

Miért kell elmennem, Uram? — töprengett. El kell-e mennem? És milyen elhatározásra szeretnék jutni: hogy elmenjek, vagy hogy ne? De az már eldöntetett; az arra hívó parancs már elhangzott réges-régen. Egrediamur tellure[133], mert tulajdon fogadalmam parancsolja, így hát elmegyek. De hogy fogjanak és megtegyenek papnak, sőt apátnak, hogy én legyek a pásztora a testvéreim lelkének?… Miért ragaszkodik ehhez a tisztelendő atya? De hát nem is ragaszkodik hozzá; csak ahhoz ragaszkodik, hogy megtudja, Isten ragaszkodik-e hozzá. Csak annyira sürgős neki! Csakugyan olyan biztos bennem? Ha így rám zúdítja, akkor jobban kell hinnie bennem, mint ahogy én hiszek magamban!

Szólalj hát meg, végzet, szólalj meg! A végzet mindig mintha évtizedek távolában volna — aztán hirtelen egyáltalán nincs távol: itt van és most van! De lehet, hogy a végzet valójában mindig pontosan itt van, pontosan most van, ebben a szent pillanatban.

Nem elég az, hogy a tisztelendő atya bízik bennem? Nem, az közel sem elég! Magamnak kell megbíznom magamban! Méghozzá félórán belül. Most már félóra sincs. Audi me, Domine…[134] kérlek, Uram… Csak ennek a nemzedéknek az egyik alantas viperája szól hozzád a mélységből, könyörög valamiért, a bizonyosságért, valami jelért, jelért, ómenért, csodáért! Nincs elég időm a döntésre!

Összerezzent. Itt valami… csúszkál?!

Halk neszezést hallott maga mögül, a rózsabokrok alatti avarból. Elhallgatott, megzörrent, csusszant, zizzent. Vajon csusszanhat, zizzenhet egy égi jel? A rossz ómen bizony igen. A zsoltárbeli negotium perambulans in tenebris[135] igen. A csörgőkígyó igen.

Talán tücsök. Csak zörgött. Hegan testvér egyszer agyoncsapott egy csörgőkígyót az udvaron, de… Most megint mintha csusszant volna! Lassú, egyenletes súrlódás a levelek közül… Az lesz a kívánt jel, hogy előcsúszik, és megmarja az ülepem?

A templomból megint kihallatszott az imádság: Reminiscentur et convertentur ad Dominum universi fines terrae. Et adorabunt in conspectu universiae familiae gentium. Quoniam Domini est regnum; et ipse dominabitur…[136] Furcsa szavak ezek ma éjjel: A földkerekség minden határai megemlékeznek az Úrról, és megtérnek hozzá…

A csúszkálás hirtelen abbamaradt. Vajon ott van éppen mögötte? Tulajdonképpen nem olyan lényeges az a jel, Uram. Komolyan, én csak…

Valami megbökte a csuklóját. Joshua egy rikoltással fölpattant, elugrott a rózsabokrok közeléből. Felkapott egy szabadon álló követ, és bevágta a bokrok közé. A recsegés-ropogás hangosabb volt a vártnál. Joshua megvakarta a szakállát, és elrestellte magát. Mozdulatlanul várakozott.

Semmi sem bújt elő. Semmi sem csúszott-mászott. Odadobott egy kavicsot. Az is bántóan zörgött a sötétségben. Várt, de semmi sem mozdult az ágak között. Kérjél jelet, aztán kövezd meg, amikor eljön — de essentia hominum.[137]

A hajnal rózsanyelve már elkezdte lenyalni a csillagokat az égről. Nemsokára meg kell mondania az apátnak — de mit?

Joshua testvér lesöpörte a szúnyogokat a szakálláról, és elindult a templom felé, mert valaki odalépett az ajtóhoz, és kinézett rajta — őt kereste?

Unus panis, et unum corpus muhi sumus — hallatszott a mormolás a templomból —, omnes qui de uno…[138] Egy kenyér és egy test vagyunk, ha számosak is, és egy kenyérből, egy kehelyből…

Megállt az ajtóban, visszanézett a rózsabokrok felé. Csapda volt, igaz? — gondolta. Elküldted, de tudtad, hogy megkövezem, igaz?

Aztán besurrant, letérdelt a többiek mellé. Hangja belevegyült az övékébe, s egy darabig megszűnt gondolkodni, feloldódott az űrbe készülő szerzetesek közösségében. Annuntiabitur Domino generatio ventura…[139] És megmutatkozik az Úrnak egy eljövendő nemzedék; és az egek mutatják meg az Ő igazságát. Egy születendő népnek, melyet az Úr teremtett…

Amikor ismét tudatára ébredt a környezetének, látta, hogy az apát integet neki. Joshua testvér odament, letérdelt melléje.

— Hoc officium, Fili… tibi ne imponemus oneri?[140] — suttogta az apát.

— Ha engem akarnak — felelte halkan a szerzetes —, honorem accipiam.[141]

Az apát elmosolyodott.

— Félreértettél. Terhet mondtam, nem megtiszteltetést. Crucis autem onus si audisti ut honorem, nihilo errasti auribus.[142]

— Accipiam[143] — ismételte meg a szerzetes.

— Bizonyos vagy magadban?

— Ha engem választanak, bizonyos leszek.

— Ez elég is.

Ennyiben maradtak. Mire fölkelt a nap, megválasztatott a pásztor a nyáj élére.

A kolostori mise aznap a zarándokokért és utazókért fohászkodó mise volt.

Nem volt könnyű repülőgépet bérelni az Új-Rómába induló csoportnak. Miután megvolt a repülőgép, még nehezebb feladat volt megszerezni az engedélyt az útra. A rendkívüli állapot idejére minden polgári repülőgép fölött a katonaság rendelkezett, tehát a katonaság engedélyére volt szükség. A helyi HV elutasította a kérést. Ha Zerchi apát nem tudott volna róla, hogy egy bizonyos repülőtábornok és egy bizonyos érsek jó barátok, akkor bizony a huszonhét könyvcsempész könnyen az apostolok lován indulhatott volna el állítólagos zarándoklatjára Új-Rómába, mert nem kaptak volna engedélyt a légi utazásra. Délutánra azonban meglett az engedély. A felszállás előtt Zerchi még pár percre fölment a gépre, hogy búcsút vegyen tőlük. — Bennetek folytatódik a rend — mondta. — Veletek mennek a Memorabíliák. Veletek megy az apostoli jogfolytonosság és talán… talán Péter trónja is. Nem, nem! — folytatta gyorsan, amikor meghallotta a szerzetesek meglepett mormogását. — Nem őszentsége! Eddig nem mondtam el nektek, de ha a Földön bekövetkezik a legrosszabb, akkor össze fog ülni a bíborosi testület — vagy ami megmarad belőle, és nem lehetetlen, hogy a Centaurus-kolóniát külön patriarchátusnak nyilvánítják, s a veletek levő bíboros teljes patriarchális jogkört kap. Ha itt lesújt ránk a csapás, akkor őreá száll Péter öröksége. Mert a Földön elpusztulhat ugyan az élet — Isten őrizz! —, de amíg másutt valahol él az ember, Péter hivatala nem pusztulhat el. Sokan vannak, akik úgy vélik, hogy ha a Földön bekövetkezik a vég, akkor az Epikeia[144] elvén száll reá a pápaság, ha itt nincs túlélő. De ez közvetlenül nem érint benneteket, testvéreim, fiaim, habár olyan külön eskü rendel majd alá benneteket a patriarchátoknak, mint amilyen a jezsuitákat a pápának.

Éveket fogtok eltölteni az űrben. A hajó lesz a kolostorotok. Miután a Centaurus-kolónián megalakul majd a patriarchátusi székhely, ti megalapítjátok ott a Szent Leibowitz-rend Vizitációs Barátainak anyarendházát. De a rendelkezésetekre áll maga a hajó és a Memorabíliák is. Ha a civilizáció vagy legalább a csírája fenn tudja tartani magát a Centauruson, missziókat küldhették ki a többi telepesbolygókra és talán egyszer még az ő kolóniáik kolóniáira is. Akárhová menjen is az ember, ti és az utódjaitok vele mentek: Veletek pedig négyezer év feljegyzései, négyezer év emlékezete — és annál sokkal több is. Közületek vagy az utódaitok közül nem egyből lesz majd kolduló barát, vándor csuhás, aki a földi krónikákat és a Megfeszített himnuszait fogja tanítani a népeknek, a kultúráknak, melyek a kolóniákból kifejlődhetnek majd. Mert lehetnek, akik felejtenek. Lehetnek, akik egy időre elvesznek a hit számára. Tanítsátok őket, és fogadjátok be a rendbe azokat, akik hivatottak rá! Gondoskodjatok a folytonosságról! Legyetek ti a Föld és az Eredet emlékezete az ember számára. Emlékezzetek erre a Földre! Sose feledkezzetek meg róla, de… sose gyertek vissza! — Zerchi hangja érdes lett, elhalkult. — Ha valaha is visszajönnétek, könnyen lehet, hogy az arkangyal állná utatokat lángpallossal! A csontjaimban érzem. Mostantól fogva a ti otthonotok a világűr. Kietlenebb sivatag, mint a miénk. Isten áldása kísérjen benneteket, és imádkozzatok értünk!

Lassan végigment az ülések közötti folyosón, mindegyik ülésnél megállt egy áldásra, egy ölelésre, mielőtt leszállt a gépről. A repülőgép kigördült a kifutópályára, aztán dübörögve a magasba emelkedett. Zerchi utána nézett, amíg el nem tűnt a szeme elől az esti égbolton. Aztán visszahajtott az apátságba, nyája maradékához. A gépen úgy beszélt, mintha Joshua testvér csoportjának sorsa olyan világos lett volna, akár a másnapi zsolozsmára rendelt imádság; de mindannyian jól tudták, hogy csak jósolni próbált a jövő tenyeréből — hogy reményt ecsetelt, nem bizonyosságot. Hiszen Joshua testvér csoportja éppen csak elindult, első szakaszára egy hosszú és bizonytalan utazásnak, az Egyiptomból való új kivonulásnak, egy olyan Isten oltalma alatt, aki minden bizonnyal torkig van már az emberfajjal.

Akik hátramaradtak, azoknak volt könnyebb dolguk. Nekik csak várakozni kellett a végre, és imádkozni, hogy ne jöjjön el.

27. FEJEZET

— A kihullástól érintett terület nagyjából változatlan — mondta a bemondó —, és a további terjedés veszélye szinte teljesen megszűnt…

— Legalább semmi rosszabb nem történt egyelőre — jegyezte meg az apát vendége. — Itt mindeddig biztonságban voltunk. Úgy néz ki, hogy biztonságban is leszünk, ha a konferencia nem fenekük meg.

— Milyen igaz — dörmögte Zerchi. — Hallgassa csak!

— A legutóbbi becslés szerint — folytatta a bemondó — a főváros elpusztítása óta eltelt kilenc nap alatt a halálos áldozatok száma kétmillió-nyolcszázezerre tehető. Ennek a számnak több mint a felét magának a városnak a lakossága adja. A többit a lakosságnak az a hányada teszi ki, amely az epicentrumtól távolabbi zónákban és a kihullási övezetekben biztosan kritikus sugárdózist kapott. A szakértők előrejelzése szerint ez az érték még emelkedni fog, ahogy egyre több sugárbetegségi esetről érkezik bejelentés.

Adóállomásunkat a törvény kötelezi rá, hogy a rendkívüli állapot ideje alatt napjában kétszer közzétegye a következőt: “A 10-WR-3E számú törvény előírásai semmilyen körülmények között nem jogosítanak fel magánszemélyeket arra, hogy eutanáziát nyújtsanak a sugárbetegség áldozatainak. Azok, akik a kritikus dózist jelentősen meghaladó sugárzásnak voltak kitéve, vagy úgy vélik, hogy annak voltak kitéve, jelentkezzenek a legközelebbi Zöld Csillag segélyállomáson, ahol a magisztrátus fel van jogosítva rá, hogy kiadja a Mori Vult végzést annak, akit reménytelen esetnek nyilvánítottak, ha a szenvedő kéri az eutanáziát. Minden sugárbeteg, aki a törvény előírásaitól eltérő módon kioltja az életét, öngyilkosnak tekintendő, és megfosztja hozzátartozóit és örököseit attól a joguktól, hogy igényelhessék a nekik járó biztosítási kártérítést és egyéb sugárkárosodási jóvátételeket. Minden állampolgár ellen, aki az ilyen öngyilkossághoz segédkezet nyújt, büntetőeljárás indítható gyilkosság miatt. A radioaktív katasztrófákról szóló törvény kizárólag az előírásos eljárás után engedélyezi az eutanáziát. A súlyos sugárkárosodottak jelentkezzenek a legközelebbi Zöld Csillag segélyállo…

Zerchi hirtelen kikapcsolta a készüléket, de olyan erővel, hogy a kezében maradt a forgatógomb. Fölpattant a székről, odament az ablakhoz, megállt, kitekintett az udvarra, ahol a menekültek tömege kavargott néhány sebtében összeácsolt faasztal körül. A régi és az új apátságot egyaránt elözönlötték a mindenféle rendű-rangú és korú szerencsétlenek, akiknek otthona a csapás sújtotta területeken volt. Az apát átmenetileg módosította az apátság „kolostori zártságú” területeit, úgyhogy a menekültek jószerivel mindenhová bemehettek, a szerzetesek hálóhelyiségeit kivéve. A régi kapu elől is levették a táblát, mert asszonyok és gyermekek is voltak, akiknek élelmet, ruhát és szállást kellett adni.

Az apát nézte, ahogy két novícius kivitt egy gőzölgő üstöt a szükségkonyhából. Föllódították egy asztalra, és elkezdték kimerni a levest.

Az apát látogatója megköszörülte a torkát, izgett-mozgott ültében. Az apát megfordult.

— Előírásos eljárásnak titulálják — dörmögte. — Előírásos, államilag támogatott, tömeges öngyilkosság! A társadalom áldásával!

— Hát még mindig jobb — mondta a látogató —, mint hagyni, hogy lassan, szörnyűséges módon pusztuljanak el…

— Jobb? Kinek jobb? Az utcaseprőknek? Jobb, ha az élőhalottak szépen elmennek a saját lábukon a központi eltakarítóba, amíg még tudnak járni? Kisebb a közbotrány? Kevesebb rémséget látnak az érzékeny szemek maguk körül? Kisebb a zűrzavar? Néhány millió szanaszéjjel heverő hulla esetleg lázadást robbanthatna ki a felelősök ellen… Maga meg a kormány ezt érti azon, hogy jobb, igaz?!

