Erik

A Halál méhei nagyok, feketék, halkan és gyászosan döngicsélnek, mézüket pedig oly fehér viaszlépben tárolják, amilyen az oltárgyertya. A méz fekete, mint az éjszaka, sűrű, mint a bűn, és édes, mint a szirup.

A fehér köztudottan nyolc színből áll. Ám azok számára, akik képesek látni ezt, a feketének is nyolc árnyalata van, és a Halál kaptárai a fekete fű közepén állnak, a fekete gyümölcsösben, a feketén virágzó, ősöreg faágak alatt, amelyek végül olyan almákat fognak teremni, amelyek… mondjuk úgy… valószínűleg nem lesznek pirosak.

A füvet nemrég nyírták. A munkát elvégző kasza jelenleg egy körtefa göcsörtös törzséhez támasztva pihent. A Halál most épp méheit ellenőrizte, gyöngéden emelve föl a lépeket csontujjaival.

Néhány méh körülötte zümmögött. Mint minden méhész, a Halál is védőmaszkot viselt. Nem mintha lett volna bármije, amit meg lehet csípni, de esetleg egy méh beröppen a koponyájába és körbe-körbe döngicsél és attól megfájdul a feje.

Amikor föltartott egy lépet a valóságok közt megbújó kicsiny világának szürke fényéhez, a föld alig érzékelhetően megremegett. A kaptárban zsongás kélt, egy falevél lehullott. A gyümölcsöskertben egy pillanatra szellő libbent, és ez a lehető legrejtélyesebb volt, mert a Halál földjén a levegő mindig meleg és mozdulatlan.

A Halál azt gondolta, hogy hallja, nagyon rövid ideig, a futó lábak neszét és egy hangot, amint azt mondja, nem is, azt gondolja, afrancbaafrancbaafrancba, meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok HALNI!

A Halál csaknem a legvénebb teremtmény a világegyetemben, olyan szokásokkal és gondolkodásmóddal, amelyeket halandó föl sem foghat, ám mivel remek méhész is, gondosan visszatette a lépet a helyére és rátette a kaptárra a fedelet, mielőtt reagált volna.

A sötét kerten át visszament a házába, levette a védőmaszkot, óvatosan kilakoltatta a koponyája mélyére betévedt néhány méhecskét, és dolgozószobájába vonult.

Amikor leült íróasztalához, újabb széllökés érkezett, amely megzörgette a homokórákat a polcokon, és a hatalmas ingaórát arra késztette, hogy kurtánál is kurtább időre megtorpanjon vég nélküli feladatában: az idő fölszeletelésében kezelhető darabkákra.

A Halál sóhajtott, s tekintetét élesre állította.

Nincs olyan hely, ahová a Halál ne jutna el, nem számít, milyen messze van, milyen veszélyes. Valójában minél veszélyesebb, annál valószínűbb, hogy már ott is van.

Most átbámult az idő és a tér homályán.

Ó! — mondta. — Ő AZ.

Forró, késő nyári délután volt Ankh-Morporkban, rendes körülmények között a Korong legforgalmasabb, legserényebb és, mindenek fölött, legzsúfoltabb városában. Most a nap tüzes lándzsái elérték, amit számtalan támadó sereg, számos polgárháború és a kijárási tilalom sosem tudott. Pacifikálták a várost.

A kutyák lihegve hevertek az izzó árnyékban. Az Ankh-folyó, amely sosem tette, amit gyöngyözésnek nevezhetnénk, úgy szivárgott két partja közt, mintha a hőség kiszívta volna belőle minden életerejét. Az utcák üresek voltak és kemenceforrók.

Még egyetlen ellenség sem tudta elfoglalni Ankh-Morporkot. Azaz, formailag dehogynem, nagyon is gyakran, a város örömmel fogadta a pénzt két kézzel szóró barbár megszállókat, ám valamiképpen az összezavarodott fosztogatók mindig úgy találták néhány nap után, hogy többé már nem tulajdonosai saját lovuknak, és pár hónap elteltével már csupán újabb kisebbségi csoportot alkottak, jellegzetes falfirkákkal és élelmiszerboltokkal.

Azonban a hőség megostromolta a várost és diadalmaskodott a falakon. Úgy borította el a reszkető utcákat, akár a szemfedél. A nap forrasztópisztolya alatt az orgyilkosok túl fáradtak voltak a gyilkoláshoz. A kánikula becsületessé tette a tolvajokat. A Láthatatlan Egyetemnek, a varázslóság legrangosabb oktatási intézményének repkénytakarta erődjében, a bennlakók csúcsos kalapjukkal arcukon szunyókáltak. Még a dongók is túl elcsigázottak voltak ahhoz, hogy az ablaküvegnek verődjenek. A város sziesztázott, várva a naplementét és az éjszaka rövid, forró, bársonyos enyhületét.

Csak a Könyvtáros volt hűvösön. Ráadásul hintázott és lógott.

Ezt azért tehette, mert fölszerelt néhány kötelet és gyűrűt a Láthatatlan Egyetem Könyvtárának egyik pincéjében — abban, ahol a, khm, erotikus[1] könyveket tartották. Jégtörmelékkel teli tartályokban. És a Könyvtáros álmodozva lengett a fagyos párában fölöttük.

Minden varázskönyv sajátos életet él. Néhányat a valóban tetterősek közül nem elég csak úgy egyszerűen a polcokhoz láncolni, össze kell őket szögezni vagy acélfedőlapok között tárolni. Vagy, mint az igényes ínyencek számára készült tantrikus szexmágia köteteinek esetében, nagyon hideg víz alatt kell tartani őket megakadályozandó, hogy lángra lobbanjanak és megperzseljék puritánul csupasz borítójuk.

A Könyvtáros békésen szenderegve finoman lengedezett előre-hátra a forrongó tartályok fölött.

Aztán a léptek előbukkantak a semmiből, átszáguldottak a padlón olyan zajjal, ami végigkarcolta a lélek nyers felszínét, és eltűntek a falon keresztül. Halk, távoli sikoly hallatszott, ami így hangzott: óistenekóistenekóistenek, ez a VÉG, most aztán meg fogok HALNI.

A Könyvtáros fölébredt, kicsúszott kezéből a kötél, és lepottyant néhány hüvelyk langyos vízbe; ez volt minden, ami A Tantrikus Szex Gyönyörei Illusztrációkkal Haladók Számára egy úrihölgy tollából és az öngyulladás között állt.

És bizony a Könyvtáros pórul járt volna, ha emberi lény lett volna. Szerencsére azonban mostanában orángután volt. Ilyen sok, Könyvtárszerte spriccelő nyersmágiával az lett volna meglepő, ha nem történnek néha balesetek, és egy különösképpen mély benyomást keltő véletlen emberszabásúvá változtatta őt. Nem sokaknak adódik lehetősége, hogy otthagyják az emberi fajt még élve, és ő azóta bőszen ellene állt minden törekvésnek, hogy visszaváltoztassák. Mivel ő volt az egyetlen könyvtáros a világegyetemben, aki a lábával is össze tudott szedni könyveket, az Egyetem nem erőszakolta a dolgot.

Ez azt is jelentette, hogy elképzelése a kívánatos hölgytársaságról jelenleg valahogy úgy nézett ki, mint egy zsák vaj átvetve egy göngyöleg vén gumibelsőn, s ezért szerencsésen megúszta csupán enyhe égési sebekkel, fejfájással, s meglehetősen vegyes érzésekkel az uborkákat illetően, ami aztán uzsonnaidőre elmúlt.

Fölötte a Könyvtárban a grimoire-ok recsegtek és lapjaik suhogtatták döbbenetükben, amikor a láthatatlan futó egyenesen átvágott a könyvespolcokon és eltűnt, vagyis inkább még jobban eltűnt…

Ankh-Morpork apránként ébredezett szendergéséből. Valami láthatatlan és torkaszakadtából sikítozó haladt keresztül a város minden részén, pusztuláscsóvát vonszolva maga után. Ahová lépett, a dolgok megváltoztak.

Egy jövendőmondónő a Dörzsölt Feltalálók útján hallotta, hogy a léptek átnyargalnak hálószobáján és fölfedezte, hogy a kristálygömbjéből kis üveggolyó lett, benne faházzal, amire ráadásul pelyhekben hullt a hó.

A Megfoltozott Dob nevezetű italmérés egy csöndes szögletében, ahol három kalandozónő — Heréna, a Hennahajú Hárpia, Vörös Scharron és Diomé, az Éjboszorka — jött össze egy kis női fecsejre meg egy kanasztapartira, minden ital kicsiny, sárga elefánttá alakult.

— Azok csinájják, a varázslók odafönn az Egyetemen — jelentette ki a csapos, sebtében kicserélve a poharakat. — Nem lenne szabad eztet megengedni.

Éjfélbe szenderült az óra.

A Varázslótanács tagjai szemük dörgölték és álmosan meredtek egymásra. Ők is úgy érezték, hogy nem lenne szabad ezt megengedni, különösen, hogy nem ők voltak azok, akik engedélyezték.

Végül az új Arkrektor, Ezrolit Coepu, elnyomott egy ásítást, kiegyenesedett székében, s megpróbált megfelelőképp tekintélyesnek látszani. Tudta, hogy valójában nem arkrektori anyagból gyúrták. Nem is igazán akarta a hivatalt. Kilencvennyolc éves volt, és ezt a figyelemre méltó kort úgy érte meg, hogy gondosan nem jelentett sem gondot, sem fenyegetést senkinek. Korábban azt remélte, hogy alkonyodó éveit A Kui Esőcsináló Rituálék Néhány Kevéssé Ismert Aspektusáról szóló hétkötetes értekezésének befejezésével töltheti; véleménye szerint ez az ideális téma a tudományos kutató számára lévén, hogy a rituálék kizárólag Kun működtek, és mert az a kontinens több ezer évvel azelőtt az óceánba süllyedt[2]. Az volt a gond, hogy az utóbbi években úgy tűnt, az arkrektorok élethossza egy kissé kurtára szabott, és a varázslók természetes becsvágya az állás betöltésére elsőbbséget adott egy különös, udvarias szerénységnek. Egyik reggel, mikor lejött, észrevette, hogy mindenki „uram”-nak szólítja. Napokba telt, míg rájött, miért.

Fájt a feje. Úgy érezte, hogy már hetek óta ágyban lenne a helye. De mondania kellett valamit.

— Uraim… — kezdte.

— Úúúk.

— Elnézést, és ma…

— Úúúk.

— Na persze, úgy értettem, emberszabásúak…

— Úúúk.

Az Arkrektor egy darabig csöndben tátogott, megpróbálva új ösvényre terelni gondolatmenetét. A Könyvtáros ex officio az egyetemi tanács tagja volt. Senki sem tudott rálelni egyetlen olyan szabályra sem, amely eltiltotta volna az orángutánokat, bár titokban nagyon keményen igyekeztek.

— Szellemjárás — kockáztatta meg. — Esetleg valamiféle kísértet. Sima harang, könyv és gyertya feladat.

A Kincstárnok sóhajtott. — Azt már próbáltuk, Arkrektor.

Az Arkrektor felé hajolt.

— He? — kérdezte.

— Azt mondtam, hogy azt már próbáltuk, Arkrektor — válaszolta hangosan a Kincstárnok, hangját az öreg fülébe irányítva. — Vacsora után, emlékszik? A Hangyák Nevét használtuk Pupkedelytől és megkongattuk Vén Tomot[3].

— Nahát, tényleg? És használt?

— Nem, Arkrektor.

— He?

— Különben is, korábban soha nem volt bajunk kísértetekkel — állította a Témavezető Docens. — Varázslók nem szoktak kísérteni.

Az Arkrektor vigaszmorzsa után tapogatózott.

— Talán csak valami természeti jelenség — mondta. — Esetleg egy földalatti forrás moraja. Földmozgások, talán. Valami a csatornarendszerben. Nagyon fura zajokat tud csapni, tudjátok, amikor a szél megfelelő irányból fúj.

Hátradőlt és ragyogó mosolyt vetett rájuk.

A tanács többi tagja összenézett.

— A csatorna nem hangzik úgy, mint a futó lábak, Arkrektor — mutatott rá kimerülten a Kincstárnok.

— Hacsak nem fut benne a szennyvíz — vetette közbe a Témavezető Docens.

A Kincstárnok haragosan nézett rá. Épp a kádban ült, amikor a láthatatlan sikoltozó valami átrobogott a szobáján. Nem olyan élmény volt, amit szeretett volna újra átélni.

Az Arkrektor odabiccentett neki.

— Hát akkor, ez el van intézve — jelentette ki és álomba merült.

A Kincstárnok némán nézte. Aztán levette az öregember kalapját és gyöngéden a feje alá tuszkolta.

— Nos? — érdeklődött elcsigázottan. — Van valakinek javaslata?

A Könyvtáros föltette a kezét.

— Úúúk! — mondta.

— Igen, remek, derék legény — felelte a Kincstárnok könnyedén. — Valaki másnak?

Az orángután szúrósan rámeredt, míg a többi varázsló a fejét rázta.

— Ez rengés a valóság szövedékében — nyilatkozta a Témavezető Docens. — Az bizony, nem más.

— Na és akkor, mit kellene tegyünk vele?

— Fogalmam sincs. Hacsak meg nem próbálkozunk az ősi…

— Ó, ne — tiltakozott a Kincstárnok. — Ki ne mondd! Kérlek! Túlságosan is veszélyes…

A szavait sikoly szakította félbe, ami a terem távolabbi végén kezdődött és végigdopplerezett az asztalon, számos futó láb hangjának kíséretében. A varázslók lebuktak a fölborított székek szétszórtságába.

A gyertyalángok hosszú, vékony, oktarin fénynyelvecskékké nyúltak, mielőtt kialudtak.

Aztán csönd támadt, az a különleges fajta, amit csak a tényleg nagyon kellemetlen zaj után kapsz.

És a Kincstárnok kijelentette: — Na jó, beadom a derekam. Meg fogjuk kísérelni az AshkEnte rítust.

Ez a legkomolyabb rituálé, amit csak nyolc varázsló elvégezhet. Megidézi a Halált, aki természetesen mindent tud, ami bárhol történik.

És persze vonakodva végzik, mert a rangidős varázslók általában nagyon öregek és jobb' szeretnék, ha semmi olyat nem kellene tenniük, ami rájuk irányítja a Halál figyelmét.

Éjfélkor került rá sor az Egyetem Nagycsarnokában, füstölők, gyertyatartók, rúnafeliratok és varázskörök sokasága közepette, melyek közül szigorúan véve egyik sem volt szükséges, ám a varázslók jobban érezték maguk tőlük. Varázslat lobbant, elkántálták a kántálásokat, híven idézték a megidézéseket.

A varázslók a mágikus nyolcszögbe bámultak, amely csökönyösen üres maradt. Kis idő múlva a körben álló, köntösbe bújt alakok mormolni kezdtek maguk között.

— Valamit biztos rosszul csináltunk.

— Úúúk.

— Lehet, hogy Ő nincs otthon.

— Vagy dolga van…

— Gondoljátok, hogy föladhatjuk és visszamehetünk aludni?

KIRE VÁRUNK, VALÓJÁBAN?

A Kincstárnok lassan odafordult a mellette álló alakhoz. Az ember mindig fölismeri egy varázsló köntösét; flitterekkel, szigillumokkal, prémmel és csipkével van fölcicomázva és általában jelentékeny mennyiségű varázsló található benne. Ez a köntös azonban nagyon fekete volt. A szövet úgy nézett ki, mint amit strapabíró minőségéért választottak. És a tulajdonosa is. Úgy nézett ki, hogy ha írna egy diétáskönyvet, az biztos bestseller lenne.

A Halál az udvarias érdeklődés kifejezésével szemlélte a nyolcszöget.

— Ööö — szólalt meg a Kincstárnok. — Az a helyzet, valójában, hogy, ööö, magának ott belül kellene lennie.

JAJ, BOCSÁNAT.

A Halál méltóságteljes modorban a terem közepére lépdelt és várakozóan pillantott a Kincstárnokra.

REMÉLEM, HOGY NEM JÖN MÁR MEGINT AZ A „BALJÓS ÁRNY” ÜGY — közölte.

— Bízom benne, hogy nem szakítottunk félbe semmilyen fontos tevékenységet? — érdeklődött udvariasan a Kincstárnok.

MINDEN TEVÉKENYSÉGEM FONTOS — szögezte le a Halál.

— Természetesen — értett egyet a Kincstárnok.

VALAKINEK.

— Ööö. Ööö. Az ok, ó balj… uram, amiért idehívtuk, annak az oka…

SZÉLTOLÓ.

— Mi?

AZ OK, AMIÉRT IDEIDÉZTETEK. A VÁLASZ: SZÉLTOLÓ.

— De még föl se tettük a kérdést!

MINDAZONÁLTAL A VÁLASZ: SZÉLTOLÓ.

— Figyeljen, amit mi tudni akarunk az az, hogy mi okozza a kitörését ennek a… ó!

A Halál sokatmondóan láthatatlan részecskéket piszkált le a kaszája éléről.

Az Arkrektor göcsörtös kezével tölcsért formált a füléhez.

— Mit mondott? Ki ez a fickó a bottal?

— A Halál, Arkrektor — válaszolta türelmesen a Kincstárnok.

— He?

— A Halál, uram. Tudja.

— Mondja meg neki, hogy nem veszünk semmit — jelentette ki a vén varázsló, meglóbálva pálcáját.

A Kincstárnok sóhajtott. — Mi idéztük ide, Arkrektor.

— Tényleg? Miért csináltuk ezt? Átkozottul ostoba dolog ilyet tenni.

A Kincstárnok zavartan rávigyorgott a Halálra. Már azon volt, hogy megkéri, nézze el az Arkrektornak a kora miatt, de rádöbbent, hogy az adott körülmények között ez teljes mértékben falra hányt borsó lenne.

— Mi most a varázsló Széltolóról beszélünk? Arról, akinek az a… — a Kincstárnok összeborzadt — …szörnyű, csupaláb Poggyásza van? De ő fölrobbant, amikor volt az az ügy a bűbájossal, nem igaz?[4]

A TÖMLÖC LÉTSÍKOKBA KERÜLT. ES MOST MEGPRÓBÁL VISSZAJUTNI, HAZA.

— Képes lehet rá?

AHHOZ SZÜKSÉG LENNE A KÖRÜLMÉNYEK SZOKATLAN ÖSSZEJÁTSZÁSÁRA. A VALÓSÁG MEG KELLENE GYÖNGÜLJÖN BIZONYOS MEGLEPETÉSSZERŰ MÓDOKON.

— Ez nem túl valószínű, nemdebár? — firtatta aggodalmasan a Kincstárnok. Az olyanok, akiknek papírja van arról, hogy két hónapig nagynénjüket látogatták, mindig idegesek lesznek, ha előkerülhetnek olyan emberek, akik tévesen azt hihetik, hogy ők nem is voltak látogatóban, és valami csalóka fénytörésnek köszönhetően azt gondolják, hogy látták őket olyasmiket csinálni, amiket nem csinálhattak, mivelhogy éppen a nagynénjüknél voltak.

AZ ESÉLYE EGY A MILLIÓHOZ — világosította föl a Halál. — PONTOSAN EGY-A-MILLIÓHOZ ESÉLYE VAN RÁ.

— Ó! — szólt a Kincstárnok hihetetlenül megkönnyebbülve. — Ó, egek! Milyen kár! — Határozottan fölvidult. — Na persze, ott az a szörnyű zaj. De, sajnos, meg vagyok győződve, hogy nem fog sokáig életben maradni.

AZ BIZONY ELŐFORDULHAT — felelte a Halál kifejezéstelenül. — ÁM BIZONYOS VAGYOK BENNE, HOGY NEM KÍVÁNNÁD, HOGY SZOKÁSOMMÁ VÁLJÉK DÖNTŐ NYILATKOZATOK KÖZZÉTÉTELE EBBEN A TÉMÁBAN.

— Dehogy! Nem, persze, hogy nem — vágta rá sietve a Kincstárnok. — Rendben. Hát, ezerszeres köszönet. Szegény fickó. Milyen nagy kár. Hát, nincs mit tenni. Talán filozofikusan kellene fölfognunk az ilyesmiket.

TALÁN AZT KELLENE TENNED.

— És jobb, ha nem tartunk föl tovább — tette hozzá udvariasan a Kincstárnok.

KÖSZÖNÖM.

— Istenek áldják!

VISZLÁT.

Valójában a zajongás abbamaradt pont reggeli előtt. Egyedül a Könyvtáros volt ettől boldogtalan. Széltoló a segéde és a barátja volt, és derék fickó, amikor banánhámozásra került a sor. Valamint páratlanul jó volt az elmenekülésben dolgok elől. Nem az a típus, vélte a Könyvtáros, akit könnyen el lehet kapni.

Valószínű, hogy a körülmények szokatlan összejátszása fordult elő.

Ez sokkal hihetőbb magyarázatnak tűnt.

Valóban a körülmények szokatlan összejátszása fordult elő.

Pontosan egy a millióhoz esélye volt annak, hogy akad valaki, aki figyel, vizsgálódik, a megfelelő eszközt keresi egy különleges feladathoz.

És ott volt Széltoló.

Majdhogynem túl könnyen ment.

Így hát Széltoló kinyitotta a szemét. Volt fölötte egy mennyezet; ha csak nem a padló volt az, ha igen, akkor bajban van.

Eddig rendben.

Óvatosan megtapogatta a felületet, amin feküdt. Szemcsés volt, igazából faszerű, benne visszamaradt szöglyukakkal. Amolyan emberi fajta felület.

A füle elfogta a tűz pattogását és egy bugyborékoló neszt, forrása ismeretlen.

Az orra, úgy érezve, hogy kihagyják az eseményekből, sietve jelentett némi kénkőfuvallatot.

Rendben. Szóval, akkor hol is van? Durva fapadlón fekszik egy tűzvilágította szobában valamivel, ami bugyog és kénes szagot bocsát ki. Valószerűtlen, álmatag állapotában a dedukció folyamata elégedettséggel öntötte el.

Mi más?

Ó, igen.

Kinyitotta a száját és sikított és sikított és sikított.

Ettől egy kicsit jobban érezte magát.

Egy darabig csak úgy feküdt. Emlékei kusza halmazából ágyban töltött reggelek emlékképe érkezett kisfiúkorából, amikor kétségbeesetten osztotta föl az időt egyre kisebb és kisebb egységekre, hogy halasztgassa a rettenetes pillanatot, amikor föl kell kelni és szembenézni az élet összes bújával-bajával, mint például, ebben az esetben, hogy kicsoda ő, hol van és miért van.

— Mi vagy te? — firtatta egy hang az öntudata peremén.

— Arra is sort akartam keríteni — motyogta Széltoló.

A szoba fókuszba ingadozott, amikor fölkönyökölt.

— Figyelmeztetlek — szólt a hang, ami látszólag az asztalból érkezett —, hogy számtalan nagy erejű amulett védelmez engem!

— Remek — válaszolta Széltoló —, bárcsak engem is!

A részletek kezdtek kikristályosodni a homályból. Hosszú, alacsony mennyezetű szobában volt, aminek egyik végét teljesen elfoglalta egy óriási kandalló. Egy munkapad az egyik fal mentén üvegáru-választékot tartalmazott, amit nyilvánvalóan egy részeg, folyamatosan csukló üvegfúvó alkotott, s aminek bizánci tekervényeiben színes folyadékok forrtak és bugyogtak. Egy kampóról csontváz lógott fesztelen modorban. Mellé, egy ülőrúdra, valaki fölszögezett egy kitömött madarat. Bármilyen bűnöket követett is el életében, nem érdemelte azt, amit az állatkitömő tett vele.

Széltoló tekintete végigsöpört a padlón. Nyilvánvalóan ez volt az egyetlen söprés, amit a padló az utóbbi időben látott. Csak körülötte tisztították meg a padlót a törött üvegek és fölborult görebek szemetétől, hogy odakerülhessen…

Egy varázskör.

Szerfölött gondos munkának látszott. Akárki krétázta oda, világos, hogy nagyon is tudatában volt, hogy a kör célja kettéosztani a világegyetemet, a belülre meg a kívülre.

Széltoló, na persze, belül volt.

— Á! — mondta, ahogy a tehetetlen borzalom ismerős és csaknem vigasztaló érzése átcsapott rajta…

— Ünnepélyesen fölszólíttatol és elvarázsoltatol minden agresszív cselekedet elleniben, ó, poklok démona — szólalt meg a hang, Széltoló most jött rá, az asztal mögül.

— Jó, jó — vágta rá gyorsan Széltoló. — Felőlem ez teljesen rendben van. Ööö. Nem lehetséges, hogy icipici, apró kis tévedés történt, esetleg?

— El véled!

— Rendben! — felelte Széltoló. Kétségbeesetten körülnézett. — Hogyan?

— Ne hidd, hogy végzetembe csábíthatsz hazug nyelveddel, ó, Shamharoth sátánfajzata — közölte az asztal. — Jól ismerem a démonok módszereit. Engedelmeskedj minden parancsomnak, vagy visszaküldelek a fortyogó pokolba, ahonnan jöttél. Bocsánat, jövél. Valójában jövél vala. És komolyan mondom!

Az alak előlépett. Eléggé alacsony volt, s nagy részét bűvereklyék, amulettek és talizmánok tömkelege rejtette, melyek, még ha nem is hatékonyak a mágiával szemben, bizonyára megvédelmezték volna egy viszonylag eltökélt kardcsapástól. Szemüveget viselt meg egy kalapot hosszú oldalleffentyűkkel, amitől úgy nézett ki, mint egy rövidlátó spániel.

Egyik remegő kezében kardot szorongatott. Abba olyan sok szigillumot véstek, hogy kezdett meghajlani.

