Hozsánna néked, Leibowitz!

12. FEJEZET

Marcus Apollo bizonyos lett benne, hogy a háború a küszöbön áll, mihelyt véletlenül meghallotta, amint Hannegan harmadik felesége azt mondta egy szolgálóleánynak, hogy kedvelt udvaronca ép bőrrel érkezett vissza küldetéséből, Vad Medve törzsének sátrai közül. Az a tény, hogy az udvaronc élve visszatért a nomádok táborából, napnál világosabban jelezte, hogy háború készül. A küldött állítólagos megbízatása az volt, hogy tudassa a sík vidéki törzsekkel, hogy a civilizált államok beléptek a Szent Ostor Szövetségébe a vitatott területeket illetően, és ezentúl kíméletlen bosszút állnak a nomád népeken és rablóbandákon minden újabb portyázgatás esetén. De olyan ember még nem született, aki ilyen üzenet átadása után élve visszatért volna Vad Medvétől. Ennélfogva — vonta le a következtetést Apollo — az ultimátum nem hangzott el; Hannegan követe más, titkos céllal indult el a Síkságra. És a cél nagyon is nyilvánvaló volt…

Apollo udvariasan átóvakodott a kis vendégcsoporton, éles szeme megkereste Claret testvért, megpróbálta elkapni a pillantását. Apollo magas alakja, szigorú, fekete reverendája, melynek derekán csak az egyetlen élénk színű csík jelezte rangját, éles ellentétben állt a többiek öltözékének a díszteremben kavargó, kaleidoszkópszerű színpompájával, és nem került nagy fáradságába, hogy magára vonja írnoka figyelmét. Fejével intett a büféasztal felé, melyen már csak maradványok éktelenkedtek, zsíros edények meg néhány szemlátomást odakozmált sült galamb. Apollo belekotort a merőkanállal a puncsostál mélyébe, észrevette, hogy egy döglött csótány úszik a fűszerek között, és előzékenyen Claret testvérnek nyújtotta oda az első poharat, amikor odaért.

— Köszönöm, Messér — mondta Claret, akinek figyelmét elkerülte a csótány. — Beszélni óhajtott velem?

— Mihelyt vége a fogadásnak. A szálláshelyemen. Sarkal ép bőrrel visszatért.

— Ó!

— Ennél vészterhesebb ó-t még nem hallottam. Eszerint tisztában van az érdekes következményekkel…

— Hogyne, Messér! Ez azt jelenti, hogy Hannegan részéről az egész Szövetség csak ámítás, és az a célja, hogy meg…

— Psszt! Később! — Apollo a szemével intett, hogy jön valaki, s az írnok elfordult, hogy újra megtöltse poharát a puncsostálból. Ott hirtelen nagyon megragadta valami a figyelmét, föl sem nézett a selyembe öltözött, sovány alakra, aki feléjük igyekezett a bejárat felől. Apollo hűvös udvariassággal elmosolyodott, és meghajolt az illető felé. Kézfogásuk rövid volt, és érezhetően barátságtalan.

— Nocsak, Thon Taddeo — mondta a pap —, a jelenléte meglepetés számomra! Azt hittem, kerüli az ilyen léha összejöveteleket. Mi lehet a különlegessége ennek a mostaninak, hogy idevonz egy ilyen kiváló tudóst? — Megjátszott értetlenséggel felvonta a szemöldökét.

— Természetesen ön vonzott ide — mondta a vendég hasonlóan gunyoros hangon —, ön az egyetlen oka, hogy eljöttem.

— Én? — A pap meglepetést színlelt, pedig a kijelentés valószínűleg igaz volt; féltestvérének esküvői fogadása önmagában kevés lett volna arra, hogy Thon Taddeo ünnepi díszt öltsön magára, és kimozduljon a kollégium falai közül.

— Az az igazság, hogy egész nap magát kerestem. Azt mondták, itt biztosan megtalálom. Máskülönben… — Körülpillantott a díszteremben, és idegesen, megvetően felhorkantott.

A horkantás elszakította a köteléket, mely addig, ki tudja, miért, a puncsostálon tartotta Claret testvér megbűvölt tekintetét.

— Kér puncsot, Thon Taddeo? — érdeklődött, és odanyújtott egy tele pohárral.

A tudós egy biccentés kíséretében elfogadta, felhajtotta.

— Meg akartam kérdezni még néhány dolgot a Leibowitz-féle dokumentumokról, amikről a múltkor beszéltünk — mondta Marcus Apollónak. — Kaptam egy levelet az apátságból, egy Kornhoer nevű illetőtől. Biztosított róla, hogy a birtokukban levő írásos emlékek még az európai-amerikai civilizáció utolsó évéiből származnak…

Ha az a tény, hogy több hónappal ezelőtt ő maga szintén biztosította erről a tudóst, irritálta is Apollót, nem mutatta ki.

— Igen — mondta. — Úgy tudom, nem férhet kétség a hitelességükhöz.

— Ha ez így van, akkor teljesen érthetetlen számomra, hogy senki sem hallott még… de ez most mindegy. Kornhoer lajstromot és leírást küldött jó néhány dokumentumról és szövegről, amely állítólag a birtokukban van. Ha egyáltalán léteznek, látnom kell őket!

— Igazán?

— Igen. Ha szélhámosság, le kell leplezni, ha pedig nem, akkor az adatok felmérhetetlen értékűek lehetnek!

A monsignore felvonta a szemöldökét.

— Biztosíthatom, hogy szélhámosságról szó sincs — mondta ridegen.

— A levélben egyúttal meghívtak, hogy keressem föl az apátságot, és vizsgáljam meg a dokumentumokat. Nyilvánvalóan hallottak rólam.

— Nem feltétlenül — mondta Apollo. Nem tudta nem kihasználni a lehetőséget. — Nemigen érdekli őket, hogy ki olvassa el a könyveiket, feltéve, hogy rendesen kezet mos előtte, és nem tesz kárt a féltett kincseikben.

A tudós arca elborult. Nem volt ínyére az a feltételezés, hogy létezhetnek művelt emberek, akik még nem hallották a nevét.

— De hát akkor minden rendben van! — folytatta Apollo nyájasan. — Semmi gond! Fogadja el a meghívást, keresse föl az apátságot, tanulmányozza át a relikviáikat! Szívesen fogadják majd.

A tudós ingerülten felfortyant:

— És utazzak át a Síkságon, amikor Vad Medve nemzetsége… — Thon Taddeo hirtelen elharapta a mondatot.

— Tessék? Nem értettem jól… — Apollo arcán nem látszott különös figyelem, de a halántékán lüktetni kezdett egy ér, ahogy várakozóan Thon Taddeóra nézett.

— Csak azt mondtam, hogy hosszú és veszélyes az út, meg különben sem tölthetek hat hónapot távol a kollégiumtól. Azt akartam megbeszélni, nem lehetne-e odaküldeni a polgármester gárdistáiból egy jól felfegyverzett csapatot, hogy hozzák ide a dokumentumokat tanulmányozásra.

Apollónak torkán akadt a szó. Gyerekes vágyat érzett, hogy sípcsonton rúgja a tudóst.

— Sajnos — mondta egy pillanatnyi hallgatás után — attól félek, hogy az teljességgel lehetetlen. De az egész kérdés amúgy sem tartozik a hatáskörömbe, úgyhogy nemigen lehetek a segítségére.

— Miért nem? — méltatlankodott Thon Taddeo. — Nem maga a vatikáni nuncius Hannegan udvarában?

— De igen, pontosan az vagyok. Új-Rómát képviselem, nem az egyes szerzetesrendeket. Az apátságok irányítása az apátjaik kezében van.

— De ha Új-Róma egy kis nyomást gyakorolna…

A sípcsonton rúgás vágya újult erővel tört fel.

— Jobb volna ezt később megbeszélni — mondta kurtán Monsignore Apollo. — Ma este a dolgozószobámban, ha megfelel. — Félig elfordult, kérdően visszanézett, mintha azt mondaná: „Na, mi lesz már?”

— Ott leszek — vágta rá a tudós, aztán elcsörtetett.

— Miért nem mondott azonnal nemet? — füstölgött Claret, amikor egy óra múlva kettesben maradtak a követségi lakosztályban. — Hogy felbecsülhetetlen értékű ereklyéket hurcoljanak át a banditák járta vidéken, ilyen időkben? Elképzelhetetlen, Messér!

— Az bizony.

— Akkor miért?

— Két okból. Először: Thon Taddeo Hannegan rokona, méghozzá befolyásos rokona. Illő udvariasságot kell tanúsítanunk iránta, akár rokonszenvezünk vele, akár nem. Másodszor: elkezdett valamit Vad Medve nemzetségéről, aztán abbahagyta. Azt hiszem, tudja, mi van készülőben! Nem szándékozom kémkedésre adni a fejem, de ha történetesen elmond valamit, semmi sem gátolhat meg benne minket, hogy belevegyük a jelentésünkbe, melyet majd maga személyesen továbbít Új-Rómába.

— Én?! — Az írnok szemlátomást megrendült. — Új-Rómába?… De mi a…

— Ne olyan hangosan! — mondta a nuncius az ajtó felé tekintve. — El kell majd küldenem a helyzetértékelésemet Őszentségének, méghozzá gyorsan. De az ilyesmit nem meri leírni az ember. Ha Hannegan emberei elfognának egy ilyen jelentést, maga meg én valószínűleg nemsokára arccal lefelé úsznánk a Vörös-folyón. Ha pedig Hannegan ellenségeinek kerülne a kezébe, Hannegan vélhetően feljogosítva érezné magát, hogy kémkedésért nyilvánosan fölakasztasson bennünket. Szép, szép a vértanúság, de egyelőre más a dolgunk.

— És nekem kell szóban továbbítani a jelentést a Vatikánba? — mormolta Claret testvér. Szemmel láthatóan nem lelkesedett a kilátásért, hogy ellenséges területen keljen át.

— Nincs más mód. Nem biztos, de elképzelhető, hogy Thon Taddeo ürügyet ad rá, hogy maga hirtelen útra keljen a Szent Leibowitz-apátságba vagy Új-Rómába vagy mindkét helyre. Ha az udvarnál valamilyen gyanú ébredne, én majd igyekszem elterelni.

— És mi lesz a lényege a jelentésnek, melyet továbbítanom kell, Messér?

— Az, hogy Hannegan törekvése, hogy egyetlen dinasztia uralma alatt egyesítse a földrészt, nem olyan hiú ábránd, mint hittük! Hogy a Szent Ostor Szövetsége valószínűleg csak cselvetés Hannegan részéről, és arra akarja felhasználni, hogy a denveri birodalmat és a laredói nemzetet is összeugrassza a síkvidéki nomádokkal. Ha a laredói erőket leköti a Vad Medvével való csatározás, akkor Chihuahua Államnak nem kell sok biztatás, hogy délről megtámadja Laredót. Végül is régi ellenségek. Hannegan persze akkor győzedelmesen bevonulhat Rio Laredóba. Ha Laredo a kezében van, akkor már nyugodtan fontolóra veheti, hogy leszámoljon Denverrel és a Mississippi Köztársasággal is, nem kell attól félnie, hogy délről hátba támadják.

— Gondolja, hogy Hannegan véghez tudja vinni, Messér?

Marcus Apollo válaszra nyitotta a száját, aztán lassan becsukta. Odament az ablakhoz, kinézett a napfényben úszó városra, a rendetlenül terpeszkedő városra, mely legnagyobb részben egy másik korszak romjaiból épült fel. Utcáinak nem volt szabályos rendje. Lassan nőtt fel az ősi romokon, ahogy talán egy napon ennek a romjain is felnő majd egy másik város.

— Nem tudom — mondta halkan. — Ezekben az időkben nehéz elítélni akárkit is azért, mert egyesíteni szeretné ezt a szétszabdalt földrészt. Még ha olyan eszközökkel is, mint… de nem, ezt magam sem gondolom komolyan, — mélyet sóhajtott. — Mindenesetre a mi érdekeink nem azonosak a politika érdekeivel. Figyelmeztetnünk kell Új-Rómát, hogy mi lehet készülőben, mert akármi történik is, az egyházra hatással lesz. És ha előre tudunk róla, talán kívül tudjuk tartani magunkat a perpatvaron.

— Ezt komolyan hiszi?

— Ugyan, dehogy — mondta szelíden a pap.

Thon Taddeo Pfardentrott a lehető legkorábbi, már estének tekinthető időpontban érkezett meg Marcus Apollo dolgozószobájába. A fogadás óta észrevehetően megváltozott a viselkedése. Sikerült szívélyes mosolyt erőltetnie az arcára, és valami sóvár izgalom volt a modorában. Ez az alak, gondolta Marcus, nagyon szeretne megkapni valamit, és még udvariasságra is hajlandó érte. Lehet, hogy a lajstrom, melyet a Leibowitz-apátság szerzetesei küldtek az ősi irományokról, mélyebb benyomást tett a thonra, mint mutatni szerette volna. A találkozás előtt a nuncius szellemi viadalra készült, de a tudóst nyilvánvaló izgalma túl könnyű áldozattá tette, s Apollo magában lemondott a nagy szópárbajról.

— Ma délután tanácskozást tartott a kollégium tantestülete — mondta Thon Taddeo, mihelyt kényelmesen elhelyezkedtek. — Szó esett Kornhoer testvér leveléről meg a dokumentumok listájáról. — Elhallgatott, mintha a megfelelő tálalást fontolgatta volna. A balján magasodó boltíves ablakon beszűrődő szürkés, alkonyi fényben sápadtnak, feszültnek rémlett az arca, távol ülő, szürke szeme úgy fürkészte a papot, mintha fel akarná mérni, meg akarná becsülni.

— Ha jól értem, szkepticizmust tanúsítottak?

A szürke szempár egy pillanatra megrebbent, aztán ismét Apollóra szegeződött.

— Legyek udvarias?

— Ne fáradjon vele — mondta a pap kuncogva.

— Szkepticizmust tanúsítottak. De inkább teljes hitetlenséget kellene mondanom. Az én megérzésem szerint, ha azok az iratok léteznek, akkor valószínűleg több száz éves hamisítványok. Kétlem, hogy az apátság mostani szerzetesei akarnának szélhámosságot elkövetni. Ők természetesen hitelesnek hiszik a dokumentumokat.

— Kedves magától, hogy fölmenti őket — mondta Apollo fanyar hangon.

— Mondtam, hogy lehetek udvarias is. Óhajtja?

— Nem. Folytassa.

A thon fölkelt, átült az ablak mellé. Kibámult a nyugaton halványuló, sárgás felhősávokra, és beszéd közben az ablakpárkányt ütögette puhán.

— Az iratok… Mindegy, mit hiszünk róluk; az a gondolat, hogy ilyen dokumentumok még épségben létezhetnek — hogy akár a legkisebb esély megvan a létezésükre! —, ez a gondolat olyan izgató, hogy mindenképpen, haladéktalanul meg kell vizsgálni őket!

— Semmi akadálya — mondta Apollo némi derűvel. — Meghívták önt. De árulja el, mit talál olyan izgatónak azokban a dokumentumokban?

A tudós tekintete rávillant.

— Ismeri a munkámat?

A monsignore tétovázott. Ismerte — de ha bevallja, akkor esetleg azt is kénytelen bevallani: tudja, hogy Thon Taddeo nevét együtt emlegetik az ezer éve vagy még régebben meghalt természetfilozófusokéval, pedig a thon alig múlt még harmincéves. Apollo nem szívesen vallotta volna be, hogy tudja: ebből az ígéretes ifjú tudósból könnyen válhat azoknak a ritka géniuszoknak egyike, akik évszázadonként egyszer-kétszer bukkannak csak fel, és egy csapásra forradalmasítják a gondolkodás hatalmas területeit. Bocsánatkérően köhentett.

— Be kell vallanom, hogy nemigen szoktam ilyesmit…

— Nem baj. — Pfardentrott egy legyintéssel elintézte a mentegetőzést. — A java úgyis nagyon elvont, a laikusoknak unalmas. Az elektromos eszencia elmélete. A bolygómozgás. A testek vonzása. Ilyesmi. Nomármost, Kornhoer listáján olyan nevek szerepelnek, mint Laplace, Maxwell és Einstein — ezek mondanak valamit magának?

— Nem sokat. A történelem természetfilozófusokként tartja számon őket, igaz? A legutolsó civilizáció összeomlása előtti időszakból. És azt hiszem, megemlíti őket az egyik pogány hagiográfia is…

A tudós bólintott.

— És ez minden, amit az emberiség tud róluk és a művükről! Fizikusok voltak, ha hinni lehet a nem éppen megbízható történészeinknek. Ők voltak a felelősek az európai-amerikai kultúra gyors fölemelkedéséért, ha igaz. Eddig szinte az eszembe sem jutott a nevük. A Kornhoer-félé leírások azonban, amiket az állítólagos ősi dokumentumokról küldött, mintha olyan iratokról szólnának, amelyek valamiféle fizikai tudományos művek részletei! Egyszerűen képtelenség!

— De meg kell győződni róla, igaz?

— Meg kell győződnünk róla. De jobban örülnék, ha az egész föl sem vetődött volna.

— Miért?

Thon Taddeo kibámult az ablakon. Odaintette a papot.

— Jöjjön csak egy pillanatra! Megmutatom, miért! Apollo fölállt az íróasztalától, odalépett, kinézett a lenti sáros, hepehupás utcára. A falon túl húzódott, mely körülkerítette a palotát, a laktanyát, a kollégium épületeit, elválasztotta a polgármesteri negyedet az alantas városi nyüzsgéstől. A tudós egy paraszt sötétlő alakjára mutatott, aki szamarát vezette hazafelé az alkonyaiban. Lába zsákvászonba volt göngyölve, s a sár úgy rákövült, hogy mintha emelni is alig tudta volna. De csak vonszolta magát előre, fél másodpercekre meg-megpihenve minden súlyos lépés után. Úgy rémlett, ahhoz is fáradt, hogy levakarja a sarat.

— Nem ül rá a szamárra — magyarázta Thon Taddeo —, mert ma reggel a szamár meg volt rakva kukoricával. Nem jut az eszébe, hogy most üresek a zsákok. Ami megfelelt reggel, az megfelel este is.

— Ismeri?

— El szokott haladni az én ablakom alatt is. Minden reggel, minden este. Maga eddig nem vette észre?

— Van még ezer ilyen.

— Nézze csak! El tudja hitetni magával, hogy ez a félállat az egyenes ágú leszármazottja olyan embereknek, akik állítólag repülő szerkezeteket alkottak, a Holdra utaztak, munkába fogták a természet erőit, beszélő és szinte gondolkodó gépeket készítettek? El tudja hinni, hogy voltak ilyen emberek?

Apollo hallgatott.

— Nézzen rá! — erősködött a tudós. — Most már túl sötét van, nem láthatja a szifilisztályogot a nyakán, meg azt, hogyan rothad szét az orra. De valószínűleg már eleve félhülyének született. Tudatlan, babonás, vérengző állat. Beteggé teszi a gyermekeit. Pár pénzdarabért meg is ölné őket. Nézzen rá, mondja meg, látja-e benne egy hatalmas civilizáció ivadékát! Mi az, amit lát?

— Krisztus képmását! — mordult rá a monsignore, maga is meglepődve hirtelen felindulásán. — Mit akar, mit lássak?

A tudós türelmetlenül felcsattant. — Az ellentmondást! A minden ablakból látható ember és a történészek lefestette ember, az egykori óriás között. Nem tudom elfogadni! Egy nagyszerű, okos civilizáció hogy pusztíthatta el magát ilyen maradéktalanul?

— Talán úgy — mondta Apollo —, hogy materiális dolgokban volt nagyszerű és materiális dolgokban okos, semmi másban. — Odébb lépett, hogy meggyújtsa a faggyúmécsest, mert a szürkületből gyorsan este lett. Összeütögette az acélt-kovát, míg a tapló tüzet nem fogott: Gyengéd fújkálással élesztgette.

— Lehetséges — mondta Thon Taddeo —, de kételkedem benne.

— Eszerint elveti az egész történelmet, mint mítoszt? — Kis lángocska vette körül a szikrát.

— Nem „vetem el”. De megkérdőjelezem. Ki írta le azt a történelmet?

— A szerzetesrendek, természetesen. A legsötétebb századok alatt nem volt senki más, aki bármit is följegyezzen. — Átvitte a lángot a kanócra.

— Tessék! Erről van szó! És az ellenpápák idején hány szakadár rend agyalta ki a saját verzióját erről-arról, aztán adta tovább korábbi szerzők munkájaként? Nem lehet tudni; igazában nem lehet tudni! Hogy létezett ezen a földrészen egy fejlettebb civilizáció, mint a mostani, azt nem tagadhatjuk. Csak rá kell nézni a romokra, a rozsdásodó fémre. Csak le kell ásni a futóhomok alá, ott vannak az útjaik maradványai. De hol vannak a roncsai azoknak a szerkezeteknek, amelyek abban az időben a maga történészei szerint az embert szolgálták? Hol vannak az önjáró szekerek vagy a repülő gépezetek maradványai?

— Ekevasakat és kapákat kovácsoltak belőlük.

— Ha ugyan léteztek!

— Ha kételkedik benne, akkor miért fárad vele, hogy megvizsgálja a Leibowitz-rend dokumentumait?

— Mert a kételkedés nem cáfolat. A kétely csak hatékony eszköz, amellyel a történelmet vizsgálni kell.

A nuncius összeszorított ajakkal mosolygott.

— És mit kíván tőlem? Mit tegyek ennek az érdekében, tanult thon?

A tudós komoly, feszült arccal feléje hajolt.

— Írjon annak az apátnak! Biztosítsa róla, hogy a dokumentumoknak a lehető leggondosabb bánásmódban lesz részük, és visszakerülnek hozzá, mihelyt maradéktalanul ellenőriztük hitelességüket, és megvizsgáltuk a tartalmukat!

— Ki biztosítja erről: ön van én?

— Hannegan, ön és én is!

— Legfeljebb ön és Hannegan. Nekem nincsen saját katonaságom…

A másik elvörösödött.

— Mondja csak — folytatta sietve a nuncius —, a banditákat leszámítva, miért ragaszkodik hozzá, hogy mindenképpen itt vizsgálja meg a dokumentumokat? Miért nem mehet el az apátságba?

— A legjobban azzal indokolhatja meg az apátnak, hogy ha a dokumentumok hitelesek is, ha az apátságban lennénk kénytelenek megvizsgálni őket, a pozitív vélemény nem sokat jelentene a többi világi tudós szemében.

— Úgy érti, a kollégái azt hihetnék, hogy a szerzetesek valamiképpen rászedték magát?

— Éppenséggel az is elképzelhető. Lényegesebb azonban, hogy ha idehozzák őket, megvizsgálhatja őket a kollégiumból mindenki, akinek számít a véleménye. De nem költöztethetjük az egész kollégiumot hat hónapra a délnyugati sivatagba!

— Ebben van valami.

— Továbbítja a kérést az apátságnak?

— Igen.

Thon Taddeo meglepett arcot vágott.

— De a maga kérése lesz, nem az enyém — tette hozzá a nuncius. — És a tisztesség kedvéért meg kell mondanom, hogy szerintem Dom Paulo, az apát nem fog beleegyezni!

A thon azonban a jelek szerint ennyivel is megelégedett. Amikor eltávozott, Apollo hívatta az írnokát.

— Holnap indul Új-Rómába — mondta neki.

— Útba ejtem a Leibowitz-apátságot?

— Majd visszafelé. Az Új-Rómának szánt jelentés sürgős!

— Értem, Messér.

— Az apátságban mondja majd meg Dom Paulónak, hogy Sába királynője azt szeretné, ha Salamon jönne el hozzá. Ajándékokkal. Aztán ajánlom, hogy fogja majd be a fülét. Amikor Dom Paulo befejezi a dühöngést, siessen vissza, hogy nemet mondhassak Thon Taddeónak!

13. FEJEZET

Az idő lassan mászik a sivatagban, kevés a változás, mely a múlását jelezné. Két évszak telt el, amióta Dom Paulo elutasította a Síkságon túlról érkezett kérést, de csak néhány hete dőlt el a kérdés — ha ugyan eldőlt egyáltalán, mert Texarkana szemlátomást elégedetlen volt az eredménnyel.

Napnyugtakor az apát végigment a falakon, álla előreszegeződött, mint borostás sziklaszirt az események tengeréből fenyegető hullámokkal szemben, ritkás haja fehér zászlóként lobogott a szélben, és a szél szoros pólyaként rácsavarta csuháját görnyedt alakjára, hogy úgy festett, mint holmi kiaszott Ezékiel, furcsán gömbölyödő kis pocakkal. Göcsörtös kezét a csuha ujjába bújtatta, és zordonan elnézett a sivatag fölött, a távoli Sanly Bowitts falu irányába. A nap vörös fénye kirajzolta hosszú árnyékát az udvaron, s a szerzetesek, akik arra haladtukban észrevették, kíváncsian pillantottak föl az öregemberre. Uruk és parancsolójuk rosszkedvűnek rémlett az utóbbi időben, és különös balsejtelmek gyötörték. Azt suttogták, hogy nemsokára elérkezik az idő, amikor új apát urat neveznek ki a Szent Leibowitz-rend élére. Azt suttogták, hogy az öreg nincs jól, egyáltalán nincs jól. Azt is suttogták, hogy ha a suttogás az apát fülébe jut, a suttogók jobban teszik, ha sebesen átmásznak a falon. Az apátnak a fülébe jutott ugyan, de most az egyszer nem akart tudomást venni róla. Tudta jól, hogy a suttogás igaz.

— Olvasd föl még egyszer! — szólt oda a közelben mozdulatlanul álló szerzetesnek.

A szerzetes csuklyája aprót rezzent az apát felé.

— Melyiket, Domne? — kérdezte.

— Tudod, melyiket.

— Igen, apát uram. — A szerzetes kotorászni kezdett a csuhája egyik bő ujjában. Mintha félvékányi dokumentum és levelezés rejtőzött volna benne, de egy pillanat múlva már rátalált a keresettre. A tekercsen ott ékeskedett a címzés:

— Úgy van, az az. Olvasd hát! — mondta türelmetlenül az apát.

— Accedite ad eum…[60] — A szerzetes keresztet vetett, és elmormolta a szövegek szokásos áldását, melyet olvasás vagy írás előtt csaknem ugyanúgy kötelező volt elmondani, mint az asztali áldást az étkezés előtt. Az írni-olvasni tudás és az ismeretek megőrzése egy egész sötét évezreden át a Leibowitz-barátok feladata volt, és az ilyen apró szertartások is segítettek abban, hogy a feladatra összpontosítsanak.

Bevégezvén az áldást, a szerzetes a magasba emelte a tekercset, hogy a lenyugvó nap fénye átszűrődött rajta.

— Iterum oportet apponere tibi crucem ferendam, amice…[61]

Kissé éneklő hangon folytatta, ahogy kibogozta a szavakat a fölösleges cikornyák rengetegéből. Az apát nekitámaszkodott, a fal mellvédjének, úgy hallgatta, miközben nézte, hogy köröznek a keselyűk az Utolsó Menedék nevet viselő sziklaplató fölött.

„Ismét szükségessé vált, hogy kereszt súlyát tegyem a válladra, öreg barátom, rövidlátó könyvmolyok pásztora — kántálta egyhangúan a felolvasó —, de talán a kereszt terhe ezúttal diadaltól édes teher lesz. Úgy látszik, hogy végül is Sába fog eljönni Salamonhoz, habár valószínűleg azért, hogy leleplezze mint csalót.

Ezennel értesítelek, hogy Thon Taddeo Pfardentrott, D. N. Se., a Bölcsek Bölcse, a Tudósok Tudósa, egy bizonyos Fejedelem Házasságon Kívül Született Szépreményű Fia, úgy is mint Isten Ajándéka egy »ébredő nemzedéknek«, végre elszánta magát, hogy elmenjen hozzád, miután csődöt mondott minden próbálkozása, hogy a Memorabíliáitokat elhozassa erre a kies vidékre. Körülbelül Nagyboldogasszony ünnepe táján érkezik majd meg, ha sikerül elkerülnie útközben a banditák veszélyét. Balsejtelmek és egy kis csapat lovas katona közepette utazik majd, az utóbbival II. Hannegan tiszteli meg, kinek korpulens alakja e pillanatban is itt magasodik a hátam mögött, zord pillantásokkal és dörmögéssel követi e sorokat, melyek megírására Őfőméltósága utasított, és melyekben Őfőméltósága kívánsága szerint föl kellene magasztalnom unokaöccsét, a thont, abban a reményben, hogy illő fogadtatásban részesíted majd. De mivel Őfőméltósága titkára az ágyat nyomja köszvénnyel, ezúttal egészen őszinte lehetek. Így hát először hadd figyelmeztesselek, hogy légy óvatos ezzel a Thon Taddeóval. Tanúsítsd iránta szokásos jóindulatodat, de ne bízzál meg benne! Kiváló tudós, ragyogó elme, de világi tudós, és politikai foglya az Államnak. Itt Hannegan az Állam. Ráadásul azt hiszem, a thon meglehetősen klérusellenes, vagy lehet, hogy csak szerzetesellenes. Zavarba ejtő megszületése után egykettőre eltüntették egy bencés kolostorban — de erről jobb, ha a futárt kérdezed meg…”

A szerzetes fölnézett az olvasásból. Az apát még mindig a keselyüket figyelte.

— Hallottál a gyermekkoráról, testvérem? — kérdezte Dom Paulo.

A másik bólintott.

— Olvasd tovább!

A felolvasás folytatódott, de az apát már nem figyelt rá. Jóformán fejből tudta a levelet, de még mindig úgy érezte, Marcus Apollo közölni akart valamit a sorok között, amit ő egyelőre képtelen felfogni. Marcus figyelmeztetni akarta — de mire? A levél enyhén frivol hangnemben íródott, de úgy rémlett, mintha tele lett volna nyugtalanító ellentmondásokkal, melyeknek esetleg az lett volna a céljuk, hogy együtt adják ki a teljes, sötét képet — ha össze tudta volna rakni. Miféle veszélyt jelenthet, ha megengedi, hogy az a világi tudós kutatásokat folytasson az apátságban?

A levelet hozó futár elbeszélése szerint Thon Taddeo abban a bencés kolostorban nevelkedett, ahová kisgyermekként elvitték, hogy apja felesége megszabaduljon kínos jelenlététől. A thon apja Hannegan nagybátyja volt, az anyja azonban csak szolgálólány. A hercegnő, a herceg törvényes felesége mindaddig nem tiltakozott a férje félrelépései ellen, amíg az a közönséges szolgáló meg nem szülte a hercegnek a régóta vágyva vágyott fiúgyermeket; akkor viszont éktelenül felháborodott az igazságtalanságon. Ő addig csak lányokat szült a hercegnek, és most kihívta a haragját, hogy így felülmúlta egy közember lánya. Elvitette a gyereket, megkorbácsoltatta és elbocsátotta a lányt, s igyekezett az addiginál jobban kézben tartani a herceget. Ő maga akart fiúgyermeket szülni neki, hogy helyreállítsa asszonyi becsületét — de három újabb lány lett belőle. A herceg türelmesen várt tizenöt évig; amikor az asszony belehalt egy koraszülésbe (ismét lány lett volna), rögvest elment a bencésekhez, hogy magához vegye a fiát, és örökösévé tegye.

Az ifjú Taddeóból azonban időközben megkeseredett kamasz lett. Csecsemőkorától serdülőkoráig látótávolságban élt a palotától, ahol első unokatestvérét készítették elő, hogy majd elfoglalja a trónt. Ha a családja teljesen semmibe vette volna, talán úgy érik ifjúvá, hogy nem ébred föl benne neheztelés számkivetettsége miatt. De az apja és a szolgálólány, kinek méhéből a világra jött, épp elégszer látogatta meg ahhoz, hogy ne feledje el: ő is emberek ivadéka, nem lélektelen kőszikláké, és valami bizonytalan módon tudatosodjék benne, hogy megfosztották attól a szeretettől, amely megillette volna. No meg aztán Hannegan herceg is elment ugyanabba a kolostorba egy év iskoláztatásra; egy éven át fölényeskedett fattyú unokatestvérével, és túlszárnyalta mindenben, csak szellemi téren nem. A fiatal Taddeo csöndesen, de veszettül gyűlölte a kis herceget, és szentül elhatározta, hogy legalább a tanulásban lepipálja, amennyire csak lehetséges. A versenyből azonban nem lett igazi verseny, mert a következő évben a herceg távozott a kolostor iskolájából, ugyanolyan tanulatlanul, ahogy érkezett, és nem is akarták tovább pallérozni. Számkivetett unokatestvére egymaga folytatta a versenyt, és kitűnő eredményeket ért el, ám diadala nem volt az igazi, mert Hannegant nem érdekelte, Thon Taddeo megvetése fokozatosan kiterjedt, az egész texarkanai udvarra, de aztán ifjúi következetlenséggel önként visszatért oda, hogy végre törvényesítsék mint apja fiát, és látszólag megbocsátott mindenkinek, kivéve a néhai hercegnét, aki a száműzetésbe küldte, és a szerzeteseket, akik a száműzetés alatt a gondját viselték.

Talán úgy jelenik meg gondolataiban a kolostor, mint a nehéz rabság helye, gondolta az apát. Biztosan tele van keserű emlékekkel, félig elfelejtett emlékekkel — és talán néhány képzelt emlékkel.

„…a viszály csíráit az Új Műveltség berkeiben — folytatta a felolvasó. — Így hát légy óvatos, és figyelj a tünetekre.

Másfelől viszont nemcsak Őfőméltósága, hanem a könyörületesség és az igazságosság is megköveteli, hogy ajánlólevelemben hangsúlyozzam, hogy a thon jóindulatú ember, vagy legalábbis rosszindulattól mentes, gyermeki lélek, mint ezeknek a jól nevelt, művelt pogányoknak a legtöbbje (mert megmaradnak pogánynak, mindennek ellenére). Ha kemény kézzel bánsz vele, rendesen fog viselkedni; de légy óvatos, barátom! Olyan az elméje, mint a töltött muskéta, s akármerre elsülhet. De bízom benne, hogy leleményességednek és vendégszeretetednek nem lesz túl nagy megterhelés, hogy egy darabig elviseld.

