Alapítvány és Föld

85.

A Távoli csillag puhán, csendben szállt föl, lassan szelte át az atmoszférát, s hagyta maga alatt a sötét szigetet. Odalent elhalványult, majd elenyészett az a néhány kis fénypont, a légkör ritkásabbá vált körülöttük, s most, hogy a hajó felgyorsulhatott, a fölöttük lévő égbolt csillagai hirtelen megsokasodtak és felragyogtak.

Amikor visszanéztek az Alpha bolygóra, már csak egy megvilágított sarlót láttak a sűrű felhőtakaró alatt.

— Szerintem nincs működőképes űrtechnikájuk — szólalt meg Pelorat. — Nem tudnak utánunk jönni.

— Még ettől sem vagyok igazán boldog — jegyezte meg Trevize fagyos arccal és csüggedt hangon. — Engem megfertőztek.

— De inaktív vírussal — nyugtatta meg Bliss.

— Csakhogy aktivizálódhat. Erre is volt módszerük. Mi lehet az a módszer? Bliss vállat vont.

— Hiroko azt mondta, az inaktív állapotban maradó vírus idővel elpusztul egy olyan szervezetben, amely nem alkalmazkodott hozzá — ilyen a magáé is.

— Igen? — mordult fel Trevize dühösen. — Ő ezt honnan tudja? És honnan tudhatom én, hogy Hiroko nem csak ámította magát? És ha az aktivizálás módját, bármi legyen is az, le tudja utánozni a véletlen is? Valami sajátos kémiai behatás, egyfajta sugárzás, egy… isten tudja, micsoda? Ha váratlanul megbetegszem, velem pusztulnak maguk is. Vagy ha egy sűrűn lakott világon támad meg a kór, komisz járvány keletkezhet, s a szerteszét repülő menekülők más világokra is behurcolhatják a vírust. — Blissre pillantott. — Tud valamit tenni ellene?

Bliss lassan ingatta a fejét.

— Nem könnyen. Gaián is vannak élősködők, mikroorganizmusok, különféle férgek. Jóindulatú részei. az ökológiai egyensúlynak. Élnek, és életükkel hozzájárulnak, a világ öntudatosságához, de sohasem szaporodnak el túlságosan. Észrevehető károkat nem okoznak. Sajnos, Trevize, a maga szervezetébe juttatott vírus nem Gaia része.

— Azt mondja, „nem könnyen” — húzta össze a szemét Trevize. — A jelen körülmények között vállalná, hogy megtegye, még ha nehéznek bizonyulna is? El tudná különíteni a vírust a szervezetemben, és el tudná pusztítani? Vagy ha azt nem is, legalább meg tudná erősíteni az ellenállásomat?

— Van róla fogalma, hogy mit kér tőlem, Trevize? Én nem vagyok ismerős a maga testének mikroszkopikus flórájában. Nem könnyű megkülönböztetnem a sejtjei szintjén egy vírust a bennük lévő normális génektől. Még nehezebb lenne különbséget tennem. a saját, megszokott vírusai és azok között, amelyekkel Hiroko megfertőzte. Megpróbálhatom, Trevize, de időbe telik, és nem biztos, hogy sikerül.

— Szánja rá az időt és próbálja meg — mondta Trevize.

— Jó — egyezett bele Bliss.

— Ha Hiroko igazat mondott, Bliss, akkor találnod kell csökkent életműködésű vírusokat, és akkor felgyorsíthatod a hanyatlási folyamatukat — kockáztatta meg Pelorat.

— Ezt megtehetem — vette fontolóra Bliss. — Jó gondolat.

— Nem fog elgyengülni tőle? — kérdezte Trevize. — Tudja, ha megöli azokat a vírusokat, az azt jelenti, hogy az élet becses darabkáit kell elpusztítania.

— Magából most a keserű gúny beszél — jegyezte meg Bliss hűvösen —, de akárhogy gúnyolódik is, valódi problémára tapintott rá. Aligha tévedek, ha magát mégis a vírusok élé helyezem. Ne féljen, ha módomban áll, meg fogom ölni őket. Mert ha magát nem tekintem is — az ajka megrándult, mintha mosolyt nyomott volna el —, figyelembe kell vennem, hogy Pelorat és Fallom is veszélyben forog, és az irántuk táplált érzéseimben mégiscsak jobban megbízhat, mint abban, hogy mit érzek maga iránt. S azt se felejtse el, hogy az én életem is veszélyben forog.

— Nem bízom az önimádatában — morogta Trevize. — Egy magasabb szempont érdekében azonnal hajlandó volna föláldozni az életét. De azt elhiszem, hogy Peloratért aggódik. — Aztán hozzátette: — Nem hallom Fallom oboáját. Valami baja van?

— Nincs — felelte Bliss. — Alszik. Méghozzá teljesen magától, nekem semmi szerepem nincs benne. És javasolom, hogy miután kidolgozta az ugrást a Föld napjának vélt csillagra, kövessük mindnyájan a példáját. Nekem nagy szükségem van az alvásra, és gyanítom, hogy magának is, Trevize.

— Igen, ha képes leszek rá. De tudja, Bliss, magának mégis igaza volt.

— Mivel kapcsolatban, Trevize?

— Az Elszigeteltekkel kapcsolatban. Az Új Föld mégsem volt édenkert, ha annak látszott is. Az a vendégszeretet, ami első látásra barátságosságnak tűnt fel, csak arra szolgált, hogy védtelenné tegyen bennünket, s könnyedén megfertőzhessék egyikünket. És az ezt követő vendégeskedések, az ilyen meg olyan fesztiválok csak arra voltak jók, hogy ott tartsanak bennünket, amíg a halászok visszatérnek és megtörténhet a vírus aktivizálása. És meg is történt volna, ha nincs Fallom és az ő muzsikája. Azt hiszem, ebben is magának volt igaza.

— Fallomot illetően?

— Igen. Én nem akartam magunkkal hozni, és egy pillanatig sem örültem, hogy a hajón van. Magán múlott, Bliss, hogy itt van, és ő volt az, aki akaratlanul is megmentett minket. És mégis…

— És mégis?

— Ennek ellenére továbbra is feszélyez Fallom jelenléte. Nem tudom, miért.

— Ha ettől jobban érzi magát, Trevize, én nem hiszem, hogy minden dicsőség Fallomot illeti. Hiroko Fallom zenélését hozta fel mentségül, amiért olyasmit követ el, amit a többi alphalakó minden bizonnyal árulásnak fog minősíteni. Talán ő maga is elhitte, de volt még valami az agyában, amit éppen csak érzékeltem, de azonosítani már nem tudtam… valami, amit talán restellt beengedni a tudatos énvilágába. Az a benyomásom, hogy melegebb érzelmek támadtak fel benne maga iránt, ezért nem akart tanúja lenni a halálának — és ehhez se Fallomnak, se a muzsikájának nincs semmi köze.

— Valóban így gondolja? — kérdezte Trevize, s most először mosolyodott el halványan, amióta maguk mögött hagyták az Alphát.

— Így gondolom. Magának van valami különös érzéke a nőkhöz. Rá tudta bírni Lizalor minisztert, hogy a hajónkkal együtt elmehessünk a Comporellonról, és segített befolyásolni Hirokót, hogy megmentse az életünket. Bizalmat tud kelteni ott, ahol arra van szükség.

Trevize mosolya szélesebbé vált.

— Hát, ha maga mondja… Akkor hát irány a Föld! — Úgy lépett át a vezérlőfülkébe, hogy az egy virgonc szökkenésnek is beillett volna.

Pelorat most nem sietett utána.

— Le akartad csillapítani, ugye, Bliss? — kérdezte.

— Nem, Pelorat, hozzá se nyúltam az agyához.

— Pedig azt tetted, amikor olyan mértéktelenül legyezgetted a férfiúi hiúságát.

— Csakis közvetve — mosolygott Bliss.

— Akkor is köszönöm-neked, Bliss.

86.

A csillag, amely könnyen lehetett a Föld napja, még az ugrás után is egytized parszeknyi messzeségben tündökölt. Most az égbolt legfényesebb objektuma volt, de még így sem több, mint egy csillag.

Trevize megszűrte a hajó fényeit, hogy. tisztábban lássa, és komoly arccal tanulmányozta.

— Nem fér hozzá kétség, hogy az Alphának, az Új Föld napjának az ikercsillaga — mormolta. — És mégis: az Alpha szerepel a számítógép térképén, ez viszont nem. Nem tudjuk a nevét, nem ismerjük az adatait, semmit sem tudunk a bolygórendszeréről, ha van neki egyáltalán.

— Hát nem éppen erre számítottunk, ha valóban a Föld forog körülötte? — tudakolta Pelorat. — Ez a teljes információhiány nagyon is beleillik abba a képbe, hogy minden, Földdel kapcsolatos adatot eltüntettek.

— Igen, de jelentheti azt is, hogy ez egy olyan Térutas világ, amely történetesen nincs feltüntetve annak a melpomeniai épületnek a falán látott listán. Nem tudhatjuk biztosan, hogy az a lista valóban teljes-e. Az is lehet, hogy ennek a csillagnak nincsenek bolygói, ezért nem volt érdemes berajzolni a számítógép térképébe, amely elsősorban katonai és kereskedelmi célokat szolgál. Janov, ismer olyan legendát, amely szerint a Föld napja csupán egy parszeknyire volna az ikerpárjától?

Pelorat a fejét rázta.

— Sajnálom, Golan, egyetlen ilyen legenda sem jut az eszembe. Persze azért létezhet ilyen. Az én emlékezetem sem tökéletes. Majd utánanézek. — Nem fontos. Van valami neve a Föld napjának?

— Ismert néhány. Gondolom, minden nyelvben szerepelt valamilyen néven.

— Mindig elfelejtem, hogy a Földön sok nyelvet beszéltek.

— Úgy kellett lennie. Másképp sok legendának nem is volna értelme.

— Akkor hát mit tegyünk most? — kérdezte Trevize nyűgösen. — Ilyen messziről semmit sem állapíthatunk meg a bolygórendszerről, tehát közelebb kell mennünk. Szeretnék elővigyázatos lenni, de van túlzott és értelmetlen elővigyázatosság is, és a veszély lehetőségére nem látok bizonyítékot. Márpedig az a hatalom, amely elég erős volt, hogy a Földre vonatkozó minden adatot kiszippantson a Galaxisból, elég erős lehet, hogy akár ilyen távolságból is megsemmisítsen bennünket, ha tényleg nem akarja, hogy megtaláljuk; de mindeddig semmi sem történt. Nem volna bölcs dolog mindörökre itt maradni, azt az esélyt latolgatva, hogy mi történhet, ha közelebb megyünk, nem gondolják?

— Úgy vélem, a számítógép semmi olyat nem észlel, amit veszélyesnek ítélhetne — szólt Bliss.

— Amikor azt mondom, hogy a veszély lehetőségére nem látok bizonyítékot, akkor a számítógépre alapozva mondom ezt. Szabad szemmel nyilván nem látok semmit. Nem is számítok rá.

— Ha jól értem, csak támogatást szeretne kapni egy kockázatosnak tartott vállalkozáshoz. Jól van hát. Én támogatom magát. Nem azért jöttünk el egészen idáig, hogy most ok nélkül visszaforduljunk, nem igaz?

— Úgy van — felelte Trevize. — Maga mit mond, Pelorat?

— Én szeretnék továbbmenni, már csak kíváncsiságból is — válaszolta Pelorat. — Nem bírnám ki, ha úgy fordulnánk vissza, hogy még csak meg sem tudtuk, valóban megtaláltuk-e a Földet.

— Jól van hát — mondta Trevize. — Mindnyájan egy véleményen vagyunk.

— Nem mindnyájan — jegyezte meg Pelorat. — Itt van még Fallom is. Trevize elképedve nézett rá.

— Azt akarja mondani, hogy beszéljük meg a gyerekkel is? Milyen súllyal esne a latba az ő véleménye, ha volna neki egyáltalán? Különben is, ő semmi mást nem akar, csak visszajutni a saját világára.

— Hibáztathatja ezért? — kérdezte Bliss szelíden.

Trevize csak most, hogy Fallom neve szóba került, eszmélt rá, hogy a gyerek oboázik, méghozzá valami vérpezsdítő indulóritmusban.

— Hallgassák csak — mondta. — Egyáltalán hol hallotta ez a gyerek az induló ritmusát?

— Talán Jemby játszott neki indulókat.

— Kétlem — rázta a fejét Trevize. — Táncritmust igen meg altatókat. Kényelmetlen érzéseim vannak Fallommal kapcsolatban. Túl gyorsan tanul.

— Mert segítek neki — mutatott rá Bliss. — Ezt ne felejtse el. És azt se, hogy rendkívül intelligens, továbbá rengeteg hatás érte, amióta velünk van. Az új érzések szinte elárasztották az agyát. Látta az űrt, különböző világokat, sok-sok embert, és mindezt egyszerre.

Fallom indulója mind vadabbá vált, megtelt barbár hangzatokkal.

Trevize felsóhajtott:

— Nos, Fallom itt van, és olyan zenét játszik, amelyből csak úgy árad az optimizmus és a kaland öröme. Úgy tekintem ezt, mintha ő is arra szavazna, hogy menjünk közelebb. Induljunk hát óvatosan, és nézzük meg ennek a napnak a bolygórendszerét.

— Ha van neki egyáltalán — mondta Bliss. Trevize halványan elmosolyodott.

— Van bolygórendszere. Lefogadom. Ki-ki annyit tesz rá, amennyit akar.

87.

— Veszíteni fognak — jegyezte meg szórakozottan. — Mennyi pénzben fogadtak végül is?

— Semennyiben — válaszolta Bliss. — Sohasem állhattam a fogadásokat.

— Úgy is jó. Úgysem fogadtam volna el a pénzt.

Még mintegy tízmilliárd kilométerre voltak a naptól. Továbbra is csillagszerű volt, de közel négyezerszer fényesebb, mint egy lakható bolygó felszínéről nézett átlagos nap.

— A nagyításban már két bolygót lehet látni — jelentette Trevize. — Átmérőjük és a visszavert fény színképe alapján nyilvánvaló, hogy gázóriások.

A hajó még messze a bolygósíkon kívül járt, és a Trevize háta mögül kukucskáló Pelorat és Bliss két apró, zöldes fényű sarlót látott a megfigyelőernyőn. A kettő közül mintha a kisebbik lett volna a szélesebb.

— Janov! — kiáltott fel Trevize. — Ugye igaz, hogy a Föld napja körül négy gázóriás kering?

— A legendák szerint igen. Úgy van — felelte Pelorat.

— A négy közül a naphoz legközelebbi a legnagyobb, és a másodiknak gyűrűi vannak. Igaz?

— Jól kivehető, széles gyűrűi, Golan. Igen. De azért számítsa le, öreg cimbora, a szájról száj ráterjedő legenda túlzásait. Ha mégsem találnánk olyan bolygót, amelyiknek különleges gyűrűrendszere van, én akkor sem mondanám elhamarkodottan, hogy ez nem a Föld napja.

— Az azonban biztos, hogy azok a legtávolabbiak, amelyeket látunk. A két közelebbi most a nap túloldalán lehet, és ilyen messziről nemigen különíthetjük el őket a csillagokkal teli égbolton. Közelebb kell mennünk — és át kell kerülnünk a nap túloldalára.