— A kormány nem avatott be a bizalmába — mondta a látogató, és a hangja csak egy árnyalattal lett hűvösebb. — Én, amikor azt mondtam, jobb, arra gondoltam, könyörületesebb. Nincs szándékomban erkölcsteológiai vitát kezdeni önnel. Ha úgy gondolja, hogy a lelkét Isten a pokolba küldené, ha a fájdalommentes halált választaná a kínlódás helyett, gondolja csak nyugodtan! De higgye el, kisebbségben, marad vele. Nem értünk egyet ebben, a kérdésben, de nincs min vitatkozni.

— Elnézését kérem — mondta Zerchi apát. — Nem akartam én sem erkölcsteológiai vitába kezdeni. Én csak az emberi indítékok szempontjából nézem ezt a látványos tömeges eutanáziát. A radioaktív katasztrófatörvény és a hasonló külföldi törvények puszta létezése a legnyilvánvalóbb bizonyíték rá, hogy a kormányok teljes mértékben tudatában voltak egy újabb háború következményeinek, de ahelyett hogy megpróbálták volna lehetetlenné tenni a bűn elkövetését, igyekeztek előre felkészülni a következményekre! Mindez teljesen hidegen hagyja önt?

— Ugyan dehogy, atyám! Én személy szerint pacifista vagyok. De egyelőre ez a világ olyan, amilyen. És ha nem tudtak megegyezni abban, hogy milyen módon gátoljanak meg minden harci cselekményt, akkor még mindig jobb, ha van valamilyen lehetőség a következmények enyhítésére, mint ha semmilyen sincsen!

— Igen is, nem is. Igen akkor, ha másvalaki bűnére számít az ember. De nem akkor, ha a sajátjára. És különösen nem akkor, ha a következmények enyhítésének módja is bűnös! A látogató vállat vont.

— Mint az eutanázia? Ne haragudjon, atyám, de én úgy érzem, hogy a társadalom törvényeitől függ, hogy mi bűn és mi nem bűn. Tudom, hogy nem ért egyet velem. És való igaz, hogy lehetnek rossz vagy elhibázott törvények. De ebben az esetben jónak tartom a törvényt. Ha úgy vélekednék, hogy van valamim, amit léleknek lehet nevezni, és fent a mennyben van egy haragos isten, akkor talán egyetértenék önnel…

Zerchi apát halványan elmosolyodott.

— Önnek nincs lelke, doktor úr; ön a lélek, akinek teste van, egy időre.

A látogató udvariasan fölnevetett.

— Szemantikai zűrzavar…

— Az. De melyikünkben van zavar? Biztos a dolgában?

— Ne vitatkozzunk, atyám! Én nem a könyörületi osztagnál vagyok, hanem a dózismérő részlegnél. Mi nem szoktunk senkit sem megölni.

Zerchi egy pillanatig némán méregette a másikat. Látogatója alacsony, izmos férfi volt, kerek, barátságos képpel, kopasz feje tetejét szeplősre égette a nap. Zöld egyenruha volt rajta, a zöld csillagos sapkát az ölében tartotta.

Csakugyan, miért is vitatkozzanak? A másik orvos volt, nem hóhér. A Zöld Csillag segélyszolgálata sokszor csodálatra méltó, olykor egyenesen hősies munkát végzett. Azért, mert egyes esetekben a szerepük Zerchi hite szerint rosszra vezetett, nem kell a jótékonyságukat is befeketíteni! A társadalom nagy része jó szemmel nézte a munkájukat, és a tagjaiban jó szándék dolgozott. Az orvos barátságosan igyekezett közeledni. A kérése elég egyszerűnek látszott, és nem is erőszakoskodott vagy fontoskodott. Az apát mégis tétovázott, hogy igent mondjon-e.

— Ez az itteni munkájuk… sokáig tart majd? Az orvos megrázta a fejét.

— Szerintem legfeljebb két napig. Két mozgó egységünk van. Bejöhetünk velük ide az udvarra, és ha összekapcsoljuk a két utánfutót, rögtön munkához láthatunk. Elsőnek a súlyos sugárbetegekkel és a sebesültekkel foglalkozunk. Csak a legsürgősebb eseteket látjuk el. A mi feladatunk az orvosi szűrővizsgálat. A betegek a segélyállomáson részesülnek majd kezelésben.

— A legbetegebbek pedig a könyörületi állomáson valami egészen másban?

A zöld csillagos orvos összeráncolta a homlokát.

— Csak ha akarják. Senki sem kényszeríti őket, hogy odamenjenek.

— De maga írja meg az engedélyt, hogy odamehessenek!

— Igen, kiadok időnként piros cédulákat is. Lehet, hogy most is kénytelen leszek. Nézze… — Belekotort a zubbonya zsebébe, előhúzott egy piros kartont. Olyan volt, mint egy poggyászcédula, rajta drótkarika, hogy gomblyukba vagy övre lehessen erősíteni. Az asztalra tette. — Egy kitöltetlen „krit. dózis” űrlap, tessék, olvassa el! Annyit közöl a tulajdonosával, hogy beteg, nagyon beteg. Ez pedig… tessék, itt van egy zöld cédula is! Erről megtudhatja az illető, hogy kutya baja, és nincs semmi félnivalója. Nézze meg alaposan a pirosat! „Becsült sugárdózis.” „Vérkép.” „Vizeletvizsgálati eredmény.” Az egyik felén ugyanolyan, mint a zöld. A zöld a másik felén üres; de ha megnézi a pirosnak a hátát, az az apró betűs szöveg szó szerinti idézet a 10-WR-3E számú törvényből. Rajta kell lennie! Előírja a törvény. Föl is kell olvasni a betegnek! Fel kell világosítani a jogairól. Hogy aztán mit csinál, az az ő dolga. Nomármost, ha úgy gondolja, hogy az állomásunkat inkább távolabb, az országút mentén állítsuk fel, készséggel…

— Egyszerűen csak felolvassa neki, azt mondja? Ez minden?

Az orvos egy pillanatra elhallgatott.

— El is kell magyarázni neki, ha nem érti meg. — Megint elhallgatott, szemlátomást nőttön-nőtt benne az ingerültség. — Az ég szerelmére, atyám, amikor meg kell mondania valakinek, hogy a halálán van, mit mond? Fölolvas néhány paragrafust, ajtót mutat neki, és beszólítja a következőt? „Maga meg fog halni, a viszontlátásra!” Igen? Természetesen nemcsak ezt olvassa föl neki az ember, már akiben van egy kis emberi érzés!

— Ezt értem. De másvalamit szeretnék tudni. Ön mint orvos tanácsolja-e a menthetetlen eseteknek, hogy menjenek el egy könyörületi táborba?

— Hogy… — Az orvos elhallgatott, lehunyta a szemét. A kezébe támasztotta a fejét. Enyhén megborzongott. — Persze — mondta végül. — Ha maga látta volna azt, amit én, maga is elküldené őket. Gondolkodás nélkül.

— Itt nem fogja.

— Jó, akkor… — Az orvos visszafojtotta a kitörő indulatot. Fölállt, fel akarta tenni a sapkáját; aztán megtorpant. A székre dobta a sapkát, odament az ablakhoz. Mogorván lenézett az udvarra, aztán fölemelte tekintetét az országúira. Kimutatott az ablakon. — Ott van az út menti parkoló. Berendezkedhetünk ott is. De két mérföldnyire van. A legtöbbjüknek gyalogszerrel kell majd odamenniük. — Ránézett Zerchi apátra, aztán sötét arccal szemlélte tovább az udvart. — Nézze meg őket! Betegek, sebesültek, törött csontúak, reszketnek a félelemtől. A gyerekek is. Fáradtak, bicegnek, szerencsétlenek. Maga pedig hagyná, hogy végigtereljék őket az úton, ott üljenek a porban, a tűző napon, és…

— Én nem akarom, hogy úgy legyen — mondta az apát. — Nézze, maga az előbb elmagyarázta nekem, hogy egy emberek alkotta törvény szerint magának kötelessége felolvasni és elmagyarázni ezt itt azoknak, akik kritikus dózist kaptak. Ez ellen önmagában nem tiltakoztam. Adja meg a császárnak, ami a császáré, abban a mértékben, ahogy a törvény megköveteli öntől. De akkor értse meg azt is, hogy énrám egy másik törvény vonatkozik. Az a törvény tiltja, hogy akár ön, akár bárki más, ezen a területen, ahol én parancsolok, olyan tanácsot adjon, amelyet az egyház bűnösnek ítél!

— Nagyon is megértem.

— Rendben van. Csak egyvalamit kell megígérnie nekem, és használhatják az udvart.

— Mit ígérjek meg?

— Egyszerűen csak azt, hogy nem tanácsolja senkinek, hogy menjen „könyörületi táborba”. Szorítkozzék a diagnózisra! Ha menthetetlen sugárbetegeket talál, mondja el nekik, amit a törvény szerint el kell mondania, de ne küldje őket az öngyilkosságba!

Az orvos tétovázott.

— Azt hiszem, az ilyen ígéret csak az ön hitét vallókkal kapcsolatban lenne helyénvaló…

Zerchi apát elfordította a tekintetét.

— Sajnálom — mondta végül —, de az nem elég.

— Miért?! Másokat nem kötnek a maga elvei! Ha valaki nem olyan vallású, akkor miért nem hajlandó megengedni, hogy… — Mérgében elfulladt a hangja.

— Valóban kíváncsi a magyarázatra?

— Igen.

— Mert ha az ember nem tud arról, hogy valami helytelen, és tudatlanságában vetkezik, nem bűnös — feltéve, hogy a természetes eszével nem jöhetett rá, hogy helytelenül cselekszik. Noha a tudatlanság mentséget adhat az embernek, nem ad mentséget a cselekedetre, amely önmagában vétkes. Ha megengedném a cselekedetet csak azért, mert az ember nem tud róla, hogy helytelen, akkor én lennék a bűnös, hiszen én nagyon is tudom. Tulajdonképpen ilyen fájdalmasan egyszerű…

— Ide hallgasson, atyám! Azok ott ülnek, és nézik az embert. Van, aki sikoltozik. Van, aki sír. Van, aki csak ül. De mindegyik azt kérdi: „Doktor úr, most mit csináljak?” Mit feleljek erre? Semmit? Vagy azt, hogy „legfeljebb meghalhat, mást nem”? Maga mit mondana?

— Imádkozzék.

— Persze maga ezt, mi? Nézze, én más rosszat nem ismerek, csak a fájdalmat. Az az egyetlen, ami ellen tenni tudok.

— Akkor Isten segítse meg!

— Az antibiotikumok többet segítenek.

Zerchi apát csípős választ keresett, megtalálta, aztán gyorsan lenyelte. Előszedett egy papírlapot meg egy tollat, odatolta az orvos elé.

— Csak annyit írjon: „Egyetlen betegnek sem fogok eutanáziát ajánlani, amíg az apátság területén tartózkodom”, és írja alá. Aztán használhatják az udvart.

— És ha nem?

— Akkor, gondolom, a menekültek kénytelenek lesznek két mérföldet elvánszorogni az úton.

— Én még ilyen szívtelen…

— Ellenkezőleg! Lehetőséget adok önnek, hogy elvégezze a munkáját az ön által elismert törvény parancsa szerint, anélkül hogy megszegné az énáltalam elismert törvényt. Magán múlik, hogy meg kell-e tenniük a két mérföldet vagy sem.

Az orvos rámeredt a tiszta lapra.

— Mi olyan varázslatos abban, hogy írásba adom?

— Nekem jobb úgy.

A másik szó nélkül előrehajolt, írni kezdett. Amikor befejezte, még egyszer megnézte, indulatos mozdulattal aláfirkantotta és fölegyenesedett.

— Tessék, itt a kötelezvény! Gondolja, hogy többet ér, mint az adott szavam?

— Nem. Azt nem. — Az apát összehajtogatta a papírt, zsebre tette. — De itt van a zsebemben, és maga tudja, hogy itt van a zsebemben, és néha elolvashatom, ez minden. Egyébként meg szokta tartani az ígéreteit, dr. Cors?

Az orvos egy pillanatig csak nézte.

— Meg fogom tartani! — Mordult még egyet, aztán sarkon fordult és kicsörtetett.

— Pat testvér! — szólt ki erőtlen hangon az apát. — Pat testvér, itt vagy?

Titkára megjelent az ajtóban.

— Igen, tisztelendő atyám?

— Hallottad?

— Részben. Nyitva volt az ajtó, akarva-akaratlanul is meg kellett hallanom. A hangtompítót nem…

— Hallottad, mit mondott? „Más rosszat nem ismerek, csak a fájdalmat!” Hallottad ezt?

A szerzetes komoran bólintott.

— És hogy csak a társadalom határozza meg, hogy egy cselekedet helytelen vagy sem. Azt is?

— Igen.

— Jóságos Isten, ennyi idő után hogy került vissza ez a két eretnekség a világba? Úgy látszik, a pokol nem valami találékony odalenn! „A kígyó vezetett félre, azért ettem.” Pat testvér, jobb, ha most elmégy, mielőtt félrebeszélek!

— Domne, csak…

— Mit akarsz még? Mi ez, levél? Jól van, add csak ide!

A szerzetes odaadta, aztán elment. Zerchi nem nyitotta ki. Elővette az orvos kötelezvényét, megint elolvasta. Lehet, hogy semmit sem ér. De ez az ember őszintén beszélt. És vau benne hivatástudat. Kell is lennie, másképp aligha dolgozna olyan fizetésért, amilyet a Zöld Csillagnál kap. Kialvatlannak és agyonhajszoltnak látszott. Valószínűleg serkentőszereken és szendvicseken él, amióta az atomcsapás elpusztította a várost. Látja maga körül a nyomorúságot, gyűlöli, és őszintén tenni akar ellene. Őszintén — ez a pokoli benne. Messziről az ember ellenfelei elvetemült szörnyetegeknek látszanak, de közelebbről az ember észreveszi az őszinteséget, és azt is, hogy felér az övével. Talán a Sátán a legőszintébb mind közül.

Kinyitotta a levelet, elolvasta. Megtudta belőle, hogy Joshua testvér és a többiek eltávoztak Új-Rómából valahová nyugatra, egy közelebbről nem meghatározott helyre. A levél arra is felhívta a figyelmét, hogy a Quo peregrinaturról kiszivárgó hírek eljutottak a HV fülébe, és a HV nyomozókat küldött a Vatikánba, hogy utánanézzenek az állítólagos titkos csillaghajóindításnak… A jelek szerint a csillaghajó még nem indult el.