Quidam mihi calix nuper expletur, Paule. Procamini ergo Deum facere me fortiorem. Metuo ut hic pereat. Spero te etfratres saepius oraturos esse pro temescente Marco Apolline. Valete in Christo, amici.

Texarkanae datum est Octava Ss Petri et Pauli, Anno Domini termillesimo…[62]”

— Lássuk csak még egyszer azt a pecsétet — mondta az apát.

A szerzetes odanyújtotta a tekercset. Dom Paulo közel vitte az arcához, összehúzott szemmel nézegette a pergamen alján a rosszul festékezett fabélyegzővel odanyomott, elmosódott feliratot:

— Kíváncsi vagyok, vajon Őfőméltósága később felolvastatta-e valakivel a levelet magának — tépelődött az apát.

— Ha igen, apát uram, elküldték volna?

— Gondolom, nem. De ez a tiszteletlenkedés Hannegan orra előtt csak azért, hogy csúfot űzzön a polgármester írástudatlanságából, ez nem vall Marcus Apollóra, hacsak nem a sorok között akart közölni velem valamit, és nem tudott biztonságos módot találni rá! Ott az az utolsó rész… arról a bizonyos kehelyről, mely sajnos nem távozik el tőle. Nyilvánvalóan aggasztja valami, de mi? Nem, ez az egész valahogy nem vall Marcusra!

Több hét telt már el a levél megérkezése óta; e hetek alatt Dom Paulo rosszul aludt, kiújult régi gyomorbántalma, és a kelleténél többet rágódott a múlton, mintha olyasvalamit keresett volna, amit másképp kellett volna csinálni, hogy elkerülhető legyen a jövő. Miféle jövő? — méltatlankodott magában. Józan ésszel semmi oka nem lett volna, hogy rosszat sejtsen. A szerzetesek és a falu népe közötti ellenségesség szinte terjesen megszűnt. Az északi és keleti pásztortörzsek nem mutatták nyugtalanság jeleit. A Denveri Birodalom nem forszírozta azt a korábbi elképzelését, hogy adókat vessen ki a szerzetekre. Nem volt katonaság sem a közelben. Az oázis forrása sem apadt ki. Sem az állatok, sem az emberek között nem látszott jele járvány fenyegetésének. A kukorica jól fejlődött az öntözött földeken. A világ a fejlődés jeleit mutatta, és Sanly Bowitts falu népének írni-olvasni tudása elérte a fantasztikus nyolcszázalékos szintet, amit a falu lakói a Leibowitz-rend szerzeteseinek köszönhettek (de nem tették).

Mégis rossz előérzete volt. Valami ismeretlen fenyegetés lapult lesben a világ szöglete mögött, csak arra várva, hogy ismét fölkeljen a nap. Egyre gyötörte az érzés, kínzóan, mint az éhes rovarok raja, amikor a sivatagi napsütésben az ember arca körül zümmögnek. Valami közeli, valami könyörtelen, valami lélek nélküli erőt érzett, mely megfeszül, mint az összetekeredett, hőségtől megvadult csörgőkígyó, hogy belemarjon akármibe, ami megmozdul.

Ördög lehet az, amivel gyürkőzik, állapította meg az apát, ám igencsak nehezen megfogható ördög. Az apát ördöge elég kicsi volt ördögnek: csak térdig ért, de tíz tonnát nyomott, és az ereje fölért ötszáz ökörével. Nem a rosszindulat hajtotta — ahogy Dom Paulo elképzelte —, távolról sem annyira a rosszindulat, mint valami lázas kényszer, valahogy úgy, mint a veszett kutyát. Egyszerűen csak azért mart bele a húsba, csontba, vasszegbe, mert kárhozatba vitte magát, és a kárhozat keltette étvágy kielégíthetetlen. És csak azért volt gonosz, mert egyszer régen megtagadta a Jót, és az a tagadás része lett a lényegének, vagy ürességet hozott létre benne. Valahol, gondolta Dom Paulo, most is ott gázol az emberek tengerén át, és megnyomorítottak maradnak a nyomában.

Micsoda badarság te vénember! — korholta magát. Amikor az ember belefárad az életbe, maga a változás is gonosznak rémlik, igaz? Hiszen akkor mindenféle változás megzavarja az életunt ember halálhoz hasonlatos békéjét. Ott van persze az ördög is, de ne tulajdonítsunk neki többet a kelleténél. Ennyire eluntad az életet, vén kövület?

A balsejtelem azonban nem múlt el.

— Gondolja, hogy a keselyűk megették már az öreg Eleazart? — kérdezte mellette egy halk hang.

Dom Paulo összerezzent. Odakapta a fejét. Gault atya állt mellette a szürkületben, perjele és valószínű utóda.

Egy rózsa volt a kezében, azt babrálta, és szemlátomást zavarba jött, hogy feldúlta az öregember magányát.

— Eleazart? Mármint Benjamint? Miért, hallottál mostanában valamit róla?

— Nem, azt nem, apát uram… — Feszengve elnevette magát. — De ön mintha a fennsík felé nézett volna, és azt gondoltam, az öreg zsidó jár az eszében. — Az üllő alakú hegy felé pillantott, mely nyugaton kirajzolódott a szürke égbolt előtt. — Látni egy kis füstgomolyt, úgyhogy gondolom, még él.

— Meggyőződhetünk róla — mondta hirtelen Dom Paulo. — Elmegyek oda, meglátogatom!

— Ezt úgy mondta, mintha ma este akarna indulni! — Gault kuncogott.

— Egy-két nap múlva.

— Csak vigyázzon! Azt mondják, kövekkel dobálja meg, aki föl akar mászni.

— Öt éve nem láttam — vallotta be az apát. — Restellem. Magányos az az ember. Elmegyek hozzá.

— Ha olyan magányos, akkor miért ragaszkodik ehhez a remeteélethez?

— Hogy ne legyen még magányosabb… egy fiatal világban.

Az ifjú pap fölnevetett.

— Ezt ő talán megértené, Domne, de én nem egészen értem.

— Majd ha annyi idős leszel, mint én vagy ő, akkor megérted.

— Mint ő? Annyi aligha leszek! Azt állítja magjáról, hogy több ezer éves.

Az apát emlékezően elmosolyodott.

— És tudod, nem is szállhatok vitába vele. Még novícius koromban ismerkedtem meg vele, ötvenegynéhány évvel ezelőtt, és megesküdnék, hogy akkor is ugyanilyen idősnek látszott, mint most. Jóval fölötte lehet már a száznak.

— Azt mondja, háromezer-kétszázkilenc. Néha még többet is. Szerintem ő is elhiszi. Érdekes rögeszme.

— Nem vagyok olyan bizonyos benne, testvérem, hogy elmebajos. Csak kacskaringós az észjárása. Miért kerestél?

— Három apróság miatt. Először is, hogyan tegyük ki a Költőt a királyi vendégszobából, mielőtt még megjön Thon Taddeo? Pár napon belül várható, és a Költő már szinte gyökeret vert ott.

— Én majd elintézem a Költő uraságot. Mi van még?

— Vecsernye. Ott lesz?

— A kompletóriumig nem. Vedd át. Egyéb?

— Civakodás a pincében Kornhoer testvér kísérlete miatt.

— Ki és mi módon?

— Hát, az egész szamárságnak mintha az lenne a lényege, hogy Armbruster testvér felfogása szerint vespero mundi expectanda[63], míg Kornhoer testvér szerint az eljövendő boldog kor hajnalán vagyunk. Kornhoer elmozdít valamit, hogy helyet csináljon valamelyik eszköznek. Armbruster felordít: Kárhozat! Kornhoer azt ordítja: Haladás! — és már egymásnak is estek. Aztán dúlva-fúlva hozzám jönnek, hogy tegyek igazságot. Én megszidom őket, hogy elvesztették a fejüket. Akkor elszégyellik magukat, és hízelegnek egymásnak tíz percig. Hat óra múlva a padló beleremeg, ahogy lenn a könyvtárban Armbruster testvér felbődül, hogy Kárhozat! A kitöréseikkel el tudok bánni, de úgy látszik, mintha elvi problémával állnánk szemben.

— Inkább viselkedésivel! Mit akarsz, mit csináljak velük? Tiltsam el őket a közös asztaltól?

— Egyelőre ne, de nem ártana figyelmeztetni őket.

— Rendben van, utánanézek. Ez minden?

— Ez minden, Domne. — Megfordult, lépett egyet, aztán megtorpant. — Erről jut eszembe… gondolja, hogy Kornhoer testvér szerkezete működni fog? -

— Remélem, nem! — horkant föl az apát. Gault atya szemlátomást meglepődött.

— De hát akkor miért engedi…

— Mert először kíváncsi voltam! Azóta azonban annyi felfordulást okozott a munkálkodása, hogy már bánóim, hogy megengedtem!

— Akkor miért nem állítja le?

— Mert remélem, hogy az én közreműködésem nélkül is nevetségessé teszi magát. Ha az a dolog kudarcot vall, éppen Thon Taddeo érkezésével egy időben vall majd kudarcot. Pontosan ilyesféle megaláztatásra volna szüksége Kornhoer testvérnek, hogy emlékeztesse a hivatására, mielőtt még azt kezdi hinni, hogy elsősorban azért lépett be a rendbe, hogy elektromos eszenciát állítson elő a kolostor pincéjében!

— De apát uram, azt azért el kell ismernie, hogy óriási eredmény lenne, ha sikerülne!

— Nem kell elismernem — vetette oda Dom Paulo. Amikor Gault elment, az apát rövid vívódás után úgy határozott, hogy a kárhozat és a haladás ellentétének problémája előtt a Költő uraság ügyében intézkedik. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha a Költő szedi a sátorfáját, és eltűnik a királyi lakosztályból, sőt lehetőleg az apátságból, az apátság környékéről, egyáltalán szem elől is, hogy ne is halljon róla, ne is gondoljon rá senki! De nem lehetett holmi „legegyszerűbb megoldásban” reménykedni, ha a Költő uraságról volt szó…

Az apát lelépdelt a falról, átment az udvaron a vendégházhoz. Lábával tapogatózott előre, mert már csak az épületek tömbjei rajzolódtak ki a csillagos égre, és csak egy-két ablakban világított gyertyafény. A királyi lakosztály ablakai sötétek voltak; de a Költő rendszertelen életet élt, ettől még ott lehetett.

Az épületben az apát kitapogatta a királyi lakosztály ajtaját, és bekopogott. Nem kapott rá választ, csak valami halk, mekegő hangot hallott, melyről nem lehetett tudni, odabentről jött-e egyáltalán. Megint kopogott, aztán benyitott. Nem volt bezárva az ajtó.

Odabent egy faszenes serpenyő parazsának halvány fénye enyhítette a sötétséget; romlófélben levő ételek szaga csapta meg.

— Költő…?

Ismét az a halk mekegés, de már közelebbről. Az apát odament a faszenes serpenyőhöz, előkotort egy izzó széndarabot, meggyújtott egy kis darab gyújtóst, és körülnézett. A szoba üres volt. Az apát megborzongott a rendetlenség és a mocsok láttán. A lánggal meggyújtott egy olajmécsest, és elindult, hogy folytassa a lakosztály felderítését. Bizony alaposan föl kell súrolni, ki kell füstölni (talán az ördögűzés sem ártana), mielőtt Thon Taddeo beköltözik! Az apát remélte, hogy talán a súrolásra rá tudja venni a Költő uraságot, de tudta, hogy nincs sok esélye rá.

A második szobában Dom Paulo hirtelen úgy érezte, valaki nézi. Megállt, lassan körbetekintett.

Egyetlen — szemgolyó meredt rá a polcról, egy vizesedényből. Az apát bólintott, mint valami régi ismerősnek, és továbbment.

A harmadik szobában találkozott a kecskével. Ez volt az első találkozásuk.

A kecske egy magas fiókos szekrény tetején állt, és répalevelet majszolt. Apró termetű hegyi kecskének látszott, de a feje teteje szőrtelen volt, és a mécses fényében élénkkék színűnek látszott. Minden bizonnyal születési rendellenesség.

— Költő…? — érdeklődött halkan az apát, farkasszemet nézve a kecskével, megérintve mellén a keresztet.

— Itt vagyok, bent — szólt ki egy álmos hang a negyedik szobából.

Dom Paulo megkönnyebbülten felsóhajtott. A kecske tovább ette a zöldet. Nahát, ez aztán csakugyan förtelmes gondolat volt!

A Költő kezét-lábát szétvetve feküdt keresztben az ágyon, a keze ügyében egy üveg bor; az ép szemével mérgesen pislogott a fénybe.

— Aludtam — méltatlankodott. Megigazította másik szeme helyén a fekete kötést, aztán az üvegért nyúlt.

— Akkor ébredjen! Azonnal kiköltözik innét. Még ma éjszaka! A holmiját vigye ki az előcsarnokba, hogy a lakosztály kiszellőzzön. Ha muszáj, elalhat az istállóim cellájában, odalent. Aztán reggel jöjjön vissza, és súroljon fel mindent!

A Költő egy pillanatig úgy festett, mint egy lelkileg megsebzett liliom. Aztán hirtelen mozdulattal utánakapott valaminek a takarók alatt. Előhúzta összezárt kezét, és elgondolkodva rámeredt.

— Ki használta legutóbb ezt a szállást? — kérdezte.

— Monsignore Longi. Miért?

— Azon gondolkodom, ki hozhatta be a poloskákat. — A Költő kinyitotta a kezét, kicsippentett valamit a tenyeréből, összeroppantotta a körmei között, aztán elpöccentette. — Thon Taddeo megkaphatja őket! Nekem nem kellenek! Elevenen felzabáltak, amióta csak beköltöztem! Már azt terveztem, elmegyek, de most, hogy fölajánlotta, hogy visszakaphatom a régi-cellámat, szívesen…

— Én nem…

— …elfogadom még egy kis ideig a vendégszeretetüket. Természetesen csak addig, amíg befejezem a könyvemet.

— Miféle könyvet?! De hagyjuk ezt. Csak tüntesse el innen a holmiját!

— Most?

— Most!

— Jó. Azt hiszem, nem is tudtam volna még egy éjszakán át elviselni ezeket a férgeket. — A Költő lehemperedett az ágyról, aztán megállt egy pillanatra, amíg meghúzta az üveget.

— Adja ide a bort! — parancsolta az apát.

— Tessék csak, igyék nyugodtan, Nagyon kellemes zamata van.

— Jólesik, hogy dicséri, mivel a mi pincénkből lopta. És ez történetesen misebor. Erre nem gondolt?

— Még nem volt megszentelve.

— Meglep, hogy ilyesmi az eszébe jut. — Dom Paulo elvette az üveget.

— Különben sem loptam. Csak…

— Hagyjuk a bort. Hol lopta a kecskét?

— Nem loptam! — méltatlankodott a Költő.

— Csak úgy megjelent magának?

— Ajándékba kaptam, Reverendissime.

— Kitől?

— Egy drága jó baráttól, Domnissime.

— Kinek a drága jó barátjától?

— Az enyémtől, apát uram.

— Ez önmagában ellentmondás. Utoljára kérdem, honnan van a…

— Benjamintól, apát uram.

Dom Paulo arcán meglepetés villant át.

— Az öreg Benjamintól lopta?

A Költő arca megrándult a szó hallatán. — De kérem, nem loptam!

— Hát akkor?

— Benjamin rám tukmálta, hogy fogadjam el ajándékba, miután egy szonettet írtam a tiszteletére.

— Az igazságot!

A Költő uraság zavarodottan nyelt egyet.

— Elnyertem tőle késdobálásban.

— Mit nem mond…

— Ez az igazság! Célba dobáltunk késsel, és a vén gazember kis híján megkopasztott, aztán pedig nem volt hajlandó hitelbe játszani! Kénytelen voltam föltenni az üvegszememet a kecske ellenében. De visszanyertem mindent!

— Tüntesse el a kecskét az apátságból!

— De ez valami csodálatos kecskefajta! A tejének földöntúli illata van, és értékes eszenciákat tartalmaz. Igazában ennek köszönheti az öreg zsidó a hosszú életét!

— Mennyit?

— Mind az ötezer-négyszáznyolc évét.

— Úgy tudtam, csak háromezer-kétszáz… — Dom Paulo megvetően elhallgatott. — Mit csinált maga odafenn az Utolsó Menedéken?

— Késdobálást játszottam az öreg Benjaminnal.

— Úgy értem, minek… — Az apát megkeményítette magát. — De ez mindegy. Csak hurcolkodjék ki innen! És holnap vigye vissza a kecskét Benjaminnak!

— De annak rendje és módja szerint elnyertem tőle!

— Erről ne vitatkozzunk. Akkor vigye az istállóba. Majd én visszajuttatom az öregnek.

— Miért?

— Semmi szükségünk kecskére. Egyébként magának sem.

— Hohoho… — nevetgélt sokatmondóan a Költő.

— Könyörgök, ezzel most mire céloz?

— Arra, hogy nemsokára megérkezik Thon Taddeo. És mielőtt még elmegy, elkel majd itt egy bűnbak, nekem elhiheti! Az már mindegy, hogy nőstény a kecske… — Önelégülten kuncogott.

Az apát ingerülten elfordult.

— Csak tűnjön el innen! — ismételte meg teljesen fölöslegesen, aztán elment, hogy rendet teremtsen a veszekedők között a pincében, ahol most a Memorabíliák pihentek.

14. FEJEZET

A boltozatos pincét az északi nomád beözönlés századai során ásták ki, amikor a Bayring-horda elárasztotta a préri és a sivatag nagy részét, kifosztva, lerombolva minden útjába eső települést. A Memorabíliákat, a múltbéli tudás örökségét, az apátság fő vagyonkáját elfalazták a föld alatti helyiségekben, hogy a felbecsülhetetlen értékű írásos emlékeket megvédjék nemcsak a nomádok, hanem a szakadár rendek úgynevezett keresztes vitézei ellen is. Ezeket a rendeket eredetileg azért alapították, hogy szembeszálljanak a hordákkal, de rövidesen szektariánus viszályokra és válogatás nélküli fosztogatásra adták magukat. Sem a nomádok, sem Szent Pongrác Harcos Rendje nem értékelte volna az apátság könyveit; a nomádok a pusztítás öröméért pusztították volna el őket, a harcias lovag-papok viszont — ellenpápájuk, Vissarion teológiája alapján — „eretnek írásként” vetették volna tűzre legtöbbjüket.

A jelek szerint most mintha végetérőben lett volna a sötétség korszaka. Tizenkét évszázadon át őrizték a kolostorokban a tudás elfojtott, kicsiny lángocskáját; csak most állt készen az emberi elme arra, hogy felszítsák a tüzet. Réges-régen, az ész uralmának legutolsó időszakában, némely büszke gondolkodók azt állították, hogy az igazi tudás elpusztíthatatlan; hogy az eszmék halhatatlanok, az igazság örök életű. Ez azonban csak a legelvontabb értelemben volt igaz, gondolta az apát, közvetlenül egyáltalán nem. Hogyne, volt a világnak objektív értelme: a Teremtő erkölcsön kívüli logosza vagy elgondolása; az ilyen értelem azonban az Istené volt — az emberé csak akkor lehetett, amikor tökéletlen emberi módon, sötét tükörképként megtestesült egy adott emberi társadalom gondolkodásában, érintkezésében, kultúrájában, ahol értékeket rendeltek hozzá, és ezáltal a kultúrában emberi értelmet kapott. Az ember nemcsak lelkes lény, hanem kultúrlény is, ám kultúrái nem halhatatlanok: semmivé lehetnek egy-egy néppel vagy korszakkal együtt, amikor a világ értelmének emberi tükröződése, igazságának emberi felfogása széjjelfoszlik, s az igazság és az értelem már csak a természet objektív logoszában és Isten szavakkal ki nem fejezhető Logoszában rejtezik. Az igazságot is keresztre lehet feszíteni; de most talán nemsokára bekövetkezik a feltámadás…

A Memorabíliák tele voltak ősi szavakkal, ősi képletekkel, az értelem ősi tükröződéseivel, immár elszakadva azoktól az elméktől, melyek réges-régen elpusztultak, amikor egy másféle társadalom eltűnt a feledés homályában. Kevés volt bennük az érthető rész. Bizonyos iratok olyan értelmetlennek rémlettek, mint egy breviárium rémiének a nomád törzsek valamelyik sámánjának. Mások megőriztek valamiféle ornamentális szépséget vagy rendezettséget, mely mélyebb tartalmat engedett sejtetni, ahogy a rózsafüzér a nomádot nyakláncra emlékeztetné. A Leibowitz-rend legelső tagjai mintegy Veronika kendőjét igyekezték rászorítani a keresztre feszített civilizáció arcára; és a kendőn nyomot is hagyott az ősi nagyság arculata, de a kép halovány volt, hiányos és nehezen kivehető. A szerzetesek megőrizték ezt a képet, és most rendelkezésére állt a világnak, hogy megvizsgálja és értelmezni próbálja, ha óhajtja. A Memorabíliák önmagukban nem támaszthatták fel az ősi tudományt és a magas fejlettségű civilizációt, hiszen a kultúrát az embercsoportok hozzák a világra, nem a dohos fóliánsok; de a könyvek azért segíthetnek — gondolta reménykedve Dom Paulo —, a könyvek irányt mutathatnak, egy-egy lökést adhatnak az újonnan kifejlődő tudománynak. Ez már megtörtént egyszer, ahogy a Nagytiszteletű Boedullus megállapította De Vestigiis Antecessarum Civitatum[64] című művében.

És ezúttal — gondolta Dom Paulo — nem engedjük, hogy elfelejtsék, kik őrizték a tudás tüzet, míg a világ álomba merült. Megállt, visszanézett; egy pillanatra azt hitte, a Költő kecskéjének ijedt mekegését hallotta.

Hamarosan azonban minden mást elnyomott a pincéből jövő lárma, ahogy az apát lelépdelt a föld alatti lépcsősoron a zaj forrása felé. Valaki acélszegeket püfölt be a kőfalba. Izzadság szaga vegyült a régi könyvekével. A könyvtárban minden tudományos áhítatot nélkülöző, lázas sürgés-forgás folyt. Novíciusok iparkodtak ide-oda szerszámokkal. Más novíciusok kis csoportokban álltak ilyen-olyan tervrajzok körül. További novíciusok az író- és másolóasztalokat tolták arrébb, és nagy erőlködéssel húztak-vontak a helyére valami tákolmányt. Az olajmécsesek fénye teljes zűrzavart világított meg. Armbruster testvér, a könyvtáros, a Memorabíliák Rektora a polcok között, egy távolabbi beugróban állt, és csak nézte, szorosan összefont karral, zord arccal. Dom Paulo elkerülte vádló tekintetét.

Kornhoer testvér sóvár, lelkes vigyorral az arcán lépett oda urához és parancsolójához.

— Hát, apát uram, nemsokára olyan fényt látunk, amilyet élő ember még nem látott!

— Ez nem mentes bizonyos hiúságtól, testvérem… — felelte Paulo.

— Hiúság, Domne? Az, hogy hasznát vegyük annak, amit megtanultunk?

— Én inkább arra a sietségre gondoltam, amellyel minél előbb akarjátok hasznát venni, hogy imponáljatok egy bizonyos idelátogató tudósnak. De hagyjuk ezt! Lássuk inkább azt a mérnöki boszorkányságot…

Odamentek a tákolmányhoz. Semmi hasznos emberi alkotásra nem emlékeztette az apátot, hacsak a foglyok kínzására szolgáló szerkezeteket nem tekinti az ember hasznosnak. Egy tengelyt tárcsák és szíjak kapcsoltak össze egy derékmagasságú forgókereszttel. Négy kocsikerék volt fölszerelve a tengelyre, pár hüvelyknyi távolságban egymástól. Vastag vasabroncsaikon mély bevágások látszottak, és a bevágásokba számtalan, madárfészekre emlékeztető drótgubanc támaszkodott. A drótot ércpénzből húzta a helybéli kovács Sanly Bowittsban. Dom Paulo észrevette, hogy a kerekek látszólag szabadon pöröghettek a levegőben, mert az abroncsuk nem ért hozzá semmihez. Velük szemben azonban vastömbök álltak, mintha fékek lettek volna, de nem érintkeztek a kerekekkel. A vastömbök is számtalanszor körbe voltak tekerve dróttal — Kornoer azt mondta, azok a „gerjesztőtekercsek”. Dom Paulo komoran csóválta a fejét.

— Ez lesz a legnagyobb materiális előrelépés az apátságban azóta, hogy száz évvel ezelőtt elkészült a nyomdagép! — jelentette ki büszkén Kornhoer.

— Működni fog? — kérdezte bizonytalanul Dom Paulo.

— Felteszem rá egyhavi ház körüli munkámat, apát uram!

Annál többet kockáztatsz te, gondolta a pap, de nem mondta ki.

— Hol jön ki a fény? — érdeklődött, és ismét szemügyre vette a különös szerkezetet.

A szerzetes fölnevetett.

— Ó, arra van egy külön lámpánk! Amit itt lát, ez csak a „dinamó”. Ez állítja elő az elektromos eszenciát, ami világít majd a lámpában.

Dom Paulo bánatosan nézegette, mekkora helyet foglalt el a dinamó.

— Ez az eszencia… — mormolta. — Nem lehetne esetleg birkafaggyúból kivonni?

— Nem, nem… Az elektromos eszencia az… Akarja, hogy elmagyarázzam?

— Inkább ne. Nem nekem való a természettudomány! Gyötörjétek vele a ti ifjú fejeteket! — Gyorsan hátralépett, nehogy kupán vágja egy-gerenda, melyet két ács vitt el mellette nagy sietve. — Mondd csak — kérdezte —, ha a Leibowitz-korszak írásos emlékeinek tanulmányozásából megtudható, hogyan kell ilyesmit készíteni, akkor szerinted miért nem szánta rá magát egyik elődünk sem, hogy megcsinálja?

A szerzetes egy pillanatig hallgatott.

— Nem könnyű elmagyarázni — mondta végül. — A fennmaradt írásokban voltaképpen nincsen közvetlen információ arról, hogyan kell dinamót készíteni. Inkább azt lehetne mondani, hogy az információt hallgatólagosan magában foglalja egy egész sor töredékes írott emlék. Hallgatólagosan és részlegesen. Csak következtetni lehet rá. Ehhez azonban az embernek szüksége van elméletekre is, amikből kiindulhat, és az elődeinknek nem állt a rendelkezésükre ilyen elméleti információ.

— Nekünk viszont igen?

— Nos hát… most, hogy van néhány olyan ember, mint… — mélységes tisztelet érzett a hangjában, és egy pillanatra elhallgatott, mielőtt kimondta a nevet… — mint Thon Taddeo…

— Ez teljes mondat volt? — kérdezte némi keserűséggel az apát.

— Szóval egészen mostanáig a filozófusok nemigen foglalkoztak új fizikai elméletekkel. Tulajdonképpen… Thon Taddeo… — megint az a tiszteletteli hang, jegyezte meg magában az apát — az ő munkássága szolgáltatta a szükséges hipotéziseket. Például az elmélete az elektromos eszenciák mobilitásáról, a megmaradási teoréma…

— Akkor bizonyára örül majd, hogy megvalósítják az elméletét. De hol van maga a lámpa, ha szabad kérdeznem? Remélem, nem nagyobb, mint a dinamó.

— Ez az, Domne — mondta a szerzetes, és fölvett egy tárgyat az asztalról. Szemlátomást nem volt több egy kis állványnál, mely két fekete rudat tartott. A rudak távolságát egy csavarral lehetett szabályozni. — Szénrudak — magyarázta Kornhoer. — Az ősök ezt „ívlámpának” nevezték volna. Létezett másfajta lámpa is, de ahhoz nincsenek anyagaink.

— Bámulatos! És honnan jön a fény?

— Innen. — A szerzetes a szénrudak közötti résre mutatott.

— Nagyon kicsinyke láng lehet — jegyezte meg az apát.

— Igen, de nagyon fényes! Szerintem fényesebb lesz száz gyertyánál is!

— Ugyan!

— Szinte hihetetlen, igaz?

— Egyszerűen nevetséges… — Amikor észrevette Kornhoer testvér arcán a megvillanó sértődöttséget, az apát gyorsan folytatta: — …még elgondolni is, hogy mostanáig méhviasszal és birkafaggyúval kínlódtunk!

— Azon jár az eszem — vallotta be szégyenlősen a szerzetes —, hogy vajon az ősök nem ilyet használtak-e az oltáraikon gyertya helyett…

— Nem! — mondta az apát. — Egészen biztosan nem! Ezt hidd el nekem! Kérlek, a lehető leggyorsabban verd ki a fejedből, és eszedbe se jusson többé!

— Igen, apát uram.

— Nomármost, hová akarod felfüggeszteni ezt a dolgot?

— Hát… — Kornhoer testvér elhallgatott, töprengve körülnézett a homályos pincében. — Ezen még nem gondolkodtam. Gondolom, a legjobb helye az asztal fölött volna, ahol… Thon Taddeo… — (Miért hallgat el mindig így, mielőtt kiejti a nevét? — kérdezte magában ingerülten Dom Paulo.) — …fog dolgozni.

— Erről a leghelyesebb volna Armbruster testvért megkérdezni — jelentette ki az apát, aztán észrevette, hogy a szerzetes hirtelen zavart képet vágott. — Mi baj van? Csak nem megint?…

Kornhoer bocsánatkérően elfintorodott.

— Nem, apát uram, higgye el, egyszer sem jöttem ki a béketűrésből! Nem mondom, volt köztünk szóváltás, de… — Vállat vont. — Nem akarja, hogy bármit is elmozdítsunk! Állandóan boszorkányságról motyog, meg ilyesmiről. Nagyon nehéz értelmesen beszélni vele. Már félig vak, annyit olvasott rossz világításnál, mégis azt hajtogatja, hogy az ördög műve, amire készülünk! Nem is tudom, mit mondjak.

Dom Paulo enyhén összeráncolta a homlokát, ahogy átmentek a helyiség túlsó felébe, ahonnan Armbruster testvér változatlan rosszallással szemlélte a fejleményeket.

— Tessék, most teljesült a kívánságod — szólt oda a könyvtáros Kornhoernek, ahogy a közelébe értek. — Mikor állítasz be egy gépi könyvtárost is, testvérem?

— Vannak rá utalások, testvérem, hogy egykoron léteztek ilyenek — mordult föl a feltaláló. — A Machina analytica leírásaiban található hivatkozások…

— Elég, elég! — szólt közbe az apát, aztán a könyvtároshoz fordult. — Thon Taddeónak valahol dolgoznia kell majd. Mit javasolsz?

Armbruster a hüvelykujjával a természettudományi alkóv felé bökött. — Használja az olvasóasztalt, mint mindenki más!

— Mi lenne, ha itt rendeznénk be neki egy munkahelyet középen, apát uram? — mondott gyorsan ellene Kornhoer. — Nemcsak asztalra lesz szüksége, hanem golyós számolóra, palatáblára és rajztáblára is. Ideiglenesen spanyolfalat tehetnénk köréje…

— Azt hittem, használni akarja majd a Leibowitz-anyagokat és a legrégibb írásos emlékeinket is, vagy nem? — kérdezte gyanakvóan a könyvtáros.

— De igen.

— Akkor sokat kell ide-oda járkálnia, ha középen helyezitek el. A ritka példányok láncokon vannak, és a láncok nem érnek el olyan messzire.

— Az nem gond — mondta a feltaláló. — Vedd le a láncokat! Amúgy is nevetségesen festenek. A szakadár kultuszok már mind kihaltak vagy elszigetelődtek. Száz éve nem hallott már senki a Harcos Pongrác-rendről!

Armbruster belevörösödött a haragba.

— Azt már nem! — csattant fel. — A láncok maradnak!

— De miért?

— Nem a könyvégetők miatt. Most már a falubeliekre kell ügyelnünk. A láncok maradnak!

Kornhoer az apát felé fordult, széttárta a karját.

— Látja, apát uram?

— A könyvtáros testvérnek igaza van — mondta Dom Paulo. — Túl nagy a mozgás a faluban. Ne felejtsd el, hogy a falutanács kisajátította az iskolánkat! Most már van saját könyvtáruk, és szeretnék, ha mi töltenénk meg a polcait. Lehetőleg ritkaságokkal persze. Ezenkívül tavaly meggyűlt a bajunk a tolvajokkal is. Armbruster testvérnek igaza van. A ritka példányok leláncolva maradnak.

— Rendben van — mondta sóhajtva Kornhoer. — Akkor a vendégünknek az alkóvban kell dolgoznia.

— No és hová függesszük a csodálatos lámpásodat? A szerzetesek az alkóv felé pillantottak. Egy volt a tizennégy egyforma fülkécske közül, melyek a különböző témakörök anyagait tartalmazták. Boltíves bejárataik a középső rész felé néztek, és mindegyik boltív zárókövéről vaskampón egy-egy súlyos feszület lógott.

— Hát, ha az alkóvban fog dolgozni — mondta Kornhoer —, akkor kénytelenek leszünk átmenetileg levenni a feszületet, és átakasztani oda. Nincs más…

— Pogány! — szisszent föl a könyvtáros. — Istentelen! Szentségtörő! — Armbruster az égnek emelte reszkető karját. — Istenem, segíts meg, hogy ne tépjem szét ezzel a két kezemmel! Hát hol a határ?! Vigyétek innen, vigyétek a szemem elől! — Hátat fordított nekik, reszkető kezét még mindig az ég felé emelte.

Dom Paulo maga is megrendült kissé a feltaláló javaslatától, most azonban haragosan összevont szemöldökkel nézte Armbruster testvér hátulsó felét. Nem várta ugyan azt tőle, hogy a természetétől idegen alázatosságot színleljen, de az idős szerzetes zsörtölődése egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni az utóbbi időben.

— Armbruster testvér, légy szíves, fordulj meg! A könyvtáros feléje fordult.