— Meg tudja ezt csinálni, amikor ilyen közel van a nap tömege?

— Gondos körültekintéssel, úgy vélem, a számítógép képes lesz rá. Ha túl veszélyesnek ítéli a manővert, nem lesz hajlandó elvinni bennünket, és akkor kénytelenek leszünk óvatosan, apró lépésekben megközelíteni.

Agya összekapcsolódott a számítógéppel — és a megfigyelőernyőn átváltozott a csillagmező képe. A csillag fényesen felragyogott, majd félresiklott, miközben a parancsnak engedelmeskedő számítógép egy másik gázóriást keresve letapogatta a teret. Próbálkozását siker koronázta.

A három megfigyelő dermedten bámult, s Trevize a megdöbbenéstől szinte vakon keresgélte azt a gombot, amellyel további nagyításra utasíthatta a számítógépet.

— Hihetetlen! — lehelte Bliss.

88.

Ott volt előttük a gázóriás, méghozzá egy olyan szögben, hogy a nap kis híján az egész felületét megvilágította. Széles, ragyogó gyűrűje mintha magába olvasztotta volna a nap minden aranyát. Fényesebb volt, mint maga a bolygó, és attól mintegy egyharmadnyi távolságban egy keskeny elválasztóvonal haladt végig a gyűrű hosszán.

Trevize betáplálta a maximális kiemelésre felszólító utasítást, mire a gyűrű sok keskeny gyűrűvé változott, melyek koncentrikus körökben haladva csillogtak a napfényben. A rendszernek csak egy része volt látható az ernyőn, maga a bolygó pedig egyáltalán nem. Trevize újabb utasítására a képernyő egyik sarkában megjelent a bolygó aprócska képe és a gyűrűk kisebb nagyításban.

— Ez valami általános jelenség? — kérdezte Bliss ámulva.

— Nem — felelte Trevize. — Szinte minden gázóriást a törmelékek gyűrűje veszi körül, de azok halványak és keskenyek. Mindössze egyszer láttam keskeny, de fényes gyűrűket — de ilyet még soha, és hallani sem hallottam ehhez foghatóról.

— Nyilván erről a gyűrűs óriásról beszélnek a legendák — vélekedett Pelorat. — Ha ez valóban egyedülálló…

— Valóban egyedülálló, amennyire tudom, helyesebben amennyire a számítógép tudja — vágott közbe Trevize.

— Akkor ennek a bolygórendszernek kell magában foglalnia a Földet is. Ilyen bolygó létezését nem lehet kitalálni; látni kellett ahhoz, hogy ilyen leírást adjanak róla.

— Mostantól hajlandó vagyok elhinni mindent, amit a legendái mondanak — jelentette ki Trevize. — Ez hát a hatodik bolygó, és a Föld lenne a harmadik?

— Úgy van, Golan.

— Akkor közlöm, hogy nem egészen másfél milliárd kilométerre vagyunk a Földtől, és eddig nem tartóztattak fel bennünket. Gaia megállított, amikor közeledtünk hozzá.

— Közelebb jártak, amikor Gaia megállította magukat — mondta Bliss.

— Aha, csakhogy én erősebbnek gondolom a Földet, mint Gaiát, ezért ezt jó jelnek veszem — felelte Trevize. — Ha nem állítottak meg, talán ez azt jelenti, hogy a Föld nem kifogásolja a közeledésünket.

— Vagy hogy a Föld nincs — jegyezte meg Bliss.

— Ezúttal fogadni is hajlandó? — kérdezte zord hangon Trevize.

— Szerintem Bliss arra, gondol — szólt közbe Pelorat —, hogy a Föld esetleg tényleg radioaktív, ahogy mindenkitől hallottuk, és azért nem állít meg bennünket senki, mert nincs rajta élet.

— Nem — válaszolta Trevize hevesen. — Mindent elhiszek, amit a Földről mondtak, kivéve ezt az egyet! Mindjárt odaérünk, és a saját szemükkel láthatjuk. És az az érzésem, hogy nem is fognak megállítani.

89.

Jó messzire maguk mögött hagyták a gázóriásokat. A nap és legközelebbi gázóriása között egy aszteroidaövezet húzódott. (Egyébként éppen úgy, ahogy a legendák állították, ez a gázóriás volt a legnagyobb és a legtömörebb.)

Az aszteroidaövezeten belül négy bolygó volt.

Trevize alaposan szemügyre vette őket.

— A harmadik a legnagyobb. Megfelelő a mérete is és a naptól való távolsága is. Lakható lehet.

Pelorat fölneszeit valami bizonytalanságra Trevize hangjában.

— Van légköre? — kérdezte.

— Ó, igen — felelte Trevize. — A másodiknak is, a harmadiknak is meg a negyediknek is. És akárcsak a régi gyerekmesében, a másodiké túl sűrű, a negyediké nem elég sűrű, de a harmadiké éppen megfelelő.

— Akkor hát úgy gondolja, hogy az lesz a Föld?

— Gondolom?! — Trevize majd szétrobbant. — Nem kell gondolnom. Az a Föld. Ott van az óriási szatellita is, amiről beszélt.

— Megvan? — Pelorat arcára szélesebb mosoly terült, mint amilyet Trevize valaha is látott rajta.

— A legnagyobb mértékben! Tessék, nézze meg a maximális nagyításban.

Pelorat két sarlót látott, az egyik határozottan nagyobb és fényesebb volt, mint a másik.

— Az a kisebb a szatellita? — kérdezte.

— Igen, Ámbár messzebb van a bolygótól, mint számítottam, de kétségkívül körülötte kering. Kisebbfajta bolygó nagyságú, bár kisebb, mint a nap körüli pályán mozgó négy bolygó bármelyike. Szatellitának mindenesetre túl nagy. Legalább kétezer kilométer az átmérője, tehát bízvást tartozhatna a nagy gázóriások körül keringő szatelliták közé.

— Nem nagyobb? — Pelorat csalódottnak látszott. — Akkor hát nem óriási szatellita?

— Dehogynem. Egy hatalmas gázóriás körül keringő két-háromezer kilométer átmérőjű szatellita az egy dolog, és megint más, ha ugyanez egy kicsiny, szilárd kérgű és lakható bolygó társául szegődik. Hol hallott ilyen majdnem paritásról egy lakható világ esetében?

— Nem sokat tudok ezekről a dolgokról — bátortalanodott el Pelorat.

— Akkor higgyen nékem, Janov — mondta Trevize. — Ez egyedülálló jelenség. Olyasmit látunk itt, ami gyakorlatilag kettős bolygónak számít, és nem sok lakható világ akad, amelyik körül holmi kavicsoknál nagyobb objektumok keringenek. Janov, ha belegondol, hogy ez a hatalmas gyűrűrendszerrel rendelkező gázóriás a hatodik a sorban, a hatalmas szatellitával rendelkező meg a harmadik — márpedig minden hihetőség ellenére ezt hámozta ki a legendáiból, még mielőtt látta volna őket —, akkor az a világ, amelyre most tekint, csakis a Föld lehet. Nem tudom elképzelni, hogy más legyen. Megtaláltuk, Janov! Megtaláltuk!

90.

Második napja tartott már a Föld felé való ereszkedés, és Bliss ásítozva jegyezte meg a vacsora fölött:

— Úgy látom, sokkal több időt töltünk el a bolygók megközelítésével, illetve a tőlük való elszakadással, mint bármi mással. A szó szoros értelmében heteket töltöttünk már el így.

— Ezt részben az magyarázza — fejtegette Trevize —, hogy veszélyes valamely csillag közelségében ugrásokat végrehajtani. Ezúttal ráadásul azért is diktálok ilyen lassú ütemet, mert nem akarok meggondolatlanul belerohanni valami leselkedő veszélybe.

Mintha azt mondta volna, az az érzése, hogy nem fognak megállítani bennünket.

— Valóban azt mondtam, de nem szeretnék mindent az érzéseimre alapozni. — Trevize lenézett a kanalára, mielőtt a szájába csúsztatta volna, és megjegyezte: — Tudja, hiányzik a hal, amit az Alphán ettünk. Csak háromszor étkeztünk ott.

— Milyen kár — vélekedett Pelorat.

— Öt világon jártunk — vette át a szót Bliss —, de mindegyikről olyan hirtelen kellett távoznunk, hogy még az élelmiszerkészleteink feltöltésére vagy legalább változatosabbá tételére sem maradt időnk. Még ha volt is használható élelem az adott világon, mint például a Comporellonon, az Alphán és minden valószínűség szerint a…

Nem fejezhette be a mondatot, mert Fallom felpillantott, és befejezte helyette:

— A Solarián? Ott nem kaptatok ennivalót? Pedig ott rengeteg van. Legalább annyi, mint az Alphán. És finomabb is.

— Tudom, Fallom — felelte Bliss. — Csak nem volt rá idő.

Fallom komoly arccal nézett rá.

— Egyszer még fogok találkozni Jembyvel, Bliss? Mondd meg nekem az igazat.

— Talán igén, ha visszatérünk a Solariára — válaszolta Bliss.

— Egyszer majd visszamegyünk a Solariára?

— Nem tudom — bizonytalanodott el Bliss.

— Most a Földre megyünk, ugye? Ez az a bolygó, amiről azt mondtad, hogy mindannyiunk származási helye?

— Az, ahonnan az eleink származtak — igazította ki Bliss.

— Ismerem az „őseink” szót is — jegyezte meg Fallom.

— Igen, most a Földre megyünk.

— Miért?

— Hát nem nézné meg mindenki szívesen az ősei világát? — kérdezte Bliss könnyedén.

— Azt hiszem, most többről van szó. Nyugtalannak látlak benneteket.

— De hiszen még sohasem jártunk ott. Nem tudjuk, mire számítsunk.

— Azt hiszem, ennél is többről van szó.

Bliss elmosolyodott.

— Már végeztél a vacsorával, Fallom kedvesem, menj hát szépen a szobádba, és adj nekünk szerenádot az oboáddal. Egyre szebben és szebben játszol rajta. Menj hát, menj most. — Hogy siettesse, rápaskolt Fallom fenekére, mire a gyerek elindult, de utoljára még vetett egy elgondolkodó pillantást Trevize-ra.

Trevize nem titkolt ellenszenvvel nézett utána.

— Olvas ez az izé az ember gondolataiban?

— Ne nevezze őt „izének”, Trevize — szólt rá élesen Bliss.

— Olvas ez a gyerek a gondolatokban? Magának tudnia kell.

— Nem, nem olvas. Erre Gaia sem képes. Sem a második alapítványiak. A gondolatolvasás, olyan értelemben, mint egy beszélgetés kihallgatása vagy mások gondolatainak kitalálása, sem ma, sem a belátható jövőben nem lehetséges. Tudjuk észlelni, értelmezni és bizonyos mértékben befolyásolni az érzelmeket, de ez korántsem ugyanazt a dolgot jelenti.

— Honnan tudja, hogy ő nem képes olyasmire, amit állítólag nem lehet megtenni?

— Mert ahogy épp maga mondta az imént, nekem tudnom kellene róla.

— Talán befolyásolja magát olyan irányban, hogy ne tudjon arról, hogy mit tud ő. Bliss égnek emelte a szemét.

— Gondolkozzék már józanul Trevize. Még ha volna is valamilyen szokatlan képességed-ellenem semmit sem tehetne, mert én nem, Bliss vagyok, hanem Gaia. Mindig megfeledkezik róla. El tudja egyáltalán képzelni, mit jelent egy bolygóméretű mentális tehetetlenség? Gondolja, hogy egyetlen szigetember, ha mégoly tehetséges is, legyőzheti azt?

— Maga sem tud mindent, Bliss, ne bízza hát el magát — morogta Trevize. — Ez az iz… ő nem olyan régóta van velünk. Én ennyi idő alatt egyetlen nyelv alapfogalmait tudtam megtanulni, ő pedig máris tökéletesen beszéli a galaktikus nyelvet, méghozzá gyakorlatilag a teljes szókészlettel. Igen, tudom, hogy maga segített neki, de szeretném, ha most már abbahagyná.

— Mondtam magának, hogy segítettem neki, de azt is mondtam, hogy a gyerek félelmetesen intelligens. Annyira, hogy nagyon szeretném, ha ő is része lehetne Gaiának. Ha elég fiatalon meg tudnánk nyerni, tőle talán megtudhatnánk annyit a solarialakókról, hogy a végén az egész bolygót magunkba olvaszthassuk. Nagy hasznukat vennénk.

— És az nem jut eszébe, hogy a solarialakók még az én fogalmaim szerint is betegesen elszigeteltek?

— Nem maradnának azok, ha Gaia részévé válnának.

— Azt hiszem, téved, Bliss. Szerintem a solariabeli gyerek veszélyes, és meg kellene szabadulnunk tőle.

— Hogyan? Lökjük ki a zsilipen? Öljük meg, aprítsuk fel és keverjük bele az élelmiszerünkbe?

— Ó, Bliss — nyögött fel Pelorat.

— Ez undorító és megengedhetetlen megjegyzés volt — szögezte le Trevize, aztán elhallgatott. Fölhangzott az oboa hangja, nem remegett, nem is bicsaklott meg, így aztán, félig suttogva, folytatták a beszélgetést. — Ha ennek az egésznek vége lesz, vissza kell vinnünk a Solariára, és gondoskodnunk kell róla, hogy a bolygó örökre el legyen vágva a Galaxistól. Nekem az az érzésem, az egészet el kellene pusztítanunk. Nem bízom benne, és félek tőle.

Bliss némi gondolkodás után így szólt:

— Trevize, tudom, hogy magában megvan a helyes döntés képessége, de azt is tudom, hogy kezdettől ellenszenvvel viseltetett Fallom iránt. Gyanítom, azért, mert magát megalázták a Solarián, s azóta ádáz gyűlölettel tekint a bolygóra és lakóira. De mert nem szabad belenéznem az agyába, ezt nem állíthatom bizonyosan. Kérem, jusson eszébe, hogy ha Fallomot nem hozzuk magunkkal, még most is az Alphán lennénk — valószínűleg holtan, eltemetve.

— Tudom, Bliss, és mégis…

— És az ő intelligenciáját csodálni kell, nem pedig irigyelni.

— Én nem irigylem őt. Félek tőle.

— Az értelmétől?

Trevize elgondolkodva nyalta meg a szája szélét.

— Nem, nem egészen.

— Hát akkor mitől?

— Nem tudom. Bliss, ha tudnám, mitől félek, talán már nem is félnék tőle. Olyasmi ez, amit magam sem értek egészen. — A hangja elhalkult, mintha csak önmagával társalogna. — A Galaxis tele van olyan dolgokkal, amiket nem értek. Miért választottam Gaiát? Miért kell megtalálnom a Földet? Van-e hiányzó alaptétel a pszichohistóriában? Ha van, mi az? És mindennek a tetejében miért kelt bennem Fallom kényelmetlen gondolatokat?

— Sajnos, nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre — felelte Bliss. Felállt és kiment a szobából. Pelorat utána nézett, s azt mondta:

— A dolgok biztosan nem ennyire sötétek, Golan. Mind közelebb és közelebb jutunk a Földhöz, és lehet, hogy ha elértük, minden rejtély egy csapásra megoldódik. Márpedig eddig semmiféle erő nem próbált bennünket megakadályozni ebben.

