Erik

Vegyünk, például, egy bizonyos szállodafajtát. Valószínűleg egy amerikai hotel angol változata, ám azzal a sajátságos angol tehetséggel működtetik, amely fog valami amerikait, kivonja belőle egyetlen érdemleges vonását, s így aztán lassú gyorsétteremmel végzed, West Country[14] és Western zenével, valamint, nos, ezzel a szállodával.

Aznap korán zár minden. A bár valójában csak az egyik sarokban fölállított, pasztellrózsaszín lapokkal borított asztal, rajta hülyécske jégtartó, és még órákig nem fog kinyitni. És aztán adj hozzá esőt, és az egyetlen fogható csatorna az egyetlen tévékészüléken legyen esetleg a Walesi Négyes Csatorna, sugározva a szokásos möbius eisteddfodot, az évente megrendezett költő- és dalnokfesztivált Lyheg-y-korlfogból. És csupán egyetlen könyv akad ebben a hotelban, amit egy korábbi áldozat hagyott ott. Azok közül való, amelyeken a szerző neve domború aranybetűkkel áll a borítón, és sokkal nagyobb, mint a cím, s valószínűleg van rajta egy szál rózsa meg egy pisztolygolyó is. A lapok fele hiányzik.

És a városka egyetlen mozijában valami olyan megy, ami föliratos és teli francia esernyőkkel.

És akkor megállítod az időt, de nem a tapasztalatszerzést, szóval úgy tűnik, mintha a szőnyegből maguk a szöszök apránként fölemelkednének, hogy megtöltsék az agyat és a szád íze kezd olyan lenni, mint egy régi protézisé.

És elintézed, hogy mindörökkön-örökké tartson. Az még hosszabb, mint mostantól nyitásig. És akkor lepárolod.

Na persze, a Korongvilág nélkülözi a föntebb fölsoroltak némelyikét, ám az unalom egyetemes, és Astfgl a Pokolban elért egy különösképpen elsőrangú unalmat, ami olyan unalom, amit akkor kapsz, ha a) pénzedbe kerül és b) akkor történik veled, amikor jól kellene érezned magad.

A Széltoló előtt kitáruló barlangok tele voltak köddel és ízléses térelválasztókkal. Hébe-hóba az unatkozás sikolyai kéltek a cserepes növények között, ám főként az emberi agyat belülről kifelé krémsajttá változtatás rettenetes, elfásító csöndje honolt.

— Nem értem — mondta Erik. — Hol vannak a tüzes kemencék? Hol vannak a lángok? Hol — tette hozzá reménykedve — vannak a succubák?

Széltoló a legközelebbi kiállított tárgyat fürkészte.

Egy vigasztalhatatlan démon, akinek kitűzője azt hirdette, hogy ő Azaremoth, az Eblehelet Bűze, továbbá remélte, hogy az olvasónak szép napja lesz, egy sekély gödör peremén ült, melyben egy szikla hevert, amire szétfeszített végtagokkal egy férfit láncoltak.

Egy roppant elcsigázott küllemű madár gubbasztott mellette. Széltoló azt hitte, hogy Erik papagája csúnyán kifogta, ám ez a madár minden bizonnyal keresztülment az Élet mángorlóján. Úgy nézett ki, mint amit először megkopasztottak, aztán visszadugdosták a tollait.

A kíváncsiság fölülkerekedett Széltoló szokásos gyávaságán.

— Mi folyik itt? — kérdezte. — Mi történik vele?

A démon abbahagyta a tűkön ülést a gödör szélén. Nem merült föl benne, hogy kérdéseket tegyen föl Széltoló jelenlétéről. Föltételezte, hogy nem lenne itt, hacsak nincs hozzá joga. Az alternatíva hihetetlen volt.

— Nem t'om, mit követett el — felelte. — De amikor először jöttem ide, a büntetése az volt, hogy ahhoz a sziklához láncolták és mindennap egy sas ideröppent és kicsipegette a máját. Afféle régi kedvenc, ez a büntetés.

— Nem úgy néz ki, mintha most is megtámadná a férfit — szögezte le Széltoló.

— Nem is. Az egész megváltozott. Most mindennap ideröppen és mesél neki a sérvműtétjéről. Most hatásos, ezt elismerem — válaszolta szomorkásan a démon —, de nem az, amit én kínzásnak hívnék.

Széltoló elfordult, ám előtte futólag megpillantotta a halálos gyötrelem kifejezését az áldozat arcán. Rettenetes volt.

Azonban akadt ennél rosszabb. A következő bugyorban számos megláncolt és nyögdécselő embernek mutogattak egy sor festményt. Előttük a démon fölolvasott egy kéziratból.

— …ez az, amikor az Ötödik Bugyorban voltunk, csak nem láthatjátok, hol szálltunk meg, pont egy kicsit balra volt ettől, és ez az a jópofa házaspár, akikkel találkoztunk, nem fogjátok elhinni, ott laknak a Végzet Jégsíkságain, pont közvetlen szomszédságában a…

Erik Széltolóra nézett.

— Képeket mutogat nekik önmagáról, amikor szabadságon volt? — hitetlenkedett.

Mindketten vállat vontak, és fejük csóválva továbbálltak.

Aztán következett egy kis domb. A domb aljában feküdt egy kerek szikla. A szikla mellett ült egy megbilincselt férfi, kétségbeesett fejét kezébe temetve. Egy köpcös démon állt mellette, csaknem összeroskadva egy hatalmas könyv súlya alatt.

— Erről hallottam — jelentette ki Erik. — A pasi fogta magát és dacolt az istenekkel vagy valami. Szünet nélkül föl kell görgesse azt a sziklát a dombra, akkor is, ha állandóan visszagurul…

A démon fölnézett.