— Most ereszd le a karodat, és beszélj csöndesebben, ha…

— De hát apát uram, hallotta, mit…

— Armbruster testvér, légy szíves, vidd oda a létrát, és vedd le a feszületet!

A könyvtáros arca falfehér lett. Elakadt a szava, úgy meredt Dom Paulóra.

— Ez nem templom — mondta az apát. — Az istenábrázolatok elhelyezése tetszőleges. Egyelőre, légy szíves levenni azt a feszületet! Úgy látszik, az az egyetlen alkalmas hely a lámpának. Később lehet, hogy máshová tesszük. Nomármost, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész ügy megzavarta a könyvtárad rendjét, sőt esetleg az emésztésedet is, de reméljük, hogy a haladás érdekében történik. Ha nem, akkor…

— Arrébb teszi az Úr Jézust, hogy helyet adjon a haladásnak?!

— Armbruster testvér!

— Miért nem akasztja azt a pokolfényt egyszerűen a nyakába?

Az apát arcvonásai megmerevedtek.

— Nem kényszerítelek az engedelmességre, testvérem. Keress fel a dolgozószobámban kompletórium után!

A könyvtáros lehorgasztotta a fejét.

— Hozom a létrát, apát uram — suttogta, és bizonytalan léptekkel elcsoszogott.

Dom Paulo fölpillantott a boltívre, a megfeszített Krisztusra. Mit szólsz hozzá Te? — tűnődött magában.

Csomót érzett a gyomrában. Tudta, hogy annak a csomónak később megadja még az árát. Fölbaktatott a pincéből, mielőtt bárki észrevette volna, hogy nem érzi jól magát. Nem lett volna helyes, ha a többiek látják, hogy mostanában ilyen apró kellemetlenségek is fölébe kerekednek.

A szereléssel másnap végeztek, de Dom Paulo a dolgozószobájában maradt a kísérlet alatt. Előtte kétszer kénytelen volt négyszemközt figyelmeztetni Armbruster testvért, aztán nyilvánosan is megróni. Mindazonáltal jobban átérezte a könyvtáros álláspontját, mint Kornhoerét. Csak ült erőtlenül az íróasztalánál, várta, hogy hírt kapjon a pincéből, de nemigen érdekelte; sikerül-e a kísérlet. Az egyik kezét állandóan a csuhája elejébe dugva tartotta, s úgy veregette meg időnként a gyomrát, mintha egy hisztérikus gyermeket akart volna lecsillapítani.

Megint ez a belső görcs! Úgy rémlett, mindig olyankor jön elő, amikor valami kellemetlenség fenyeget; néha gyorsan el is múlt, amikor a kellemetlenség kirobbant, felszínre került, meg lehetett birkózni vele. De most nem akart elmúlni.

Ez figyelmeztetés volt, az apát jól tudta. Akár angyaltól, akár ördögtől jött, akár a tulajdon lelkiismeretétől — arra intette, hogy óvakodjon magától, és óvakodjon valami olyan realitástól, amellyel még nem nézett szembe.

És most? — tűnődött magában. Hangtalanul böffentett egyet, s némán bocsánatot kért Szent Leibowitz szobrától, mely a kis falifülkében állt dolgozószobája sarkában.

Egy légy mászott végig Szent Leibowitz orrán. A szent szeme mintha bandzsítva figyelte volna a legyet, arra ösztökélve az apátot, hogy elhessegesse. Az apát az évek során nagyon megkedvelte a XXVI. századi fafaragványt; arcán különös mosolyt viselt, mely szent szobron meglehetősen szokatlanul festett. A mosolygó ajak egyik szöglete lefelé görbült; a szemöldök enyhe kétkedéssel összehúzódott, de a szem sarkából vidám szarkalábak futottak szét. Tekintettel a vállára vetett hóhérkötélre, a szent arckifejezése gyakran érthetetlennek rémlett. Lehet, hogy a fa erezetének apró egyenetlenségei tették, hiszen azok az egyenetlenségek parancsoltak a szobrász kezének is, ahogy azon iparkodott, hogy finomabb részleteket hozzon ki, mint amilyeneket az ilyen fából egyáltalán lehetséges. Dom Paulo nem volt bizonyos benne, hogy a képmást nem eleven fa korában növesztették-e szoborrá; annak a régi kornak a türelmes fafaragó mesterei néha egy-egy tölgy- vagy cédruscsemetével kezdték, és fárasztó éveket töltöttek azzal, hogy nyeséssel, hántolással, csavarással, az élő ágak kívánt helyzetbe kötözésével gyötörték a növekvő fát, míg elképesztő emberalakot nem öltött, mintha összefonta vagy az égnek emelte volna karját — csak aztán vágták ki az érett fát, hogy kiszárítsák és kifaragják. Az ilyen szobrok sokkal kevésbé voltak hajlamosak a megrepedésre, sokkal ellenállóbbak voltak, hiszen a mű legtöbb vonala a természetes erezetet követte.

Dom Paulo gyakran elcsodálkozott azon is, hogy a faszent több évszázadon át ellenállt az apát elődeinek — csodálkozott rajta a miatt a módfelett különös mosoly miatt. Az a faramuci vigyor egyszer még a vesztedet okozza! — figyelmeztette a képmást. No persze, a szentek minden bizonnyal szoktak nevetni a mennyekben; a zsoltár szerint Isten maga is nevet, sőt kinevet… de Malmedy apát bizonyára kifogásolta — Isten nyugosztalja szegényt. Az a fennkölt szamár! Vajon hogy menekültél meg tőle? Nem vagy elég kenetteljes egyeseknek. Az a mosoly…! Kit ismerek, ki így szokott vigyorogni? Tetszik, tetszik, de… Egy napon egy másik mord kutya fog beleülni ebbe a székbe. Cave canem![65] — Majd kicserél egy gipsz Leibowitzra. Egy béketűrőre. Aki nem bandzsít a legyekre. Aztán majd megesznek a termeszek odalent a raktárban. Csak az a műalkotás élheti túl az egyház lassú rostálását, amelynek felszíne elnyeri az önelégült együgyűek tetszését, ám alatta olyan mélység van, hogy megragadja a finom ízlésű bölcset is. A rostálás lassú folyamat, de időnként kap egy-egy újabb lökést, amikor az új prelátus szemügyre veszi püspöki termeit, és azt mormolja: „Ez a sok vacak nem maradhat mind itt.” A rosta rendszerint tele van giccses szeméttel. Amikor a régi szemét kihullott, új szemetet öntenek a helyébe. Ám ami nem hullik ki, az színarany, az maradandó. Ha egy templom öt évszázadon át elviseli a papi rossz ízlést, akkor azalatt az időnkénti jó ízlés már lefosztja róla a kérészéletű silányságokat, és olyan magasztossá alakítja, hogy elrettenti magától a buzgó „csinosítgatókat”.

Az apát fölvett egy keselyűtollakból készített legyezőt, és legyezni kezdte magát, de a légmozgás nem hűsítette. A napégette sivatag felől, az ablakon beáramló levegő mintha kemence szájából csapott volna ki, és fokozta a gyötrelmet, melyet a hasában turkáló kegyetlen angyal vagy ördög okozott. Olyasféle hőség volt, amely azt sugallja, hogy veszélyek lappanganak benne, lesben feszülő csörgőkígyók, a hegyek mögött sötéten várakozó viharfelhők, veszett kutyák és gonosz indulatok… A hőség fokozta a görcsök kínját. — Kérlek — mormolta a szentnek, ebben foglalva össze szavak nélküli fohászát hűvösebb időért, bölcsebb elméért, több éleslátásért, hogy megértse bizonytalan rossz érzésének okát. Lehet, hogy a sajt miatt van minden, gondolta. Nyúlós volt az idén, és zöldes. — Éppenséggel meglehetnék nélküle, áttérhetnék könnyebben emészthető ételekre…

De hát megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Nézz szembe vele, Paulo: nem a testi táplálékkal van baj, hanem a lelkivel! Nem a hasad, hanem az agyad nem tud megemészteni valamit.

— De mit?

A faszent nem adta meg a választ. Giccsek… Kirostálni a szemetet… Az agya időnként összevissza csapongva működött. Jobb is volt hagyni csapongani ilyenkor, amikor megjöttek a görcsök, és mintha az egész világ a vállára nehezedett volna. Milyen nehéz a világ? Nem mérhető, ám ő maga mér; mérlegre, olykor hamis mérlegre teszi egyfelől az életet és a munkát, másfelől az aranyat-ezüstöt. Ezek sohasem kerülhetnek egyensúlyba. A világ azonban csak méreget tovább, sebesen, könyörtelenül. Közben elhullajt sok életet és néha egy kis aranyat. És bekötött szemmel egy király lovagol a sivatagon át felénk, kezében hamis mérleg, cinkelt kocka. És a zászlókon ott tündököl: Vexilla regis…[66]

— Nem — nyögött fel az apát, elhessegetve a látomást.

Dehogynem! — látszott ellenkezni a faszent mosolya.

Dom Paulo egy kicsit megborzongott, elfordította a tekintetét a képmásról. Néha úgy érezte, hogy a szent kineveti. Vajon a mennyben kinevetnek bennünket? — tűnődött. Yorki Szent Maisie maga is — emlékezz rá, vénember! — nevetőgörcsben halt meg. Az persze más. Úgy nevetett saját magán, hogy belehalt! Nem, nem is olyan más az. Lukk! Megint az a néma böffentés. Csakugyan, kedden van Szent Maisie napja. A kórus tiszteletteljesen kacag majd az Alleluiánál: „Alleluia haha! Alleluia hihi!”

— Sancta Maisie, interride pro me![67]

És eljő a király, hogy megmérje a pincebeli könyveket hamis mérlegén. Mennyire „hamis”, Paulo? És miből gondolod, hogy a Memorabíliák mentesek minden szeméttől? Még a nagy tehetségű és Nágytiszteletű Boedullus is egyszer megvetően kijelentette, hogy legalább a felét inkább Inscrutabíliáknak kellene nevezni. Valóban egy halott civilizáció féltve őrzött kincsei voltak — de mekkora részükből lett azóta zagyvaság, melyet olajágakkal és mosolygós angyalkákkal ékítettünk mi, a tudatlan szerzetesek negyven nemzedéke, a sötét századok gyermekei, akikre a felnőttek rábíztak egy felfoghatatlan üzenetet, hogy jegyezzük meg és adjuk át más felnőtteknek?

Én kényszerítettem Thon Taddeót, hogy Texarkanából egészen ide utazzék, veszélyes vidéken át. És most egyszerűen félek, nehogy értéktelennek bizonyuljon, amit féltve őrizgetünk. Ez minden!

De nem, ez nem volt minden. Ismét ránézett a mosolygó szentre. És újfent: Vexilla regis inferni prodeunt…[68] Előjönnek a Pokol Királyának zászlói — motoszkált az emlékezetében egy ősi commedia elferdített sora. Ott járt az eszében, nem hagyta nyugodni, mint egy makacs dallam.

A marok még jobban összezárult a gyomra körül. Elejtette a legyezőt, összeszorított foga között lélegzett. Tekintete kerülte a szentet. A kegyetlen angyal tüzes golyóval támadt legbensőbb részeire. Rágörnyedt az asztalra. Ez most olyan érzés volt, mintha egy tüzes drót szakadt volna el odabent. Zihálása egy foltot tisztára söpört az asztal lapján, elfújta róla a sivatag porát. A por szaga fojtogatta. A szoba rózsaszín lett, fekete bogarak nyüzsögtek benne. Nem merek böfögni, nehogy szétmenjen bennem valami — de védőszentem fönt a mennyben, muszáj lesz! Fáj. Ergo sum[69]. Krisztus Uram, fogadd el ezt az áldozatot!

Böfögött, sós ízt érzett, fejét az asztalra ejtette.

Most, ebben a percben kell jönnie ama kehelynek, Uram, vagy várhatok még egy kicsit? De a keresztre feszítés mindig most van. Mindig is most volt, már Ábrahám óta mindig most van. És Pfardentrott előtt, most! Mindig, mindenkinek. Fölszegeznek rá, aztán csak lógj rajta, és ha leesnél, akkor agyonvernek egy lapáttal, úgyhogy viseld méltósággal, vénember! Ha méltósággal tudsz böfögni, talán a mennybe jutsz, ha eléggé megbánod, hogy bepiszkítod a szőnyeget… Nagyon restellte magát.

Sokáig várt. A bogarak egy része elszállt, a szoba pírja is eltűnt, de szürke lett és ködös.

Nos, Paulo, most vérzünk, vagy csak hülyéskedünk?

Belemeredt a ködbe, lassan meglátta megint a szent arcát. Olyan aprócska volt az a mosoly — szomorú, megértő és még valami… Nevet a hóhéron? Nem, nevet a hóhér helyett is, nevet a Stultus Maximuson[70], a Sátánon magán! Most látta először világosan. A legutolsó kehelyben talán egy kis diadalérzet is lesz. Haec commixtio…[71]

Hirtelen leküzdhetetlen álmosság fogta el; a szent arca eltűnt a ködben, de az apát továbbra is visszamosolygott rá.

Gault perjel az asztalra bukva talált rá, nem sokkal nóna előtt. Vér látszott a fogai között. A fiatal pap gyorsan megtapogatta a pulzusát. Dom Paulo tüstént fölriadt, felült, és mintha még mindig álomban lett volna, ellentmondást nem tűrően leszögezte:

— Mondom, hogy teljesen nevetséges! Hülyeség az egész! Micsoda képtelenség!

— Mi képtelenség, Domne?

Az apát megrázta a fejét, pislogott egyet-kettőt.

— Mi van?

— Rögtön idehívom Andrew testvért…

— Vagy úgy! Az a képtelenség. Gyere csak vissza! Mit akartál?

— Semmit, apát uram. Mindjárt jövök, csak előkerítem Andrew test…

— Hagyd a csudába a dokit! Nem ok nélkül jöttél ide! Az ajtó csukva volt. Csukd is vissza, ülj le és mondd el, amit akartál!

— Sikerült a kísérlet! Mármint Kornhoer testvér lámpája!

— Jól van, halljuk, mi történt! Ülj le, küzdj bele, mondj el szépen mindent az elejétől a végéig! — Megigazította a csuháját, egy vászondarabbal leitatta az ajkát. Még mindig szédült, de a hasában engedett a marok szorítása. A legkevésbé sem érdekelte a perjel beszámolója a kísérletről, de megtett minden tőle telhetőt, hogy figyelmesnek mutatkozzék. Itt kell tartanom, amíg eléggé magamhoz térek, hogy gondolkodni tudjak. Nem engedhetem el az orvosért — még nem; híre menne, hogy az öreg a végét járja! Előbb el kell döntenem, biztonságos idő-e ez arra, hogy bevégezzem, vagy sem.

15. FEJEZET

Hongan Os alapjában véve igazságos és jóindulatú ember volt. Amikor látta, hogy harcosainak egy csoportja elszórakozik a laredói foglyokkal, megállt, elnézte egy darabig; de amikor három laredóit a bokájuknál fogva a lovak közé kötöztek, aztán őrjöngő vágtára korbácsolták a lovakat, Hongan Os úgy döntött, hogy közbelép. Megparancsolta, hogy a harcosokat ott helyben korbácsolják meg, mert Hongan Ost — Vad Medvét — mindenki könyörületes törzsfőnöknek ismerte. Nem bánt rosszul egyetlen lóval sem.

— A foglyok megölése asszonyi munka — morgott megvetően a megkorbácsolt bűnösökre. — Tisztálkodjatok meg, nehogy kicsúfoljanak az asszonyok, aztán távozzatok el a táborból az újholdig, mert tizenkét napra ki vagytok tiltva! — Tiltakozó nyögéseikre válaszul még hozzátette: — És ha a lovak átvonszolták volna valamelyiket a táboron? A fűevő kis főnökök a vendégeink, és mindenki tudja, hogy könnyen megijednek a vértől. Különösen a maguk fajtájabeliek vérétől. Erre gondotok legyen!

— De ezek a fűevők déliek! — szólalt meg az egyik harcos, és a vérben úszó foglyok felé intett. — A vendégeink pedig keletről jött fűevők! Hát nincsen egyezség köztünk, igazi emberek és a keletiek között, hogy hadat viselünk a déliek ellen?

— Ha ezt még egyszer megemlíted, kivágatom a nyelvedet, és megetetem a kutyákkal! — figyelmeztette Vad Medve. — Felejtsd el, hogy ilyesmiről hallottál!

— Sok napot töltenek köztünk a növény-emberek, Hatalmasok Fia?

— Ki sejtheti, mi jár a földtúrók fejében? — kérdezte dühösen Vad Medve. — Az ő gondolataik nem olyanok, mint a mieink. Azt mondják, hogy egy részük továbbmegy, át a Száraz Vidéken, a fűevő papokhoz, a fekete ruhásokhoz. A többiek itt maradnak megbeszélni… de ez már nem való a ti fületeknek. Most menjetek, és tizenkét napig szégyelljetek magatokat!

Hátat fordított nekik, hogy amikor elsompolyognak, ne érezzék szúrós pillantását. Az utóbbi időben lazult a fegyelem. A nemzetségek nyugtalankodtak. Híre ment a Síkság népe között, hogy ő, Hongan Ős kezet fogott az ünnepi tűz fölött egy texarkanai küldöttel, és hogy a sámán mindkettőjük levágott körmét és haját beledolgozta egy fogadalmi bábuba, biztosítékként bármelyik fél esetleges árulása ellen. Híre ment, hogy egyezséget kötöttek, márpedig az emberek és a fűevők közötti bármiféle egyezséget a törzsek szégyenletesnek tekintettek. Vad Medve érezte az ifjabb harcosok leplezett megvetését, de nem adhatott magyarázatot nekik, amíg nem jött el az ideje.

Vad Medve hajlandó volt minden jó gondolatot meghallgatni, akárha kutyától jött is. A fűevők gondolatai ritkán voltak jók, de Vad Medvére mély hatást tettek a keleti fűevő király üzenetei, aki megmagyarázta a titoktartás fontosságát, és helytelenítette az öncélú hetvenkedést. Ha a laredóiak megtudnák, hogy Hannegan fölfegyverzi a törzseket, a terv bizonyosan kudarcot vallana. Vad Medve már sokat tűnődött ezen a gondolaton; viszolygott tőle — hiszen vitathatatlanul fölemelőbb és férfiasabb, ha az ember megmondja az ellenségnek, hogy mit szándékozik tenni vele, mielőtt megteszi; de mégis, minél többet tűnődött rajta, annál bölcsebbnek találta. A fűevő király vagy egészen nyúlszívű gyáva volt, vagy majdnem olyan okos, mint egy ember — Vad Medve nem döntötte el, melyik, de a gondolatot magát bölcsnek ítélte. A titoktartás létfontosságú volt, még ha egy időre asszonyi gyöngeségnek látszott is. Ha Vad Medve emberei tudnák, hogy a fegyverek, melyeket kapnak, Hannegan ajándékai, nem pedig a határ menti portyák zsákmányai, akkor előfordulhatna, hogy Laredo kiszedi a tervet a portyákon elfogott harcosokból. Ennélfogva hagyni kellett, hogy a törzsek morgolódjanak, hogy milyen szégyenletesek ezek a béketárgyalások a keleti föld túrókkal.

Ám a tárgyalás nem békéről folyt. Gazdag zsákmányt ígért.

Néhány héttel azelőtt Vad Medve személyesen vezetett egy „harci osztagot” keletre, és száz lóval, négy tucat hosszú puskával, több hordó puskaporral, rengeteg golyóval és egy fogollyal tértek vissza. De még a kísérő harcosok sem tudták, hogy a titkos fegyverraktárát Hannegan emberei készítették oda nekik, sem azt, hogy a fogoly valójában egy texarkanai lovassági tiszt volt, aki a jövőben tanácsadója lesz Vad Medvének a laredóiak várható harcmodorát illetően. Minden fűevőgondolat szégyentelen volt, de a tiszt gondolatai ki tudták fürkészni a déli fűevők gondolatait. Hongan Osét azonban nem.

Vad Medve jogos büszkeséggel úgy érezte, jó üzletet csinált. Nem tett ígéretet másra, mint hogy nem visel hadat Texarkana ellen, és nem hajt el több marhát a keleti határról, de csak addig, amíg Hannegan ellátja fegyverrel és felszereléssel. A Laredo elleni háború felől csak hallgatólagosan egyeztek meg a szent tűz fölött, de annyira egybevágott Vad Medve természetes hajlandóságával, hogy nem volt szükség formális szerződésre. Vad Medve úgy érezte, hogy ha egyik ellenségével szövetséget köt, a többivel egyenként elbánhat, és végül visszanyerheti mindama legelőket, melyeket az előző században jogtalanul elhódítottak a letelepedő földtúrók.

Már leszállt az este, amikor a főnök belovagolt a táborba. Hűvös lett a Síkságon. A keletről jött vendégek takaróikba burkolózva ültek a tanácskozó tűz körül, három vén társaságában, miközben a szokásos kíváncsi gyerekhad tátott szájjal bámult a környező árnyak rejtekéből, a sátorlapok alól az idegenekre. Összesen tizenketten voltak az idegenek, de két külön csoportra oszlottak, melyek együtt utaztak ugyan, de szemlátomást nemigen keresték egymás társaságát. Az egyik csoport vezetője nyilvánvalóan őrült volt. Habár Vad Medvének nem volt kifogása az elmebaj ellen (sőt sámánjai nagy becsben tartották, mint a legbensőségesebb kapcsolatot a természetfölöttivel), mindeddig nem tudta, hogy a földtúrók is vezéri erényként tartják számon a tébolyt. Ez az illető azonban az ideje felét azzal töltötte, hogy a földet ásta lenn, a kiszáradt folyóágynál, a másik felét pedig azzal, hogy titokzatos jeleket rótt egy kis könyvbe. Nyilvánvalóan boszorkánymester, méghozzá valószínűleg olyan, akit jó szemmel tartani…

Vad Medve csak addig állt meg, míg felöltötte ünnepi farkasprém köntösét, és egy sámánnal fölfestette a homlokára a totemjelet, aztán csatlakozott a tűz körül ülő csoporthoz.

— Féljetek! — üvöltött fel szertartásosan egy idős harcos, ahogy a törzsek főnöke belépett a tűz fényébe. — Féljetek, mert a Nagy Hatalmú jár gyermekei között! Hulljatok térdre, ó, törzsek, mert az ő neve Vad Medve — jól szerzett név, mert ifjúkorában bizony legyőzött puszta kézzel egy megvadult medvét, igen, puszta kézzel fojtotta meg, odafönn északon…

Hongan Os ügyet sem vetett a dicshimnuszra. Elvett egy csésze vért az öregasszonytól, aki a tanácskozótűz körül ülőket szolgálta ki. Frissen vették egy levágott tulokból, még meleg volt. A főnök először felhajtotta, csak aztán fordult meg, hogy egy biccentéssel üdvözölje a keletieket, akik látható nyugtalansággal nézték a rövid ivászatot.

— Ááááh! — mondta a főnök.

— Ááááh! — felelte rá a három vén meg az egyik fűevő, aki vette magának a bátorságot, hogy csatlakozzék hozzájuk. Az emberek egy pillanatra viszolyogva nézték a fűevőt.

A tébolyult fűevő igyekezett elterelni a figyelmet társa baklövéséről.

— Mondd csak — szólalt meg, amikor a főnök kényelembe helyezte magát —, miért van az, hogy a te néped nem iszik vizet? Tiltják az isteneitek?

— Ki tudja, mit isznak az istenek? — dörmögte Vad Medve. — A mondás azt tartja, hogy a víz a jószágnak meg a földtúróknak való, a tej a gyerekeknek, a vér az embereknek. Talán nem jól van így?

Az őrült fűevő nem sértődött meg. Szürke szemének kutató pillantását a főnökre emelte, aztán odabiccentett egyik társának.

— A víz a jószágnak való, az a magyarázat! — mondta. — Az örökös aszály! Ami kevés víz van, azt a pásztornép az állatoknak tartogatja. Azon tűnődtem, vajon alátámasztották-e vallási tabuval is.

Társa elfintorodott, és texarkanai nyelven szólalt meg:

— Víz! Az istenekre, miért nem ihatunk vizet, Thon Taddeo?! Az alkalmazkodásból is megárt a sok! — Kiköpött, de nyál nem jött a szájából. — Vért inni! Ragad tőle az ember torka! Miért nem kaphatunk csak egy kortyocska…?

— Majd ha elmentünk innen! — De Thon…

— Nem! — förmedt rá a tudós; aztán amikor észrevette, hogy a törzsbeliek sötét tekintettel figyelik őket, ismét a síksági nyelven szólította meg Vad Medvét. — Társam éppen a te néped férfiasságát és jó egészségét dicsérte — mondta. — Talán a táplálkozásotoknak köszönhetitek.

— Hah! — mordult fel a főnök, de aztán szinte vidoran kurjantott oda az öregasszonynak: — Adj annak az idegennek egy kupa vöröset!

Thon Taddeo társa megborzongott, de egy szóval sem tiltakozott.

— Ó, főnök, egy kérésem volna nagyságodhoz — mondta a tudós. — Holnap folytatjuk utunkat nyugat felé. Megtisztelésnek vennénk, ha néhány harcosod elkísérhetne bennünket.

— Miért?

Thon Taddeo elhallgatott.

— Hát… mutatni az utat… — Megint elhallgatott, hirtelen elmosolyodott. — Nem, megmondom az igazat úgy, ahogy van! Vannak olyanok a tieid között, akik rossz szemmel nézik a jelenlétünket a vidékén. Habár a te vendégszereteted a lehető…

Hongan Os hátravetette a fejét, harsányan felröhögött.

— Félnek a kisebb törzsektől! — mondta a véneknek. — Félnek, hogy megtámadják őket, mihelyt kilépnek a sátraim közül! Füvet esznek, és félnek a küzdelemtől!…

A tudós arca enyhén elpirult.

— Ne félj semmit, idegen! — mondta kuncogva a főnök. — Igazi emberek mennek majd veletek!

Thon Taddeo eltúlzott hálával fejet hajtott.

— Mondd csak — kérdezte Vad Medve —, mi az, amit a nyugati Száraz Vidéken kerestek? Új földeket, ahol ültetni lehet? Megmondhatom, hogy nem találtok! Van egy-két nedvesebb kis folt, de azokon kívül sehol nem terem meg még az állatnak való sem.

— Nem új földeket keresünk — felelte vendége. — Tudod, nem vagyunk mi mindnyájan földművelők. Az utunk célja… — Elhallgatott. A nomádok nyelvén nem lehetett kifejezni, hogy miért mennek a Szent Leibowitz-apátságba. — …ősi varázslatok elsajátítása.

A vének egyike, egy sámán, mintha hegyezni kezdte volna a fülét.

— Ősi varázslat? Nyugaton? Nem tudok ottani varázslókról, hacsak nem a fekete ruhásokra gondolsz…

— Hozzájuk megyünk.

— Hö! Miféle varázslatuk lehet, amiért érdemes odamenni? A küldönceiket olyan könnyű elkapni, hogy semmi mulatság nincs benne, habár meg kell hagyni, a kínzást jól tűrik! Milyen varázslatot tanulhattok meg tőlük?

— Nos, ami engem illet, egyetértek veled — mondta Thon Taddeo. — De azt beszélik, hogy az egyik táborukban nagy erejű, ööö… ráolvasásokat őriznek. Ha ez igaz, akkor a fekete ruhások nyilvánvalóan nem tudják, hogyan kell használni őket, mi viszont reméljük, hogy kitanulhatjuk a fortélyaikat, a magunk javára.

— A fekete ruhások megengedik majd, hogy kilessétek a titkaikat?

Thon Taddeo elmosolyodott.

— Azt hiszem, igen. Már nem merik rejtegetni őket. Ha kellene, erővel el tudnánk venni tőlük.

— Bátor beszéd — csúfolódott Vad Medve. — Úgy látszik, a földtúrók bátrabban szoktak viselkedni egymás között, mert az igazi emberek között igencsak alázatosak!

A tudós, aki már torkig volt a nomád sértegetéseivel, úgy döntött, hogy korán lefekszik.

A katonák ott maradtak a tűz körül, hogy megbeszéljék Vad Medvével az elkerülhetetlenül bekövetkező háborút; de a háború végül is nem tartozott Thon Taddeóra. Tudatlan unokatestvére politikai ambíciói távol álltak tőle, attól a törekvésétől, hogy a korszak sötétségében új életre keltse a tudást. Azért persze hasznosnak bizonyult a fejedelem pártfogása, nem is egyszer.

16. FEJEZET

A vén remete a fennsík szélén állt, és nézte a sivatagon át közeledő kis porfelhőt. A remete idegesen csámcsogott, magában mormogott, hangtalanul kuncogott. Aszott bőrét sötétre égette, cserzette a nap, bozontos szakálla sárgásra színeződött az álla táján. Szalmakalap volt rajta, és zsákvászonra emlékeztető, durva háziszőttesből készült ágyékkötő — ezenkívül csak egy pár saru meg a kecskebőr vizes tömlő.

Csak nézte a porfelhőt, ahogy áthaladt Sanly Bowitts falun, és elindult a fennsík mellett elvezető úton.

— Á! — horkant föl a remete, és tekintete lassan lángra gyúlt. — Sokasodni fog az Ő birodalma, és végtelen lészen az Ő békéje: uralkodni fog Ő mindenek felett!

Hirtelen leszökellt a száraz patakágyban, a botjával segítve magát, mint holmi háromlábú macska, kőről kőre ugrott, de legnagyobbrészt csúszott. Gyors leereszkedésének porfellege fölszállt a magasba, aztán szétfoszlott a szélben.

A fennsík lábánál a vénember eltűnt a mesquitocserjék között, meghúzta magát és várakozott. Nemsokára megütötte a fülét a közeledő lovas komótos trappolása. Az út felé húzódott, kilesett az ágak között. A kanyarban feltűnt a póni, porfátyolba burkolózva. A remete kiszökkent az ösvényre, fölemelte mindkét karját.

— Ollá alláj! — kiáltotta, ahogy a lovas megtorpant, odaugrott, megragadta a kantárt, és összevont szemöldökkel, aggodalmasan meredt a nyeregben ülőre.

Szeme egy pillanatra furcsa tűzben égett.

— Mert egy Gyermek születik közénk, egy Fiú adatik nekünk… — De aztán az aggodalmas kifejezés szomorúra váltott. — Ez nem Ő! — dörmögött bosszúsan az ég felé.

A lovas hátravetette a csuklyáját, és fölnevetett. A remete egy pillanatig dühösen pislogott rá, aztán lassan derengeni kezdett az arcán a fölismerés.

— Á, te vagy az — dörmögte. — Azt hittem, már rég meghaltál! Mit keresel errefelé?

— Visszahoztam a tékozló fiút, Benjamin — mondta Dom Paulo. Megrángatott egy köteléket, és a kék fejű kecske elő trappolt a póni mögül. Ahogy észrevette a remetét, hangosan fölmekegett, és rángatni kezdte a kötelet. — És… gondoltam, meglátogatlak.

— Az állat a Költőé — vetette oda a remete. — Tisztességgel elnyerte szerencsejátékban, habár csalt a nyomorult. Vidd vissza hozzá, és ha adhatok egy tanácsot, ne üsd bele az orrodat olyan világi csalásokba, amikhez semmi közöd. Isten áldjon! — Visszafordult a patakágy felé.

— Várj, Benjamin! Fogd a kecskédet, különben odaadom az első parasztnak. Semmi kedvem hozzá, hogy összevissza mászkáljon az apátságban, és belemekegjen a misébe!

— Nem kecske! — mondta haragosan a remete. — Ez az a fenevad, amelyet a prófétátok látott, és arra született, hogy egy asszonyi állat lovagoljon rajta! Ha rám hallgatsz, megátkozod, és kikergeted a sivatagba. Mint látod, osztott patájú, és kérődzik. — Ismét elfordult, elindult.

Az apát mosolya eltűnt az arcáról.

— Benjamin, tényleg visszamégy a hegyre anélkül, hogy akárcsak üdvözölnéd öreg barátodat?

— Üdv! — szók vissza az öreg zsidó, és sértődötten továbbcsörtetett. Néhány lépés után megtorpant és hátranézett. — Fölösleges olyan megbántott képet vágnod — mondta. — Már öt éve nem vetted a fáradságot, hogy idetold a képedet, „öreg barátom”!

— Hát erről van szó! — mormolta az apát. Leszállt a nyeregből, és az öreg zsidó után sietett. — Benjamin, Benjamin, hiszen jöttem volna én, de nem vagyok a magam ura!

A remete feléje fordult.

— Hát, Paulo, ha már itt vagy…

Hirtelen elnevették magukat, és összeölelkeztek.

— Jó, hogy itt vagy, vén zsörtölődő! — mondta a remete.

— Én vagyok a zsörtölődő?!

— No jó, gondolom, én se vagyok sokkal jobb. Ez az évszázad nagyon megviselt.

— Hallom, kövekkel szoktad megdobálni a novíciusokat, akik errefelé töltik a nagyböjti próbaidejüket. Igaz lehet a hír? — Tettetett felháborodással meredt a remetére.

— Csak kavicsokkal.

— Te vén gazember!

— Ugyan, ugyan, Paulo! Az egyikük egyszer összetévesztett egy távoli rokonommal, egy bizonyos Leibowitzcal. Azt hitte, az volt a küldetésem, hogy üzenetet vigyek neki… vagy legalábbis néhány másik semmirekellőd azt hitte. Nem szeretném, ha még egyszer előfordulna, úgyhogy időnként megdobálom őket. Hah! Engem ugyan nem tévesztenek össze megint azzal a rokonommal; nekem az nem rokonom többé…

A pap értetlen képet vágott.

— Kivel tévesztett össze? Szent Leibowitzcal? Na ne, Benjamin! Ez azért már túlzás!

Benjamin csúfolódó hangon kántálta:

— Összetévesztett egy Leibowitz nevű távoli rokonommal, úgyhogy most megdobálom őket…

Dom Paulo szemlátomást mélységesen megzavarodott.