— Fortyogó poklot mondtál? — kérdezte elhalóan Széltoló.

— Abszolúte! Ahol a gyötrelem és megkínzott kínok sikolyai…

— Igen, igen, már elég világossá tetted — vágott közbe Széltoló. — Csak, tudod, az a helyzet valójában, hogy nem vagyok démon. Szóval, ha lennél szíves kiengedni?

— Engem nem téveszt meg külső viseleted, démon — válaszolta az alak. Majd normálisabb hangon hozzáfűzte: — Különben is, a démonok mindig hazudnak. Közismert tény.

— Az lenne? — érdeklődött Széltoló, belekapaszkodva ebbe a szalmaszálba. — Akkor, ebben az esetben akkor… démon vagyok.

— Hohó! Szavaival elítélte saját magát!

— Figyelj, ezt nem kell eltűrnöm — jelentette ki Széltoló. — Nem tudom, ki vagy vagy mi ez az egész, de meg fogok inni egy pohárral, rendben?

Elindult, hogy kisétáljon a körből és megmerevedett a döbbenettől, amikor a rúnafeliratokból szikrák sisteregtek elő és a teste minden egyes porcikájába földelték maguk.

— Nem engedtettetik… nem engedtettik… nem engedtetik… — a démonidéző föladta. — Figyelj, nem léphetsz ki a körből, míg nem bocsátlak ki, érted? Úgy értem, nem szeretnék utálatos lenni, csak hát, ha kiengedlek a körből, képes leszel fölölteni a valódi alakod, és biztosra veszem, hogy az az alak szörnyen borzasztó. El véled! — tette hozzá, úgy érezve, hogy kicsúszott a helyes hangnemből.

— Rendben, elvéledelek. Elvéledelek — nyugtatta Széltoló, könyökét dörzsölve. — De akkor se vagyok démon.

— Hát akkor hogy lehet, hogy válaszoltál az idézésre? Fölteszem, történetesen épp a természetfölötti dimenziókon haladtál keresztül, mi?

— Valahogy úgy, azt hiszem. Az egész olyan homályos.

— Ugrasd a nénikéd, ennek szakálla van! — A szellemidéző egy könyvállványhoz támasztotta a kardját, amin egy kinyitott, könyvjelzőket csöpögtető, nagy könyv feküdt. Aztán bolondul dzsiggelni kezdett.

— Működött! — kiáltotta. — Hehe! — Elkapta Széltoló elszörnyedt tekintetét és megemberelte magát. Zavartan köhintett és odalépett a könyvállványhoz.

— Én tényleg nem vagyok… — kezdte Széltoló.

— Van az a listám valahol — jelentette ki az alak. — Lássuk csak. Ó, igen. Megparancsolom neked… úgy értem, néked… hogy, hah, teljesítsd három kívánságom. Igen. A világ királyságai fölötti uralmat akarom, találkozni akarok a valaha élt leggyönyörűbb nővel és örökké akarok élni. — Bátorító pillantást vetett Széltolóra.

— Mindössze? — csodálkozott Széltoló.

— Igen.

— Ó, semmiség — gúnyolódott Széltoló. — És aztán kimenőt kapok a nap további részére, rendben?

— És akarok egy láda aranyat is. Pillanatnyilag ennyi.

— Úgy látom, hogy ezt jól kifundáltad.

— Igen. El véled!

— Jó, jó. Csak… — Széltoló kapkodva gondolkozott, a fickó teljesen őrült, de karddal a kezében őrült, egyetlen esélyem, hogy lebeszélem róla a saját nyelvén — …csak, tudod, nem vagyok valami haj de kiváló démon és attól félek, az ilyenfajta megbízatások egy kissé meghaladják a képességeim, sajnálom. Annyit elvéledezhetsz, amennyit csak akarsz, de én ehhez kispályás vagyok.

Az apró alak kikukucskált szemüvege fölött.

— Értem — mondta mogorván. — Akkor mire lennél képes, mit gondolsz?

— Hát, ööö… — válaszolta Széltoló —, gondolom, le tudnék menni a boltba és hozhatnék neked egy csomag mentacukrot vagy valamit.

Csönd támadt.

— Tényleg nem tudod megcsinálni ezeket?

— Sajnálom. Figyelj, mondok valamit. Szépen elengedsz, és igazán hírét fogom terjeszteni, amikor visszakerülök… — Széltoló tétovázott. Amúgy meg hol a pokolban laknak a démonok? — Démonvárosba — egészítette ki reménykedve.

— Úgy érted, Pandemoniumba? — kérdezte gyanakodva foglyul ejtője.

— Igen, úgy. Arra gondoltam. Megmondom mindenkinek, hogy legközelebb, amikor a valódi világban jársz, mindenképp keresd meg… hogy hívnak?

— Szörcsök. Szörcsök Erik.

— Rendben.

— Démonológus. Szemétdomb köz, Pszeudopolisz. A tímárüzem mellett — folytatta reménytelin Szörcsök.

— Jó. Ne izgasd magad miatta! És most, ha lennél szíves kiengedni…

Szörcsöknek megnyúlt az arca.

— Biztos vagy abban, hogy nem tudod megcsinálni? — kérdezte, és Széltoló kénytelen volt észrevenni hangjának esengő színezetét. — Már egy kicsike láda arany is megfelelne. És, úgy értem, nem muszáj, hogy a leggyönyörűbb nő legyen az egész történelemben. A második leggyönyörűbb is megfelel. Vagy a harmadik. Kiválaszthatod bármelyiket, tudod a, az első szá… ezerből. Akármelyiket, ami raktáron van, hogy úgy mondjam. — A mondat végére a hangja már rezgett a sóvárgástól.

Széltoló azt akarta mondani: Figyelj, amit tenned kellene, az, hogy hagyd abba ezt az egész vacakolást vegyszerekkel meg elsötétített szobákkal, és borotválkozz meg, vágasd le a hajad, vegyél fürdőt, és rögtön kettőt, meg új ruhákat magadnak, és menj emberek közé egyik este, és akkor — de becsületesnek kell lennie, mert Szörcsök még megmosakodva, megborotválkozva és hosszas piperevizes áztatás után se nyerne semmiféle díjat — és akkor pofon vágathatod magad tetszésed szerint bármelyik nővel.

Úgy értem, nem valami sok, de legalább testi kontaktus.

— Sajnálom — ismételte meg.

Szörcsök fölsóhajtott. — Forr a víz — mondta. — Kérsz egy csésze teát?

Széltoló előrelépett, bele az okkult energia sistergésébe.

— Á — szólalt meg Szörcsök tétován, miközben a varázsló az ujjait szopogatta —, van egy ötletem. Kényszervarázst bocsátok rád.

— Biztosíthatlak, semmi szükség rá.

— Nem, így lesz a legjobb. Azt jelenti, hogy mozoghatsz a körön kívül. Egyébként is készenlétbe helyeztem arra az esetre, hogy ha elmennél elhozni, tudod, a nőt.

— Remek — mondta Széltoló. Amint a démonológus szavakat motyogott a könyvből, azt gondolta: Láb. Ajtó. Lépcső. Milyen remek összeállítás.

Fölmerült benne, hogy van valami nem egészen szokványos a démonológus körül, de nem tudott rájönni, mi az. Eléggé úgy nézett ki, mint a démonológusok, akiket Széltoló még Ankh-Morporkból ismert, akik mindnyájan hajlott hátúak voltak, vegyszerfoltosak, és a szembogaruk tűhegynyire szűkült a rengeteg vegyi kigőzölgéstől. Ez itt könnyedén közéjük passzolt volna. Csak volt benne valami fura.

— Őszintén szólva — mesélte Szörcsök, szorgalmasan törölve el a kör egy részét —, te vagy az első démonom. Korábban sosem működött. Hogy hívnak?

— Széltoló.

Szörcsök ezen eltűnődött. — Nem hangzik ismerősen — mondta. — Van egy Eltollo a Demonologiaban. Meg egy Szletl. De nekik több szárnyuk van, mint neked. Most már kiléphetsz. Meg kell mondanom, hogy első osztályú megtestesülés. Első pillantásra senki se hinné, hogy sátánfajzat vagy. A legtöbb démon, amikor embernek akar látszani, nemesek, királyok vagy hercegek alakját ölti föl. Ez a molyrágta varázslókinézet nagyon ravasz. Majdnem lóvá tettél vele. Nagy kár, hogy nem vagy képes egyik kívánságomra se.

— Nem értem, miért szeretnél örökké élni — közölte Széltoló, magában eltökélve, hogy a „molyrágta” szóért még megfizet a fickó, ha valaha lesz rá alkalom. — Azt megérteném, ha újra fiatal szeretnél lenni.

— Huh! Nem valami jó mulatság fiatalnak lenni — jelentette ki Szörcsök, aztán szájára csapta kezét.

Széltoló előrehajolt.

Úgy ötven év. Az volt az, ami hiányzott.

— Az egy álszakáll! — fakadt ki. — Hány éves vagy?

— Nyolcvanhét! — cincogta Szörcsök.

— Látom a zsinórt a füled mögött!

— Hetvennyolc, szavamra! El véled!

— Kisfiú vagy!

Erik gőgösen kihúzta magát. — Nem vagyok kisfiú! — csattant föl. — Már majdnem tizennégy éves vagyok!

— Á-há!

A fiú Széltoló felé suhintott a karddal. — Különben se számít! — kiáltotta. — A démonológusok akárhány évesek lehetnek, akkor is az én démonom vagy, és azt kell tenned, amit mondok!

— Erik! — érkezett egy hang valahonnan alóluk.

Erik elsápadt.

— Igen, mama? — kiabálta Széltolóra szögezett tekintettel. Szája ezeket a szavakat formálta: ne szólj semmit, kérlek.

— Mi az a zaj odafönn?

— Semmi, mama!

— Gyere le és mosd meg a kezed, drágám, kész a reggelid!

— Igen, mama. — Szégyenlősen meredt Széltolóra. — Ez a mamám volt.

— Jó erős tüdeje van, meg kell hagyni — jegyezte meg Széltoló.

— Hát akkor jobb lesz, jobb lesz, ha megyek — mondta Erik. — Persze, neked itt fent kell maradnod.

Ráébredt, hogy ezzel jelentős mennyiséget veszített hitelességéből. Újra megsuhintotta a kardot.

— El véled! — rikácsolta. — Megparancsolom, hogy ne hagyd el ezt a szobát!

— Jó. Persze — felelte Széltoló az ablakokkal szemezve.

— Megígéred? Különben vissza leszel küldve a Pokolba!

— Ó, azt nem szeretném — állította Széltoló. — Csak szedd a lábad! Ne izgulj miattam!

— Itt fogom hagyni a kardot meg mindent — jelentette be Erik, eltávolítva felszerelésének nagy részét, hogy előbújjon egy karcsú, sötét hajú siheder, akinek arca sokkal tetszetősebb lesz majd, ha a pattanásai megszűnnek. — Ha hozzájuk érsz, rettenetes dolgok fognak bekövetkezni.

— Eszem ágában sincs — nyilatkozta Széltoló.

Amikor egyedül maradt, odabaktatott az állványhoz és megnézte a könyvet. A cím imponálóan villózó vörös betűkkel állt rajta: Mallificarum Sumpta Diabolicite Occularis Singularum, az Alapvető Uralom Könyve. A varázsló ismerte. Volt valahol belőle egy példány a Könyvtárban, bár a mágusok sosem vesződtek vele.

Ez furcsának tűnhet, hiszen ha van olyan, amiért egy varázsló elcserélné még a nagymamáját is, az a hatalom. De valójában nem annyira furcsa, mert bármelyik mágus, aki elég értelmes ahhoz, hogy öt percig életben maradjon, ahhoz is elég értelmes, hogy rájöjjön, ha van is bármiféle hatalom a démonológiában, akkor az a démonoktól függ. Ha a saját céljaidra használod, az olyan, mintha csörgőkígyóval próbálnál egereket agyonverni.

Még a varázslók is furcsállják a démonológusokat, akik rendszerint titkolózó, sápadt emberek, bonyodalmas dolgokat művelnek elsötétített szobákban és nyirkos, erőtlen a kézfogásuk. A démonidézés nem olyan, mint a rendes, becsületes varázslás. Egyetlen önérzetes varázsló sem trafikálna a démonikus birodalommal, melynek lakossága oly hatalmas gyűjteménye a kolomposoknak, amilyet csak találhatsz a legelőkön kívül.

Széltoló alaposan megszemlélte a csontvázat, a biztonság kedvéért. Úgy tűnt, annak semmi kedve hozzájárulni a dolgokhoz.

— Az a hogyhíjjákjához, nagyapjához tartozott — jelentette ki egy recsegő hang a háta mögött.

— Egy kissé szokatlan hagyaték — válaszolta Széltoló.

— Ó, nem személy szerint. Egy boltban vette valahol. Egyike azoknak a hogyhíjjáknak, artikulált hogyhíjjákoknak.

— Hát most nem mond valami sokat — jegyezte meg Széltoló, aztán mélyen elhallgatott és elgondolkozott.

— Ööö — szólalt meg anélkül, hogy megmozdította volna fejét. — Pontosan mihez is beszélek?

— Hogyhíjják vagyok. Itt van a nyelvem hegyén. P-vel kezdődik.

Széltoló lassan megfordult.

— Papagáj vagy? — kérdezte.

— Az az.

Széltoló rámeredt az izére fönt, az ülőrúdon. Fél szeme volt, ami rubinként csillogott. A maradék nagy részét rózsaszín és bíbor bőr borította, tollfoszlányokkal telehintve, ezért egészében véve konyhakész hajkefe benyomását keltette. Köszvényesen billegett a rúdján, aztán lassacskán elvesztette az egyensúlyát, míg végül fejjel lefelé lógott.

— Azt hittem, ki vagy tömve — hökkent meg Széltoló.

— Kapd be, varázsló!

Széltoló fütyült rá, és odasettenkedett az ablakhoz. Kicsi volt, de egy enyhén lejtő tetőre nyílt. És odakinn van az igazi élet, igazi ég, igazi épületek. Odanyúlt, hogy kinyissa a zsalut…

Sistergő áram vágott végig a karján és a kisagyában földelte magát.

Leült a padlóra és az ujjait szopogatta.

— Megmontta neked — közölte a papagáj előre-hátra himbálózva fejjel lefelé. — De te nem hogyhíjjákoltál rá. Elkapott téged a hogyhíjjákodnál fogva.

— De csak démonokra szabadna hatással legyen!

— Á! — rikoltotta a papagáj elég lendületet szerezve, hogy függőlegesbe hintázzon, amikor aztán annak tömpe maradványával, ami valaha a szárnya volt, egyensúlyba hozta magát. — Ez attól függ, ugyebár. Ha a „Hogyhíjjákok” feliratú ajtón jössz be, akkor úgy fognak bánni veled, mintha hogyhíjják lennél, igaz? Úgy értem, démon. Alávetve az összes szabálynak meg hogyhíjjáknak. Számodra persze pech.

— De te tudod, hogy varázsló vagyok!

A papagáj vijjogott. — Én láttam őket, haver. A leghogyhíjjákját. Némelyiktől azok közül, akik itt megfordultak, tőlük aztán torkodon akadna a kölesed. Óriási, pikkelyes, tüzes hogyhíjjákok, hetekbe telt leszedni a kormot a falakról — tette hozzá elismerő hangon. — Persze, ez még a nagyapja idejében történt. A kölyök nem volt valami ügyes benne. Egész mostanáig. Eszes legényke. Én a hogyhíjjákokat, szülőket hibáztatom. Újgazdagok, tudod. Borkereskedés. Rohadtul elkényeztetik, hagyják, hogy játszadozzon a hogyhíjjákja ócska holmijával, „Ó, annyira intelligens fiú, mindig a könyveket bújja” — majmolta a papagáj. — Sose adnak neki abból, amire egy érzékeny, növésben levő hogyhíjjáknak nézetem szerint tényleg szüksége van.

— Mi, úgy érted, szeretetet és útmutatást? — kérdezte Széltoló.

— Egy átkozottul alapos hogyhíjjákra gondoltam, elfenekelésre — válaszolta a papagáj.

Széltoló fájó fejéhez kapott. Ha ez az, amit a démonok általában végig kell szenvedjenek, nem csoda, hogy mindig olyan bosszúsak.

— Pityu kér egy kekszet — mondta határozatlanul a papagáj, nagyon ahhoz hasonlóan, ahogy egy ember azt mondaná „ööö” vagy „ahogy már mondtam”, és folytatta: — A nagyapja nagyon lelkesedett érte. Ezért meg a galambjaiért.

— A galambjaiért — lepődött meg Széltoló.

— Nem mintha különösebben sikeres lett volna. Afféle próba-hogyhíjják alapon ment az egész.

— Azt hittem, azt mondtad, hogy óriási nagy, pikkelyes…

— Ó, igen. De az nem az volt, amire vágyott. Egy succubát próbált megidézni. — Amikor csupán csőröd van, lehetetlen kellene legyen kéjenc módra csücsöríteni, de a papagájnak sikerült. — Az egy női démon, aki éjjel jön és vadul, szenvedélyesen hogyhí…

— Már hallottam róluk — közölte Széltoló. — Átkozottul veszélyesek.

A papagáj félrehajtotta a fejét. — Sose jött össze neki. Az egyetlen, amit beszerzett, egy neuralgus volt.

— Az meg mi?

— Olyan démon, aki jön és rád hozza a fejfájást.

A démonok legalább olyan régóta léteznek a Korongvilágon, mint az istenek, akikhez egyébként sok mindenben hasonlítanak. A különbség alapjában véve ugyanaz, mint a terroristák és a szabadságharcosok között.

A démonok többsége egy tágas, a valósághoz közeli dimenzióban lakik, melyet a hagyománynak megfelelően lángokkal tapétáztak ki és izzásponton tartanak. Ez valójában nem szükséges, de ha van valami, ami jellemző az átlagos, tipikus démonra, az a hagyománytisztelet.

A pokol közepén, fenségesen kiemelkedve egy lávapótlótóból, párját ritkító kilátással a Nyolc Bugyorra, terül el Pandemonium városa[5], ami jelen pillanatban épp méltónak bizonyult nevére. Astfgl, a démonok új királya tombolt dühében. Nem egyszerűen amiatt, mert már megint elromlott a klímaberendezés, nem amiatt, mert úgy érezte, mindenfelől hülyék és cselszövők veszik körül, és nem pusztán csak amiatt, mert még mindig nem akadt senki, aki képes lett volna helyesen kiejteni a nevét, hanem azért is, mert épp most kapott rossz hírt. A démon, akit sorsolással választottak ki ennek átadására, trónja előtt kushadt rettegve, behúzott farokkal. Halhatatlanul félt, hogy hamarosan valami csodálatos fog történni vele[6].

— Mit csinált? — firtatta Astfgl.

— Ööö, megnyílt, ó, nagyúr. A kör Pszeudopoliszban.

— Á! Az az eszes fiú. Nagy reményeket fűzünk hozzá.

— Ööö. És aztán újra bezárult, nagyúr. — A démon lehunyta szemét.

— És ki ment át?

— Ööö. — A démon körülnézett, rá a mérföldhosszú terem másik végében összegyülekezett kollégáira.

— Azt kérdeztem, és ki ment át?

— Ami azt illeti, ó, nagyúr…

— Igen?

— Nem tudjuk. Valaki.

— Parancsot adtam, nemde, hogy amikor sikerül a fiúnak, akkor Vassenego hercegnek kell megjelennie nála, és tiltott kéjeket meg sötét élvezeteket kínálnia neki, hogy Akaratunkhoz hajlítsa?

A király morgott. Kénytelen volt elismerni, hogy azért bajos gonosznak lenni, mert a démonok nem kiemelkedő, újító gondolkodók, és valóban szükségük van egy csipetnyi emberi találékonyságra. És ő tényleg sokat várt Szörcsök Eriktől, akinek szuperintelligens korlátoltsága ritka gyönyörűség. A Pokolnak kellenek az olyan szörnyen okos, önközpontú emberek, mint Erik. Sokkal jobbak az ocsmánykodásban, mint amire a démonok valaha is képesek lennének.

— Valóban, nagyúr — felelte a démon. — És a herceg évek óta várta a megidézést, minden más kísértéstől őrizkedett, állhatatosan és türelmesen tanulmányozta az emberek világát…

— Hát akkor hol volt a kellő pillanatban?

— Ööö. Szólította a természetfölötti szükség, nagyúr — hadarta a démon. — Még két percre sem fordított hátat, amikor…

— És valaki átment?

— Próbálunk rájönni…

Astfgl nagyúr türelme, amely amúgy is csak a gitt rugalmasságával rendelkezett, ezen a ponton elpattant. Ez úgy nagyjából összegzi az egészet. Olyanfajta alattvalói vannak, akik a „rájönni” szót használják, amikor azt akarják mondani „megállapítani”. Túl jó nekik a kárhozat.

— Takarodj! — suttogta. — És gondoskodni fogok róla, hogy ezért dicséretet kapj…

— Ó, uram, könyörgök…

— Takarodj!

A király az izzó folyosókon át magánlakosztályába csörtetett.

Elődei a bozontos hátsó lábat és patát részesítették előnyben. Astfgl nagyúr helyből elutasította az ilyesmit. Azt tartotta, hogy senkit se fognak azok a fölfuvalkodott rohadékok a Megnemnyilvánul-lakból komolyan venni, akinek hátsó fertálya egyfolytában kérődzik és ezért jobb szerette a vörös selyemköpönyeget, karmazsin harisnyát, a csuklyát rajta két, ugyancsak kifinomult szarvacskával, és a háromágú szigonyt. A háromágú szigony vége ugyan folyton lepottyant, ám, úgy érezte, akkor is ez az a fajta öltözék, amiben egy Démonkirályt komolyan kell venni…

Termei hűsében — ó, az istenekre, vagyis inkább nem az istenekre, egy örökkévalóságig tartott, amíg elérte, hogy civilizált kívánalmaknak megfelelőek legyenek, az elődei megelégedtek a henyéléssel és az emberek kísértésbe vivésével, sosem hallottak az adminisztratív stresszről — gyöngéden levette védőhuzatot a Lelkek Tükréről s nézte, ahogy életre villan.

A tükör fekete felszínét díszes keret vette körbe, amiből állandóan olajos füstpamacsok tekeredtek és sodródtak elő.

Mit kívánsz, gazdám? kérdezte a tükör.

— Mutasd meg nekem az elmúlt órában a Pszeudopolisz-kapu körül történt eseményeket — parancsolta a király és letelepedett szemlélődni.

Egy idő múlva fölkelt és kereste a „Széltoló” nevet a kartotékszekrényben, amit nemrég állíttatott föl az addig ott lévő, elcsüggesztő kötésű, vén főkönyvek helyett; jóllehet a rendszernek még kellett némi csiszolgatás, mert az elképedt démonok mindent, ami emberekre vonatkozott, az E alá iktattak.

Aztán csak ült és nézte a villózó képeket és szórakozottan játszadozott az íróasztalán lévő tárgyakkal, hogy megnyugtassa idegeit.

Számtalan íróasztalra illő tárgya volt: írótömbök mágnessel a gemkapcsoknak, célszerű eszközök tollak tartására, meg azok a csöppnyi jegyzetblokkok, amik mindig olyan praktikusak, hihetetlenül mulatságos szobrocskák feliratokkal, mint például „Te vagy a Főnök!” és kis krómgolyók és -spirálok, melyeket művi és kérészéletű örökmozgás működtetett. Senki, aki ránézett arra az íróasztalra, nem kételkedhetett abban, hogy, a kegyetlen igazat megvallva, tényleg és igazán elkárhozott.

— Értem — morogta Astfgl nagyúr, karmának egyetlen koppintásával lengésbe hozva a csillogó golyók választékát.

Nem tudott visszaemlékezni semmiféle Széltoló nevezetű démonra. Másrészt viszont milliószám vannak ezek a nyomorultak, nyüzsögnek szanaszéjjel, semmi érzékük a rendhez, és eddig még nem volt ideje egy tisztes népszámlálás megtartásához és a fölöslegesek nyugdíjazásához. Úgy tűnt, hogy ennek kevesebb a nyúlványa és több a magánhangzó a nevében, mint a többségnek. De démonnak kellett lennie.

Vassenego öntelt vén bolond, az idősebb démonok egyike, aki mosolyog rá és megveti őt és nem-teljesen-engedelmeskedik neki, csak mert a király keményen gürcölt évezredekig, hogy alacsony sorból fölemelkedjék oda, ahol ma tart. Kitelik az agg ördögtől, hogy szándékosan ilyet tegyen, csak, hogy ellenkezzen vele.

Hát, ezt később el kell intézze. Küldenie kell neki egy memorandumot vagy valamit. Most túl késő, hogy bármit is lépjen. Kénytelen lesz személyesen kézbe venni a dolgot. Szörcsök Erik túl jó lehetőség ahhoz, hogy elszalassza. Szörcsök Erik megszerzése tényleg bosszantani fogja az isteneket.

Istenek! Hogy mennyire gyűlöli az isteneket! Az isteneket még annál is jobban gyűlöli, mint a régi gárda tagjait, mint például Vassenegót, még az embereknél is jobban. Múlt héten kisebb estélyt rendezett, rengeteg fejtörést fektetett bele, meg akarta mutatni, hogy kész fátylat bontani a múltra, együttműködni velük egy új, jobb és hatékonyabb világegyetemért. El is nevezte „Ismerkedjünk össze!” összejövetelnek. Voltak pálcikára szúrt kolbászkák meg minden, minden tőle telhetőt megtett, hogy jól sikerüljön.