— De először — trillázta — meg kell hallgassa a Terjedelmes Tárgyak Emelését és Mozgatását meghatározó Egészségtelenségügyi és Munkaveszélyeztetési Rendelkezéseket.

Azaz a Szövegmagyarázatok kilencvenharmadik kötetét. Maguk a Rendelkezések további 1.440 kötetből álltak. Mármint az Első Rész.

Széltoló mindig szerette az unalmat, nagyon megbecsülte, már csak ritkasága miatt is. Mindig úgy tűnt neki, hogy azon alkalmak életében, amikor nem üldözték, vetették tömlöcbe vagy verték, csakis akkor fordultak elő, amikor leesett valahonnan és, noha a hosszas zuhanásban van egy bizonyos egyformaság, valójában nem számít „unalmasnak”. Az egyetlen időszak, amire némi gyöngédséggel tudott visszatekinteni, a rövid időköz volt, melyet a Láthatatlan Egyetemen segédkönyvtárosként töltött, amikor nem kellett sokat tennie azonkívül, hogy könyveket olvasott, gondoskodott a Könyvtáros banánellátmányának zavartalanságáról és nagy néha segített neki egy különösen makrancos grimoire-ral.

Most rádöbbent, mitől volt olyan vonzó az unalom. Attól a tudástól, hogy rosszabb dolgok, veszedelmesen izgalmas dolgok zajlanak épp csak a sarkon túl, és hogy neki semmi köze hozzájuk. Ahhoz, hogy az unatkozást élvezni lehessen, kell legyen valami, amivel összehasonlítod.

Míg ellenben ez itt csupán unalom volt unalom hátán, saját magába visszatekeredve, míg óriási lehengerlő pörölycsapássá vált, amely megbénított minden gondolatot és tapasztalatot és a flanelhoz hasonló valamivé kalapálta az örökkévalóságot.

— Ez rémes — jelentette ki.

A megláncolt férfi fölemelte elgyötört arcát. — Nekem mondod? — fakadt ki. — Annak idején szerettem a sziklát fölgörgetni a dombra. Megállhattál egy kis csevegésre, láthattad, mi történik, kipróbálhattál különféle fogásokat meg minden. Afféle turistalátványosság voltam, az emberek mindig mutogattak rám. Azt nem állítanám, hogy merő élvezet volt, de célt adott az embernek a halál utáni életben.

— És én segíteni szoktam volt neki — egészítette ki a démon nyers hangon a sértődött méltatlankodástól. — Egy kis segédkezet nyújtottam néha, nem igaz? Továbbadtam egy kis pletykát meg ilyesmik. Hogy valahogy biztassam, amikor visszagurult a szikla meg ilyesmi. Olyasmiket mondtam, hogy „hopp, már megint ott gurul a piszok” és ő azt mondta „A francba”. Azok voltak az idők, nem? Nagyszerű idők. — Azzal kifújta az orrát.

Széltoló köhintett.

— Ez mán igazán túlzás — folytatta a démon. — A régi időkben boldogok voltunk. Nem mintha bárkinek is túlzottan ártott volna, és, hát, mindnyájan együtt voltunk benne.

— Erről van szó — állította a megláncolt férfi. — Az ember tudta, hogy ha rendesen viselkedik, jó esélye van arra, hogy egy nap kikerüljön innen. Tudod, hogy hetente egyszer abba kell ezt hagyjam kézműves-foglalkozások miatt?

— Az biztos kellemes — motyogta Széltoló bizonytalanul.

A férfi szeme összeszűkült. — A kosárfonás? — firtatta.

— Tizennyolc évezrede vagyok itt, ördögfióka korom óta — morogta a démon. — Megtanultam a mesterséget, meg bizony. Tizennyolcezer átkozott év a vasvilla mögött, és most tessék. Olvasni kell egy…

Hangrobbanás visszhangzott végig a pokol egész hosszán.

— Ajvé — nyöszörögte a démon. — Ő visszajött. És ráadásul dühösnek hallatszik. Jobb lesz, ha behúzzuk a nyakunk. — És valóban, az alvilág összes bugyrában a démonok és elkárhozottak egyöntetűen fölnyögtek és visszatértek magánpoklukba.

A megláncolt férfit kiverte a veríték.

— Figyelj csak, Vizzimuth — kérlelte. — Nem hagyhatnánk valahogy ki csak egy-két bekezdést…

— Ez a munkám — siránkozott a démon. — Tudod jól, hogy ellenőrzi, ez az állásomba kerülhet… — Abbahagyta, szomorú grimaszt vágott Széltolóra, és nyájas karommal megveregette a zokogó alak vállát.

— Tudod mit — mondta kedvesen —, kihagyom némelyik alcikkelyt.

Széltoló megragadta Eriket ellen nem álló vállánál fogva.

— Jobb lesz, ha megyünk — jelentette ki halkan.

— Ez tényleg iszonyú — jegyzete meg Erik, miközben elindultak. — Ez rossz fényt vet a gonoszságra.

— Hümm — bizonytalankodott Széltoló. Nem tetszett neki annak hangzása, hogy Ő visszajött és Ő dühös. Ahányszor valami elég fontos ahhoz, hogy kiérdemelje a nagybetűt, dühös volt Széltoló közelségében, általában rá volt dühös.

— Ha ilyen sokat tudsz erről a helyről — mondta —, esetleg vissza tudsz emlékezni arra, hogy miként lehet kijutni?

Erik megvakarta a fejét. — Az segít, ha egyikőtök lány — válaszolta. — Az ephebei mitológia szerint van egy lány, aki minden télen lejön ide.