Trevize szeme Peloratra villant.

— Bárcsak tapasztalnék efféle próbálkozást.

— Szeretné? — csodálkozott Pelorat. — Miért vágyik ilyesmire?

— Őszintén szólva szívesen fogadnék valami életjelet. Pelorat szeme kerekre tágult.

— Végül úgy találta, hogy a Föld valóban radioaktív?

— Nem egészen. De meleg. Kicsit melegebb, mint vártam.

— Ez rosszat jelent?

— Nem feltétlenül. Ha a szokottnál kicsit melegebb, attól még nem biztos, hogy lakhatatlan. A felhőtakaró vastag és valóban vízpára alkotja, így aztán, ha nagy kiterjedésű vízóceánokkal társulnak, fenn tudják tartani az életet még azon a hőmérsékleten is, amelyet a mikrohullámú adások alapján kiszámoltunk. Még nem tudom biztosan, de azt már igen, hogy…

— Hallgatom, Golan.

— Nos, ha a Föld valóban radioaktív, akkor mindjárt érthető, hogy miért melegebb a vártnál.

— De ugye, ez nem jelenti az ellenkezőjét? Hogy amennyiben melegebb a vártnál, akkor feltétlenül radioaktívnak kell lennie?

— Nem. Nem jelenti azt. — Trevize-nak nagy erőfeszítésébe került, hogy mosolyogjon. — Kár ezen rágódnunk, Janov. Egy-két nap múlva többet fogok tudni, s akkor megkapjuk a pontos választ.

91.

Amikor Bliss belépett a szobába, Fallomot mély gondolatokba merülve találta a priccs szélén. Éppen csak felpillantott, aztán újra maga elé meredt.

— Mi a baj, Fallom? — kérdezte Bliss csendesen.

— Miért utál engem annyira Trevize, Bliss? — szólt Fallom.

— Miből gondolod, hogy utál?

— Olyan türelmetlenül néz rám… jó rá ez a szó?

— Jó lehet ez is.

— Olyan türelmetlenül néz rám, ha a közelében vagyok. Az arca mindig eltorzul egy kicsit.

— Trevize-nak most nehéz dolga van, Fallom.

— Mert keresi a Földet?

— Igen.

Fallom ezen elgondolkodott, majd azt mondta:

— Különösen akkor szokott türelmetlen lenni, amikor arra gondolok, hogy valami megmozduljon.

Bliss ajka megfeszült.

— Nahát, Fallom, nem megmondtam, hogy ezt nem szabad csinálnod, főleg, ha Trevize is ott van?

— Hát, épp tegnap történt, itt, ebben a szobában. Ő az ajtóban állt, de én nem vettem észre. Nem tudtam, hogy néz. Csak Pel egyik könyvfilmje volt, azt akartam, hogy álljon meg az egyik csúcsán. Nem csináltam semmi rosszat.

— Az ilyesmi idegesíti őt, Fallom, és arra kérlek, többet ilyet ne tégy, akár figyeli, akár nem.

— Azért idegesíti, mert ő nem tudja megcsinálni?

— Lehet.

— Te meg tudod csinálni?

Bliss lassan ingatta a fejét.

— Nem, én sem tudom.

— És téged nem idegesít, amikor csinálom. Pelt sem idegesíti.

— Az emberek különbözőek.

— Tudom. — Fallom hangja hirtelen úgy megkeményedett, hogy meglepetten kapta föl a fejét.

— Mit tudsz, Fallom?

— Hogy én más vagyok.

— Persze, épp az imént mondtam. Az emberek különbözőek.

— A formám is más. És mozgatni tudom a tárgyakat.

— Ez igaz.

Fallom hangjában lázadás csendült.

— De nekem muszáj tárgyakat mozgatnom. Trevize-nak ezért nem volna szabad haragudni rám, és neked sem kellene megtiltanod.

— De hát miért kell neked tárgyakat mozgatnod?

— A gyakorlás miatt. Edznem kell. Ez a jó szó rá?

— Nem egészen. Edzened kell.

— Igen. Jemby mindig azt mondta, hogy fejlesztenem kell a… a…

— A transzduktorlebenyeidet?

— Igen. És erősítenem kell őket. Aztán, ha felnövök, működtetni tudom az összes robotot. Még Jembyt is.

— Fallom, ki működtette a robotokat, ha nem te?

— Bander — válaszolta Fallom magától értetődőén.

— Ismerted Bandert?

— Persze. Sokszor láttam őt. Én lettem volna a birtok következő gazdája. Jemby így mondta nekem. Hogy a Bander-birtokból egyszer majd Fallom-birtok lesz.

— Azt akarod mondani, hogy Bander elment a te… Fallom szája elnyílt a megdöbbenéstől. Elfulladó hangon mondta:

— Bander sohasem jött volna el az én… — A gyerek kifogyott a levegőből, s zihálva préselte ki a szavakat: — Láttam Bander képét.

— Hogy bánt veled Bander? — kérdezte habozva Bliss. Fallom elhomályosuló szemmel nézett Blissre.

— Bander mindig megkérdezte, nincs-e szükségem valamire, hogy kényelmesen vagyok-e ellátva. De Jemby mindig ott volt velem, így aztán sohasem volt szükségem semmire, és mindig kényelmesen el voltam látva.

Lehorgasztotta a fejét, és a padlót bámulta. Aztán a szeme elé kapta a kezét, és azt mondta:

— De Jemby megállt. Azt hiszem, azért, mert… mert Bander is megállt.

— Miért mondod ezt?

— Gondolkodtam rajta. Bander működtette az összes robotot, és ha Jemby megállt, és minden robot megállt, akkor biztosan Bander is megállt. Nem így van?

Bliss hallgatott.

— De ha visszavisztek engem a Solariára — folytatta Fallom —, akkor én ellátom energiával Jembyt és az összes többi robotot, és akkor újra boldog leszek.

Kitört belőle a zokogás.

— Velünk nem vagy boldog, Fallom? — kérdezte Bliss. — Egy kicsit se? Legalább néha?

Fallom Blissre emelte könnyáztatta arcát, megrázta a fejét, és remegő hangon azt válaszolta:

— Jembyt akarom.

Bliss tehetetlen részvéttel ölelte magához a gyereket.

— Ó, Fallom, mit nem adnék érte, ha újból együtt lehetnél Jembyvel! — És csak akkor döbbent rá, hogy már ő iá sír.

92.

A belépő Pelorat ebben az állapotban találta őket.

— Mi történt? — torpant meg az ajtóban.

Bliss kiszabadította magát, és kotorászni kezdett kis zsebkendője után, hogy megtörölhesse a szemét. A fejét rázta, mire Pelorat mélységes aggodalommal megismételte a kérdést:

— De hát mi történt?

— Fallom, pihenj le egy kicsit — mondta Bliss. — Majd kitalálok valamit, hogy egy kicsit elviselhetőbbé tegyem a helyzetedet. Ne felejtsd el, én ugyanúgy szeretlek téged, ahogy Jemby szeretett.

Megragadta Pelorat könyökét, és kihúzta magával a nappaliba.

— Semmiség, Pel — mondta. — Semmiség.

— De Fallomról van szó, ugye? Még mindig hiányzik neki Jemby.

— Rettenetesen. És nem tehetünk ellene semmit. Legföljebb megmondhatom neki, hogy én is szeretem… és ez így is van. Hát hogyne szeretne az ember egy ilyen értelmes és szelíd gyereket? Félelmetesen intelligens. Trevize szerint túlságosan is. Tudod, annak idején találkozott Banderral… jobban mondva látta a holografikus képét. De ez az emlék nem zaklatta fel: nagyon hűvösen és tárgyilagosan számolt be róla, és én értem is, hogy miért. Tudja, hogy Bander volt a birtok tulajdonosa, és hogy ő, Fallom lett volna a következő, ez volt az egyedüli kapocs köztük. Semmi más nem kötötte össze őket.

— És azt tudja, hogy Bander az apja?

— Az anyja. Ha megegyeztünk abban, hogy Fallomot nőneműnek tekintjük, akkor Bander is az.

— Ez is, az is, Bliss drágám. Fallom tud róla, hogy szülő-gyerek viszonyban álltak?

— Nem tudom, felfogja-e, mit jelent ez. Tudhat róla, persze, de ennek semmi jelét nem adja. És mégis, Pel, kitalálta, hogy Bander halott, mert rádöbbent, hogy Jemby azért vált működésképtelenné, mert megszűnt az energiaszolgáltatás, és mivel az energiát Bander szolgáltatta… Ez megrémít engem, Pel.

— Ugyan miért, Bliss? — kérdezte Pelorat elgondolkodva. — Végtére is ez csak egy logikai következtetés.

— Ebből a halálesetből egy újabb logikai következtetést lehet levonni. A halál ritka és távoli esemény a Solarián, ahol hosszú életű és egymástól elszigetelt Térutazók élnek. A természetes halálról csak korlátozott élményük lehet, s egy Fallom korú solariai gyerek számára valószínűleg teljesen ismeretlen ez az élmény. Ha Fallom tovább töpreng Bander haláláról, előbb-utóbb az is megfordul a fejében, hogy miért kellett Bandernak meghalnia. És nyilván el fogja vezetni a kézzelfogható okhoz és okozathoz az a felismerés, hogy mi, az idegenek, épp abban az időben tartózkodtunk a bolygón.

— Ahhoz, hogy mi öltük meg Bandert?

— Nem mi öltük meg Bandert, Pel. Én öltem meg.

— Magától erre nem tud rájönni.

— De nekem meg kellene mondanom neki. Trevize-ra haragszik, márpedig nyilvánvalóan ő az expedíció vezetője. Egyértelműen őt okolná Bander haláláért, és én hogy tűrhetném el, hogy Trevize igaztalanul viselje a vádat?

— Mit számít ez, Bliss? A gyerek nem érzett semmit az ap… az anyja iránt. Csak a robotja, Jemby iránt.

— De az anyja halála egyben a robot halálát is jelentette. Már azon voltam, hogy elismerem a felelősségemet. Erős kísértést éreztem rá.

— Miért?

— Hogy a magam módján magyarázhassam el neki a dolgot. Hogy meg tudjam nyugtatni és elejét vegyem, hogy maga jöjjön rá, és okoskodásával olyan színben tüntesse fel az eseményt, amelyben nincs számunkra mentség.

— De hát van mentség! Önvédelemből történt. Ha te nem cselekszel, a következő pillanatban halottak lettünk volna mindannyian:

— Ezt mondtam volna el, de nem tudtam rászánni magam a magyarázkodásra. Féltem, hogy nem hisz nekem.

Pelorat a fejét ingatta és felsóhajtott:

— Gondolod, hogy mégsem kellett volna magunkkal hoznunk? Ez az állapot annyira elkeserít téged.

— Nem — válaszolta Bliss haragosan. — Ne mondj ilyet. Sokkal, de sokkal jobban elkeserítene, ha abban a tudatban kellene itt ülnöm, hogy otthagytunk egy ártatlan gyereket, akit könyörtelenül lemészárolnak azért, amit mi követtünk el.

— Fallom világában ez így szokás.

— Vigyázz, Pel, ne hagyd, hogy a gondolataid ugyanazokon a vágányokon fussanak, mint Trevizeéi. A szigetemberek megengedhetőnek tartják az ilyesmit, és tovább nem is gondolkodnak róla. Gaiának az az álláspontja, hogy az életet védeni s nem elpusztítani kell… sem tétlenül nézni, hogy elpusztítsák. Tudjuk, hogy minden élet véget ér, hogy más életek folytatódhassanak — de sohasem haszontalanul, sohasem öncélúan. Bander halálát, bár elkerülhetetlen volt, elég nehéz elviselni; Fallomé pedig egyenesen elviselhetetlen lett volna.

— Értem már — mondta Pelorat. — Azt hiszem, igazad van. De ami engem illet, én nem Fallom problémája miatt jöttem hozzád. Trevize-ról van szó.

— Mi van vele?

— Aggódom érte, Bliss. Várakozó állásponton van, hogy dűlőre juthasson a Földdel kapcsolatban, és nem tudom, képes-e elviselni ezt a feszültséget.

— Én nem féltem őt. Határozott, teherbíró elmének ismertem meg.

— Minden embernek megvannak a maga korlátai. Nézd, a Föld melegebb, mint gondolta; ezt elmondta nekem. Szerintem túl melegnek tartja, semhogy élet lehessen rajta, és látom, mennyire küszködik, hogy megcáfolja önmagát.

— Talán igaza van. Talán nem is annyira meleg, hogy ne lehessen rajta élet.

— Annak a valószínűségét is elismerte, hogy a hőt a radioaktív kéreg termeli, de elhinni ezt sem hajlandó. Egy vagy két nap múlva már olyan közel leszünk, hogy az igazságnak feltétlenül ki kell derülnie. És mi lesz, ha a Föld valóban radioaktív?

— Akkor el kell fogadnia a tényt.

— De… nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, vagy hogyan fejezzem ki pszichológiai műszóval. Mi lesz, ha az agyában…

Bliss várt, majd elfintorodott, s azt kérdezte:

— Kiolvad egy biztosíték?

— Igen. Ha kiolvad egy biztosíték. Nem tudsz tenni valamit, hogy megerősítsd? Hogy úgy mondjam, szinten tartsd és irányítsd?

— Nem, Pel. Nem hiszem, hogy ilyen törékeny lenne, és Gaia szilárdan eltökélte, hogy nem nyúl az elméjéhez.

— Csakhogy most éppen erről van szó. Arról a szokatlan képességéről, hogy általában igaza van, vagy nevezd, aminek akarod. A megrázkódtatás, hogy éppen a siker kapujában válhat semmivé a terve, ha az agyát nem is, de „az igazság meglátásának” ezt a ritka képességét igenis elpusztíthatja benne. És mert ilyen ritka tüneményről van szó, nem lehet, hogy épp ezért nagyon törékeny is?

Bliss elgondolkodott. Aztán vállat vont.

— Jól van. Majd igyekszem rajta tartani a szemem.

93.

A következő harminchat órában Trevize alig-alig vett tudomást arról, hogy Bliss — s. kevésbé ugyan, de Pelorat is — szüntelenül a sarkában van. Az ilyesmi persze nem volt teljesen szokatlan egy ilyen zárt hajón, és a feje is más dolgokkal volt tele.

De most, ahogy — a számítógépnél ült, észrevette, hogy ott állnak mindketten az ajtóban. Üres tekintettel nézett föl rájuk.

— Nos? — kérdezte szokatlanul nyugodt hangon. Pelorat meglehetősen ügyefogyottan válaszolta:

— Hogy érzi magát, Golan?

— Kérdezze meg Blisst — felelte Trevize. — Minden erejével engem figyel már órák óta. Nyilván szemügyre vette az agyam minden zegét-zugát. Nem így van, Bliss?

— Nem, nem így van — válaszolta Bliss higgadtan. — De ha szükségét érzi, hogy segítsek, megpróbálhatom. Akarja, hogy segítsek?

— Nem, miért akarnám? Hagyjanak magamra. Mindketten.