Még arra sem vették a fáradságot, hogy válaszoljanak a meghívóra. Pedig külön figyelt arra, hogy legyen rajta RSVP.

— Démon? — Erik kukucskált be az ajtón. — Milyen formában vagy? — firtatta. — Piszok rossz formában — válaszolta Széltoló.

— Hoztam neked ennivalót. Szoktál enni, ugye?

Széltoló megkóstolta. Az ennivaló egy tál müzlinek bizonyult, dióval és aszalt gyümölccsel. Egyik ellen se volt semmi kifogása. Csak valahogy a készítés közben nyilvánvalóan tettek valamit ezekkel az ártalmatlan alapanyagokkal, olyasmit, ami ha neutroncsillaggal történne, milliónyi gravitációt követelne meg. Ha belehalnál az ilyesmi megevésébe, el se kellene temetniük téged, elég lenne, ha ledobnának valahol, ahol puha a talaj.

Valahogy sikerült lenyelnie. Nem is volt nehéz. Az igazi nehézség az, hogy megakadályozza a falatot a lefelé haladásban.

— Finom — fuldokolta. A papagáj ragyogó alakítást nyújtott az öklendező szerepében.

— Úgy határoztam, hogy elengedlek — jelentette be Erik. — Elég értelmetlen lenne itt tartani téged, ugyebár.

— Abszolúte!

— Nincs egyáltalán semmi varázserőd?

— Sajnálom. Teljes csőd.

— Ha jól meggondolom, nem nézel ki túl démonian — jegyezte meg Erik.

— Sosem teszik. Nem bízhatsz azokba' a hogyhíjjákokba' — kuncogta a papagáj. Megint egyensúlyát vesztette. — Pityu kér egy kekszet — motyogta fejjel lefelé.

Széltoló megpördült. — Fogd be a csőröd!

Olyan nesz hangzott föl mögöttük, mintha a világegyetem köszörülné a torkát. A varázskör krétanyomai egy pillanatra borzasztóan fölragyogtak, tűzvonalakká váltak a kopott padlódeszkákon, valami kipottyant az üres levegőből és nehézkesen landolt a padlón.

A valami nagy, fémveretes láda volt. Ívelt fedelére esett. Egy idő múlva hevesen himbálózni kezdett, aztán kis, rózsaszín lábikók százait dugta elő és jelentékeny erőfeszítéssel fölfordította magát.

Végül csoszogva addig forgolódott, míg mindkettejüket szemmel tarthatta. A dolog annál inkább elképesztő volt, mivel úgy bámult rájuk, hogy nem is volt szeme, amivel megtehette volna.

Erik moccant elsőnek. Megragadta a házi készítésű varázskardot, mely rögvest vadul hajladozni kezdett.

— Mégis démon vagy! — kiáltotta. — Majdnem elhittem neked, amikor azt mondtad, hogy nem vagy az!

— Tyű! — rikkantott a papagáj.

— Ez csak a Poggyászom — világosította föl Széltoló kétségbeesetten. — Afféle… nos, mindenhova velem jön, nincs benne semmi démoni… ööö — tétovázott. — Legalábbis nem sok — fejezte be akadozva.

— El véled!

— Jaj, ne már megint!

A fiú a kinyitott könyvre pillantott. — Korábbi parancsaim újból érvényesek — szögezte le. — A valaha élt leggyönyörűbb nő, a világ összes királysága fölötti uralom, és örökké tartó élet. Láss hozzá!

Széltoló megkövülve állt.

— Tessék, gyerünk! — noszogatta Erik. — Elvileg el kellene tűnj egy füstgomolyban.

— Figyelj, ha azt hiszed, hogy csak csettintek az ujjammal…

Széltoló csettintett az ujjával.

Valóban volt egy füstgomoly.

Széltoló döbbenten meredt az ujjaira, úgy, ahogy az ember egy puskára tekint, amely évtizedek óta a falon lóg, aztán hirtelen elsül és kilyukasztja a macskát.

— Korábban szinte sose csináltak ilyet — habogta.

Lenézett.

— Áárgh — mondta és behunyta a szemét.

Sokkal jobb világ volt a szemhéja mögötti sötétségben. Ha toppantana a lábával, meggyőzhetné magát, hogy érzi a padlót, tudná, hogy valójában még mindig a szobában áll, és az összes többi érzékszervétől érkező sürgős jelzés, amely azt közli vele, hogy a levegőben lóg, úgy több ezer mérfölddel a Korong fölött, csupán rossz álom, amiből föl fog ébredni. Sietve törölte ezt a gondolatot. Ha alszik, jobb szeretne úgy is maradni. Az ember képes repülni álmában. Ha fölébredne, jó hosszan zuhanna.

Talán meghaltam és tényleg démon vagyok, gondolta.

Érdekes szempont volt.

Megint kinyitotta a szemét.

— Hú! — kurjantott föl Erik csillogó szemmel. — Megkaphatom az egészet?

A fiú ugyanabban a testtartásban állt, mint előzőleg a szobában. És a Poggyász is. És, Széltoló legnagyobb bosszúságára, a papagáj is. A levegőben gubbasztott, és számítóan nézegette a kozmikus látképet odalent.

A Korongot szinte mintha arra tervezték volna, hogy az űrből tekintsenek rá; arra biztos nem tervezték, erről Széltoló teljesen meg volt győződve, hogy rajta éljenek. De azt el kellett ismerje, hogy lenyűgöző.

A nap fölkeléshez készülődött a távoli peremen és a létrejött tűzcsík körbetündöklött a fél kerületen. A hosszadalmas, lassú hajnal épp csak megkezdte az előretörést a sötét, szilárd tájon.

Odalent, élesen megvilágítva az űr sivár vákuumában, Nagy A'Tuin — legyen akár hím, akár nőstény, a dolgot sosem tisztázták kielégítően —, a világteknős vánszorgott a Teremtés súlya alatt. A teknőjén a négy hatalmas elefánt erejét megfeszítve támasztotta alá magát a Korongot.

Talán akadnak hatékonyabb módszerei a világok teremtésének. Esetleg elkezdheted egy gömb megolvadt vassal, aztán egymás után sziklarétegekkel borítod, mintha régimódi rétes lenne. És akkor kapsz egy roppant hatékony bolygót, de nem fog olyan mutatósan kinézni. Ráadásul minden le fog esni az aljáról.

— Nagyon szép — jelentette ki a papagáj. — Pityu kér egy kontinenst.

— Olyan nagy — sóhajtotta Erik.

— Igen — mondta Széltoló fakó hangon.

Úgy érezte, hogy ennél többet várnak tőle.

— Ne tedd tönkre! — fűzte hozzá.

Kételyek gyötörték az egésszel kapcsolatban. Ha, tegyük föl a vita kedvéért, ő tényleg démon, és oly sok minden történt vele az utóbbi időben, hogy kész lett volna elismerni, esetleg meghalhatott és észre sem vette a zűrzavarban[7], akkor sem teljesen világos, miként lett övé a világ, hogy elajándékozhassa. Egész biztos volt benne, hogy vannak tulajdonosai és azok is így éreznek. Valamint arról is meg volt győződve, hogy egy démon írásban kell kapjon valamit.

— Azt hiszem, szerződést kell köss érte — jelentette ki. — Vérrel.

— Kiével? — érdeklődött Erik.

— Szerintem a tiéddel — felelte Széltoló. — Vagy szükség esetén madárvér is megteszi. — Jelentőségteljesen fixírozta a papagájt, ami rámorgott.

— Nem próbálhatom ki először?

— Mi?

— Hát, tegyük föl, hogy nem működik? Nem írok alá semmit, amíg nem láttam működés közben.

Széltoló rámeredt a fiúra. Aztán lepillantott a világ királyságainak széles panorámájára. Vajon az ő korában én is ilyen voltam? töprengett. Vajon hogy maradtam életben?

— Ez itt a világ — magyarázta türelmesen. — Naná, hogy piszok jól működni fog. Úgy értem, csak nézz rá! Hurrikánok, kontinentális sodródás, csapadék-körforgás… az egész ott van. Minden szépen ketyeg, mint egy rohadt óra. Egész életedben kitart, egy ilyen világ. Ha gondosan bánsz vele.

Erik kritikus vizsgálatban részesítette a világot. Olyasvalaki arckifejezését viselte, aki tudja, hogy az életben a legjobb ajándékokhoz valahogy mindig kell az okkult megfelelője két U2 elemnek és boltok nem nyitnak ki az ünnepek alatt.

— Kell legyen hűbér — szögezte le kereken.

— Hogy mi?

— A világ királyai — világította meg Erik. — Hódolattal kell adózzanak nekem.

— Te aztán tényleg kispekuláltad ezt, mi? — gúnyolódott Széltoló. — Csak hűbér? A holdat nem szeretnéd, ha már úgyis itt fönt vagyunk? A hét ajánlata, ingyen csatlósbolygó minden uralom alá vetett világhoz?

— Vannak hasznos ásványok?

— Mi?

Erik a hosszan tűrő türelem sóhaját hallatta.

— Ásványok — ismételte el. — Sódómok. Tudod.

Széltoló elvörösödött. — Nem hinném, hogy egy korodbeli fiatalembernek szabadna…

— Úgy értem, ércek meg izék. Semmire se használhatom, ha csak egy rakás szikla.

Széltoló lenézett. A Korongvilág apró holdacskája épp fölkelt a távoli Korongszegély fölé és sápadt fényben fürösztötte a szárazföldek és tengerek mozaikmintázatát.

— Ó, nem is tudom. Egész jól néz ki — bökte ki önkéntelenül. — Figyelj, most éjszaka van. Talán lehetne, hogy mindenki reggel adózzon neked hódolattal?

— Most akarok hűbért!

— Sejtettem, hogy azt akarod.

Széltoló gondos vizsgálatnak vetette alá ujjait. Nem mintha valaha is különösebben jól tudott volna csettinteni velük.

De azért újra megpróbálta.

Amikor megint kinyitotta a szemét, bokáig állt a sárban.

Széltoló adottságai közül kiemelkedett az elfutás képessége, melyet az eltelt évek során a hamisítatlan elvont tudomány szintjére magasztosított; nem számít, hogy honnan vagy hová menekül, mindaddig, amíg menekül. Kizárólag maga a menekülés fontos. Futok, tehát vagyok; helyesebben, futok, tehát egy kis szerencsével leszek is.

Ám tehetsége volt a nyelvekhez is és járatos volt az alkalmazott földrajzban. Tizennégy nyelven tudta sikoltani „Segítség!” és további tizenkettőn tudott kegyelemért rimánkodni. Átutazott a Korong számos országán, némelyiken ugyancsak sietősen, és a hosszú, nagyszerű, unalmas órák alatt, amikor még a Könyvtárban dolgozott, azzal múlatta az időt, hogy mindent elolvasott azokról a messzi, egzotikus helyekről, ahol még sosem járt. Eszébe jutott, hogy akkoriban megkönnyebbülten sóhajtott arra gondolva, hogy soha nem is fogja látni őket.

És tessék, most itt van.

Dzsungel vette körül. Nem érdekes, szép, nyílt dzsungel volt, mint amilyenben párducbőrbe öltözött hősök lengedeznek a liánokon, hanem komoly, valódi dzsungel, olyan dzsungel, ami úgy tornyosult fölé, mint a zöldség tömör táblája, tüskékkel és tövisekkel, olyan dzsungel, amiben a növényvilág minden képviselője alaposan fölgyűrte a kérgét és nekilátott a kimerítő vállalkozásnak, hogy túlnője összes konkurensét. A talaj szinte egyáltalán nem is volt talaj, hanem elpusztult növények útban a komposzttá válás felé; víz csöpögött levélről levélre, rovarok vinnyogtak a nyirkos, spórával telített levegőben, és szörnyű, lélegzet-visszafojtott, a fotoszintézis teljes sebességgel száguldó motorjai keltette csönd honolt. Bármelyik jódlizó hős, aki megpróbál mindezen átlengedezni, ennyi erővel akár a babszeletelővel is szerencsét próbálhat.

— Hogy csinálod ezt? — tudakolta Erik.

— Valószínűleg kézügyesség — válaszolta Széltoló.

Erik futó és megvető pillantásnak vetette alá a Természet csodáit.

— Ez nem úgy néz ki, mint valami királyság — panaszolta. — Azt mondtad, egy királyságba megyünk. Szerinted ez királyság?

— Ez valószínűleg Klaccs esőerdeje — találgatott Széltoló. — Az zsúfolásig van elveszett királyságokkal.

— Úgy érted, amazonhercegnők titokzatos, ősi törzsei, akik minden férfi rabot különös és kimerítő termelékenységi rítusoknak vetnek alá? — firtatta Erik, akinek szemüvege kezdett bepárásodni.

— Haha — mondta Széltoló érzéketlenül. — Micsoda képzelőereje van a gyermeknek.

— Hogyhíjják, hogyhíjják, hogyhíjják! — visította a papagáj.

— Olvastam róluk — közölte Erik és a növényzetet kémlelte. — Persze, azokat a királyságokat is én birtoklom. — Valami titkos magánlátomásra meredt. — Hű! — mondta mohó vággyal.

— Én a helyedben a hűbérre koncentrálnék — hűtötte Széltoló, miközben elindult azon, ami, meglehet, ösvény volt.

A ragyogó színű virágok egy közeli fán megfordultak és figyelték, ahogy elmegy.

Közép-Klaccs dzsungeleiben igenis léteznek királyságai a titokzatos amazonhercegnőknek, akik foglyul ejtik a hímnemű fölfedezőket, hogy kimondottan férfiúi feladatokat láttassanak el velük. Ezek valóban kemények és kimerítőek, és a szerencsétlen áldozatok nem húzzák sokáig[8]. Valamint akadnak rejtett fennsíkok is, ahol hajdankorok hüllőszörnyei hancúroznak és játszadoznak, továbbá elefánttemetők, elveszett gyémántbányák és furcsa, hieroglifákkal kifestett romok, amelyeknek már puszta látványa képes megfagyasztani a legbátrabb szívet. A térség bármely hitelt érdemlő térképén alig marad hely a fáknak.

Az a néhány fölfedező, aki visszatért onnan, számos praktikus tippet adott azoknak, akik majdan nyomukba lépnek, mint például: 1) ha lehet, kerülj el minden lelógó kúszónövényt, aminek mélyen ülő apró szeme és egyik végén villás nyelve van; 2) ne vegyél föl egyetlen narancssárga-fekete csíkos kúszónövényt sem, ami látszólag keresztben fekszik az ösvényen és rángatózik, mert gyakran van a másik végén tigris; és 3) ne menj oda.

Ha démon vagyok, gondolta ködösen Széltoló, miért csíp meg minden és próbál elgáncsolni? Úgy értem, kétségtelenül csakis a szívembe döfött fatőr árthat nekem, nem? Vagy a fokhagymára gondolok?

Végül a dzsungel kitárult egy nagyon széles, megtisztított területre, amely egész a tűzhányók távoli, kék láncáig nyúlt el. A talaj alattuk meredeken lejtett a tavak és mocsaras földek tiritarka összevisszaságába, amit itt-ott hatalmas, lépcsős piramisok felkiáltójelként szakítottak meg, mindegyiket a hajnali levegőben kígyózó, vékony füstcsóva koronázta. Az őserdei ösvény keskeny, ám kövezett útba torkollt.

— Hol vagyunk, démon? — érdeklődött Erik.

— Az egyik tezumán királyságnak tűnik — felelte Széltoló. — Azt hiszem, a Nagy Muzumán uralkodik fölöttük.

— És ő ugye amazonhercegnő?

— Bármily furcsa is, nem. Meg fogsz lepődni, Erik, de nagyon sok királyságban nem amazonhercegnők uralkodnak.

— Különben is elég primitívnek látszik. Egy kissé kőkorszaki.

— A tezumán papok bonyolult naptárt fejlesztettek ki, és mindent tudnak a Korongkurvatúráról — idézte Széltoló.

— Á! — ujjongott Erik. — Remek!

— Nem — tanúsított türelmet Széltoló —, az görbületet jelent.

— Ó!

— Méltányolnod kellene őket. Kétségtelenül kitűnő matematikusok.

— Huh — kicsinyelte Erik, komolyan pislogva. — Nem hinném, hogy sok számolgatnivalójuk akad ilyen elmaradott civilizációban.

Széltoló szemügyre vette a harci szekereket, amelyek sebesen közeledtek feléjük.

— Azt hiszem, általában az áldozatokat számlálják meg — közölte.

A Tezumán Birodalom Közép-Klaccs őserdei völgyeiben híres szervezett piackertjeiről, remekművű, obszidiánból, madártollból és nefritből készített mestermunkáiról, és tömeges emberáldozatairól Quetzacoatl, a Tollas Boa, a tömeges emberáldozatok istenének tiszteletére. Ahogy mondani szokás, mindig tudhatod, hol állsz Quetzacoatllal. Általában egy csomó emberrel egy hatalmas, lépcsős piramis tetején, ahol valaki elegáns tollfejdíszben egy remekművű obszidiánkést csiszolgat a te saját, örökös, személyes használatodra.

A tezumánok az egész kontinensen hírhedtek arról, hogy keresve sem találhatnál náluk öngyilkosabban komor, ingerlékeny és borúlátó népet, olyan okokból, amelyek hamarosan érthetővé válhatnak. A naptárról mondottak is igazak. A tezumánok réges-rég rájöttek, hogy minden folyamatosan egyre rosszabb lesz, és, mivel szörnyen földhözragadtan gondolkoznak, bonyolult rendszert fejlesztettek ki annak nyomon követésére, hogy mennyivel rosszabb minden egymást követő nap.

A közhittel ellentétben, a tezumánok igenis föltalálták a kereket. Csak radikálisan más elképzeléseik vannak arról, mire lehet használni.

Ez volt az első harci szekér a Széltoló által látottak közül, amit lámák húztak. Nem ez volt a fura benne. Az volt benne a fura, hogy emberek vitték, ketten tartották a tengely mindkét szélét, és futottak az állatok után, szandálos lábuk csak úgy csattogott a macskaköveken.

— Gondolod, hogy a hűbér van benne? — kérdezte Erik.

A vezérszekér, eltekintve a hajtótól, mindössze egy zömök, alapjában véve kocka alakú férfit tartalmazott, aki pumabőr egyenruhát és tollfejdíszt viselt.

A futók lihegve megálltak, és Széltoló látta, hogy mindegyik férfinál van valami, amit valószínűleg primitív kardnak lehetne nevezni: obszidiánszilánkok furkósbotra ragasztásával állították elő. Az ő szemében semmivel se látszottak kevésbé halálosnak, mint a kifinomult, szerfölött civilizált kardok. Mi több, rosszabbnak tűntek.

— Nos? — nógatta Erik.

— Nos mi? — érdeklődött Széltoló.

— Mondd meg neki, hogy adja ide nekem a hűbért.

A kövér férfi nehézkesen lekászálódott, odamasírozott Erikhez, és, Széltoló legnagyobb meglepetésére, hétrét görnyedt előtte.

Széltoló érezte, hogy valami karmolássza, végig föl a hátán, aztán a vállán, ahol aztán egy hang, ami úgy hangzott, mint amikor kettétépnek egy fémlemezt, így szólt: — Így már jobb. Nagyon hogyhíjják, kényelmes. Ha megpróbálsz lelökni, démon, búcsút hogyhíjjákolhatsz a fülednek. Micsoda fölvésésre méltó, nem várt fordulat, mi? Úgy tűnik, számítottak az érkezésére.

— Miért mondasz folyton hogyhíjjákot? — tudakolta Széltoló.

— Szegényes hogyhíjják. Izé. Akármi. Tudod. Szavak vannak benne — válaszolta a papagáj.

— Szótár? — találgatta Széltoló. A többi harci szekér utasa kiszállt és szintén Erik előtt hajlongott, aki bárgyún vigyorgott.

A papagáj fontolóra vette.

— Aha, valószínű — mondta. — Oda kell ítéljem neked a madárkölest — folytatta —, azt hittem eleinte, hogy egy kissé hogyhíjják vagy, de úgy látszik, hozod a hogyhíjjákod.

— Démon? — szólalt meg Erik fölényesen.

— Igen?

— Beszéled a nyelvük? Mit mondanak?

— Ööö, nem — felelte Széltoló. — De el tudom olvasni — kiáltotta oda, amikor Erik elfordult. — Ha valahogy jelbeszéddel fejeznéd ki magad nekik, amit aztán leírhatnánk…

Délre járt az idő. A dzsungelban Széltoló mögött élőlények rikoltoztak és makogtak. Kolibri nagyságú szúnyogok döngtek a feje körül.

— Persze — jelentette ki már tizedszerre —, valójában sose jutottak el a papír föltalálásáig.

A kőműves hátralépett, átnyújtotta a legutóbbi kicsorbult obszidiánvésőt segédének, és várakozásteljesen pillantott Széltolóra.

Ő szintén hátralépett és kritikusan szemlélte a sziklát.

— Nagyon jó — ismerte el. — Úgy értem, nagyon jól eltalált képmás. A megszólalásig hű a frizurája, meg minden. Na persze, a fiú rendes körülmények között nem annyira, ööö, egyenes, mint ezen, de azért, igen, nagyon jó. És itt a szekér és ott vannak a lépcsős piramisok. Igen. Hát, úgy néz ki, mintha azt akarnák, hogy menj velük a városba — tolmácsolta Eriknek.

— Mondj nekik igent — határozott Erik.

Széltoló odafordult a törzsfőnökhöz.

— Igen — mondta.

— [Összekuporodott-alak-hármas-tollfejdíszben-három pont fölött]?

Széltoló sóhajtott. A kőműves szótlanul újabb kővésőt nyomott a varázsló ellenállni képtelen kezébe, és friss gránittömböt taszigált megfelelő helyzetbe.

A tezumánvolttal járó probléma, eltekintve attól, hogy olyan istened van, mint Quetzacoatl, az, hogy ha váratlanul eggyel több pint tejet kell rendelned holnapra, valószínűleg el kellett volna kezdened az üzenet megírását a múlt hónapban. A tezumánok az egyetlenek, akiknél az öngyilkosság bevett formája, hogy agyonütik maguk saját búcsúlevelükkel.

Késő délután lett, mire a harci szekér bekocogott a legnagyobb piramis körül elterülő durván kinagyolt városba, az éljenző tezumánok sorfala között.

— Ez már jobb — jelentette ki Erik, kegyesen nyugtázva a hurrázást. — Nagyon boldogok, hogy látnak minket.

— Igen — felelte Széltoló komoran. — Vajon miért?

— Hát, természetesen, mert én vagyok az új uralkodó.

— Hmm. — Széltoló a szeme sarkából a papagájra pillantott, ami egy ideje természetellenesen hallgatott és most meglapult a fülénél úgy, mint egy idősödő vénkisasszony a sztriptízbárban. A madár ugyanis komolyan fontolóra vette a remekművű tollfejdíszeket.

— Hogyhíjják mocskok — károgta. — Ha csak egy hogyhíjják is rám teszi a kezét, annak a hogyhíjjáknak máris eggyel kevesebb az ujja, én mondom neked.

— Itt valami bűzlik — jelentette ki Széltoló.

— Micsoda? — firtatta a papagáj.

— Minden.

— Mondom neked, ha csak egyetlen tollam görbül…

Széltoló nem volt hozzászokva ahhoz, hogy örüljenek neki. Ez természetellenes és semmi jót nem ígér. Ezek az emberek nem pusztán éljeneztek, de virágokat és kalapokat is hajigáltak. A kalapok ugyan kőből készültek, de a jó szándék megvolt.

Széltoló úgy vélte, eléggé furcsa kalapok. Nem volt fejük, csak karimájuk. Valójában csupán korongok voltak, közepükbe lyukkal.

A díszmenet végigügetett a város széles sugárútjain egy épületcsoporthoz a piramis lábánál, ahol egy újabb csoport városi méltóság várt rájuk.

Azok rengeteg ékszert viseltek. Alapjában véve mindegyik ugyanolyan volt. Számtalan lehetőség akad az olyan kőkorong hasznosítására, amelynek közepe lyukas, és a tezumánok egy kivételével az összeset föltárták.

Azonban fontosabbnak tűnt a méltóságok előtt fölhalmozott töméntelen kincsesláda. Telis-teli drágakövekkel.

Erik szeme elkerekedett.

— A hűbér! — rikkantotta.

Széltoló föladta. Tényleg összejött. Nem tudta, hogyan, nem tudta, miért, de végre minden jól ütött ki. A lenyugvó nap egy tucat vagyont csillantott meg. Na persze, az föltehetőleg mind Eriké, de talán van annyi, hogy neki is jusson…

— Természetesen — rebegte elhalóan. — Miért, mást vártál?

És aztán következett a lakoma, és a terjengős beszédek, amiket Széltoló nem értett, de amiket meg-megszakítottak a hurrák és köszöntések és főhajtások Erik felé. És utána a tezumán zeneművek hosszan tartó hangversenye, ami úgy hangzott, mint amikor valaki kitisztogat egy különösképp eldugult orrlyukat.

Széltoló otthagyta a tűzfényben büszkén trónoló Eriket, és vigasztalanul bóklászott piramisszerte.

— Én élveztem a hogyhíjjákot — hányta a szemére a papagáj.

— Nem tudom megszokni — felelte Széltoló. — Sajnálom, de ilyesmi korábban sosem történt velem. Az a rengeteg drágakő meg minden. Minden a várakozásnak megfelelően megy. Ez nem helyes.

Fölnézett a lépcsős piramis a tűzfénytől vörösen pislákoló, irdatlan homlokzatára. Minden óriási tömbre féldomborművet faragtak, amin tezumánok műveltek szörnyen leleményes dolgokat ellenségeikkel. Azt sugallta, hogy a tezumánok, bármilyen kitűnő tulajdonságokkal bírjanak is, hagyományosan nem hajlanak a vadidegenek szívélyes fogadására, ékkövekkel elhalmozására. A nagy csomó faragvány összhatása roppant művészi volt — csak a részletek voltak borzalmasak.