— Megmelegedni?

— Azt hiszem, a történet úgy szól, hogy valójában ő hozza létre a telet valahogy.

— Ismertem ilyen nőket — bólogatott bölcsen Széltoló.

— Vagy az is segít, ha van lírád, azt hiszem.

— Á! Ebben szilárdabb talaj lehet a talpunk alatt — felelte Széltoló. Gondolkozott egy darabig, aztán megszólalt: — Ööö. A kutyámnak… a kutyámnak fáj a lába.

— Az a fajta, amin zenélni lehet — mutatott rá türelmesen Erik.

— Ó!

— És, és, és amikor tényleg távozol, ha visszanézel… azt hiszem, valahol belekerülnek gránátalmák is, vagy, vagy, vagy, egy darab fává változol.

— Sosem nézek vissza — szögezte le eltökélten Széltoló. — A menekülés egyik első szabálya ez, sose nézz vissza.

Bömbölés harsant mögöttük.

— Különösen akkor nem, ha hangos lármát hallasz — folytatta Széltoló. — Amikor gyávaságról van szó, ez különbözteti meg a férfit a birkától. Az ember egyenesen elszalad. — Fölmarkolta a köntöse szegélyét.

És futottak és futottak, míg egy ismerős hang meg nem szólította őket: — Helló, édes cimboráim! Milyen izgi! Elképesztő, hogy az ember idelenn mennyi régi baráttal fut össze.

És egy másik hang ezt mondta: — Hogyhíjják? Hogyhíjják?

— Hol vannak?

A Pokol alnagyurai reszkettek. Ez rémes lesz. Még az is lehet, hogy memorandummal végződik.

— Nem menekülhettek el — recsegte Astfgl. — Valahol itt vannak. Miért nem tudjátok megtalálni őket? Csupa inkompetens és bolond vesz engem körbe?

— Nagyúr…

A démonhercegek megfordultak.

A beszélő Vassenego herceg volt, az egyik legöregebb démon. Hogy milyen öreg, senki sem tudta. Ám ha nem is ő találta föl az eredendő bűnt, legalábbis ő készítette róla az egyik első másolatot. A puszta vállalkozószellem és csavaros észjárás tekintetében akár embernek is elment volna, és, valóban, rendszerint egy idős, meglehetősen bús ügyvéd képét öltötte, akinek felmenői között akad valahol egy sas.

És mindegyik démoni elme azt gondolta: szegény, öreg Vassenego, ezúttal vége. Ez nem csupán memo lesz, ez elvi állásfoglalás lesz, megkapja minden ügyosztály, plusz másolat megy az irattárba.

Astfgl lassan fordult meg, mintha forgókorongra lenne fölszerelve. Már visszatért kedvelt alakjához, ám, hogy úgy mondjuk, egy fölfokozottabb érzelmi szinten szedte össze magát. A birodalmában tartózkodó eleven emberek puszta gondolatától úgy vibrált a dühtől, mint egy hegedűhúr. Nem hihetsz nekik. Megbízhatatlanok. Az utolsó ember után, akit élve leengedtek ide, rettentő rossz Sajtót kapott a hely. És, legfőképp, alábbvalónak érzi magát tőlük.

Most haragjának teljes wattértéke az öreg démonra összpontosult.

— Van valami érved, amit föl akarsz hozni? — firtatta.

— Csupán annyit akartam mondani, nagyuram, hogy mind a nyolc bugyorban átfogó kutatást folytattunk és tényleg meg vagyok győződve…

— Hallgass! Ne hidd, hogy nem tudom, mi folyik itt — morogta Astfgl körözve a feszült alak körül. — Láttalak téged… és téged, és téged is… — szigonya a többi vén nagyúr némelyikére mutatott — titokban konspirálni, bátorítva az ellenállást! Én uralkodom itt, nem úgy van? És megkövetelem az engedelmességet!

Vassenego elsápadt. Patrícius orrlyuka úgy kitágult, mint a sugárhajtómű beszíváskor. Minden porcikája ezt sugallta: te nagyképű, kicsinyes állat, persze, hogy bátorítjuk a lázadást, elvégre démonok vagyunk! És én már akkor hercegek elméjét őrjítettem, amikor te arra biztattad a macskákat, hogy hagyjanak döglött egereket az ágy alatt, te alantas gondolkodású, aktaimádó tökfej! Minden porcikája ezt sugallta, kivéve a hangját, amely nyugodtan ezt mondta: — Ezt senki sem tagadja, felség.

— Akkor kutassatok tovább! És a démont, aki beengedte őket, vigyék a legmélyebb gödörbe és szereljék szét, világos?

Vassenego fölvonta szemöldökét. — A vén Serkentostorrah-t, felség? Ostoba volt, tagadhatatlan, ám hűséges…

— Netalán arra törekszel, hogy ellentmondj nekem?

Vassenego habozott. Noha titokban rémesnek tartotta a királyt, a démonok mélyen hisznek a rangidősségben és hierarchiában. Túl sok ifjú démon szorongatta őket alulról ahhoz, hogy a rangidős nagyurak nyíltan szemléltessék a királygyilkosság és puccs módszereit, akármilyen erős legyen is a provokáció. Vassenegónak megvoltak a maga tervei. Semmi értelme sincs elrontani a dolgot most.

— Nem, felség — felelte. — De az azt jelenti, felség, hogy a félelmetes portált többé…

— Tedd meg!

A Poggyász megérkezett a félelmetes portálhoz.

Lehetetlen leírni azt, hogy milyen mérges leszel, ha csaknem kétszer végigrohanod a téridő-kontinuum hosszát, és a Poggyász már kezdetben is igencsak bosszús volt.