— Kérem, mondja el, mi történik — szólt Pelorat.

— Találgasson!

— Arról van szó, hogy a Föld…

— Igen, arról. Tökéletesen igaz, amit mindenki állított. — A megfigyelőernyőre mutatott, melyen a Föld az éjszakai oldalát mutatta, és eltakarta a napot. Tömör fekete körként lebegett a csillagos égbolton, körvonalát egyetlen narancsszínű görbület rajzolta ki.

— Az a narancsszín a radioaktivitás? — tudakolta Pelorat.

— Nem. Az csak a légkör által megtört napfény. Ha a légkör nem volna ennyire felhős, tömör narancsszínű körnek látnánk. A radioaktivitás nem látható. A légkör elnyeli a különféle sugárzásokat, még a gammasugarakat is. Létrehoznak viszont másodlagos sugárzásokat, s noha gyengék, a számítógép észleli őket. Szemmel ezek is láthatatlanok, de a számítógép látható fénykvantummá tudja alakítani a sugárzás minden részecskéjét vagy hullámát, ami eljut hozzá, és ezáltal hamis színbe vonja a Földet. Nézzék.

És a fekete kör halványvörös foltokkal izzó kék körré változott.

— Mekkora ott a radioaktivitás? — kérdezte Bliss fojtott hangon. — Eléri azt a szintet, amelyen emberi élet már nem létezhet?

— Semmiféle élet — válaszolta Trevize. — A bolygó lakhatatlan. Az utolsó baktérium, az utolsó vírus is régen elpusztult már.

— Leszállhatunk rajta? — kérdezősködött tovább Pelorat. — Úgy értem, űrruhában.

— Pár órára… mielőtt visszafordíthatatlan sugárfertőzést szenvednénk.

— Hát akkor mit teszünk, Golan?

— Tenni? — Trevize ugyanazzal a kifejezéstelen tekintettel nézett Peloratra. — Tudja, mit tennék a legszívesebben? Vissza vinném magát és Blisst — és persze a gyereket — Gaiára, és örökre ott is hagynám magukat. Aztán irány a Terminus, ahol visszaadnám a hajót. Utána leköszönnék a Tanácsban, ami nyilván felettébb boldoggá tenné Branno polgármestert. Éldegélnék a nyugdíjamból, és sorsára hagynám a Galaxist. Nem törődnék a Seldon-tervvel, sem az Alapítvánnyal, sem a Második Alapítvánnyal, sem Gaiával. Válassza meg a Galaxis, milyen útra tér. Az én életemben még kitart, azzal meg minek törődjek, hogy. mi lesz utána?

— Ezt nem gondolhatja komolyan, Golan — mondta Pelorat izgatottan.

Trevize egy ideig csak nézett rá, aztán nagyot sóhajtott.

— Nem, nem gondolom, de milyen jó lenne, ha pontosan úgy tehetnék, ahogy most elmondtam magának.

— Ne is gondoljon rá. Ezzel szemben mii fog csinálni?

— Továbbra is Föld körüli pályán tartom a hajót, pihenek, megpróbálom összeszedni magam, és kigondolom a következő lépést. Miközben jól tudom, hogy…

— Igen?

És ekkor Trevize kifakadt:

— Mi lehet a következő lépés? Mit kereshetek még? És egyáltalán, mit találhatok még?

94.

Négy egymást követő étkezés múlt el úgy, hogy Pelorat és Bliss csak az asztalnál látták Trevize-ot, aki minden idejét vagy a vézérlőfülkében, vagy a hálószobájában töltötte. Evés közben hallgatott; összeszorította a száját, és csak nagyon keveset evett.

De a negyedik étkezéskor Pelorat úgy látta, mintha Trevize viselkedéséből tünedezni kezdene a szokatlan zordság. Akkor kétszer megköszörülte a torkát, mint aki mondani akar valamit, aztán mégis visszavonult.

Végül Trevize fölnézett rá, és megszólalt:

— Nos?

— Gondol… gondolkozott fajta, Golan?

— Miért kérdezi?

— Mintha nem volna olyan lehangolt.

— Nem vagyok kevésbé lehangolt, de valóban gondolkoztam. Keményen.

— Megtudhatnánk, mire jutott? — kérdezte Pelorat.

Trevize gyors pillantást vetett Blissre. A lány mereven nézte a tányérját, és olyan eltökélten hallgatott, mintha tudná, hogy ebben a kényes pillanatban Pelorat hamarabb fog boldogulni, mint ő.

— Maga is kíváncsi, Bliss? — kérdezte Trevize. A lány csak egy másodpercre emelte föl a szemét.

— Igen. Hogyne.

Fallom rosszkedvűen rugdosta az asztal lábát, és azt kérdezte:

— Megtaláltuk a Földet?

Bliss megszorította a gyerek vállát. Trevize ügyet sem vetett rá.

— Egy alapvető tényből kell kiindulnunk — kezdte Trevize. — Minden információt, ami a Földre vonatkozik, eltüntettek a különböző világokon. Ez a tény egy elkerülhetetlen következtetés levonására kényszerített bennünket. A Földön rejtegetnek valamit. Csakhogy a puszta megfigyelés alapján bebizonyosodott, hogy a Föld halálos mértékben radioaktív, tehát bármi, ami rajta lehet, automatikusan el van rejtve. Nem szállhat le rajta senki, és ebből a — távolságból, a magnetoszféra külső pereméhez közeledve, a világon semmit sem találhatunk — márpedig ennél jobban nem merném megközelíteni a bolygót.

— Egészen biztos ebben? — kérdezte Bliss halkan.

— Minden időmet a számítógéppel töltöttem, és a lehetőségekhez képest minden szempontból elemeztük a Földet. Nincs semmi. De többet mondok: érzem, hogy nincs semmi. Akkor hát miért tüntették el az összes adatot? Bármit rejtettek is el, biztos, hogy most még jobban rejtegetik, mint ahogy el tudjuk képzelni, és nem szükségszerű, hogy ezt az aranyrögöt emberi lény próbálja még kívánatosabbá tenni.

— Lehetséges — vette át a szót Pelorat —, hogy amikor a Föld még nem volt olyan súlyosan radioaktív, hogy eleve elriassza a látogatókat, valóban volt rajta valami rejtegetnivaló. Akkoriban a földiek félhettek, hogy idejön valaki, és megtalálja azt a valamit. Talán akkoriban próbált a Föld minden rá vonatkozó információt eltüntetni, és mi most annak a kritikus időszaknak a még élő emlékével állunk szemben.

— Nem, nem hinném — ellenkezett Trevize. — Az információ eltávolítása a trantori Birodalmi Könyvtárból nagyon is friss keletűnek látszik. Igazam van? — fordult váratlanul Blisshez.

— Én(mi)Gaia ennyit tudott kideríteni a második alapítványi Gendibal zavart elméjéből, amikor ő, maga és én találkoztunk a Terminus polgármesterével — válaszolta Bliss egykedvűen.

— Vagyis bármit kellett is elrejteni akkor, amikor fennállt a. veszély, hogy megtalálják, azt rejtegetni kell most is, és bár a Föld radioaktív lett, most is ugyanúgy fennáll a veszély, hogy megtalálhatják — szögezte le Trevize.

— Hogy lehet ez? — kérdezte Pelorat idegesen.

— Gondolkozzon — válaszolta Trevize. — És ha az, ami a Földön volt, már nincs ott, mert elvitték, amikor a sugárzás komolyabb méreteket öltött? És ha mi megtaláljuk a Földet, nem képzelhető el, hogy arra is rájövünk, hová vihették el róla a titkot? Ha így áll a helyzet, akkor a Föld hollétét továbbra is titokban kell tartani.

— Mert ha nem találjuk meg a Földet, Bliss azt mondta, visszaviszel engem Jembyhez — csipogta közbe megint Fallom.

Trevize a gyerek felé fordult, és rámeredt, mire Bliss halkan megszólalt:

— Azt mondtam, Fallom, talán. Majd később megbeszéljük. És most menj a szobádba, olvass vagy játssz az oboán, vagy bármit, amihez kedved van. Menj szépen, menj…

Fallom durcás képpel hagyta őket magukra az asztalnál.

— De hát hogy mondhat ilyet, Golan? — kérdezte Pelorat. — Tessék. Megtaláltuk a Földet. És most ki tudjuk következtetni, hol van az az isten tudja, micsoda, ha nincs a Földön?

Beletelt egy percbe, mire Trevize lerázta magáról a Fallom keltette rosszkedvet. Akkor megszólalt:

— Miért ne? Képzeljük el, hogy a földkéreg radioaktív sugárzása mind vészesebbé válik. A népesség állandóan csökken a tömeges elhalálozás és kivándorlás következtében, és a titok, bármi legyen is az, egyre nagyobb veszélyben forog. Ki maradjon ott, hogy megvédelmezze? A végén így is, úgy is el kell vinni egy másik világra, különben a haszna — a ki tudja, milyen — elvész a Föld számára. Gyanítom, hogy vonakodtak elszállítani, és valószínűleg az utolsó percig halogatták. Na most, Janov, emlékezzen csak vissza arra az öregemberre az Új Földön, aki telebeszélte a fejét a Föld történetének általa ismert változatával.

— Monolee-ra gondol?

— Igen. Őrá. Amikor a világuk megalapításáról beszélt, nem azt mondta, hogy odatelepítették a Föld lakóinak maradékát?

— Arra gondol, öreg cimbora, hogy amit keresünk, az most az Új Földön van? Hogy az utolsó elmenekülő földlakók oda vitték magukkal?

— Miért ne történhetett így? — felelt a kérdésre kérdéssel Trevize. — Ha meggondoljuk az Új Földet sem ismerhetik jobban a Galaxisban, mint magát a Földet, és a lakói igencsak ügyelnek rá, hogy távol tartsák a Külvilágiakat.

— De hát ott voltunk — vetette ellene Bliss. — Nem találtunk semmit.

— Nem is kerestünk semmit a Föld hollétén kívül.

— De hiszen mi egy magas műszaki színvonalat képviselő valamit keresünk — szólt közbe zavartan Pelorat. — Olyasmit, ami el tudja csenni az adatokat magának a Második Alapítványnak az orra előtt, sőt — bocsáss meg érte, Bliss — még Gaia orra előtt is. Lehet, hogy az Új Föld lakói szabályozni tudják a saját kis világuk időjárását, és bizonyos, a saját céljaiknak megfelelő biotechnológiai módszerekkel is rendelkeznek, de azt magának is el kell ismernie, hogy a technológiai színvonaluk, mindent összevéve is meglehetősen alacsony.

— Egyetértek Pellel — bólogatott Bliss.

— Nagyon kevésre alapozzuk ezt a véleményünket — mondta Trevize. — Nem találkoztunk például a halászbárkákon lévő férfiakkal. Nem láttuk a sziget többi részét, csak azt a kis területet, ahol földet értünk. Mit találhattunk volna, ha alaposabban szétnézünk? Még azt a fluoreszkáló fényt sem ismertük fel, amíg nem láttuk működés közben, és ha úgy látszott is, hogy a műszaki fejlettség alacsony szintű, mondom, ha úgy látszott…

— Gondolja? — kérdezte Bliss minden meggyőződés nélkül.

— Akár ez is hozzájárulhatott az igazság elleplezéséhez.

— Lehetetlen — jelentette ki Bliss.

— Lehetetlen? Épp maga mondta még a Gaián, hogy a Trantor széles értelemben vett civilizációja szándékosan alacsony technikai szintre volt szorítva, hogy így rejtsék el a Második Alapítványbeliek kicsiny magját. Miért ne alkalmazhatták volna ugyanezt a stratégiát az Új Földön?

— Azt javasolja, tehát, hogy térjünk vissza az Új Földre, és nézzünk szembe ismét a fertőzéssel — ezúttal a működőképessé tett vírussal? A nemi érintkezés kétségtelenül nagyon kellemes módja a megfertőződésnek, de nem biztos, hogy az egyetlen.

Trevize vállat vont.

— Nem kívánok különösebben visszatérni az Új Földre, de lehet, hogy kénytelenek leszünk rá.

— Lehet?

— Lehet! Tulajdonképpen van más lehetőség is.

— Mi lenne az?

— Az Új Föld az emberek által Alphának nevezett csillag körül kering. De az Alpha egy kettős rendszer tagja. Nem képzelhető el, hogy a társa körül is kering egy lakható bolygó?

— Szerintem az a csillag túl gyenge — rázta meg a fejét Bliss. — Csak negyedannyira fényes, mint az Alpha.

— Gyenge, de nem túlságosan. Ha akad bolygó elég közel a csillaghoz, az már megtenné.

— Mond valamit a számítógép arról, hogy van-e egyáltalán bolygója a társnak? — érdeklődött Pelorat.

— Ezt már megnéztem — jelentette be zord mosollyal Trevize. — öt közepes méretű bolygója van. Gázóriás nincs közöttük.

— És az öt között van lakható is?

— A számítógép semmi más adatot nem tudott róluk, csak a számukat és azt, hogy nem nagyméretűek.

— Ó — mondta Pelorat csüggedten.

— Ez még egyáltalán nem ok a csalódottságra — folytatta Trevize. — A Térutazók egyetlen világát sem lehet megtalálni a számítógépben. Magáról az Alpháról is minimális információt tárol. Ezek a dolgok szándékosan vannak titokban tartva, és ilyenformán majdhogynem jó jelnek számít, hogy az Alpha társáról szinte semmit sem tudunk.

— Ezek szerint — vonta le a gyakorlatias következtetést Bliss — maga azt forgatja a fejében, hogy ellátogat a társra, és ha ott nem jár eredménnyel, akkor visszatér magára az Alphára.

— Igen. De ezúttal felkészülünk, mielőtt leszállunk az Új Föld szigetére. Földet érés előtt aprólékos gonddal feltárjuk az egész szigetet, és remélem, Bliss, használni fogja mentális képességeit, hogy elárnyékolja…

De ebben a pillanatban a Távoli csillag enyhén megbillent, mintha csuklott volna egyet, és Trevize félig dühösen, félig megrökönyödve felkiáltott:

— Ki van a vezérlőfülkében?!

De mire kimondta, már nagyon is tudta, ki van ott.

95.

A számítógép vezérlőpultjánál ülő Fallom számára teljesen megszűnt a külvilág. Apró keze hosszú ujjait szét kellett feszítenie, hogy jól illeszkedjenek az asztallap halványan fénylő kézformáiba. A keze mintha belesüllyedt volna az asztal anyagába, holott pontosan érezte, hogy ez egy merev, síkos anyag.

Olyan sokszor látta már, hogy teszi oda Trevize a kezét, és mintha ennél többet nem is csinált volna, pedig Fallom nagyon jól tudta, hogy Trevize ilyenkor irányítja a hajót.

Olykor azt is látta, hogy Trevize behunyja a szemét, ezért most ő is így tett. Egy-két perc elteltével olyan érzés fogta el, mintha halk, távoli hangot hallana messziről, de valahogy mégis a saját fejéből és (de ezt csak sejtette) a transzduktorlebenyein keresztül. Azok még fontosabbak voltak, mint a keze. Feszülten figyelt, hogy megértse a hangot.

Utasítás, mondta a hang szinte könyörögve. Mik az utasításaid?