Miközben a fal mentén utat tört magának, egy hatalmas ajtóhoz ért, amely művészien jelenített meg egy fogolycsoportot, akik a látszat szerint teljes körű orvosi kivizsgálásban részesültek[9]. Az ajtó rövid, fáklyamegvilágította alagútba nyílt. Széltoló néhány lépést tett előre, azt mondogatva magának, hogy bármikor újra kirohanhat, és egy égbenyúló terembe érkezett, amely betöltötte a piramis belsejének nagy részét.

Körben a falakon még több fáklya égett. Elég jól megvilágítottak mindent.

Ezt Széltoló nem igazán látta örömmel, mert amit főleg megvilágítottak, az Quetzacoatl, a Tollas Boa gigantikus méretű szobra volt.

Ha már egy szobában kell lennie az embernek azzal a szoborral, jobban örülne a koromsötétnek.

Vagyis inkább talán mégse. Jobb megoldás lenne a szobrot egy elsötétített szobába tenni, miközben az ember ezer mérföldnyire tőle álmatlanságban szenved, próbálva elfelejteni, hogy nézett ki.

Csak egy szobor, nyugtatgatta magát Széltoló. Nem valóságos. A tezumánok csak használták a képzelőerejük, ez minden.

— Mi a hogyhíjják ez? — kérdezte a papagáj.

— Ez az istenük.

— Ugyan!

— De, tényleg. Ez Quetzacoatl. Félig ember, félig csirke, félig jaguár, félig kígyó, félig skorpió és félig őrült.

A papagáj csőre mozgott, miközben ezt földolgozta.

— Annak hogyhíjjákösszege három mániákus gyilkost tesz ki — mondta.

— Úgy nagyjából igen — felelte a szobor.

— Másrészt — vágta rá Széltoló azonnal —, én személy szerint úgy gondolom, végtelenül fontos, hogy az embereknek joga legyen a maguk különleges módján ájtatoskodni és most azt hiszem, már megyünk is, szóval…

— Kérlek, ne hagyjatok itt — esengett a szobor. — Kérlek, vigyetek magatokkal!

— Az rázós lenne, rázós lehetne — hadarta Széltoló elhátrálva. — Értsd meg, nem rólam van szó, csak annyi, hogy ahonnan jövök, mindenkinek van ez a faji előítélete a harminc láb magas népséggel szemben, akiknek agyarai vannak, meg karmai és koponyákból fűzött láncok lógnak rajtuk. Csak azt hiszem, gondot fog okozni neked a beilleszkedés.

A papagáj megcibálta a varázsló fülét. — A hang a szobor mögül jön, te hülye hogyhíjják — károgta.

Kiderült, hogy a hang egy padlóba vájt lyukból jött. A gödör mélyéről sápadt arc nézett föl rövidlátóan Széltolóra. Idősödő, jóindulatú arc volt, halványan aggodalmas kifejezéssel.

— Szia? — mondta Széltoló.

— Nem is tudod, milyen jó érzés újra baráti hangot hallani — közölte az arc és vigyorgásban tört ki. — Ha lennél olyan szíves, kisegíteni…?

— Tessék? — értetlenkedett Széltoló. — Te fogoly vagy, ugye?

— Sajna, úgy van.

— Nem hiszem, hogy bele kéne keverednem fogolyszöktetésbe, csak úgy — tiltakozott Széltoló. — Úgy értem, akármit is elkövethettél.

— Biztosíthatlak, teljesen ártatlan vagyok bármiféle bűn elkövetésében.

— Ah, persze, mondod te — riposztozott józanul Széltoló. — Ám ha a tezumánok úgy ítélték…

— Hogyhíjják, hogyhíjják, hogyhíjják! — visította a papagáj a fülébe, miközben föl-le ugrált a vállán. — Hát neked fogalmad sincs róla? Hol élsz te? A fickó rab! Fogoly egy templomban! Az embernek muszáj kiszabadítania a foglyokat a templomból! Ez az egész átkozott létezésük célja!

— Nem, dehogy is! — csattant föl Széltoló. — Azt te csak hiszed! Valószínűleg azért van itt, hogy föláldozzák! Nem igaz? — Megerősítést várva nézett a rabra.

Az arc bólintott. — Csakugyan. Nem tévedtél. Ami azt illeti, elevenen megnyúznak.

— Na, látod! — mondta Széltoló a papagájnak. — Ugye, ugye? Azt hiszed, te mindent tudsz! Azért van itt, hogy elevenen megnyúzzák.

— Minden négyzethüvelyk bőrt eltávolítanak válogatott kínok kíséretében — fűzte hozzá segítőkészen a rab.

Széltoló elhallgatott. Úgy gondolta, ismeri a „válogatott” szó jelentését, és szerinte az még csak a közelébe se illett a „kínnak”.

— Mi, minden darabot? — kérdezte.

— Ez az eset látszik fennforogni.

— Hű! Mit követtél el?

A rab fölsóhajtott. — Nem fogod elhinni… — kezdte.

A Démonkirály hagyta, hogy a tükör elhomályosuljon, s egy pillanatig ujjaival dobolt az íróasztalán. Aztán fölkapta a szócsövet és belefújt.

Végül megszólalt egy távoli hang: — Igen, főnök?

— Igen, uram! — csattant föl a király.

A távoli hang motyogott valamit. — Igen, URAM? — tette hozzá.

— Dolgozik nálunk valami Quetzacoatl?

— Máris megnézem, főnök. — A hang elhalkult, majd visszatért. — Igen, főnök.

— És ő herceg, márki, gróf vagy báró? — firtatta a király.

— Egyik sem, főnök.

— Hát akkor micsoda?

A másik oldalon hosszan elnyúlt a csönd.

— Nos? — türelmetlenkedett a király.

— Egy nagy senki, főnök.

A király egy ideig szúrósan meredt a szócsőre. Megpróbálod, gondolta. Célravezető terveket dolgozol ki, megpróbálsz szervezni, megpróbálsz segíteni, és ezt kapod a végén.

— Küldd be hozzám — parancsolta.

Odakint a zene crescendóba erősödött, és véget ért. A tüzek pattogtak. A messzi dzsungelekből ezer izzó szempár figyelte a fejleményeket.

A főpap fölállt és beszédet mondott. Erik vigyorgott, mint a vadalma. A tezumánok hosszú sora kosárszámra hordta oda a drágaköveket, amiket aztán a fiú lába elé szórtak.

Aztán a főpap másodszor is beszédet mondott. Úgy tűnt, ez kérdéssel ér véget.

— Pompás — mondta Erik. — Igazán kitűnő. Csak így tovább! — Megvakarta a fülét és megreszkírozta: — Mindnyájan kaptok egy fél szabadnapot.

A főpap kissé türelmetlen hangon megismételte a kérdést.

— Én vagyok az, igen — felelte Erik, arra az esetre, ha nem lenne világos számukra. — Tökéletesen jól értetted.

A főpap megint megszólalt. Ezúttal nem volt benne semmi kissé.

— Akkor fussuk át ezt még egyszer, jó? — javasolta a Démonkirály. Hátradőlt a trónján.

— Egy szép nap történetesen rábukkantál a tezumánokra és úgy döntöttél, azt hiszem, pontosan idézlek, hogy ők „kőkorszaki reménytelen esetek bandája, ami egy mocsárban ücsörög és nem okoz gondot senkinek”, igaz? Minekutána megszálltad egyik főpapjuk tudatát — azt hiszem, abban az időben egy kis gallyat imádtak —, megőrjítetted, és arra ösztönözted a törzseket, hogy egyesüljenek, tartsák rettegésben szomszédaik, és hozzanak létre a kontinensen egy új nemzetet, amely szentelje magát ama nemes feladatnak, hogy minden embert szertartásos piramisok tetejére kell hurcolni és kőkésekkel fölaprítani. — A király maga elé húzta jegyzeteit. — Ó, igen, továbbá némelyiket elevenen meg is kell nyúzzák — fűzte hozzá.

Quetzacoatl idegesen csoszogott.

— Minek következtében — folytatta a király — azonnal elhúzódó háborúba bocsátkoztak nagyjából mindenki mással, halált és pusztulást hozva meglehetősen ártatlan emberek ezreire, ekcetra, ekcetra. Na, ide figyelj, az ilyesminek véget kell vetni.

Quetzacoatl hátrahőkölt egy kicsit.

— Ez csak, tetszik tudni, hobbi volt — magyarázta az ördögfióka. — Tetszik tudni, azt gondoltam, ez a helyes eljárás valahogy. Halál, pusztulás meg hasonlók.

— Azt gondoltad, na persze — mondta a király. — Többé-kevésbé ártatlan emberek ezreinek haláláról? Egyenesen kicsúsztak a kezünkből — csettintett az ujjaival —, csak úgy. Egyenest a boldog vadászmezőikre vagy akárhová. Ez a gond veletek, alattvalókkal. Nem is gondoltok az Összképre. Úgy értem, vegyük a tezumánokat. Komor, fantáziátlan, rögeszmés népség… mostanra már föltalálhattak volna egy teljes bürokráciát olyan adórendszerrel, amitől a kontinens elméi a kontinens salakjává válhattak volna. Ehelyett csupán másodosztályú baltás gyilkosok bandája. Micsoda pazarlás!

Quetzacoatl tűkön ült.

A király egy darabig előre-hátra forgott a trónnal.

— Na már most, azt akarom, hogy azonnal menj vissza hozzájuk és kérj bocsánatot — jelentette ki.

— Tessék?

— Mondd meg nekik, hogy meggondoltad magad. Mondd meg nekik, hogy amit valójában akartál, az az iparkodás éjjel-nappal felebarátaik sorsának jobbításáért. Bombasikere lesz.

— Mi? — fakadt ki Quetzacoatl szerfelett alamuszi képpel. — Azt tetszik akarni, hogy megnyilvánuljak nekik?

— Már láttak téged, nem igaz? Láttam a szobrot, nagyon élethű.

— Nos, igen. Megjelentem álmokban meg ilyesmi — válaszolta tétován a démon.

— Na, hát akkor. Fogj hozzá!

Quetzacoatl nyilvánvalóan boldogtalan volt valami miatt.

— Ööö — mondta. — Azt tetszik akarni, hogy valahogy ténylegesen testet öltsek? Úgy értem, hogy tényleg, izé, jelenjek meg a helyszínen?

— Igen!

— Ó!

A fogoly leporolta magát és ráncos kezét Széltoló felé nyújtotta.

— Örök hálám. Ponc Strigo y Pondro da Chirm — közölte.

— Tessék?

— Ez a nevem.

— Ó!

— Nagyszerű ősi név — állította da Chirm, miközben a gúnyolódás nyomait kereste Széltoló szemében.

— Remek — mondta Széltoló kifejezéstelenül.

— A Fiatalság Forrását kerestük — folytatta da Chirm.

Széltoló tetőtől-talpig szemügyre vette.

— Sikerrel? — tudakolta udvariasan.

— Nem, nem kifejezetten.

Széltoló ismét lekukucskált a gödörbe.

— Azt mondtad, kerestük — akarta tisztázni. — Hol vannak a többiek?

— Elkapták a vallást.

Széltoló fölnézett Quetzacoatl szobrára. Semmilyen képzelőerő nem kellett ahhoz, hogy elképzelje mifélét.

— Azt hiszem — jelentette ki körültekintően —, hogy jobb lesz, ha megyünk.

— De még mennyire — értett egyet az öreg. — És minél gyorsabban. Mielőtt a Világ Ura fölbukkan.

Megfagyott a vér Széltoló ereiben. Kezdődik, gondolta. Tudtam, hogy az egész rosszra fog fordulni, és ez az a pont, ahol elkezdődik. Bizonyára ösztönösen megérzem az ilyesmit.

— Honnan tudsz erről? — kérdezte.

— Ó, van nekik az a jóslatuk. Hát, nem is annyira jóslat, inkább a világ teljes története, a kezdetektől végig. A teljes piramist teleírták vele — mesélte vígan da Chirm. — Szavamra, nem szeretnék a Világ Ura bőrében lenni, amikor megérkezik. A tezumánoknak terveik vannak vele.

Erik fölállt.

— Na, idehallgassatok — mondta. — Nem fogom eltűrni az ilyesmit. Én vagyok az uralkodótok, ha nem tudnátok…

Széltoló a szoborhoz legközelebbi sziklatömbökre meredt. A tezumánoknak két emeletébe, húsz évében és tízezer tonna gránitjába került elmagyarázni, hogy mit szándékoznak tenni a Világ Urával, ám az eredmény, nos, szemléletes lett. Az uralkodónak semmi kétsége sem maradhat, hogy bosszúsak. Talán még odáig is elmegy, hogy levonja a következtetést, a tezumánok ugyancsak dühösek.

— De miért adták neki ezeket a drágaköveket kezdetben? — firtatta Széltoló rámutatva.

— Hát, végül is ő a Világ Ura — válaszolta da Chirm. — Azt hiszem, jár neki némi tiszteletadás.

Széltoló bólintott. Van ebben valami igazság. Ha már olyan törzs vagy, amely a mocsárban él egy nyirkos erdő közepén, sehol semmi fém, és olyan istent sóztak rád, mint Quetzacoatl, és aztán találsz valakit, aki azt állítja, ő a felelős az egészért, valószínűleg szeretnél némi időt eltölteni annak elmagyarázásával, milyen hihetetlenül csalódott vagy. A tezumánok nem látták semmi okát, amiért finoman kéne bánniuk az istenségekkel.

Jól eltalált arckép volt Erikről.

A varázsló tekintete követte a történetet a következő falra.

Ez a kőtömb Széltoló élethű képmását tette szemlére. A vállán ült egy papagáj.

— Várjunk csak — szólalt meg. — Ez én vagyok!

— Látnod kéne, mit tesznek veled a következő kőtáblán — jelentette a papagáj önelégülten. — Föl fog fordulni a hogyhíjjákod.

Széltoló megszemlélte a tömböt. A hogyhíjjákja fölkavarodott.

— Csak elmegyünk a legnagyobb csöndben — szögezte le határozottan. — Úgy értem, nem állunk meg, hogy megköszönjük a vendéglátást. Később is küldhetünk nekik köszönőlevelet. Tudjátok, hogy ne legyünk udvariatlanok.

— Egy pillanat — mondta da Chirm, amikor Széltoló megrángatta a karját. — Még nem volt alkalmam elolvasni az összes tömböt. Szeretném látni, hogyan fog véget érni a világ…

— Nem tudom, hogyan fog véget érni másoknak — jegyezte meg mogorván Széltoló, az alagútba cibálva az öregembert. — De azt igen, hogyan fog véget érni számomra.

Kilépett a hajnali fénybe, ami remek dolog. Viszont annyiban letért a helyes útról, hogy tezumánok félkörébe érkezett. Azoknak lándzsái voltak. Remekművűen pattintott obszidián lándzsahegyekkel, melyek, csakúgy, mint kardjaik, közel sem voltak olyan kifinomultak, mint a közönséges, durva, alsóbbrendű acélfegyverek. Jobb tudni azt, hogy pompás, valódi népi eredetű mintapéldányokkal fognak fölnyársalni ocsmány, kovácsműhelyben készült darabok helyett, amelyeket a természet körforgásával kapcsolatot vesztett emberek kalapáltak ki?

Valószínűleg nem, döntötte el Széltoló.

— Mindig azt mondom — közölte da Chirm —, hogy mindennek van jó oldala.

Széltoló, a mellette lévő kőtömbhöz kötözve, csak nehezen tudta odafordítani a fejét.

— Ebben a pillanatban pontosan hol lenne az? — firtatta.

Da Chirm odabandzsított a mocsarakra és az erdő lombos tetejére.

— Hát… Először is, első osztályú innen föntről a kilátás.

— Ó, remek! — csúfolódott Széltoló. — Tudod, magamtól ez eszembe se jutott volna. Tökéletesen igazad van. Szerintem ez az a fajta kilátás, amire egész életedben emlékezni fogsz. Úgy értem, nem úgy néz ki, mintha bravúros emlékezőtehetséget igényelne.

— Igazán semmi szükség szarkazmusra. Csak tettem egy megjegyzést.

— A mamám akarom — nyöszörögte Erik a középső oltárról.

— Föl a fejjel, kölyök — biztatta da Chirm. — Téged legalább valami érdemlegesért áldoznak föl. Én csak azt javasoltam, próbálják meg a kerekeket függőlegesen használni, hogy guruljanak. Sajnos, errefelé nem nagyon nyitottak az új ötletekre. Azonban nil desperandum. Míg élünk, remélünk.

Széltoló fölhörrent. Ha van valami, amit ki nem állhat, akkor az a halál küszöbén félelmet nem ismerő emberek. Úgy tűnt, ez valami teljesen alapvetőt talál el benne.

— Valójában — kezdte da Chirm —, azt hiszem… — kísérleti jelleggel egyik oldaláról a másikra gördült, és az indákat rángatta, amelyekkel lekötözték. — Igen, azt hiszem, amikor megkötötték ezeket a köteleket… igen, ők határozottan…

— Mi? Mi van? — érdeklődött Széltoló.

— Igen, határozottan — bólintott da Chirm. — Teljesen biztos vagyok benne. Nagyon szorosan és szakértelemmel kötötték meg őket. Nincs bennük egy hüvelyknyi hézag sem, sehol.

— Köszönöm — felelte Széltoló.

A csonka piramis lapos teteje egészében véve elég nagy volt, bőséges hellyel szobroknak, papoknak, oltároknak, vérelvezető árkoknak, késpattintó sorozatgyártásnak és minden másnak, ami a tezumánoknak kell a nagybani vallásos gondoskodáshoz. Széltoló előtt több pap buzgón kántálta a panaszok hosszú listáját a mocsarakról, szúnyogokról, fémércek hiányáról, tűzhányókról, az időjárásról, arról, hogy az obszidián mindig kicsorbul, a gondról, amit az olyan isten okoz az embernek, mint Quetzacoatl, arról, hogy a kerekek sosem működnek rendesen, akármilyen gyakran fekteted ki lapjukra és lökdösöd őket előre, és így tovább.

A legtöbb vallás imái rendszerint dicsőítik a szóban forgó isteneket és köszönetet mondanak nekik, vagy általános áhítatosságból vagy abban a reményben, hogy az illető isten, avagy istennő elérti a célzást és elkezd végre felelősen viselkedni. A tezumánok, miután hosszan, alaposan körülnéztek a világban és kerekperec úgy döntöttek, hogy a dolgok máris olyan rosszak, amilyenek csak lehetnek, tökélyre vitték az egyszólamú siránkozás művészetét.

— Most már nem tart soká — jelentette ki a papagáj ülőrúdjáról a tezumánok egyik jelentéktelenebb istenének szobrán.

Bonyolult eseménysor után jutott föl oda, ami rengeteg rikácsolással, felhőben szálló tollakkal járt együtt, valamint három tezumán pappal, akiknek csúnyán földagadt a hüvelykujja.

— A főpap épp egy hogyhíjjákot végez el Quetzacoatl tiszteletére — csevegett tovább. — Egész csődületet vonzottatok ide.

— Gondolom, nem fogsz leszökkenni ide és átharapni ezeket a kötelékeket, mi? — tudakolta Széltoló.

— De még mennyire hogy nem!

— Tudtam.

— Mindjárt fölkel a nap — folytatta a papagáj. Széltoló úgy érezte, hogy a madár hangja szükségtelenül vidám.

— Panaszt fogok emelni emiatt, démon — nyögte Erik. — Csak várj, amíg a mamám rájön! A szüleim befolyásos emberek, ha nem tudnád.

— Ó, remek — felelte Széltoló elhalóan. — Miért nem mondod meg a főpapnak, hogy ha kivágja a szíved, a mamád elmegy holnap az iskolába panaszkodni?

A tezumán papok meghajoltak a nap irányába és a lenti tömegben minden szem a dzsungel felé fordult.

Ahol valami történt. A recsegő aljnövényzet hangja hallatszott. Trópusi madarak törtek ki a fák közül, süvöltve.

Persze, Széltoló mindezt nem láthatta.

— Nem lett volna szabad a világ fölötti uralomra vágynod — mondta. — Úgy értem, mégis, mire számítottál? Nem várhatod, hogy az emberek örüljenek, ha megérkezel. Soha senki se örül, ha fölbukkan a háziúr.

— De ezek meg fognak ölni engem!

— Ez csak az ő módjuk annak kifejezésére, képletesen szólva, hogy elegük van a várakozásból arra, hogy kifestess és rendbe hozasd a vízvezetéket.

Mostanra az egész dzsungelben teljes volt a zűrzavar. Az állatok kirobbantak a bokrokból, mintha tűz elől menekülnének. Néhány nehéz dobbanás azt sugallta, hogy fák dőltek ki.

Végül egy őrjöngő jaguár nagy robajjal kirontott az aljnövényzetből és elügetett a töltésen. A Poggyász alig néhány lábbal mögötte követte.

Kúszónövények borították, levelek és ritka őserdei madarak tollai, melyek közül némelyik mostanra még jobban megritkult. A jaguár megúszhatta volna, ha bármelyik oldalra cikkel vagy cakkot, ám a puszta rettegés megakadályozta ebben. Elkövette azt a hibát, hogy hátrafordította fejét, hogy lássa, mi van mögötte.

Ez volt az utolsó hiba, amit elkövetett életében.

— Emlékszel arra a ládára, ami a tied? — kérdezte a papagáj.

— Mi van vele? — érdeklődött Széltoló.

— Erre tart.

A papok lekukucskáltak a messze alant fejvesztetten futkosó alakokra. A Poggyásznak lényegre törő módszere volt az elbánásra a közte és úti célja közt elhelyezkedő dolgokkal; fütyült rájuk.

Ez volt az a pillanat, amit, minden jobb meggyőződése ellenére, mélységes rettegésben és — mind közül a legszerencsétlenebb — teljes tudatlanságban afelől, ami épp zajlott, maga Quetzacoatl kiválasztott a megtestesülésre a piramis tetején.

Több pap is észrevette. A kések kiestek kezükből.

— Ööö — nyikkant a démon.

A többi pap is odafordult.

— Rendben. Na már most, azt akarom, hogy mind figyeljetek ide — cincogta Quetzacoatl, pöttöm kezével tölcsért formálva fő szája elé, erőfeszítést téve arra, hogy hallható legyen.

Ez nagyon kínos volt. Szívesen volt a tezumánok istene, egészen lenyűgözte céltudatos kötelességteljesítésük, nagyon boldoggá tette a hihetetlenül élethű szobor a piramisban, és tényleg bántotta, hogy föl kell tárja, hogy az, egyetlen jelentős részletben, nem egyezik az eredetivel.

Mindössze hat hüvelyk magas volt.

— Na, akkor — kezdte. — Ez nagyon fontos…

Sajnos, soha senki sem tudta meg, miért. Abban a pillanatban a Poggyász fölhúzódzkodott a piramis tetejére, lábai propellerként suhogtak, és egyenesen a kőtáblákon landolt.

Valami röviden nyikkant, majd pukkant.

Milyen muris a világ, mondta da Chirm. Az embernek muszáj röhögnie. Ha nem tenné, meg is őrülne, nemde? Egyik percben hozzá vagy kötözve egy kőlaphoz, és válogatott kínzások elszenvedése vár rád, a következőben meg reggelit kapsz, váltás ruhát, forró fürdőt és ingyen fuvart ki a királyságból. Ettől rögtön elhiszed, hogy van isten. Na persze, a tezumánok tudták, hogy van isten, és jelenleg épp kicsi, zsíros maszat piramis tetején. Ami némi gondot jelentett számukra.

A Poggyász a város főterén guggolt. A teljes papság körülötte ült és gondosan figyelte, hátha tesz valami mulatságosat vagy vallásosat.

— Itt akarod hagyni? — firtatta Erik.

— Az nem olyan egyszerű — válaszolta Széltoló. — Rendszerint utolér. Csak menjünk innét minél gyorsabban!

— De elvisszük a hűbért, nem?

— Szerintem ez döbbenetesen rossz ötlet — felelte Széltoló. — Menjünk csak el szép csöndben, míg jó hangulatban vannak. Az újdonság varázsa hamarosan elmúlik, azt hiszem.

— És nekem meg folytatnom kell a Fiatalság Forrásának keresését — jelentette ki da Chirm.

— Ó, igen! — értett egyet Széltoló.

— Tudjátok, ennek szenteltem az egész életem — büszkélkedett az öreg.

Széltoló jól megnézte. — Tényleg? — ámult el.

— Ó, igen. Kizárólagosan. Kisfiúkorom óta.

Széltoló arckifejezése heveny tanácstalanságot árult el.

— Ebben az esetben — kezdte annak modorában, aki egy gyermekhez szól — nem lett volna jobb… tudod, értelmesebb… ha csak simán élted volna a…

— Mit? — kérdezte da Chirm.

— Ó, ne is törődj vele! — nyelt nagyot Széltoló. — Mondok neked valamit — tette hozzá —, szerintem azért, hogy megelőzzük azt, hogy, tudod, unatkozz, meg kellene ajándékozzunk téged ezzel a csodás beszélő papagájjal. — Gyorsan megragadta, miközben vigyázott, hogy hüvelykujjait ne érhesse kár. — Őserdei madár — állította. — Kegyetlenség lenne kitenni a városi életnek, nem?

— Ketrecben születtem, te sült hogyhíjják! — sikította a papagáj. Széltoló szembefordult vele, orrát a madár csőréhez nyomta.