Ránézett a zsanérokra. Ránézett a zárakra. Egy kissé elhátrált és úgy tűnt, a kapu fölötti új hirdetményt olvassa.

Lehetséges, hogy ez még inkább földühítette, bár a Poggyász esetében nincs megbízható módszer ennek megállapítására, mert ő, hogy úgy mondjuk, a gyűlölködés-eseményhorizonton túl tölti összes idejét.

A Pokol kapui ősöregek. Nem csupán az idő és a hőség sütötte fájuk valami fekete gránithoz hasonlóvá. Félelmet és tunya gonoszságot is fölszedtek. Többek voltak a falban egy lyukat betöltő puszta tárgynál. Elég értelmesek voltak ahhoz, hogy homályosan tudatában legyenek, valószínűleg mit tartogat számukra a jövő.

Figyelték, ahogy a Poggyász hátracsoszog a homokon, megfeszíti lábikóit, és lekuporodik.

Kattant a zár. A kallantyúk kapkodva elhúzták maguk. Az óriási tolóreteszek kirándultak tokjukból. A kapuszárnyak kivágták maguk a falhoz.

A Poggyász ellazult. Fölegyenesedett. Előre lépett egyet. Majdhogynem pipiskedett. Átment az erőlködő sarokvasak között és, mikor már majdnem átért, odafordult, és a közelebbi kapuszárnyba jó nagyot rúgott.

Hatalmas taposómalom volt. Nem hajtott meg semmit, és szerfölött nyikorogtak a csapágyai. Egyike volt Astfgl ihletettebb ötleteinek, és az égvilágon semmi hasznát nem lehetett venni azon kívül, hogy megmutatta több száz embernek, hogy ha korábban azt hitték, az életük meglehetősen értelmetlen volt, még van mit tapasztalniuk.

— Nem maradhatunk itt örökre — mondta Széltoló. — Bizonyos dolgokat muszáj csináljunk. Például ennünk kell.

— Az egyike az elkárhozott lélekké levés irtó nagy előnyeinek — jelentette ki Ponc Strigo y Pondro da Chirm. — Az összes régi testi szükséglet elenyészik. Na persze, lesz egy teljesen új bajkészleted, de én mindig tanácsosnak véltem meglátni a derűt a borúban.

— Hogyhíjják! — mondta a papagáj, amely da Chirm vállán foglalt helyet.

— Ki hitte volna — fanyalgott Széltoló. — Nem is tudtam, hogy állatok is kerülhetnek Pokolra. Habár meg tudom érteni, miért tettek kivételt ebben az esetben.

— Kapd be, varázsló!

— Miért nem keresnek itt minket, ez az, amit nem értek — jegyezte meg Erik.

— Fogd be a szád és szedd a lábad! — intette Széltoló. — Hülyék, az az oka. Nem képesek elképzelni, hogy valami ilyesmit tehetünk.

— Igen, ebben igazuk van. Én sem tudom elképzelni, hogy valami ilyesmit teszünk — felelte Erik.

Széltoló egy darabig pedálozott s figyelte, amint a kétségbeesetten keresgélő démonok tömege elsiet mellettük.

— Szóval akkor nem találtad meg a Fiatalság Forrását — mondta, mert úgy érezte, illenék társalognia.

— Ó, dehogynem! — válaszolta komolyan da Chirm. — Egy tiszta forrást, a dzsungel mélyén. Nagyon imponáló volt. És jót ittam is belőle. Vagy kortyoltam, ami szerintem megfelelőbb szó.

— És…? — érdeklődött Széltoló.

— Határozottan hatott. Igen. Egy ideig kifejezetten érezhettem, hogy megifjodom.

— De… — Széltoló bizonytalan kézzel intett, egybefoglalva da Chirmet, a taposómalmot, és a Pokol magasba meredő bugyrait.

— Á! — mondta az öreg. — Na persze, ez az igazán bosszantó benne. Olyan sokat olvastam a Forrásról, és azt hihetné az ember, hogy valaki abban a rengeteg könyvben megemlíti a tényleg lényeges dolgot arról a vízről, nem?

— Ami nem más…?

— Először forrald föl! Ez mindent elmond, nem? Igazán szégyengyalázat!

A Poggyász leporoszkált a hatalmas, csigavonalú úton, amely összekötötte a Pokol bugyrait. Még ha a körülmények normálisak lettek volna, valószínűleg akkor sem keltett volna figyelmet. Ha valami, hát sokkal kevésbé volt elképesztő, mint a legtöbb helybéli.

— Ez tényleg unalmas — panaszkodott Erik.

— Pontosan ez a lényeg — szögezte le Széltoló.

— Nem lenne szabad itt rejtőzzünk, meg kellene próbálnunk kiutat találni!

— Hát, igen, csak nincs egy se.

— Valójában van — szólalt meg egy hang Széltoló mögött. Olyasvalaki hangja volt, aki már mindent látott, és különösebben semmi sem tetszett neki belőle.

— Lavaeolus? — lepődött meg Széltoló. Az őse pont mögöttük állt.

— „Rendben haza fogsz érni” — idézte keserűen Lavaeolus. — A saját szavaid. Huh! Tíz évig egyik rohadt dolog a másik után. Igazán megmondhattad volna az embernek.

— Ööö — nyögte Erik. — Nem akartuk fölbontani a történelem menetét.

— Nem akartátok fölborítani a történelem menetét — ismételte el Lavaeolus vontatottan. Lebámult a taposómalom deszkáira. — Ó! Akkor jó. Attól minden rögtön rendben. Most, hogy tudom, sokkal jobban érzem magam. A történelem menetének nevében szólva szeretném azt mondani, nagyon szépen köszönöm.