Nem fog sokáig tartani, amíg mindent kiderítenek a Quo peregrinaturról, de — az ég segítségével — akkor már késő lesz. És aztán?…

A jogi helyzet bonyolult volt. A törvény szerint tilos volt csillaghajót indítani az űrhajózási bizottság jóváhagyása nélkül. Jóváhagyást nehezen és lassan lehetett kapni. Zerchi bizonyos volt benne, hogy a HV és a bizottság véleménye szerint az egyház megszegte a törvényt. De már másfél évszázada fennállt az állam és az egyház konkordátuma, mely egyértelműen mentesítette az egyházat az engedélyeztetési kötelezettségtől, és szavatolta az egyháznak azt a jogát, hogy missziókat küldhessen „minden olyan űrlétesítményre és bolygóbázisra, amelyet a fent említett bizottság nem nyilvánít ökológiailag kritikusnak vagy az államilag nem szabályozott vállalkozások számára tilalmasnak”. A Naprendszer minden létesítménye „ökológiailag kritikus” és „tilalmas” volt a konkordátum idején, a konkordátum azonban a továbbiakban leszögezte az egyház jogát arra, hogy „űrjárműveket tarthasson a birtokában, és korlátozás nélkül utazhasson a tilalom alatt nem álló létesítményekre és bázisokra”. A konkordátum nagyon régi volt. Azokban az időkben, amikor aláírták, a Berkstrun-féle csillaghajómeghajtás még csak álom volt azoknak a csapongó fantáziájában, akik azt gondolták, hogy a csillagközi űrhajózással megnyílik majd a világegyetem a gáttalanul kiözönlő emberiség előtt.

A dolgok másképpen alakultak. Amikor a tervezőasztalon megszületett az első csillaghajó, nyilvánvaló lett, hogy a kormányokon kívül más intézménynek nincsen sem módja, sem vagyona rá, hogy megépítse, és hogy semmiféle anyagi haszon nem várható belőle, hogy a Naprendszeren kívüli bolygókra telepeseket küldjenek „csillagközi kereskedelmi tevékenységre”. Mindazonáltal az ázsiai vezetés elküldte az első telepeshajót. Akkor nyugaton kitört a felzúdulás: Hagyjuk, hogy az „alacsonyabb rendű” fajok megkaparintsák a csillagokat?! Lázas gyorsasággal indították el a csillaghajókat, fekete emberek, barna, fehér, sárga emberek csoportjait lőtték fel az égbe a Centaurus felé a fajvédelem jegyében. Később a genetikusuk fanyar mosollyal kimutatták, hogy mivel az egyes csoportok olyan kis létszámúak voltak, hogy a kolóniák, ha a leszármazottjaik egymás között nem házasodnak, a beltenyésztés miatt genetikailag elfajultak volna, a fajvédők a fennmaradás feltételévé tették a vérkeveredést.

Az egyház csak annyi érdeklődést tanúsított az űrutazás iránt, hogy aggasztotta azoknak a telepeseknek a sorsa, akik az egyház fiai voltak ugyan, de a csillagközi távolságok elszakították őket a nyájtól. Mégsem használta ki a konkordátum adta lehetőséget, hogy missziókat küldjön ki. Volt bizonyos ellentmondás a konkordátum és az állami törvények között, amelyek az űrhajózási bizottság hatáskörét biztosították, legalábbis annyiban, hogy az utóbbi elméletben beleszólhatott a missziók kiküldésébe. Az ellentmondást sohasem oldották meg a bíróságok, mivel nem volt ok a perre. De most, ha a HV rajtakapja Joshua testvér csoportját, hogy a bizottság engedélye vagy megbízólevele nélkül akarnak elindítani egy csillaghajót, most aztán lenne ok! Zerchi azért imádkozott, hogy a csoport el tudjon indulni jogi huzavona nélkül, mert az hetekbe-hónapokba telt volna. Utána persze kitör majd a botrány! Sokan azzal vádolják majd az egyházat, hogy nemcsak az űrhajózási bizottság határozatait vette semmibe, hanem a könyörületesség szellemét is, amikor egyházi méltóságokat meg egy csapat csibész csuhást küldött el, pedig a hajón menedéket találhattak volna a földre éhes, szegény telepesek is. Márta és Mária ellentéte mindig újra előjött.

Zerchi apát hirtelen ráébredt, hogy a gondolatainak színezete megváltozott az elmúlt egy-két nap alatt. Néhány nappal előbb még mindenki azt várta, hogy rájuk szakad az égbolt. De kilenc nap elmúlt azóta, hogy Lucifer elszabadult az űrben, és élettelen hamuvá perzselt egy várost. Ott voltak ugyan a halottak, a megnyomorodottak, a haldoklók, de kilenc napja csend honolt. Ha eddig sikerült megakadályozni a kataklizmát, akkor talán el lehet kerülni a legrosszabbat. Az apát azon vette észre magát, hogy olyasmikre gondol, amik a következő héten vagy a következő hónapban eshetnek meg, mintha végül is számítani lehetne rá, hogy esetleg lesz következő hét vagy következő hónap. És miért is ne? Egy kis önvizsgálat után megállapította, hogy még nem egészen veszítette el a remény erényét.

Aznap délután egy szerzetes, visszatérvén a városból, ahol valami elintéznivalója volt, beszámolt róla, hogy az út mentén, a két mérföldnyire levő parkolóban is menekülttábort állítanak fel.

— Azt hiszem, a Zöld Csillagé, Domne — tette hozzá.

— Nagyon helyes! — mondta az apát. — Itt már úgyis kezdenek elárasztani minket. Már három teherautónyit kellett elküldeném!

A menekültek éktelen zsivajt csaptak az udvaron. A lárma gyötörte az apát megtépázott idegeit. A régi apátság örök nyugalmát szokatlan hangok verték föl: vicceket mesélő férfiak hahotája, gyereksírás, konyhaedények csörömpölése, hisztérikus zokogás, egy zöld csillagos orvos kiáltása: — Hé, Raff, keríts már egy irrigátorcsövet! — Az apát többször visszafojtotta a vágyát, hogy odamenjen az ablakhoz, és leszóljon: maradjanak csendben.

Tűrte, ameddig csak tudta, aztán magához vett egy távcsövet, egy régi könyvet meg a rózsafüzért, és fölment az egyik ősi őrtoronyba, melynek vastag kőfala mögé alig hallatszottak be az udvar hangjai. A könyv egy vékonyka verseskötet volt, voltaképpen névtelen szerzőé, de a legenda egy mitikus szentnek tulajdonította, akinek „szentté avatása” csak a mesében és a Síkság néphagyományában történt meg, a Szentszék múltjában soha. Még arra sem talált senki bizonyítékot, hogy valaha is élt volna egyáltalán a Csodatévő Szemgolyójú Szent Költő; a legenda valószínűleg abból a történetből eredt, hogy az egyik első Hannegan kapott egyszer egy üvegszemet pártfogoltjától, egy ragyogó elméleti fizikustól — Zerchi nem emlékezett rá, hogy a tudós Esser Shon vagy Pfardentrott volt-e —, aki azt mondta a fejedelemnek, hogy a szemgolyó egy költőé volt, aki a hit védelmében esett el. Azt már nem határozta meg közelebbről, hogy melyik hit — Szent Péteré vagy a texarkanai szakadároké — védelmében, de Hannegan a jelek szerint nagy becsben tarthatta az ajándékot, mert belefoglaltatta az üvegszemet egy kis aranykéz markába, s a Harq-Hannegan uralkodóház fejedelmei azóta is viselték bizonyos ünnepi alkalmakkor. Hol az Orbis Judicans Conscientias[145], hol az Oculus Poetae Judicis[146] néven emlegették, és a texarkanai szakadár egyház maradványai még mindig szent ereklyeként tisztelték. Néhány éve valaki azzal a meglehetősen nevetséges hipotézissel hozakodott elő, hogy a Szent Költő azonos azzal a személlyel, akit a Nagytiszteletű Jerome apát egyszer megemlít a naplójában mint „ocsmány versfaragót”, de ezt az elképzelést csak az „bizonyította”, hogy Pfardentrott — vagy Esser Shon? — körülbelül az idő tájt tett látogatást az apátságban a Nagytiszteletű Jerome-nál, amikor az „ocsmány versfaragóról” említés történt a naplóban, és Hannegan az üvegszemet az apátsági látogatást követően kapta ajándékba valamikor. Zerchi azt gyanította, hogy a vékonyka verseskötet szerzője valamelyik világi tudós azok közül, akik akkortájt a Memorabíliák tanulmányozása végett fölkeresték az apátságot, és egyikük valószínűleg azonosítható lenne az „ocsmány versfaragóval”, esetleg a néphagyomány és a legenda Szent Költőjével. A névtelen versek kissé túl merészek ahhoz, gondolta Zerchi, hogy a rend valamelyik szerzetese írta volna őket.

A könyvecske versbe foglalt szatirikus párbeszéd volt két agnosztikus között, akik megkísérelték kizárólag természetes logikával bizonyítani, hogy Isten léte nem igazolható kizárólag természetes logikával. Csak azt sikerült kimutatniuk, hogy matematikailag annak a sorozatnak, amelyben „kételkedünk abban a bizonyosságban, amivel valamiben kételkedünk”, nem lehet vége, ha a „valami, amiben kételkedünk” maga is logikai előzménye a kétségbe vont valami „megismerhetetlenségének”, és hogy az ilyen sorozat határértéke a végtelenben egyenértékű lesz az abszolút bizonyosság állításával, még ha ez a bizonyosság tagadásainak végtelen sorozatában fogalmazódik is meg. A szövegen érzett Szent László teológiai differenciálszámításának a hatása, és még ebben a formában is, mint költői párbeszéd, a csak „Költőként” és „Thonként” említett két agnosztikus között, úgy festett, mint Isten létének egy ismeretelméleti bizonyítása. A versfaragó azonban szatirikus volt; sem a költő, sem a thon nem adta fel agnosztikus álláspontját, miután eljutottak a végkövetkeztetéshez, az abszolút bizonyossághoz, hanem ehelyett így fejezték be: Non cogitamus, ergo nihil sumus.[147]

Zerchi apát nemsokára beleunt a tűnődésbe, hogy a könyv vajon magasröptű intellektuális játék-e vagy csak frappáns bohóckodás. A toronyból belátta az országutat, ellátott a városon túl a meredek szélű fennsíkig is. Látcsövét a fennsíkra szegezte, egy darabig figyelte a radarállomást, de semmi szokatlan nem tűnt a szemébe. Kissé lejjebb eresztette a látcsövet, hogy megnézze az út menti parkolóban az új Zöld Csillag-tábort. A parkoló területét kötelekkel elkerítették. Éppen a sátrakat verték föl. A kisegítők az elektromos és a gázvezetékekhez való csatlakoztatáson munkálkodtak. Néhány ember azzal foglalatoskodott, hogy felállítson egy nagy táblát a parkoló bejáratánál, de élével tartották az apát felé, nem tudta elolvasni. Az egész nyüzsgés valahogy arra emlékeztette, amikor megérkezik a városba a vándorcirkusz. Valami nagy, vörös mozdonyféle is állt ott. Mintha tűzszekrénye és holmi kazánféléje is lett volna, de az apát először nem tudott rájönni, mire való. Az egyenruhás zöld csillagosok a közelben egy körhintára emlékeztető kis szerkezetet állítottak fel. A mellékúton legalább egy tucatnyi teherautó állt. Néhányon faanyag volt, másokon sátrak, tábori ágyak. Az egyik mintha tűzálló téglákkal lett volna megrakva, a mellette álló pedig szalma között cserépedényekkel.

Edényekkel?

Alaposan szemügyre vette annak a teherautónak a rakományát. Urnák vagy vázák voltak, mind egyforma, szalmakötegek védték őket az összeütődéstől. Valahol már látott ilyeneket, de nem jutott eszébe, hol.

Egy újabb teherautó nem hozott mást, csak egy hatalmas „kőszobrot” — valószínűleg csak merevített műanyagból volt — és egy szögletes talapzatot, amelyre szemlátomást a szobornak kellett kerülnie. A szobor a hátán feküdt, fakeret és szalma tartotta, védte. Zerchi csak a lábát látta, és egyik kinyújtott karját, amely előbukkant a szalma közül. A szobor hosszabb volt, mint a teherautó platója; csupasz lába kinyúlt a hátsó zárólap mögé. Egyik nagy lábujjára piros rongyot kötöttek. Zerchi értetlenül nézte. Minek vesztegetnek egy teherautót holmi szoborra, amikor biztosan szükség volna még egy rakomány élelemre?

Odanézett azokra, akik a táblát állították fel. Az egyikük most letette a tábla sarkát, fölmászott a létrára, hogy igazítson valamit fent a tartón. A tábla, sarkával a földön, elbillent, és Zerchi a nyakát nyújtogatva végre el tudta olvasni a szövegét:

Az apát visszakapta a látcsövet a teherautókra. Még hogy cserépedények! Most villant bele a felismerés. Egyszer elhajtott egy krematórium mellett, és látta, hogy ugyanilyen urnákat rakodtak le egy teherautóról, ugyanilyen típusjelzésekkel rajtuk. Továbbmozdította a látcsövet, a tűzálló téglákkal megrakott kocsit kereste, de az közben arrébb ment. Végre megtalálta, immár az elkerített területen belül. Éppen lerakták róla a téglákat, a nagy vörös mozdony közelében. Megint szemügyre vette a mozdonyt. Ami az első pillantásra kazánnak látszott, az most inkább kemencére emlékeztetett. — Evenit diabolus![148] — mondta vicsorogva az apát, és elindult lefelé a lépcsőn.

Cors doktort az udvaron találta meg, az egyik mozgó rendelőben. Az orvos éppen egy sárga cédulát kötözött fel egy öregember zakójára, és közben azt mondta, hogy az öregnek most tanácsos volna elmenni egy pihenőtáborba egy kicsit, ahol gondját viselik, de aztán kutya baja sem lesz, ha vigyáz magára, és nem sokat hajkurássza az ápolónőket.

Zerchi karba font kézzel állt, a szája szélét harapdálta, fagyos tekintettel méregette az orvost. Amikor az öreg elment, Cors odasandított.

— Tessék. — Tekintete megakadt a látcsövön, visszaugrott Zerchi arcára. — Vagy úgy! — morogta. — Nekem semmi közöm a dolognak ahhoz a részéhez, az égvilágon semmi!