— Szent Leibowitz sok évszázada halott! Hogyan le… — Elhallgatott, gyanakvóan pislogott az öreg remetére. — Te Benjamin, nehogy azzal a bizonyos mesével hozakodj elő nekem! A Szent ezerkétszáz éve meghalt, és nehogy azt mondd, hogy te ezerkétszáz éve…

— Ostobaság! — szakította félbe a vén zsidó. — Nem azt mondtam, hogy ezerkétszáz éve történt! Csak hatszáz éve. Jóval a drágalátos Szentetek halála után, azért volt olyan nevetséges. Persze abban az időben jámborabbak voltak a novíciusaitok, és hiszékenyebbek is. Azt hiszem, Francisnak hívták szegény fiút. Később én temettem el. Megmondtam Új-Rómában, hogy hol áshatják elő. Így kaptátok vissza a tetemét.

Az apát tátott szájjal nézett az öregre, ahogy a cserjék között a kút felé csörtettek, kötőféken vezetve a lovat és a kecskét. Francis? — tűnődött. Ez valószínűleg nem más, mint a Nagytiszteletű Francis Gerard, akinek a hagyomány szerint egyszer egy zarándok megmutatta, hol rejtezik a faluban az ősi óvóhely — csak akkor a falu még nem volt ott. Igen, körülbelül hatszáz éve lehetett… és most ez a vén csibész azt állítja, hogy ő volt az a zarándok? Néha szöget ütött a fejébe, honnan szerez Benjamin annyi ismeretet az apátság történetéről, hogy ilyen meséket tud kitalálni! Talán a Költőtől…

— Az persze az előző pályafutásom alatt történt — folytatta az öreg zsidó —, úgyhogy talán érthető volt a tévedés.

— Az előző pályafutásod?…

— Amikor bolyongtam.

— Hogy képzeled, hogy elhiszem az efféle képtelenségeket?

— Hmmm-hnnn! A Költő hisz nekem.

— No persze! A Költő a világ minden kincséért sem hinné el, hogy a Nagytiszteletű Francis egy szenttel találkozott, mert az babonaság volna. Inkább elhiszi, hogy veled találkozott — hatszáz évvel ezelőtt! Ez mégis természetesebb magyarázat, mi?

Benjamin fanyarul kuncogott. Paulo nézte, ahogy repedezett csanakját megmeríti a kútban, beleönti a vizestömlőbe, aztán újra megmeríti. A víz zavaros volt, bizonytalan, enyhén visszataszító árnyak úszkáltak benne, akárcsak az öreg zsidó emlékezetében. Csakugyan bizonytalan vajon az emlékezete? Vagy a bolondját járatja mindannyiunkkal? — tűnődött magában a pap. Leszámítva azt a rögeszméjét, hogy öregebb Matuzsálemnél is, Benjamin Eleazar a maga savanyú módján teljesen normálisnak tetszett.

— Kérsz? — érdeklődött a remete, felé nyújtva a csanakot.

Az apát megborzongott, de palástolta. Elfogadta a vizet, nehogy megbántsa az öreget, és egy hajtásra megitta a zavaros folyadékot.

— Nem vagy valami válogatós, mi? — mondta Benjamin, és lesújtóan végigmérte. — Én hozzá nem nyúlnék! — Megveregette a vizestömlőt. — Az állatoknak viszem.

Az apátot émelygés fogta el.

— Megváltoztál — mondta Benjamin, és még mindig merően nézte. — Sápadt vagy, mint a sajt, és csak csont és bőr.

— Beteg vagyok.

— Úgy is festesz. Gyere föl a kalyibámba, ha nem fáraszt ki a mászás!

— Semmi bajom nem lesz tőle. A minap egy kicsit rosszul voltam, és az orvosunk azt mondta, pihenjek. Piha! Ha nem érkezne hamarosan egy fontos vendég, fütyülnék rá. De hát érkezik, úgyhogy pihenek. Fárasztó a pihenés.

Benjamin széles vigyorral hátrapillantott rá, ahogy fölfelé kapaszkodtak a patakágyban. Megcsóválta ősz fejét.

— Ha tíz mérföldet lovagolsz a sivatagban, az pihentet?

— Engem igen. És találkozni akartam veled, Benjamin.

— Mit szól majd a falu népe? — kérdezte csúfondárosan a vén zsidó. — Azt fogják hinni, kibékültünk, és az bemocskolja mindkettőnk jó hírét.

— A mi jó hírünkért egy fabatkát sem adtak volna soha a piacon, igaz?

— Hát az igaz — ismerte el a másik, aztán rejtélyesen hozzátette: — Egyelőre…

— Még mindig várakózol, vén zsidó?

— De még mennyire! — csattant föl a remete.

Az apát fárasztónak találta a kapaszkodást. Kétszer megálltak pihenni. Mire fölértek, már szédült, és kénytelen volt a hórihorgas remetére támaszkodni. Tompa, égő érzés figyelmeztette a mellkasában, hogy elég az erőfeszítésből, de nyoma sem volt a korábbi, ádáz szorításnak.

Kék kobakú, mutáns kecskék kis nyája rebbent szét az idegen láttán, és eltűntek a bozót mélyén. Különösképpen a fennsík zöldellőbbnek tetszett, mint a környező sivatag, pedig nem volt semmilyen látható nedvességforrása.

— Erre, Paulo, a palotám felé!

A vén zsidó kuckója, mint kiderült, egyetlen helyiség volt, ablaktalan, kőfalú. A kövek hézagosan sorakoztak egymáson, mint valami kerítés, a széles réseken befújhatott a szél. A tető botok szedett-vedett szövevénye volt, a legtöbbjük girbegurba, rajtuk rozsé, szalma, kecskebőr. A bejárat mellett, alacsony kőpilléren egy nagy, lapos kődarab állt, rajta héber felirat:

A kőtábla mérete és az a szemmel látható szándék, hogy magára vonja a figyelmet, mosolyra indította Paulo apátot.

— Mi áll rajta, Benjamin? — érdeklődött. — Nagy forgalmat vonz ide?

— Hah, mi állhatna rajta? Csak annyi: „Sátorjavítás itt!”

A pap hitetlenkedve fújtatott.

— Jól van, ha nem akarsz, ne higgy nekem! De ha nem hiszed el, hogy az van odaírva, akkor még kevésbé hiheted el, ami a kőtábla másik oldalán áll.

— A fal felőli oldalon?

— Persze hogy a fal felőlin!

A pillér a küszöb közvetlen közelében volt felállítva, hogy egy félarasznyi hely ha maradt a kőtábla és a kalyiba fala között. Paulo lehajolt, és bekukkantott a résbe. Beletelt egy kis időbe, amíg ki tudta venni, de csakugyan ott volt valami, apróbb betűkkel fölírva a kő hátuljára:

[72]

— Sohasem szoktad megfordítani a követ?

— Megfordítani?! Ilyen időkben? Hát megbolondultam én?!

— Mi áll a hátsó lapon?

— Hmmm-hnnn! — dünnyögte a remete, nem méltatva válaszra. — De csak gyere be, ha már hátulról nem tudsz olvasni.

— Egy kicsit útban van a fal.

— Mindig is útban volt, nem igaz?

A pap felsóhajtott.

— Jól van, Benjamin, nagyon jól tudom, mit parancsoltak meg neked, hogy felírj „bejáratára és ajtajára” házadnak. De csak neked juthatott az eszedbe, hogy lefelé fordítsd!

— Befelé — helyesbítette a remete. — Mindaddig, amíg van javítani való sátor Izraelben… de ne kezdjük el bosszantani egymást, amíg nem pihented ki magad. Hozok egy kis tejet, te meg mesélj erről a látogatóról, aki miatt aggódol!

— Van bor az iszákomban, ha kérsz — mondta az apát, és megkönnyebbülten lerogyott egy prémkupacra. — De inkább ne beszélgessünk Thon Taddeóról.

— Ó, tehát őróla van szó…

— Hallottál Thon Taddeóról? Mondd, hogy lehetséges, hogy amióta csak ismerlek, mindig mindenről és mindenkiről tudsz, pedig el sem mozdulsz erről a hegyről?

— Az ember nem süket és nem vak — felelte titokzatosan a remete.

— Mondd, mi a véleményed róla?

— Nem találkoztam még vele. De gondolom, kellemetlen jelenség lesz. Mint a szülési fájdalom…

— Szülési fájdalom? Te csakugyan elhiszed, amit beszélnek, hogy új reneszánsz előtt állunk?

— Hmmm-hnnn…

— Hagyd abba ezt a titokzatos somolygást, vén zsidó, és mondd meg a véleményedet! Biztos, hogy van véleményed! Mindig szokott lenni. Miért olyan nehéz a bizalmadba férkőzni? Nem vagyunk barátok?

— Bizonyos téren igen. Bizonyos téren. De azért megvannak a nézeteltéréseink.

— Mi köze van a nézeteltéréseinknek Thon Taddeóhoz és ahhoz a reneszánszhoz, amelyet mindketten szeretnénk megérni? Thon Taddeo világi tudós, és igencsak távol vannak tőle a mi nézeteltéréseink.

Benjamin sokatmondóan megvonta a vállát.

— Nézeteltérés, világi tudós… — visszhangozta, úgy köpve ki a szavakat, mint egy-egy almamagot. — Különböző időkben engem is mondtak már „világi tudósnak” bizonyos emberek, és nemegyszer karóba húztak, megköveztek és máglyára vetettek miatta.

— Ugyan mikor?… — A pap elhallgatott, a homlokát ráncolta. Már megint az a rögeszme! Benjamin gyanakvóan sandított rá, és egyszerre fagyos lett a mosolya. Most, gondolta az apát, úgy néz rám, mintha azok közül való volnék — akármilyen meghatározatlan „azok” voltak, akik kiűzték ide, ebbe a magányba. Karóba húzták, megkövezték, és máglyára vetették? Vagy önmagát az egész népével azonosítja?…

— Benjamin! Nézz rám, én Paulo vagyok! Torquemada rég meghalt! Hetven-egynéhány éve születtem, és nemsokára meghalok. Szeretlek, vén csibész, mindig is szerettelek, és ha rám nézel, örülnék, ha csak Paulót látnád, nem mást!

Benjamin megingott egy pillanatra. Könnytől lett nedves a szeme.

— Néha… elfelejtem…

— És néha elfelejted, hogy Benjamin csak Benjamin, nem pedig egész Izrael.

— Azt soha! — csattant fel a remete, és a szemében újra fellángolt a tűz. — Én háromezerkétszáz éve… — Elhallgatott, szorosan összezárta a száját.

— Miért? — suttogta szinte áhítattal az apát. — Miért veszed magadra, egymagádra egy egész népnek és a múltjának a terhét?

A remete tekintete fenyegetően megvillant, de aztán torokhangú morgással nyelt egy nagyot, és a tenyerébe, temette az arcát.

— Veszélyes vizekre tévedsz…

— Bocsáss meg.

— Azt a terhet… azt mások tették rám. — Lassan fölemelte a tekintetét. — Mondjak talán nemet?

A pap lélegzete elakadt. Egy ideig nem volt más hang a kalyibában, csak a szél zúgása. Mintha az istenségből is volna valami ebben az őrültségben! — gondolta Dom Paulo. A zsidó közösség erősen szétszóródott ezekben az időkben. Benjamin talán túlélte a gyermekeit, vagy valahogy számkivetett lett. A vén izraelita évekig bolyonghatott anélkül, hogy az övéivel találkozott volna. Talán a magányában úrrá lett rajta az a csöndes bizonyosság, hogy ő az utolsó, az egyetlen, az egyedüli. És mint utolsó, megszűnt Benjamin lenni, ő lett Izrael. És az ő lelkére telepedett öt évezred történelme, immár nem elvontan, hanem tulajdon élete történeteként. Amikor azt mondta, én, az a fejedelmi többes ellentéte volt.

De hát én is egy nagy egész része vagyok, gondolta Dom Paulo, része egy gyülekezetnek, egy folytonosságnak. Az enyéimet is megveti a világ. Mégis, az én szememben világos a magam és az enyéim közötti különbség. A te szemedben, öreg barátom, valahogy elmosódott. Mások tették rád a terhet? És elfogadtad? Mekkora lehet a súlya? Mekkora súllyal nehezedne énreám? Gondolatban alácsúsztatta a vállát, megpróbálta megemelni, megérezni a tömegét: keresztény szerzetes és pap vagyok, ennélfogva felelős vagyok Isten előtt minden szerzetes és minden pap tetteiért, aki Krisztus óta élt és lélegzett ezen a földön…

Megborzongott, megcsóválta a fejét.

Nem, nem! Összeroppantja a gerincet az ilyen teher! Túl nehéz volt akárki emberfiának, Krisztust kivéve. Épp elég teher, ha valakit elátkoznak a hitéért. Az átkokat el lehet viselni, de ezenfelül… elfogadni az átkok mögött rejlő képtelenséget, mely az embert nemcsak saját magáért teszi felelőssé, hanem fajtájának Vagy felekezetének minden tagjáért, nemcsak a saját tetteiért, hanem az övékért is? Elfogadni ezt is — ahogy Benjamin megpróbálja elfogadni?

Nem, nem!

És ennek ellenére Dom Paulo tulajdon hite azt súgta, hogy a teher ott van, ott volt mindig is Ádám óta — az a teher, amelyet egy rossz szellem ruházott az emberre, amikor gúnnyal, gyűlölettel kiáltotta: „Ember!”… Minden embernek imigyen — Ember!… — kellett számot adnia mindenki tetteiért a kezdettől fogva; ez a teher nehezedett minden nemzedékre, már mielőtt megnyílt volna a méh, az eredendő bűn terhe, tudata. Csak a bolondok vonják kétségbe. Ugyanazok a bolondok boldogan elfogadják a másik örökséget: az ősi dicsőség, erény, diadal, méltóság örökségét, amely „születése jogán bátorrá és nemessé” teszi az embert, és nem tiltakoznak, hogy ők személy szerint semmit sem tettek azért, hogy kiérdemeljék ezt az örökséget, legfeljebb beleszülettek az emberi fajba. A tiltakozást fenntartják az ellen az örökölt teher ellen, amely „születésük okán bűnössé és számkivetetté” teszi őket, és azt az ítéletet erőnek erejével nem akarják meghallani. A teher csakugyan nem volt könnyű. És a hite megsúgta azt is az apátnak, hogy a terhet levette a válláról. Ő, kinek képmása az oltárok felett függött a feszületen, ám a teher lenyomata még megmaradt. A lenyomatot könnyebb volt viselni, mint az eredeti átok teljes súlyát. Nem tudta rávenni magát, hogy ezt mondja az öregembernek. Hiszen az öreg amúgy is tudta, hogy ez a hite. Benjamin azonban egy Másikat keresett. És az utolsó öreg zsidó egyedül üldögélt egy hegyen, vezekelt egész Izraelért, várta a Messiást, csak várta, várta…

— Áldjon meg az Isten, mert ilyen bátor bolond vagy. Talán még bölcs bolond is.

— Hmmm-hnnn! Bölcs bolond! — majmolta a remete. — De hát neked mindig a paradoxon és a rejtély volt a szakterületed, nem, Paulo? Ha valami nem ellentmondásos már önmagában, akkor nem is érdekel, ugye? Neked a Háromságot kell keresned az Egységben, az életet a halálban, a bölcsességet a bolondságban. Máskülönben túl hétköznapján értelmes volna…

— Aki megérzi a felelősséget, Benjamin, az bölcs. Aki azt hiszi, egymaga el tudja viselni, az bolond.

— Nem őrült?

— De, egy kicsit talán igen. De tiszteletre méltó őrült.

— Akkor elárulok egy kis titkot. Mindvégig tudtam, hogy nem tudom elviselni, már azóta, hogy Ő ismét előhívott. De ugyanarról beszélünk mi?

A pap vállat vont.

— Te úgy mondanád, hogy a kiválasztottság terhe. Én úgy, hogy az eredendő bűné. Így vagy úgy, a vele járó felelősség egyforma, habár lehet, hogy másként adjuk elő, és szavakban vadul vitatkozunk azon, hogy szavakban mit értünk valamin, aminek szavakban nincs is igazán értelme — mert olyasvalami, aminek csak a szív némaságában lesz jelentősége.

Benjamin kuncogott.

— Hát, örömmel hallom, hogy elismered végül, még ha mindössze csak annyit mondasz is, hogy voltaképpen sohasem mondtál semmit.

— Ne vihogj, te semmirekellő!

— De hát ti mindig olyan bőséggel használtátok a szavakat a Szentháromságotok védelmében, pedig Ő a legkevésbé sem szorult efféle védelemre, mielőtt megkaptátok tőlem mint Egységet… hm?

A pap elvörösödött, de nem szólt semmit.

— Tessék! — rikoltotta Benjamin, még ugrott is hozzá egyet. — Egyszer végre sikerült fölhergelni! Hö! De oda se neki! Én magam is jócskán használom a szavakat, de sohasem vagyok egészen bizonyos benne, hogy Ő meg én ugyanarra gondolunk. Azt hiszem, téged még kevésbé lehet hibáztatni; biztosan sokkal zavarbaejtőbb Hárommal, mint Eggyel.

— Istenkáromló, vén kaktusz! Tulajdonképpen Thon Taddeóról akartam kikérni a véleményedet, meg arról, hogy mi lehet készülőben.

— Egy szegény öreg remete véleményére miért volnál kíváncsi?

— Azért, Benjamin Eleazar bar-Józsué, mert ennyi év alatt, amíg várakoztál Arra, Aki Nem Jön El, ha bölcsességre nem is, de agyafúrtságra szert tettél.

A vén zsidó lehunyta a szemét, arcát a mennyezetre fordította, és ravaszkásan elmosolyodott.

— Sértegess csak — mondta gúnyos hangon —, szidalmazzál, kínozzál, üldöztessél; hanem tudod, mit mondok én?

— Tudom, azt, hogy „hmmm-hnnn”!

— Nem! Azt mondom, hogy Ő már közöttünk van! Egyszer láttam egy pillanatra.

— Mi? Kicsodát? Thon Taddeóról beszélsz?

— Nem! Különben sincs kedvem jövendölni, ha nem mondod el, hogy igazában mi a gondod, Paulo.

— Hát, Kornhoer testvér lámpája indította el az egészet.

— Lámpa?… Aha, a Költő említette. Ő azt jövendölte, hogy nem fog működni.

— A Költő tévedett, mint rendesen. Legalábbis úgy értesültem. Én nem voltam ott a kísérletnél.

— Tehát működött? Remek! És ez mit indított el?

— Csak a gondolkodást, bennem. Hogy milyen közel jutottunk valamihez, a várva várt parthoz? Vagy a pusztító örvényhez? Elektromos eszenciák a pincében! Tisztában vagy vele, mekkora változások történtek az elmúlt két évszázad alatt?

A pap nemsokára előhozakodott minden félelmével, a remete pedig, a sátrak javítója, türelmesen hallgatta, amíg a nap fénye már elkezdett beszűrődni a nyugati fal résein, és villózó sávokat húzott a poros levegőben.

— A legutóbbi civilizáció pusztulása óta a Memorabíliák megőrzése volt a mi különleges feladatunk. És meg is őriztük. De most? Kezdem átérezni annak a suszternak a gyötrelmét, aki cipőt próbál eladni a suszterfaluban.

A remete elmosolyodott.

— Az sem lehetetlen, ha különleges és a többinél jobb minőségű cipőt készít…

— Sajnos, úgy látszik, hogy a világi tudósok máris a magukénak mondhatnak egy-két ilyen módszert.

— Akkor ott kell hagyni a suszterszakmát, mielőtt tönkremégy.

— Nem lehetetlen — hagyta rá az apát. — De nyomasztó rágondolni is. Ezerkétszáz éven át mi voltunk az egyetlen kicsiny sziget egy mélységesen sötét óceán közepén. A Memorabíliák őrzése hálátlan feladat volt, de úgy érezzük, szent feladat. Ez csak a világi munkánk — de mindig is könyvcsempészek és magolók voltunk, és nehéz elképzelni, hogy a feladatunk nemsokára véget ér, nemsokára fölöslegessé válik. Valahogy nem tudom elhinni!

— Tehát megpróbáljátok lefőzni a többi „susztert”, és különös szerkezeteket építetek a pincében?

— Elismerem, ez a látszat…

— Mi lesz a következő lépés, hogy megelőzzétek a világiakat? Repülő gépezetet építetek? Vagy föltámasztjátok a Machina analyticát? Vagy esetleg átléptek rajtuk, és a metafizikához folyamodtok?

— Megszégyenítesz, vén zsidó! Tudod jól, hogy elsősorban Krisztus szolgái vagyunk, és az ilyen feladatok másoknak valók!

— Nem akartalak megszégyeníteni. Semmi ellentmondást nem látok benne, ha Krisztus szolgái repülő gépezetet építenek, habár hozzájuk jobban illenék, ha imádkozó gépet csinálnának.

— Nyomorult! Rossz szolgálatot teszek a rendemnek, amikor a bizalmamba avatlak!

Benjamin csak somolygott.

— Nem tudok együttérezni veled. Lehet, hogy a könyvek, amelyeket őriztek, tiszteletre méltóan régiek, de akkor is a világ gyermekei írták őket, és a világ gyermekei fogják elvenni őket tőletek. Eleve nem kellett volna belekontárkodnotok!

— Á, úgy látom, most megjött a kedved a jövendöléshez!

— Egyáltalán nem! Hamarosan lemegy a nap, ez talán jövendölés? Nem, pusztán az események belső következetességébe vetett hit kinyilvánítása. A világ gyermekei is következetesen viselkednek, tehát azt mondom, hogy mohón elvesznek majd mindent, amit nyújtani tudtok, elveszik tőletek a munkátokat, aztán kivénhedt roncsnak nyilvánítanak, végül pedig teljesen semmibe vesznek majd. De ti tehettek róla. Be kellett volna érnetek azzal a Könyvvel, amelyet tőlem kaptatok. Most már viseljétek a következményeit, hogy belekontárkodtatok másba!

Csúfondárosan beszélt, de a jóslata nyomasztóan közel állt Dom Paulo félelmeihez. A pap arca elkomorodott.

— Nem kell engem komolyan venni — mondta a remete. — Nem merészelek én jövendőt mondani, amíg nem láttam a szerkentyűtöket, és nem vettem szemügyre ezt a Thon Taddeót, aki egyébként már kezd érdekelni. Várjál, amíg az öreg sámán először tüzetesen megvizsgálja a zsigereit ennek az új korszaknak, ha használható jóslatot akarsz kapni tőle!

— Hát a lámpát nemigen láthatod, ha egyszer be sem teszed a lábad a kolostorba!

— Nem bírom az ocsmány főztötöket.

— És Thon Taddeóval sem fogsz találkozni, mert az ellenkező irányból jön. Ha az új korszak zsigereit azután akarod megvizsgálni, hogy megszületett, már késő a világra jövetelét megjövendölni.

— Badarság! Árt a születendő gyermeknek, ha a jövő mehet piszkálják. Én csak várok, aztán majd megjövendölöm, hogy születőben van — és nem az, amire én vártam.

— Micsoda derűs világszemlélet! Végül is mire vársz?

— Valakire, aki egyszer rám kiáltott.

— Rád kiáltott?

— „Jöjj ki!”

— Micsoda szamárság!

— Hmmm-hnnn! Az igazat megvallva, nemigen számítok Rá, hogy eljön, de azt mondta, várjak, így hát… — megvonta a vállát — várok. — Hamiskásan hunyorgó szeme egy pillanat múlva összeszűkült. — Paulo, hozd el erre azt a Thon Taddeót! Menjetek el a hegy lába mellett!

Az apát tettetett szörnyülködéssel hátrahőkölt.

— Zarándokok útonállója, te! Novíciusok molesztálója, te! Rád küldöm a Költő uraságot, és bárcsak soha ne tudnál megszabadulni tőle! Még hogy elvezessem a thont a rablótanyád mellett! Micsoda gyalázatos ötlet!

Benjamin ismét vállat vont.

— Jól van. Vedd úgy, hogy nem kértelek meg rá. De reméljük, hogy az a thon ezúttal a mi oldalunkon fog állni, nem a többiekén.

— Kik azok a többiek, Benjamin?

— Manassze, Kűrosz, Nebukodonozor, a fáraó, Caesar, Második Hannegan — folytassam? Sámuel óva intett minket tőlük, aztán adott nekünk egyet. És amikor maguk körül tartanak láncon néhány bölcset tanácsadónak, olyankor még veszélyesebbek. Ez minden, amit tanácsul adhatok.

— No, jól van, Benjamin, most már elegem van belőled újabb öt évre, úgyhogy…

— Sértegess csak, szidalmazzál, kínozzál…

— Hagyd abba. Indulnom kell, öreg pajtás. Későre jár.

— Igen? És hogy bírja majd a papi pocak a lovaglást?

— A gyomrom?… — Dom Paulo elhallgatott, befelé figyelt, és megállapította, hogy hetek óta nem érezte ilyen jól magát. — Szörnyű állapotban van természetesen — mondta. — Hogyan is lehetne másképp, miután végighallgattalak?

— Igaz… El Shaddai könyörületes, de igazságos is!

— Isten áldjon, öreg pajtás! Ha majd Kornhoer testvér újra feltalálja a repülő gépezetet, felküldök néhány novíciust, hogy dobáljanak meg kövekkel.

Szeretetteljesen megölelték egymást. A vén zsidó, elkísérte az apátot a fennsík pereméig. Benjamin egy imasálba burkolózva állt ott, a sál finom szövete furcsa ellentétben volt az ágyékkötő durva zsákvásznával. Az apát leevickélt az ösvényen, aztán visszalovagolt az apátságba. Még sokáig látta az öregét a lemenő nap fényében, hórihorgas alakja kirajzolódott az alkonyi égre, ahogy meghajolt és imát mormolt a sivatag fölött.

— Memento, Domine, omnium famulorum tuorum[73] suttogta válaszképpen az apát, és még hozzátette: — És add, hogy végül nyerje el a Költő szemét késdobálásban! Ámen.

17. FEJEZET

— Határozottan állíthatom: háború lesz! — mondta Új-Róma küldötte. — Laredo minden erejét leköti a Síkság. Vad Medve tábort bontott. A lovasság nomád stílusú üldözőharcot folytat összevissza a Síkságon. De Chihuahua Állam délről fenyegeti Laredót. Így hát Hannegan arra készül, hogy texarkanai erőket küldjön a Rio Grandéhoz, hogy segítsen „megvédelmezni” a határt. Természetesen a laredóiak beleegyezésével…

— Goraldi király szenilis vén hülye! — mondta Dom Paulo. — Nem figyelmeztették Hannegan álnokságára?

A küldött elmosolyodott.

— A Vatikán diplomáciai apparátusa mindig tiszteletben szokta tartani az államtitkokat, ha véletlenül értesülünk róluk. Nehogy kémkedéssel vádoljanak, mindig gondot fordítunk arra, hogy…

— Nem figyelmeztették?! — förmedt rá ismét az apát.

— Dehogynem. Goraldi kijelentette, hogy a pápai legátus hazudik; azzal vádolta az egyházat, hogy viszályt szít a Szent Ostor Szövetségének tagjai között, mert így akarja növelni a pápa világi hatalmát. A vén marha még Hannegannak is szólt a legátus figyelmeztetéséről!

Dom Paulo arca megrándult. Füttyentett.

— Erre Hannegan?

A küldött habozott.

— Azt hiszem, elmondhatom: Monsignore Apollo letartóztatásban van. Hannegan lefoglaltatta a diplomáciai okmánytárát is. Új-Rómában szó, van arról, hogy esetleg interdiktum[74] alá helyezik az egész texarkanai birodalmat. Persze Hannegan már ipso facto magára vonta a kiközösítést, de a jelek szerint ez nem zavarja a texarkanaiakat. Amint bizonyára tudja, a népesség körülbelül nyolcvan százaléka amúgy is kultuszhívő, és az uralkodó osztályon a katolicizmus mindig is csak vékony máz volt.

— Tehát most Marcus — mormolta szomorúan az apát. — És mi van Thon Taddeóval?

— Nem egészen értem, hogy képzeli, hogy éppen most átjuthat a Síkságon anélkül, hogy átlyuggassa egy-két muskétagolyó. Nyilvánvaló, hogy miért nem szívesen vállalkozott az útra. De semmi értesülésem nincs róla, apát uram.

Dom Paulo fájdalmas arckifejezéssel tűnődött.

— Ha végül azért halna meg, mert nem voltunk hajlandóak elküldeni az anyagot az egyetemére…

— Ne terhelje ezzel a lelkiismeretét, apát uram. Hannegan gondját szokta viselni az övéinek. Nem tudom, hogyan, de a thon bizonyosan ide fog érni.

— Úgy hallom, a világ nem is igen engedheti meg magának az elvesztését. No jó… De mondja csak, miért küldték ide, hogy tájékoztasson bennünket Hannegan szándékairól? Mi a Denveri Birodalom területén vagyunk, és nem értem, hogyan érinti mindez ezt a vidéket…

— Ó, mert még csak az elejét mondtam el! Hannegan abban reménykedik, hogy végül az egész földrészt egyesítheti. Miután Laredót az uralma alá hajtotta, megnyílik körülötte a gyűrű, amely eddig fogva tartotta. A következő támadás Denver ellen irányul majd.

— De ahhoz az utánpótlási vonalaknak a nomádok vidékén át kellene húzódnia. Képtelenség!

— Hallatlanul nehéz feladat, és ezért lehetünk bizonyosak a következő lépésben. A Síkság természetes földrajzi határt képez. Ha lakatlan volna, Hannegan minden további nélkül sziklaszilárdnak tekinthetné a nyugati határát. A nomádok miatt azonban a Síksággal szomszédos minden állam arra kényszerül, hogy állandó katonai erőt állomásoztasson a nomádok területe körül, hogy féken tartsa őket. A Síkságot csak úgy lehet legyőzni, ha mindkét termékeny sávot, a keletit és a nyugatit is elfoglalják.

— De akkor is — mélázott az apát —, a nomádok…

— Őellenük Hannegannak ördögi terve van! Vad Medve harcosai könnyűszerrel megbirkóznak a laredói lovassággal; amivel viszont nem birkózhatnak meg, az a marhavész! A síksági törzsek még nem tudják, hogy amikor Laredo büntetőcsapatokat küldött ki a nomádok határportyái miatt, a laredóiak maguk előtt hajtottak pár száz beteg állatot, hogy elvegyüljenek a nomádok csordáiban. Hannegan ötlete volt. Az eredmény éhínség lesz, és akkor könnyű a törzseket egymás ellen fordítani. Nem ismerjük persze az összes részleteket, de a végcél egy Hanneganhoz hű nomád hadtest létrehozása, az élén egy Hannegan zsoldjában levő törzsfőnökkel, texarkanai fegyverekkel, amely megindulhat a Síkságon a nyugati hegyek felé. Ha erre sor kerül, ez a terület szenvedi meg először.

— De miért? Hannegan semmiképpen sem képzelheti, hogy a barbárok megbízható katonák, vagy hogy képesek megtartani egy birodalmat, amikor már végeztek a mészárlással!

— Nem, apát uram. De a nomád törzsek széttagolódnak, és Denver szétzúzása után majd Hannegan csinálhat rendet a zűrzavarban.

— És mihez kezd? Nem lesz valami gazdag birodalom!

— Az nem, de minden oldalról védett. Akkor Hannegan jobb helyzetből indíthat támadást keleti vagy északkeleti irányban. Persze lehetséges, hogy mielőtt még sort keríthetne rá, füstbe mennek a tervei. De akár füstbe mennek, akár nem, ezt a területet bizony az elözönlés fenyegeti, méghozzá nem is a távoli jövőben. Lépéseket kell tenni, hogy megerősítsék az apátságot az elkövetkező néhány hónap alatt. Instrukcióim vannak arra, hogy megtárgyaljuk a Memorabíliák biztonságos megőrzésének kérdését.

Dom Paulo úgy érezte, sűrűsödik körülötte a sötétség. Ezerkétszáz év elteltével ébredezni kezdett egy kis reménység a világban — és aztán jön egy tudatlan fejedelem, aki átgázol mindenen barbár hordáival, és… ökle nagyot döndült az asztal lapján.

— Ezer éven át a falainkon kívül tudtuk tartani őket! — mordult föl. — Ott tartjuk őket másik ezer évig is! Ezt az apátságot háromszor ostromolták meg a Bayring-beözönlés idején, aztán még egyszer a Vissarion-féle hitszakadás alatt. Biztonságban megőrizzük a könyveket! Már elég régóta biztonságban őrizzük őket.

— De manapság új veszélyek vannak, apát uram.

— Ugyan mifélék?

— A kellő mennyiségű puskapor és kartács.

Nagyboldogasszony ünnepe elérkezett, majd elmúlt, de még mindig nem jött hír a texarkanai látogatókról. Az apátság papjai egyre-másra kezdtek fogadalmi miséket tartani a zarándokokért és utazókért. Dom Paulo most már az addigi könnyű reggelijét sem vette magához, és azt suttogták, vezekel azért, mert egyáltalán meghívta az apátságba a tudóst, tekintettel a Síkságon fenyegető veszélyre.

Az őrtornyokban minden pillanatban őrök álltak. Az apát maga is gyakorta fölkapaszkodott a falra, hogy kelet felé kémleljen.

Szent Bernát napján, kevéssel vecsernye előtt egy novícius jelentette, hogy egy kis porfelhőt észlelt a messzeségben, de már alkonyodott, és rajta kívül senki más nem tudta kivenni. Hamarosan elérkezett a kompletórium ideje, elénekelték a Salve Reginát[75], de még mindig nem tűnt fel senki a kapuk előtt.

— Talán az előőrsük volt — vetette föl Gault perjel.

— Talán az őrködő testvérünkkel játszott a képzelete — vetette ellen Dom Paulo.

— De ha letáboroztak úgy tíz mérföldnyire tőlünk, az út mentén…

— A toronyból látnánk a tábortüzet. Tiszta az este.