— Elnézést — szólt Széltoló.

— Igen?

— Azt mondtad, van másik kiút?

— Ó, igen. Egy hátsó út.

— Hol van?

Lavaeolus egy pillanatra abbahagyta a taposást és átmutatott a ködbe burkolózott völgyön.

— Látod ott azt a boltívet?

Széltoló kémlelte a messzeséget.

— Épp hogy — válaszolta. — Az lenne az?

— Igen. Hosszú, meredek kapaszkodó. Bár azt nem tudom, hová nyílik.

— Hogyan derítetted ki, hogy létezik?

Lavaeolus vállat vont. — Megkérdeztem egy démont — felelte. — Tudod, mindig van egy könnyebb módszer, bármit is akarj tenni.

— Egy örökkévalóságba telne odamenni — morogta Erik. — Pont a túlsó oldalon van, sose fogjuk elérni.

Széltoló bólintott, és komoran folytatta a végtelen sétát. Néhány perc múlva megszólalt: — Nem az a benyomásod, mintha gyorsabban haladnánk?

Erik megfordult.

A Poggyász előzőleg fölszállt a járgányra és most megpróbálta utolérni őket.

Astfgl a tükre előtt állt.

— Mutasd nekem, amit ők látnak — parancsolta.

Igen, gazdám.

Astfgl egy pillanatig szemlélte a szélsebesen forgó és zümmögő képet.

— Mondd meg, hogy ez mit jelent! — utasította.

Én csak egy tükör vagyok, gazdám. Mit tudok én?

Astfgl hörgött. — És én vagyok a Hádész Ura — jelentette ki szigonyával hadonászva. — És kész vagyok megkockáztatni újabb hét év balszerencsét!

A tükör fontolóra vette a rendelkezésére álló lehetőségeket.

Mintha képes lennék kivenni valami nyikorgást, nagyúr, reszkírozta meg.

— És?

Füstszagot érzek.

— Nem lehet füst. Kifejezetten betiltottam minden nyílt tüzet. Roppant divatjamúlt elképzelés. Rossz hírét költötte a helynek.

Mindamellett, gazdám.

— Mutasd nekem… Hádészt.

A tükör a tőle telhető legjobbat nyújtotta. A király pont időben volt, hogy lássa a taposómalmot, vörösen izzó csapágyakkal, nagy robajjal lezuhanni állványáról és gurulni, oly megtévesztő lassúsággal, akár egy lavina, keresztül az elkárhozottak földjén.

Széltoló a tolórúdon lógott s figyelte, ahogy a küllők szélsebesen elzümmögnek mellette olyan sebességgel, amely leégette volna szandálja talpát, ha elég bolond lett volna ahhoz, hogy letegye a lábát. Ám a holtak az egészet azoknak derűs hidegvérével fogadták, akik tudják, hogy a legrosszabb már megtörtént velük. „Passzold ide a vattacukrot!” kiáltások hallatszottak le. Hallotta, hogy Lavaeolus dicséri a kerék remek úttapadását és elmagyarázza da Chirmnek hogyan lehetnének, ha lenne olyan jármű, amely maga előtt rakja az utat, pont úgy, ahogy a Poggyász ténylegesen tette, és aztán beborítanád páncélzattal, akkor kevésbé véresek a háborúk, feleannyi idő alatt befejeződnének és mindenki még több időt tölthetne a hazamenetellel.

A Poggyász egyáltalán nem tett észrevételt. Láthatta a gazdáját néhány lábbal maga előtt lógni, és így folytatta a menetelést. Esetleg fölmerült benne, hogy az út némi időt vesz igénybe, de az az Idő gondja. És így, esetenként lehajítva egy-egy sikító lelket, esetenként összeütközve egy peches démonnal, akit aztán megpörgetett, végül összezúzott, a kerék gurult tovább.

Nekiütközött a szemközti sziklának.

Vassenego nagyúr mosolygott.

— Most — mondta —, itt az idő.

A többi rangidős démon kissé határozatlannak látszott. Természetesen átitatta őket a gonoszság és Astfgl határozottan Nem Való Közénk és a legundorítóbb kis bunkó, aki valaha utat hízelegett-vesztegett magának a hivatalba…

Ám… nos, ez… talán vannak olyasmik, amik túl…

— „Tanuljatok az emberek módszereiből”! — utánozta Vassenego. — Meghagyta nekem, hogy tanuljak az emberektől. Nekem! Ezt a pimaszságot! Ezt a pökhendiséget! De én figyeltem, ó, igen. Tanultam. Terveztem.

Elmondhatatlan, hogy milyen kifejezés honolt az arcán. Még a pokolmélyi bugyrok nagyurai is, akik kérkedni szoktak gazságukkal, el kellett fordítsák fejük.

Dögletes Drazometh herceg tétován fölemelte egyik karmát.

— De ha gyanút fog — mondta —, úgy értem, rémes egy természete van neki. Azok a memók… — Megborzongott.

— De mi rosszat teszünk? — Vassenego a teljes ártatlanság gesztusával tárta szét karját. — Hol van ebben rossz? Testvéreim, azt kérdezem tőletek: mi ebben a rossz?

Az ujjai ökölbe szorultak. Ujjpercei fehéren ragyogtak a vékony, kék erek hálózta bőr alól, miközben tanulmányozta a kétkedő arcokat.

— Vagy jobb szeretnétek egy újabb elvi állásfoglalást? — firtatta.