Az apát még néhány pillanatig rámeredt, aztán megfordult és kicsörtetett. Fölment a dolgozószobájába, és szólt Patrick testvérnek, hogy hívja fel a legmagasabb rangú zöld csillagos főnököt…

— Költöztessék el a környékünkről!

— Sajnálom, szó sem lehet róla.

— Pat testvér, hívd föl a műhelyt, szólj Lufter testvérnek, hogy jöjjön ide!

— Nincs a műhelyben, Pomne.

— Akkor küldjenek föl egy ácsot meg egy festőt! Akárki jó lesz.

Percek múlva megérkezett két szerzetes.

— Azonnal csináljatok nekem öt könnyű táblát — mondta az apát. — Jó hosszú legyen a nyelük. Akkorák legyenek, hogy az udvar túlsó végéből is el lehessen olvasni őket, de ne legyenek nehezek, egy ember nagyobb fáradság nélkül bírja el őket néhány óráig! Meg tudjátok csinálni?

— Persze, apát uram. Mi álljon rajtuk?

Zerchi leírta nekik.

— Nagy betűkkel, élénk színnel — mondta. — Hogy rikítson! Iparkodjatok!

Amikor elmentek, megint beszólította Patrick testvért.

— Pat testvér, keress nekem öt jó fiatal, egészséges novíciust, lehetőleg olyanokat, akiknek mártír hajlamaik vannak! Mondd meg nekik, hogy könnyen Szent István sorsára juthatnak.

Én pedig még rosszabbra, gondolta, amikor ezt meghallja Új-Róma.

28. FEJEZET

Elimádkozták már a kompletóriumot is, de az apát ott maradt a templomban, egyedül térdepelt az esti félhomályban.

Domine, mundorum omnium Factor, parsurus esto imprimis eis filiis aviantibus ad sideria caeli quorum victus dificilior…[149]

Joshua testvér csoportjáért imádkozott — azokért az emberekért, akik elmentek, hogy egy csillaghajóban felszálljanak az égbe, végtelenebb bizonytalanságba, mint amilyennel bárki emberfiának itt, a Földön szembe kellett néznie. Nagyon rájuk fért az imádság; a vándornál senki sem fogékonyabb azokra a betegségekre, amelyek a lelket támadják meg, hogy aztán kínpadra vonják a hitet, kétségekkel gyötörjék az elmét. Itthon, a Földön a lelkiismeretnek megvoltak a maga! csőszei, külső felvigyázói, de a messzeségben a lelkiismeret magára maradt, egyedül kellett vergődnie az Úr és a Kísértő között. Add, hogy megronthatatlanok legyenek — fohászkodott az apát —, hogy hívek maradjanak a rend szelleméhez.

Cors doktor éjféltájban bukkant rá a templomban, és szó nélkül intett, hogy menjen ki vele. Az orvos elcsigázottnak és teljesen megrendültnek látszott.

— Épp most szegtem meg az ígéretemet! — jelentette ki kihívóan.

Az apát hallgatott.

— Büszke rá? — kérdezte végül.

— Nem különösebben.

Lassan lépkedtek a mozgó rendelő felé, aztán megálltak a bejáratból kiszűrődő kékes fényben. Az orvos fehér köpenyét átáztatta a verejték. Megtörölte a homlokát. Zerchi olyan szánalommal nézte, amilyet az elkárhozott iránt érezhet az ember.

— Természetesen azonnal elmegyünk — mondta Cors. — Gondoltam, szólok önnek. — Megfordult, be akart menni.

— Várjon egy pillanatig — szólt utána a pap. — Mondja el az egészet!

— Mondjam el? — Megint az a kihívó hang. — Ugyan minek? Hogy elkezdje a pokol tüzével fenyegetni szegény nőt? Így is elég beteg ő is, a gyerek is. Nem mondok semmit!

— Már elmondta. Tudom, kiről beszél. Eszerint a gyerek is?…

Cors tétovázott.

— Sugárbetegség. Harmadfokú égések. Az anyának eltörött a csípője. Az apa meghalt. A nő fogaiban a tömések is radioaktívak. A gyerek kis híján világít a sötétben. Nem sokkal a robbanás után már hányt. Émelygés, anémia, gennyzacskók. Fél szemére megvakult. Állandóan üvölt az égések miatt. Nem is értem, hogyan élték túl a lökéshullámot. Nem tudok más segítséget számukra, csak az Eukrem-részleget.

— Láttam őket.

— Akkor tudja, miért szegtem meg a szavam! Később is a tükörbe kell tudnom nézni, ember! Nem akarom, hogy annak a nőnek és a gyereknek a kínzóját lássam a tükörben!

— Jobb, ha a gyilkosukat látja?

— Maga már képtelen logikusan gondolkodni!

— Mit mondott a nőnek?

— „Ha szereti a gyermekét, kímélje meg a szenvedéstől. Aludjanak el fájdalommentesen mind a ketten, amilyen gyorsan csak tudnak.” Ennyit. És mindjárt elmegyünk. Végeztünk a sugárbetegekkel és a többiek közül is a legsúlyosabbakkal. A maradéknak semmi baja sem lesz, ha két mérföldet gyalogolnak. Több kritikus dózisú eset nincs.

Zerchi nagy lépésekkel, dühödten elindult, aztán megtorpant, megfordult.

— Fejezzék be, aztán tűnjenek el — szólt oda. — Ha még egyszer a szemem elé kerül… félek saját magamtól!

Cors kiköpött.

— Én sem élvezem jobban, hogy itt vagyok, mint maga. Most megyünk el, köszönöm!

Az apát a túlzsúfolt vendégház folyosóján talált rá a nőre. A gyerekével feküdt egy priccsen. Összebújtak a takaró alatt, és mind a ketten sírtak. A halál és a fertőtlenítő szaga érzett az épületben. A nő felnézett a pap homályos körvonalára.

— Atyám?… — Riadt volt a hangja.

— Én vagyok az, lányom.

— Nekünk végünk. Nézze! Látja, mit adtak nekem? Zerchi semmit sem látott, de hallotta, ahogy a nő ujjai a papír szélét babrálják. A piros cédula. Nem jött ki hang a torkán. Közelebb lépett a priccshez, megállt fölötte. Előhalászta zsebéből a rózsafüzért. A nő meghallotta a gyöngyök zörgését, utánanyúlt. — Tudod, mi ez?

— Hogyne, atyám.

— Akkor tartsd meg! Használd!

— Köszönöm.

— Tűrj és imádkozz!

— Tudom, hogy mit kell tennem.

— Ne legyél részes a bűnben! Az isten szerelmére, gyermekem, ne…

— Az orvos azt mondta…

Elakadt a hangja. A pap várta, hogy végigmondja; a nő hallgatott.

— Ne legyél részes a bűnben!

A nő még mindig nem felelt. Zerchi megáldotta őket, és elment, amilyen gyorsan csak tudott. Amikor odaadta az olvasót, a nő ujjainak fogásán érzett, hogy ismeri; Zerchi nem mondhatott neki semmit, amit már ne tudott volna.

A külügyminiszterek guami értekezlete befejeződött. Egyelőre nem adtak ki közös közleményt az elfogadott álláspontról. A miniszterek visszatérnek fővárosaikba. Ez a konferencia olyan nagy fontosságú, és a világ olyan feszült figyelemmel kíséri, hogy talán nem lehetetlen, hogy nem is ért véget, csak felfüggesztették, hogy a külügyminiszterek néhány napig konzultálhassanak kormányaikkal. A minisztériumok cáfolták azt a korábbi jelentést, hogy a konferencia heves kirohanások közepette megszakadt volna. Rekol első miniszter csak annyit nyilatkozott a sajtónak: „Visszamegyek, hogy beszéljek a Régenstanáccsal. De kellemes az időjárás errefelé, lehet, hogy később visszajövök horgászni.”

Ma véget ér a tíznapos várakozási időszak, de általános vélemény, hogy a tűzszüneti egyezményt továbbra is meg fogják tartani, hiszen a másik lehetőség a kölcsönös megsemmisülés. Két város elpusztult ugyan, de nem szabad elfelejteni, hogy egyik fél sem válaszolt totális támadással. Az ázsiai vezetők azt hangoztatják, hogy ami történt, „szemet szemért” volt. A mi kormányunk kitart amellett, hogy az Itu Wan-i robbanást nem a mi rakétánk okozta. Általánosságban mindkét fővárosra valami sötét, borús csend jellemző. Nincs kardcsörtetés, kevesen kiáltoznak vérbosszúért. Néma indulat izzik a levegőben, mert tömeggyilkosság történt, mert elszabadult a téboly, de egyik oldal sem akar totális háborút. A védelmi erők továbbra is teljes harckészültségben vannak. A vezérkar közleményt vagy inkább szinte kérést adott ki, amely szerint nem fogunk a legvégsőhöz folyamodni, ha Ázsia is tartózkodik tőle. A közlemény azonban így folytatódik: „De ha radioaktív hamueső hullik ránk, megkapják ők is ugyanazt, de annyit, hogy ezer évig nem lesz élet egész Ázsiában!”

Különös módon a legkevésbé biztató jel nem Guamról, hanem Új-Rómából, a Vatikánból érkezett. A jelentések szerint a guami konferencia befejezése után Gregory pápa is befejezte az imádkozást a világ békéjéért. A székesegyházban két rendkívüli mise hangzott el, az Exsurge quare obdormis[150], a pogányok elleni mise, és a Reminiscere[151], a háború idejére való mise. Értesüléseink szerint ezután őszentsége visszavonult a hegyek közé, hogy elmélkedjék, és isteni igazságszolgáltatásért imádkozzék.

És most röviden az…

— Kapcsold ki! — nyögött fel Zerchi.

A fiatal pap, aki mellette ült, kikapcsolta a készüléket, és tágra nyílt szemmel meredt az apátra.

— Nem hiszem el!

— Mit? A pápát? Én sem hittem el. De nem most hallom először, és Új-Rómának bőven lett volna ideje megcáfolni. Mégsem szólnak egy szót sem…

— Mit jelent ez?

— Nem világos? A vatikáni diplomácia sem alszik. Nyilvánvalóan ott voltak a guami konferencia környékén, jelentést küldtek róla, és a jelentés nyilvánvalóan borzadállyal töltötte el a Szentatyát.

— De micsoda figyelmeztetés! Micsoda gesztus!

— Több volt ez, mint gesztus. Őszentsége nem pontifikál háborús miséket a drámai hatás kedvéért. Ráadásul a legtöbben azt hiszik majd, hogy az óceánon túli „pogányok ellen” emelte föl a szavát, és a mi szájízünk szerinti „igazságszolgáltatásért”. Vagy ha tudják is, hogy nem, a mentalitásuk nem fog megváltozni. — A kezébe temette, megdörgölte az arcát. — Aludni… Milyen érzés lehet az alvás, Lehy atya? Te még emlékszel rá? Tíz napja nem látok embert, akinek ne volna karikás a szeme! Az éjszaka is alig tudtam pihenni, úgy sikoltozott valaki odaát a vendégházban.

— Szó, mi szó, Lucifer nem álomtündér.

— Mit bámulsz kifelé?! — csattant fel Zerchi. — Ez a másik! Mindenki kibámul az ablakon, nézi az eget, bámul fölfelé, és vár. Ha bekövetkezik, csak a villanást fogod látni, azt pedig ajánlatosabb nem nézni! Hagyd abba! Beteg egy szokás!

Lehy atya elfordult az ablaktól.

— Igen, tisztelendő atyám. De nem azt néztem, hanem a keselyűket.

— A keselyűket?

— Több tucat is van, reggeltől estig csak köröznek.

— Hol?

— Az országút mentén, a zöld csillagos tábor fölött.

— Akkor az nem jósjel, csak egészséges keselyűétvágy. Brrr! Kimegyek levegőzni egy kicsit.

Az udvaron összetalálkozott Grales anyóval. Az öregasszony egy kosár paradicsomot vitt; amikor az apát a közelébe ért, letette.

— Hoztam magának valamit, Zerchi atya — mondta. — Mer láttam, hogy nincs fönn a tábla, valami szegény lány is benn volt itt a kapun túl, hát gondútam, nem lesz baj, ha benéz magához az öreg paradicsomos kofája. Hoztam egy kis paradicsomot, látja?

— Köszönöm, Mrs. Grales. A menekültek miatt vettük le a táblát, de semmi baj. A paradicsommal viszont Elton testvért keresse meg. Ő szokott vásárolni a konyhára.

— Ó, nem eladni hoztam, atya! Hihi! Ingyen hoztam maguknak! Sok itt az éhes száj, hogy annyi nyomorútat befogadtak, úgyhogy most ingyen van a paradicsom. Hová tegyem?

— A szükségkonyha bent van a… de nem, hagyja csak itt! Majd valakivel bevitetem a vendégházba.

— Beviszem én, ha idáig elhoztam! — Fölkapta a kosarat.

— Köszönöm, Mrs. Grales. — Megfordult, indulni akart.

— Atyám, várjon! — szólt utána a vénasszony. — Egy percet csak, tisztelendő úr, csak egy percecskét…

Az apát felnyögött, de visszafojtotta.

— Ne haragudjon, Mrs. Grales, de már megmondtam… — Elhallgatott, rámeredt Rachel arcára. Egy pillanatra mintha… Igaza lett volna Joshua testvérnek? Ugyan, képtelenség! — Ez… ez a maga plébániájára és az egyházmegyére tartozik, én semmit sem…

— Nem, atya, nem azt akaróm! — mondta Grales anyó. — Mást kérnék magától. — (Tessék! Most biztosan elmosolyodott! A saját szemével látta.) — Meggyóntatna, atyám? Ne haragudjon má', hogy ilyennel nyaggatom, de nyomnak má' a bűnjeim, és szeretném, ha magának…

— Miért nem Selo atyához megy gyónni? — kérdezte habozva Zerchi.

— Megmondom az igazat, tisztelendő atyám. Az az ember belevisz engem a bűnbe! Akármilyen jó lélekkel megyek el hozzá, csak meglátom az arcát, és kikelek magamból! Lehet, hogy az Isten szereti, de nekem nem megy!

— Ha Selo atya megbántotta magát, meg kell bocsátania neki.

— Megbocsátok én, meg, de jó messziről! Én mondom, belevisz a bűnbe, mer' ha csak meglátom, elfog a méreg!

Zerchi kuncogott.

— Jól van, Mrs. Grales. Meggyóntatom, de először el kell intéznem valamit. Úgy félóra múlva jöjjön be a Mária-kápolnába, az első gyóntatószékbe! Jó lesz így?