— Akkor is, Domne, ha majd feljön a hold, kiküldhetnénk egy lovast…

— Azt már nem! A legjobb módszer arra, hogy tévedésből lelövessük! Ha csakugyan ők azok, akkor az egész útjuk alatt lövésre kész fegyverekkel jöttek, különösen éjszakánként. Hajnalig várhat a dolog!

Másnap már késő délelőtt volt, amikor keleten felbukkant a várva várt lovascsapat.

A fal tetejéről Dom Paulo pislogva kémlelte a forró, napszítta vidéket, rövidlátó szemét erőlködve meresztette a messzeségbe. A lovak felverte por lassan szálldogált észak felé. A csapat megállt megbeszélni valamit.

— Mintha húszat-harmincat látnék — méltatlankodott az apát, és bosszúsan megdörgölte a szemét. — Csakugyan annyian vannak?

— Körülbelül — mondta Gault.

— Hogyan tudunk annyi emberről gondoskodni majd?

— Nem hiszem, hogy a farkasbőrt viselőkről gondoskodnunk kellene, apát uram — mondta zavartan a fiatalabb pap. — Farkasbőrt?!…

— Nomádok, apát uram.

— Mindenki a falakra! Zárjátok be a kapukat! Eresszétek le a rostélyokat! Bontsátok fel a…

— Várjon, apát uram, nem mind nomádok!

— Micsoda?! — Dom Paulo megfordult, megint a távolba meredt.

A megbeszélés befejeződött. Az emberek integettek egymásnak; a csoport két részre oszlott. A nagyobbik rész megindult vissza, kelet felé. Az ott maradt lovasok pár pillanatig néztek utánuk, aztán megfordították lovaikat, és elindultak az apátság felé.

— Hatan-heten vannak… köztük egyenruhások is… — mormolta az apát, ahogy közelebb érték.

— Bizonyára a thon és kísérői.

— De nomádokkal? Még jó, hogy nem hagytam, hogy kiküldj egy lovast az éjjel! Mit kerestek velük a nomádok?

— Úgy látszik, mintha elkísérték volna őket — mondta Gault atya sötéten.

— Milyen baráti gesztus az oroszlántól, hogy leheveredik a bárány mellé!

A lovasok a kapu közelébe értek. Dom Paulo szárazon nyelt egyet.

— Hát, a legjobb lesz, ha lemegyünk, hogy fogadjuk őket, atyám — mondta felsóhajtva.

Mire a két pap leért a falról, a lovasok már megállították lovaikat, közvetlenül a belső udvar előtt. Az egyik lovas különvált a többitől, előreléptetett, leszállt a nyeregből, és átnyújtotta az iratait.

— Pecosi Dom Paulo, Abbas?

Az apát meghajolt.

— Tibi adsum[76]. Isten hozta; üdvözlöm Szent Leibowitz nevében, Thon Taddeo! Üdvözlöm a Szent Leibowitz-apátság nevében és negyven nemzedék nevében, akik az eljövetelére vártak. Érezze otthon magát! Szolgálatára állunk. — Szívéből jöttek a szavak, sok-sok éve tartogatta őket, amíg erre a pillanatra várt. Amikor csak egy kurta mormogást hallott válaszként, Dom Paulo lassan fölpillantott.

Egy másodpercre farkasszemet nézett a tudóssal. Érezte, hogy gyorsan elmúlik a melegség. Az a fagyos tekintet… rideg, szürke, fürkésző. Hitetlen, mohó és gőgös. Úgy vizsgálgatta, mintha élettelen lelet lett volna.

Paulo korábban buzgón imádkozott azért, hogy ez a pillanat mintegy híd legyen a tizenkét évszázadnyi szakadék fölött — és azért is imádkozott, hogy őáltala ama régebbi kor utolsó, vértanúságot szenvedett tudósa kezet szoríthasson majd a holnappal. A szakadék csakugyan ott volt; efelől nem lehetett kétsége. Az apát hirtelen úgy érezte, mintha egyáltalán nem ebbe a korba való volna, mintha ott maradt volna egy zátonyra vetődve valahol az Idő folyójának közepén, és hogy nem volt, sohasem is lehetett híd a fölött a szakadék fölött.

— Jöjjenek — mondta szelíden. — Visclair testvér majd ellátja a lovaikat.

Amikor a vendégek már elfoglalták szálláshelyüket, és az apát visszatért dolgozószobájának csendes magányába, a faszent fanyar mosolya valami érthetetlen módon emlékeztette a vén Benjamin Eleazar somolygására, ahogy azt mondta: „Ennek a világnak a gyermekei is következetesek.”

18. FEJEZET

— Most, akárcsak Jób idején… — kezdte a felolvasó testvér a refektórium pulpitusáról.

Amikor az Isten fiai fölkerekedtek, és az Úr színe elé járultak, a Sátán is megjelent közöttük.

Az Úr így szólt hozzá: „Honnét kerülsz ide, Sátán?”

És a Sátán felelvén így szólt, mint hajdanán: „Szerte bebarangoltam a földet, és bolyongtam rajta.”

És az Úr így szólt hozzá: „Felfigyeltél-e ama derék és feddhetetlen fejedelemre, Name nevű szolgámra, ki gyűlöli a gonoszt, és szereti a békességet?”

És a Sátán felelvén így szólt: „Avagy ok nélkül olyan istenfélő-e az a Name? Nem te áldottad-e meg földjét nagy gazdagsággal, és tetted őt hatalmassá a nemzetek között? De nyújtsd csak ki egyszer a kezed, vedd el tőle, amije van, erősítsd meg ellenségeit; aztán meglásd, szemtől szemben káromol majd téged!”

És az Úr így szólt a Sátánhoz: „Vedd hát, ami jószágja van, és rövidítsd meg kedved szerint!”

És a Sátán eltávozott az Úr színe elől, és visszatért a világba.

Ez a Name fejedelem bizony nem olyan volt, mint Jób, mert amikor csapások sújtották földjét, és népe nem élt már oly gazdagon, mint azelőtt, és látta, hogy ellensége hatalma gyarapodik, szívébe félelem költözött, és elhagyta az Úrba vetett bizodalma, azt gondolva magában: Le kell sújtanom, mielőtt az ellenség fölébem kerekedik anélkül, hogy kivonná a kardját!

— Mert bizony azokban az időkben… — folytatta a felolvasó testvér:

…a föld fejedelmei megkeményítették a szívüket az Úr Törvénye ellen, és gőgjük mérhetetlen volt. És mindenikük azt gondolta magában, hogy jobb, ha mind elpusztul, mint ha a többi fejedelmek akarata diadalmaskodik az övé felett. Mert a föld hatalmasai bizony vetélkedtek egymással a mindenek fölötti uralomért; csalárdsággal, árulással, színleléssel törtek a hatalomra, ám a háborútól igen féltek és remegtek; mert az Úristen kegyelméből azoknak az időknek a bölcs férfiúi megismerték ama eszközöket, melyekkel a világot magát is el lehetett pusztítani, és kezükbe adatott az arkangyal kardja, mely egykor lesújtott Luciferre, avégből, hogy az emberek és a fejedelmek féljék az Istent, és megalázkodjanak a Mindenható előtt. De a szívükbe nem költözött alázat.

És a Sátán imigyen szólt egy bizonyos fejedelemhez: „Ne félj használni a kardot, mert a bölcs férfiúk becsapnak téged, amikor azt mondják, hogy elpusztul általa a világ. Ne hallgass a puhányok tanácsára, mert módfelett félik hatalmadat, és ellenségeidet szolgálják, amikor visszafogják kezedet, hogy ne sújts le rájuk. Sújts le hát, és bizony mondom, uralkodni fogsz mindenek fölött!”

És a fejedelem megfogadta a Sátán szavát, és maga elé rendelte ama birodalom minden bölcs férfiúját, és felszólította őket, adjanak tanácsot, mi módon pusztíthatná el az ellenséget anélkül, hogy annak haragja lesújtson tulajdon királyságára. Ám a bölcsek legtöbbje azt felelte: „Uram, ez lehetetlen, mert ellenségeidnek is a kezében van ama kard, melyet a te kezedbe adtunk, és haragja olyan, mint a Pokol lángja, olyan, mint ama nap-csillag tűzvihara, melyből elragadtuk.”

„Akkor hát készítsetek nekem még hatalmasabbat, amelynek tüze hétszerte perzselőbb a Pokol lángjainál is” — parancsolta a fejedelem, kinek kevélysége akkorra nagyobb volt már a fáraóénál is.

És közülük sokan így szóltak: „Ó, nem, uram, ne kérd ezt tőlünk, mert az ilyen tűznek, ha lángra lobbantanánk neked, még a füstje is halálnak halálát hozná sokakra!”

A fejedelem szívébe pedig harag költözött válaszuk miatt, és gyanú költözött szívébe, hogy elárulják őt; és közéjük küldte kémjeit, hogy kísértésbe vigyék és megfélemlítsék őket; minek utána a bölcseket félelem fogta el. Némelyikük megváltoztatta válaszát, nehogy kihívja maga ellen a fejedelem haragját. Háromszor kérdezte meg őket a fejedelem, és háromszor felelték: „Nem, uram, még a tulajdon néped is elpusztulna, ha ezt tennéd!” Ám az egyik bölcs hasonlatos volt Iskarióti Iudashoz, beszédje fondorlatos volt, és elárulván testvéreit, hazug szóval szólt minden emberhez, azt mondta nekik, hogy ne féljenek a Radioaktivitás nevezetű démontól. A fejedelem hallgatott erre a csalárd bölcsre, kinek neve Blackeneth volt, és kémjeivel megvádoltatott számos bölcs férfiút a nép színe előtt. Félelmükben a kevésbé bölcsek közül immár olyan tanácsot adtak a fejedelemnek, amilyet hallani kívánt, mondván: „Használni lehet a fegyvereket, csak nehogy túllépj egy bizonyos határt, mert akkor bizony minden elpusztul!”

És a fejedelem lesújtott ellenségei városaira az új tűz lángjaival, és három napon, három éjszakán át ontották hatalmas katapultjai és fémmadarai rájuk a csapásokat. Mindegyik város fölött feltűnt egy nap, mely fényesebb volt az égi napnál, és a város tüstént elfonnyadt, szétfolyt, mint a viasz a tűzben, és az emberek egy lépést sem tehettek, a bőrük füstölgött, és olyanok lettek, mint a tűzre vetett faág. És amikor a nap tüze elhalványult, a város lángokban állt; és hatalmas égzengés tört rá odafentről, mint egy óriás faltörő kos, hogy mindenestül porrá zúzza. Mérges párák szálltak mindenütt a vidékre, és a föld éjszakánként parázslott a tűz utóégésétől, és ott ült rajta az utóégés átka, melytől lehámlott a bőr, kihullott a haj, és megdermedt a vér az erekben.

És a földről nagy bűz szállt fel égészen a mennybe. Mint Szodoma és Gomorra, olyan volt a föld, olyanok voltak romjai, még annak a bizonyos fejedelemnek a birodalma is, mert ellenségei bizony nem tartották vissza bosszújukat, s ugyanolyan tűzözönbe borították városait! A pusztítás bűze igen bántotta az Úr orrát, aki ekkor így szólt Name fejedelemhez: MIFÉLE ÉGŐ ÁLDOZAT EZ, MELYET BEMUTATSZ NEKEM? MI EZ A SZAG, MELY FELSZÁLL AZ ÁLDOZAT HELYÉRŐL? BIRKÁT VAGY KECSKÉT ÁLDOZTÁL-E TŰZÖN NEKEM, VAGY BORJÚT AJÁNLOTTÁL-E FÖL ISTENNEK?

De a fejedelem nem válaszolt az Úrnak, és az Úr így szólt: A FIAIMBÓL MUTATSZ BE ÉGŐ ÁLDOZATOT!

És az Isten lesújtott reá, és az áruló Blackenethre is, és járvány és fertő lett a földön, és megbomlott az emberek agya, és megkövezték nemcsak a megmaradt hatalmasokat, de a bölcseket, is velük.

De élt abban az időben egy Leibowitz nevű férfiú, aki ifjúkorában, akárcsak Szent Ágoston, többre becsülte a világi bölcsességet, mint Isten bölcsességét. Most azonban látván, hogy a sok tudás, hiába volt jó, nem mentette meg a világot, bűnbánóan az Úrhoz fordult, és így kiáltott hozzá:…

Az apát hangosan megkocogtatta az asztalt, és az ősi leírást felolvasó szerzetes nyomban elhallgatott.

— Ez az egyetlen leírásuk róla? — érdeklődött Thon Taddeo, összeszorított szájjal mosolyogva az apátra a helyiség túloldaláról.

— Ó, több változat is van! Jelentéktelen részletekben különböznek. Senki sem tudja biztosan, melyik nemzet intézett először támadást a másik ellen — nem mintha bármit számítana már. Az a szöveg, amelyet a felolvasó testvértől hallottunk az imént, néhány évtizeddel Szent Leibowitz halála után keletkezett — valószínűleg ez az egyik első leírás —, akkor, amikor már veszélytelenül lehetett ismét írni. A szerző egy ifjú szerzetes volt, aki személyesen nem élte át a pusztulást, csak beszámolókat hallott róla Szent Leibowitz követőitől, az eredeti könyvcsempészektől és magolóktól, és a jelek szerint szívesen utánozta a Szentírás stílusát. Nemigen hiszem, hogy bárhol is létezne teljesen pontos leírás a Tűzözönről. Amikor bekövetkezett, nyilvánvalóan túl hatalmas volt ahhoz, hogy bárki egymaga átlássa az egészet.

— Milyen vidéken élt a Name nevű fejedelem meg az a Blackeneth?

Paulo apát megrázta a fejét.

— Még a leírás szerzője sem tudta biztosan. Azóta már annyira összeállta kép, hogy tudjuk: a kor kisebb hatalmú uralkodói közül is többnek sikerült megkaparintania azokat a fegyvereket, mielőtt kitört a világégés. A helyzet, melyet a szerző leír, nemcsak egy nemzetre volt jellemző. Valószínűleg rengeteg Name és rengeteg Blackeneth volt.

— Persze, én is hallottam hasonló legendákat. Nyilvánvaló, hogy valami rettenetes dolog történt… — mondta a thon, aztán hirtelen az apátnak szegezte a kérdést: — Mikor kezdhetem el megvizsgálni a… hogy is hívják önök?

— A Memorabíliákat.

— Ja igen… — Felsóhajtott, szórakozottan rámosolygott Szent Leibowitznak a sarokban álló képmására. — Holnap még korai lenne?

— Ha óhajtja, akár most is hozzáfoghat — mondta az apát. — Érezze magát otthon.

A boltozatos pincét halovány gyertyafény világította meg. Csak néhány sötét csuhás tudós-szerzetes tett-vett a polcok között. Armbruster testvér borongósan böngészgette feljegyzéseit egy mécses fénykörében, a kőlépcső lábánál levő fülkéjében, és egy mécses világolt a Morális Teológia alkóvjában is, ahol egy csuhás alak görnyedt valamelyik ősi kézirat fölé. Príma után járt az idő, amikor a szerzet legnagyobb része a rá kirótt munkákat végezte szerte az apátságban, a konyhában, a tantermekben, a kertben, az istállóban és az irodákban. Ilyenkor a könyvtár szinte teljesen üres szokott lenni késő délutánig, a lectio devina[77] idejéig. Ezen a délelőttön azonban viszonylagos zsúfoltság uralkodott a boltívek alatt.

Az új gépezet mögött három szerzetes álldogált az árnyékban, kezüket csuhájuk ujjába rejtve. Egy negyedik társukat figyelték, aki a lépcső alján állt, Ő türelmesen lesett fölfelé, az ötödik szerzetesre, aki a lépcsőfordulóról figyelte a lejáratot.

Előzőleg Kornhoer testvér úgy sürgött-forgott szerkezete körül, mint egy aggódó szülő, de amikor már nem talált több megigazítható drótot, több állítási és újraállítási lehetőséget, visszahúzódott a Naturális Teológia alkóvjába, ott olvasott és várakozott. Megengedhető lett volna, hogy még egyszer ellássa segítőtársait az utolsó pillanatokra szóló instrukciókkal, de Kornhoer testvér inkább a hallgatást választotta, és ha esetleg várakozás közben egy-egy pillanatra úgy gondolt az elkövetkező percekre mint személyes pályafutásának csúcspontjára, a csuhás feltaláló arckifejezése erről nem árulkodott. Mivel az apát úr személyesen nem méltóztatott megtekinteni a szerkezet működését, Kornhoer testvér szemlátomást nem számított ünneplésre egyetlen érdeklődő részéről sem, és a nap során még azt a hajlamát is megfékezte, hogy szemrehányó pillantásokat vessen Dom Paulóra.

A lépcső felől halk pisszentés riasztotta a pincebelieket, habár volt már néhány korábbi vaklárma is. Nyilvánvalóan senki sem tájékoztatta az illusztris thont arról, hogy egy csodálatos találmány várja a pincében, hogy megtekintse. És nyilvánvalóan, ha egyáltalán megemlítették neki, akkor is bagatellizálták a jelentőségét. Az apát úr nyilvánvalóan gondoskodott róla, hogy sokáig kelljen várakozniuk. Ezeket a néma üzeneteket közvetítették a jelentőségteljes pillantások, melyeket várakozás közben váltottak.

Ezúttal a figyelmeztető pisszentés nem volt vaklárma. Az a szerzetes, aki a lejáratnál figyelt, ünnepélyesen megfordult, és meghajolt a lépcsőfordulón álló ötödik felé.

— In principio Deus[78] — mondta halkan.

Az ötödik szerzetes megfordult, meghajolt a lépcső alján álló negyedik felé.

— Caelum it terram creavit — szólt.

A negyedik szerzetes odafordult a gép mögött álló három felé.

— Vacuus autem erat mundus[79] — mondta.

— Cum tenebris in superficie profundorum[80] — felelte rá kórusban a kis csoport.

— Ortus est Dei Spiritus supra aquas[81] — mondta fennen Kornhoer testvér, és lánccsörgés közepette visszatette a könyvet a polcra.

— Gratias Creatori Spiritui[82] — válaszolták mindannyian egyszerre.

— Dixitque Deus: FIAT LUX![83] — mondta a feltaláló parancsoló hangon.

A lépcsőn őrködök lejöttek, és elfoglalták a helyüket. Négy szerzetes beállt a forgókeresztbe. Az ötödik a dinamó fölé hajolt. A hatodik fölmászott a létrára, elhelyezkedett a legfelső fokán, hogy feje a boltív csúcsát érte. Bekormozott, olajos pergamenből készült álarcot húzott az arcára, hogy védje a szemét, aztán kitapogatta a lámpa rögzítését és az állítócsavart, miközben Kornhoer testvér idegesen figyelte lentről.

— Et lux ergo facta est[84] — mondta a fenti, amikor megtalálta a csavart.

— Lucem esse bonam Deus vidit[85] — szólt oda a feltaláló az ötödik szerzetesnek.

Az egy gyertyával odahajolt a dinamó fölé, hogy még egyszer megnézze az áramszedő keféket.

— Et secrevit lucem a tenebris[86] — mondta végül, folytatva a leckét.

— Lucem appellavit „diem” — fújta kórusban a forgókeresztben álló négyes —, et tenebras „noctes”[87]. — Ezzel nekifeszültek a gerendáknak.

A tengelyek nyögve megmozdultak. A kocsikerékdinamó forogni kezdett, halk surrogása először zúgássá, majd visítássá erősödött, ahogy a szerzetesek nyögve nyomták a forgókeresztet körbe-körbe. A dinamó őrizője aggodalmasan nézte, ahogy a növekvő sebességgel összemosódtak a küllők, mintha egyetlen összefüggő korongot alkottak volna.

— Vespere occaso[88] — kezdte, aztán elhallgatott, megnyalta két ujját, és odaérintette a kontaktusokhoz. Szikra villant.

— Lucifer! — visított fel, miközben hátraugrott, aztán akadozva befejezte: — Ortus est et primo die(87).

— MOST! — mondta Kornhoer testvér, ahogy Dom Paulo, Thon Taddeo és írnoka lelépdeltek a lépcsőn.

A létrán álló szerzetes meggyújtotta az ívet. Éles hangú spffft! — aztán vakító fény öntötte el a pincét, olyan ragyogással, amilyet tizenkét évszázad óta nem látott emberi szem.

A kis csoport megtorpant a lépcsőn. Thon Taddeo anyanyelvén elkáromkodta magát, és egy lépést hátrált. Az apát, aki előzőleg nem volt tanúja a szerkezet kipróbálásának, és nem adott hitelt a szertelen dicséreteknek sem, most elsápadt, és egy mondat közepén elakadt a szava. Az írnok egy pillanatra megdermedt rémültében, aztán hirtelen megiramodott fölfelé, hangosan rikoltozva:

— Tűz van!

Az apát keresztet vetett.

— Én ezt nem tudtam… — suttogta.

A tudós, amint túlesett a vakító fény okozta első megrázkódtatáson, kutató pillantásával végigfürkészte a pincét, megnézte a forgókeresztet, a nekifeszülő szerzeteseket, tekintete végigfutott a szigetelt vezetékeken, felmérte a kocsikerék-dinamót és a szerzetest, aki lesütött szemmel várakozott a lépcső aljában.

— Hihetetlen! — suttogta.

A lépcső aljában álló szerzetes úgy bólintott, mintha egyetértése mellett azt is mondaná: ugyan, semmiség az egész. A kékesfehér ragyogás pengeéles árnyékokat vetett a helyiségben, és a gyertyalángok elhalványultak a fényözönben.

— Fényesebb ezer fáklyánál is — mormolta a tudós. — Ez nem lehet más, mint egy ősi… de nem! Elképzelhetetlen!

Úgy lépdelt le a lépcsőn, mint az alvajáró. Megállt Kornhoer testvér mellett, egy pillanatig kíváncsian méregette, aztán továbbment. Nem nyúlt semmihez, nem kérdezett semmit, de közelről szemügyre vett mindent, körüljárta a gépezetet, megvizsgálta a dinamót, a vezetékeket, magát a lámpát is.

— Egyszerűen képtelenségnek rémlik, de…

Az apát is magához tért, és lement a lépcsőn.

— Feloldozlak a hallgatás alól! — suttogta Kornhoer testvérnek. — Beszélj vele te! Én egy kicsit… megszédültem.

A szerzetes arca felragyogott. — Tetszik, apát uram?

— Rémes — mondta szuszogva Dom Paulo.

A feltaláló arca megnyúlt.

— Hogy lehet ilyen felháborító módon fogadni a vendéget?! A thon segédje majd eszét vesztette az ijedtségtől! Szégyent hozol rám!

— Szó, mi szó, tényleg elég fényes.

— Pokoli módon! Eredj, tartsd szóval, amíg kitalálom, hogy kérjek bocsánatot tőle!

A tudós azonban közben szemmel láthatóan a helyére tette a látottakat, mert gyors léptekkel feléjük tartott. Az arca feldúlt volt, a hangja éles.

— Elektromos lámpás! — mondta. — Hogyan tudták így eldugni annyi évszázadon át?! Az ember éveket tölt el, hogy kidolgozzon valamiféle elméletet az… — Kissé elfulladt a hangja, szemlátomást küzdött, hogy megőrizze az önuralmát, mintha valami szörnyűséges ugratásnak esett volna áldozatul. — De miért rejtették el? Valami vallásos jelentősége van? És mi a… — Teljesen megzavarodva elhallgatott. Megrázta a fejét, úgy nézett körül, mintha menekülni szeretett volna.

— Félreérti — mondta az apát erőtlenül, és Kornhoer testvér karja után kapott. — Az isten szerelmére, testvérem, magyarázd már meg!

De nem volt balzsam, mely írt adhatott volna a megsértett szakmai büszkeségre — akkor éppúgy nem, mint más korokban.

19. FEJEZET

A pincebeli sajnálatos eset óta az apát minden elképzelhető eszközzel igyekezett jóvátenni azt a szerencsétlen pillanatot. Thon Taddeo semmilyen látható jelét nem mutatta a neheztelésnek, sőt még elnézést is kért házigazdáitól az incidens hebehurgya megítélése miatt, miután a készülék feltalálója részletesen beszámolt a tudósnak arról, hogy kevéssel korábban miként tervezték és építették meg. A bocsánatkéréssel azonban a thon nem ért el mást, mint hogy még jobban meggyőzte az apátot róla, hogy komoly baklövést követtek el. A thon olyan helyzetbe került, mint a hegymászó, aki felkapaszkodik a „meghódítatlan” csúcsra, és amikor felér, egy vetélytársa monogramját találja a sziklába vésve — anélkül hogy a vetélytársa előre szólt volna. Megrendítő lehetett neki, gondolta Dom Paulo, különösen amiatt, ahogy megtudta.

Ha a thon nem erősítgette volna (talán éppen zavarából fakadt hevességgel), hogy a lámpa fénye a lehető legkiválóbb, elég erős még ahhoz is, hogy alaposan megvizsgálhassa mellette a töredezett, idő rágta dokumentumokat, melyek gyertyafénynél rendszerint szinte kivehetetlenek voltak, Dom Paulo haladéktalanul eltávolíttatta volna a szerkezetet a pincéből. Thon Taddeo azonban erősködött, hogy a kedvére van — minekutána rá kellett jönnie, hogy legalább négy novíciust vagy posztulánst kell folyamatosan azzal foglalkoztatni, hogy hajtsák a dinamót, és utánaállítsák az ívközt; erre könyörögni kezdett, hogy távolítsák el a lámpát — ám most Paulón volt a sor, hogy hajthatatlan legyen, s a fényforrás a helyén maradt.

Ilyen körülmények között kezdte el tehát kutatásait a tudós az apátságban, minden pillanatban ott érezve maga mögött a forgókeresztben izzadó három novíciust meg a negyediket, aki a megvakulást kockáztatva kuporgott a létra tetején, és igazgatta a lámpát, hogy folyamatosan égjen. A helyzet megihlette a Költőt, aki könyörtelenül versbe foglalta a Zavar nevű démont és gonosztetteit, melyeket a vezeklés vagy a megbékítés nevében követett el.

A thon és segédje több napon át tanulmányozta magát a könyvtárat, a kartotékokat, a kolostor feljegyzéseit, melyeknek nem volt közük a Memorabíliákhoz — mint aki a kagyló eredetiségének meghatározásából akar következtetni arra, hogy lehet-e benne gyöngy.

Egy alkalommal Kornhoer testvér a thon segédjét térden állva találta a refektórium ajtajában, és egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a másik éppen valami különleges módon imádja az ajtó fölötti Mária-képet, de a szerszámzörgés véget vetett az illúziónak. A thon segédje egy ácsok használta szintezőt fektetett le a bejáratban, és azt a mélyedést méregette, amelyet az évszázadok során a barátok sarui vájtak a kőben.

— Kormeghatározási módszereket keresünk — mondta az érdeklődő Kornhoernek. — Ez a hely alkalmasnak látszott a kopási sebesség mértékének a meghatározására, mert könnyű felbecsülni a forgalmat: emberenként és naponta három étkezés, amióta a köveket lerakták.

Kornhoerben akarva-akaratlanul is tiszteletet ébresztett az alaposságuk; a tevékenységet magát azonban nem értette.

— Az apátság építészeti dokumentációja hiánytalan — mondta. — Pontosan megállapítható belőle, hogy melyik épület mikor épült, melyik szárnyat mikor építették hozzá. Miért vesztegeti erre az időt?

A másik ártatlanul fölpillantott rá.

— A mesterem azt szokta mondani: „Nayol nem tud beszélni, ezért sohasem hazudik!”

— Nayol?

— A Vörös-folyó népének egyik természeti istene. A mester persze átvitt értelemben szokta használni. A legvégső érv mindig a tárgyi bizonyíték. A krónikások hazudhatnak, de a természet nem tud hazudni. — Észrevette a szerzetes arckifejezését, és gyorsan hozzátette: — Senki sem gondol csalásra! A thonnak egyszerűen elvi kérdés, hogy mindent alá kell támasztani objektív bizonyítékokkal.

— Megragadó gondolat — mormolta Kornhoer, aztán lehajolt, hogy jobban megnézze a rajzot, melyet a másik a padló homorulatának keresztmetszetéről készített. — Nocsak, ez éppen olyan alakú, mint az a görbe, amelyet Majek testvér normális eloszlásúnak szokott nevezni. Különös…

— Nincs benne semmi különös. Annak a valószínűsége, hogy egy-egy lépés eltér a középvonaltól, alighanem normális hibafüggvényt követ.

Kornhoer lázba jött.

— Idehívom Majek testvért! — mondta.

Az apát már kevésbé elvont érdeklődést tanúsított vendégeinek vizsgálódásai iránt.

— Kérdem én — mondta Gaultnak —, vajon miért készítenek részletes rajzokat az erődítéseinkről?

A perjel meglepett képet vágott.

— Ez még nem jutott el a fülembe. Úgy érti, Thon Taddeo…

— Nem. A tisztek, akik elkísérték. Teljes rendszerességgel dolgoznak.

— Honnan jött rá?

— A Költő szólt.

— A Költő?! No hiszen!

— Sajnos, ezúttal igazat mondott. Elcsente az egyik vázlatukat.

— Itt van?

— Nem, meghagytam neki, hogy tegye vissza. De nem tetszik a dolog. Baljóslatú!

— Gondolom, a Költő valami viszonzást is kért az információért…

— Furcsa, de nem! Egyből megutálta a thont. Amióta megérkeztek, a Költő állandóan dúl-fúl magában.

— Mindig is dúlt-fúlt.

— De nem ilyen komolyan.

— Mit gondol, miért térképezik fel az erődítéseket?

Paulo összeszorította a száját.

— Amíg ki nem derül valami más, feltételezhetjük, hogy az érdeklődésük titkos és szakmai jellegű. Mint erősség, az apátság jó hírnek örvend. Támadással, ostrommal egyszer sem vették be, és talán ez fölkeltette ezeknek a szakembereknek a csodálatát.

Gault atya töprengve tekintett kelet felé, a sivatagba.

— Ha meggondoljuk, a síkságon nyugat felé előrenyomuló hadseregnek valószínűleg föl kellene állítani egy helyőrséget valahol ezen a területen, mielőtt megrohanja Denvert… — Néhány pillanatig gondolkodott, aztán rémület ült ki az arcára. — És itt készen kapnák az erődítményt!

— Attól tartok, hogy nekik is ez jutott az eszükbe.

— Gondolja, hogy kémkedni jöttek?

— Nem, nem! Kétlem, hogy Hannegan egyáltalán hallott rólunk. De ezek itt vannak, katonatisztek, nyitva tartják a szemüket, elkerülhetetlenül támadnak ilyen elképzeléseik. És most igen valószínű, hogy Hannegan már hallani fog rólunk!

— Mi a szándéka, apát uram?

— Még nem tudom.

— Mi lenne, ha beszélne Thon Taddeóval?

— A tisztek nem az alárendeltjei. Csak kíséretül küldték őket, hogy megvédelmezzék. Mit tehetne?

— Hannegan rokona, és befolyásos ember. Az apát bólintott.

— Majd megpróbálok kitalálni valamit, hogy miként hozakodjam elő a dologgal. Először azonban még figyeljük egy kicsit, hogy mi történik!

Az elkövetkező napokban Thon Taddeo végzett a kagyló tanulmányozásával, és miután szemmel láthatóan megnyugodott benne, hogy igazi osztriga, nem pedig álcázott folyami kagyló, figyelmét a gyöngyre összpontosította. Nem volt egyszerű a feladata.

Nagy mennyiségű betű szerinti másolatot néztek át. Zörögtek, csörömpöltek a láncok, ahogy a nagyobb értékű könyvek lekerültek polcaikról. A részben sérült vagy megromlott állapotú eredetiek esetében nem lett volna bölcs dolog a másolatot készítő barát szemére és értelmezésére hagyatkozni. Ekkor előkerültek a leibowitzi időkből származó, eredeti iratok, melyeket a külön, lezárt pinceraktárakban, légmentes tokokban tároltak az örökkévalóság számára.

A thon segédje többfontnyi jegyzetet körmölt össze. Az ötödik nap után Thon Taddeo gyorsabban kezdett előrehaladni, és egész viselkedése olyan lett, mint a kiéhezett vadászkutyáé, amikor megcsapja a vad szaga.

— Csodálatos! — Szemlátomást ingadozott az ujjongás és a mosolygó hitetlenség között. — Töredékek egy huszadik századi fizikustól! Ráadásul az egyenletek még konzisztensek is!

Kornhoer átlesett a válla fölött.

— Ezt már láttam én — mondta elfulladva. — Nem tudtam eligazodni rajta. Fontos témáról szól?

— Még nem vagyok bizonyos benne. De a matematikája gyönyörű, gyönyörű! Nézzen ide, nézze ezt a kifejezést, ezt a hallatlanul összesűrített alakot! Ez itt, a gyökjel alatt, ez úgy fest, mint két derivált szorzata, de igazában a deriváltak egész halmazát jelképezi!

— Hogyhogy?

— Az indexek úgy permutálódnak, hogy kibővül az egész kifejezés; máskülönben semmiképpen sem képviselhetne egy vonalintegrált, ahogy a szerző mondja. Csodaszép! És nézze meg ezt a látszólag egyszerű kifejezést! Csalóka az egyszerűsége. Nyilvánvalóan nem egy egyenletet jelöl, hanem egy egész egyenletrendszert, rendkívül tömör alakban. Több napomba telt, amíg rájöttem, hogy a szerző nem egyszerűen mennyiségek, hanem egész rendszerek viszonyaira gondol! Még nem tudom mindegyik mennyiség fizikai tartalmát, de a matematikájának a kifinomultsága, hát az… az egyszerűen lenyűgöző! Ha ez csalás, akkor ihletett csalás. Ha pedig hiteles, akkor lehet, hogy hihetetlen szerencsénk van! Így vagy úgy, csodálatos! Látnom kell a létező legrégibb példányt!