Végig megvonaglottak az arckifejezések, ahogy a nagyurak elhatározták maguk, akár egy sor dominó ledőlőben. Akadtak olyan dolgok, amelyekben egyetértettek. Ne legyen több elvi állásfoglalás, ne legyen több konzultatív dokumentum, ne legyen több hangulatjavító közlemény a teljes személyzetnek. Ez ugyan a Pokol, de azért valahol meg kell vonni a határt.

Bizlimoth gróf megdörgölte egyik orrát a három közül. — És valahol az emberek kigondolták ezt az egészet teljesen maguktól? — tudakolta. — Mi nem tettünk nekik erre, tudod, célzásokat?

Vassenego a fejét rázta.

— Teljes egészében önállóan csinálták — válaszolta büszkén, mint egy szerető iskolaigazgató, aki épp most nézte végig ahogy egy végig kitűnő diák summa cum laude érettségizett.

A gróf a végtelenbe meredt. — Azt hittem, nekünk kéne ocsmánynak lennünk — jegyezte meg s hangját elöntötte a döbbenettel vegyes bámulat.

A vén nagyúr biccentett. Nagyon régóta várt erre. Míg mások vörösen lángoló forradalomról beszéltek, ő csupán kinézett az emberek világába, és megfigyelt, és álmélkodott.

Ez a Széltoló fickó rendkívül hasznosnak bizonyult. Sikerült neki folyamatosan és teljesen lekötnie a Királyt. Megért minden fáradozást. Az átkozott bolond halandó még mindig azt hitte, hogy az ujjai végzik a munkát! Három kívánság, még mit nem!

És imígyen történt, hogy amikor Széltoló kiszabadította magát a kerék roncsaiból, ott találta Astfglt, a Démonkirályt, a Pokol Nagyurát, az Alvilág Gazdáját őt fenyegetve.

Astfgl már túljutott az őrjöngés korábbi stádiumán és mostanra a dühöngés nyugodt lagúnájába ért, ahol a hang nem remeg, a modor kimért és udvarias, és csak az alig észrevehetően habzó nyál a száj sarkában árulja el a belső poklot.

Erik előkúszott egy törött rúd alól és fölnézett.

— Ó, jaj! — nyögte.

A Démonkirály megpörgette a szigonyát. Az hirtelen többé nem tűnt nevetségesnek. Inkább nehéz fémbotnak látszódott, a végén három ijesztő vasheggyel.

Astfgl elmosolyodott és körülnézett. — Nem — mondta szemlátomást önmagának. — Nem itt. Ez nem elég nyilvános. Gyertek!

Mindkettőjük vállát megragadta egy kéz. Semmivel se tudtak jobban ellenállni, mint amennyire két, nem egyforma hópehely lenne képes ellenállni a lángszórónak. Egy pillanatra összezavarodott minden, aztán Széltoló a világegyetem legnagyobb termében találta magát.

Az volt a nagy csarnok. Holdrakétákat lehetett volna építeni benne. A Pokol királyai esetleg hallottak olyan szavakról, mint „kifinomultság” és „visszafogottság”, ám azt is hallották, ha van valamid, vágj föl vele, és úgy okoskodtak, hogy ha nincs neked, még jobban föl kell vágj vele, és amijük nem volt, az a jó ízlés. Astfgl megtett minden tőle telhetőt, de még ő sem volt képes sokat hozzáadni a csúf alaprajzhoz, az egymást ütő színekhez és a borzalmas tapétához. Betetetett néhány dohányzóasztalt és egy bikaviadalos posztert, ám azok többé-kevésbé elvesztek a teljes káoszban, és az új karosszékvédő kézimunka a Rettentő Trónuson csak arra szolgált, hogy hangsúlyozza némelyik idegesítőbb féldomborművet.

A két ember elterült a padlón.

— És most… — vágott bele Astfgl.

Ám a hangja elveszett a váratlan éljenzésben.

Fölnézett.

Mindenféle méretű és alakú démon töltötte meg csaknem az egész csarnokot, összezsúfolódtak a falaknál, sőt még a plafonon is lógtak. Egy démoni zenekar válogatott hangzatokra zendített változatos hangszereken. A csarnok egyik oldalától a másikig kifeszített zászlón ez állt: Éllyen A Fönőc!

Astfgl szemöldöke azonnal paranoiától ráncolódott, amikor Vassenego, sarkában a többi nagyúrral, lecsapott rá. A vén démon arca majd' szétrepedt a teljesen őszinte vigyortól, és a király csaknem pánikba esett és odaütött a szigonnyal, mielőtt Vassenego odanyúlt és hátba vágta.

— Bravó! — kiáltotta.

— Mi?

— Ó, ez már derék, nagyon derék!

Astfgl lenézett Széltolóra.

— Ó! — mondta. — Igen. Nos. — Köhintett. — Semmiség — jelentette ki fölegyenesedve. — Tudtam, hogy ti, mihaszna banda, semmire se fogtok jutni, szóval csak…

— Nem ezek — nevetett csúfondárosan Vassenego. — Ilyen jelentéktelen dolgok! Dehogy, felség. Felséged rangemelkedésére utaltam.

— Rangemelkedés? — hökkent meg Astfgl.

— Felséged előléptetése, felség!

Harsány éljenzés tört ki a fiatalabb démonokból, akik bármit megéljeneznek.

— Előléptetés? De, de én vagyok a király… — tiltakozott Astfgl elhalóan. Érezte, hogy az események kezdenek kicsúszni a kezéből.

— Pfuj! — nyilvánított véleményt Vassenego kimerítően.

— Pfuj?