— Igen, áldja meg az Isten, atyám! — Szaporán bólogatott. Zerchi apát megesküdött volna rá, hogy a Rachel-fej is bólogatott egy picikét.

Elhessegette magától a gondolatot, elment a garázshoz. Egy posztuláns kihozta az autót. Zerchi beült, bekódolta az úticélját, aztán kimerültén a párnákra hanyatlott, miközben a robotvezető lassan a kapu felé manőverezett a kocsival. Amikor kimentek a kapun, az apát megpillantotta az út szélén álló nőt. A gyermek is vele volt. Zerchi heves mozdulattal megnyomta a TÖRLÉS gombot. Az autó megállt.

— Várok! — mondta a robotvezető hangja.

A nőn hatalmas gipszkötés volt, a csípőjétől lenyúlt egészen a bal térdéig. Mankóra támaszkodott, leszegte a fejét, zihált. Valahogy kivánszoroghatott a vendégházból, de szemlátomást nem tudott továbbmenni. A gyermek a mankóba kapaszkodott, és az országút forgalmát bámulta.

Zerchi kinyitotta az ajtót, kikászálódott. A nő fölpillantott rá, de gyorsan elkapta a tekintetét. Zerchi a nappali fényben látta, hogy egészen fiatal.

— Mit keresel itt, lányom? — kérdezte szinte suttogva az apát. — Ezzel a csípővel ágyban volna a helyed! Hová igyekszel?

Az asszony a másik lábára akart állni, de az arca eltorzult a fájdalomtól.

— A városba — mondta. — Be kell mennem. Sürgős.

— Nem lehet olyan sürgős, hogy ne tudná elintézni valaki helyetted. Szólok a…

— Ne, atyám, ne! Senki sem intézheti el helyettem! Be kell mennem a városba!

Hazudik! Zerchi biztosan tudta, hogy hazudik.

— Hát jó — mondta. — Beviszlek! Amúgy is arra tartok.

— Nem! Majd én magam… — Egy lépést tett, levegő után kapkodott. Az apát elkapta, mielőtt elesett volna.

— Még ha Szent Kristóf fogná a mankódat, gyermekem, akkor sem tudnál begyalogolni a városba! No, gyere szépen, menjünk vissza, feküdj le!

— Mondom, hogy be kell mennem a városba! — visította dühösen a nő.

A gyermeket megrémítette anyja haragja, és halkan, egyhangúan sírni kezdett. Az asszony csitítani próbálta, aztán megenyhült:

— Jól van, atyám. Elvinne a városba?

— Az volna a legjobb, ha nem mennél sehová.

— Mondom, hogy muszáj!

— No jó. Gyere, besegítelek… a kicsit… úgy…

A gyermek hisztérikus visítozásba fogott, amikor a pap beemelte az autóba, aztán szorosan belekapaszkodott az anyjába, és folytatta az egyhangú zokogást. A laza, átnedvesedett kötések, a leperzselődött haj miatt nehéz volt ránézésre megállapítani a nemét, de Zerchi lánynak vélte.

Megint beütötte az útirányt. Az autó várt, amíg egy rés nyílt a kocsisorban, és besorolt a középső sávba. Két perc múlva, ahogy megközelítették a Zöld Csillag táborhelyét, az apát kiküldte a járműt a külső, lassú sávba.

A sátortábor előtt öt szerzetes tüntetett. A komor, csuklyás alakok lassan vonultak fel-alá a KÖNYÖRÜLETI TÁBOR tábla alatt, de ügyeltek rá, hogy a tábor területén kívül, közterületen maradjanak. Frissen mázolt tábláikon ez állt:

Zerchi eredetileg meg akart állni, hogy pár szót váltson velük, de így, hogy a nő is az autóban volt, megelégedett annyival, hogy lassan elhúzott mellettük. A csuhákban, a csuklyákban, a lassú gyászmenetben a novíciusok csakugyan a kívánt hatást tették. Az azonban valószínűtlen volt, hogy annyira feszélyeznék a Zöld Csillagot, hogy elvonulna a kolostor környékéről, különösen miután a nap során már korábban — amint hírét is vitték az apátságba — megjelent egy kis csapat heccelődő, akik sértéseket zúdítottak a szerzetesekre, és kavicsözönt a tábláikra. Az országút szélén két rendőrautó várakozott, s a közelben több rendőr álldogállt, kifejezéstelen arccal nézelődve. Mivel a heccelődők csapata egészen, hirtelen bukkant fel, és mivel a rendőrautók rögtön utánuk jelentek meg — éppen idejében, hogy szemtanúi legyenek, amint egy heccelődő megpróbálta kitépni a táblát az egyik szerzetes kezéből, és mivel erre egy zöld csillagos tiszt tüstént elrohant, hogy bírói végzést kérjen a tüntetők ellen, az apát gyanította, hogy a heccelődést ugyanolyan gondosan megrendezték, mint a tüntetést, egyenesen avégből, hogy a zöld csillagos tiszt megkaphassa a végzést. Valószínűleg meg is kapja, gondolta Zerchi; de amíg a végzést át nem nyújtják, ott szándékozott tartani a novíciusokat.

Odapillantott a szoborra, amelyet a tábori munkások időközben felállítottak a kapu mellett. Összerándult az arca. Ráismert, egyike volt azoknak az „átlagolt” emberábrázolásoknak, amelyeket nagy tömegek pszichológiai vizsgálata alapján alakítottak ki: a kísérleti személyeknek rajzokat, fényképeket mutattak ismeretlen emberekről, és olyan kérdéseket tettek föl nekik, hogy „Melyikkel ismerkedne meg a legszívesebben?”, vagy „Melyikük lehet a legjobb apa?”, vagy „Melyikkel nem volna jó találkozni?”, vagy „Ön szerint melyik a bűnöző?” Az ilyen szempontokból legvonzóbbnak és legtaszítóbbnak talált képek alapján a kísérleti eredmények tömegéből számítógéppel megkonstruálták a megfelelő „átlagarcok” sorozatát, amelyek a legalkalmasabbak voltak rá, hogy első pillantásra egy-egy meghatározott személyes benyomást keltsenek.

Ez a szobor, állapította meg lesújtottan Zerchi, feltűnően emlékeztetett a legnőiesebb, legpuhányabb ábrázolásokra, amelyekkel a középszerű vagy a középszerűnél is rosszabb művészek hagyományosan megcsúfolták Krisztus személyiségét. Az az émelyítően nyájas arc, az a kifejezéstelen tekintet, az a szenvelgő mosoly, az ölelésre tárt kar! A csípője széles volt, mint egy nőé, és mintha melle is lett volna. Vagy csak a ruha redői álltak úgy? Mondd, Megfeszített rebegte magában Zerchi —, hát csak ennyinek képzel Téged a csűrbe? Nagy erőfeszítéssel még el tudta képzelni, hogy a szobor azt mondja: „Engedjétek hozzám a kisdedeket”, de azt már nem, hogy „Az örök tűzbe veletek, átkozottak!”, és azt sem, ahogy ostorral veri ki a kufárokat a templomból. Vajon miféle kérdéseket tettek föl az alanyoknak — tűnődött Zerchi —, amelyekre ez az arc jelent meg a csürheagyban? Az alak csak jeltelen christus volt: a talapzaton a VIGASZ felirat állt. A Zöld Csillag azonban biztosan észrevette a hasonlatosságot a tehetségtelen művészek hagyományos, mézesmázos christusával. De felrakták egy teherautó platójára, piros rongyot kötöttek a nagy lábujjára, és a szándékos hasonlatosságot nehéz lett volna bebizonyítani.

A nő keze az ajtókilincsen volt; pillantása az autó műszerfalát fürkészte. Zerchi gyorsan beütötte a GYORS SÁV kódot. Az autó ismét meglódult. A nő elvette a kezét a kilincsről.

— Sok ma a keselyű — jegyezte meg halkan az apát, az égboltra pillantva az ablakon át.

A nő kifejezéstelen arccal ült. A pap egy pillanatra fürkészően ránézett.

— Fájdalmaid vannak, leányom?

— Nem érdekes.

— Ajánld őket Istennek, gyermekem. A lány hidegen végigmérte.

— Gondolja, hogy az Isten örülne a fájdalmamnak?

— Ha felajánlod, akkor igen.

— Nem tudom megérteni azt az istent, akinek jólesik a gyerekem szenvedése!

A pap meghökkent.

— Nem, nem! Isten nem a fájdalomnak örül, gyermekem, hanem annak, hogy a lélek kitart hitében, reményében, szeretetében a testi gyötrelmek ellenére! A fájdalom olyan, mint valami negatív kísértés. Isten nem örül a kísértéseknek, amelyek a húst gyötrik; akkor örül, amikor a lélek fölülemelkedik a kísértésen, és így szól: „Távozz, sátán!” Ugyanígy van a fájdalommal is, amely sokszor kísértés a kétségbeesésre, haragra, hitetlenségre…

— Ne fárassza magát, atyám! Nem panaszkodom. Csak a gyerek panaszkodik. Mert ő nem érti meg a prédikációját. De fájdalmat tud érezni. Szenvedni tud, megérteni nem.

Mit mondhatok erre? — kérdezte magától dermedten a pap. Hogy az embernek egyszer már megadatott a természetfeletti érzéketlenség és sebezhetetlenség, de az édenkertben elkótyavetyélte? Hogy a gyermek Ádám testének a sejtje, ennélfogva… Mindez igaz volt, de a nő gyermeke szenvedett, ő maga is szenvedett; hiába beszélt volna neki.

— Ne tedd meg, lányom! Az a lényeg, hogy ne tedd meg!

— Majd meggondolom — mondta hűvösen az asszony.

— Régen, még kamaszkoromban volt egy macskám — mormolta vontatottan az apát. — Nagy, szürke kandúr volt, olyan vállas, mint egy kisebbfajta buldog, hozzá illő nyakkal, fejjel és azzal a lezser pökhendiséggel, amitől egyik-másik úgy fest, mintha az ördög édestestvére volna, ízig-vérig macska volt. Ismered a macskákat?

— Egy kicsit.

— A macskabarátók nem szokták ismerni a macskákat. Aki ismeri őket, az nem szeretheti válogatás nélkül mindegyiket, és amelyiket szeretheti az, aki ismeri őket, azt a macskabarátok észre sem szokták venni. Ziki ilyen macska volt.

— Ebből persze tanulság lesz, ugye? — A nő gyanakodva méregette.

— Csak annyi, hogy megöltem.

— Hagyja abba! Akármit akar mondani, hagyja abba!

— Elütötte egy teherautó, összezúzta a hátsó lábát. Bevonszolta magát a tornác alá. Időnként olyan lármát csapott, mint amikor verekedni szokott, de jórészt csak csendben feküdt és várt. Mindenki azt mondogatta, hogy el kellene pusztítani. Néhány óra múlva elővonszolta magát a tornác alól. Segítségért sírt. El kellene pusztítani, hajtogatták. Nem hagytam. Azt mondták, kegyetlenség életben hagyni, úgyhogy végül azt mondtam, ha muszáj, majd megteszem én magam. Fogtam a puskát meg az ásót, és kivittem Zikit az erdő szélére. Lefektettem a földre, amíg ástam egy lyukat. Aztán átlőttem a fejét. Kis kaliberű puska volt. Ziki rángatózott párat, aztán feltápászkodott, és a bokrok felé kezdte vonszolni magát. Megint belelőttem. Kinyúlt, úgyhogy azt hittem, meghalt, és betettem a lyukba. Amikor rászórtam egy kis földet, Ziki megmozdult, kievickélt a lyukból, és megint elindult a bokrok felé. Én hangosabban sírtam, mint a macska. Az ásóval kellett megölnöm. Vissza kellett nyomnom a lyukba, és nekiesni az ásóval, mint egy bárddal. És miközben kaszaboltam, Ziki még mindig vergődött. Később azt mondták, hogy csak gerincvelői reflex volt, de nem hittem el. Én ismertem azt a macskát! Oda akart jutni azokhoz a bokrokhoz, lefeküdni és várni. Bárcsak hagytam volna, hogy odamenjen, bárcsak engedtem volna, hogy úgy haljon meg, ahogy a macska meghal, ha békén hagyják — méltósággal! Sohasem tudtam helyre tenni magamban. Ziki csak macska volt, de…

— Hallgasson! — suttogta a nő.

— …de még az ősi pogányok is észrevették, hogy a természet senkire sem szokott olyan terhet róni, amelynek az elviselésére nem készítette föl. Ha ez már a macskára is igaz, akkor nem sokkal igazabb-e a gondolkodó elméjű és szabad akaratú lényre, akárhogy vélekedjék is Istenről?

— Hallgasson! Fogja be már a száját! — sziszegte a nő.

— Ha egy kicsit brutális vagyok — mondta a pap —, akkor is csak veled, nem a gyermekkel. A gyermek, ahogy mondottad, nem értheti meg. Te pedig, ahogy mondottad, nem panaszkodol. Ennélfogva…

— Ennélfogva azt kéri, hogy hagyjam lassan haldokolni, és…

— Nem! Nem kérem! Mint Krisztus papja, a mindenható Isten nevében megparancsolom, hogy ne emelj kezet a gyermekedre, ne áldozd fel az életét a kényelmes könyörület hamis istenének oltárán! Nem tanácsolom, hanem átok terhe alatt, Krisztus király nevében parancsolom! Világos?!

Dom Zerchi még soha életében nem beszélt ilyen hangon, és őt magát is meglépte, hogy milyen könnyen jöttek a szájára a szavak. Ahogy nézte, nézte a nőt, az lesütötte a szemét. Előtte Zerchi egy pillanatig attól tartott, hogy a nő a szemébe nevet. Amikor az anyaszentegyház hébe-hóba célzást tett arra, hogy a hatalmát még mindig a nemzetek fölöttinek és az állami hatalomnál magasabb rendűnek tekinti, mostanában rendszerint lenéző kuncogás volt a válasz. És lám, a parancs jogosságát mégis, még mindig meg tudja érezni egy nekikeseredett anya, akinek haldoklik a gyermeke! Csakugyan brutális dolog volt megpróbálni győzködni, és Zerchi már meg is bánta. Az egyszerű, egyenes parancs képes volt arra, amire a meggyőzés nem. A nőnek most sokkal inkább a hatalmi szóra volt szüksége, mint győzködésre. A pap tisztán látta ezt abból, ahogy megjuhászodott, pedig a tőle telhető legszelídebb hangon parancsolt rá az imént…

Beértek a városba. Zerchi feladott egy levelet, aztán bement a Szent Mihály-templomba, váltott néhány szót Selo atyával a menekültkérdésről, bement még a HV-hez, hogy kérjen egy példányt a legfrissebb polgári védelmi útmutatóból; minden alkalommal, amikor visszatért az autóhoz, félig-meddig arra számított, hogy nem találja ott a nőt, de az csak mozdulatlanul ült, fogta a gyermeket, és rezzenéstelenül bámult a semmibe.