— Eszed, vagy ha nem, mi eszünk papagájbecsináltat — szögezte le. A papagáj nyitotta a csőrét, hogy belecsípjen a varázsló orrába, meglátta az arckifejezését, és meggondolta magát.

— Pityu kér egy kekszet — sikerült kinyögnie, és sotto voce hozzátette: — hogyhíjjákhogyhíjjákhogyhíjják.

— Egy édes kis madárka, ami a sajátom! — ujjongott da Chirm. — Nagyon fogok vigyázni rá!

— Hogyhíjjákhogyhíjják.

Elérték a dzsungelt. Néhány perccel később a Poggyász utánuk loholt.

Dél volt a tezumán királyságban.

A legfőbb piramis belsejéből egy nagyon nagy szobor szétszedésének hangjai szűrődtek ki.

A papok töprengve ültek körben. Néha-néha egyikük fölállt és rövid beszédet mondott.

Nyilvánvaló volt, hogy érveket hoznak föl. Például, hogy a királyság gazdasága hogyan függ az élénk obszidiánkés-ipartól, a leigázott szomszédos királyságok mára már milyen szilárdan építenek a vaskezű kormányzás pofonjaira, és mellesleg a vaskezű kormányzás ütéseire, vágásaira és kibelezéseire is, és a rettentő sorsról, amely bármely olyan népre vár, akinek nincsenek istenei. Egy istentelen nép akármibe is belekezdhet, ellene fordulhat a takarékosság és önfelnemáldozás nagyszerű ősi hagyományainak, amelyek a királyságot odajuttatták, ahol ma áll, elkezdhetnek töprengeni azon, miért, ha nincs istenük, van szükségük erre a rengeteg papra, bármin.

Az érvet meggyőzően támasztotta alá Mazumán, a főpap, amikor ezt mondta: — [Törött-orrú-szétlapított-alak, jaguármancs, három toll, stilizált tüskés hangyász.]

Egy idő múlva szavaztak. Mire beköszöntött az éjjel, a királyság legjobb kőművesei már új szobron dolgoztak.

Az alapjában véve szögletes volt, számtalan lábikóval.

A Démonkirály ujjaival dobolt az íróasztalán. Nem mintha boldogtalan lett volna Quetzacoatl sorsa miatt, akinek most számos évszázadot kell eltöltenie az egyik alsó pokolban, míg új anyagi testet növeszt. Úgy kell neki, a rémes kis ördögfiókának. Elvégre, ennek a kívánságügyletnek pont az a lényege, hogy gondoskodjon róla, hogy amit a kliens kap, pontosan az, amit kért, és pontosan az, amit egyáltalán nem szeretne.

Csak annyi, hogy úgy érzi, nem ő irányítja a dolgokat.

Ami persze nevetséges. Ha a legjobbra kerül a sor, még mindig testet ölthet és elrendezheti a dolgot személyesen. De szerette, ha az emberek azt hiszik, hogy minden rossz, ami velük történik, csupán a végzetük meg a sorsuk. Ez egyike volt azon kevés dolgoknak, amik mindig fölvidították.

Visszafordult a tükörhöz. Valamivel később át kellett állítsa az idő-vezérlőgombot.

Egyik percben Klaccs lihegő, párás dzsungelei, a következőben…

— Azt hittem, hogy vissza fogunk menni a szobámba — panaszkodott Erik.

— Én is azt hittem — felelte Széltoló üvöltve, hogy hallható legyen a robajban.

— Csettints újra az ujjaiddal, démon!

— Szó se lehet róla! Bőséggel vannak ennél rosszabb helyek!

— De ez tiszta forró és sötét.

Ezt Széltolónak is el kellett ismernie. Továbbá rázkódott is és zajos volt. Amikor a szeme hozzászokott a feketeséghez, néhol ki tudott venni egy-egy fényfoltot, amelyek halvány ragyogása azt sugallta, hogy valami hajószerű belsejében vannak. Az egész határozottan ácsmunka benyomást keltett, és erős faforgács- meg ragasztószaga volt. Ha ez hajó, akkor félelmetesen fájdalmas vízrebocsátásban van éppen része egy sziklákkal bezsírozott sólyán.

Egy zökkenés teljes súlyával nekilódította egy rekeszfalnak.

— Azt kell mondjam — panaszolta Erik —, hogy ha a világ leggyönyörűbb asszonya itt él, nincs valami jó véleményem a budavárja kiválasztásáról. Azt hinné az ember, hogy néhány párnát vagy izét itt-ott el fog helyezni.

— Budavár? — értetlenkedett Széltoló.

— Muszáj, hogy legyen neki — jelentette ki Erik magabiztosan. — Olvastam erről. Azon szokott henteregni.

— Mondd csak — szólt Széltoló —, érezted már valaha szükségét a jeges ülőfürdőnek és a gyors futásnak a sportpálya körül?

— Soha.

— Érdemes lenne megpróbálni.

A robaj váratlanul megszűnt.

A távolból döndülő zaj hallatszott, amilyet például két, óriási nagy kapuszárny bezárása okozhat. Széltoló úgy vélte, ki tud venni távolodó, halkuló hangokat, meg kuncogást. Nem volt különösebben kellemes kuncogás, inkább afféle kárörvendezés, és semmi jót nem jósolt valakinek. Széltoló azt is gyanította, kinek.

Abbahagyta a tűnődést arról, miként került ide, akárhol legyen is ez az itt. Rosszindulatú erők, valószínűleg az volt az. Legalább pont most semmi különösen szörnyű nem történik vele. Alkalmasint csak idő kérdése.

Egy darabig körbetapogatózott, míg ujjai nem ütköztek abba, amiről kiderült némi vizsgálódás után a legközelebbi péterszeg fényénél, hogy kötéllétra. További matatás a hajótest, vagy akármi legyen is, egyik végén, érintkezésbe hozta egy kis, kerek fedélzeti nyílással. Belülről volt elreteszelve.

Visszakúszott Erikhez.

— Találtam egy ajtót — súgta.

— Hova visz?

— Szerintem marad, ahol van — válaszolta Széltoló.

— Derítsd ki, hová nyílik, démon!

— Lehet, hogy nem jó ötlet — bizalmatlankodott Széltoló.

— Rajta, fogj hozzá!

Széltoló rosszkedvűen a nyíláshoz mászott és megragadta a reteszt.

A csapóajtó nyikorogva kitárult.

Odalent — jó messze lent — nyirkos macskakövek voltak, amiken szellő kergetett néhány hajnali ködfoszlányt. Enyhe sóhajjal, Széltoló kigöngyölte a létrát.

Két perccel később egy nagy köztérnek tűnő valami sötétjében álltak. Néhány épület sejlett át a ködön.

— Hol vagyunk? — érdeklődött Erik.

— Fogalmam sincs.

— Nem tudod?

— Nem is sejtem — válaszolta Széltoló.

Erik a ködbe burkolt építőművészetre meredt. — Arra ugyan várhatunk, hogy a világ leggyönyörűbb nőjét ilyen szemét környéken találjuk — mondta.

Széltolóban fölmerült, hogy meg kéne nézni, miből másztak elő az előbb. Föltekintett.

Fölöttük — jó messze fölöttük — vitathatatlanul egy óriási, kerekes emelvényig lenyúló négy masszív láb által alátámasztott, hatalmas faló meredezett. Pontosabban egy hatalmas faló fara.

Az építő a kijárati nyílást tehette volna méltóságteljesebb helyre, ám sajátosan vicces okokból nyilvánvalóan másként döntött.

— Ööö — szólalt meg Széltoló.

Valaki köhintett.

A varázsló lenézett. A fölszálló köd most fegyveresek széles körét fedte föl; sokan közülük vigyorogtak, és mind viselt tömegtermelt, lélektelen, hosszú, ám legfőképp, hegyes lándzsát.

— Á! — mondta Széltoló.

Visszanézett, föl a csapóajtóra. Az mindent elárult, de tényleg.

— Csak azt nem értem — jelentette ki az őrparancsnok —, hogy: miért csak ti ketten? Úgy százra számítottunk.

Hátradőlt a zsámolyán, ölében pompás tollforgós sisakja, arcán elégedett mosoly.

— Szavamra, ti ephebeiek — mondta. — Na, ne röhögtessetek! Biztos azt hiszitek, hogy minket könnyű lóvá tenni! Egész éjjel más se, csak fűrészelés meg kopácsolás, aztán ott egy piszok nagy faló a kapuk előtt, szóval azt gondoltam, ez aztán fura, egy piszok nagy faló szelelőnyílásokkal. Az a fajta apró részlet, amit észre szokok venni, tudjátok. Szelelőnyílások. Szóval összetoborzom a fiúkat és kihussanunk extra korán és bevonszoljuk a kapun a várakozásoknak megfelelően, és aztán méla kussban várakozunk körülötte, hogy lássuk, mit köhög ki. Egy bizonyos értelemben. Na már most — dugta közel borotválatlan képét Széltolóhoz —, van választási lehetőséged, érted? Felső ülés vagy alsó ülés, rajtad áll. Csak szólnom kell egy jó szót az érdekedbe'. Te nem diszkoszozol velem és én sem diszkoszozom veled[10].

— Miféle ülés? — firtatta Széltoló megtántorodva a fokhagyma-fuvallattól.

— Háromsorevezős hadigályán, a triremán — magyarázta vidoran az őrmester. — Három ülés egymás fölött, érted? Triremák. Évekre odaláncolnak az evezőkhöz, tudod, és azon múlik, hogy vajon a felső ülésen vagy, kint a szabad levegőn meg minden, vagy az alsó ülésen, ahol — vigyorgott — … nem. Szóval rajtatok nyugszik, fiúk. Működjetek együtt és mindössze a sirályok miatt kell majd aggódjatok. Na, akkor. Miért csak ti ketten?

Megint hátradőlt.

— Elnézést — szólalt meg Erik —, ez netalán, történetesen Tsort?

— Te nem próbálsz csúfot űzni belőlem, fiú, ugye, nem? Csak mert van ám olyan is, hogy quinquirema, érted? Az egyáltalán nem tetszene neked.

— Nem, uram — tiltakozott Erik. — Kérem, uram, én csak kisfiú vagyok, akit a rossz társaság vitt rossz útra.

— Ó, köszönöm — fakadt ki Széltoló keserűen. — Csak véletlenül rajzoltál egy csomó okkult kört, igaz, és…

— Főtörzs! Főtörzs! — Egy katona rontott be az őrszobába. Az őrmester fölnézett.

— Még egy van belőlük, főtörzs! Ezúttal pont a kapuk előtt!

Az őrmester diadalmasan vigyorgott Széltolóra.

— Á, szóval erről van szó, mi? — mondta. — Ti csak az előörs vagytok, jöttetek, hogy kinyissátok a kaput vagy akármi. Rendbe'. Akkor csak megyünk és elintézzük a haverjaitok, és máris jövünk vissza. — A foglyokra mutatott. — Te itt maradsz! Ha megmoccannak, csinálj valami rémeset velük!

Széltoló és Erik egyedül maradtak az őrrel.

— Tudod, mit tettél, ugye? — kérdezte Erik. — Egyszerűen visszavittél minket egész a Tsorti Háborúba! Évezredeket! Tanultuk a suliban, a falovat, mindent! Hogyan rabolták el a gyönyörű Ellenórát az ephebeiektől — vagy talán az ephebeiek rabolták el? — és akkor jött az az ostrom, hogy visszaszerezzék meg minden — elhallgatott. — Hé, ez azt jelenti, hogy találkozni fogok vele! — Megint elhallgatott. — Fú! — mondta.

Széltoló körülnézett a szobában. Nem látszott antiknak, de persze nem is látszhatna, mert még nem is az. Az időben mindenhol most van, mihelyt ott vagy, illetve akkor. Megpróbált visszaemlékezni arra a kevésre, amit tudott a klasszikus történelemről, de az csak csaták, egyszemű óriások és olyan nők kavalkádja volt, akiknek szépséges arca ezer hajót bocsátott vízre.

— Nem érted? — sziszegte Erik elragadtatástól sugárzó szemüveggel. — Bizonyára behozták a lovat, mielőtt a katonák elrejtőztek volna benne! Tudjuk, hogy mi fog történni! Vagyonokat szerezhetünk!

— Pontosan hogy?

— Hát… — a fiú tétovázott. — Fogadhatunk lovakra, ilyesmik.

— Remek ötlet — jelentette ki Széltoló.

— Igen, és…

— Csak annyit kell tegyünk, hogy elmenekülünk, aztán kinyomozzuk, van-e erre lóverseny, és aztán tényleg keményen törjük a fejünk, hogy eszünkbe jusson azoknak a lovaknak neve, amelyek versenyt nyertek Tsortban több ezer évvel ezelőtt.

Visszatértek a padló mogorva bámulásához. Ez az időutazás bibije. Sose állsz rá készen. Kábé az egyetlen dolog, amiben reménykedhet, döntötte el Széltoló, az, hogy megtalálja a da Chirm-féle Fiatalság Forrását és sikeresen életben marad néhány ezer évig, hogy kész lehessen megölni a saját nagyapját: ez volt az időutazás egyetlen olyan aspektusa, amit valaha is némileg vonzónak talált. Mindig úgy érezte, hogy az ősei rászolgáltak a szenvedésre.

De azért ez fura. Emlékszik a híres falóra, amit arra használtak, hogy csellel jussanak az erődített városba. Semmi olyasmire nem emlékszik, hogy kettő lett volna belőle. A következő gondolat szinte szükségszerűen merült föl benne.

— Elnézést — szólt oda az őrnek —, ez, ööö, ez a második fából készült izé a kapun kívül… ez valószínűleg nem ló, igazam van?

— Hát, ti csak tudjátok, mi sem természetesebb — felelte az őr. — Kémek vagytok, vagy mi.

— Fogadni mernék, hogy szögletesebb és valahogy kisebb is — jegyezte meg Széltoló arcán ártatlan érdeklődéssel.

— Meghiszem azt! Piszok fantáziátlan banda vagytok, én aszondom.

— Értem. — Széltoló összekulcsolta a kezét az ölében.

— Csak próbáljatok megszökni — hencegett az őr. — Gyerünk, csak kíséreljétek meg! Próbálkozzatok, aztán majd meglátjátok, mi lesz.

— Arra számítok, hogy a kollégáid be fogják hozni a városba — folytatta Széltoló.

— Lehetséges, hogy azt teszik — ismerte el az őr.

Erik elkezdett vihogni.

Kezdett földerengeni az őrnek, hogy a távolban jelentős mennyiségű ordibálás folyik. Valaki megpróbált megfújni egy kürtöt, de a hangok néhány ütem után szaggatottan elfúltak.

— A hangzás alapján némi küzdelem zajlik odakint — csevegett Széltoló. — Egyesek aratják a dicsőséget, vitézi hőstetteket hajtanak végre, fölfigyelnek rájuk az elöljáró parancsnokok, meg hasonlók. És te itt lebzselsz benn velünk.

— A helyemen kell maradnom — válaszolta az őr.

— Ez a helyes hozzáállás! — jelentette ki Szél-toló. — Ne is törődj vele, hogy mindenki más bátran odakint harcol, hogy megvédje a városát meg az asszonynépet az ellentől. Te itt maradsz és őrzöl minket. Így kell ezt! Valószínűleg szobrot fognak neked állítani a főtéren, persze, csak ha megmarad. „Megtette kötelességét”, azt fogják ráírni.

A katona szemlátomást elgondolkozott ezen, s míg ezt tette, borzalmas, szilánkokra hasadó reccsenés hallatszott a főkapu irányából.

— Figyeljetek — szólalt meg kétségbeesetten —, ha kiszaladok csak egy pillanatra…

— Ne aggódj miattunk! — bátorította Széltoló. — Még csak fegyverünk sincs.

— Igaz — bólintott a katona. — Kösz.

Aggodalmas mosolyt vetett Széltolóra és elsietett a zajongás irányába. Erik valami csodálathoz hasonlóval pillantott Széltolóra.

— Ez tényleg elég döbbenetes volt — ismerte el.

— Sokra fogja vinni még, az a legény — állította Széltoló. — Ilyen az igazi egészséges, katonás gondolkozás. Gyerünk! Meneküljünk el!

— Hová?

Széltoló sóhajtott. Már nem egyszer próbálta világossá tenni alapvető filozófiáját, de az emberek sosem fogják föl a lényeget.

— Ne törődj a hovával — mondta. — Tapasztalataim szerint az mindig megoldódik magától. A fontos szó az el.

A kapitány óvatosan a barikád fölé dugta a fejét és vicsorgott.

— Ez csak egy kis láda, őrmester — csattant föl. — Még csak bele se fér egy-két ember.

— Mán megbocsásson, uram — mondta az őrmester és arca olyan férfi arca volt, akinek a világfölfogása sokat változott néhány röpke perc alatt —, legalább négy van benne, uram. Limbus káplár meg az osztaga, uram. Kiküldtem őket, hogy nyissák ki, uram.

— Maga részeg, őrmester?

— Még nem, uram — válaszolta az őrmester átérzéssel.

— A kis ládák nem esznek embert, őrmester.

— Az után földühödött, uram. Láthatja, mit tett a kapuval.

A kapitány újra átlesett a törött gerendák fölött.

— Fölteszem, lábat növesztett és odasétált, mi? — gúnyolódott.

Az őrmester megkönnyebbülten vigyorgott. Úgy tűnt, végre azonos hullámhosszon vannak.

— Elsőre eltalálta, uram — felelte. — Lábakat bizony. Százával a kis vackokat, uram.

A kapitány szúrósan rámeredt. Az őrmester pókerarcot öltött, mely altisztről altisztre szállt örökül, mióta csak egy őskétéltű azt mondta egy másik, alacsonyabb rangú őskétéltűnek, hogy szedjen össze egy gőteosztagot és Foglalja El Azt A Tengerpartot. A kapitány tizennyolc éves volt, újonnan érkezett a tiszti akadémiáról, ahol kitűnő eredménnyel tette le a vizsgákat olyan tárgyakból, mint például Klasszikus Harcászat, Búcsúódák és Katonai Ábécé. Az őrmester ötvenöt éves volt, és iskolába járás helyett vagy negyven évet töltött hárpiák, emberek, küklopszok, fúriák és szörnyű, csupaláb izék megtámadásával, illetve a fölsoroltak támadásának hárításával. Becsapottnak érezte magát.

— Hát, fogok rá vetni egy pillantást, őrmester…

— …nem túl bölcs terv, uram, ha szabad…

— …és miután vetettem rá egy pillantást, őrmester, baj lesz!

Az őrmester tisztelgett fölöttesének. — Igaza van, uram — jósolta.

A kapitány horkantott és átmászott a barikádon a láda felé, ami némán és mozdulatlanul ült korábbi pusztítása körében. Mindeközben az őrmester ülő helyzetbe csúszott a legszilárdabb gerenda mögött, amit csak találni tudott, és nagy eltökéltséggel erősen lehúzta sisakját a fülére.

Széltoló, Erikkel a sarkában, átosont a város utcáin.

— Most meg fogjuk keresni Ellenórát? — firtatta a fiú.

— Nem — szögezte le Széltoló. — Amit csinálni fogunk az az, hogy keresünk egy másik kivezető utat. És utána kimegyünk rajta.

— Ez nem méltányos!

— Ő sok ezer évvel öregebb nálad! Úgy értem, a vonzódás az érett nőkhöz teljesen rendben van, de nem teljesedhet be.

— Követelem, hogy vigyél hozzá! — visította Erik. — El véled!

Széltoló olyan hirtelen állt meg, hogy Erik nekiment.

— Ide figyelj! — kezdte. — A leghírhedtebben értelmetlen háború közepén vagyunk, ami valaha megesett, bármelyik percben harcosok ezrei fognak ádáz küzdelembe bocsátkozni, és te azt akarod, hogy keressem meg ezt a túlértékelt nőszemélyt és mondjam neki, a barátom szeretné tudni, hogy nincs-e kedved járni vele. Hát, nem fogom! — Széltoló odalépdelt egy másik, városfalba vágott kapuhoz; a főkapunál kisebb volt, nem őrizte senki, és volt kiskapuja. Széltoló elhúzta a reteszeket.

— Nekünk ehhez semmi közünk — taglalta tovább. — Még meg sem születtünk, nem vagyunk elég idősek a harcoláshoz, nem a mi dolgunk és nem fogunk semmi mást csinálni, amivel megzavarhatjuk a történelem menetét, rendben?

Kinyitotta az ajtót, amivel megspórolt némi erőfeszítést az egész ephebei seregnek. Ők ugyanis épp kopogni készültek.

A küzdelem zaja egész nap tombolt. Ezt följegyezték a későbbi történészek, akik hosszadalmasan folytatták csodaszép nők elrablásáról, hajóhadak gyülekezéséről, faállatok megépítéséről, egymással harcoló hősökről, és teljes egészében elmulasztották megemlíteni a szerepet, amit Széltoló, Erik és a Poggyász játszott. Az ephebeiek azonban észlelték, hogy milyen lelkesen rohan a tsorti sereg feléjük… nem is annyira a csata után törték magukat, inkább égtek a vágytól, hogy elmenekülhessenek valami mástól.

A történészek egy további érdekes tényt is elmulasztottak följegyezni az ősi klaccsi hadviselésről, mégpedig azt, hogy abban a stádiumban még elég primitív volt, csak katonák között zajlott, még nem nyitották meg a nagyközönség számára. Alapjában véve mindenki tudta, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldal győzni fog, néhány peches tábornoknak lecsapják a fejét, nagy pénzösszegeket fognak sarcként kifizetni a győzteseknek, mindenki hazamegy aratásra, és az az átkozott nő el kell végre döntse, mégis kinek az oldalán áll, a szégyentelenje.

Szóval a tsorti utcai élet többé-kevésbé normálisan folytatódott, a polgárok kikerülték a harcolók szórványos csoportjait, vagy kebabot próbáltak meg eladni nekik. Egyesek a vállalkozóbb szelleműek közül elkezdték szétszedni a falovat szuvenírnek.

Széltoló meg sem kísérelte megérteni mindezt. Leült egy utcai kávézóban és figyelte a piaci standok között zajló lendületes harcot, így hát az „Érett olajbogyó!” kiáltások közepette hallhatta a sebesültek sikolyát és a „Kérem, nézzenek a hátuk mögé, csetepaté közeledik” kiáltásokat.

Nehéz volt nézni a bocsánatot kérő katonákat, valahányszor belebotlottak a vásárlókba. Még nehezebb volt rávenni a kávéház-tulajdonost, hogy fogadjon el egy fémpénzt, rajta olyasvalaki feje, akinek az ük-ük-ük-ükapja még meg sem született. Szerencsére, Széltoló meg tudta győzni a férfit, hogy a jövő csupán másik ország.

— És egy limonádét a fiúnak — tette hozzá.

— A szüleim megengedik, hogy bort igyak — mondta Erik. — Egy pohárral szabad innom.

— Fogadni mertem volna — fanyalgott Széltoló.

A tulajdonos szorgalmasan törölgette az asztallapot, vékony politúrrá kenve szét annak seprőborítását és a kiömlött retsinát.

— A harcot akarjátok látni? — kérdezte.

— Bizonyos értelemben — válaszolta Széltoló tartózkodóan.

— Én a helyetekben nem mászkálnék sokat — javasolta a tulaj. — Azt beszélik, egy civil engedte be az ephebeieket — nem mintha bármi kifogásom lenne ellenük, remek férfiak gyülekezete — tette hozzá sietősen, amikor egy csapat katonaság kocogott el mellettük. — Egy idegen, azt mondják. Az csalás, civileket használni. Sokan keresik, hogy ezt elmagyarázhassák neki. — Nyisszantó mozdulatot tett kezével.

Széltoló úgy bámult a kézre, mintha hipnotizálta volna.

Erik kinyitotta a száját. Erik sikított és a sípcsontjához kapott.

— Van róla személyleírásuk? — érdeklődött Széltoló.

— Nem hinném.

— Hát, sok szerencsét nekik — kívánta Széltoló sokkal vidámabban.

— Mi baja a fiúnak?

— Görcs.

Amikor a férfi visszament a pult mögé; Erik odasziszegte: — Nem kellett volna csak úgy belém rúgnod!

— Igazad van. Teljesen önként, szándékosan tettem.

Egy súlyos kéz hullott Széltoló vállára. Körbenézett és föl, egyenesen egy ephebei centurió szemébe. A katona mellette így szólt: — Ő az, főtörzs. Le merem fogadni egy évi sóba.

— Ki gondolta volna? — lepődött meg az őrmester. Gonoszul rávigyorgott Széltolóra. — Tápászkodj, cimbi! A főnök beszélni akar veled.

Némelyek Nagy Sándorról zengenek, mások Héraklészról, Hektórról, és Lysanderről, és ehhez hasonlatos nagy nevekről. Valójában a multiverzum teljes története során az emberek mindig is szépeket mondtak minden karfiolfülű kardforgatóról, legalábbis a közelükben, azon az alapon, hogy ez sokkal biztonságosabb. Fura, hogy a nép mindig mélyen tiszteli azt a fajta hadvezért, aki olyan stratégiával áll elő, hogy „Azt akarom, hogy ti, fickók, ötvenezren rohanjátok meg az ellenséget”, míg ellenben a meggondoltabb parancsnokot, aki olyasmiket mond, hogy „Miért nem építünk egy átkozott nagy falovat és aztán lopózunk be a hátsó ajtón, míg ők körbeállják arra várva, hogy előbújjunk”, csak egy fokkal tartják jobbnak az átlagos bunkónál, és nem olyasvalakinek, akinek szívesen adnál kölcsönt.

Azért van ez így, mert az első típusba tartozó parancsnokok többsége bátor ember, míg ellenben a gyávák sokkal jobb hadvezérek.