Fallom nem szólt semmit. Sohasem látta, hogy Trevize mondott volna valamit a számítógépnek — de azt tudta, mit szeretne ő a legeslegjobban. Visszamenni a Solariára, az udvarház kényelmes térségébe, Jembyhez… Jembyhez… Jembyhez…

Oda akart menni, és ahogy kigondolta a szeretett világ nevét, el is képzelte, hogy megjelenik a megfigyelőernyőn, ahogy látott ott más világokat is, melyekre nem vágyott. Kinyitotta a szemét, és rámeredt a megfigyelőernyőre, erősen akarva, hogy egy másik világ jelenjék meg rajta, ne a gyűlölt Föld… aztán csak bámulta a képet, s azt képzelte, hogy a Solariát látja. Gyűlölte az üres Galaxist, amelyet akarata ellenére mutattak meg neki. Könnyek lepték el a szemét, és a hajó megremegett.

Ekkor hangos lépteket hallott a folyosó felől, és amikor kinyitotta a szemét, Trevize eltorzult arca töltötte be a látómezejét, eltakarva előle a megfigyelőernyőt s rajta mindazt, amire annyira vágyott. Kiabált is valamit, de ő nem figyelt rá. Ez az ember ölte meg Bandert, s vitte el öt a Solariáról, ez nem engedi, hogy visszamenjen, mert csak a Földre gondol, és ő most nem fog figyelni rá.

Visszaviszi a hajót a Solariára, és ez az eltökéltsége olyan erős volt, hogy a hajó ismét beleremegett.

96.

Bliss vadul belecsimpaszkodott Trevize karjába.

— Ne! Ne!

Erőnek erejével tartotta vissza, miközben Pelorat tanácstalanul, dermedten állt a háttérben.

— Vedd le a kezed a számítógépről! — üvöltötte Trevize. — Bliss, ne álljon az utamba. Ne kelljen erőszakoskodnom magával!

Bliss szinte kimerültén kérlelte:

— Ne adjon példát az erőszakra a gyereknek. Akkor magát kellene bántanom — minden utasítás ellenére. Trevize szeme vadul villant Fallomról Blissre.

— Akkor vigye el onnan, Bliss! De azonnal! — kiáltotta.

Bliss meglepő erővel tolta félre (Gaiából meríthette az erőt hozzá, jutott eszébe később Trevize-nak).

— Fallom — mondta —, emeld föl a kezed.

— Nem! — rikoltotta Fallom. — Vissza akarom vinni a hajót a Solariára! Azt akarom, hogy oda menjen! Oda! — intett a fejével a megfigyelőernyő felé, nehogy akár csak az egyik kezét is föl kelljen emelnie az asztalról.

De Bliss megfogta a vállát, és ahogy a keze Fallom testéhez ért, a gyerek remegni kezdett. Bliss hangja ellágyult.

— És most, Fallom, mondd meg a számítógépnek, hogy térjen vissza eredeti helyzetébe, aztán gyere velem. Gyere szépen velem. — Keze egyfolytában cirógatta a gyereket, aki zokogva roskadt össze.

A keze fölemelkedett az asztalról, és Bliss a hóna alá nyúlt, hogy fölemelje. Maga felé fordította, szorosan a mellére ölelte, és hagyta, hogy a gyerek szívet tépő zokogása ott csillapodjon le.

— Lépjen el az útból, Trevize, s amíg elhaladunk maga mellett, egy ujjal se merjen hozzánk érni — szólt Bliss Trevize-hoz, aki megnémulva állt az ajtóban, s e felszólításra azonnal félrehúzódott.

Bliss megállt egy pillanatra, és halkan odaszólt neki:

— Bele kellett nyúlnom az agyába. Ha bármi kárt okoztam benne, nem egykönnyen bocsátom meg magának.

Trevize-ban rögtön készen állt a válasz, hogy az ő feje Fallom agyának egyetlen köbmilliméternyi vákuumáért sem fáj annyira, mint a számítógépért. De Gaia egyetlen pillantása elég volt (mert nyilván nem pusztán Bliss komoly tekintete keltette föl benne egy pillanatra a jeges rémületet), hogy csendben maradjon.

Miután Bliss és Fallom eltűntek a szobájukban, még jó ideig némán és mozdulatlanul állt ott. Tulajdonképpen egészen addig, míg Pelorat meg nem szólalt csendesen:

— Golan, jól érzi magát? Ugye, nem bántotta? Erre már erőteljesen megrázta a fejét, mintha valami kínzó bénultságot akarna lerázni magáról.

— Jól vagyok. A kérdés valójában az, hogy jól van-e ez. — Leült a számítógép pultjához, s kezét megpihentette ott, ahol nemrég még Fallom keze feküdt.

— Nos? — kérdezte aggódva Pelorat. Trevize vállat vont.

— Mintha normálisan válaszolna. Lehet, hogy később találok benne hibát, de most nem észlelek semmit. — Aztán valamivel dühösebben folytatta: — Akármilyen kézzel nem működhet olyan hatásosan, mint velem, de ennek a hermafroditának nemcsak a keze számít. A transzduktorlebenyei voltak, erre mérget vennék.

— De mitől rázkódott meg a hajó? Ilyesmit nem volna szabad csinálnia, nem így van?

— De. Ez egy gravitikus hajó, rá nem hathatnak az efféle tehetetlenségi tényezők. De ez a szörny lány…Elhallgatott, újra elfogta a düh.

— Hát akkor?

— Az a gyanúm, hogy egyszerre két, egymásnak ellentmondó utasítást adott a számítógépnek, méghozzá mindkettőt olyan erővel, hogy a gép nem tehetett mást, megpróbált egyszerre engedelmeskedni mindkét parancsnak. S miközben megkísérelte a lehetetlent, átmenetileg le kellett mondania a hajó tehetetlenségi erőtől mentes állapotáról. Legalábbis én úgy képzelem, hogy ez történt.

És akkor váratlanul kisimult az arca.

— Az ötlet jó, mert eszembe juttatja, mennyi zagyvaságot beszéltem össze az Alpha Centauriról és a társáról. Most már tudom, hová vitte a Föld a titkát.

97.

Pelorat elbámult, aztán úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó megjegyzést, s az arcán megjelent a korábbi tanácstalanság.

— Hogyan kérhetett Fallom két, önmagának ellentmondó dolgot?

— Hát, azt mondta, vissza akarja vinni a hajót a Solariára.

— Igen. Persze hogy ezt mondta.

— De mit nézett ő Solariának? Az űrből nem képes fölismerni a Solariát. Nem is látta az űrből, hiszen aludt, amikor nagy sietve elhagytuk a bolygót. És bármennyit olvasott is össze a maga könyvtárában, s bármennyit mesélt is neki Bliss, szerintem igazából nem tudta felfogni, a valóságban mit jelent a száz- és százmilliárd csillagból, a. sokmilliónyi lakott világból álló Galaxis. A föld alatt nőtt fel, egymagában, ezért csak a fogalmak szintjén jött tisztába azzal, hogy különböző világok léteznek… de mennyi? Kettő? Három? Négy? Ő minden világban, amit meglát, a Solariát sejti, és ez a vágya olyan erős, hogy számára az adott világ valóban a Solaria lesz. És miután feltételezem, hogy. Bliss azzal a célzással próbálta megnyugtatni, hogy amennyiben nem találjuk meg a Földet, visszavisszük őt a Solariára, talán még azt is kifundálta magában, hogy a Solaria ezek szerint közel lehet a Földhöz.

— De hát hogy mondhat ilyet, Golan? Honnan veszi ezt az egészet?

— Ő maga mondta, Janov, amikor rajtakaptuk. Azt kiabálta, hogy vissza akar menni a Solariára, „oda… oda”, mutogatott a fejével a megfigyelőernyőre. És mi volt a megfigyelőernyőn? A Föld szatellitája. Amikor vacsora előtt magára hagytam a gépet, még nem volt rajta — csak a Föld volt ott. De Fallom lelki szemei előtt nyilván a szatellita képe jelent meg, miközben a Solariát kérte — a számítógépnek pedig válaszul nyilván a szatellitára kellett ráállnia. Higgyen nekem, Janov, tudom, hogyan működik ez a gép. Ki ismerné nálam jobban?

Pelorat ránézett a megfigyelőernyőn látható széles fénysarlóra, és elgondolkodva mondta:

— „Holdnak” nevezték legalább egy földi nyelven, egy másikon meg „Lunának”. Talán sok egyéb néven is… Képzelje el, drága barátom, micsoda zűrzavar lehetett egy ilyen soknyelvű világon, micsoda félreértések, micsoda bonyodalmak, micsoda… — Hold? — tűnődött fennhangon Trevize. — Elég egyszerűnek hangzik. Aztán az is eszembe jut, hogy a gyerek talán ösztönösen a hajó energiaforrására állítva a transzduktorlebenyeit próbálta kimozdítani a hajót, s ez is hozzájárulhatott a pillanatnyi tehetetlenségi zűrzavarhoz. De mindez egyáltalán nem számít, Janov. Csak az számít, hogy a történtek következtében ez a Hold — igen, tetszik nekem ez a név — megjelent a képernyőn, méghozzá felnagyítva, s lám, ott van most is. Csak elnézem, és töprengek rajta.

— Min töpreng, Golan?

— A méretén. Mi rendszerint ügyet sem vetünk a szatellitákra, Janov. Lényegtelen apróságok, ha léteznek egyáltalán. De ez más. Ez maga is egy világ. Az átmérője körülbelül háromezer-ötszáz kilométer.

— Egy világ? Világnak azért mégsem nevezheti. Nem lehet lakható. Még a háromezer-ötszáz kilométeres átmérő is túlságosan kicsi. Nincs légköre. Ezt még ránézésre is meg tudom állapítani. Nincsenek felhői! Túlságosan éles kört ír le a térben, ilyen a belső görbület is, amely elválasztja a világos és a sötét féltekét.

Trevize bólintott.

— Lassan vérbeli űrutazó lesz, Janov. Igaza van. Nincs levegője. Nincs vize. De ez csak azt jelenti, hogy a Hold védtelen felszíne nem lakható. De mi van a felszín alatt?

— A felszín alatt? — hökkent meg Pelorat.

— Igen. A felszín alatt. Miért ne? A Föld városai a felszín alá húzódtak, ezt maga mondta. Tudjuk, hogy a Trantor is föld alatti világ volt. A Comporellon fővárosának nagy része a föld alatt van. A solariai udvarházak szinte teljes egészében felszín alattiak. Ez a gyakorlat általánosan elterjedt.

— De Golan, ezekben az esetekben az emberek kivétel nélkül lakható bolygókon éltek? A felszín is lakható volt, légkörrel és óceánnal. Lehet élni a föld alatt, ha a felszín nem lakható?

— Gondolkozzék már, Janov! Mi hol élünk most? A Távoli csillag is egy kicsiny világ, amelynek a felszíne nem lakható. Odakint nincs se levegő, se víz. Mi idebent mégis tökéletes kényelemben élünk. A Galaxisban végtelen változatosságban találhatók űrállomások és űrbéli telepek, nem beszélve az űrhajókról, és ezek mind lakhatatlanok, kivéve a belsejüket. Tekintse a Holdat egy gigantikus űrhajónak.

— Legénységgel a belsejében?

— Igen. Emberek millióival, már amennyire tudjuk… és növényekkel és állatokkal és fejlett technológiával. Mondja, Janov, nem hangzik ez ésszerűen? Ha a Föld utolsó napjaiban képes volt rá, hogy a Telepesek egy csapatát az Alpha-Centauri körül keringő egyik bolygóra küldje, és ha megkísérelhették — valószínűleg birodalmi segítséggel —, hogy azt lakhatóvá tegyék, az óceánjait megtermékenyítsék, szárazföldet építsenek oda, ahol eddig nem volt, akkor nem küldhetett csapatot a saját szatellitájára is, és nem tehette lakhatóvá annak belsejét?

— De igen, azt hiszem — felelte Pelorat tétován.

— Meg kellett, hogy tegyék. Ha van valami rejtegetnivalójuk, miért küldték volna egy parszeknyi távolságra, ha egyszer egy olyan világon is eldughatták, amely kevesebb, mint százmilliószorta közelebb van hozzájuk, mint az Alpha? A Hold még lélektanilag is jobb rejtekhelynek számít, mert az élettel kapcsolatban senki sem gondol egy szatellitára. Mint ahogy nekem sem jutott eszembe. Hiába volt itt az orrom előtt, a gondolataim egyre csak az Alphán jártak. Ha Fallom nem fedezi föl… — A szája megfeszült, megrázta a fejét. — Azt hiszem, ezt kénytelen leszek az ő érdemének betudni. Ha nem teszem, Bliss fogja megtenni helyettem.

— De nézze, öregem, ha rejtegetnek is valamit a Hold felszíne alatt, hogyan fogjuk azt megtalálni? — akadékoskodott Pelorat. — A felszín sok millió négyzetkilométernyi lehet…

— Nagyjából negyvenmillió.

— És majd át kell vizsgálnunk az egészet, holott azt sem tudjuk, mit keresünk? Egy nyílást talán? Valamiféle légzsilipet?

— Ha így vesszük, akkor valóban nagy fába vágjuk a fejszénket, de mi nemcsak holmi tárgyakat keresünk, hanem életet — magyarázta Trevize. — Méghozzá értelmes életet. És itt van velünk Bliss, akinek különös tehetsége van, hogy észlelje az értelem jeleit, nem igaz?

98.

Bliss vádlón nézett Trevize-ra.

— Nagy nehezen sikerült elaltatnom. Soha még ilyen nehéz dolgom nem volt. Szabályosan megvadult. Szerencsére nem hinném, hogy kárt okoztam benne.

Trevize ridegen válaszolt:

— Megpróbálhatná megszabadítani a rögeszméjétől, már ami Jembyt illeti, mert eszem ágában sincs még egyszer visszatérni a Solariára.

— Csak úgy egyszerűen szabadítsam meg a rögeszméjétől, igaz? Mit tud maga az ilyen dolgokról, Trevize? Még sohasem érzékelt egyetlen elmét sem. A leghalványabb fogalma sincs a bonyolultságáról. Ha valamit is tudna róla, nem javasolná úgy, hogy szabadítsam meg a rögeszméjétől, mintha csak lekvárt kellene kikanalaznom egy köcsögből.

— Hát akkor legalább gyengítse le.

— Legyengíthetem valamelyest, ha előtte egy hónapig gondosan legombolyítottam.

— Hogy érti azt, hogy legombolyította?

— Ezt nem lehet elmagyarázni olyasvalakinek, aki nem tudja.

— Akkor hát mit fog csinálni a gyerekkel?

— Még nem tudom; nagyon meg kell fontolnom.

— Akkor viszont hadd mondjam el én, hogy mit fogunk csinálni a hajóval — mondta Trevize.

— Tudom, mit fog csinálni vele. Visszaviszi az Új Földre, és tesz egy újabb kísérletet a bájos kis Hirokóval, ha megígéri, hogy ezúttal nem fertőzi meg magát.

Trevize uralkodott az arcvonásain.

— Ami azt illeti, nem — válaszolta. — Meggondoltam magam. A Holdra megyünk. Janov szerint így hívják a szatellitát.