— Megmondod, hová akartál menni, gyermekem? — kérdezte tőle végül.

— Sehová. Meggondoltam magam.

Az apát elmosolyodott.

— Pedig annyira sietős volt az utad a városba!

— Nem baj, atyám. Meggondoltam magam.

— Jól van. Akkor hazamegyünk. Miért nem bízod rá a gyermeket néhány napig a nővérekre?

— Majd gondolkodom rajta.

Az autó visszaszáguldott az úton az apátság felé. Ahogy a zöld csillagos tábor közelébe értek, az apát látta, hogy valami nincs rendben. A tüntető novíciusok már nem vonultak fel-alá. Egy csoportban álltak és beszélgettek… vagy csak hallgatták a két rendőrt meg egy harmadik férfit, aki ismeretlen volt Zerchinek. Az apát átirányította az autót a lassú sávba. Az egyik novícius észrevette, megismerte, és integetni kezdett a táblájával. Dom Zerchinek esze ágában sem volt megállni, amíg a nő ott ült az autóban, de az egyik rendőr kilépett a sávba eléjük, és forgalomirányító botját a jármű akadályérzékelő detektora felé emelte; a robotvezérlés automatikusan reagált, megállította az autót. A rendőr intett, hogy álljon félre. Zerchi kénytelen volt engedelmeskedni. A két rendőr odament, megnézte a rendszámot, aztán az iratokat kérte. Az egyik kíváncsian szemügyre vette a nőt és a gyermeket; nem kerülték el a figyelmét a piros cédulák. A másik odamutatott az immár egy helyben álló tüntetőkre.

— Szóval maga a karmestere ennek az egésznek, mi?! — mordult rá az apátra. — Hát annak a barna ruhás úrnak hírei vannak a maga számára! Szerintem nem árt, ha meghallgatja. — A fejével intett a köpcös, törvényszolga kinézetű alak felé, aki fontoskodó arckifejezéssel iparkodott arra.

A gyermek megint felsírt. Az anyja nyugtalanul mocorgott.

— Uraim, ez az asszony és a gyermek rosszul van! Átveszem az idézést, de kérem, engedjenek vissza most az apátságba! Aztán visszajövök egyedül.

A rendőr megint szemügyre vette a nőt.

— Hölgyem…?

A nő a tábor felé bámult, aztán felnézett a bejárat fölé tornyosuló szoborra.

— Én itt kiszállok — mondta színtelen hangon.

— Jobb is lesz magának, hölgyem — mondta a rendőr, és ismét a piros cédulára tévedt a szeme.

— Ne! — Dom Zerchi karon ragadta. — Gyermekem, megtiltom…

A rendőr villámgyorsan elkapta a pap csuklóját.

— Engedje el! — csattant fel, aztán halkabban azt kérdezte: — Hölgyem, maga a gyámleánya vagy valami ilyesmi?

— Nem.

— Akkor hogy képzeli, hogy megtiltja a hölgynek, hogy kiszálljon?! — förmedt rá Zerchire a rendőr. — Már amúgy is elegünk van magából, uram, úgyhogy ajánlom…

Zerchi ügyet sem vetett rá, hadarva mondott valamit a nőnek. Az csak a fejét rázta.

— Akkor legalább a gyermeket! Hadd vigyem vissza a nővérékhez! Ragaszkodom — hozzá, hogy…

— Hölgyem, a magáé a gyerek? — kérdezte a rendőr. A nő már kiszállt az autóból, de a gyermek Zerchi karjában volt.

A nő bólintott.

— Az enyém.

— Ez az ember fogva tartja magát, vagy mi?

— Nem.

— Mi a szándéka, hölgyem? A nő tétovázott.

— Ülj be az autóba! — mondta Zerchi.

— Elég ebből a hangból, ember! — förmedt rá a rendőr. — Mi legyen a gyerekkel, hölgyem?

— Mind a ketten kiszállunk itt.

Zerchi bevágta az ajtót, el akarta indítani az autót, de a rendőr keze benyúlt az ablakon, lecsapott a TÖRLÉS gombra, és kivette a kulcsot.

— Emberrablási kísérlet? — dörmögte a másik.

— Meglehet — mondta ez, és kinyitotta az ajtót. — Most engedje el szépen a hölgy gyermekét!

— Hagyjam, hogy megöljék itt? — kérdezte az apát. — Csak erővel vehetik el tőlem!

— Menj át a másik oldalra, Al…

— Nem!

— Úgy, most a botot a hóna alá… ez az, húzd! Tessék, hölgyem, a gyermeke. Ja persze, a mankóval nyilván nem megy. Cors! Hol van Cors? Hé, doki!

Zerchi szeme előtt ismerős arc tűnt fel, ahogy az orvos átfurakodott a körülállókon.

— Emelje ki a gyereket, amíg lefogjuk ezt a dilist, jó?

Az orvos és a pap némán összenéztek, aztán a gyermek kiemeltetett az autóból. A rendőrök elengedték az apát csuklóját. Az egyik megfordult, és látta, hogy fölemelt táblájú novíciusok fogják körül. A táblákat esetleges fegyvernek tekintvén, a pisztolyához kapott.

— Vissza! — hördült fel.

A novíciusok megrökönyödve hátráltak.

— Szálljon ki!

Az apát kikászálódott az autóból. A köpcös törvényszolgával találta szembe magát. Az illető egy összehajtogatott irattal megütögette a karját.

— Ezennel kézbesítek önnek egy bírósági meghagyást, amelyet a törvény szerint fel kell olvasnom, és meg kell magyaráznom! Ez az ön példánya. A rendőrök tanúsíthatják, hogy ön elé tártam, ezért nem tagadhatja meg az átvételét…

— Persze, adja csak ide!

— Ez a helyes hozzáállás. Nomármost, a bíróság a következőképpen rendelkezik: „Tekintettel arra, hogy a panaszos állítása szerint nagyszabású nyilvános rendzavarás…”

— Dobjátok be a táblákat abba a szemeteshordóba — utasította Zerchi a novíciusait —, ha senkinek sincs kifogása ellene. Aztán szálljatok be az autóba, és várjatok! — Rá sem hederített a meghagyás szövegére, hanem elindult a rendőrök felé, nyomában a törvényszolgával, aki folytatta a pattogó felolvasást. — Letartóztatásban vagyok?

— Azon gondolkodunk.

— „…és jelenjék meg a bíróság előtt a fent említett időpontban, számot adandó arról, hogy miért…”

— Van valami vád is?

— Éppenséggel a nyakába varrhatunk négyet-ötöt, ha ragaszkodik hozzá.

Cors visszajött. Az anyát és gyermekét betámogatták a táborkapun. Az orvos arca komor volt, ha bűntudatos nem is.

— Ide hallgasson, atyám! — mondta. — Tudom, mit gondol erről az egészről, de…

Zerchi apát ökle hatalmas jobbegyenessel belevágott az orvos arcába. A váratlan ütéstől Cors elvesztette az egyensúlyát, kemény huppanással a fenekére esett. Csak ült és nézett maga elé, aztán szipogott egyet-kettőt. Az orrából hirtelen eleredt a vér.

— „…tartozik engedelmeskedni — hadarta tovább a köpcös —, feltéve, hogy hatályos ítélet nem…”

— Vidd oda az autóhoz — mondta az egyik rendőr. Az autó, melyhez az apátot odavitték, nem az övé volt, hanem a rendőrség járőrkocsija. — Egy kicsit csalódni fog magában a bíró — mondta zordonan a rendőr. — Most álljon meg szépen itt, és maradjon nyugton! Ha megmozdul, megbilincselem!

Az apát és a rendőr csendben várakozott a kocsinál, amíg távolabb a törvényszolga, az orvos és a másik rendőr összedugta a fejét. Cors egy zsebkendőt szorított az orrára.

Vagy öt percig tanácskozhattak. Zerchi mélységesen szégyellte magát. Az autó fémjére szorította homlokát, és imádkozni próbált. Pillanatnyilag nem nagyon érdekelte, milyen döntésre juthatnak azok hárman. Csak az anya és a gyermek járt az eszében. Bizonyos volt benne, hogy a nő már meggondolta magát, csak arra a mondatra volt szüksége, hogy én, Isten papja, megparancsolom… és az isteni kegyelemre, hogy meghallgassa — ha nem kényszerítették volna megállásra őket, ha a nő nem látta volna, ahogy „Isten papját” kurtán letorkolja „Caesar közlekedési rendőre”. Az apát még sohasem látta ilyen távolinak Krisztus királyságát.

— No, jól van, ember. Annyit mondhatok, mázlista egy alak maga!

Zerchi fölnézett.

— Tessék?

— Cors doki nem hajlandó feljelentést tenni! Azt mondja, erre számíthatott… Miért ütötte meg?

— Tőle kérdezzék.

— Kérdeztük már. Most csak azon gondolkodom, bevigyük-e magát, vagy elég, ha kézbesítjük az idézést. A törvényszolga azt mondja, maga ismert ember errefelé. Mivel foglalkozik?

Zerchi elvörösödött.

— Ez semmit sem jelent magának? — Megérintette a mellén lógó keresztet.

— Nem sokat, amikor a viselője orrba vág másokat! Mivel foglalkozik?

Zerchi lenyelte büszkeségének utolsó — maradványait is.

— A Szent Leibowitz-rend apátja vagyok, ott, abban az apátságban.

— És ez feljogosítja a testi sértésre?

— Nagyon sajnálom! Ha Cors doktor elfogadja, ünnepélyesen bocsánatot kérek tőle. Ha idézést kapok, megígérem, hogy megjelenek a bíróság előtt.

— Al, te mit mondasz?

— A börtön tele van a hontalanokkal…

— Ide hallgasson, ha úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, hajlandó távol tartani magát meg a bandáját innét, és ott maradni, ahová valók?

— Igen.

— Jól van. Akkor tűnés! De ha csak elhajt erre, és kiköp az útra, megnézheti magát!

— Köszönöm.

Amint elhajtottak, valahonnan a parkolóból sípláda hangja hallatszott; ahogy Zerchi visszanézett, látta, hogy a körhinta forog. Az egyik rendőr éppen megtörölte az arcát, vállon veregette a törvényszolgát, aztán mindannyian odamentek az autóikhoz, és elhajtottak. Hiába ült öt novícius mellette, Zerchi egyedül volt a szégyenével.

29. FEJEZET

— Ha jól tudom, máskor is megróttak már a hirtelen haragodért — korholta Lehy atya a bűnbánót.

— Igen, atyám.

— Tisztában vagy vele, hogy a szándékod gyakorlatilag gyilkos szándék volt?

— Nem akartam ölni.

— Mentegetni próbálod magad?! — förmedt rá Zerchire a gyóntató.

— Nem, atyám. Ártó szándék volt. Vádolom magam azzal, hogy gondolatban és tettben is vetkeztem az ötödik parancsolat szelleme ellen, és vétettem a könyörület és az igazságosság parancsa ellen. És szégyent és gyalázatot hoztam a tisztségemre.

— Tisztában vagy vele, hogy megszegted azt a fogadalmadat, hogy sohasem folyamodói erőszakhoz?

— Igen, atyám, és mélységesen megbántam.

— Nincs más enyhítő körülmény, mint hogy vöröset láttál és odacsaptál!… Gyakran szoktál így kivetkőzni józan önmagádból?

A kínos gyónás folytatódott; az apátság ura és parancsolója térden állt, a perjel pedig ítélkezett apátja felett.

— Jól van — mondta (végül Lehy atya. — Penitenciaként pedig megígéred, hogy elmondasz…

Zerchi másfél óra késéssel ért a kápolnához, de Mrs. Grales türelmesen várakozott. A gyóntatószék közelében térdepelt a padban, és mintha félig aludt volna. Az apát magában zavarban volt; amíg odaért, voltaképpen remélte, hogy Grales anyó már nem lesz ott. El kellett mondania a penitenciáját, mielőtt meggyóntathatta volna. Letérdelt az oltár közelében, és húsz percen át imádkozott, a Lehy atyától arra a napra kirótt penitenciaként, de amikor visszaindult a gyóntatószék felé, Mrs. Grales még mindig ott volt. Zerchi kétszer is szólt hozzá, mielőtt meghallotta; amikor felállt, megtántorodott egy kicsit. Az öregasszony megállt, fonnyadt ujjaival kitapogatta a Rachel-arc szemét, ajkát.

— Valami baj van, leányom? — kérdezte a pap. Mrs. Grales fölnézett a magas ablakokra. Tekintete ide-oda vándorolt a boltozatos mennyezeten.

— Igen, atyám — suttogta. — Érzem, hogy körülöttünk van a Gonosz, érzem bizony! Közel, nagyon közel van most a Gonosz itt! Bűnbocsánatra van szükség, — atyám, meg még valamire…

— Még valamire, Mrs. Grales?

Az öregasszony közel hajolt, a keze mögött súgta oda:

— Bűnbocsánatot kell adnom Őneki is! A pap egy kicsit hátrahőkölt.

— Kinek? Nem értem.

— Bűnbocsánatot… Neki, aki ilyennek teremtett — mondta nyögdécselve az öregasszony. De aztán lassan mosolyra húzódott a szája. — Én… én sose bocsátottam meg Neki.

— Istennek? Hogyan is?… Ő igazságos. Ő maga az Igazság, ő maga a Szeretet. Hogy mondhatja?…

Mrs. Grales tekintete kérően szegeződött rá.

— Hát nem bocsáthat meg Neki egy öreg paradicsomos kofa az igazságáért? Miután én is kérem az Ő bűnbocsánatát?

Dom Zerchi szárazát nyelt. Lenézett a padlóra, a kétfejű árnyékra. Valami szörnyűséges igazság sejlett ebben az árnyékalakban. Nem tudta rávenni magát, hogy megrója az öregasszonyt a megbocsátás gondolatáért. Mrs. Grales egyszerű világában elképzelhető volt, hogy ugyanúgy megbocsássák az igazságot, mint az igazságtalanságot, hogy ugyanúgy megbocsásson az ember az Istennek, mint az Isten az embernek. Úgy legyen tehát, és légy türelmes hozzá, Uram, gondolta magában, miközben megigazította a vállán a stólát.