— Úgy van, felség. Király? Király? Felség, mindnyájunk nevében szólok, amikor azt mondom, hogy ez nem méltó cím egy felségedhez hasonló démonnak, felség, akinek áttekintése a szervezeti ügyekről és prioritásokról, akinek éleslátása létezésünk valós rendeltetéseit illetően, akinek — ha szabad így fogalmaznom — puszta intellektuális képességei új és nagyszerűbb mélységek felé vittek minket, felség!

Akarata ellenére, Astfgl pöffeszkedett. — Nos, tudod… — kezdte.

— És mégis úgy találjuk, hogy felséged, rangos hivatala dacára, érdeklődést mutat munkánk legapróbb részlete iránt is — szónokolta Vassenego, végigmérve Széltolót. — Micsoda ügybuzgalom! Micsoda önfeláldozás!

Astfgl csak úgy dagadt. — Természetesen mindig éreztem…

Széltoló föltámaszkodott a könyökére és azt gondolta: vigyázz, a hátad mögött…

— És ezért — folytatta Vassenego, úgy ragyogva, mint egy tengerpartnyi világítótorony — a Tanács ülésezett és úgy döntött, és hozzátehetem, felség, hogy egyhangúlag döntött így, hogy létrehoz egy teljességgel új kitüntető tisztet felséged kiemelkedő vívmányai tiszteletére!

— A tisztességes adminisztráció jelentősége… miféle tisztet? — kérdezte Astfgl, mert a gyanú fürge cselléi hirtelen szökellni kezdtek önbecsülésének óceánjaiban.

— A Pokol Legfőbb Örökös Elnökének rangját, felség!

A zenekar megint rázendített.

— Saját, önálló irodával… sokkal nagyobbal, mint az a nyomorúságos odú, ahol az eltelt hosszú évek alatt felségednek szenvednie kellett. Vagyis inkább, Elnök úr!

A zenekar belevágott egy újabb akkordba.

A démonok lestek.

— Lesznek… cserepes növények? — firtatta Astfgl habozva.

— Temérdek! Egész ültetvények! Dzsungelek!

Úgy tűnt, hogy Astfglt lassan elönti belülről a melegség.

— És szőnyegek? Úgy értem, faltól falig…?

— A falakat széjjelebb kellett húzni külön azért, hogy mind beférjenek, felség. És sűrű bolyhok, felség? A pigmeusok egész törzsei azon fognak merengeni, miért marad meg a fény éjszaka is, felség!

Az összezavarodott király hagyta, hogy a vállát ömlengő kar ölelje át, és gyöngéden elvezessék, a bosszú minden gondolata feledve, az éljenző sokaságon át.

— Mindig szerettem volna az egyik olyan speciális kávéfőző izét — motyogta, amikor önfegyelme utolsó maradványai is szétmálltak.

— Egy valóságos üzemet szereltettünk oda, felség! És egy szócsövet, felség, külön felségednek, hogy utasításait közölhesse beosztottjaival. És a legislegmodernebb határidőnaplót, két eón oldalanként, és egy izé arra…

— Színes kihúzó filcek. Mindig úgy véltem, hogy…

— Egész szivárványok, felség — zengte Vassenego. — És késlekedés nélkül menjünk oda, felség, mert gyanítom, hogy felséged szokásos éleslátásával alig várja, hogy megbirkózhasson a felséged előtt álló nagyszerű feladatokkal.

— Természetesen, természetesen! Épp ideje, hogy elvégezze őket valaki… — A tétova tanácstalanság kifejezése suhant át Astfgl kipirult arcán. — Ezek a nagyszerű feladatok…

— Nem kevesebb, mint egy teljes, mindent átfogó, irányadó, aprólékos és mélyreható elemzése szerepünknek, hivatásunknak, prioritásainknak és céljainknak, felség!

Vassenego hátralépett.

A démonnagyurak visszafojtották lélegzetük.

Astfgl homlokát ráncolta. A világegyetem mintha lelassult volna. A csillagok egy pillanatra megtorpantak pályájukon.

— Határidős tervgazdálkodással? — firtatta végül.

— Mindent megelőző elsőbbséget élvez, felség, amit felséged azonnal hajszálpontosan megállapított szokásos mélyre hatoló elméjével — vágta rá sietve Vassenego.

A démonnagyurak föllélegeztek.

Astfgl kebele több hüvelyknyit kidülledt. — Természetesen, különlegesen képzett személyzetre lesz szükségem azért, hogy kialakítsam…

— Kialakítani! A legeslegfontosabb! — mondta Vassenego, aki talán kezdte egy kissé elragadtatni magát. Astfgl némileg gyanakvó pillantást vetett rá, de abban a percben a zenekar újra rázendített.

Az utolsó szavak, amiket Széltoló hallott, miközben a királyt kivezették a csarnokból, ezek voltak: — És azért, hogy az információkat analizálhassam, szükségem lesz…

És aztán már vége volt.

A többi démon, tudatában, hogy a mulatságnak szemlátomást vége mára, elkezdett körbe kavarogni és kiszállingóztak a hatalmas ajtókon. Kezdett földerengeni a legértelmesebbjében, hogy hamarosan újra bömbölni fognak a lángok.

Úgy tűnt, senki sem figyel a két emberre. Széltoló megráncigálta Erik köntösét.

— Ez az, amikor futni kezdünk, igaz? — kérdezte Erik.

— Amikor sétálunk — szögezte le eltökélten Széltoló. — Hidegvérűen, nyugodtan, és, ööö…

— Szaporán?

— Te aztán gyorsan tanulsz.

Alapvető kívánalom, hogy a három kívánság helyes fölhasználása boldogsághoz juttassa a lehető legnagyobb számú lényt, és pontosan ez az, ami valójában történt.