A könyvtáros testvér felnyögött, ahogy előgördült a raktárból az újabb leólmozott hordó, hogy a mohó kezek felnyissák. Armbrustert nem indította meg, hogy a világi tudós két nap alatt fényt derített egy rejtélyre, mely évszázadok tucatján át megfejthetetlen talányként állt előttük. A Memorabíliák őrizője szemében minden egyes hordó felnyitása csak azt jelentette, hogy megrövidítik a benne levő dokumentum élettartamát, és nem is igyekezett véka alá rejteni, hogy helyteleníti az egész eljárást. A könyvtáros testvér szemében, kinek életcélja a könyvek megőrzése volt, a könyvek létének legfőbb értelme az volt, hogy meg lehessen őrizni őket a végtelenségig. A használat másodlagos cél volt, melyet mellőzni kellett, ha a tartósságot fenyegette.

Thon Taddeo lelkesedése egyre nőtt, ahogy múltak a napok, és az apát felszabadultabban kezdett lélegezni, amikor látta, hogy a thon korábbi hitetlensége fokozatosan szertefoszlik, amint újabb és újabb Tűzözön előtti tudományos szövegtöredékeket böngész át. A tudós nem jelentette be egyértelműen, hogy milyen volumenűre tervezte vizsgálódását; talán először körvonalazatlan volt a célja, de most annak az embernek a pattogós határozottságával vetette bele magát a munkába, aki pontos tervet követ. Mivel úgy érezte, talán valami hajnalhasadás készül, Dom Paulo elhatározta, felajánl egy kakasülőt a kakasnak, hogy onnan kukorékolhasson, ha indíttatást érez rá, hogy bejelentse a napkelte közeledtét.

— A közösségünk kíváncsi a munkájára — mondta a tudósnak. — Szívesen hallanánk róla, ha hajlandó lenne rá. Természetesen mindannyian találkoztunk már a kollégiumunkban az ön elméleti munkásságával, de a legtöbbünk számára túl tudományos ahhoz, hogy fel tudjuk fogni. Nem mondhatna-e róla valamit, ööö… hétköznapi nyelven, hogy azok is megérthessék, akik nem járatosak a területen? A többiek zsörtölődnek velem, hogy miért nem kértem már fel korábban egy előadásra; de úgy gondoltam, először szeretett volna megismerkedni a környezetével. Természetesen, ha nem akarja…

A thon pillantása mintha tapintókörzőt illesztett volna az apát koponyájára, és hatfelől körbemérte volna. Kétkedően elmosolyodott.

— Azt szeretné, hogy a lehető legegyszerűbb nyelven magyarázzam el a munkánkat?

— Valahogy úgy, ha lehetséges.

— Hát éppen ez az! — Fölnevetett. — A képzetlen ember elolvas egy természettudományi értekezést, és azt gondolja: „Hát ezt miért nem magyarázhatta el érthető nyelven?” Mert képtelen fölfogni, hogy amit elolvasott, az a lehető legegyszerűbb nyelv — annak a témának a kifejezésére! Voltaképpen a természetfilozófia tekintélyes része nem más, mint nyelvi egyszerűsítési törekvés — hogy megalkossunk olyan nyelveket, amelyeken féllapnyi egyenlőség kifejezhet egy-egy olyan gondolatot, melyet az úgynevezett egyszerű nyelven legalább ezer lapon lehetne csak megfogalmazni. Érthető, amit mondok?

— Azt hiszem, igen. És mivel nagyon is érthető, amit mond, talán beszélhetne nekünk éppen erről az aspektusról. Mármint ha nem korai a dolog, ami a Memorabíliákkal kapcsolatos munkáját illeti…

— Nos, nem korai! Most már meglehetősen tiszta elképzelésünk van róla, hogy milyen irányban — haladunk, és mit tudunk itt felhasználni. Össze kell illeszteni egy halom részletet, és nem mindegyik ugyanannak a konkrét képnek a része, de mind ugyanazt ábrázolja. Egyelőre nem tudjuk megjósolni, hogy mit tudunk majd kibogarászni mindebből, abban viszont már nagyjából bizonyosak vagyunk, hogy mit nem. Örömmel mondhatom, hogy biztatónak látszik a dolog. Semmi kifogásom ellene, hogy nagy vonalakban elmagyarázzam, de… — Megint kételkedően megvonta a vállát.

— Mi a gondja?

A thon szemmel láthatóan kissé zavarban volt.

— Csak kételyeim vannak a hallgatóságomat illetően. Nem szeretném megsérteni bárkinek is a vallásos érzületét.

— Hogyan sérthetné meg? Nem természetfilozófiai kérdésekről van szó? Illetve fizikai tudományról?

— Dehogynem. De sok embernek a világról alkotott elképzeléseit átszövik a vallásos… szóval azt akarom mondani, hogy…

— De hát ha a fizikai világ a téma, akkor eleve lehetetlenség sértőnek lenni! Különösen ebben a közösségben! Hosszú ideje várjuk, hogy a világ ismét érdeklődést kezdjen tanúsítani önmaga iránt. Annak ellenére, hogy hencegőnek tarthat, felhívom a figyelmét arra, hogy itt a kolostorban is van néhány egészen tehetséges amatőr természettudósunk. Itt van például Majek testvér, aztán Kornhoer testvér…

— Kornhoer! — A thon óvatosan fölpislantott az ívlámpára, aztán gyorsan elkapta a szemét. — Nem tudom megérteni!

— A lámpát? De hiszen ön már…

— Nem, nem, nem a lámpát! A lámpa önmagában elég egyszerű, mihelyt az ember túlesett a megrázkódtatáson, hogy a valóságban működni látja. Működnie is illik! Papíron is működőképes volna, önkényes értékeket adva különféle meghatározhatatlan változóknak és találomra felvéve egy-két paramétert. De az az egyetlen, hatalmas ugrás a ködös hipotézistől a működő modellig… — A thon idegesen köhécselt. — Én magát Kornhoert nem tudom megérteni! Tudja, mi az a szerkezet? — Ujjával a dinamó felé bökött. — Helyből távolugrás! Kornhoer átugrott körülbelül húszévnyi előkísérletet meg az elméleti megalapozást. Egyszerűen eltekintett az előzetes pepecseléstől! Maga hisz az isteni beavatkozásban. Én nem, de itt van rá a példa! Kocsikerekek… — Fölnevetett. — Mire lenne képes Kornhoer egy igazi műhelyben? Nem is értem, mit keres egy ilyen ember egy kolostor mélyén…

— Ezt talán Kornhoer testvértől kérdezze majd meg — mondta Dom Paulo, nagyon erőlködve, hogy ne legyen rideg a hangja.

— No igen. Tehát… — Thon Taddeo tekintete ismét méricskélni kezdte az öreg papot. — Ha csakugyan úgy érzi, hogy senki sem fog megsértődni a hagyományostól eltérő gondolatok hallatán, akkor szívesen beszélek a munkánkról. De egy-két dolog alighanem ellentétben lesz a bevett előíté… ööö… a bevett nézetekkel.

— Helyes! Akkor minden bizonnyal érdekfeszítő lesz.

Megegyeztek az időben, és Dom Paulo nagy megkönnyebbülést érzett. A kötetlen eszmecsere, úgy érezte, bizonyára csökkenti majd a tévhiedelmekből adódó távolságot a keresztény szerzetesek és a világi természetbúvár között. Kornhoer máris csökkentette valamicskét. Mindenféle feszültség enyhítésére valószínűleg a több, nem pedig a kevesebb érintkezés a legjobb ellenszer. És a kételkedés, a bizalmatlan tétovaság homályos fátyla eltűnik majd közülük; igaz, ha a thon meglátja, hogy a vendéglátói gondolkodása nem egészen olyan megátalkodottan vaskalapos, amilyennek a jelek szerint képzelte. Paulo egy kicsit elszégyellte magát korábbi gyanakvása miatt. Légy türelmes, Uram, a jóindulatú együgyűvel, fohászkodott.

20. FEJEZET

A refektórium pulpitusáról a lektor recitálta a bejelentéseket. A gyertyafénytől fakó arccal, mozdulatlanul állt a csuhás sokaság a támlátlan székek mellett, várta az esti étkezés kezdetét. A lektor hangja kongóan visszhangzóit a magas, boltozatos étkezőben, melynek mennyezete eltűnt az árnyékban, a faasztalokon sárgálló kis gyertyafényfoltok fölött.

— Apát urunk utasítására bejelentem — szólt a lektor —, hogy az önmegtartóztatás parancsát a ma esti étkezésre fölfüggeszti. Vendégeink lesznek, amint már hallhattátok. Minden hívő részt vehet a Thon Taddeo és társai tiszteletére adandó vacsorán; szabad húst ennetek. Étkezés közben a társalgás — mármint a halk társalgás — meg van engedve!

A novíciusok soraiból elfojtott hangok hallatszottak, amelyek gyanúsan emlékeztettek az éljenzésre. Az asztalok már meg voltak terítve. Az étel még nem tűnt fel, de a szokásos kásástálak helyébe nagy étkezőtálcák kerültek, lakoma ígéretével fokozva az étvágyat. A jól ismert tejesbögrék a kamrában maradtak, ma estére a legszebb boroskupák foglalták el a helyüket. Az asztalokat rózsák ékítették.

Az apát megállt a folyosón, megvárta, amíg a lektor befejezi. Odapillantott a neki, Gault atyának, a díszvendégnek és társainak megtérített asztalra. Már megint elszámolták a konyhán, gondolta. Nyolc terítéket látott. A három tiszt, a thon és a segédje meg a két pap — ez összesen hét volt. Valószínűtlennek rémlett, hogy Gault atya meghívta volna Kornhoer testvért az asztalhoz… A lektor végzett a bejelentésekkel, Dom Paulo belépett a terembe.

— Flectamus genua[89] — szállt a lektor hangja.

A csuhás sokaság katonás egyöntetűséggel térdet hajtott, s az apát megáldotta nyáját.

— Levate[90].

A sokaság fölállt. Dom Paulo elfoglalta helyét a külön asztalnál, és hátrapillantott a bejárat felé. Gaultnak kellett bevezetnie a többieket. Eddig a vendégek étkezéseit inkább a vendégházban szolgálták fel, hogy ne feszélyezze őket a szerzetesek sokkal szegényesebb étrendje.

Amikor megérkeztek a vendégek, az apát megfordult, Kornhoer testvért kereste, de nem volt velük.

— Kié a nyolcadik teríték? — mormolta Gault atyának, amikor leültek.

Gault értetlen képpel vállat vont.

A thon az apát jobbján foglalt helyet, a többiek sorban mellette, úgyhogy az apát bal oldalán levő hely maradt üresen. Dom Paulo megfordult, hogy odainvitálja Kornhoert, de mielőtt elkaphatta volna a tekintetét, a lektor belekezdett az előimába.

— Oremus[91] — felelt rá az apát, és a sokaság meghajolt. Az áldás alatt valaki halkan becsusszant az apát melletti üres helyre. Dom Paulo összeráncolta a homlokát, de az ima alatt nem nézett föl, hogy ki a bűnös.

— …et Spiritus Sancti, Amen.[92]

— Sedete[93] — szólt a lektor, és a sokaság elhelyezkedett az asztaloknál.

Az apát szigorú tekintettel a mellette ülőre nézett.

— Költő!

A sértett ártatlanság színpadiasan meghajolt, szélesen elmosolyodott.

— Jó estét, uraim, jó estét, tanult thon, jó estét, tiszteletre méltó vendéglátók! — mondta szónokian. — Mi jót kapunk ma este? Sült halat és mézes lépet, az időleges feltámadás tiszteletére, melynek tanúi vagyunk? Vagy megsütötték a templom egerét, apát uram?

— Legszívesebben a…

— Hah! — szólt a Költő, és nyájasan a tudóshoz fordult. — Micsoda konyhaművészeti remekléseket élvezhet az ember itt, Thon Taddeo! Gyakrabban kellene csatlakoznia hozzánk. Gondolom, a vendégházban nem traktálják mással, csak fácánsülttel és fantáziátlan marhaszelettel. Szégyen és gyalázat! Itt jobb sora van az embernek, nagyon remélem, hogy a főszakács testvért ma este sem hagyja el a szokásos költői lendülete, belső tüze, varázsos tehetsége! Ahhh… — A Költő összedörzsölte a kezét, somolygott, sóváran megnyalta a száját. — Talán részesülhetünk majd az ihletett fogásból: ehetünk hamis sertéssültet kukoricával John testvér módra?

— Érdekesen hangzik — mondta a tudós. — Mi az?

— Zsíros tatu szárított kukoricával, szamártejben kifőzve. Rendszeres vasárnapi különlegesség.

— Költő! — förmedt rá az apát. Odafordult a thonhoz. — Elnézését kérem. Hívatlan vendég.

A tudós fölényes derűvel mérte végig a Költőt.

— Hannegan nagyúr is tart néhány udvari bolondot — mondta Paulónak. — Ismerem a fajtáját. Nem kell mentegetőznie miatta.

A Költő felpattant székéről, és mélyen meghajolt a thon előtt.

— Inkább engedje meg, hogy én kérjek bocsánatot az apát nevében, jó uram! — kiáltotta drámaian.

Egy pillanatra meghajolva maradt. Várták, hogy folytassa a bolondságot, de csak hirtelen vállat vont, leült, és maga elé vett egy gőzölgő sült szárnyast a tálról, melyet egy posztuláns eléjük helyezett. Letépte a lábát, és jó étvággyal beleharapott. Értetlenül nézték.

— Azt hiszem, igaza van — mondta végül a thonnak —, hogy nem fogadja el a bocsánatkérésemet az apát úr nevében.

A tudós kissé elvörösödött.

— Mielőtt kidobom, maga féreg — mondta Gault —, hatoljunk a mélyére ennek a förtelmes arcátlanságnak!

A Költő megcsóválta a fejét, és gondolataiba mélyedve tovább falatozott.

— Bizony, mélysége van neki — ismerte el.

Egy napon Gault még nagyot botlik majd, amikor így a sarkára áll, gondolta Dom Paulo.

De az ifjabbik pap szemlátomást méregbe jött, és arra törekedett, hogy ad absurdum[94] felfújja az incidenst, hogy legyen alapja eltiporni a bolondot.

— Kérjen csak bocsánatot minél teljesebben a házigazdája nevében, Költő! — parancsolta. — És menet közben indokolja is meg a viselkedését!

— Hagyjad, testvérem, hagyjad! — mondta gyorsan Paulo.

A Költő szívélyesen rámosolygott az apátra.

— Semmi baj, apát uram — mondta. — Nagyon szívesen bocsánatot kérek ön helyett. Ön bocsánatot kér énhelyettem, én ön helyett, hát nem ildomos gyakorlása ez a könyörületességnek és a jóindulatnak? Senki sem kényszerül a maga nevében mentegetőzni, ami mindig olyan megalázó szokott lenni. Az én rendszeremet használva mindenki nevében bocsánat kéretik, ám senkinek sem kell saját maga miatt kérnie bocsánatot.

A jelek szerint csak a katonatisztek találták mulatságosnak a Költő szavait. Szemlátomást a humor ígérete már elég volt a humor illúziójának fölkeltéséhez, és a komédiás mozdulataival és arckifejezésével nevetést tudott kiváltani, függetlenül attól, hogy mit beszélt. Thon Taddeo arcán fanyar mosoly ült, de úgy nézte a Költőt, ahogy az ember egy idomított állat ügyetlen produkcióját nézi.

— Így hát — folytatta a Költő —, ha apát uram kegyeskedik megengedni, hogy alázattal a segítségére legyek, akkor sohasem lesz kénytelen önmaga megalázkodni. Mint az ön Bocsánati Megbízottját például meghatalmazhat azzal, hogy szánom-bánomot tanúsítsak a fontos vendégeknek a poloskák miatt. A poloskáknak pedig a hirtelen étrendváltozás miatt.

Az apát arca elsötétült, és visszafojtotta hirtelen vágyát, hogy sarujával a Költő csupasz lábujjára tiporjon az asztal alatt. Csak belerúgott a bokájába; de a bolond nem hagyta abba.

— Természetesen magamra vállalnék minden felelősséget — mondta, miközben csámcsogva rágta a fehér húst. — Pompás rendszer, melyet kegyelmednek is rendelkezésére szerettem volna bocsátani, Tudósok Gyöngye. Bizonyos vagyok benne, hogy igen hasznosnak találta volna. Tudomásom szerint logikai és módszertani rendszereket kell kialakítani és tökéletesíteni, hogy a tudomány előbbre juthasson. És az én átruházható bocsánati rendszerem az ön számára különösképpen értékes lett volna, Thon Taddeo!

— Csakugyan?

— Igen. De sajnos valaki ellopta a kék fejű kecskémet.

— A kék fejű kecskéjét?

— Olyan kopasz volt a feje, mint Hannegannak, és olyan kék, mint Armbruster testvér orra hegye. Ajándékba szerettem volna adni az állatot kegyelmednek, de valami csibész elcsente, mielőtt kegyelmed ideérkezett.

Az apát összeszorította a fogát, és sarkát a Költő lábujja fölé emelte. Thon Taddeo a homlokát ráncolta, de szemlátomást elhatározta, hogy kibogozza a Költő zavaros, célozgatásait.

— Szükségünk van nekünk kék fejű kecskére? — kérdezte segédjétől.

— Nem hiszem, hogy észveszejtően sürgős volna, uram — felelte az.

— Pedig nyilvánvaló az igény! — mondta a Költő. — Azt beszélik, ön olyan egyenleteket állít fel, amelyek egy szép napon újjáteremtik a világot. Azt beszélik, új hajnal hasad. Márpedig ha világosság lesz, akkor valakit majd hibáztatni kell az elmúlt sötétségért.

— Ó, és ezért a kecske! Bűnbaknak. — Thon Taddeo az apátra pillantott. — Ízetlen tréfa. Ennél jobbat nem tud?

— Nem véletlenül munkanélküli. De beszéljünk inkább valami értei…

— Nem, nem, nem! — tiltakozott a Költő. — Kegyelmed félreért, jó uram! A kecskét tisztelni kell, kegyelettel kell körülvenni, nem pedig hibáztatni! Megkoronázni azzal a koronával, melyet Szent Leibowitz küldött önnek, és köszönetet mondani neki a felvirradó hajnalért. Aztán a sötétségért Leibowitzot kell okolni, és őt kell kikergetni a sivatagba! Ily módon kegyelmednek nem kell majd fölvennie a második királyi fejéket. Tudja, amelyet tövisből fonnak. Úgy hívják, felelősség…

A Költő most már nyíltan ellenséges volt, már nem akart tréfásnak látszani. A thon fagyos tekintettel méregette. Az apát sarka megint a Költő lába fölé rándult, de ismét vonakodva megkönyörült rajta.

— És amikor — folytatta a Költő — kegyelmed patrónusának hadserege eljön, hogy elfoglalja az apátságot, a kecskét ki lehet tenni az udvarba és betanítani, hogy azt mekegje: „Nem volt itt senki, csak én, csak én”, valahányszor arra megy egy idegen.

Az egyik tiszt dühösen felmordult, fölemelkedett székéről, keze önkéntelenül a szablyájához kapott. Félig ki is húzta a hüvelyből, és a Költő szeme előtt figyelmeztetően megvillant egy arasznyi fényes acél. A thon megragadta a tiszt csuklóját, megpróbálta a pengét visszanyomni a hüvelybe, de mintha egy kőszobor karját rángatta volna.

— A, kardforgató is, nemcsak rajzoló! — heccelte a Költő, szemlátomást fittyet hányva a halálveszedelemre. — A vázlatai, melyeket az apátság védelmi rendszeréről készített, olyan ígéretes művészi.

A tiszt hangosan elkáromkodta magát, a penge kiszökkent a hüvelyből. A társai azonban elkapták, mielőtt rávethette volna magát a Költőre. Megdöbbent morgás hallatszott a gyülekezetből, ahogy az elképedt szerzetesek sorra fölálltak a helyükről. A Költő még mindig mézesmázosan mosolygott.

— …tehetség jeleit mutatják! — folytatta. — Megjósolom, egy szép napon a föld alatti alagutak rajzait még a múzeumok is…

Tompa zaj hallatszott az asztal alól. A Költő abbahagyta a rágást, elvette a csontot a szájától, elsápadt. Lassan folytatta a rágást, nyelt egyet, tovább fehéredett. Révetegen nézett a mennyezetre.

— Széttapossa — mormolta a szája sarkából.

— Végzett a beszéddel? — érdeklődött az apát, és tovább tiporta.

— Azt hiszem, megakadt egy csont a torkomban — vallotta be a Költő.

— Kéri, hogy tekintsünk el a jelenlététől?

— Sajnos, nem tehetek mást.

— Kár. Hiányozni fog. — Paulo ráadásnak még egyet tiport a lábujjon. — Akkor eltávozhat.

A Költő megkönnyebbülten fújt egyet, megtörölte a száját, fölállt. Felhajtotta a borát, és a kupát szájjal lefelé a tálca közepére helyezte. Volt valami a viselkedésében, ami kényszerítően magára vonta a figyelmüket. Egyik hüvelykujjával lehúzta a szemhéját, tenyerébe hajtotta az arcát, nyomott egyet. A szemgolyó kipattant a tenyerébe. A texarkanaiaknak, akik láthatóan nem tudtak a Költő üvegszeméről, elakadt a lélegzetük.

— Tartsd jól szemmel! — szólt oda a Költő a műszemnek, aztán rátette a fölfordított kupa talpára, ahonnan fenyegetően meredt Thon Taddeóra. — Jó éjszakát, uraim — mondta vidoran a többieknek, és elvonult.

A haragos tiszt valami átkot mormogott, és erőnek erejével igyekezett kitépni magát társai szorításából.

— Vigyétek vissza a szállására, és üljetek rá, amíg lecsillapodik! — mondta nekik a thon. — És ajánlom, vigyázzatok, nehogy kezet emeljen arra az eszehagyottra!

— Mélységesen restellem magam — mondta az apáthoz fordulva, amikor a csillapíthatatlan tisztet elrángatták. — Ezek nem az alárendeltjeim, nem adhatok parancsokat nekik. De megígérhetem, hogy ezért még térden állva fog bocsánatot kérni! És ha nem hajlandó bocsánatot kérni, aztán tüstént távozni az apátságból, akkor már holnap össze kell mérnie azt a fürge szablyáját az enyémmel!

— Nem kell vérontás! — mondta könyörgő hangon a pap. — Semmiség volt az egész. Borítsunk fátylat rá!

— Bocsánatot fog kérni, aztán távozik — erősködött Thon Taddeo —, máskülönben megfenyegetem, hogy megölöm. Ne féljen, nem merészel majd kiállni velem, mert ha ő győz, Hannegan nyilvánosan karóba huzatja, miközben a feleségét… de ezt inkább hagyjuk. Alázatosan bocsánatot fog kérni és elmegy. De akkor is mélységesen sajnálom, hogy ilyesmi előfordulhatott.

— Nekem kellett volna egyből kidobatnom a Költőt, amikor idemerészkedett. Ő provokálta az egészet, és én nem állítottam le idejében. Nyilvánvaló provokáció volt.

— Provokáció? Egy csavargó bolond képtelen hazugsága? Josard úgy reagált rá, minta a Költő vádjai igazak lettek volna!

— Eszerint ön nem tudja, hogy a testőrsége részletes jelentést készít az apátság mint erődítmény katonai értékéről?

A tudósnak tátva maradt a szája. Szemmel látható hitetlenséggel nézett az egyik papról a másikra.

— Igaz lehet ez? — kérdezte hosszú hallgatás után. Az apát bólintott.

— És ön mégis megengedte, hogy itt maradjunk…

— Nincsenek titkaink. Szívesen megengedjük a társainak, hogy vizsgálódjanak, ha kívánják. Nem is merészelném megkérdezni, miért van szükségük az információra. A Költő feltevése persze csak képzelgés volt…

— Persze — mondta erőtlenül a thon, és elfordította a tekintetét házigazdájáról.

— Hiszen az képtelenség, hogy az ön fejedelmének hódító tervei lennének ezen a vidéken, ahogy a Költő célozgatott rá…

— Képtelenség.

— És még ha úgy volna is, minden bizonnyal a fejedelemnek volna annyi bölcsessége — vagy legalábbis bölcs tanácsadói, akik rávezetik —, hogy megértse: a mi apátságunk mint az ősi bölcsesség tárháza, sokkal értékesebb mint erődítmény.

A thon meghallotta a pap hangjában a könyörgést, a mögötte rejlő segélykérést, s láthatóan, eltűnődött rajta; alig csipegette az ételét, és egy darabig meg sem szólalt.

— Beszélünk még erről, mielőtt visszamegyek a kollégiumba — ígérte meg halkan.

Mintha sötét felhő ereszkedett volna a díszvacsorára, de aztán oszladozni kezdett az étkezés utáni kóruséneklés alatt, és teljesen eltűnt, amikor elérkezett az ideje a tudós előadásának. Amikor bementek a nagyterembe, látszólag senki sem volt már feszélyezett, és a csoport viselkedése ismét barátságos volt, legalábbis a felszínen.

Dom Paulo a pulpitushoz vezette a thont; Gault és a thon segédje követték őket, ők is fölmentek. Amikor az apát bemutatta a thont, lelkes taps tört ki; a rákövetkező mélységes csönd olyan volt, mint a bírósági tárgyalóteremé az ítélet kihirdetése előtt. A tudós nem volt nagy szónoki tehetség, de az ítélet megnyerte a szerzetesek sokaságának tetszését.

— Döbbenetes, amit itt találtam — szólt hozzájuk a thon. — Néhány héttel ezelőtt magam sem hittem volna, pontosabban nem hittem benne, hogy olyan írásos emlékek, amilyeneket önök a Memorabíliák között őriznek, épségben túlélhették a legutolsó nagy civilizáció pusztulását. Még mindig nehéz elhinni, de a bizonyítékok súlya alatt el kell fogadnunk azt a hipotézist, hogy a dokumentumok hitelesek! Hogy megmaradhattak, az is, elég hihetetlen, de az én szememben még hihetetlenebb, hogy ebben a században sem tűntek föl senkinek mostanáig! Az utóbbi időben már voltak olyan emberek, akik képesek lettek volna fölbecsülni az igazi értéküket — és nemcsak saját magamra gondolok. Mit csinálhatott volna velük Thon Kaschler, amíg élt — már hetven évvel ezelőtt is!

A szerzetesek arcának tengerén mosoly terült szét, hogy ilyen kedvező értékelést hallhattak a Memorabíliákról olyan hatalmas tudású embertől, mint a thon. Paulo azon csodálkozott, hogy nem érzékelik a thon szavai mögött rejlő enyhe neheztelést — vagy gyanakvást? — Ha tíz évvel ezelőtt ismertem volna ezeket a forrásokat — mondta a thon —, az optikai munkásságom jó része szükségtelen lett volna. — Aha! — gondolta az apát —, erről van szó! Vagy legalábbis részben. A thon most ébred rá, hogy egyik-másik felfedezése csak újrafelfedezés — és ez keserves érzés. De hát tudnia kell, hogy, amíg csak él, nem tehet mást, mint hogy újra föllel elveszett eredményeket; akármilyen géniusz is, csak olyat alkothat, amit mások már meg alkottak előtte. És ez így lesz elkerülhetetlenül mindaddig, amíg a világ el nem éri azt a fejlettségi szintet, amelyen a Tűzözön előtt volt.

Mindazonáltal Thon Taddeót szemlátomást lázba hozta, amit az apátságban talált.

— Szűkre szabott időt tölthetek itt csupán — folytatta. — Abból ítélve, amit láttam, gyanítom, hogy pár tucat szakértőnek néhány évtizedébe fog kerülni, hogy kiszűrjön a Memorabíliákból minden számunkra felfogható információt. A fizikai tudomány rendes körülmények között a kísérlettel ellenőrzött induktív okoskodással halad előre, itt azonban a ránk váró feladat deduktív jellegű. Az általános összefüggések diribdarabjaiból kell megpróbálnunk kihüvelyezni az egyedit. Egyes esetekben ez alighanem lehetetlenségnek bizonyul majd. Például… — Elhallgatott egy pillanatra, előszedett egy jegyzetköteget, gyorsan átfutotta. — Itt van egy idézet, a pincében elásottak közül. Egy négyoldalnyi könyvtöredékből való; a könyv talán valami felsőfokú fizikai tankönyv lehetett. Önök közül néhányan talán látták már ezt.

„…és ha az eseménypontok közötti intervallum kifejezésében a térváltozók dominálnak, akkor az intervallumot térszerűnek nevezzük, mert ki lehet választani egy olyan koordinátarendszert — egy megengedett sebességű megfigyelő koordinátarendszerét —, amelyben az események egyidejűnek látszanak, tehát csak térben különülnek el. Ha viszont az intervallum időszerű, akkor az események egyetlen koordinátarendszerben — sem lehetnek egyidejűek, létezik azonban olyan koordinátarendszer, amelyben a térváltozók teljesen eltűnnek, vagyis az események különbsége tisztán időbeli lesz, id est[95] egyazon helyen, de különböző időkben mennek végbe. Ha most megvizsgáljuk a valóságos intervallum határértékeit…”

Thon Taddeo furcsa mosollyal fölnézett a papírból.

— Olvasgatta valaki mostanában ezt a dokumentumot?

Az arcok tengere nem rezdült.

— Van valaki, aki egyáltalán látta már? Kornhoer és még ketten bátortalanul fölnyújtották a kezüket.

— Érti valaki, hogy mit jelent? A kezek gyorsan eltűntek.

A thon kuncogott egyet.

— Ezután másfél oldalnyi matematika következik, amelyet ezúttal nem olvasnék föl, de annyi bizonyos, hogy úgy kezeli egyik-másik alapvető fogalmunkat, mintha egyáltalán nem volna alapvető, csak tovatűnő látszat, amely az ember nézőpontjától függően változik. A legutolsó szava az, hogy „ennélfogva”, de a lap többi része elégett, és vele a következtetés is. A logikája azonban hibátlan, a matematikája rendkívül elegáns, olyannyira, hogy én magam is leírhatom a következtetést. A következtetés azonban tébolyult! De hasonlóképpen tébolyultnak rémlettek a kiinduló feltevések is. Mi ez, valami szélhámosság? És ha nem az, akkor hol van a helye az ősök tudományának rendszerében? Mi az előzménye, ami előfeltétele a megérthetőségének? Mi következik belőle, és hogyan lehet ellenőrizni? Ezekre a kérdésekre én nem tudok választ adni. És ez csak egyetlen példa abból a számtalan rejtélyből, melyeket ezek a sokáig megőrzött iratok állítanak elénk, Az olyan okoskodás, amely egyetlen ponton sem érintkezik a kézzelfogható valósággal, az angelológusok és teológusok dolga, nem a fizika művelőié. Márpedig ezek a dokumentumok olyan rendszereket írnak le, amelyek sehol sem érintkeznek a mi tapasztalatainkkal! Vajon az ősök számára kísérletileg hozzáférhetőek voltak? Bizonyos utalások mintha ezt engednék sejtetni. Az egyik írás az elemek átalakítására utal — amelyről nemrégen bizonyítottuk be, hogy elméleti képtelenség —, majd azt mondja: „…a kísérletek tanúsága szerint…” De miféle kísérlet, hogyan tanúsította?

Lehet, hogy nemzedékek sora tudja csak értékelni és felfogni majd ezeknek az iratoknak egyikét-másikát. Sajnálatos, hogy itt kell maradniuk ezen a hozzáférhetetlen helyen, mert számos tudós együttes erőfeszítésére lesz majd szükség, hogy megfejtsük az értelmüket. Bizonyos vagyok benne, hogy a jelenlevők tudják, hogy az itteni lehetőségek nem kielégítőek — a megközelíthetetlenségről nem is beszélve — a világ többi része számára.

Az emelvényen a szónok mögött ülő apát arca elborult, és várta a legrosszabbat. Thon Taddeo azonban nem méltóztatott javaslatot tenni. Megjegyzései viszont a továbbiakban sem hagytak kétséget afelől, hogy szerinte az ilyen relikviák hozzáértőbb kezekbe valók, mint az Albertiánus Szent Leibowitz-rend szerzeteseié, és a jelenleg fennálló helyzet képtelenség. Lehet, hogy megérezte a hallgatóság fokozódó rosszallását, mert nemsokára áttért aktuális kutatásaira, amelyek a fény természetének az eddiginél alaposabb megismerésére irányultak. Az apátság kincsei közül több is igen hasznosnak bizonyult, és a thon remélte, hogy hamarosan sikerül majd kialakítani a megfelelő kísérleti eszközt is elméletei ellenőrzésére. A fénytörés jelenségének részletesebb ismertetése után néhány pillanatra elhallgatott, majd bocsánatkérően azt mondta, hogy reméli, ezzel nem sérti meg senki vallásos meggyőződését, és kérdően körülnézett. Amikor látta, hogy az arcok továbbra is csak érdeklődőek és jóindulatúan semlegesek, folytatta előadását, majd befejezvén, felszólította a gyülekezetet, hogy ha van kérdésük, tegyék fel bátran.

— Innen, az emelvényről is szabad kérdezni? — szólalt meg az apát.

— Hogyne — mondta a tudós, és kissé bizonytalan képet vágott, mintha azt gondolta volna: Et tu, Brute?[96]

— Azon gondolkodom, hogy mi lehet a fénytörésben, ami az ön véleménye szerint sértő lenne a vallásra?

— Hát… — A thon feszengett, elhallgatott egy pillanatra. — Monsignore Apollo, akit önök jól ismernek, nagyon szenvedélyesen nyilatkozott a kérdésről. Azt mondta, hogy a fénytörés semmiképpen sem létezhetett a vízözön előtt, mert akkor a szivárvány…

A válasz többi része belefulladt a teremben felharsanó röhögésbe. Mire az apátnak sikerült lecsendesítenie őket, Thon Taddeo arca céklavörös volt, és Dom Paulónak is csak nehézségek árán sikerült megőriznie arca illő komolyságát.

— Monsignore Apollo jó ember és jó pap, de bizony minden embertől kitelik, hogy olykor elképesztő szamárságokat mond, különösen, ha számára idegen területről van szó. Elnézést kérek, hogy egyáltalán föltettem a kérdést.