Mielőtt beléptek a gyóntatófülkébe, az öregasszony térdet hajtott az oltár felé. A pap észrevette, hogy amikor Mrs. Grales keresztet vetett, a keze nemcsak a saját homlokát érintette meg, hanem Rachelét is. A pap elhúzta a vastag függönyt, bement a fülkéjébe, és átsuttogott a rácson:

— Mit kívánsz, leányom?

— Áldj meg, atyám, mert bizony vetkeztem… Akadozva beszélt. A pap nem tudta kivenni az arcát a sűrű rácsozaton át. Csak a halk, töredezett, panaszos hangot hallotta, Éva hangját. Ugyanaz, ugyanaz, mindig csak ugyanaz, még egy kétfejű nő sem tud új módokat kitalálni arra, hogy a gonosszal kacérkodjék, csak lélektelenül majmolja az eredendőt. Zerchit még mindig gyötörte a szégyen azért, ahogy a nővel, a rendőrökkel és Corsszal viselkedett, és nehézére esett, hogy odafigyeljen. Mégis, ahogy hallgatta a gyónást, reszketni kezdett a keze. A szavak ritmusa tompán szűrődött át a rácson, mint valami távoli kalapálás zaja, ahogy a szögeket verik be a fába, a tenyereken át. Mint alter Christus[152], a pap minden teher súlyát megérezte egy-egy pillanatra, mielőtt továbbadta Neki, aki mindegyiket magára vette. Ott volt az a dolog az asszony párjával. Aztán azok a mocskos, titkos dolgok, azok a dolgok, amiket piszkos újságpapírba kell göngyölni és éjszaka elásni. A szörnyűséget szinte mintha még fokozta volna, hogy csak részben értette meg.

— Ha azt akarod mondani, hogy magzatelhajtásban vagy bűnös — suttogta —, meg kell mondanom, hogy csak a püspök oldozhat fel, és én nem is…

Elhallgatott. Távoli dübörgés hallatszott, aztán a kilövőállásból fellőtt rakéták halk horkanása-süvítése.

— A Gonosz! A Gonosz! — nyüszítette az öregasszony;

A pap fejbőre megbizsergett, hirtelen oktalan, jeges rémületet érzett.

— Gyorsan! A töredelem megnyilvánulását! — mormolta. — Tíz avét, tíz miatyánkot vezeklésül! Később meg kell majd ismételned a gyónást, de most a töredelem megnyilvánulását!

Hallotta a mormolást a rács túloldaláról. Gyorsan elrebegte a feloldozást:

— Te absolvat Dominus Jesus Christus; ego autem eius auctoritate te absolvo ab omni vinculo… Denique, si absolvipotes expeccatis tuis, ego te absolvo in nomine Patris…[153]

Mielőtt befejezhette volna, fény szűrődött át a gyóntatófülke vastag függönyén. A fény egyre erősödött, míg a fülke nappali világosságban úszott. A függöny füstölögni kezdett.

— Várj, várj! — sziszegte a pap. — Várj, amíg kialszik!

— …várj várj várj amíg kialszik — visszhangozta egy halk, ismeretlen hang a rács mögül. Nem Mrs. Grales hangja volt.

— Mrs. Grales?… Mrs. Grales?

Az asszony álmos hangon, nehezen forgó nyelvvel válaszolt:

— Sose akartam… sose akartam… sose… szeretni…

— Elhalkult, elhalt. Nem az a hang volt, amely az előbb válaszolt.

— Most gyorsan futás!

Nem nézte, hogy az asszony követi-e, kiugrott a gyóntatófülkéből, és a padok között elrohant a mellékoltár felé. A fény már halványodott, de még mindig déli napsütésként perzselte a bőrt. Hány másodperc lehet hátra?! A templom tele volt füsttel.

Zerchi beugrott a szentélybe, megbotlott az első lépcsőfokon, térdhajtásnak tekintette, odalépett az, oltárhoz. Lázas sietséggel kiemelte a Krisztussal tele szentségtartót a tabernákulumból, megint térdet hajtott a Jelenlevő előtt, fölkapta Isten testét, és kiiramodott.

Ekkor omlott rá az épület.

Amikor magához tért, nem látott mást, csak homokot. Derekától lefelé a földhöz volt préselve. Hason feküdt. Megpróbált megmozdulni. Az egyik karja szabadon volt, a másikat azonban fogva tartotta a ránehezedő súly. Szabad keze még mindig fogta a szentségtartót, de ahogy elzuhant, megbillenthette, mert leesett a fedele, és néhány apró szentelt ostya kigurult belőle.

A lökéshullám szentségtartóstul kihajította a templomból, állapította meg. Homokban feküdt. A közelben, egy kőgörgetegben rózsabokor maradványai látszottak. Az egyik ágon rajta maradt egy rózsa — az egyik Hókirálynő-fajta. A szirmai megperzselődtek.

A magasból repülőgépek dübörgése hallatszott, kék fények villóztak a porfelhőn át. Zerchi először egyáltalán nem érzett fájdalmat. Megpróbálta kinyújtani a nyakát, hátrafordítani a fejét, hogy megnézze magának a behemótot, mely rátelepedett, de akkor megérkezett a fájdalom. Elködösült előtte a világ. A pap halkan felkiáltott. Nem akart többször hátranézni. Öttonnányi kő takarta be, szilárdan fogta, ami megmaradt belőle deréktól lefelé.

Nekilátott összeszedni a szent ostyadarabkákat. Óvatosan keresgélt a szabadon maradt karjával. Gyengéden, egyenként szedegette fel őket a homokból. A szél azzal fenyegetett, hogy vándorútra küldi Krisztus morzsáit. Akkor is legalább megpróbáltam, Uram, gondolta. Kell valakinek utolsó kenet? Viaticum? Ha igen, akkor ide kell vonszolniuk magukat hozzám. Vagy maradt még valaki egyáltalán?

A rettenetes dübörgésen kívül nem hallott más hangot.

Egy vékonyka vérpatak minduntalan a szemébe folyt. A karjával törölte le, nehogy a véres kezével beszennyezze az ostyákat. Tévedés, Uram, az én vérem, nem a Tiéd! Dealba me.[154]

A szétszóródott Oltáriszentség javát visszatette már a kehelybe, de néhány kósza ostyácska távolabbra gurult. Feléjük nyúlt, és megint elsötétült előtte minden.

— JézusMáriaSzentJózsef! Segítség!

Halkan szűrődött oda a válasz, messziről, alig hallhatóan az égbolt robajlásában. Ugyanaz az idegen, halk hangocska volt, amelyet a gyóntatófülkében hallott, és megint a szavait visszhangozta:

— …jézus mária szent József segítség.

— Tessék?! — kiáltott fel a pap.

Még néhányat kiáltott, de nem jött több válasz. Közben szállingózni kezdett fentről a por. Visszahelyezte a szentségtartó fedelét, hogy a por ne vegyüljön az ostyák közé. Egy darabig lehunyt szemmel feküdt.

A papi hivatással az a baj, hogy az ember végül kénytelen megfogadni a tanácsot, amelyet a többieknek adott. — A természet nem ró senkire olyan terhet, amelynek az elviselésére nem készítette föl. Ezt kapom azért, mert először a Sztoikus szavával feleltem annak a lánynak Isten szava helyett, gondolta.

Nem is annyira a fájdalom gyötörte, mint valami ádáz viszketés, amely a beszorult része felől jött. Megpróbálta megvakarni, de az ujjai csak sziklafelülethez értek. Egy pillanatig karmolászta, megborzongott, visszahúzta a kezét. A viszketés őrjítő volt. A sérült idegek ostobán követelőztek, hogy vakarják meg őket! Zerchi nagyon méltatlannak érezte a helyzetét.

Nos, Cors doktor, honnét tudja, hogy a viszketés nem alapvetőbb rossz, mint a fájdalom?

Ezen fölnevetett. A nevetéstől hirtelen elsötétült megint minden. A feketeségből nagy nehezen visszaevickélt a világosságra, miközben valaki sikoltozott. A pap egyszerre ráébredt, hogy a sikoltozás az ő szájából jön. Hirtelen félni kezdett. A viszketés már elviselhetetlenné fokozódott, de a sikolyokból nem fájdalom szólt, hanem esztelen rémület. Most már a levegővétel is csak kín volt, mely nem enyhült, de a kínt el tudta viselni. A rettegést az a legutóbbi feketeség váltotta ki. A feketeség mintha fölébe magasodott volna, mohón kívánta volna, éhesen várakozott volna rá — hatalmas, fekete étvágy, lelkekre éhező. A fájdalmat el tudta viselni, de azt a Borzalmas Sötétséget nem. Vagy ott volt valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie, vagy itt volt valami, amit el kellett még végeznie! Ha egyszer hagyja, hogy az a sötétség fölébe kerekedjék, itt már nemigen tud tenni semmit.

Szégyellte a félelmet, imádkozni próbált, de az imák valahogy imaszerűtlennek rémlettek — mintha mentegetőzések lettek volna, nem könyörgések; mintha az utolsó ima, az utolsó fohász már elhangzott volna. A félelem nem enyhült. Miért? Megpróbált logikával hatni rá. Láttál már embereket meghalni, Jeth! Nem is keveset. Nem látszik olyan nehéznek! Egyre gyengül a láng, aztán néhány görcsöset lobban még, és kialszik. Az a koromfekete Sötétség — a szakadék aham és asti között — a legfeketébb Styx, a mélység az Úr és az ember között… Ide figyelj, Jeth, ugye nem kételkedel benne, hogy valóban van Valami a túloldalon? Akkor miért remegsz így?

Egy szakasz jutott az eszébe a Dies Irae-ből[155], és egyre ott motoszkált benne:

„Mit mondjak majd akkor, én nyomorult? Kitől kérjek védelmet, hiszen még az igazak is alig vannak biztonságban?” Vix securus? Miért „alig vannak” biztonságban? Hiszen az igazak nem kárhozhatnak el! Akkor miért remegsz így?

Bizony, Cors doktor úr, az igazi rossz, amelyről még önnek is említést kellett volna tennie, az nem a szenvedés, hanem a szenvedéstől való esztelen félelem! Metus doloris[156]. Tegye mellé pozitív megfelelőjét, a világi biztonság, az Éden utáni vágyódást, és talán megleli „a gonosz gyökerét”, doktor úr! A lehető legkevesebb szenvedés és a lehető legnagyobb biztonság, ez volt a helyes és természetes törekvése a társadalomnak és Caesarnak. De aztán valahogy ez lett minden cél, ez lett a törvény egyetlen alapja — kifacsarva. És csak erre törekedvén, elkerülhetetlenül csak az ellenkezőjét érhettük el: a lehető legtöbb szenvedést, a lehető legkisebb biztonságot.

Mi a világgal a baj? Én. Vegye magára, doktor úr, a maga inge is! Te, én, Ádám, az ember, mi! Nincsen „világi gonoszság”, csak az, amelyet belevisz a világba az ember — te, én, Ádám, mi — egy kis segítséggel a Hazugságok Atyjától. Hibáztassanak bármit, akár Istent is, de jaj, ne hibáztassanak engem! Doktor úr? Az egyetlen rossz a világban most, kedves Cors, az, hogy a világ nincs többé. Mire vezetett a fájdalom?

Erőtlenül fölnevetett megint, és ráborult a Sötétség.

— Én, mi, Ádám — de Krisztus, ember, én; én, mi, Ádám, de Krisztus, ember én — mondta fennhangon. — Tudod mit, Pat? Ők… együtt… inkább feszítsék őket a keresztre együtt… csak ne egyedül… amikor véreznek… társaság kell. Mert… Mert ahogy a Sátán a pokollal akarja — megtölteni az embert. Mármint ahogy a Sátán az emberrel akarja megtölteni a poklot… Mert Ádám… És Krisztus mégis… De én akkor is… Ide figyelj, Pat…

Ezúttal több időbe telt, amíg szét tudta oszlatni a mélyfekete Sötétséget, de meg kellett értetnie Pattéi a dolgot, mielőtt végképp hagyja elnyelni magát!

— Ide figyelj, Pat, azért… azért mondtam neki, hogy a gyermekének muszáj… azért, mert. Mert Jézus sohase kért senkitől semmit, amit Jézus maga nem csinált végig. Én is azért. Azért nem engedek. Pat…?

Pislogott egyet-kettőt. Pat eltűnt. A világ megint összeállt, a feketeség eloszlott. Zerchinek valahogy sikerült rájönnie, mitől félt. Volt valami, amit még el kellett végeznie, mielőtt a Sötétség mindörökre magába zárja. Édes Istenem, engedd, hogy éljek addig, amíg elvégezem! Félt attól, hogy meghal, mielőtt eltűrt ugyanannyi szenvedést, mint a gyermek, aki nem tudta fölfogni; a gyermek, akit meg akart menteni a további szenvedésre — nem, nem a további szenvedésre, hanem a szenvedés ellenére. Krisztus nevében ráparancsolt az anyára. Helyesen tette. De most félt belezuhanni abba a feketeségbe, mielőtt elvisel annyit, amennyit Isten segítségével elviselhet.

Akkor hát a gyermekért és az anyjáért. Amit másnak, azt magamnak is. Fas est.[157]

A döntéstől mintha enyhült volna a fájdalom. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, aztán óvatosan visszasandított a kőtömegre. Több mint öt tonna volt a háta mögött. Ezernyolcszáz év volt mögötte. A lökéshullám feltépte a kriptát is, mert a kövek között csontok fehérlettek. Szabad kezével hátrakotort, valami simát érzett, nagy nehezen kiszabadította. A homokba ejtette, a szentségtartó mellé. Az állkapocscsont hiányzott, de a fejkoponya sértetlen volt, csak a homlokán volt egy lyuk, félig elkorhadt faszilánk állt ki belőle. Mintha egy nyílvessző maradványa lett volna. A koponya nagyon réginek látszott.

— Testvérem — suttogta Zerchi, mert azokban a kriptákban csak a rend szerzeteseit helyezték nyugalomra, senki mást.

Mit tettél értük, vén Csont? Megtanítottad őket írni-olvasni? Segítettél nekik az újjáépítésben, elvezetted őket Krisztushoz, segítettél helyreállítani egy kultúrát? Nem felejtetted el figyelmeztetni őket, hogy édenkert sohasem lehet belőle? Persze hogy nem. Áldott légy, Csont, gondolta, és ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A fáradságodért egy nyílvesszővel fizettek a szemed közé. Mert több van ott mögöttem, mint öttonnányi, tizennyolc évszázadnyi kő. Azt hiszem, nagyjából kétmillió év van ott — amennyi eltelt az első Homo inspiratus[158] óta.