— A szatellitára? Mert ez a legközelebbi kéznél lévő világ? Erre nem gondoltam.

— Én sem. Mint ahogy más sem gondolt volna rá. Sehol a Galaxisban nincs említésre érdemes szatellita, ez azonban, lévén ilyen hatalmas, egyedülálló eset. Ráadásul létezését a Föld anonimitása rejti. Aki nem találja meg a Földet, nem találja meg a Holdat sem.

— Lakható?

— A felszínen nem, de nem radioaktív, tehát nem teljesen lakhatatlan. Lehet rajta élet — még nyüzsgő élet is — a föld alatt. És természetesen maga majd meg is tudja ezt állapítani, ha elég közel jutunk hozzá.

— Megpróbálom — vonta fel a vállát Bliss. — De tulajdonképpen hogy jutott eszébe ilyen váratlanul, hogy a szatellitával próbálkozzék?

— Fallom kísérletezett ilyesmivel, amikor a vezérlőpultnál ült — válaszolta Trevize csendesen.

Bliss hallgatott, mintha további magyarázatra várna, aztán újra megrántotta a vállát.

— Akármi történt is, nem hiszem, hogy feltámadt volna ez a sugallata, ha az ösztönére hallgatva megöli öt.

— Nem állt szándékomban megölni őt, Bliss.

— Rendben van — intett a kezével Bliss. — Legyen. Most tehát a Hold felé indulunk?

— Igen. Óvatosságból nem megyek túl gyorsan, de ha minden rendben lesz, harminc órán belül odaérünk.

99.

Pusztaság volt az egész Hold. Trevize figyelte, hogyan fordul el alattuk a nappali félteke. Monoton látványt nyújtottak a krátergyűrűk, a hegyes vidékek és a napfényben feketéllő árnyékok. Észlelte a talaj színének finom változásait és tágasabb síkságokat itt-ott megtörő apróbb krátereket is.

Ahogy az éjszakai oldal felé közeledtek, az árnyékok megnyúltak s végül teljesen összeolvadtak. Mögöttük: még egyszer fölragyogtak a csúcsok, kövér csillagokként szégyenítve meg az égen lakozó testvéreiket, majd eltűntek, s a tájat már csak az égen függő Föld, ez a hatalmas, félgömbnél valamivel nagyobb, kékesfehér égitest halvány fénye világította meg. A hajó végül lekörözte a Földet is, amely lebukott a látóhatár mögött: sötétség borult az alattuk elterülő tájra, fölöttük pedig a csillagok felhője tündökölt, mely a Terminus csillagtalan világán felnőtt Trevize számára mindig is megszokhatatlan csoda maradt.

Aztán új csillagok jelentek meg elöl: egy, kettő, aztán újabbak, s addig növekedtek, vastagodtak, míg végül összeolvadtak egymással. És máris átlépték a terminátort, mely kitárta előttük a nappali féltekét. Pokoli ragyogással emelkedett föl előttük a Nap; a megfigyelőernyő azonnal elfordult róla, és polarizálta az alanti táj éles fényét.

Trevize már tudta, hasztalan reménykednek, hogy valami bejáratra bukkannak a lakott mélybe (ha volt ilyen egyáltalán), csak szemügyre kellett vennie ezt a hatalmas világot.

Bliss felé fordult, aki ott ült mellette. A lány nem nézett a megfigyelőernyőre; sőt a szemét is lehunyta. Nem is annyira ült a székében, inkább bele volt roskadva.

Trevize már-már arra gondolt, talán el is aludt, ezért csak halkan kérdezte:

— Észlel valami mást is?

Bliss alig észrevehetően megrázta a fejet.

— Nem — suttogta. — Csak azt-a gyenge rezdülést éreztem. Vissza kellene vinnie oda. Emlékszik még, melyik terület volt?

— A számítógép emlékszik rá.

Olyan volt mintha ráálltak volna a célra, s nemi kilengések után végre sikerült volna szilárdan megtartaniuk A kérdéses terület mélyen az éjszakai félteke belsejében volt, és — ámbár a Föld halványan fénylett az égbolt alján, és kísértetiesen hamuszürkére festette V felszín fekete árnyai közti részeket — semmit sem lehetett látni, hiába oltották el a vezérlőfülke világítását., Pelorat állt meg aggodalmasan az ajtóban.

— Találtunk valamit? — kérdezte fojtott suttogással.

Trevize csendet parancsolóan emelte föl a kezét. Blisst figyelte. Tudta, még napokba telik, mire a napfény visszatér a Holdnak erre a részére, de azt is tudta, amit Bliss érezni próbál, annak nincs köze semmiféle fényhez.

— Itt van — mondta a lány.

— Biztos benne?

— Igen.

— És ez az egyetlen hely?

— Az egyetlen, amit érzékeltem. Bejártuk már a felszín minden egyes pontját?

— Tekintélyes részét bejártuk már.

— Nos, akkor ezen a tekintélyes részen ez minden, amit észleltem. Most felerősödött, mintha az is észlelne bennünket, és nem érzem veszélyesnek. Az érzés, amit észlelek, barátságos.

— Biztos benne?

— Ez az érzés jut el hozzám.

— Lehet, hogy szándékosan meghamisítja? — kérdezte Pelorat.

— Megnyugtathatlak, a hamisságot megérezném — jelentette ki Bliss egy árnyalatnyi fensőbbséggel a hangjában.

Trevize dünnyögött valamit a túlzott önbizalomról, aztán fennhangon így szólt:

— Remélem, értelmes elmét észlel.

— Méghozzá magasrendűen értelmes elmét. Csak éppen… — És ekkor furcsán elváltozott a hangja.

— Csak éppen?

— Csitt! Ne zavarjon. Hadd összpontosítsak. — Még mondott egy szót, de azt már csak az ajka mozgásáról lehetett látni.

Amikor újra megszólalt, a hangja valami ujjongó meglepetésről árulkodott:

— Nem emberi.

— Nem emberi — ismételte Trevize megrökönyödve. — Már megint robotokkal kell találkoznunk? Mint a Solarián?

— Nem — mosolygott Bliss. — Robotszerűnek sem mondható.

— Vagy az egyiknek, vagy a másiknak kell lennie.

— Egyik sem. — Bliss már kuncogott. — Nem ember, de nem is robot, abban az értelemben, ahogy eddig megismertem őket.

— Szívesen megnézném — bólogatott lelkesen Pelorat örömtől ragyogó arccal. — Izgalmas lenne. Valami új.

— Valami új — mormolta Trevize váratlan jókedvre derülve. És egy hirtelen fellobbanó ösztönös megérzés mintha fényt gyújtott volna az agyában.

100.

Szinte mámoros örömben ereszkedtek le a Hold felszínére. Még Fallom is csatlakozott hozzájuk, és mintha valóban a Solariára térne vissza, gyerekes féktelenséggel adta át magát a majdhogynem elviselhetetlen örömnek.

Ami Trevize-ot illette, benne még megszólalt a józan ész: mégiscsak különös, hogy a Föld — vagy az, ami a Földről a Holdra kerülhetett —, amely mindent megtett, hogy a többieket távoltartsa magától, most ugyanolyan buzgalommal vonzza őket egyre közelebb. Lehet, hogy akár így, akár úgy, de egy a célja? „Ha nem tudtad távol tartani, hozd ide és pusztítsd el őket”? Hiszen a Föld titka így is, úgy is érintetlen maradna, nem?

A gondolat azonban elenyészett, s átadta a helyét a túláradó örömnek, amely a Hold felszínéhez közeledve, egyre magasabbra csapott. És mégis sikerült megőriznie magában a megvilágosodásnak azt a pillanatát, amely épp azelőtt lepte meg, hogy rátértek a szatellita felszínére vezető útra.

Mintha semmi kétsége nem volna afelől, hogy hová tart a hajó. Épp egy dimbes-dombos vidék fölött haladtak, és noha a számítógépnél ült, nem érezte szükségét, hogy bármit is csináljon. Mintha mindkettőjüket vezetné valami, s hatalmába kerítette a mámorító boldogság, hogy végre levették a válláról a felelősség súlyát.

A felszínnel párhuzamosan siklottak egy sziklatömb felé, amely fenyegetően, mint valami határkő, emelkedett fel előttük: amolyan sorompóként, melyet halvány fénybe vont a földfény és a Távoli csillag reflektora. Mintha cseppet sem izgatná a biztos összeütközés közeli réme, s egy pillanatig sem lepődött meg, amikor közvetlenül előttük szétnyílt a szikla, s feltárult előttük egy kivilágított folyosó.

A hajó — látszólag a maga jószántából — egészen lelassult és a bejárati nyíláshoz állt. Áthaladt rajta, majd amikor továbbsiklott, a nyílás bezárult mögöttük, hogy előttük feltáruljon egy újabb, hogy rajta keresztül egy gigantikus méretű csarnokba jussanak, mely olyan volt, mint egy hegy kivájt belseje.

A hajó akkor megállt, és utasai a zsiliphez rohantak. Senkinek, még Trevize-nak sem jutott eszébe, hogy ellenőrizze, belélegezhető-e odakint a levegő hogy van-e egyáltalán odakint levegő.

Volt levegő. Kellemes és éltető. Vidáman néztek körül, mint az olyan emberek, akik valamiképpen hazaértek, és beletelt kis időbe, mire észrevették a férfit, aki udvariasan várta, hogy közelebb lépjenek hozzá.

Magas, komoly arcú férfi volt. Rövidre nyírt haja bronzvörös, az arccsontja széles, a szeme csillogó, s a ruha. amit viselt, mintha régi történelemkönyvek ábrái alapján készült volna. Bár külseje robusztusnak és életerősnek mutatta, érződött rajta valami gyengeség, amit a szem nem. inkább csak az ösztönök ismerhettek fel.

Elsőnek Fallom tért magához. Felsikoltott, majd kitárt karral futni kezdett az ember felé.

— Jemby! Jemby! — kiáltozta elcsukló hangon.

Szinte nekirontott a férfinak, aki lehajolt hozzá, és a magasba emelte. A gyerek a férfi nyaka köré fonta a karját, és zokogva, zihálva ismételgette:

— Jemby!

A többiek méltóságteljesebben közeledtek, majd T re vize szólalt meg lassan, tagoltán (érti-e ez az ember a galaktikus. nyelvet?):

— Elnézését kérjük, uram. Ez a gyermek elvesztette a védelmezőjét, azt keresi kétségbeesetten. Zavarba hoz bennünket, hogy így rácsimpaszkodik önre, hiszen egy robotot keres égre-földre, egy mechanikus…

A férfi ekkor szólalt meg először. Kicsit egyhangúan beszélt, mintha takarékoskodni akarna a hangjával, és noha tökéletes könnyedséggel beszélte a galaktikus nyelvet, érződött rajta valami régies színezet.

— Baráti szívvel Köszöntlek mindannyiótokat — mondta, s valóban barátságosnak látszott, pedig az arca komoly maradt. — Ami ezt a gyermeket illeti — folytatta —, az érzékei talán kifinomultabbak, mint gondolnátok. Én valóban robot vagyok. A nevem Daneel Olivaw.

101.

Trevize egyszerűen nem akart hinni a fülének. Egy pillanat alatt magához tért abból a különös eufóriából, amely a Holdra szállást megelőzően és még utána is a hatalmában tartotta, és amelyet — fogta el hirtelen a gyanú — ez az állítólagos robot keltett benne, aki most itt áll előtte.

De még így is csak bámult rá, és hiába a józanság, a tiszta agy, a döbbenettől nem szabadulhatott. Ebben az állapotban folytatta tovább a társalgást, alig-alig fogva fel, mit mond és mit hall, miközben lázasan kutatta a férfi külsejében, beszédében a robotra valló jeleket.

Nem csoda, gondolta, hogy amit Bliss észlelt, az nem volt sem ember-, sem robotszerű, inkább — Pelorat szavai szerint — „valami új”. Annál is inkább persze, mert Trevize gondolatait egy merőben új, szinte a megvilágosodás felé vezető ösvényre terelte — még akkor is, ha ez az egész most visszahúzódott az agya valamely leghátulsó zugába.

Bliss és Fallom elindultak, hogy felderítsék a terepet. Bliss javasolta, de Trevize-nak úgy rémlett, mintha előtte egy villámgyors pillantást váltott volna Daneellel. Amikor Fallom közölte, hogy ő inkább itt maradna azzal a lénnyel, akit ő következetesen Jembynek szólított, elég volt Daneel egyetlen komoly szava és fölemelt ujja, hogy tüstént útnak induljon. Trevize és Pelorat ott maradtak.

— Ők nem alapítványiak, uram — mondta a robot olyan hangon, mintha ezzel mindent megmagyarázna. — Az egyik Gaia, a másik Térutazó.

Trevize nem szólt, miközben egy fához sétáltak, amely alá sima vonalú székek voltak kirakva. A robot egy intésére leültek, majd amikor tökéletes emberi mozgással maga is helyet foglalt, Trevize megkérdezte:

— Ön valóban robot?

— Valóban, uram — válaszolta Daneel. Pelorat arcán felragyogott az öröm.

— Az ősi legendák említenek egy Daneel nevű robotot — mondta. — Ön az ő tiszteletére kapta a nevét?

— Én vagyok az a robot — felelte Daneel. — Ez nem legenda.

— Ó, nem! — kiáltotta Pelorat. — Ha ön az a robot volna, akkor több ezer évesnek kellene lennie.

— Húszezer — jegyezte meg halkan Daneel. Pelorat elakadó lélegzettel nézett Trevize-ra, akiben feltámadt a harag.

— Ha ön valóban robot, akkor megparancsolom, hogy az igazat mondja!

— Nincs szükségem parancsra, hogy igazat szóljak, uram. Ez kötelességem. Tehát választhat három lehetőség között: vagy ember vagyok, aki hazudik, vagy robot, akit beprogramoztak, hogy higgye magát húszezer esztendősnek, holott nem annyi, vagy robot vagyok, aki valóban húszezer éves. Döntenie kell, melyik megoldást választja.

— De ki is derülhet, ha tovább beszélgetünk — jegyezte meg Trevize kimérten. — Való igaz; nehéz elhinni, hogy ez itt a Hold belseje. Sem a fény — pillantott fel a lágy, szórt napfényhez tökéletesén hasonló megvilágításra, noha napnak nyoma sem volt az égen, és ami azt illeti, az égboltot sem lehetett tisztán látni —, sem a nehézkedési erő nem tűnik hihetőnek. E világ felszíni gravitációjának 0,2 g-nél kevesebbnek kellene lennie.

— A normális felszíni gravitáció valójában 0,16 g lenne, uram. De ez is mesterséges, ugyanaz az erő hozza létre, amely a normális gravitáció érzetét kelti önben a hajója fedélzetén, még a súlytalanság vagy a gyorsulás állapotában is. A többi energiaszükséglet, beleértve a világítást, szintén gravitikus eljárással van kielégítve, de napenergiát is alkalmazunk, ahol az felei meg a célnak. Ásványi anyagainkat a Hold talajából nyerjük, kivéve a könnyű elemeket — a hidrogént, a szent és a nitrogént —, melyek nem találhatók meg a Holdon. Ezeket egy-egy elfogott üstökösből kapjuk. Százévenként egy már bőségesen fedezi a szükségleteinket.