A tezumánok boldogok voltak. Amikor semennyi imádás sem érte el, hogy a Poggyász visszatérjen és összetiporja ellenségeik, megmérgezték összes papjuk és helyette megpróbálkoztak a fölvilágosult ateizmussal, ami még mindig azt jelentette, hogy annyi embert ölhetnek meg, amennyit csak akarnak, de nem kellett olyan korán fölkelni hozzá.

Tsort és Ephebe népe boldog volt — legalábbis azok, akik a történelem drámáit írják, illetve szerepelnek bennük, és persze ez minden, ami számít. Most, hogy elhúzódó háborújuk véget ért, végre foglalkozhattak a civilizált nemzetek igazán fontos dolgával, ami nem más, mint a készülődés a következőre.

A Pokol lakosai boldogok voltak, vagy legalábbis boldogabbak, mint eddig. A lángok újra fényesen lobogtak, ugyanazokkal a megszokott, ismerős kínzásokkal sanyargatták az ezeket érezni teljességgel képtelen, éteri testeket, és az elkárhozottaknak előzőleg osztályrészül jutott a tapasztalat, amitől oly könnyűvé válik a megpróbáltatások elviselése — az abszolút és biztos tudás, hogy a dolgok lehetnének rosszabbak is.

A démonnagyurak boldogok voltak:

A varázstükör körül álltak, s élvezték ünneplő italuk. Hébe-hóba egyikük megkockáztatta Vassenego hátbaveregetését.

— Elengedjük őket, felség? — kérdezte az egyik herceg, rámeredve a fölfelé mászó alakokra a tükör sötét képén.

— Ó, azt hiszem — felelte Vassenego könnyedén. — Tudod, mindig jó, ha hagyjuk, hogy elterjedjen némi pletyka. Pour enkurazsi lö… púr enkura… amitől mindenki átkozott jól teszi, ha fölfigyel. Ráadásul a maguk módján hasznosak voltak. — Pohara mélyére meredt, némán örvendezve.

Ám mégis, ám mégis, tekervényes elméje mélyén azt gondolta, hall egy halk hangot, ami az évek során egyre hangosabb lesz, a hangot, ami minden démonkirályt üldöz, mindenhol: vigyázz, a hátad mögött…

Nehéz lenne megmondani, vajon a Poggyász boldog volt, vagy sem. Idáig gonoszul rátámadt tizennégy démonra, és hármat közülük beszorított saját, bugyogva forró olajgödrükbe. Hamarosan követnie kell gazdáját, ám semmi szükség lázas sietségre.

Az egyik démon kétségbeesetten a part felé kapott. A Poggyász teljes súlyával az ujjaira taposott.

A világegyetemek teremtője boldog volt. Pont most illesztett be kísérletképpen egy hétoldalú hópelyhet egy hóviharba, és senki sem vette észre. Félig-meddig hajlott arra, hogy másnap kipróbálja az ábécé kicsiny, finoman kristályosított betűit. Ábécés Hó. Tuti, hogy bombasikere lesz.

Széltoló és Erik boldogok voltak:

— Látom a kék eget! — kiáltotta Erik. — Mit gondolsz, hol fogunk előbukkanni? — kérdezte. — És mikor?

— Akárhol — felelte Széltoló. — Akármikor.

Lenézett az épp megmászott széles lépcsőfokokra. Többé-kevésbé újdonságnak tűntek; mindegyiket hatalmas sziklabetűkből építették. Például az, amire épp most lépett rá, így szólt: Jót Akartam.

A következő ez volt: Azt Hittem, Tetszeni Fog Neked.

Erik ezen állt: A Gyerekek Érdekében.

— Fura, nem? — mondta. — Miért csinálták ilyenre?

— Szerintem ezek jó szándékok akarnak lenni — válaszolta Széltoló. Ez volt a Pokolba vezető út, és a démonok, végre is, ragaszkodnak a hagyományokhoz.

És, noha természetesen javíthatatlanul gonoszok, nem mindig rosszak. És imigyen Széltoló lelépett a Mi Egyenlő Esélyeket Biztosító Munkaadók Vagyunkról, át egy falon, mely begyógyult mögötte, ki a világba.

El kellett ismerje, lehetett volna sokkal rosszabb.

Astfgl elnök egy fénytócsában ült hatalmas, sötét irodájában és ismételten belefújt a szócsőbe.

— Halló? — mondta. — Halló?

Úgy tűnt, nincs aki válaszoljon.

Furcsa.

Fölvette egyik színes tollát, és körbenézett a csomó elvégzendő munkára maga mögött. Ez a rengeteg följegyzés, mindet elemezni, mérlegelni, fölbecsülni és értékelni, aztán megfelelő ügyviteli célkitűzéseket kell kidolgozni, és egy mélyreható irányelvadó dokumentumot kell megfogalmazni, aztán, alapos megfontolás után, újrafogalmazni…

Még egyszer megpróbálkozott a szócsővel.

— Halló? Halló?

Senki sincs ott. Sebaj, nincs miért aggódni, bőven van teendő. Az ideje túl értékes ahhoz, hogy elvesztegesse.

Mélyre süllyesztette lábát a bolyhos, meleg szőnyegbe.

Büszkén nézett a cserepes növényeire.

Megkocogtatta a krómozott drótok és golyók bonyolult szerelékét, amely elkezdett himbálózni és kattogni a lehető legmenedzseresebben.

Határozott, ellentmondást nem tűrő kézzel letekerte tolla kupakját.

Ezt írta: Miféle üzletágban dolgozunk??

Gondolkozott egy darabig, aztán gondosan aláírta: Az ördög és pokol üzletágban dolgozunk!!!

És ez is boldogság. Annyira-amennyire.