Széltolót az ephebei vezérek elé hurcolták, akik a város főterén állították föl harcálláspontjuk, hogy az elszédítően magas hegyről a város fölé tornyosuló, központi fellegvár ostromát felügyelhessék. Azonban nem túl közelről, mert a védők sziklákat hajigáltak.

Épp a haditervet vitatták, amikor Széltoló megérkezett. Úgy tűnt, egyhangú a vélemény, hogy amennyiben igazán nagy számban küldenek embert a hegy megostromlására, akkor elegen túlélhetik a sziklazáport a fellegvár elfoglalásához. Lényegében ez a katonás gondolkozásmód alapja.

Amikor Széltoló és Erik közeledett, többen fölnéztek a hatást keltőbben öltözött törzsfőnökök közül, olyan pillantást vetettek rájuk, mely azt sugallta, a férgek érdekesebbek, aztán elfordultak. Az egyetlen, aki örülni látszott jöttüknek…

…egyáltalán nem tűnt katonának. Volt ugyan páncélja, ami megpatinásodott, és sisakja, ami úgy nézett ki, mint aminek tollforgóját ecsetként hasznosították korábban, ám vézna volt, és annyira volt katonás a magatartása, mint egy menyété. Mindamellett az arca valahogy ködösen ismerősnek tűnt. Széltoló úgy gondolta, egész jóképűnek látszik.

Az „örülni látszott jöttüknek” pusztán viszonylagos leírás. Ő volt az egyetlen, aki tudomásul vette létezésük.

Lustán elnyúlt egy széken és szendviccsel etette a Poggyászt.

— Ó, helló! — üdvözölte őket gyászosan. — Ti vagytok azok.

Döbbenetes, hogy milyen sok információt lehet besűríteni három szóba. Hogy ugyanezt a hatást érje el, a férfi azt is mondhatta volna: Hosszú volt az éjszaka, nekem kell megszerveznem mindent a falóépítéstől a mosodai listáig, ezek a hülyék kábé annyi segítséget jelentenek, mint egy gumikalapács, egyébként meg soha nem is akartam idejönni, és mindennek a tetejébe, még itt vagytok ti is. Sziasztok.

A Poggyászra mutatott, ami várakozóan tátotta fedelét.

— Tied? — kérdezte.

— Annyira-amennyire — válaszolta Széltoló körültekintően. — Jelzem, nem engedhetem meg magamnak, hogy fizessek bármiért, amit csinált.

— Fura kis izé, nem igaz — jegyezte meg a katona. — Amikor rátaláltunk, ötven tsortit terelt sarokba. Mit gondolsz, miért tette?

Széltoló villámgyorsan gondolkodott. — Van neki ez az elképesztő képessége, amivel fölismeri, amikor valaki bántani akar engem — közölte. Rámeredt a Poggyászra, ahogy az ember mered az alattomos, rossz természetű és általában elítélendő viselkedésű családi kedvencre, ami, miután évekig megharapott minden vendéget, rühes hátára hemperedik és eljátssza a Szeretetre Méltó Kutyulit, hogy imponáljon a végrehajtóknak.

— Tényleg? — firtatta a férfi különösebb meglepődés nélkül. — Mágikus, mi?

— Igen.

— Valami a fájában, ugye?

— Igen.

— Hát akkor jó, hogy nem abból építettük meg azt a rémes lovat.

— Igen.

— Mágikusan keveredtél bele, igaz?

— Igen.

— Gondoltam. — Újabb szendvicset hajított a Poggyásznak. — Hova való vagy?

Széltoló a töredelmes vallomás mellett döntött. — A jövőbe — felelte. Ez nem keltette az elvárt hatást. A férfi csak bólintott.

— Ó! — mondta, és aztán: — Győztünk?

— Igen.

— Ó! Gondolom, nem emlékszel egyetlen lóverseny-eredményre sem? — kérdezte a férfi különösebb reménykedés nélkül.

— Nem.

— Gondoltam, hogy valószínűleg nem fogsz. Miért nyitottad ki nekünk a kaput?

Fölmerült Széltolóban, hogy, bármily furcsa is, azt mondani, azért, mert mindig szilárd csodálója volt az ephebeiek politikai nézeteinek, nem lenne a leghelyesebb. Úgy határozott, megint megpróbálkozik az igazsággal. Ez újszerű megközelítés volt, olyan, amivel érdemes kísérletezni.

— Kiutat kerestem — vallotta be.

— Hogy elmenekülj?

— Igen.

— Derék ember. Az egyetlen értelmes dolog az adott körülmények között. — Észrevette Eriket, aki az asztal köré csoportosult, vitába mélyedt kapitányokat bámulta.

— Hé, fiú! — szólította meg. — Katona akarsz lenni, ha fölnőttél?

— Nem, uram.

A férfi kicsikét fölvidult.

— Jól van — mondta.

— Eunuch szeretnék lenni, uram — fűzte hozzá Erik.

Széltoló feje megfordult, mintha húznák.

— De miért? — tudakolta, aztán Erikkel egyszerre hozakodott elő a nyilvánvaló válasszal: — Mert egész nap egy háremben dolgozhatsz — mondták habozva kórusban.

A kapitány köhintett.

— Nem te vagy a fiú tanára, igaz? — firtatta.

— Nem.

— Gondolod, hogy elmagyarázta már neki valaki…?

— Nem.

— Esetleg jó ötlet lenne, ha megkérném az egyik centuriót, hogy beszéljen vele? Meglepődnél, hogy micsoda nyelvismerete van azoknak a fickóknak.

— Nagyon jót tenne neki, szerintem — válaszolta Széltoló.

A katona fölvette a sisakját, sóhajtott, odabiccentett az őrmesternek és elsimította köpenye ráncait. A köpeny mocskos volt.

— Azt hiszem, azt várják tőlem, hogy jól lehordjalak vagy valami — közölte.

— Minek?

— Nyilván a háború elrontásáért.

— A háború elrontásáért?

A katona sóhajtott. — Gyere! Menjünk sétálni! Őrmester… legyen szíves, maga is, meg egy pár legény.

A magasan fölöttük lévő erődből lesüvített egy kő, és szétzúzódott.

— Hetekig kitarthatnak ott fönt, átkozott hetekig — jelentette ki komoran a katona, miközben elsétáltak, mögöttük a türelmesen poroszkáló Poggyásszal. — Lavaeolus vagyok. És te?

— Ő az én démonom — szögezte le Erik.

Lavaeolus fölvonta szemöldökét; ennél erőteljesebben sosem szokta kifejezni meglepődését bármin.

— Az lenne? Hát, gondolom, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. És ért valamennyire a besurranáshoz valahova?

— Ő inkább kisurranó fajta — válaszolta Erik.

— Jól van — mondta Lavaeolus. Megállt egy épület mellett, egy darabig zsebre vágott kézzel föl-le járt, a kockaköveket kopogtatva szandálja orrával.

— Azt hiszem, pont itt, őrmester — jelentette ki egy idő múlva.

— Igenis, uram.

— Csak nézzétek meg azt a bagázst! — indítványozta Lavaeolus, miközben az őrmester és emberei elkezdték emelőrúddal kiemelni a köveket. — Azt a bandát az asztal körül. Bátor fiúk, ezt elismerem, de nézzétek meg őket! Azzal foglalatoskodnak, hogy modellt álljanak győzelmi szobrokhoz és biztosítsák, a történészek helyesen írják a nevüket. Átkozottul hosszú évek óta ostromoljuk ezt a helyet. Az katonásabb, azt mondták. Tudsz róla, hogy ezek tényleg élvezik? Úgy értem, mindent összevéve, kit érdekel? Csak essünk már túl rajta és menjünk haza, én azt mondom.

— Megtaláltuk, uram — jelentette az őrmester.

— Jó. — Lavaeolus nem nézett körül. — Ó-ké. — Kezét dörzsölgette. — Intézzük ezt el, aztán korán ágyba bújhatunk. Lenne kedved elkísérni? A kiskedvenced hasznosnak bizonyulhat.

— Mit fogunk csinálni? — gyanakodott Széltoló.

— Csak találkozni fogunk néhány emberrel.

— Veszélyes?

Egy kő átszakította egy közeli épület tetejét.

— Nem, nem igazán — felelte Lavaeolus. — Legalábbis az itt kint maradáshoz viszonyítva, úgy értem. És ha a maradékuk megpróbálja megostromolni a helyet, tudod, amolyan igazi, katonás módon…

A lyuk egy alagútba vezetett. Az alagút, némi kacskaringózás után, egy lépcsőhöz. Lavaeolus végigőgyelgett, hébe-hóba belerúgva a lehullott faldarabokba, mintha személy szerint ellenséges indulattal viseltetne velük szemben.

— Ööö — szólalt meg Széltoló. — Ez hova visz?

— Ó, ez csak egy titkos átjáró, egyenest a fellegvár közepébe.

— Tudod, gondoltam, hogy valami ilyesmi kell legyen — válaszolta Széltoló. — Tudod, ösztönösen megérzem ezt. És nem lepne meg, ha az összes tényleg elsőrangú tsorti ott lenne fönt, nem?

— Remélem — bólintott Lavaeolus fölcammogóban a lépcsőn.

— Rengeteg őrrel?

— Tucatjával, úgy képzelem.

— És persze kitűnően képzettek?

Lavaeolus megint bólintott. — A legjobbak.

— És ez az, ahova mi megyünk — foglalta össze Széltoló eltökélten, hogy a terv teljes borzalmát föltárja, ahogy az ember a szuvasodó fog helyét piszkálgatja.

— Úgy van.

— Mi hatan.

— És persze, a ládád.

— Na, igen — fintorgott Széltoló a sötétben.

Az őrmester enyhén megkocogtatta a vállát és odahajolt hozzá.

— Ne aggódjon a kapitány miatt, uram! — mondta. — Övé a legnagyszerűbb katonaagy az egész kontinensen.

— Honnan tudja? Látta már valaki? — faggatózott Széltoló.

— Tudja, uram, arról van szó, hogy a főnök szeret túlesni az egészen anélkül, hogy bárki, elsősorban ő maga, megsérülne, uram. Ezért gondol ki olyasmiket, mint a ló, uram. Meg egyesek megvesztegetését és hasonlókat. Múlt éjjel civilbe bújtunk és bejöttünk és berúgtunk egy kocsmában az egyik palotatakarítóval, tudja, és megtudtuk, hogy van ez az alagút.

— Igen, de titkos átjárók! — fakadt ki Széltoló. — A másik végén őrök lesznek meg minden!

— Dehogy, uram. A takarítószerek tárolására használják, uram.

A sötétben csörömpölés hangzott föl előttük. Lavaeolus elbotlott egy fölmosórúdban.

— Őrmester?

— Uram?

— Nyissa ki az ajtót, legyen szíves!

Erik megráncigálta Széltoló köntösét.

— Mi az? — érdeklődött Széltoló ingerlékenyen.

— Tudod, hogy Lavaeolus kicsoda, ugye? — súgta Erik.

— Hát…

— Ő Lavaeolus!

— Ne mondd!

— Te nem ismered a klasszikusokat?

— Ez nem egyike azoknak a lóversenyeknek, amikre elvileg emlékeznünk kellene, ugye?

Erik a szemét forgatta. — Lavaeolus volt a felelős Tsort bukásáért, a ravaszsága következtében — válaszolta. — És utána tíz évig tartott, míg hazajutott és mindenféle kalandjai voltak csábos nőkkel meg szirénekkel meg buja boszorkányokkal.

— Hát, azt már értem, miért tanulmányoztad az életét. Tíz év, mi? Hol lakott?

— Úgy kétszáz mérföldnyire innen — felelte komolyan Erik.

— Folyton eltévedt, mi?

— És amikor hazaért, megküzdött a felesége kérőivel meg minden, és a vén kutyája fölismerte őt és meghalt.

— Ó, jaj!

— Abba halt bele, hogy tizenöt évig hurcolta a gazdi papucsát a szájában.

— Micsoda szégyen.

— És tudod mit, démon? Ez az egész még nem történt meg. Megkímélhetjük az összes vesződéstől!

Széltoló ezen eltűnődött. — Megmondhatjuk neki, hogy először is szerezzen egy jobb kormányost — jelentette ki.

Valami reccsent. A katonák kinyitották az ajtót.

— Mindenki sorakozz vagy akármi is az átkozottul hülye vezényszó — parancsnokolt Lavaeolus. — A varázsláda előre, legyen szíves. Senkit se ölünk meg, kivéve, ha tényleg szükséges. Próbáljanak nem kárt tenni a tárgyakban. Rendben. Előre!

Az ajtó egy oszlopok szegélyezte folyosóra nyílt. A távolból hangok hallatszottak.

Az osztag a muzsika felé osont, míg oda nem értek egy nehéz függönyhöz. Lavaeolus mély levegőt vett, félrehúzta, előrelépett és belevágott az előre elkészített beszédbe.

— Na most, szeretném, ha abszolút világosan megértenék — mondta. — Nem szeretném, ha bár miféle kellemetlenség történne, vagy őrökért kiáltozás, és így tovább. Vagy egyáltalán bármiféle kiáltozás. Csak fogjuk az ifjú hölgyet és megyünk haza, ami egyébként is az a hely, ahol mindenkinek, ha van egy csöpp sütnivalója, lennie kellene. Különben tényleg kénytelen leszek mindenkit kardélre hányatni, és utálom, ha ilyesmiket kell tennem.

Úgy tűnt, ezen kijelentés egészen hidegen hagyja a hallgatóságot. Ez azért lehetett, mert mindössze egy bilin ülő kisgyermekből állt.

Lavaeolus mentálisan sebességet váltott és zökkenőmentesen folytatta: — Másrészt, ha nem mondod meg nekem, hol van mindenki, meg fogom kérni ezt az őrmestert itt, ni, hogy adjon neked egy hatalmas pofont.

A gyermek kivette hüvelykujját a szájából. — A mami Kasszira vigyáz — közölte. — Te vagy Bikli bácsi?

— Nem hiszem — felelte Lavaeolus.

— Bikli bácsi egy nagy hülye. — A gyermek kihúzta hüvelykujját, és, annak arckifejezésével, aki épp kimerítő kutatást fejezett be, hozzátette: — Bikli bácsi kaka.

— Őrmester?

— Uram?

— Viselje gondját a gyermeknek!

— Igenuram. Káplár?

— Főtörzs?

— Őrizze ezt a kölyköt!

— Igen, őrmester. Arkheiosz közlegény?

— Igen, káplár — mondta a katona, és hangja előrelátástól komorlott.

— Vigyázzon a srácra!

Arkheiosz közlegény körülnézett. Már csak Széltoló és Erik maradt, és, noha igaz, hogy a civil a lehető legalacsonyabb rang, ami létezik, és valahol az ezredszamár után következik, arckifejezésük azt sugallta, hogy nekik ugyan nem fognak parancsolni.

Lavaeolus átballagott a szobán és egy másik függönynél hallgatózott.

— Elmondhatunk neki mindent a jövőjéről — sziszegte Erik. — Mindenféle dolgok megestek vele… úgy értem, meg fognak esni. Hajótörések meg varázslatok meg az egész legénységét állattá változtatják meg hasonló dolgok.

— Igen. Megmondhatjuk neki „Gyalogolj haza!” — ismerte el Széltoló.

A függöny félresuhogott.

Egy nő állt ott… dundi, szemrevaló, noha kissé már hervatag, fekete ruhát viselt és kezdődő bajuszt. Számos gyermek, különböző méretekben, próbált meg a nő mögé bújni. Széltoló legalább hetet számolt.

— Az ki? — tudakolta Erik.

— Ahem — mondta Széltoló. — Az az érzésem, hogy Ellenóra Tsortból.

— Ne butáskodj! — susogta Erik. — Úgy néz ki, mint a mamám. Ellenóra sokkal fiatalabb volt és csupa… — A hangja elfúlt és több hullámzó mozdulatot tett kezével, sejtetni engedve egy olyan női alkatot, amely minden valószínűség szerint képtelen lenne egyensúlyban maradni.

Széltoló megpróbálta elkerülni az őrmester tekintetét.

— Igen — szólalt meg és kissé elvörösödött. — Hát, tudod. Ööö. Teljesen igazad van, csak hát hosszú volt az ostrom, nem igaz, egy s más következtében.

— Nem értem, ennek mi köze van hozzá — mondta szigorúan Erik. — A klasszikusok egyáltalán nem szóltak gyerekekről. Azt mondták, hogy Ellenóra egész idő alatt Tsort tornyain andalgott és elveszett szerelmese után epekedett.

— Nos, igen, gondolom, egy kicsit epekedett — felelte Széltoló. — Csak tudod, az ember nem epekedhet örökké és bizonyára kissé hűvös volt ott fönn azokon a tornyokon.

— Állandóan andalogva, az ember halálos nyavalyát kaphat — bólintott az őrmester.

Lavaeolus elgondolkozva figyelte a nőt. Aztán meghajolt:

— Gondolom, tudja, hölgyem, hogy miért vagyunk itt? — kérdezte.

— Ha csak egyetlen gyerekhez hozzáér, sikítani fogok — közölte Ellenóra szenvtelenül.

Lavaeolus ismét megmutatta, hogy gerillaképességein kívül, szembeszökő idegenkedés jellemzi egy előre elkészített beszéd elvesztegetésétől, ha már egyszer fejben kidolgozta az egészet.

— Szépséges hajadon — kezdte. — Számos veszéllyel szembenéztünk, hogy kegyed kiszabadíthassuk, és visszavihessük… — a hangja akadozott — …szeretteihez. Ööö. Ez az egész rettentően balul ütött ki, igaz?

— Nem tehetek róla — mentegetőzött Ellenóra. — Az ostrom olyan hosszú ideig tartott és Mauszoleum király nagyon kedves volt és én amúgy se szerettem soha Ephebét…

— Hol van most mindenki? Úgy értem, a tsortiak. Magán kívül.

— Ha minden áron tudni akarja, kinn vannak az oromzaton és sziklákat dobálnak.

Lavaeolus kétségbeesésében széttárta karját.

— Nem tudott volna, tudja, kicsempészni egy üzenetet vagy valamit? Vagy meghívni minket az egyik keresztelőre?

— Maguk szemlátomást mind olyan remekül szórakoztak — válaszolta a nő.

Lavaeolus megfordult és komoran vállat vont. — Rendben — mondta. — Remek. QED. Semmi gond. Kifejezetten ott akartam hagyni az otthonom és tíz évet eltölteni egy mocsárban ücsörögve egy csapat izomagyú idiótával. Nem mintha lett volna bármi fontos teendőm otthon, csak egy kis királyság kormányzása, ilyesmi. Ó-ké. Hát akkor. Akár el is mehetünk. Bizton mondhatom, fogalmam sincs, hogy lehet ezt tapintatosan közölni mindenkivel — mondta keserűen —, a többiek olyan jól mulattak. Valószínűleg rendeznek egy átkozott díszlakomát és jót nevetnek rajta és berúgnak, ez lenne rájuk jellemző.

Ránézett Széltolóra és Erikre.

— Akár el is árulhatjátok, most mi következik — vetette oda. — Biztos vagyok benne, hogy tudjátok.

— Hümm — nyilatkozta Széltoló.

— A város leég — világosította föl Erik. — Különösen a végeláthatatlan tornyok. Nem is láttam még őket — tette hozzá duzzogva.

— Ki tette? Ők vagy a mieink? — kérdezte Lavaeolus.

— Azt hiszem, a tieid — válaszolta Erik.

Lavaeolus sóhajtott egyet. — Rájuk vall — szögezte le. Ódafordult Ellenórához. — A mieink… azaz, az enyéim… föl fogják perzselni a várost — közölte. — Nagyon hősiesen hangzik. Pont az a fajta dolog, amire buknak. Esetleg nem lenne rossz ötlet, ha velünk jönne. Hozza a kölyköket is! Vegye úgy, hogy kirándulás az egész család részére, miért is ne?

Erik odahúzta Széltoló fülét a szájához.

— Ez vicc, ugye? — kérdezte. — Ő valójában nem a szép Ellenóra, ugye, csak ugratsz?

— Mindig ez van ezekkel a forróvérű példányokkal — felelte Széltoló. — Határozottan hanyatlásnak indulnak harmincöt évesen.

— A sok tésztafélétől — tette hozzá az őrmester.

— De olvastam, hogy ő volt a leggyönyörűbb…

— Na, ja — szólt az őrmester. — Ha te fogod magad és nekilátsz olvasni…

— A lényeg az — vágott közbe sietve Széltoló —, amit drámai szükségszerűségnek neveznek. Senkit sem fog érdekelni egy háború, amit egy egész kedves, jó megvilágításban mérsékelten vonzó hölgyért vívnak. Ugye?

Erik közel járt a síráshoz.

— De azt írták, hogy szépsége ezer hajót indított útnak…

— Ezt hívják metaforának — okította Széltoló.

— Hazugságnak — magyarázta el kedvesen az őrmester.

— Különben is, nem kellene elhinned mindent, amit a klasszikusokban olvasol — fűzte hozzá Széltoló. — Sosem ellenőrzik a tényeket. Csak az a szándékuk, hogy eladják a sztorit.

Időközben Lavaeolus elmélyült vitába keveredett Ellenórával.

— Rendben, rendben — mondta. — Ahogy tetszik, maradjon csak itt. Mit bánom én! Gyerünk, egész banda. Indulunk. Maga meg mit csinál, Arkheiosz közlegény?

— Éppen ló vagyok, uram — magyarázkodott a katona.

— Ő Kaka bácsi — jelentette be a gyermek, aki immár Arkheiosz közlegény sisakját viselte.

— Nos, amikor végzett a lósággal, keressen nekünk egy olajlámpást! Egy alapos tiplit szereztem a térdemre abban az alagútban.

Lángok bömböltek Tsortszerte. Az egész tengelyiránti égbolt vöröslött.

Széltoló és Erik lentről, egy tengerparthoz közeli szikláról nézték.

— Egyébként is, nem is végeláthatatlan tornyok — jegyezte meg Erik egy idő múlva. — Látom a végük.

— Azt hiszem, végeérhetetlen tornyot értettek alatta — kockáztatta meg Széltoló, miközben megint leomlott egy, vörösen izzva, a város romjaiba. — De az is tévedés volt.

Egy ideig némán folytatták a szemlélődést, aztán Erik megszólalt: — Fura. Az, ahogy belebotlottál a Poggyászba és leejtetted a lámpást, meg minden.

— Igen — vetette oda Széltoló kurtán.

— Elhiteti az emberrel, hogy a történelem mindig talál módot az önmegvalósításra.

— Igen.

— Viszont az remek volt, ahogy a Poggyászod mindenkit megmentett.

— Igen.

— Muris volt látni azt az összes kölyköt a tetején lovagolva.

— Igen.

— Mindenki nagyon elégedettnek tűnik ezzel.

A szembenálló seregek mindenesetre azok voltak. Senki sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze a civileket, akiknek nézetei a hadviselésről sosem igazán megbízhatóak. A katonaság köreiben, legalábbis egy bizonyos rang fölött, rengeteg hátbaveregetés zajlott, meg anekdotázás, kedélyes pajzskicserélés, és az volt az általános vélemény, hogy, a tüzekkel meg ostromokkal meg hajóhadakkal meg falovakkal meg mindennel, egészében véve rohadt jó háború volt. Danászás hangjai visszhangzottak szerte a borszínű tenger fölött.

— Hallgasd csak őket! — szólt Lavaeolus a partra húzott ephebei hajók körüli sötétből előbukkanva. — Jól jegyezd meg, ezután a „Philodelphosz bulija”[11] tizenöt versszaka fog következni. Nagy csapat agyalágyult, akik az ágyékkötőjükben tartják az eszük.

Leült a sziklára. — A mocskok — mondta mély átérzéssel.

— Gondolod, hogy Ellenóra meg fogja tudni magyarázni ezt az egészet a fiújának? — firtatta Erik.

— Úgy képzelem, igen — válaszolta Lavaeolus. — Általában meg tudják.

— De férjhez ment! És lett egy csomó gyereke — tamáskodott Erik.

Lavaeolus vállat vont. — Pillanatnyi vad szenvedély — jelentette ki. Szúrós pillantást vetett Széltolóra.

— Hé, te, démon! — szólította meg. — Szeretnék bizalmasan beszélni veled, ha lehet.

A hajók felé vezette Széltolót, nehézkesen lépdelve a nedves homokon, mintha valami nagyon nyomasztaná.

— Ma éjjel, az első dagállyal elindulok haza — közölte. — Nincs értelme itt lebzselni, a véget ért háborúból meg mindenből kifolyólag.

— Jó ötlet.

— Ha van valami, amit utálok, az a tengeri utazás — jelentette ki Lavaeolus. Belerúgott a legközelebbi hajóba. — Az egész csak agyalágyultak körbemászkálása meg üvöltözése, tudod? Húzd meg ezt, vondd be azt, engedd el amazt. És ráadásul tengeribeteg leszek.

— Nekem a magasság ilyen — jegyezte meg Széltoló együtt érzően.

Lavaeolus megint belerúgott a gályába; nyilvánvalóan valami nagy, érzelmi problémával vívódott.

— Arról van szó — bökte ki boldogtalanul —, hogy történetesen nem tudod-e, vajon rendben hazaérek-e, he?

— Mi?

— Csak néhány száz mérföld az egész, nem kellene sokáig tartson, ugyebár? — faggatta Lavaeolus aggodalmat sugározva, akár egy világítótorony.

— Ó! — Széltoló a férfi szemébe nézett. Tíz év, gondolta. Meg mindenféle bizarr kaland szárnyas hogyhíjjákokkal és tengeri szörnyekkel. Másrészről viszont, használna neki, ha tudná?