— Megkönnyebbülés volt, hogy válaszolhattam rá — mondta a thon. — Nem törekszem ellenségeskedésre.

További kérdések hangzottak el, aztán a thon rátért második témájára: kollégiuma fejlődésére és jelenlegi tevékenységére. A kép, melyet lefestett, biztatónak tetszett. A kollégiumot elárasztják a jelentkezők, akik az intézményben akarnak tanulni. A kollégium nevelési és kutatási szerepet is betölt. A természetfilozófia és természettudomány iránti érdeklődés egyre fokozódik a művelt nagyközönség körében. Az intézmény bőkezű támogatásban részesül. Az újjáéledés, a reneszánsz jegyei…

— Megemlíthetek egy-két folyamatban levő kutatást, melyet nálunk végeznek — folytatta. — Eretnek a gázok viselkedésére vonatkozó munkássága nyomán Thon Viche Mortoin most a jég mesterséges előállításának lehetőségeit vizsgálja. Thon Friider Halb gyakorlati módszert keres arra, hogy üzeneteket lehessen továbbítani drótszálakon, elektromos változások útján… — A lista hosszú volt, és szemlátomást imponált a szerzeteseknek. Számos területen — az orvostudományban, a csillagászatban, a geológiában, a matematikában, a mechanikában — folyt a vizsgálódás. A kutatási témák egyike-másika kivihetetlennek vagy átgondolatlannak rémlett, a legtöbbjük azonban értékes elméleti és gyakorlati eredményekkel látszott kecsegtetni. Jejene tevékenységétől kezdve, aki az Egyetemes Csodaszert kereste, egészen Bodalknak a hagyományos geometriák ellen indított merész támadásáig, a kollégium tevékenysége egészséges törekvésről tanúskodott, hogy fölfeszítsék a természet titkos fiókjait, melyek zárva voltak azóta, hogy az emberiség a lángokba vetette intézményes emlékezetét, és több mint ezer éve kultúramnéziára ítélte önmagát.

— Ezeken a vizsgálatokon kívül Thon Maho Mahh vezetésével folyik egy kutatás, amely az emberi faj eredetére kíván az eddiginél több fényt deríteni. Mivel ez elsődlegesen régészeti feladat, a thon megkért, hogy ha végeztem itt a saját vizsgálataimmal, nézzek majd utána, nincs-e a könyvtárukban valamilyen anyag, amely erre utalhat. Mindazonáltal talán jobb, ha erre nem térek ki bővebben, mert általában konfliktusra szokott vezetni a teológusokkal. De ha van kérdés…

Egy ifjú szerzetes, aki papi előtanulmányait folytatta az apátságban, jelentkezett.

— Azt szeretném megkérdezni, uram, hogy ismeri-e Szent Ágoston ilyen irányú elképzeléseit?

— Nem.

— Negyedik századi püspök és filozófus volt. Szerinte a kezdet kezdetén Isten csírájában teremtette meg minden dolog okát, beleértve az ember fiziológiáját is, és ezek a csíraszerű okok mintegy megtermékenyítik az alaktalan anyagot, amely aztán fokozatosan kifejlődik a bonyolultabb formákká és végül az emberré. Foglalkoznak ezzel a hipotézissel?

A thon mosolya igencsak leereszkedő volt, habár nyíltan nem minősítette gyerekesnek a gondolatot.

— Sajnos, úgy tudom, nem, de majd utánanézek — mondta, és hangjából világos volt, hogy nem néz utána.

— Köszönöm — mondta a szerzetes, és úgy ült le, mintha elsüllyedt volna.

— Mind között a legmerészebb kutatást azonban barátom, Thon Esser Shon folytatja — mondta a tudós. — Élő anyagot próbál szintetizálni! Mindössze hat alapélem felhasználásával az élő protoplazma előállításában reménykedik. Ha ez sikerülne, akkor immár… igen? Kérdése van?

A harmadik sorban fölemelkedett egy szerzetes, és meghajolt a thon felé. Az apát előrehajolt, hogy jobban megnézze, és rémülten látta, hogy Armbruster testvér az, a könyvtáros.

— Ha megtenné azt a szívességet egy öregembernek… — károgta rekedt hangján az öreg, egyhangúan, vontatottan nyögve ki a szavakat. — Ez a Thon Esser Shon… aki csak hat alapelemre korlátozza magát… ez nagyon érdekes. Azon gondolkodom… vajon mind a két kezét használhatja közben?

— De hát… — A szónok elhallgatott, összeráncolta a homlokát.

— És ha szabad érdeklődnöm — károgott tovább Armbruster —, ezt a figyelemre méltó produkciót ülő, álló vagy fekvő testhelyzetben mutatja be? Vagy esetleg lóháton, miközben két trombitán is játszik?

A novíciusok hallhatóan vihogtak. Az apát talpra ugrott.

— Armbruster testvér, már figyelmeztettelek! Ezennel eltiltalak a közös asztaltól, amíg jóvá nem teszed a viselkedésedet! A Mária-kápolnában várakozhatsz.

A könyvtáros ismét meghajolt, csendben kisurrant a teremből; a tartása alázatos volt, de a tekintete diadalmas. Az apát bocsánatkérést mormolt a szónoknak, de a thon pillantása hirtelen megkeményedett.

— Végső következtetésként — mondta — röviden körvonalaznám, hogy véleményem szerint mit várhat a világ az értelem forradalmától, mely csak most kezdődik: — Izzó tekintettel körbepillantott rajtuk, eddigi szenvtelen hanghordozása helyett heves lelkesedés lüktetett szavaiban. — Eddig a tudatlanság uralkodott rajtunk. Az ősi birodalom pusztulása óta a tudatlanság vetélytárs nélkül ül az emberiség trónusán. Dinasztiája ősrégi. Uralkodói hatalmát immár törvényesnek tekintik. Az elmúlt korok bölcsei mind támogatták. Semmit sem tettek azért, hogy megdöntsék.

Holnap azonban új fejedelem fog a trónra lépni! A megismerés zászlóvivői, a tudomány zászlóvivői állnak majd a trónja mögött, és az egész világmindenség megismeri majd a hatalmát. A neve: Igazság! Birodalma kiterjed az egész Földre, és az ember ismét ura lehet majd a világnak. Száz év múlva az emberek már gépmadarakon fogják átszelni a levegőt. Fémből készült kocsik fognak száguldani a mesterséges kőből épített utakon. Harmincemeletes épületek magasodnak majd, hajók járnak a tenger alatt, gépek végeznek minden munkát.

És hogyan valósul meg mindez? — Elhallgatott, leeresztette a hangját. — Attól tartok, hogy ugyanúgy, ahogy minden változás. És sajnálom, hogy így lesz. Mert erőszak és zűrzavar, lángok és tombolás közepette valósul majd meg, mert nincs olyan változás, mely csendben, észrevétlenül mehetne végbe a világban.

A hallgatóságból halk mormolás hallatszott. A thon körültekintett.

— Így kell lennie. Nem azért, mert így akarjuk. Akkor hát miért?

A tudatlanság a király. Sokan vannak, akiknek kárára lenne a trónfosztása. Sokan gazdagodnak meg sötét uralmából. Ők alkotják az udvartartását, az ő nevében uralkodnak, sikkasztanak, harácsolnak, tartják fenn hatalmukat. Még az írni-olvasni tudástól is félnek, hiszen az írott szó egy független kommunikációs csatorna, melynek útján ellenségeik egyesülhetnek. Fegyvereik élesre vannak köszörülve, és ügyesen forgatják őket. Ha veszély fenyegeti az érdekeiket, rá fogják kényszeríteni a harcot a világra, és az elkövetkező erőszak mindaddig nem múlik majd el, amíg a jelenlegi társadalmi szerkezet porrá nem omlik, és új társadalom nem nő fel a romokon. Sajnálom. De én így látom.

Szavai újfent komor hangulatot teremtettek. Dom Paulo reményei szertefoszlottak, mert a jövendölésben kirajzolódott a tudós vélhető állásfoglalása. Thon Taddeo ismerte fejedelme hódító ambícióit. Választhatott: helyeselhette őket, helyteleníthette őket — vagy akaratától független, személytelen jelenségnek tekinthette, mint az árvizet, éhínséget, forgószelet.

És ő szemlátomást elfogadta őket mint elkerülhetetlent — hogy ne kelljen erkölcsi ítéletet alkotnia. Folyjon hát a vér, csattogjon a fegyver, hulljon a könny…

Hogyan lehet képes egy ilyen ember így kijátszani a tulajdon lelkiismeretét, így elhárítani magától a felelősséget! — füstölgött az apát.

De aztán eszébe jutottak a szavak: Mert az Úristen kegyelméből azoknak az időknek a bölcs férfiúi megismerték ama eszközöket, melyekkel a világot magát is el lehetett pusztítani…

És Isten megmutatta neki azt is, miként menthetik meg, és mint mindig, rájuk bízta a választást. És talán úgy választottak, ahogy most Thon Taddeo. Hogy mosták kezüket a sokaság előtt. Ügyeltek rá, nehogy őket feszítsék a keresztre.

És mégis keresztre feszítették őket. Méltóság nélkül. Amúgy is mindig, mindenkinek az a sorsa, hogy megfeszítsék, odaszegezzék, és ha leesne, hát…

Hirtelen csend lett. A tudós elhallgatott.

Az apát körbepillantott a teremben. A hallgatóság fele a bejárat felé lesett. Dom Paulo először semmit sem tudott kivenni gyönge szemével.

— Mi az? — kérdezte súgva Gaultól.

— Egy vénember. Szakállas, sálat visel. Olyan, mint… Nem, ő ide semmi pénzért.

Dom Paulo fölkelt, előrement az emelvény elejére, hogy szemügyre vegye az árnyékban alig kivehető alakot. Aztán halkan odaszólt:

— Benjamin?…

Az alak megmozdult. Szorosabbra vonta a sálat sovány válla körül, és lassan bebicegett a fénybe. Megint megállt, magában mormogott valamit, ahogy körülnézett a teremben; aztán tekintete megtalálta a tudóst az emelvényen.

Göcsörtös botjára támaszkodva, a vénséges vén jelenés lassan Thon Taddeo felé bicegett, s közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. A tudós először kedélyesen zavarodott képet vágott, de amikor senki sem mozdult, és egy hang sem hallatszott, mintha kifutott volna a vér az arcából, amint a roskatag látomás a közelébe ért. A szakállas vénség arcán reményteljes szenvedély lángolt, valami kényszerítő erejű sóvárgás, mely tüzesebben izzott benne, mint a régen már csak vendég életerő.

Odaért a pulpitushoz, megállt. Tekintete ide-oda ugrált a megdöbbent szónokon. Szája megremegett.

Elmosolyodott. Reszkető keze kinyúlt a tudós felé. A thon viszolyogva hátrahőkölt.

A remete fürgébb volt. Fölpattant az emelvényre, megkerülte a pulpitust, elkapta a tudós karját.

— Micsoda őrület…

Benjamin megragadta, gyúrta-gyömöszölte a thon karját, és reménykedve mélyesztette szemét a szemébe.

Aztán elborult az arca. A lángolás kihunyt. A keze lehullott. Mély, reményvesztett sóhaj szakadt ki az összeaszott, vén tüdőből. A vén zsidó arcára visszatért az örökös, titokzatos somolygás. Odafordult a gyülekezethez, széttárta a karját, sokatmondóan megvonta a vállát.

— Ez még mindig nem Ő — mondta nekik fanyarul, aztán elbicegett.

Ezután a légkör már nem volt éppen ünnepélyes.

21. FEJEZET

Thon Taddeo látogatásának tizedik hetében történt, hogy a hírnök meghozta a nyomasztó híreket. Valamivel korábban Laredo uralkodóházának feje azzal a követeléssel lépett föl, hogy haladéktalanul vonják ki területéről a texarkanai csapatokat. A királyt még aznap este megmérgezték, és kihirdették a hadiállapotot Laredo állam és Texarkana állam között. A háború rövid életűnek ígérkezett — sőt biztosra lehetett venni, hogy a kitörését követő napon véget is ért, és Hannegan immár ura volt a Vörös-folyó és a Rio Grande között minden földnek, minden népnek.

Erre számítottak is, a másik hírre azonban nem.

II. Hannegan, Isten kegyelméből Polgármester, Texarkana alkirálya, a Hit Védelmezője, a Prérik Legfőbb Csordása, bűnösnek találván Monsignore Marcus Apollót „árulásban” és kémkedésben, a pápai nunciust felköttette, aztán még élve levágatta, kibeleztette, felnégyeltette és megnyúzatta, intő példaként mindenkinek, aki megpróbálná megingatni a polgármester uralmát. A pap tetemének darabjait a kutyák elé vetették.

A hírnöknek szinte hozzá sem kellett tennie, hogy Texarkanát teljes interdiktum alá helyezte egy pápai rendelet, mely bizonyos homályos, ám fenyegető utalásokat is tartalmazott a Regnans in Excelsisre[97], arra a hatodik századi bullára, mely egy uralkodó trónfosztását rendelte el. Hannegan ellenlépéseiről egyelőre nem érkezett hír.

A Síkságon a laredói csapátoknak immár nem maradt más, mint hogy átverekedjék magukat a nomád törzseken vissza, hazafelé — csak azért, hogy saját határaikon letegyék a fegyvert, hiszen nemzetük és atyafiságuk túszul esett.

— Tragikus fejlemény! — mondta Thon Taddeo, látszólag nem is őszintétlenül. — Texarkanai lévén, ha kívánja, azonnal távozom!

— Miért? — kérdezte Dom Paulo. — Ön nem helyesli Hannegan lépéseit, igaz?

A tudós tétovázott, aztán megrázta a fejét. Körülnézett, hogy biztosan nem hallja-e őket senki.

— Én személy szerint elítélem őket. De nyilvánosan… — Megvonta a vállát. — Gondolnom kell a kollégiumra is. Ha csak az én nyakamról volna szó, nos…

— Megértem.

— Megkockáztathatok egy bizalmas megjegyzést?

— Persze.

— Szerintem valakinek figyelmeztetnie kellene Új-Rómát, hogy nem érdemes üres fenyegetéseket hangoztatni. Hannegantól kitelik, hogy keresztre feszíttet még több tucat Marcus Apollót!

— Akkor néhány új vértanú jut a mennyországba. Új-Róma nem szokott tartalmatlanul fenyegetőzni.

A thon felsóhajtott.

— Gondoltam, hogy így fogja majd fel; de ismételten fölajánlom, hogy elmegyek innen.

— Badarság! Akármilyen nemzethez tartozzék, szívesen látjuk itt mint magunkhoz hasonló embert.

A harmónia azonban megtört. A tudós ezután inkább csak texarkanaiakkal érintkezett, a szerzetesekkel alig beszélt. Kornhoer testvérrel is észrevehetően hűvösebbé vált a kapcsolata, pedig a feltaláló naponta egy-két órát töltött azzal, hogy kezelte, őrizte a dinamót és a lámpát, s rendszeresen tájékozódott a thon munkájáról, mely most szokatlan sietséggel folyt. A tisztek ritkán jöttek ki a vendégházból.

Bizonyos jelek arra utaltak, hogy az emberek tömegesén hagyják el a vidéket. Aggasztó hírek szállingóztak a Síkságról. Sanly Bowitts faluban az emberek egyre-másra jöttek rá, hogy alapos okuk van zarándokútra indulni vagy más vidékeket fölkeresni. Még a koldusok és a csavargók is szedték a sátorfájukat. Mint mindig, a kereskedők és a kézművesek ezúttal is két rossz között választhattak: vagy otthagyják mindenüket, ami nem mozdítható, a rablók, fosztogatók prédájául, vagy ott maradnak, hogy a szemük előtt fosszák ki őket.

A polgármester vezetésével küldöttség kereste fel az apátságot, hogy megszállás esetére menedéket kérjen a falu lakóinak.

— A végső ajánlatom — mondta az apát többórányi vita után — a következő: befogadunk minden asszonyt, gyermeket, nyomorékot és öreget, kérdés nélkül. A fegyverfogható férfiak esetében azonban egyénenként bíráljuk el a kérést, és lehet, hogy lesz, akit elküldünk.

— Miért?! — kérdezte felháborodva a polgármester.

— Ez szerintem még önnek is nyilvánvaló! — mondta éles hangon Dom Paulo. — Lehet, hogy minket is támadás ér, de amíg közvetlenül ránk nem támadnak, nem akarunk belekeveredni! Nem fogom megengedni, hogy bárki afféle helyőrségnek használja ezt a helyet, ahonnan ellentámadást indíthat majd, ha csak a falut éri támadás! Ezért a fegyverfogható férfiak esetében kénytelenek leszünk ragaszkodni hozzá, hogy szavukat adják: az apátságot fogják védelmezni, a mi parancsainknak engedelmeskedve. És az egyes esetekben mi fogjuk eldönteni, hogy meg lehet-e bízni az illető szavában, vagy sem.

— Ez nem igazság! — csattant fel a küldöttség egyik tagja. — Ki akarja zárni azokat…

— Csak azokat, akikben nem lehet megbízni. Mi a baj? Abban reménykedtek, hogy itt rejthetik el a tartalék erőiket? Hát nem fogjuk megengedni! Itt nem fogják eldugni a polgárőrségük egységeit! Ebben nem alkuszom!

A körülmények között a küldöttség semmilyen felkínált segítséget nem utasíthatott vissza. Nem vitatkoztak tovább. Dom Paulo igazi szándéka az volt, hogy ha eljön az idő, mindenkit befogad, de egyelőre meg akarta akadályozni, hogy a falu katonai elképzeléseiben szerepet kapjon az apátság. Később majd Denverből érkeznek katonatisztek hasonló kívánságokkal; őket nem annyira az emberéletek, mint politikai uralmuk megóvása érdekli majd. Dom Paulo hasonló választ szánt nekik is. Az apátság a hit és a tudás erősségének épült, és meg is akarta őrizni annak.

A sivatagban rajzani kezdtek a kelet felől érkezők. A nyugatra igyekvő kereskedők, vadászok, csordások híreket hoztak a Síkságról. A nomádok csordái között futótűzként terjedt a marhavész; küszöbön állt az éhínség. Laredo haderejében szakadás, pártütés támadt a laredói uralkodóház bukása után. Egy részük a parancs szerint visszaindult szülőföldjére, a többiek azonban megindultak Texarkana felé, és ádáz esküvel fogadták, hogy meg sem állnak addig, amíg a porba nem hull II. Hannegan feje, vagy elesnek ők maguk. A szakadástól meggyengült laredóiakat fokozatosan felőrölték. Vad Medve harcosainak rajtaütései. A nomádok bosszúra szomjaztak azok ellen, akik rájuk vitték a marhavészt. A híresztelések szerint Hannegan nagylelkűen fölajánlotta Vad Medve embereinek, hogy alattvalóiként védelmébe fogadja őket, ha hűséget esküsznek a „civilizált” törvényeknek, befogadják tisztjeit tanácsaikba, és fölveszik a keresztény hitet. „Behódoltok, vagy éhen haltok” — ez volt a két lehetőség, amelyet a sors és Hannegan a pásztornépnek felkínált. Sokan inkább az éhhalált választották, semhogy behódoljanak egy kereskedő-agrár államnak. Hongan Os a hírek szerint dél, kelet és az ég felé egyaránt harsogta dacos megvetését; az utóbbi irányban elsősorban azzal, hogy naponta elégetett egy sámánt, büntetésként a törzsi isteneknek, mert elárulták. Azzal fenyegetőzött, hogy keresztény lesz belőle, ha a keresztény istenek segítségével lemészárolhatja ellenségeit.

Egy pásztorcsapat rövid látogatása során történt, hogy a Költő eltűnt az apátságból. Thon Taddeo vette észre először, hogy a Költőnek se híre, se hamva a vendégházban, és ő érdeklődött a rímfaragó csavargó felől.

Dom Paulo arca meglepett fintorra torzult.

— Bizonyos benne, hogy végképp elment? — kérdezte. — Gyakran el szokott tölteni egy-két napot a faluban, vagy fölmegy a fennsíkra egy kicsit civakodni Benjaminnal.

— Nincs itt a holmija sem — mondta a thon. — Minden eltűnt a szobájából.

Az apát elhúzta a száját.

— Ha a Költő itthagy minket, az rossz jel. Egyébként ha csakugyan elment, akkor ajánlom, azonnal vegye számba a saját értéktárgyait…

A thon elgondolkodott.

— Tehát ez történt a csizmámmal…

— Semmi kétség.

— Kiraktam, hogy tisztítsák ki. Nem került vissza. Aznap történt, amikor a Költő megpróbálta betörni az ajtómat.

— Betörni… kicsoda, a Költő?!

Thon Taddeo kuncogott egyet.

— Az az igazság, hogy egy kicsit megtréfáltam! Nálam van az üvegszeme! Emlékszik arra az estére, amikor otthagyta a refektóriumi asztalon?

— Hogyne.

— Magamhoz vettem.

A thon kinyitotta az erszényét, egy pillanatig kotorászott benne, aztán az apát asztalára helyezte a Költő szemét.

— Tudta persze, hogy nálam van, de én egyre csak tagadtam. Azóta is ugrattuk vele, még azt is elhíreszteltük, hogy valójában a Bayring-bálvány szeme, és vissza kellene juttatni a múzeumba. A Költő egy idő múlva már tombolt. Persze vissza akartam adni neki, mielőtt hazamegyünk. Gondolja, hogy később visszatér még?

— Aligha — mondta az apát, és kissé megborzongott, ahogy rápillantott a szemgolyóra. — De ha akarja, vigyázok rá, habár ugyanannyi valószínűsége van, hogy a Költő Texarkanában bukkan föl, hogy visszakövetelje. Azt állítja, nagy erejű talizmán.

— Hogyhogy?

Dom Paulo elmosolyodott.

— Azt mondja, jobban lát, ha viseli.

— Micsoda ostobaság! — A thon elhallgatott; szemlátomást mindig készen állt rá, hogy a legképtelenebb feltevésen is elgondolkodjék egy pillanatra. Aztán megszólalt: — Mert ugye ostobaság… hacsak az, hogy kitölti az üres szemüreget, valamiképpen nincs hatással mindkét szem izmaira… Ezt állítja a Költő?

— Ő csak esküszik rá, hogy nélküle nem lát olyan jól. Azt állítja, azért van rá szüksége, hogy meglássa a dolgokat „igazi valójukban” — habár hasogató fejfájást kap tőle, amikor viseli. De az ember sohasem tudja, hogy amit a Költő mond, tény-e vagy afféle látomás, mese vagy allegória. Ha a mese elég okos, akkor a Költő aligha ismerné el, hogy mégsem tény.

A thon gunyorosan mosolygott.

— A múltkor az ajtóm előtt azt kiáltozta, hogy nekem nagyobb szükségem van a műszemre, mint neki. Ez mintha árra utalna, hogy a Költő szerint a szem önmagában is nagy hatalmú fétis, akárki számára. De vajon miért?

— Azt mondta, magának van szüksége rá? Höhöhö…

— Mi olyan mulatságos?

— Ne haragudjon! A Költő ezt valószínűleg sértésnek szánta. Talán jobb is, ha nem magyarázom meg a Költő sértését, nehogy még engem is részesnek tekintsen benne…

— Ugyan, dehogy! Nagyon kíváncsi vagyok rá. Az apát egy pillantást vetett a szoba sarkába, Szent Leibowitz képmására.

— A Költő állandó tréfája volt a műszem — magyarázta. — Amikor dönteni akart valamiben, át akart gondolni valamit, vagy vitába akart szállni valamivel, mindig betette a helyére. Aztán megint kivette, amikor olyasvalamit látott, ami nem volt a kedvére, vagy amikor úgy tett, mintha nem venne észre valamit, vagy amikor az ostobát akarta játszani. Amikor a műszem a helyén volt, a Költő viselkedése is megváltozott. A testvérek azt kezdték mondogatni a szemre, hogy az „a Költő lelkiismerete”, és ő beszállt a tréfálkozásba. Kiselőadásokat tartott, meg szemléltető bemutatókat a kivehető lelkiismeret előnyeiről. Nemegyszer úgy tett, mintha szinte leküzdhetetlen kényszer vonzotta volna valami jelentéktelen dologhoz, mondjuk egy üveg borhoz.

Berakott műszemmel meg-megsimogatta az üveget, a száját nyalogatta, zihált és nyögdécselt, aztán elrántotta a kezét. Végül ismét a hatalmába kerítette a vágy. Elkapta az üveget, kitöltött egy gyűszűnyi bort egy kupába, és egy pillanatig kéjesen méregette. Aztán láthatóan fölülkerekedett a lelkiismerete, és elhajította magától a kupát. De kisvártatva már megint a borosüvegre sandított, nyöszörögni kezdett, csörgött a nyála, ám keményen küzdött a kényszer ellen… — az apát önkéntelenül kuncogott egyet — …még nézni is rossz volt! Végül, amikor már nem bírta tovább, kikapta a műszemet! Mihelyt kint volt, hirtelen lecsillapodott. A kényszer már nem volt a lelkiismerete ellen való. Higgadtan, pökhendien fölemelte az üveget, körülnézett és felkacagott. „Mindenképpen meg fogom tenni” — mondta. Aztán, miközben mindenki arra számított, hogy megissza, a Költő üdvözült mosollyal az egész üveget a fejére locsolta! Látja, ilyenek a kivehető lelkiismeret előnyei.

— És a Költő úgy véli, nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki…

Dom Paulo vállat vont.

— De hát ő csak a Költő uraság!

A tudós szusszanva nevetett egyet. Ujjával megbökte az üvegszemet, végiggörgette az asztal lapján. Megint fölnevetett.

— Nem is rossz! Azt hiszem, tudom, kinek van rá valóban nagyobb szüksége, mint a Költőnek! Lehet, hogy végül mégis megtartom. — Fölvette, feldobta a levegőbe, elkapta, és kétkedő pillantást vetett az apátra.

Paulo megint csak vállat vont.

Thon Taddeo visszatette a szemet az erszényébe.

— A Költő akármikor megkaphatja, ha eljön érte. Egyébként szólni is akartam önnek, hogy a munkámat már majdnem befejeztem itt. Néhány napon belül távozunk.

— Nem nyugtalanítják a Síkságon zajló harcok? Thon Taddeo összeráncolta a homlokát, és a falat nézte az apát mellett.

— Tábort verünk majd egy magányos hegy közelében, körülbelül egyheti lovaglóútra innét. Odajönnek elénk a… ööö… a kísérőink.

— Nagyon remélem — mondta az apát, magában élvezve az udvarias kis tőrdöfést —, hogy a kísérőik nem változtatták meg a politikai elkötelezettségüket azóta, amióta megállapodtak velük… Manapság nehéz megállapítani, ki a barát, ki az ellenség.

A thon elvörösödött.

— Különösen, ha Texarkanából érkezik? Erre gondol?

— Ezt nem mondtam.

— Legyünk őszinték, atyám! Nem harcolhatok az ellen az uralkodó ellen, aki lehetőséget ad a munkámra, akkor sem, ha bármit gondolok a céljairól és a módszereiről. Azt a látszatot kell keltenem, hogy támogatom, vagy legalábbis nem lépek föl ellene — a kollégium érdekében. Ha kiterjeszti a birodalmát, mellékesen a kollégium is hasznot húzhat belőle. Ha a kollégium prosperál, az emberiségnek használunk a munkánkkal.

— Mármint az életben maradóknak, esetleg.

— Igaz… de hát ez minden esetben így szokott lenni.

— Nem, nem! Ezerkétszáz évvel ezelőtt még az életben maradottaknak sem volt hasznuk… Megint arra az útra kell rálépnünk?

Thon Taddeo vállat vont.

— Mit tehetek ellene? — kérdezte ingerülten. — Hannegan a fejedelem, nem én!

— De ön azt ígéri, hogy ismét úrrá teszi az embert a természet fölött. Ki fogja azonban irányítani a természet erői fölötti hatalom felhasználását? Kik fogják felhasználni? Milyen célra? És hogyan lehet majd kordában tartani őket? Ilyen döntésekre azért van lehetőség! De ha ön és a társai nem hozzák meg most ezeket a döntéseket, akkor hamarosan meghozzák önök helyett mások. Azt mondja, az emberiségnek hajt hasznot. És ki fogja ezt eltűrni? Az a fejedelem, aki X-et ír a levelei alá? Vagy ön csakugyan azt képzeli, hogy a kollégiuma fölötte maradhat a fejedelme nagyra törő vágyainak, amikor majd Hannegan rájön, hogy önök értékes eszközei lehetnek?

Dom Paulo nem remélte, hogy meggyőzi a thont. Mégis nehéz szívvel látta, milyen kínos türelemmel hallgatja végig a másik; annak az embernek a türelmével, aki olyan okoskodást hallgat, amelyet már réges-régen megcáfolt magában.

— Ön voltaképpen azt indítványozza — mondta a tudós —, hogy várjunk egy kicsit. Hogy oszlassuk fel a kollégiumot, vagy költöztessük ki a sivatagba, és valamiképpen — saját arany és ezüst nélkül — támasszák fel a kísérleti és elméleti tudományt, lassan, fáradságosan, és ne szóljunk róla senkinek. Tartogassuk arra az időre, amikor az ember már jó, tiszta, szent és bölcs lesz.

— Én nem ezt akartam…

— Nem ezt akarta mondani, de amit mond, ezt jelenti! Tartsuk elzárva a tudományt, ne akarjuk alkalmazni, ne akarjunk semmit kezdeni vele, amíg az emberek megszabadulnak minden gyarlóságtól. Hát ez nem járható út! Maguk itt az apátságban ezt csinálták nemzedékeken át.

— Nem titkoltunk el semmit.

— El nem titkolták, de olyan csendben ültek rajta, hogy senki sem tudta, mi van itt, és maguk semmihez sem kezdtek vele.

Az idős pap szemében egy pillanatra harag villant meg.

— Azt hiszem, ideje, hogy megismerkedjék az alapítónkkal — dörmögte, és rámutatott a sarokban álló faszoborra. — Tudós volt, akárcsak ön, mielőtt a világon úrrá lett a téboly. Akkor menedéket keresett. Megalapította ezt a rendet, hogy megóvja, amit meg lehetett óvni az utolsó civilizáció feljegyzéseiből. Megóvni, de mitől és kinek? Nézzen oda, ahol a képmása áll! Látja a gyújtóst? Látja a könyveket? Olyan kevéssé igényelte a világ a maga tudományát akkor és még évszázadokon át! Így hát az alapítónk meghalt érettünk. Amikor lelocsolták olajjal, mielőtt meggyújtották volna, a legenda szerint kért egy pohárral. Azt hitték, víznek vélte, úgyhogy kinevették, és adtak neki. Ő megáldotta — egyesek szerint az olaj borrá változott, amikor megáldotta —, s azt mondta: „Hic est enim calix Sanguinis Mei”[98], és megitta, mielőtt felakasztották és megégették. Felolvassam a vértanúink névsorát? Felsoroljam mindazokat a csatákat, melyeket megvívtunk azért, hogy ezek a feljegyzések épségben megmaradjanak? Tudja, hány szerzetes vakult meg a másolóteremben? A maguk kedvéért? És még azt mondja, hogy semmihez sem kezdtünk vele, hogy a hallgatásunkkal eltitkoltuk…

— Nem készakarva — mondta a tudós —, de végeredményben igen! És pontosan azzal az indítékkal, amelyet az ön kimondatlan véleménye szerint a magamévá kellene tennem! Ha megpróbálja tartogatni a bölcsességet addig, amíg bölcs lesz a világ, atyám, akkor a világ sohasem jut hozzá!

— Látom, hogy alapvető félreértésről van szó! — mondta nyersen az apát. — Hogy Istent szolgálja elsőnek, vagy Hannegant — magának eközött kell választania!

— Akkor nemigen van választásom — felelte a thon. — Ön szerint talán az egyháznak dolgozzam? — Félreérthetetlen megvetés csendült ki a hangjából.

22. FEJEZET

Mindenszentek hete volt, csütörtöki nap. A távozásra készülődő thon és kísérete a jegyzeteiket válogatták lent a pincében. Ottléte alatt a thon egy kis szerzetesi kört vonzott maga köré, és ahogy közeledett a búcsú ideje, barátságos légkör uralkodott. A fejük fölött még mindig szikrázva tündökölt az ívlámpa, kékesfehér ragyogással árasztotta el a könyvtárat, miközben a novíciusok elcsigázva tekerték a kézi hajtású dinamót. A fény erőssége összevissza ingadozott, mert most egy gyakorlatlan novícius ült a létra tetején, és igazgatta az ívközt; ő váltotta fel a korábbi, tapasztalt kezelőt, aki jelenleg a betegszobában feküdt, a szemén borogatással.

Thon Taddeo a szokásosnál szívesebben válaszolgatott a munkájára vonatkozó kérdésekre, s már szemmel láthatóan nem nyugtalanították az olyan kényes témák, mint a fénytörés vagy Thon Esser Shon teremtői ambíciói.

— Nomármost, ha ennek a hipotézisnek van valami értelme — mondta éppen a thon —, akkor valamiképpen biztosan ellenőrizhetőnek kell lennie megfigyelés útján! A hipotézist az önök Memorabíliáinak tanulmányozása révén fölfedezett új — pontosabban szólva ősrégi — matematikai megközelítés segítségével állítottam föl. Ez a hipotézis látszólag egyszerűbb magyarázatát kínálja az optikai jelenségeknek; de őszintén megvallom, először semmiféle módszert nem tudtam kiagyalni az ellenőrzésére: Itt adott értékes segítséget Kornhoer testvér. — A feltaláló felé biccentett, rámosolygott, és kiterítette a javasolt kísérleti berendezés rajzát.

— Mi ez? — kérdezte valaki rövid, zavarodott némaság után.