Megint meghallotta a hangot — azt a halk visszhangocskát, amely korábban ráfelelt a szavára. Most gyerekesen énekelgetett: — La-la-la, la-la-la…

Habár úgy rémlett, ugyanaz a hang, mint amit a gyóntatófülkében hallott, semmiképpen sem lehetett Grales anyóé! Grales anyó megbocsátott volna Istennek, aztán eliszkolt volna, ha idejében kijutott volna a kápolnából — és bocsásd meg a szerepcserét, Uram! De a pap nem is volt bizonyos benne, hogy csakugyan bocsánatot kell kérnie a szerepcseréért. Ide hallgass, vén Csont, lehet, hogy ezt kellett volna mondanom Corsnak? Nézze, kedves Cors, miért nem bocsát meg Istennek azért, mert megengedi a fájdalmat? Ha nem engedné meg, akkor az emberi bátorság, merészség, nemesség, önfeláldozás mind értelmét veszítené! Ráadásul maga itt állna munka nélkül, Cors!

Talán ezt felejtettük el megemlíteni, Csont. Bombák, a világ őrjöngő dühe, amikor keserűen ráébred, hogy nem üti meg a félig elfelejtett Éden mértékét! A keserűség lényegében Isten ellen irányul. Ide hallgass, Ember, hagyj fel a keserűséggel — „bocsáss meg az Úrnak”, ahogy Grales anyó mondaná — minden más előtt; a szeretet előtt is!

De nem: bombák és dührohamok. Nem bocsátottak meg.

Kis időre elszunnyadt. Természetes alvás volt, nem a Sötétség förtelmes, lélekölő semmije. Eleredt az eső, megtisztította a levegőt a portól. Amikor a pap fölébredt, nem volt egyedül. Felemelte az arcát a sárból, dühösen rájuk meredt. Hárman ültek a romhalmazon, gyászos komorsággal méregették. Megmozdult. Kiterjesztették fekete szárnyukat, nyugtalanul sziszegtek. Erőtlenül odavágott egy követ. Kettő felröppent, és körözni kezdett a magasban, de a harmadik ott maradt, s komolyan nézte. Sötét, csúf madár volt, de nem olyan, mint az a Másik Sötét. Ennek csak a test kellett.

— Még nem készült el a vacsora, madártestvér — szólt oda Zerchi bosszúsan. — Várnod kell.

A madár nem számíthat már sok vacsorára, jegyezte meg magában, mielőtt belőle magából is a többiek vacsorája lesz. Tollait megperzselte az atomvillanás, és fél szemét csukva tartotta. Csapzottra ázott az esőben, és — az apát gyanította, hogy az eső maga is halált hoz.

— la-la-la, la-la-la várj várj várj amíg kialszik la…

Megint az a hang! Zerchi előzőleg attól tartott, talán hallucináció. De a madár is hallotta. Félrehajtott fejjel kémlelt valamit Zerchi látóterén kívül. Végül rekedten fújt egyet, és fölrebbent.

— Segítség! — kiáltotta erőtlenül Zerchi.

— segítség — szajkózta az idegen hang.

És egy romhalmaz mögül előjött a kétfejű nő. Tétova léptekkel közelebb ment, aztán megállt, lenézett Zerchire.

— Hála istennek, Mrs. Grales! Nézzen szét, nincs-e a közelben Lehy atya…

— hála istennek mrs grales nézzen szét nincs e a közelben…

A pap kipislogta a szeméből a vért, és alaposabban megnézte.

— Rachel — rebegte.

— rachel — felelte rá a teremtmény.

Letérdelt a hason fekvő pap elé, aztán hátraült a sarkára. Zöld szeme hűvös tekintetével szemügyre vette, és ártatlan mosoly jelent meg az arcán. Tekintetében csodálkozás, élénk kíváncsiság volt — és talán még valami egyéb is —, de szemlátomást nem érzékelte, hogy a másik szenved.

Volt valami abban a szempárban, ami néhány másodpercig Zerchi minden figyelmét lekötötte. De aztán észrevette, hogy Mrs. Grales feje békésen szunnyad a másik vállon. Rachel rámosolygott. Fiatalos, szégyenlős, reményteljes, barátkozó mosoly volt. Zerchi újra megpróbálkozott:

— Ide hallgasson, életben maradt még valaki? Keressen.

Dallamosan, fennkölt komolysággal jött a válasz:

— ide hallgasson életben maradt még… — A nő ízlelgette a szavaié zamatát. Egyenként, tisztán tagolta őket. Elmosolyodott a hallatukon. Amikor már elhangzottak, az ajka némán újraformálta őket. Több ez, mint gépies utánzás, állapította meg a pap. A nő közölni akart valamit. Az ismétléssel mintha ezt a gondolatot igyekezett volna átadni: Valahogy olyan vagyok, mint te.

De hiszen csak az imént született meg…

És valahogy más is vagy — állapította meg Zerchi enyhe áhítattal. Jól emlékezett, hogy Mrs. Gralesnek ízületi gyulladása volt mind a két térdében — de az a test, mely régebben Grales anyóé volt, most a sarkán ült előtte hajlékony, fiatalos pózban. Mi több, az öregasszony ráncos bőre is mintha kevésbé ráncosnak látszott volna, és mintha rózsásabb lett volna a színe — mintha új élet költözött volna az elhalt, öreg szövetekbe! Zerchi tekintete hirtelen megakadt a nő karján.

— Megsebesült!

— megsebesült.

Zerchi odamutatott. A nő nem nézett oda, hanem utánozta Zerchi mozdulatát, megnézte a pap ujját, és feléje nyújtotta az övét — a sebesült karját. Vér alig látszott rajta, de legalább egy tucat vágás csúfította, az egyik nagyon mélynek rémlett. Zerchi az ujjánál fogva odahúzta a nő karját. Óvatosan kiszedett belőle öt üvegszilánkot. A nő vagy átnyomta a karját egy ablaküvegen, vagy — ami valószínűbb volt — a robbanás pillanatában egy szétpattanó üvegtábla közelében állt. Csak egyszer jelent meg egy vércsepp, amikor egy félarasznyi üveglándzsát húzott ki a húsból. Amikor a többit kiemelte, csak apró, kékes nyomok maradtak utánuk, vérzés nélkül. Az egész egy régi hipnózisbemutatóra emlékeztette, amelynek egyszer tanúja volt, és amelyet szélhámosságnak tekintett. Amikor megint fölpillantott a nő arcába, döbbenete fokozódott. Változatlanul mosolygott, mintha az üvegdarabok eltávolítása a legkevésbé sem zavarta volna.

A pap ránézett Mrs. Grales fejére. Az arc elszürkült, a kóma személytelen maszkja látszott csak. Az ajka vértelennek rémlett. Zerchi valahogy bizonyos volt benne, hogy haldoklik. Lelki szemével látta, ahogy majd elsorvad, és végül leszárad, leesik, mint egy heg, mint egy köldökzsinór. Kicsoda hát Rachel? És micsoda?

Az eső áztatta köveken még maradt egy kis nedvesség. A pap megnedvesítette az ujja hegyét, intett a nőnek, hogy hajoljon közelebb. Akármi volt is ez a lény, valószínűleg akkora sugárdózist kapott, hogy nem élhetett sokáig. A nedves ujja hegyével Zerchi lassan keresztet rajzolt a homlokára.

— Nisi baptizata és ét nisi baptizari nonquis, te baptizo…[159]

Ennél nem jutott tovább. A nő hátrahőkölt. Az arca megmerevedett, eltűnt róla a mosoly. Nem! — mintha az egész arckifejezése ezt kiáltotta volna. Elfordult Zerchitől. Letörölte a nedvességet a homlokáról, lehunyta a szemét, kezét lazán az ölébe ejtette. Teljesen kifejezéstelen lett az arca, passzív, befelé forduló. Ahogy így lehajtotta a fejét, az egész megjelenése olyan volt, mintha imádkoznék. Aztán a passzivitásból apránként újjászületett a mosoly. Egyre derűsebb lett. Amikor felnyitotta a szemét, és ismét ránézett Zerchire, ugyanaz a nyíltság, melegség sugárzott a szeméből. De körülpillantott, mintha keresett volna valamit.

A tekintete a szentségtartóra esett. Mielőtt a pap megakadályozhatta volna, fölemelte.

— Ne! — hörögte rekedten Zerchi, és utánakapott. A nő azonban sokkal gyorsabb volt, és az erőfeszítés a papnak megint egy ájulásába került. Amikor lassan visszatért az öntudata, és ismét fölemelte a fejét, csak ködösen látott mindent. A nő még mindig ott térdelt előtte. Zerchi a ködön át végre ki tudta venni, hogy bal kezében az aranykelyhet tartotta, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között pedig óvatosan egy szentelt ostyát. A pap felé nyújtotta az ostyát… vagy megint csak képzelődött, mint az előbb, amikor azt hitte, Pat testvérrel beszél?

Várt, hogy eloszoljék a köd. Ezúttal azonban tudta, hogy nem fog egészen kitisztulni.

— Domine, non sum dignus… — suttogta — sed tantum dic verbo…[160]

Elfogadta a nő kezéből az ostyát. A nő visszahelyezte a szentségtartó fedelét, és a kelyhet védett helyre, egy kiugró kőperem alá tette. Mozdulatai nem a szertartás megszokott mozdulatai voltak, de az a tisztelet, amely érzett belőlük, egyvalamiről meggyőzte a papot: hogy a nő megérezte a Láthatatlan Jelenlétet a látszat mögött. Ez a lény, aki még nem tudta használni a szavakat, meg sem értette még őket, úgy cselekedett, mintha közvetlen parancsra cselekedett volna, válaszként a szükségkeresztelési kísérletre.

Zerchi erőlködött, hogy újra tisztán lásson, hogy még egyszer megnézhesse az arcát ennek a lénynek, aki a néma gesztusaival az értésére adta: Nincs szükségem az első szentségedre, Ember, de méltó vagyok rá, hogy kiszolgáltassam neked az életnek ezt a szentségét! Most már tudta a pap, hogy micsoda ez a lény, és halk zokogás tört fel belőle, amikor képtelen volt ködös pillantásával tisztán látni újra azt a hűvös, zöld, háborítatlan tekintetet, egy szabadnak született lény tekintetét.

— Magnificat anima mea Dominum — suttogta. — Magasztalja az én lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgálójára… — Utolsó cselekedeteként meg akarta tanítani ezeket a szavakat a nőnek, mert szilárdan, hitte, hogy valami közös benne azzal a Szűzzel, aki először kimondta őket.

— Magnificat anima mea Dominum et exultavit spiritus meus in Deo, salutari meo, quia respexit humilitatem…[161]

Kifogyott a lélegzete, mielőtt befejezhette volna. Megint elhomályosult előtte minden; most már a nő körvonalait sem látta. De hűvös ujjak érintették meg a homlokát, és egyetlen szó hatolt a fülébe:

— Élj!

Aztán a nő elment. A pap hallotta, ahogy a hangja egyre távolodik az új romok között:

— la la la, la-la-la…

Annak a hűvös, zöld szempárnak a képe vele maradt, amíg életben volt. Nem kérdezte, miért látta volna jónak Isten, hogy Grales anyó vállán keltsen életre egy eredendő ártatlanságú teremtményt, vagy hogy miért ajándékozta meg Isten az Éden természetfeletti adományaival — azokkal az adományokkal, amelyeket az ember előzőleg mindig nyers erővel próbált visszaragadni az égtől, amióta először elveszítette őket. Zerchi eredendő ártatlanságot látott abban a szempárban, és a feltámadás ígéretét. Egyetlen pillantás is bőséges jutalom volt, és a papnak a hála könnyei szöktek a szemébe. Azután arcát a sárba temette és várt.

Semmi más nem jött már — semmi, amit látott, érzett vagy hallott volna.

30. FEJEZET

Énekeltek, miközben beemelték a gyermekeket a hajóba. Régi űrhajósnótákat énekeltek, ahogy egyenként fölsegítették a gyermekeket a létrán, átadták őket a nővérek kezébe. Amikor a látóhatár megremegett, az éneklés abbamaradt. Beadták az utolsó gyermeket is a hajóba.

A látóhatárt villanások borították el, miközben a szerzetesek fölhágtak a létrán. A látóhatár végig vörösen felizzott. Felhőfal emelkedett a magasba a távolban, ahol addig nem volt felhő. A létrán a szerzetesek elfordították az arcukat a villanásoktól. Amikor a villanások kialudtak, visszanéztek.

Lucifer ábrázata förtelmes gombaként emelkedett a felhőfal fölé, lassan nyomult a magasba, mint valami óriás, aki végre lábra áll korszakos földi raboskodása után.

Fentről parancs harsant. A szerzetesek folytatták útjukat a létrán. Nemsokára mind a hajóban voltak már.

Az utolsó szerzetes megtorpant a légzsilipben. Megállt a nyílásban, levette a saruját. — Sic transit mundus[162] — mormolta, ahogy visszanézett az izzásra. Összeütögette a saruja talpát, kiverte belőle a port. Az izzás már az égbolt harmadát elborította. A szerzetes megvakarta a szakállát, még egy utolsó pillantást vetett az óceánra, aztán hátralépett, becsukta a csapóajtót.

Párafelhő csapott elő, vakító fény villant, éles, sivító hang hallatszott, és a csillaghajó meglódult az ég felé.

A hullámok egyhangúan csapkodták a partot, kivetették az uszadékfát. A magas parti hullámok mögött egy elhagyott hidroplán himbálózott a vízen. Egy idő múlva a hullámok elkapták a hidroplánt, és a partra vetették az uszadékfával együtt. A hidroplán az oldalára borult, letörött a szárnya. Apró rákok nyüzsögtek vidáman a hullámok mélyén, meg tőkehalak, melyek a rákokkal táplálkoztak, és a cápa, mely felfalta a tőkehalakat, és kiválónak találta őket, a tenger pajkos brutalitásában.

Szél söpört át az óceán fölött, finom, fehér, fátyolos hamufelhőt sodort magával. A hamu belehullott a tengerbe, bele a hullámokba. A hullámok döglött rákokat mostak a partra az uszadékfával. Aztán partra mosták a tőkehalakat is. A cápa kiúszott a legmélyebb vizekbe, ott borongott a hideg, tiszta áramlatokban. Sokáig nagyon éhes maradt.