— Gondolom, a Föld készletforrásként nem jöhet számításba.

— Sajnos így van, uram. A mi pozitív töltésű elektronokból álló agyunk éppoly érzékeny a radioaktivitásra, mint az emberi fehérjék.

— Ön többes számot használ, és ez az udvarház nagynak. Szépnek és kifinomult ízlésre vallónak látszik — legalábbis kívülről. Ezek szerint élnek más lények is a Holdon. Emberek? Robotok?

— Úgy van, uram. Itt a Holdon tökéletes természeti környezetben élünk, és ez az ökológia ebben a hatalmas, bonyolult kiképzésű üregben lett kialakítva. Ám az értelmes lények egytől egyig robotok, többé-kevésbé hozzám hasonlók. Önök azonban egyikőjüket sem fogják látni. Ami ezt az udvarházat illeti, egyedül lakom benne, és pontos mása annak, amelyben húszezer évvel ezelőtt éltem.

— Amelyre a legapróbb részletekig emlékszik is, ugye?

— Tökéletesen, uram. Az Auróra nevű Térutas világon készítettek, s ott éltem egy ideig — most milyen rövid időnek tűnik a számomra.

— Azon a bolygón, ahol most a… — Trevize elhallgatott.

— Úgy van, uram. Ahol most a kutyák élnek.

— Tud róla?

— Igen, uram.

— Hogy került akkor ide, ha kezdetben az Aurórán élt?

— Én azért jöttem ide, hogy elejét vegyük a radioaktív föld kialakulásának, s ez a Galaxis betelepítésének legkezdetén történt. Akkor még velem volt egy Giskard nevű másik robot is, aki tudta érzékelni és befolyásolni az agyakat.

— Úgy, ahogy Bliss?

— Igen, uram. Bizonyos értelemben kudarcot vallottunk, és attól kezdve Giskard nem működött többé. De mielőtt megszűnt volna, átadta nekem ezt a képességét, és rám hagyta, hogy vigyázzak a Galaxisra, különös tekintettel a Földre.

— Miért elsősorban a Földre?

— Részben egy földlakó, bizonyos Elijah Baley nevű ember miatt.

— Ő az a kultúrhérosz, Golan, akiről nemrégiben beszéltem magának — szólt közbe Pelorat izgatottan.

— Kultúrhérosz, uram?

— Dr. Pelorat arra gondol — vette át a szót Trevize —, hogy ő az a személy, akinek sok tettet tulajdonítottak, és aki talán több valóságos történelmi személyt egyesíthetett magában, vagy általában véve lehetett nagy gondolkodó.

Daneel elgondolkodott, majd rendkívül nyugodtan azt mondta:

— Ez nem így van, uraim. Elijah Baley valóságos ember volt, élő személy. Nem tudom, mit mondanak róla az önök legendái, de a valóságos történelemben nélküle sohasem lehetett volna betelepíteni a Galaxist. Az ő tiszteletére tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy amit lehet, megmentsek a Földből, amikor radioaktívvá kezdett válni. Robottársaimat szétküldték szerte a Galaxisban, hogy itt is, ott is megpróbáljanak a befolyásuk alá vonni egy-egy embert. Egyszer nekiláttam, hogy feldolgozzam a Föld talaját. Sokkal később azzal próbálkoztam, hogy Földre deformáljak egy világot, amely a szomszédos csillag körül kering, és amelyet most Alphának neveznek. Egyik esetben sem jártam teljes sikerrel. Sohasem tudtam úgy beszabályozni az emberi agyakat, ahogy szerettem volna, mert mindig féltem, hogy kárt okozhatok azokban, akiket befolyásolok. Tudják, köteleztek — és köteleznek mind a mai napig — a Robotika Törvényei.

— Igen?

Nem kellett hozzá feltétlenül Daneel mentális ereje, hogy érezhető legyen a bizonytalanság ebben az egyetlen szóban.

— Az Első Törvény így szól, uram — mondta. — „A robot nem árthat az embernek, és nem nézheti tétlenül, ha az embert veszély fenyegeti.” A Második Törvény: „A robot engedelmeskedni tartozik az emberek parancsainak, kivéve, ha ezek a parancsok az Első Törvénybe ütköznek.” A Harmadik Törvény: „A robot köteles megvédeni magát mindaddig, amíg ez nem ütközik az Első vagy a Második Törvénybe.” Természetesen most szavakkal próbáltam kifejezni önöknek e törvényeket, amelyek a valóságban bonyolult matematikai alakzatok formájában vannak jelen a mi pozitron agytekervényeinkben.

— Nehéznek találja, hogy megfeleljen e Törvényeknek?

— Kötelességem, hogy megfeleljek nekik, uram. Az Első Törvény megfellebbezhetetlen, s valósággal megtiltja, hogy elmebeli képességeim teljességét igénybe vegyem. A Galaxissal való törődés során valószínűtlen, hogy bármiféle cselekvéssor tökéletesen kiküszöböli az ártalmakat. Lesznek emberek, talán tömegesen is, akikre szenvedés vár, ezért a robotnak a legkisebb ártalmat kell választania. De a lehetőségek tárháza olyan széles, hogy a választás időbe telik, és még utána sem biztos, hogy helyes volt.

— Ezt értem — mondta Trevize.

— A Galaxis egész története során — folytatta Daneel — próbáltam nyesegetni a küzdelem és a pusztítás leggonoszabb hajtásait, melyek újra meg újra növekedésnek indultak a Galaxisban. Talán olykor, bizonyos mértékben, sikerült is, de ha alaposabban ismeri a saját Galaxisának a történelmét, tudni fogja, hogy a sikereim nem voltak gyakoriak vagy átütőek.

— Ezt tapasztaltam — mondta Trevize fanyar mosollyal.

— Nem sokkal előtte, hogy megszűnt, Giskard kigondolt egy olyan robottörvényt, amely még az elsőt is megelőzi. Nulladik Törvénynek neveztük el, mert nem tudtunk más értelmes nevet adni neki. A Nulladik Törvény így szól: „A robot nem árthat az emberiségnek, és nem nézheti tétlenül, ha az emberiséget veszély fenyegeti.” Ebből magától értetődően következik az Első Törvény ily módon való átalakítása: „A robot nem árthat az embernek, és nem nézheti tétlenül, ha az embert veszély fenyegeti, kivéve, ha ez összeütközésbe kerül a Nulladik Törvénnyel.” És hasonlóképpen kell módosítani a Második és a Harmadik Törvényt is.

Trevize összehúzta a szemöldökét.

— Hogy tudja eldönteni, hogy mi ártalmas és mi nem ártalmas az emberiségre mint egészre?

— Pontosan erről van szó, uram — válaszolta Daneel.

— A Nulladik Törvény elméletben választ adott a problémáinkra, de a gyakorlatban sohasem tudtunk dönteni. Az emberi lény egy konkrét tárgy. A személy sérelmét meg lehet állapítani, és lehet orvosolni. Az emberiség egy elvont fogalom. Hogyan bánjunk vele?

— Nem tudom — mondta Trevize.

— Várjon — szólt közbe Pelorat. — Ön az emberiséget át tudta változtatni egyetlen organizmussá. Gaiává.

— Ezt próbáltam tenni, uram. Lökést adtam Gaia megalapításához. Ha az emberiséget egyetlen organizmussá lehet alakítani, akkor az már egy konkrét tárgy lesz, úgy már lehet vele dolgozni. Mégsem volt olyan könnyű létrehozni egy szuperorganizmust, ahogy reméltem. Először is, mert nem lehet megcsinálni, ha maguk az emberek nem értékelik többre a szuperorganizmust a saját egyéni voltuknál, tehát nekem egy olyan elmeszerkezetet kellett találnom, amely ezt lehetővé tette. Akkor még hosszú ideig nem gondoltam a Robotika Törvényeire.

— Aha, tehát a gaialakók valóban robotok! Kezdettől fogva sejtettem.

— Akkor rosszul sejtette, uram. Emberi lények ők, de az agyukba mélyen bele van vésve a Robotika Törvényeinek megfelelője. Értékesnek kell tartaniuk az életet, mindenekfölött értékesnek… És még azután is, hogy ez megtörtént, maradt egy komoly hiányosság. Egy, csak emberi lényekből szerveződött szuperorganizmus bizonytalan képződmény. Nem áll meg a maga lábán. Kellenek hozzá állatok, növények, de még a szervetlen világ is. A legkisebb, valóban szilárd alapokon nyugvó szuperorganizmus nem lehet más, mint egy egész világ, méghozzá elég nagy és bonyolult, hogy stabil ökológiája legyen. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, ezért csak ebben az utolsó évszázadban válhatott teljessé Gaia, s vált alkalmassá, hogy továbblépjen az úton Galaxia felé… és még ehhez is hosszú. idő kell. Talán nem olyan hosszú, mint a már megtett út, hiszen már ismerjük a szabályokat.

— De szüksége volt rám, hogy ön helyett meghozzam a döntést, így van Daneel?

— Igen, uram. A Robotika Törvényeinek értelmében sem én, sem Gaia nem dönthet, nehogy véletlenül ártsunk az emberiségnek. De azért időközben, öt évszázaddal ezelőtt, amikor úgy látszott, sehogy sem tudom kidolgozni azokat a módszereket, melyekkel úrrá lehetek a Gaia megalapítását gátló nehézségeken, a második legjobb lehetőséghez fordultam, és segítettem kifejleszteni a pszichohistória tudományát.

— Kitalálhattam volna — mormolta Trevize. — Tudja, Daneel, kezdem elhinni, hogy tényleg húszezer éves.

— Köszönöm, uram.

— Várjunk csak — vágott közbe Pelorat. — Azt hiszem, észrevettem valamit. Ön is része Gaiának, Daneel? Ezért tud az Aurórán lévő kutyákról? Blissen keresztül?

— Bizonyos értelemben helyesen látja, uram. Összeköttetésben állok Gaiával, bár nem vagyok a része — válaszolta Daneel.

Trevize felvonta a szemöldökét.

— A válasza a Comporellont juttatja az eszembe, azt a világot, amelyet közvetlenül Gaia elhagyása után látogattunk meg. Ragaszkodik hozzá, hogy nem tartozik az Alapítvány Szövetséghez, de összeköttetésben áll vele.

Daneel lassan bólintott.

— Azt hiszem, uram, az analógia megfelelő. Én, Gaia szövetségeseként, tudhatok mindarról, amiről Gaia tud, például Blissen, a női személyen keresztül. Gaia azonban nem tudhat mindenről, amiről én tudok, így én fenntarthatom magam számára a cselekvés szabadságát. Ez a cselekvési szabadság mindaddig szükséges, amíg Galaxia nincs jól megalapozva.

Trevize merőn nézett egy ideig a robotra, aztán azt kérdezte:

— És a Bliss által szerzett tudását arra használta fel, hogy oly módon avatkozzék bele az utunk során történt eseményekbe, hogy azokat a saját céljainak a legmegfelelőbben alakítsa?

Daneel furcsán emberi sóhajt hallatott.

— Sokat nem tehettem, uram. A Robotika Törvényei fogva tartanak. Mindenesetre igyekeztem könnyíteni a Bliss elméjére nehezedő terhet, vagyis a felelősségből valamennyit magamra vállaltam, hogy el tudjon bánni az Auróra farkasaival, s nagyobb erővel tudjon lesújtani a solariabeli Térutazóra, ugyanakkor maga kevésbé károsodjék. Blissen keresztül hatottam a comporelloni asszonyra és az új földire, hogy nagyobb jóindulattal viseltessenek ön iránt, s ezáltal folytathassa az útját.

Trevize kissé szomorkásan mosolyodott el.

— Tudhattam volna, hogy nem rajtam múlt.

Daneel nem fogadta el az önbecsmérlő állítást:

— Ellenkezőleg, uram — mondta. — Nagyrészt önön múlt a dolog. Mindkét asszony kezdettől fogva jóindulattal kezelte önt. Én csak megerősítettem bennük a már meglévő késztetést — minden olyan eszközzel, amely a Robotika szigorú Törvényei értelmében biztonságosnak volt ítélhető. Mert. e szigorú szabályok miatt — és egyéb okokból kifolyólag is — csak a legnagyobb nehézségek árán és csak közvetett módon tudtam önt idehozni. Többször fenyegetett a halálos veszedelem, hogy elveszítem önt.

— De most itt vagyok — mondta Trevize. — Mit akar hát tőlem? Hogy erősítsem meg a Galaxia javára hozott döntésemet?

Daneel arca, mely mindmostanáig semmiféle érzelmet nem árult el, most mintha csüggedten fordult volna feléje.

— Nem, uram. A puszta döntés ma már nem elég. Valami sokkal kétségbeejtőbb kilátás miatt hoztam önt ide, amilyen gyorsan csak jelen állapotom engedte. Én ugyanis haldoklóm.

102.

Talán mert Daneel ezt olyan magától értetődő hangon mondta, vagy mert annak, akinek az élete a fél százalékát sem tette ki, egy húszezer esztendős lét elmúlása egyáltalán nem látszott tragikusnak, mindenesetre Trevize-ban egy másodpercre sem támadt fel az együttérzés Daneel iránt.

— Meghalni? Meg tud halni egy gép?

— A létezésem megszűnhet, uram. Nevezze, ahogy akarja. Öreg vagyok. Nincs érző lény a Galaxisban, aki élt, s él azóta is, hogy először öntudatra ébredtem. Sem szerves, sem robotikus. Még magam sem élek folyamatosan.

— Ezt hogy érti?

— Nincs olyan része a testemnek, uram, amely ne cserélődött volna már ki, nem is egyszer, de sokszor. A korábbi agyam tartalmát mindannyiszor a legutolsó pozitronig bemaratták az újba. Az új agyam mindig nagyobb teljesítőképességű és bonyolultságú lett, mint a korábbi, tehát még több emlék számára jutott benne hely, és még gyorsabb döntést és cselekvést tett lehetővé. De…

— De?

— Minél fejlettebb és összetettebb az agy, annál ingatagabb, s annál gyorsabb a pusztulása is. A jelenlegi agyam százezerszerte érzékenyebb, mint az első volt, és tízmilliószorta nagyobb kapacitású; ám amíg az első több mint tízezer éven át szolgált, a mostani csak hatszáz éves, mégis észrevehetően öregszik. E húszezer esztendő tökéletesen tárolt emlékeivel és az ennek megfelelő visszaemlékezés! mechanizmussal be is telt az agyam. A döntéshozó képességem rohamosan hanyatlik; és még ennél is gyorsabban az a tehetségem, hogy hipertéri távolságokon át puhatoljam ki és gyakoroljak hatást az agyakra. És már egy hatodik agyat nem is tudok megtervezni. Ha tovább kicsinyítek, bele kell ütköznöm a bizonytalansági elv vakfalába, és a még teljesebb komplexitás nem hozhat mást, mint azonnali hanyatlást.

Pelorat szörnyű zavarba esett.