— Rendben haza fogsz érni — állította. — Valójában erről leszel híres. Egész mítoszok születtek a hazameneteledről.

— Hú! — Lavaeolus a hajótestnek dőlt, levette a sisakját, és megtörölte homlokát. — Mondhatom, nagy kő esett le a szívemről. Féltem, hogy az istenek neheztelnek rám.

Széltoló nem szólt semmit.

— Egy kissé földühödnek, ha fogod magad és olyan ötletekkel állsz elő, mint a falovak meg alagutak — folytatta Lavaeolus. — Tudod, ők tisztelik a hagyományokat. Jobb szeretik, ha az emberek csak vagdalkoznak egymással. Tudod, azt hittem, hogy ha meg tudom mutatni az embereknek, hogyan juthatnak könnyebben ahhoz, amit akarnak, nem lesznek többé olyan átkozott hülyék.

A partvonal távolabbi részéről torkukszakadtából éneklő férfihangok harsantak föl:

— …a Vesta-szüzek, Eljöttek Heliodeliphilodelphoiboschromenoszból, És mire véget ért a buli, Egy se volt már…

— Ez sosem válik be — szögezte le Széltoló.

— Mindenesetre érdemes legalább megpróbálni. Nem?

— Ó, dehogynem.

Lavaeolus hátba vágta.

— Ne csüggedj! — vidította. — Ezután csak jobb lehet!

Kisétáltak a sötét hullámtörőkig, ahol Lavaeolus gályája horgonyzott, és Széltoló nézte, ahogy a férfi kiúszik és fölmászik a fedélzetre. Egy idő múlva az evezőket behajózták, vagy kihajózták, vagy akárminek is hívják azt, amikor átdugják őket a hajóoldal lyukain, és a gálya lassan kifutott az öbölbe.

Néhány szó visszalebegett a hullámverés fölött.

— Szegezze a kevésbé szegletes végét abba az irányba, őrmester.

— Igenis, kapitány!

— És ne kiabáljon! Kértem, hogy kiabáljon? Miért kell mindegyiküknek kiabálni? Most lemegyek és ledőlök.

Széltoló visszavánszorgott a sziklához. — Az a gond — jelentette ki —, hogy a dolgok sosem lesznek jobbak, épp ugyanolyanok maradnak, csak még inkább. Viszont épp elég aggódnivalója van amúgy is.

Mögötte, Erik az orrát fújta.

— Ez volt a legszomorúbb dolog, amit valaha is hallottam — közölte.

A tengerparton távolabb az ephebei és tsorti seregek még mindig teli torokkal dáridóztak a víg poharazgatás tábortüzei körül.

— …a falu hárpiája is ott volt…

— Gyerünk! — szólalt meg Széltoló. — Menjünk haza!

— Tudod, mi a fura a nevében? — kérdezte Erik, amikor nekivágtak a homokon.

— Nem. Mire gondolsz?

— Lavaeolus azt jelenti „Szeleket toló”.

Széltoló rámeredt.

— Ő az ősöm? — hitetlenkedett.

— Ki tudja? — felelte Erik.

— Ó! Nahát! — Széltoló elgondolkozott ezen. — Hát, azt kívánom, bárcsak mondtam volna neki, hogy kerülje el a nősülést. Vagy Ankh-Morpork fölkeresését.

— Az valószínűleg még meg sem épült…

Széltoló megpróbálkozott az ujjcsettintéssel.

Ezúttal működött.

Astfgl hátradőlt. Eltűnődött, vajon mi történt Lavaeolusszal.

Az istenek és démonok, lévén az Időn kívüli lények, nem úgy mozognak benne, mint buborékok a patakban. Számukra egyidejűleg zajlik minden. Ez azt kellene jelentse, hogy mindent tudnak, ami meg fog történni, mert, egy bizonyos értelemben, már meg is történt. Az ok, amiért nem tudják, az, hogy a valóság óriási hely, ahol rengeteg érdekes dolog esik meg és mindegyik nyomon követése olyan lenne, mintha hatalmas képmagnót próbálnál használni, amin nincs se kimerevítő, se számláló. Rendszerint egyszerűbb kivárni.

Egy nap majd utána kell nézzen.

De itt és most, amennyiben ezt a kifejezést alkalmazhatjuk olyan helyen, mely kívül van a téridőn, a dolgok nem mennek jól. Erik valamivel rokonszenvesebbnek tűnik, ami elfogadhatatlan. Továbbá szemmel láthatólag megváltoztatta a történelem menetét, noha ez lehetetlen, mert az egyetlen, amit a történelem menetével tenni lehet, az az előmozdítása.

Valami klimakterikusra lenne szükség. Valami tényleg lélekölőre.

A Démonkirály rádöbbent, hogy a bajszát pödörgeti.

Az a gond az ujjcsettintéssel, hogy sose tudhatod, hova vezet…

Széltoló körül minden fekete volt. Ez nem csupán a színek hiányát jelentette. Az a sötétség volt, ami kereken tagadja a lehetőséget, hogy valaha is létezhettek színek.

A lába nem ért semmihez, és úgy látszott, lebeg. Valami más is hiányzott. Nem igazán tudott rátapintani, mi.

— Erik, itt vagy? — kockáztatta meg.

Egy tiszta hang a közelben így szólt: — Igen. Te is itt vagy, démon?

— I-igen.

— Hol vagyunk? Zuhanunk?

— Nem hinném — válaszolta Széltoló tapasztalataiból kiindulva. — Nincs süvítő szél. Mindig süvít a szél, amikor zuhansz. Valamint az egész addigi életed lepereg előtted, és még semmi olyat nem láttam, amit fölismernék.

— Széltoló?

— Igen?

— Amikor kinyitom a szám, nem jön ki belőle hang.

— Ne le… — Széltoló habozni kezdett. Ő sem adott ki semmiféle hangot. Tudta, mit mond, csak az nem érte el a külvilágot. Viszont Eriket hallotta. Talán a szavak reménytelen esetnek ítélték a fülét és egyenesen az agyába érkeznek.

— Valószínűleg valamiféle varázslat vagy valami — jelentette ki. — Itt nincs levegő. Ezért nincs hang. A levegő összes kicsiny részecskéje valahogy összeverődik, mint az üveggolyók. Így kapod a hangokat. Tudtad?

— Tényleg? Nahát!

— Szóval az abszolút semmi vesz minket körül — állította Széltoló. — Tökéletes semmi. — Tétovázott. — Van rá egy szó — motyogta. — Az, amit akkor kapsz, amikor nem marad semmi, már mindent elfogyasztottak.

— Aha. Azt hiszem, azt hívják cechnek — mondta Erik.

Széltoló fontolgatta egy darabig. Úgy nagyjából rendben lévőnek hangzott. — Helyes — jelentette ki. — A cech. Az az, ahol vagyunk. Lebegünk az abszolút cechben. A teljes, tökéletes, sziklaszilárd cechben.

Astfgl mostanra kezdett dühöngeni. Voltak varázslatai, melyek bárkit bárhol, bármikor meg tudtak találni, és ezek nincsenek sehol. Egyik percben figyelte őket a tengerparton, a következőben… semmi.

Ez csupán két további helyet jelenthet.

Szerencsére, elsőnek a rosszat választotta.

— Már néhány csillag is megtenné — panaszkodott Erik.

— Van valami nagyon fura ebben az egészben — jelentette ki Széltoló. — Úgy értem, nem fázol?

— Nem.

— Nos, akkor meleged van?

— Nem. Valójában nem érzek valami sokat.

— Nincs meleg, nincs hideg, nincs fény, nincs hő, nincs levegő — sorolta Széltoló. — Csak cech. Mióta vagyunk itt?

— Nem tudom. Egy örökkévalóságnak tűnik, de…

— Áhá! Azt se tudom biztosan, van-e itt idő. Olyan nem, amit tisztességes időnek mondhatni. Csak az a fajta idő, amit az emberek agyalnak ki menet közben.

— Arra igazán nem számítottam, hogy itt találok valakit — szólalt meg egy hang Széltoló füle mellett.

Némileg becsapott hang volt, olyan hang, melyet panaszkodásra teremtettek, de legalább nyoma sem volt benne fenyegetésnek. Széltoló hagyta magát körbelebegni.

Egy kis, patkányképű férfi üldögélt törökülésben, és ködös gyanakvással figyelte őt. Az egyik füle mögé ceruzát dugott.

— Á! Helló! — üdvözölte Széltoló. — És pontosan hol is van ez az itt?

— Sehol. Pont az a lényeg, nem?

— Egyáltalán sehol?

— Még nem.

— Rendben van — mondta Erik. — És mikor lesz ebből valahol?

— Nem könnyű megmondani — válaszolta a kis termetű férfi. — Kettőtökből kiindulva, és figyelembe véve egyet s mást, anyagcsereértékeket és így tovább, azt mondanám, hogy ennek a helynek valahollá válása esedékes, nos, egy icipici ide vagy oda, úgy ötszáz másodperc múlva. — Elkezdte kicsomagolni a batyut az ölében. — Lenne kedvetek egy szendvicshez, amíg várunk?

— Mi? Lenne-e… — Ezen a ponton Széltoló gyomra, tudatában, hogy ha hagyja, hogy az agy diktálja a tempót, a kezdeményes elveszítésének veszélye fenyegeti, közbevágott és ezen kérdésre késztette: — Milyen fajta?

— Honnan tudjam? Mit szeretnél, milyen legyen?

— Tessék?

— Ne vacakolj! Csak mondd meg, hogy milyennek szeretnéd.

— Ó? — Széltoló rámeredt. — Hát, ha van nálad tojásos-zsázsás…

Akkor monda a kis ember: — Légyen tojásos-zsázsás, vagy micsoda. — Benyúlt a csomagjába és odakínált egy fehér háromszöget Széltolónak.

— Hű! — mondta Széltoló. — Micsoda véletlen!

— Most már bármelyik pillanatban kezdődnie kell — nyilatkozta az alacsony férfi. — Arra… nem mintha már bármilyen rendes irányt elrendeztek volna, na persze, ők nem… ott.

— Mást se látok, csak sötétséget — siránkozta Erik.

— Nem, azt nem teheted — helyesbített a kis ember diadalmasan. — Csak azt látod, ami ott van, mielőtt installálják a sötétséget, vagy micsoda.

Csúnya pillantást vetett a még-nem-sötétségre. — Na, gyerünk! — mondta. — Miért várunk, miiiért várunk?

— Mire várunk? — érdeklődött Széltoló.

— Mindenre.

— Milyen mindenre? — kérdezte Széltoló.

— Mindenre. Nem milyen mindenre. Mindenre, vagy micsodára.

Astfgl átkémlelt az örvénylő gázködökön. Legalább a jó helyen van. Pont az a lényeg a világ végében, hogy véletlenül sem mehetsz rajta túl.

Az utolsó néhány zsarátnok kialudt. Az idő és a tér némán összeütközött és összeomlott.

Astfgl köhintett. Olyan rettenetesen magányos érzés, amikor húszmillió fényévre vagy otthontól.

— Van itt valaki? — tudakolta.

IGEN.

A hang pont a füle mellett hangzott föl. Még a démonkirályok is megborzonghatnak.

— Úgy értem, rajtad kívül — mondta. — Láttál valakit?

IGEN.

— Kit?

MINDENKIT.

Astfgl fölsóhajtott. — Úgy értem, valakit mostanában.

EGY IDEJE MINDEN NYUGODT — felelte a Halál.

— A francba!

VALAKI MÁSRA SZÁMÍTOTTÁL?

— Azt hittem, esetleg itt lesz valaki, akit Széltolónak hívnak, de… — kezdte Astfgl.

A Halál szemgödre vörösen villant. A VARÁZSLÓ? — firtatta.

— Nem, dém… — Astfgl elhallgatott. Addig, ami több másodperc lett volna, ha még létezett volna idő, a rettentő gyanú állapotában lebegett.

— Ember? — hörögte.

EZ KISSÉ LIBERÁLIS ÉRTELMEZÉSE A SZÓNAK, DE NAGYJÁBÓL IGAZAD VAN.

— Hát, itt kárhozzak el… — kezdte Astfgl.

ÚGY TUDOM, MÁR MEGTÖRTÉNT.

A Démonkirály kinyújtotta reszkető kezét. Növekvő dühe elnyomta stílusérzékét; vörös selyemkesztyűi szétrepedtek, amikor a karmok kilökődtek.

És aztán, mivel sosem jó ötlet olyasvalaki fonák oldalára kerülni, akinek kaszája van, Astfgl elbúcsúzott: — Elnézést a háborgatásért — azzal eltűnt. Csak amikor úgy ítélte, már a Halál szerfölött éles fülének hallótávolságán kívül jár, csak akkor üvöltött föl dühében.

A semmi kigöngyölte végeláthatatlan hosszát a huzatos téren át az idők végezetén.

A Halál várakozott. Egy idő múlva csontujjai dobolni kezdtek kaszája nyelén.

Sötétség csobogott körülötte. Még csak végtelen sem létezett többé.

Megpróbált elfütyülni néhány népszerűtlen dallamfoszlányt a foga közt, ám a hangját egyszerűen elnyelte a semmi.

Vége az örökkének. Minden homok lepergett. Megfutották a nagy versenyt az entrópia és az energia között, és végül is az esélyes lett a győztes.

Talán ki kellene élesítenie a pengét újra?

Nem.

Nincs sok értelme, valójában.

Az abszolút semmi óriási zagyvalékai nyúltak el abba, amit a távolnak nevezhetnénk, ha még létezne a téridő vonatkoztatási rendszere, hogy értelmet adjon az olyan szavaknak, mint „távol”.

Úgy tűnt, nincs már sok teendő.

TALÁN IDEJE, HOGY MÁRA BEFEJEZZEM A MUNKÁT, gondolta.

A Halál megfordult, hogy távozzon, de amint megtette, meghallotta a neszek leghalkabbikát. Az volt a hangnak, mint egyetlen foton a fénynek, oly gyönge és elhaló, hogy teljesen hallhatatlanul tűnt volna el egy működő világegyetem lármájában.

Egy parányi anyagdarab volt, amint a létbe csöppen.

A Halál odament érkezési helyéhez és figyelmesen megnézte.

Egy gemkapocs volt az[12].

Nos, kezdetnek megteszi.

Újabb pukkanás hallatszott, amely egy kis, fehér inggombot hagyott enyhén pörögve a vákuumban.

A Halálban kissé fölengedett a feszültség. Na persze, bele fog telni némi időbe. Lesz egy intermezzo, mielőtt ez az egész elég bonyolulttá válik gázködök, galaxisok, bolygók és kontinensek létrehozásához, nem is beszélve a parányi dugóhúzó alakú izékről ide-oda tekergőzve nyálkás tavakban és azon tűnődve, vajon ez az evolúció megéri-e az uszonyok meg lábak meg izék növesztésének fáradságát. Azonban egy megállíthatatlan trend kezdetét jelezte.

Más dolga sincs, mint hogy türelmes legyen, és ahhoz nagyon ért. Hamarosan lesznek élőlények, fejlődve, mint az őrült, szaladgálva és kacagva az új napfényben. Kifáradva. Megöregedve.

A Halál hátradőlt. Ő aztán várhat.

Akármikor lesz rá szükségük, ő ott lesz.

Megszületett a Világegyetem.

Bármelyik újjáteremtett kozmogóniakutató meg tudja mondani neked, hogy az összes érdekes dolog az első két percben történt, amikor a semmi összegyűlt, hogy létrehozza a teret és időt és rengeteg, tényleg apróka fekete lyuk jelent meg és így tovább. Az után, mondják ők, az egész csak anyag kérdése. Alapjában véve ezzel véget is ért, eltekintve a mikrohullámú sugárzástól.

Azonban közelről nézve volt bizonyos csiricsáré vonzereje.

Az alacsony férfi szipákolt.

— Túl hivalkodó — jelentette ki. — Nincs szükség erre a rengeteg zajra. Simán lehetett volna Őssziszegés vagy egy kevés zene.

— Lehetett volna? — lepődött meg Széltoló.

— Aha, és eléggé bizonytalannak látszott a két pikoszekundumos jel körül. Vitán felül kissé silány töltelék. De manapság így megy ez. Semmi szaktudás. Amikor fiatal voltam, napokba telt egy világegyetem elkészítése. Az ember egy kicsit büszke lehetett rá. Most meg csak úgy összedobják, és föl a teherautó-platóra és gyerünk! És, tudod, mit csinálnak?

— Nem? — szólt erőtlenül Széltoló.

— Elcsórnak cuccokat a helyszínről. Találnak valakit a közelben, aki valamicskét tágítani akarja a világegyetemét, és a következő, amit észreveszel, hogy döngetnek egy nyaláb égbolttal és eladják bővítésnek valahol.

Széltoló rámeredt.

— Te ki vagy?

A férfi elvette a ceruzát a füle mögül és tűnődve nézegette az űrt Széltoló körül. — Dolgokat készítek — válaszolta.

— Milyen dolgokat?

— Milyen dolgokat szeretnél?

— Te vagy a Teremtő?

Az alacsony férfi ettől zavarba jött. — Nem a. Nem a. Csak egy. Nem szerződöm a nagy dolgokra, csillagokra, gázóriásokra, pulzárokra és így tovább. Csak arra specializálódtam, amit rendelésre dolgozó szakmának nevezhetnénk. — Kihívóan büszke pillantást vetett rá. — Tudod, én csinálom az összes fám — közölte bizalmasan. — Szaktudás. Évekbe telik megtanulni, hogy kell egy fát csinálni. Még a tűlevelűeket is.

— Ó! — nyelt egyet Széltoló.

— Nem alkalmazok senkit, hogy befejezze őket. Csak semmi alvállalkozásba adás, ez a mottóm. A mocsadékok mindig megváratnak, míg installálják a csillagokat vagy valamit valaki másnak. — Az alacsony férfi fölsóhajtott. — Tudod, az emberek azt hiszik, hogy az egész nagyon könnyű kell legyen, mármint a teremtés. Azt hiszik, hogy csak lebegsz a vizek fölött és kicsit lengeted a kezed. Egyáltalán nem ilyen.

— Nem?

A kis termetű férfi ismét megvakarta az orrát. — Példának okáért, nagyon hamar kimerülnek az ötleteid a hópelyhekről.

— Ó!

— Kezded azt gondolni, hogy gyerekjáték lenne becsempészni néhány egyformát.

— Tényleg?

— Azt gondolod magadnak, „Van belőlük billió trillió szkvillió, senki se fogja észrevenni”. De ez az, ahol bejön a képbe a professzionalizmus, valahogy.

— Valóban?

— Egyesek — és itt a teremtő szúrósan nézett a mellettük még mindig áramló, kialakulatlan anyagra — azt hiszik, hogy elég néhány alapvető fizikai képletet installálni, aztán fogják a pénzt és lelépnek. Egy milliárd évvel később az egész égbolt csupa hézag, akkora fekete lyukak, mint a fejed, és amikor fölimádkozol, hogy panaszkodj, csak egy fiatal lány van a pultnál, aki azt állítja, nem tudja, hol a főnök. Szerintem az emberek értékelik a személyes kapcsolatot, szerinted nem?

— Á! — mondta Széltoló. — Szóval… amikor belecsap a villám az emberbe… ööö… nem azok miatt az elektromos kisülésekkel meg magaslatokkal meg mindennel kapcsolatos dolgok miatt történik… ööö… hanem mert valóban ezt akarod?

— Ó, nem én! Nem én működtetem a dolgokat. Épp elég nagy munka megépíteni őket, nem várhatod, hogy még én üzemeltessem is mindet. Tudod, ezrével vannak világegyetemek — fűzte hozzá hangjában árnyalatnyi szemrehányással. — Olyan hosszú a feladataim lajstroma, mint a karod.

Maga alatt kotorászott és előhúzott egy nagy, bőrkötésű könyvet; nyilván eddig azon ült. Az reccsenve nyílt szét.

Széltoló érezte, hogy ráncigálják a köntösét.

— Figyelj — szólalt meg Erik. — Ez valójában nem… Ő, ugye?

— Pedig azt állítja — felelte Széltoló.

— Mit keresünk itt?

— Nem tudom.

A teremtő rámeredt. — Egy kis csöndet kérnék — mondta.

— De figyelj — sziszegte Erik —, ha tényleg ő a világ teremtője, az a szendvics vallásos ereklye!

— Hű! — rebegte elhalóan Széltoló. Ezer éve nem evett semmit. Eltűnődött, mi lehet a büntetése nagytiszteletű tárgyak megevésének. Valószínűleg valami szigorú.

— Elhelyezhetnéd valahol egy templomban és embermilliók jönnének, hogy láthassák.

Széltoló óvatosan fölemelte a fölső kenyérszeletet.

— Nincs benne majonéz — közölte. — Akkor is számít?

A teremtő megköszörülte a torkát és elkezdett fennhangon olvasni.

Astfgl az entrópialejtőn szörfözött, dühös, vörös szikra a térköz örvényeinek háttere előtt. Mostanra annyira mérges volt, hogy önuralma utolsó maradványa is tovaszállt; hetyke sipkája a sikkes szarvacskákkal puszta karmazsinfoszlány lett, mely a koponyáját keretező hatalmas, csavart kosszarvak egyikének hegyén fityegett.

Meglehetősen érzéki, szakító hanggal a hátán feszülő vörös selyem széthasadt és kibomlottak a szárnyai.

Hagyományosan bőrszerűnek szokták föltüntetni, ám a bőr nem bírna ki többet pár másodpercnél ebben a környezetben. Ráadásul nem is lehet szépen összehajtogatni.

Ezek a szárnyak delejességből és formát öltött űrből voltak, és szétterültek, míg pusztán halvány függönynek látszottak a fehéren izzó firmamentum háttere előtt, és oly lassan, oly feltartóztathatatlanul verdestek, mint a civilizációk keletkezése.

Azért persze denevérjellegűnek tűntek, ám csupán a hagyomány kedvéért.

Anélkül, hogy Astfgl észrevette volna, valahol a 29. ezredforduló környékén megelőzte valami kicsi és szögletes és valószínűleg még nála is mérgesebb.

Nyolc varázsige kell a világ megalkotásához. Széltoló ezzel pontosan tisztában volt. Tudta, hogy az őket tartalmazó könyv az Oktávó, mert az még mindig létezett a Láthatatlan Egyetem könyvtárában — jelenleg egy hegesztett vasládában egy külön neki kiásott tárna alján, ahol varázskisugárzását ellenőrzés alatt lehet tartani.

Széltoló régebben töprengett azon, hogyan kezdődött el minden. Úgy képzelte, afféle fordított robbanás lehetett, a csillagközi gázok harsogva álltak össze, hogy létrehozzák Nagy A'Tuint, vagy legalábbis mennydörgés morajlott vagy valami.

Ehelyett halk, dallamos pendülés hallatszott, és ahol addig nem létezett Korongvilág, létezett a Korongvilág, mintha egész idő alatt valahol ott bujkált volna.

Arra is rádöbbent, hogy a zuhanás érzete, mellyel nemrég tanult meg együtt élni, az, amivel valószínűleg együtt fog halni is. Amikor a világ megjelent alatta, magával hozta ennek az eónnak különleges ajánlatát — a gravitációt, mely beszerezhető tetszés szerinti erősségben a hozzád legközelebbi szilárd égitesttől.

Azt mondta, mint ahogy ilyen alkalmakkor gyakorta előfordul: — Áárgh!

A teremtő, még mindig derűsen csücsülve a levegőben, megjelent mellette, miközben zuhant.

— Klassz felhők, nem gondolod? Remek munkát végeztem a felhőkön — jelentette ki.

— Áárgh! — ismételte meg Széltoló.

— Valami baj van?

— Áárgh.

— Na tessék, ezek az emberek! — méltatlankodott a teremtő. — Mindig rohannak valahova. — Közelebb hajolt. — Nem az én dolgom, persze, de gyakran tűnődtem, vajon mi minden megy át a fejeteken.

— A lábam lesz az egy percen belül! — visította Széltoló.

Erik, mellette zuhanóban, megrángatta a bokáját. — Nem beszélhetsz így a világegyetem teremtőjével! — kiáltotta. — Csak mondd neki, hogy csináljon valamit, tegye puhává a talajt vagy mi!

— Ó, nem is tudom, hogy megtehetném-e — szólt a teremtő. — Vannak ok-okozati szabályzatok. A Felügyelő úgy letaglózna engem, mint egy tonna, egy tonna, egy tonna súly — tette hozzá. — Valószínűleg összetákolhatnék neked egy igazán puha ingoványt. Vagy a futóhomok is nagyon népszerű jelenleg. Csinálhatnék neked komplett futóhomokot en suite láppal meg mocsárral, semmi probléma.

— ! — fakadt ki Széltoló.

— Sajnálom, egy kicsit hangosabban kéne beszélned. Várj egy percet.

Megint dallamos, pendülő nesz hallatszott.

Amikor Széltoló kinyitotta a szemét, egy tengerparton állt. Valamint Erik is. A teremtő mellettük lebegett.

Nem volt süvítő szél. Még csak meg sem karcolódott.

— Csak beékeltem egy izét a sebességek meg helyzetek közé — magyarázta a teremtő észrevéve arckifejezését. — Na már most, mit is mondtál?

— Csak szerettem volna, ha megszűnik a halálos zuhanás — válaszolta Széltoló.