— Nos, ez itt egy köteg üveglap. Ha a napsugár ilyen szögben éri a köteget, egy része visszaverődik, egy része áthalad rajta. A visszavert rész polarizált fény lesz. A köteget úgy állítjuk be, hogy a visszavert fénysugár ezen a tárgyon haladjon át, amelyet Kornhoer testvér ötölt ki, és aztán erre a második üveglapkötegre essék. A második köteget pontosan olyan szögben állítjuk be, hogy gyakorlatilag teljesen visszaverje a polarizált sugarat, át ne engedjen belőle szinte semmit. Ha átnézünk az üvegen, alig látunk valami derengést. Mindez már ki van próbálva. Nomármost, ha a hipotézisem helyes, akkor ha ezzel a kapcsolóval bekapcsoljuk Kornhoer testvérnek ezt a tekercsét, az áteső fénynek hirtelen föl kell erősödnie. Ha ez nem következik be… — vállat vont — akkor elvetjük a hipotézist.

— Esetleg inkább a tekercset — mondta szerényen Kornhoer testvér. — Nem vagyok bizonyos benne, hogy elég erős teret hoz majd létre.

— Én igen! Magának ösztönös érzéke van az ilyesmihez. Nekem sokkal könnyebb kidolgoznom egy elvont elméletet, mint gyakorlati módszert konstruálni az ellenőrzésére. Magának viszont figyelemre méltó tehetsége van rá, hogy mindent csavarokban, drótokban, lencsékben lásson maga előtt, miközben én még mindig csak elvont szimbólumokban gondolkodom.

— Nekem azonban eleve nem jutnának soha az eszembe azok az elvonatkoztatások, Thon Taddeo!

— Jól tudnánk együtt dolgozni, Kornhoer testvér. Bárcsak eljöhetne hozzánk a kollégiumba, legalább egy időre! Gondolja, hogy az apát ura elengedné?

— Nem volna illendő, hogy találgassak — mormolta a feltaláló hirtelen feszélyezettséggel.

Thon Taddeo a többiekhez fordult.

— Hallottam, hogy emlegettek „távol levő testvéreket”. Ugye igaz, hogy a szerzet tagjai közül néhányan ideiglenesen másutt vannak alkalmazva?

— Csak nagyon kevesen, Thon Taddeo — mondta egy fiatal pap. — Korábban a rend adta a hivatalnokokat, írnokokat és titkárokat a világi papságnak, a királyi és a pápai udvaroknak is. De ez abban az időben volt szokás, amikor a legsúlyosabb nyomor és nélkülözés közepette éltünk itt az apátságban. A távol dolgozó testvérek mentettek meg időnként bennünket az éhenhalástól. Erre azonban már nincs szükség, és ritkán is fordul elő. Természetesen van néhány testvérünk, aki most Új-Rómában folytat tanulmányokat, de ők…

— Ez az! — mondta hirtelen lelkesedéssel a thon. — Egy ösztöndíj a kollégiumban, testvérem! Beszélgettem az apát úrral…

— Igen? — kérdezte a fiatal pap.

— És noha néhány kérdésben nem értünk egyet, meg tudom érteni az álláspontját. Arra gondoltam, hogy az ösztöndíjasok cseréje javíthatná a kapcsolatot közöttünk. Persze fizetség is járna vele, és bizonyos vagyok benne, hogy az apát úr tudná mire fordítani.

Kornhoer testvér lehajtotta a fejét, de nem szólt.

— Nocsak! — A tudós elnevette magát. — Nem látszik magán, hogy kedvére, volna a meghívás!

— Természetesen hízelgő. De az ilyen dolgokban nem nekem kell határoznom.

— Hát, ezt persze megértem. De álmomban sem merném fölvetni az apát úrnak az ötletet, ha önnek nincs kedve hozzá.

Kornhoer testvér tétovázott.

— Az én hivatásom a vallás — mondta végül —, az ájtatos élet. Mi a munkánkat is bizonyos értelemben ájtatosságnak tekintjük. De az… — a dinamó felé intett — …az én szememben inkább olyan, mint valami játék. Ha azonban Dom Paulo elküldene…

— Akkor vonakodva ugyan, de eljönne — fejezte be fanyarul a tudós. — Bizonyos vagyok benne, hogy el tudnám intézni, hogy a kollégium legalább évi száz aranyhannegant küldjön az apátságnak, amíg maga nálunk van. És… — Elhallgatott, meglepetten végignézett az arcokon. — Bocsánat, valami rosszat mondtam?

A lépcsőn az apát megtorpant, szemügyre vette a pincében álló csoportot. Néhány kifejezéstelen arc fordult feléje. Pár pillanat múlva Thon Taddeo észrevette az apátot, és szívélyesen odabólintott.

— Éppen önről beszéltünk, atyám — mondta. — Ha hallotta, talán megmagyaráznám, hogy…

Dom Paulo megrázta a fejét.

— Nem szükséges.

— De nagyon jó volna, ha megbeszélhetnénk…

— Várhat a dolog? Most éppen nagyon elfoglalt vagyok.

— Hogyne — mondta a tudós.

— Nemsokára visszajövök. — Az apát visszalépdelt fölfelé. Az udvaron Gault atya várta.

— Értesültek már róla, Domne? — kérdezte komoran a perjel.

— Nem kérdeztem meg tőlük, de bizonyos vagyok benne, hogy nem — felelte Dom Paulo. — Szamárságokról folyik a szó odalent. Valami olyasmiről, hogy elvinnék magukkal Kornhoer testvért Texarkanába.

— Akkor semmi esetre sem hallhattak még róla.

— Nem. Hol van az a szerencsétlen?

— A vendégházban, Domne. Vele van az orvos. Nincs magánál.

— Hány testvérünk tudja, hogy itt van?

— Várjunk csak… négy. Éppen zsolozsmáztunk, amikor bevánszorgott a kapun.

— Szóljál annak a négynek, hogy senkinek se tegyenek említést róla! Aztán menj le a pincébe a vendégeinkhez. Legyél kedves velük, és ne mondj nekik semmit!

— Nem kellene szólni nekik, mielőtt elmennek, Domne?

— Dehogynem! De először csomagoljanak csak össze! Te is tudod, hogy ez nem akadályozza majd meg őket abban, hogy visszamenjenek. Hogy ne hozzuk kínos helyzetbe őket, csak amennyire muszáj, inkább csak az utolsó, pillanatban mondjuk el nekik! Itt van nálad?

— Nem, ott hagytam a vendégházban.

— Megyek, megnézem. Most figyelmeztesd a testvéreket, aztán eredj a vendégekhez!

— Igen, Domne.

Az apát gyors léptekkel a vendégházhoz ment. Amikor belépett, az orvos testvér éppen kijött a szobából.

— Életben marad, testvérem?

— Nem tudhatom, Domne. Megkínozták, éhezett, kiszáradt, láza van… Ha Isten is úgy akarja… — Megvonta a vállát.

— Beszélhetek vele?

— Azzal semmi esetre sem árthat neki. De félrebeszél.

Az apát belépett a szobába, halkan becsukta maga mögött az ajtót.

— Claret testvér?

Az ágyon fekvő férfi felnyögött.

— Ne, többet ne! Az isten szerelmére, többet ne… már elmondtam mindent! Már elárultam… most már hagyjanak… békén.

Dom Paulo szánakozva tekintett le a néhai Marcus Apollo titkárára. Ránézett az írnok kezére. Ahol egykor a körmök voltak, most csak fekélyes sebek látszottak.

Az apát megborzongott. Odafordult az ágy melletti asztalkához. Az iratok és a személyes holmik halmából gyorsan kikereste a csúnya nyomtatással készült dokumentumot, melyet a menekült hozott magával keletről.

HANNEGAN POLGÁRMESTER, Isten kegyelméből Texarkana Fejedelme, Laredo Császára, a Hit Védelmezője, a Jogi Tudományok Doktora, a Nomádok Törzsfőnöke és a Préri Legfőbb Csordása az egyház minden PÜSPÖKÉHEZ, PAPJÁHOZ ÉS PRELÁTUSÁHOZ az Isten kegyelméből Nekünk rendelt birodalmunk területén! Legyetek üdvözölve, és ENGEDELMESKEDJETEK, mert ez a TÖRVÉNY SZAVA:

1. Mivel egy bizonyos idegen fejedelem, nevezetesen XXII. Benedek, Új-Róma püspöke, olyan hatalom gyakorlására vetemedvén, melynek joga nem illeti meg e nemzet papsága felett, arra merészkedett, hogy megpróbálja először interdiktum ítélete alá helyezni a Texarkanai Egyházat, majd később felfüggeszteni ezt az ítéletet, s ezáltal nagy zűrzavart és lelki megrendülést keltett a hívők soraiban, Mi, az egyház egyedüli jogos feje ebben a birodalomban, a püspöki és papi kar tanácsával egyetértésben ezennel közhírré tesszük, hogy a fent említett fejedelem és püspök, XXII. Benedek eretnek, szentségáruló, gyilkos, szodomita és istentagadó, aki méltatlan az anyaszentegyház elismerésére királyságunkban, császárságunkban és a védnökségünk alatt álló területeken. Aki őt szolgálja, nem szolgál Minket.

2. Ennélfogva tudtára adatik mindenkinek, hogy az interdiktumról és a felfüggesztéséről szóló rendeletet ezennel HATÁLYTALANÍTJUK, ÉRVÉNYTELENÍTJÜK, SEMMISNEK ÉS JELENTŐSÉG NÉLKÜLINEK NYILVÁNÍTJUK, eredetileg sem lévén…

Dom Paulo csak átfutotta a többit. Nem kellett végigolvasni. A polgármesteri TÖRVÉNY SZAVA elrendelte a texarkanai papság lajstromba vételét, engedélyhez kötötte a papi hivatás gyakorlását, bűncselekménynek nyilvánította a szentségek lajstromozatlan személy általi kiszolgáltatását, s a lajstromba vétel és az engedélyezés feltételéül a polgármester iránti, mindenekfölött álló hűségre való felesküvést szabta meg. Nemcsak a polgármester jele állt alatta, hanem több „püspöké” is, akiknek a neve ismeretlen volt az apát előtt.

Visszadobta az írást az asztalra, leült az ágy mellé. A menekült szeme nyitva volt, de csak a mennyezetre meredt, és szaggatottan kapkodta a levegőt.

— Claret testvér… — szólongatta szelíden az apát. — Testvérem…

A pincében a novíciusoktól körülvett thon tekintetében megvillant annak a szakembernek a hetyke lelkesedése, aki betör egy másik szakember területére, hogy ő majd rendet teremt abban a zűrzavarban…

— Ami azt illeti, igen! — válaszolta éppen egy novícius kérdésére. — Csakugyan sikerült találnom itt egy forrást, amely szerintem biztosan érdekelni fogja majd Thon Mahót! Én persze nem vagyok történész, de…

— Thon Maho? Ő az, aki, ööö… korrigálni próbálja a Teremtés Könyvét? — érdeklődött száraz hangon Gault atya.

— Igen, és… — A tudós hirtelen elhallgatott, meghökkent pillantást vetett Gaultra.

— Semmi baj — mondta kuncogva a pap. — Sokan vagyunk, akik szerint a Teremtés Könyve többé-kevésbé allegorikus. Mire bukkant rá?

— Találtunk egy Tűzözön előtti töredéket, amely valami egészen forradalmi koncepciót sugall, legalábbis szerintem. Ha jól értelmezem a töredéket, akkor az emberiséget nem sokkal a legutolsó civilizáció pusztulása előtt, teremtették meg!

— Micsoda?! Akkor kik hozták létre azt a civilizációt?

— Nem az emberiség. Egy korábbi faj alakította ki, amely azonban kiveszett a Tűzözön során.

— De a Szentírás évezredekkel visszanyúlik a Tűzözön előttre!

Thon Taddeo csak jelentőségteljesen hallgatott.

— Azt akarja mondani — kérdezte hirtelen rémülettel Gault —, hogy mi nem Ádám leszármazottjai vagyunk? Hogy semmi közünk a történelmi emberfajhoz?

— Lassabban! Én csak azt a következtetést vontam le, hogy a Tűzözön előtti faj, mely magát Embernek nevezte, képes volt arra, hogy életet hozzon létre. Nem sokkal a civilizációjuk pusztulása előtt sikeresen megalkották a jelenlegi emberiség őseit „tulajdon képmásukra” — mint szolgafajt.

— De még ha teljesen elveti is a Szentírást, ez hétköznapi-józan ésszel is teljesen szükségtelen komplikálása mindennek! — méltatlankodott Gault.

Az apát nesztelen léptekkel lejött a lépcsőn. Megállt odalent, és hitetlenkedve hallgatta a beszélgetést.

— Látszatra az — mondta Thon Taddeo —, amíg bele nem gondol, hogy mennyi mindenre magyarázatot ad! Ismeri az Egyszerűsítés Korának legendáit. Szerintem sokkal érthetőbbek lesznek, ha úgy tekintjük az egész Egyszerűsítést, mint a megalkotott szolgafaj lázadását az eredeti alkotók ellen, ahogy ez a töredék sugallja. Arra is magyarázatot adhat, hogy miért látszik a mai emberiség annyival alacsonyabb rendűnek az ősinél, miért zuhantak vissza a barbárságba őseink, amikor uraik eltűntek a Föld színéről, miért…

— Isten irgalmazzon nekünk! — kiáltotta Dom Paulo, és gyors léptekkel odament az alkóvhoz. — Könyörülj rajtunk, Uram, hiszen nem tudjuk, mit cselekedtünk!

— Sejthettem volna — mormolta a tudós, csak úgy bele a világba.

Az idős pap, mint valami nemezis, rontott rá vendégére.

— Szóval mi csak a teremtmények teremtményei vagyunk, igaz, Filozófus úr? Istennél kisebb istenek alkotásai, ennélfogva érthetően tökéletlenek, ami persze nem a mi hibánk!

— Ez csak feltételezés, de sok mindenre magyarázatot ad — mondta mereven a thon, szemlátomást elszánva magát, hogy kitart.

— És sok mindenre feloldozást is ad, nemdebár? Az ember lázadása teremtői ellen minden bizonnyal csak jogos zsarnokgyilkosság volt, ugye? Ádám végtelenül gonosz ivadékainak legyőzése, mi?

— Nem mondtam, hogy…

— Mutassa meg, Filozófus úr, azt a rendkívüli töredéket!

Thon Taddeo sietősen kotorászni kezdett a jegyzetei között. A fény pislákolt, ahogy a forgókeresztet hajtó novíciusok hallgatózni próbáltak. A tudós kicsiny hallgatósága mindaddig a döbbenettől dermedten állt, amíg az apát beviharzása megtörte a varázst. Most a szerzetesek súgtak-búgtak egymás között; valaki még nevetni is merészelt.

— Itt van — szólalt meg Thon Taddeo, és odanyújtott néhány jegyzetlapot Dom Paulónak.

Az apát egy pillanatra szúrósan rámeredt a tudósra, aztán olvasni kezdett. Kínos volt a csönd.

— Ezt ugyebár a besorolatlan dokumentumok között találta? — kérdezte az apát néhány másodperc múltán.

— Igen, de…

Az apát tovább olvasott.

— Hát akkor talán a legjobb lesz, ha befejezem a csomagolást — mormolta a tudós, és tovább válogatta a papírjait. A szerzetesek idegesen fészkelődtek, mintha szerettek volna feltűnés nélkül elosonni. Kornhoer a többitől külön állva borongott magában.

Néhány percnyi olvasás után Dom Paulónak elege volt. Odalökte a lapokat a perjelnek.

— Lege![99] — parancsolta nyersen.

— De mi?…

— Töredék egy színpadi műből, azt hiszem, vagy valami dialógusból. Már láttam. Olyasmiről szól, hogy valakik mesterséges embereket hoznak létre rabszolgának, és a rabszolgák föllázadnak a teremtőik ellen. Ha Thon Taddeo olvasta volna a Nagy tiszteletű Boedullus De Inanibusát[100], látta volna, hogy ezt „valószínűleg mese vagy allegória” gyanánt értékelte. De hát a thont minek is érdekelné, mi a véleménye a Nagytiszteletű Boedullusnak, amikor lehet saját véleménye is…

— No de miféle.

— Lege!

Gault félrehúzódott a jegyzetlapokkal. Paulo ismét a tudós felé fordult. Udvariasan, oktatóan, tagoltán szólt hozzá:

— „Az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.”

— Amit mondtam, csak feltevés — tiltakozott Thon Taddeo. — A kötetlen gondolkodás alapfeltétele a…

— „És vévé az Úr Isten az embert, és helyezé őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze. És…”

— …tudomány fejlődésének. Ha maga azt akarná, hogy vakhit és esztelen dogmák béklyózzanak minket, akkor azzal ugyanabban a…

— „…parancsok az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél; de a jó és rossz tudás fájáról ne…”

— …sötét, babonás tudatlanságban tartaná a világot, amely ellen, úgymond, az önök rendje…

— „…egyél. Mert amely napon eszel róla, meghalsz.”

— …küzd. És sohasem lehetünk képesek legyőzni az éhezést, a betegségeket, a torzszüléseket, nem tehetjük egy jottányival sem jobbá a világot, mint…

— „És monda a kígyó az asszonynak: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek, jónak és rossznak tudói.”

— …amilyen ezerkétszáz évig volt, ha minden új gondolatot csírájában fojtanak el, minden új utat el…

— Soha nem is volt jobb a világ, és soha nem is lesz jobb. Csak gazdagabb lesz vagy szegényebb, szomorúbb, de bölcsebb nem, egészen a legutolsó napig.

A tudós tehetetlenül vállat vont.

— Látja? Tudtam, hogy meg fog bántódni, de ön azt mondta nekem, hogy… De hát mi haszna? Magának ott van a saját leírásuk…

— Az a „leírás”, amelyet idéztem, Filozófus úr, nem a teremtés történetének a leírása, hanem a kísértésének, amely a bűnbeeséshez vezetett. Ez elkerülte a figyelmét? „És monda a kígyó az asszonynak…”

— Igen, igen, de a gondolkodás szabadsága nélkül…

— Senki sem akarta megfosztani tőle. És senki sem sértődött meg. De ugyanannak a fának a gyümölcséből eszik, aki visszaél az értelemmel — kevélységből, hiúságból vagy a felelősségtől való félelemből.

— Kétségbe vonja az indítékaim tisztaságát? — kérdezte elkomorulva a thon.

— Olykor a magaméit is. Nem vádolom semmivel. De kérdezze csak meg magától: Miért ugrik ekkora örömmel ilyen merész következtetésre egy ilyen gyöngécske ugródeszkáról? Miért szeretné lejáratni a múltat, olyannyira, hogy megfosztja emberi mivoltától az előző civilizációt? Azért, hogy ne kelljen okulni a hibáikból? Vagy lehetséges, hogy nem tudja elviselni, hogy csak „újrafelfedező”? Mindenáron azt akarja érezni, hogy „teremtő” is?

A thon a foga között káromkodást sziszegett.

— Ezeket a dokumentumokat hozzáértő emberek kezébe kellene adni! — mondta haragosan. — Micsoda képtelen fonákság!

A fény sercent egyet, aztán kialudt. Nem a szerkezet romlott el, hanem a forgókeresztet hajtó novíciusok hagyták abba a munkát.

— Hozzatok gyertyákat! — parancsolta az apát. Megérkeztek a gyertyák.

— Gyere le! — szólt fel Dom Paulo a létrán kuksoló novíciusnak. — És hozd le azt a vacakot is! Kornhoer testvér! Kornhoer test…

— Egy pillanattal ezelőtt kiment a raktárba, Domne.

— Akkor szóljatok neki! — Dom Paulo ismét a tudóshoz fordult, és odanyújtotta az iratot, melyet Claret testvér holmija között találtak. — Olvassa el, ha ki tudja betűzni gyertyafénynél, Filozófus úr!

— Polgármesteri ediktum?

— Olvassa csak el, és örvendezzék nagyra becsült szabadságának!

Kornhoer testvér nesztelenül visszajött a helyiségbe. A súlyos feszületet hozta, melyet levettek a boltív tetejéről, hogy helyet csináljanak az új lámpának.

Odaadta a keresztet Dom Paulónak.

— Honnét tudtad, hogy ezt akartam?

— Csak úgy döntöttem, hogy most már itt az ideje, Domne. — Vállat vont.

Az öregember felmászott a létrára, visszaakasztotta a feszületet a vaskampóra. A Megfeszített teste aranyosan csillogott a gyertyafényben. Az apát megfordult, és leszólt a szerzeteseknek:

— Aki ezentúl ebben az alkóvban olvas, az olvasson ad Lumina Christi![101]

Amikor lekászálódott a létráról, Thon Taddeo már az utolsó papírjait gyömöszölte bele egy nagy ládába, hogy majd később szétválogatja őket. Laposat pislantott az apátra, de nem szólt semmit.

— Elolvasta az ediktumot? A tudós bólintott.

— Ha véletlenül, akármilyen valószínűtlen is, politikai menedékjogot kérne nálunk…

A tudós megrázta a fejét.

— És most megkérhetem, hogy fejtse ki bővebben, mit értett azon, hogy a feljegyzéseinknek hozzáértő kezekben volna a helye?

Thon Taddeo lesütötte a szemét.

— A pillanat hevében mondtam, atyám. Visszavonom.

— De most is úgy gondolja! Mindvégig úgy gondolta.

A thon nem tagadta.

— Akkor hasztalan ismételném meg a kérésemet, hogy járjon közben az érdekünkben, amikor majd a testőrsége tisztjei elmesélik az unokabátyjának, hogy milyen elsőrangú helyőrség lehetne ebből az apátságból. De az ő érdekében azért annyit mondjon neki, hogy amikor a rend oltárait vagy a Memorabíliákat fenyegette veszély, az elődeink sem tétováztak karddal ellenállni. — Elhallgatott egy pillanatra. — Ma megy el vagy holnap?

— Azt hiszem, jobb lesz ma — mondta halkan Thon Taddeo.

— Szólok, hogy lássák el önöket útravalóval. — Az apát megfordult, néhány lépést tett, aztán megállt, és szelíd hangon még annyit mondott: — De amikor visszaér, adjon át egy üzenetet a kollégáinak!

— Szívesen. Leírta?

— Nem. Csak annyit mondjon, hogy szívesen látunk itt mindenkit, aki a tudását akarja gyarapítani, még ha a világítás gyönge is. Thon Mahot különösen! És Thon Esser Shont is, a hat alapelemével. Azt hiszem, az embereknek egy ideig el kell bíbelődniük a tévedésekkel, amíg meg tudják különböztetni őket az igazságtól — feltéve, hogy nem csapnak le mohón a tévedésre, mert sokkal édesebb. Azt is mondja meg nekik, fiam, hogy ha elérkezik az idő — mert biztosan elérkezik —, amikor nemcsak a papoknak, de a filozófusoknak is menedéket kell keresniük, akkor… mondja meg, hogy jó vastagok a mi falaink!

Odabiccentett a novíciusoknak, hogy elmehetnek, aztán súlyos léptekkel fölment a lépcsőn, dolgozószobája magányába. A bensőjét már megint szorongatni kezdte az a marok, és az apát tudta, hogy kínszenvedés vár rá.

Nunc dimittis servum tuum, Domine… Quia viderunt oculi mei salutare…[102]

Talán ezúttal egészen szétrángat bennem mindent, gondolta szinte reménykedve. Hívatni akarta Gault atyát, hogy meggyónjon neki, de úgy döntött, jobb lesz megvárni, amíg elmennek a vendégek. Tekintete megint az ediktumra vándorolt.

Kisvártatva kopogtatás zavarta meg szenvedésében.

— Nem tudsz később visszajönni?

— Sajnos, később nem leszek itt — hallatszott egy tompa hang a folyosóról.

— Ó, Thon Taddeo, jöjjön hát be! — Dom Paulo fölegyenesedett; keményen fegyelmezte a fájdalmat, nem próbálta elküldeni, csak kordában tartani, mint egy engedetlen szolgát.

A tudós belépett, és letett az apát asztalára egy papírköteget.

— Úgy tartottam helyénvalónak, hogy ezt itt hagyjam önnek — mondta.

— Hát ez meg mi?

— Az erődítéseik tervrajzai. Amiket a tisztek készítettek. Javasolom, hogy tüstént égesse el őket.

Miért teszi ezt? kérdezte elhaló hangon Dom Paulo. — A lenti szóváltásunk után…

— Ne értsen félre — szakította félbe Thon Taddeo. —, Mindenképpen odaadtam volna őket. Becsületbeli kérdés, hogy ne használják, ki az önök vendégszeretetét a saját… de hagyjuk ezt. Ha hamarabb hoztam volna el a rajzokat, akkor a tiszteknek bőven lett volna idejük és alkalmuk újra elkészíteni őket.

Az apát felállt ültéből. A tudós kezéért nyúlt.

Thon Taddeo tétovázott.

— Nem ígérem meg, hogy bármit teszek az önök érdekében…

— Tudom.

— …mert úgy gondolom, hogy ami itt van, annak az egész világ számára elérhetőnek kell lennie.

— Az. Az is volt, az is lesz.

Óvatosan kezet fogtak, de Dom Paulo tudta, hogy ez nem a megbékélés jele, csak két ellenfél kölcsönös tiszteletéé. Talán soha nem is lesz több. De miért kell mindent újra végigcsinálni?

Ott volt a válasz, elérhető közelségben. A kígyó még mindig azt sziszegte: Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek. A hazugságok ősatyja ügyesen forgatta a féligazságokat: hogyan lehettek „tudói” a jónak és rossznak, amíg meg nem kóstoltátok mind a kettőt? Kóstoljátok meg, és legyetek olyanok, mint az istenek! De sem a végtelen hatalom, sem a végtelen bölcsesség nem teheti istenivé az embert. Mert ahhoz végtelen szeretet is kellene.

Dom Paulo magához hívatta a fiatal perjelt. Már közel járt az ideje. És nemsokára újév lesz…

Abban az évben példa nélkül álló felhőszakadás zúdult a sivatagra, akkora, hogy szárba szökkentek tőle régen kiszáradt magok.

Abban az évben a civilizáció jelei tűntek fel a sivatagi nomádok között, és még Laredo népe is azt kezdte mormolni, hogy talán jobb így. Róma más véleményen volt.

Abban az évben időleges megállapodásra jutott a denveri és a texarkanai birodalom, majd megszegték. Abban az évben a vén zsidó folytatta korábbi foglalkozását mint orvos és bolyongó, s a Leibowitz-rend szerzetesei abban az évben eltemették előző apátjukat, majd fejet hajtottak az új előtt. Nagy reményekkel kecsegtetett a holnap.

Abban az évben egy király tűnt fel napkeleten, hogy leigázza az országot, és uralkodjék fölötte. Az az év az Ember éve volt.

23. FEJEZET

Kellemetlen volt a hőség a napsütötte ösvényen, az erdős domboldal tövében, és a forróság fokozta a Költő szomjúságát. Hosszú idő telt el, amíg végre fölemelte szédülő fejét, és megpróbált körülnézni. A csetepaté véget ért; elcsitult minden, kivéve a lovassági tisztet. Már a keselyűk is leszálláshoz készülődtek.

Néhány halott menekült hevert a közelben, egy döglött ló s a ló alá szorulva a haldokló lovassági tiszt. A tiszt időnként magához tért, és erőtlenül sikoltozott. Olykor az anyjáért sikoltozott, olykor papért. Néha felriadván, a lováért sikoltozott. Hangja idegesítette a keselyűket, és tovább rontotta a Költő kedvét, aki amúgy is nyűgös volt Nagyon csüggeteg Költő lett belőle. Korábban sem várta a világtól, hogy udvariasan, illendően vagy akár józanul viselkedjék, és a világ ritkán is viselkedett úgy; a Költő gyakran merített új erőt a világ következetes otrombaságából és ostobaságából. Mindeddig azonban a világ még nem lőtte hasba a Költőt muskétával. Ezt most a legkevésbé sem találta szívderítőnek.

Ami még rosszabb volt, ezúttal a világ hülyeségét sem kárhoztathatta, csak a magáét. Maga a Költő követett el baklövést. Nem sokkal előbb még szépen ment a maga dolga után, nem volt baja senkivel, amikor meglátta a menekültek keletről a domb felé nyargaló kis csapatát és nyomukban az üldöző lovasságot. Hogy elkerülje a bajt, a Költő elrejtőzött a bozótosban, az ösvény melletti meredek partszegélyen. Arról a helyről jól végignézhette volna az egész cirkuszt anélkül, hogy őt észrevették volna. Elvégre ez nem a Költő harca volt. A legkevésbé sem érdekelték a menekültek és a lovasság politikai és vallási ízléskülönbségei. Ha a sors könyvében mészárlás volt megírva, akkor a sors aligha találhatott volna elfogulatlanabb tanút, mint a Költőt! Akkor hát honnét jött az a meggondolatlan impulzus?

Az impulzus hatására a partszegélyről egyetlen hatalmas ugrással rávetette magát a lovassági tisztre, és háromszor belemélyesztette az övében levő kést, mielőtt mindketten lefordultak a nyeregből a földre. Nem tudta megérteni, hogy miért tette. Semmit sem ért el vele. A tiszt emberei nyomban lepuffantották, mielőtt még felállhatott volna. A menekültek mészárlása folytatódott. A lovasság elvágtatott a többi menekülő után, és a halottakat hátrahagyták.

A Költő hallotta, hogy hangosan korog a hasa. Hah, minő hiábavalóság megpróbálni megemészteni egy puskagolyót! Némi tépelődés után a Költő arra jutott, hogy haszontalan tettét az életlen szablyával történtek miatt követte el. Ha a tiszt egyszerűen csak egy vágással megölte volna a lovon ülő asszonyt, és továbbvágtat, a Költő elnézte volna. De ahogy csak kaszabolta, kaszabolta…

Nem volt hajlandó újra felidézni. Inkább a vízre gondolt.

— Ó, istenem… ó, istenem… — nyöszörgött egyre a tiszt.

— Legközelebb élezd ki az eszcájgot! — zihálta a Költő.

De nem lesz legközelebb.

A Költő, amióta az eszét tudta, nem félt a haláltól, arra azonban sokszor gyanakodott, hogy a Gondviselés a lehető legrosszabb halálnemet tartogatja neki, amikor majd elérkezik az ideje. Arra számított, hogy elrothad. Lassan és nem éppen illatosan. Valami költői előérzet arra figyelmeztette, hogy minden bizonnyal nyöszörgő, leprás roncsként fog elpusztulni, gyáván meggyónva minden bűnét, de bűnbánat nélkül. Egy pillanatig sem számított semmi olyan primitív és biztos dologra, mint a hasba kapott golyó, ráadásul úgy, hogy közönség sincs, aki meghallgassa utolsó szellemességeit! Az utolsó szava, melyet hallhattak tőle, amikor lelőtték, annyi volt: „Au!” — ezt hagyta örökül az utókornak. Au! — egy memorabília önnek, Domnissime!

— Atyám… atyám?… — nyöszörgött a tiszt.

Egy idő múlva a Költő összeszedte az erejét, megint fölemelte a fejét, pislogott, hogy kimenjen a homok a szeméből, és néhány másodpercig szemügyre vette a tisztet. Bizonyos volt benne, hogy ezt támadta meg, habár a másik arca mostanra már zöldesfehér színt öltött. A Költőt egyre jobban bosszantotta ez a papért való bégetés. Legalább három egyházi személy feküdt holtan a menekültek között, de a tiszt most valahogy mégsem látszott olyan válogatósnak, nem törődött a felekezetekkel. Lehet, hogy én is megteszem, gondolta a Költő.

Lassan elkezdte a tiszt felé vonszolni magát. A tiszt észrevette a közeledtét, és a pisztolya után kotorászott. A Költő megállt; nem számított rá, hogy fölismerik. Fedezékbe akart hengeredni. Az imbolygó pisztolycső feléje mutatott. A Költő egy pillanatig elnézte az imbolygását, aztán úgy döntött, hogy folytatja az útját a másik felé. A tiszt meghúzta a ravaszt. A lövés méterekkel eltévesztette a célt. Úgy kell neki!

A tiszt újra akart tölteni, amikor a Költő elvette tőle a fegyvert. A másik szemlátomást nem volt magánál, egyre keresztet akart vetni.

— Tessék, csak nyugodtan — nyögte a Költő, ahogy a keze rátalált a késre.

— Áldj meg, atyám, mert vétkeztem…

— Ego te absolvo[103], fiam — mondta a Költő, és a tiszt torkába döfte a kést.

Utána megkereste a tiszt kulacsát, ivott egy keveset. A víz fölforrósodott a napon, de felségesnek érezte. Fejét a tiszt döglött lovára támasztotta, úgy várta, hogy a domb árnyéka végre rákússzék az ösvényre. Jézusom, hogy fáj! Ezt a legutóbbi dolgot nem lesz könnyű kimagyarázni, gondolta; ráadásul a szemgolyóm nélkül… Ha ugyan magyarázatot kell adni bármiről is. Ránézett a halottra.

— Pokoli a forróság odalenn is, mi? — suttogta rekedten.

A tiszt nem adott felvilágosítást. A Költő még egyszer meghúzta a kulacsot, aztán még egyszer. Hirtelen nagyon fájdalmas székelési ingert érzett. Nagyon gyötörte egy-két pillanatig…

A keselyűk kevélyen lépdeltek fel-alá, tollászkodtak, civakodtak a vacsora körül: még nem volt elég érett. Vártak néhány napot a farkasokra. Jutott bőven mindenkinek. Végül megették a Költőt.

Mint máskor is, az ég vad, fekete dögevői lerakták tojásaikat, amikor eljött az ideje, és szerető gonddal táplálták fiókáikat. Magasra szárnyaltak a prérik, a hegyek, a síkságok fölé, keresték az önmegvalósítást, hogy kivegyék részüket az életből, mely nekik rendeltetett a természet nagy egészében. Filozófusaik önerőből, tisztán logikai úton bebizonyították, hogy a Legfőbb Cathartes aura regnans[104] a világot elsősorban a dögkeselyűk számára teremtette. Sok évszázadon át jó étvággyal hódoltak neki.

Aztán a sötétség évszázadai után a nemzedékek kiléptek a fény évszázadaiba. Az évet az Úr 3781-ik esztendejének nevezték — azért imádkozva, hogy az Úr békéjének éve legyen.