— Ó! Akkor jó. Örülök, hogy ez elrendeződött. — A teremtő szórakozottan körülnézett. — Nem láttad valahol a könyvem véletlenül? Azt hiszem, a kezemben volt, amikor nekikezdtem. — Sóhajtott. — Legközelebb elvesztem a fejem. Egyszer készítettem egy egész világot és teljesen kifelejtettem a vicikeket. Egyetlen egy se volt a vackokból. Nem tudtam beszerezni őket, azt mondtam magamnak, majd visszaugrok, amikor raktáron lesznek, és teljesen elfelejtettem. Csak képzeld! Na persze, senki se jött rá, mert nyilvánvalóan ott fejlődtek ki és nem is tudták, hogy kellene legyenek vicikek, de kétségtelenül mély, tudod, lelki problémákat okozott neki. Odabenn mélyen legbelül érezték, hogy valami hiányzik, vagy micsoda.

A teremtő megemberelte magát.

— Mindegy, nem lebzselhetek itt egész nap — jelentette ki. — Ahogy mondtam, rengeteg melóm van.

— Rengeteg? — lepődött meg Erik. — Azt hittem, csak egy.

— Á, dehogy! Temérdek van belőlük — felelte a teremtő s kezdett fölszívódni. — Tudod, ilyen a kvantummechanika. Nem csak megcsinálod egyszer, aztán kész is. Nem, folyton elágaznak. Többféle választási lehetőség, úgy hívják, olyan mint lefesteni a… lefesteni a… lefesteni valami óriási nagyot, amit folyamatosan festeni kell, vagy mi[13]. Könnyű azt mondani, hogy csupán egyetlen kis részletet kell megváltoztatni, de melyik részletet, az az igazi fogós kérdés. Hát, örültem a szerencsének. Ha kell nektek bármilyen pluszmunka, tudjátok, még egy hold vagy valami…

— Hé!

A teremtő újra előbukkant, udvarias meglepetést kifejező fölvont szemöldökkel.

— Most mi fog történni? — kérdezte Széltoló.

— Most? Hát, gondolom, hamarosan jönni fog néhány isten. Tudjátok, nem várnak sokat a beköltözés előtt. Mint a legyek körözve a… legyek körözve a… mint a legyek. Kezdetben hajlamosak némi hevülékenységre, de gyorsan lecsillapodnak. Fölteszem, gondját viselik az összes embernek, ekcetra. — A teremtő előrehajolt. — Sosem értettem az embercsináláshoz. Sose sikerül a karokat meg lábakat eltalálni. — Azzal eltűnt.

Erik és Széltoló vártak kicsit.

— Szerintem most tényleg elment — jelentette ki Erik valamivel később. — Milyen kedves ember!

— Valóban, sokkal értehetőbb, miért olyan a világ, amilyen, miután beszéltél vele — állította Széltoló.

— Mi az a kvantummechanika?

— Nem tudom. Gondolom, olyan nő, aki kvantumokat javít.

Széltoló a kezében szorongatott tojásos-zsázsás szendvicsre pillantott. Még mindig nem volt benne majonéz, a kenyér sem sült ki rendesen, ám sok ezer évet kell várni, mielőtt lesz másik. Be kell következzék a mezőgazdaság hajnala, az állatok háziasítása, a kenyérszeletelő kés evolúciója primitív kovakő eredetből, a tejipari technológiák kifejlődése — és, ha igazán rendes munkát kívánnak elvégezni, az olajfa-termesztés, borsültetvény, só-főzés, eceterjesztő eljárások és elemi élelmiszer-kémiai módszerek kialakulása — mielőtt a világ egy másik ehhez hasonlót láthatna. Egyedülálló volt, egy kis, fehér, csupa anakronizmus háromszög, elveszett és egészen magányos egy rideg világban.

Azért is beleharapott. Nem volt finom.

— Amit nem értek — közölte Erik — az, hogy miért vagyunk itt.

— Föltételezem, egy nem filozófiai kérdés akart lenni — mondta Széltoló. — Föltételezem, úgy értetted: miért vagyunk itt a teremtés hajnalán ezen a tengerparton, amit még alig használtak?

— Igen. Pontosan így értettem.

Széltoló leült egy sziklára és fölsóhajtott. — Azt hiszem, ez teljesen világos, nem? — kérdezte. — Örökké akartál élni.

— Nem mondtam semmi utazgatásról az időben — szögezte le Erik. — Nagyon is egyértelmű voltam, hogy ne lehessen benne átverés.

— Nincs benne átverés. A kívánság segíteni próbál. Úgy értem, eléggé világos, ha végiggondolod. Az „örökké” a tér és idő teljes hosszát jelenti. Örökké. Örökkön-örökké. Érted?

— Úgy érted, az embernek valahogy az Első Mezőről kell indulnia?

— Pontosan.

— De annak semmi teteje! Évekig fog tartani, mielőtt lesz erre bárki más!

— Évszázadokig — helyesbített komoran Széltoló. — Évezredekig. Egonokig. És aztán jön a mindenféle háború meg szörny meg ilyesmi. A történelem nagyja rohadt visszataszító, amikor közelebbről megnézed. Vagy nem is nagyon közelről.

— De én úgy értettem, hogy mostantól akarok örökké élni — jelentette ki Erik kétségbeesetten. — Mármint akkortól. Úgy értem, csak nézd meg ezt a helyet. Nincsenek lányok. Nincsenek emberek. Nincs mit tenni szombat este…

— Még sok ezer évig nem lesz egyetlen szombat este sem — szögezte le Széltoló. — Csak este.

— Azonnal vissza kell vigyél — háborgott Erik. — Megparancsolom. El véled!

— Ha még egyszer ki mered ezt ejteni, nyakon váglak — közölte Széltoló.

— De hát csak csettintened kell az ujjaiddal!

— Nem fog működni. Megvolt a három kívánságod. Sajnálom.

— Mit tegyek?

— Hát, ha meglátsz valamit kimászni a tengerből és az megpróbálkozik a lélegzéssel, megmondhatod neki, hogy ne fáradjon.

— Azt hiszed, ez mulatságos, mi?

— Most, hogy mondod, igen, elég vicces — felelte Széltoló szenvtelen arccal.

— Hát, ez a vicc eléggé el fog kopni az évek során — mondta Erik.

— Mi?

— Nos, nem mész innen sehova, igaz? Itt kell maradnod velem.

— Ugyan, én el fogok… — Széltoló elkeseredetten nézett körül. Én el fogok mit? gondolta.

A hullámok békésen gördültek föl a partra, e pillanatban nem túl erősen, mert még mindig csak tapogatóztak. Az első tetőző dagály közelgett, de óvatosan. Még nem létezett árapályvonal, se régi moszatok és kagylók réteges sávja, hogy ötleteket adjon neki, mit is várnak tőle. A levegőnek olyan tiszta, friss levegőillata volt, amely még nem ismeri egy erdő aljának szivárgásait vagy egy kérődző emésztőrendszerének kanyarulatait.

Széltoló Ankh-Morporkban nőtt föl. Az olyan levegőt szerette, ami már látott egyet s mást, ami ismert embereket, amiben már laktak.

— Vissza kell jussunk — jelentette ki sürgősen.

— Ezt mondtam én is — felelte Erik erőltetett türelemmel.

Széltoló ismét harapott egyet a szendvicsből. Már sokszor nézett szembe a halállal, pontosabban a Halál nézett sokszor sietősen hátráló tarkójára, és most az örök élet kilátása egyszerre csak hidegen hagyta. Na persze, itt vannak a nagy kérdések, amelyekre esetleg megtudhatná a választ, mint például, hogy miként keletkezett az élet és a többi, de ha úgy nézi, hogy az elkövetkező örökkévalóságban ez lesz az összes szabadideje eltöltésének egyetlen módja, akkor nyomába se léphet egy békés esti sétának Ankh utcáin.

Mindazonáltal szerzett egy őst. Ez már valami. Nincs mindenkinek őse. Vajon mit tett volna az őse ilyen helyzetben?

Először is, nem lett volna itt.

Hát, igen, persze, de ettől eltekintve, azt tette volna… arra használta volna kitűnő katonaelméjét, hogy fontolóra vegye a rendelkezésre álló eszközöket, ezt tette volna, bizony.

Rendelkezésére áll: egy, egy félig megevett tojásos-zsázsás szendvics. Nem sokat lendít a dolgokon. Eldobta.

Rendelkezésére áll: kettő, önmaga. Kipipálta a homokban. Nem tudta biztosan, milyen hasznát lehet venni, de arra majd visszatérhet később.

Rendelkezésére áll: három, Erik. Tizenhárom éves démonológus és pattanástámadás végrehajtására kijelölt terület.

Úgy tűnik, ez minden.

Egy darabig bámulta a tiszta, friss homokot és firkált rá.

Aztán halkan megszólalt: — Erik. Gyere csak egy pillanatra…

A hullámok mostanra megerősödtek. Tényleg kapiskálni kezdték ezt az árapály dolgot, és megkockáztattak egy kis apályt meg dagályt.

Astfgl kék füstgomolyban öltött testet.

— Hohó! — mondta, ám eléggé hatástalanul, mert nem volt ott senki, hogy hallja.

Lenézett. Lábnyomok voltak a homokban. Százával. Előre-hátra rohangászás nyomai, mintha valami kétségbeesetten keresgélt volna, majd eltűnt.

Közelebb hajolt hozzájuk. Nehezen lehetett kivenni a számtalan lábnyom meg a szél meg az árapály következtében, ám pont a tilosban járó hullámvonal szélén egy varázskör eltéveszthetetlen maradványai látszottak.

Astfgl szitkot szórt, mely a körülötte lévő homokot üveggé olvasztotta, és eltűnt.

A dagály szépen haladt. Valamivel odébb a parton az utolsó hullám beáramlott a sziklák közti üregbe és az új nap leragyogott egy félig megevett tojásos-zsázsás szendvics ázó maradványaira. Az árapály-tevékenység megfordította. Baktériumok ezrei váratlanul egy ízrobbanás kellős közepén találták maguk, és őrült mód szaporodni kezdtek.

Ha legalább lett volna majonéz, az élet egész másmilyenre sikeredhetett volna. Pikánsabbra, sőt, talán fenékig tejföl lehetett volna.

A varázslattal történő utazásnak jelentős hátrányai vannak. Ott az az érzés, hogy a gyomrod nem tud lépést tartani. És a tudatod elönti a rettegés, mert a célállomás mindig kissé bizonytalan. Nem arról van szó, hogy nem bukkanhatsz elő bárhol. A „bárhol” igencsak szűkre szabott választéktartományt jelent azokhoz a helyekhez mérten, ahova a mágia elszállíthat téged. Maga a tényleges utazás könnyű. Az olyan célállomás elérése, amely például lehetővé teszi életben maradásod mind a négy dimenzióban egyszerre, az igényli az igazi erőfeszítést.

Valójában a hibalehetőség oly hatalmas, hogy a fölbukkanás egy meglehetősen közönséges, homokos talajú barlangban afféle antiklimaxnak érződött.

A barlang el volt látva, a túlsó falon, egy ajtóval.

Kétség sem fért hozzá, hogy vészjósló ajtó. Úgy nézett ki, mintha tervezője tanulmányozta volna a föllelhető összes börtönajtót, aztán ment és létrehozott egy variációt, azt mondhatni, vizuális nagyzenekarra. Inkább portál volt. Valami ősi és minden bizonnyal rémületkeltő figyelmeztetést véstek omladozó boltíve fölé, ám a sors úgy akarta, hogy olvasatlan maradjon, mert valaki föléragasztott egy élénkvörös és fehér plakátot, melyen ez állt: „Ahhoz, Hogy Itt Dolgozz, Nem Kell 'Kárhozott' Legyél, De Segít!!!”

Széltoló fölkancsított a falragaszra.

— Persze, el tudom olvasni — mondta. — Csak történetesen nem hiszem el.

— A többszörös fölkiáltójel — folytatta fejét rázva — biztos jele az elmebajnak.

Maga mögé pillantott. Erik varázskörének izzó körvonalai elhalványodtak és kialudtak.

— Nem akarok szőrszálhasogató lenni, ugye, érted — jegyezte meg. — Csak hát azt hittem, azt mondtad, hogy vissza tudsz juttatni minket Ankhba. Ez nem Ankh. Meg tudom állapítani a kis részletekből, mint például villózó vörös árnyak meg távoli sikolyok. Ankhban a sikoltozás rendszerint sokkal közelebb van — fűzte hozzá.

— Szerintem nagyon jó teljesítmény tőlem, hogy egyáltalán működött — válaszolta Erik fölhúzva az orrát. — Elvileg nem lehetsz képes a varázskörök működésbe hozására fordítva. Elméletben ez azt jelenti, hogy te bent maradsz a körben, míg a valóság elmozdul körülötted. Szerintem nagyon jó voltam. Tudod — tette hozzá s hangja hirtelen lelkesedéstől csengett —, ha átírod a forráskódexet, meg, és ez a nehézség benne, átirányítod egy magas szintű…

— Igen, igen, nagyon okos, mit ki nem találnak az emberek — vágott közbe Széltoló. — Csak az a baj, hogy mi, azt hiszem, nem lehetetlen, hogy mi most a Pokolban vagyunk.

— Ó?

Erik reagálásának hiánya kíváncsivá tette Széltolót.

— Tudod — fűzte hozzá —, a hely benne az összes démonnal?

— Ó?

— Általában úgy tartják, hogy nem olyan hely, ahol jó lenne lenni — közölte Széltoló.

— Gondolod, hogy képesek leszünk megmagyarázni?

Széltoló ezen eltűnődött. Ha tényleg a dolgok lényegét tekinti, egyáltalán nem volt biztos benne, mi is az, amit a démonok tesznek veled. Ám azt tudta, hogy mit tesznek veled az emberek, és az ankh-morporki élet után ez a hely kifejezett előrelépésnek bizonyulhat. Mindenesetre melegebb.

Ránézett az ajtókopogtatóra. Fekete volt és rettenetes, ám ez nem számított, mert ki is volt kötözve, szóval nem lehetett használni. Minden jel arra mutatott, hogy a mellé, a széthasadozott ajtófélfába helyezett gombot nemrégiben szerelték oda, méghozzá olyasvalaki, akinek fogalma se volt arról, mit csinál és nem is akarta megtenni. Széltoló kísérleti jelleggel megbökte.

A hang, amit produkált, valaha népszerű dallam lehetett, esetleg tehetséges zeneszerző alkotása, akit egy röpke, mámorító pillanatra a szférák zenéjére méltattak. Azonban most csupán giling-GALANG-csing-CSENG-ett.

És pongyola fogalmazás lenne azt mondani, hogy a csengetésre ajtót nyitó izé rémálom volt. A rémálmok általában meglehetősen őrült dolgok, és nagyon nehéz elmagyarázni a hallgatóságnak, mi volt olyan félelmetes a megelevenedő zoknikban vagy az élősövényből kiugró óriásrépákban. Ez a valami az a fajta borzasztó valami volt, ami csakis úgy jöhet létre, hogy valaki leül és nagyon világosan iszonyatos gondolatokat gondol. Több csápja volt, mint lába, ám kevesebb karja, mint feje.

Valamint jelvénye is volt.

A kitűzőn ez állt: „A nevem Serkentostorrah, a Pokol Porontya és a Rettegett Portál Förtelmes Felügyelője: Miben Segíthetek?”

Nem volt túl boldog ettől.

— Igen? — recsegte.

Széltoló még mindig a kitűzőt tanulmányozta.

— Miben segíthetsz nekünk? — kérdezte elhűlve.

Serkentostorrah, aki bizonyos mértékben a néhai Quetzacoatlra emlékeztetett, némelyik fogát csikorgatta.

— Sziasztok… — zendített rá annak modorában, akinek valaki türelmesen elmagyarázta a szövegkönyvet egy vörösen izzó billogvassal —, a nevem Serkentostorrah, a Pokol Porontya, és én fogadom ma az ügyfeleket… Hadd üdvözöljelek elsőként benneteket a mi fényűzően fölszerelt…

— Várjunk csak egy percre — szólt Széltoló.

— …kényelmetek érdekében választott… — dünnyögte Serkentostorrah.

— Itt valami nincs rendben — jelentette ki Széltoló.

— …teljes figyelemmel a TI, azaz a fogyasztók kívánságaira… — folytatta a démon sztoikusan.

— Elnézést — vágott közbe Széltoló.

— …olyan élvezetes legyen, amennyire csak lehetséges — dörmögte Serkentostorrah. Megkönnyebbült sóhajhoz hasonló hangot adott ki, valahonnan rágói mélyéről. Most úgy tűnt, hogy végre odafigyel rájuk. — Igen? Mi? — firtatta.

— Hol vagyunk? — érdeklődött Széltoló.

Számos száj vigyorgott. — Lapulj, halandó!

— Mi? Egy gyomnövény tövében?

— Kushadjatok és rettegjetek, halandók! — helyesbített a démon. — Mert elkárhoztatok mindörök… — elhallgatott és halkan vinnyogott.

— Javító-nevelő terápia időszaka következik — javította ki magát újfent, s szinte köpte a szavakat —, melyet a lehető legtanulságosabbá és élvezetesebbé igyekszünk tenni, kellő tekintettel a TI, azaz a fogyasztók összes jogaira.

Számos szemével Széltolót fürkészte. — Iszonyú, mi? — kérdezte sokkal normálisabb hangon. — Ne engem hibáztassatok! Ha rajtam múlna, a régi izzó micsodákat dugnánk föl az izébe, tök simán.

— Ez a Pokol, ugyebár — mondta Erik. — Láttam róla képeket.

— Nem tévedsz — jelentette ki a démon gyászosan. Leült, vagy legalábbis valami bonyolult módon összehajtogatta magát. — Személyre szabott szolgáltatás, az volt valaha. Az emberek régen érezték, hogy érdeklődünk irántuk, nem csupán számok, hanem, nos, áldozatok. Tradícióink voltak a kiszolgálásban. Törődik is ő azzal! De miért is mondom el nektek az én bajaim? Nem mintha nektek nem lenne épp elég azzal, hogy holtak vagytok, és ráadásul itt. Ti nem vagytok zenészek, igaz?

— Valójában nem vagyunk még halo… — kezdte Széltoló. A démon fütyült rá, viszont fölkelt és elkezdett nehézkesen cammogni a nyirkos folyosón, intve nekik, hogy kövessék.

— Ha muzsikusok lennétek, akkor utálnátok csak igazán. Úgy értem, még jobban utálnátok itt lenni. A falak egész nap zenélnek, vagyis hát, ő ezt zenének nevezi. Jelzem, nekem semmi kifogásom egy jó dallam ellen, amivel együtt lehet óbégatni, de ez nem az, úgy értem, hallottam, hogy elvileg a miénk minden jó nóta, szóval akkor miért kapjuk ezt a vackot, ami úgy hangzik, mintha valaki bekapcsolta volna a zongorát, aztán elsétált és otthagyta?

— Ami azt illeti…

— Aztán meg ott vannak a cserepes növények. Ne érts félre, szeretek egy kis zöldet látni a környezetemben. Csak némelyik haver azt állítja, hogy ezek a növények nem valódiak, de én azt mondom, nincs az az épelméjű lény, aki csinálna olyan növényt, ami sötétzöld bőrnek látszik és a szaga, mint a döglött lajháré. Ő meg kijelenti, hogy ez barátságos és nyitott kinézetet ad a helynek. Barátságos és nyitott kinézet! Saját szememmel láttam, hogy szenvedélyes kertészek idegösszeomlást kapnak és sírva fakadnak. Mondom neked, azt állították, hogy ettől minden, amit utána tettünk velük, előrelépésnek tűnt.

— A halott nem az, ami mi… — kezdte Széltoló, megpróbálva az izé végtelen monotóniájának résébe kalapálni a szavakat, de elkésett vele.

— A kávéfőző, na már most, a kávéfőző, elismerem, hogy kiváló. Régebben csak belefojtottuk az embereket a macskapisi tavakba, nem vetettük meg velük csészénként.

— Mi nem vagyunk halottak! — kiáltotta Erik.

Serkentostorrah megakadt a reszkető beszédben.

— Naná, hogy holtak vagytok — szögezte le. — Másként nem lennétek itt. El se tudom képzelni, hogy eleven emberek idejöjjenek. Öt percig se maradnának életben. — Kitátotta több száját is, széles agyarválasztékot villogtatva. — Hör hör — tette hozzá. — Ha elkapnék eleven embereket idelenn…

Nemhiába tudott Széltoló életben maradni hosszú évekig a Láthatatlan Egyetem paranoiás bonyodalmai ellenére. Csaknem otthon érezte magát. Reflexei hihetetlen precizitással működtek.

— Úgy érted, neked nem szóltak? — kérdezte.

Nehéz volt kivenni, vajon Serkentostorrah arckifejezése megváltozott-e, már csak azért is, mert nem lehetett tudni, melyik része az arckifejezése, ám határozottan a hirtelen megbántott bizonytalanság ismerős látszatát keltette.

— Miről nem szóltak? — firtatta.

Széltoló Erikre nézett. — Azt hinnéd, szólnak az embernek, nem?

— Szólnak nekik mi… áú — visította Erik bokájához kapva.

— Nesze neked modern igazgatás — jelentette ki Széltoló, s arca dühös aggodalmat sugárzott. — Nekilátnak és megcsinálják ezeket a változtatásokat, az összes új rendelkezést, és vajon kikérik a véleményét pontosan azoknak, akikből áll a gerince…

— …külső csontváz… — helyesbített a démon.

— …vagy más mész illetve kitin tartalmú szerkezete a szervezetnek? — fejezte be gördülékenyen Széltoló. Reménykedően várt arra, amiről tudta, hogy be kell következzék.

— Ők aztán nem — morogta Serkentostorrah. — Túl elfoglaltak a hirdetmények kiplakátolásával, azzal bizony.

— Szerintem ez állati undorító — közölte Széltoló.

— Tudtad — mondta Serkentostorrah —, hogy nem engedtek el engem a 18.000-30.000 Klub vakációjára? Aszondták, túl öreg vagyok. Aszondták, elrontanám a mulatságot.

— Ugyan, hová jut az alvilág? — sóhajtott Széltoló együtt érzően.

— Tudod, sose jönnek le ide — gyónta a démon, kissé megroggyanva. — Soha semmit nem mondanak el nekem. Ó, igen, nagyon fontos, csak őrizzem az átkozott kaput, a legfontosabb, hát, én nem hinném!

— Figyelj — szólt Széltoló —, nem szeretnéd, hogy szóljak érted egy szót?

— Egyfolytában itt vagyok lenn, bekísérem őket…

— Talán ha beszélnénk valakivel? — tudakolta Széltoló.

A démon egyszerre több orral szipogott.

— Megtennéd? — kérdezte.

— Boldogan — válaszolta Széltoló.

Serkentostorrah kissé földerült, de, biztos, ami biztos, nem túlságosan. — Abból nem lehet baj, nem igaz? — állította.

Széltoló megacélozta szívét és megveregette az izét ott, amiről élénken remélte, hogy a háta.

— Ne izgulj emiatt! — mondta.

— Igazán kedves tőled.

Széltoló az iszonytató rakás szerencsétlenség fölött Erikre pillantott.

— Jobb lesz, ha megyünk — jelentette ki. — Nehogy elkéssünk a találkozónkról. — Kétségbeesetten mutogatott a démon feje fölött.

Erik vigyorgott. — Aha, úgy van, találkozó — erősítette meg. Fölbandukoltak a széles átjáróba.

Erik hisztérikusan kuncogni kezdett.

— Ez az, ahol futni kezdünk, igaz? — kérdezte.

— Ez az, ahol sétálunk — felelte Széltoló. — Csak sétálunk. A fontos az, hogy hidegvért színleljünk. A fontos az, hogy jól időzítsünk.

Erikre nézett.

Erik visszanézett.

Mögöttük Serkentostorrah afféle most-esett-le-a-húszfillér hangot adott ki.

— Körülbelül most? — firtatta Erik.

— Körülbelül most szerintem pont megfelel, igen.

Azzal futottak.

A Pokol nem az volt, amire Széltoló korábbi ismeretei alapján számított, noha akadtak arra utaló jelek, milyen lehetett egykoron — némi salak az egyik sarokban, csúf perzselésnyom a plafonon. Viszont forró volt, bár az a fajta hőség, amit akkor kapsz, ha évekig forralod a levegőt egy kemencében…

A Pokol, ahogy azt már fölvetették, a többi ember.

Ez mindig némi meglepetést okozott a számos dolgozó démonnak, akik mindig azt hitték, hogy a pokol éles tárgyak döfködése az emberekbe és belökésük vértavakba és így tovább.

Ez azért van, mert a démonok, a legtöbb emberhez hasonlóan, elmulasztanak különbséget tenni a test és a lélek között.

Tény az, miként azt démonkirályok tömegei megfigyelték, hogy határa van annak, amit megtehetsz egy lélekkel, mondjuk, vörösen izzó csipeszekkel, mert még az ugyancsak gonosz és romlott lelkek is elég értelmesek ahhoz, hogy rájöjjenek, mivel nincs kísérő testük és ahhoz tartozó idegvégződéseik, nincs tényleges ok, a szokás hatalmán kívül, arra, hogy pokoli kínokat szenvedjenek. Ezért nem is teszik. A démonok azért persze csak folytatják a kínzást, mert az elfásult és lélektelen korlátoltság része annak, ami valójában a démont teszi, de mivel senki sem szenvedett, ők se élvezték valami nagyon és az egésznek nem volt semmi értelme. Az értelmetlenség évszázadai és évszázadai.

Astfgl, anélkül, hogy rádöbbent volna, mit is tesz, radikálisan új megközelítést alkalmazott.

A démonok képesek a dimenziók között közlekedni, s imígyen rálelt egy fáradságot nagyon megérő, hogy úgy mondjuk, vértó-egyenérték alapanyagaira. Tanuljatok az emberektől, mondta a démonnagyuraknak. Tanuljatok az emberektől! Döbbenetes, hogy mi mindent lehet eltanulni az emberektől.