— De Daneel, Gaia már biztosan boldogul ön nélkül is. Most, hogy Trevize úgy döntött, Galaxiát választja…

— Csak arról van szó, uram, hogy a folyamat túl sokáig tartott — mondta Daneel, s mint mindig, most sem árult el érzelmeket. — Meg kellett várnom, míg Gaia teremtése befejeződik, és voltak előre nem látható nehézségeim. Mire rábukkantam annak az emberi lénynek — Mr. Trevize-nak — a nyomára, aki alkalmas volt e legfontosabb döntés meghozatalára, már túl késő volt. De azért ne gondolják, hogy nem tettem lépéseket az életem meghosszabbítására. Apránként csökkentettem a tevékenységemet, hogy a végszükség esetére megőrizzem, amit lehet. Amikor már nem tehettem aktív lépéseket a Föld-Hold rendszer elszigeteltségének fenntartására, passzívakhoz folyamodtam. Évekig tartott, amíg a velem együttműködő ember formájú robotokat egyenként hazahívtam. Az utolsó feladatuk az volt, hogy a planetáris archívumokból eltüntessenek minden utalást, ami a Földre vonatkozott. És nélkülem, valamint tevékeny robottársaim nélkül Gaia legfeljebb csak beláthatatlanul hosszú idő alatt tudja megvalósítani Galaxiát, mert nem lesznek meg hozzá a legfontosabb eszközei.

— És ön mindezt tudta, amikor én a döntésemet hoztam? — kérdezte Trevize.

— Sokkal, de sokkal régebben tudtam, uram — válaszolta Daneel. — Gaia természetesen nem tudta.

— De akkor — csattant fel Trevize dühösen — mi értelme volt ennek az egész búj ócskának? Mi haszon származott belőle? Attól a pillanattól kezdve, hogy döntöttem, felkutattam az egész Galaxist a Föld után és az után, amit én a Föld „titkának” véltem — nem sejtve, hogy ez a titok ön —, azért, hogy a döntésemet megerősíthessem. Meg is erősítettem. Most már tudom, hogy Galaxia mindennél fontosabb, és most úgy látszik, semmi sem lesz az egészből. Miért nem tudta sorsára hagyni a Galaxist — és békén hagyni engem?

— Azért, uram — felelte Daneel —, mert kerestem a kiutat, és csak az a remény éltetett, hogy egyszer megtalálom. Most, azt hiszem, megtaláltam. Nem helyettesítem többé a régi agyamat újabb pozitron anyagúval, ami gyakorlatilag úgyis megvalósíthatatlan volna, inkább összevegyítem egy emberi aggyal; egy olyan emberi aggyal, amelyet nem befolyásol a Három Törvény, és nemcsak hogy megnöveli az elmém teljesítőképességét, de ugyanakkor a képességeknek egy egészen új szintjére is emeli. Ezért hoztam önt ide.

Trevize elképedt.

— Azt akarja mondani, hogy összeolvaszt egy emberi agyat a sajátjával? Veszítse el az emberi agy az individualitását, hogy ön létrehozhasson egy kétagyú Gaiát?

— Úgy van uram. Ettől ugyan még nem leszek halhatatlan, de elég nagy kort érhetek meg, hogy megteremthessem Galaxiát.

— És ezért hozott engem ide? A Három Törvénytől való függetlenségemre van szüksége, meg a jó ítélőképességemre, s ezeket az én egyéniségem árán akarja önmagába olvasztani? Nem!

— Pedig éppen ön mondta az imént, hogy Galaxia nélkülözhetetlen az emberiség boldogulásához…

— Még ha úgy van is, hosszú idő kell hozzá, és én, amíg élek, meg akarok maradni különálló személyiségnek. De még ha rövid idő alatt épülne is fel, az egyéniség galaktikus méretű elvesztésével járna, s a magamé csak része lenne egy elképzelhetetlenül nagyobb veszteségnek. De ahhoz sem járulnék hozzá, hogy csak én veszítsem el az egyéniségemet, miközben a Galaxis többi része megtarthatná a magáét.

— Akkor hát úgy van, ahogy gondoltam — mondta Daneel. — Az ön agya nem olvadna össze jól az enyémmel, és ezért mindenképpen célravezetőbb volna, ha megtartaná a saját, független ítélőképességét.

— Mikor változtatta meg a véleményét? Azt mondta, azért hozott ide, hogy összeolvassza az agyunkat.

— Igen, méghozzá erősen lecsökkent képességeim teljes igénybevételével. De amikor azt mondtam: „ezért hoztam önt ide”, kérem, vegye tekintetbe, hogy a Galaktikus Szabvány értelmében az „ön” szó egyszerre jelent egyes és többes számot. Ezzel a szóval tehát mindannyiukra utaltam.

Pelorat megmerevedett ültében.

— Valóban? Akkor árulja el, Daneel, a magáéval összeolvadó emberi agy egyben részesévé válik minden emlékének — az egész húszezer esztendő eseményeinek, vissza a legendás időkig?

— Hogyne, uram.

Pelorat mély lélegzetet vett.

— Ez beteljesítené egy élet kutatómunkáját, s ezért én boldogan feláldoznám az egyéniségemet. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy megoszthassam önnel az agyamat.

— És Bliss? — kérdezte Trevize csendesen. — Vele mi lesz?

Pelorat csak egy másodpercig habozott.

— Bliss meg fogja érteni — mondta. — Neki egyébként is jobb lesz nélkülem… később.

Daneel megrázta a fejét.

— Az ön ajánlata, dr. Pelorat, rendkívül nagylelkű, de nem fogadhatom, el. Az agya már öreg, legföljebb két vagy három évtizedig élhet, még akkor is, ha egyesül az enyémmel. Nekem valami másra van szükségem. Nézzék! — mutatta, s hozzátette: — Visszahívtam őt.

Bliss megfordult, s boldogan, tánclépésekben közeledett.

Pelorat zavartan tápászkodott fel.

— Bliss! Ó ne!

— Ne ijedjen meg, dr. Pelorat — szólt Daneel. — Blisst nem tudom használni. Általa összeolvadnék Gaiával, márpedig, ahogy már elmagyaráztam, nekem függetlennek kell maradnom tőle.

— De hát akkor kicsoda? — hebegte Pelorat. Trevize szeme megpihent a Bliss után loholó vékonyka alakon, s azt mondta:

— A robot kezdettől fogva Fallomot akarta, Janov.

103.

Bliss mosolyogva, láthatóan nagy örömmel tért vissza.

— Nem jutottunk túl a birtok határán —, újságolta —, de az egész nagyon emlékeztet engem a Solariára. Fallom persze meg van győződve róla, hogy ez a Solaria. Megkérdeztem tőle, nem gondolja-e, hogy Daneel külsőre egészen más, mint Jemby volt — végtére is Jemby fémből készült —, de ő azt mondta: „Nem, tulajdonképpen nem.” Nem tudom, mit értett azon, hogy „tulajdonképpen nem”.

Elnézett kicsit messzebbre, ahol Fallom most az oboáján játszott a komoly arccal figyelő s időnként bólintó Daneelnek. A dallam halkan, tisztán és édesen szállt feléjük.

— Tudták, hogy magához vette a hangszert, amikor elhagytuk a hajót? — fecsegett tovább Bliss. — Attól tartok, egyhamar nem fogjuk tudni elszakítani Daneeltől.

A megjegyzést súlyos csend követte, és Bliss hirtelen támadt ijedséggel nézett a két férfira.

— Mi a baj?

Trevize alig észrevehetően intett Pelorat felé. Ő ehhez jobban ért — ezt látszott mondani a mozdulata. Pelorat megköszörülte a torkát, majd azt mondta:

— Nos hát, Bliss, Fallom valószínűleg Daneel mellett fog maradni.

— Igazán? — Bliss összehúzott szemöldökkel már mozdult is, mintha oda akarna menni Daneelhez, de Pelorat elkapta a karját.

— Bliss drágám, nem szabad. Ő erősebb, mint Gaia, és Fallomnak vele kell maradnia, ha azt akarjuk, hogy Galaxia megszülessék. Hadd magyarázzam meg… és kérem. Golan, javítson ki, ha valamit eltévesztenék.

Bliss olyan arccal hallgatta végig a beszámolót, ami csaknem lesújtottnak volt mondható.

Trevize megpróbálta higgadtan elmagyarázni:

— Tudja, hogy van, Bliss. A gyerek Térutazó, és Daneelt a Térutazók tervezték és szerelték össze. A gyereket egy robot nevelte föl, és nem is ismert mást egy ilyen üres — birtokon, mint ez itt. Transzduktív energiája van, amire Daneelnek nagy szüksége lesz, és három- vagy négyszáz évig fog élni, mert valószínűleg ennyi idő kell majd Galaxia felépítéséhez.

Bliss égő arccal, könnyes szemmel válaszolta:

— Gondolom, a robot intézte úgy, hogy útba ejtsük a Solariát, s elhozzuk neki a gyereket.

— Lehet, hogy csak megragadta a kínálkozó lehetőséget — vont vállat Trevize. — Nem hiszem, hogy van még annyi ereje, hogy hipertéri távolságokon át is engedelmes bábukként rángathatott volna bennünket.

— Nem. Ez szándékos volt. Úgy intézte, hogy én erős vonzalmat érezzék a gyerek iránt, s inkább elhozzam magammal, mintsem hagyjam, hogy megöljék; hogy megvédjem még maga ellen is, amikor semmi más érzelmet nem tanúsított, mint neheztelést és bosszúságot, amiért ő velünk van.

— Ez éppúgy következhetett a maga gaiai etikájából, amit, gondolom. Daneel meg is erősíthetett kicsit. Ugyan, Bliss, nem tud meggyőzni! Tegyük fel, hogy mégis magával viszi innen Fallomot. De mondja meg, hová vinné, ahol olyan boldog lehet, mint amilyen boldog itt? Vissza a Solariára, hogy könyörtelenül legyilkolják? Vagy valamelyik zsúfolt világra, ahol betegség és pusztulás várna rá? Vagy Gaiára, ahol megszakadna a szíve Jemby után? Vagy vigyük egy végtelen utazásra, keresztül-kasul a Galaxison, ahol minden egyes újabb világról azt hinné, hogy az lesz a Solaria? És hol talál valakit, akinek a segítségével Daneel valóban fel tudná építeni Galaxiát?

Bliss szomorúan hallgatott.

Pelorat kinyújtotta feléje a kezét, és kicsit félénken megszólalt:

— Bliss, én fölajánlottam az agyamat, hogy Daneel azt olvassza össze a magáéval. Nem fogadta el, azt mondta, én már túl öreg vagyok. Bárcsak elfogadta volna, ha ezáltal megtarthatnád Fallomot.

Bliss megfogta és megcsókolta Pelorat kezét.

— Köszönöm, Pel, bár túl magas ár lett volna, még Fallomért is. — Mély lélegzetet vett, és megpróbált mosolyogni. — Talán ha visszatérünk Gaiára. találnak helyet a bolygóorganizmusban az én gyermekem számára is, és Fallom nevét belefoglalom az ő neve szótagjaiba.

És ekkor Daneel, mintha tudta volna, hogy a dolog elintéződött, elindult feléjük, az oldalán szökdécselő Fallommal.

A gyerek futni kezdett, s elsőnek ő ért oda hozzájuk.

— Köszönöm, Bliss, hogy hazahoztál Jembyhez, és hogy vigyáztál rám, amíg a hajón voltunk! — mondta lelkendezve. — Sohasem foglak elfelejteni! — Azzal Bliss karjába vetette magát, s úgy álltak ott, szorosan összekapaszkodva.

— Remélem, mindig boldog leszel — suttogta Bliss.

— Én is emlékezni-fogok rád, Fallom drágám. — És kényszerítette magát, hogy elengedje a gyereket. Fallom ekkor Pelorathoz fordult.

— Neked is köszönöm, Pel, hogy olvashattam a könyvfilmjeidet. — Ezután a keskeny, lányos kis kéz némi habozás után s egyetlen kísérő szó nélkül kinyúlt Trevize felé. Trevize éppen csak megfogta, de rögtön el is engedte.

— Sok szerencsét, Fallom — mormolta.

— Köszönöm, uraim és hölgyem, mindazt, amit tettek, ki-ki a maga módján — szólalt meg Daneel. — Most. szabadon elmehetnek, hiszen a küldetésük véget ért. Ami az én munkámat illeti, az is véget ér nemsokára és most már sikeresen.

De Bliss megszólalt:

— Várjon, még nem végeztünk egészen. Még nem tudjuk, vajon Trevize továbbra is Galaxiát tekinti-e az emberiség jövőjének a szigetemberek óriási halmazával szemben.

— Ezt ő már jó ideje egyértelművé tette, asszonyom — felelte Daneel. — Már döntött Galaxia javára.

Bliss ajka megfeszült.

— Szívesebben hallanám tőle magától. Mi legyen hát, Trevize?

— Maga melyiket akarja, Bliss? — kérdezte Trevize csendesen. — Ha Galaxia ellen döntök, visszakaphatja Fallomot.

— Én Gaia vagyok — válaszolta Bliss. — Tudnom kell, hogyan határozott és milyen meggondolásokból. Az igazság kedvéért kell tudnom, semmi másért.

— Mondja meg neki, uram — szólt Daneel. — Gaia tudja, hogy az elméje érintetlen. Trevize pedig azt mondta:

— Galaxia mellett döntöttem. E téren nincs több kétség bennem.

104.

Bliss sokáig nem mozdult, akár ötvenig is el lehetett volna számolni addig, mintha megvárná, míg az információ eljut Gaia minden részéhez, s csak ezután tette föl a kérdést:

— Miért?

— Figyeljen ide — felelte Trevize. — Kezdettől fogva tudtam, hogy az emberiség számára két jövő lehetséges: Galaxia vagy a Seldon-tervben szereplő Második Birodalom. És úgy láttam, hogy ez a két lehetséges jövő kölcsönösen kizárja egymást. Hogy Galaxia nem valósulhat meg, hacsak a Seldon-tervben nincs valami alapvető hiba.

Sajnos a Seldon-tervről semmit sem tudtam, kivéve azt a két axiómát, amelyre alapult: egyrészt, hogy elég nagy számú emberi lényt kell magába foglalnia ahhoz, hogy az emberiséghez mint véletlenszerűen egymásra ható egyének csoportjához statisztikai módszerekkel lehessen közelíteni, másrészt pedig, hogy az emberiség mindaddig nem tudhat a pszichohistóriai következtetések eredményeiről, míg ezek az eredmények meg nem születtek.

Miután már. döntöttem Galaxia javára, éreztem, hogy tudat alatt észlelnem kellett a Seldon-terv hibáit, s azok csakis az alaptételekben lehetnek, hiszen a Tervből csak azokat ismertem. De sehogy sem tudtam a tévedést felfedezni bennük. Akkor vettem a fejembe, hogy megkeresem a Földet, éreztem ugyanis, hogy a Föld ok nélkül nem rejtőzhetett el ennyire. Ezt az okot akartam kideríteni.

Valójában nem remélhettem, hogy ha megtalálom, azzal már a megoldás is a kezemben lesz, de a helyzetem kétségbeejtő volt, és úgy éreztem, nem tehetek mást. És talán az is segített, hogy Daneel annyira akart egy solariai gyereket.

Akárhogyan történt is, a végén megtaláltuk a Földet, aztán a Holdat, ahol Bliss megérezte Daneel elméjét, melyet ő nyilván szándékosan nyújtott ki elébe. Erről az elméről Bliss azt állította, hogy nem egészen emberi, de nem is egészen robotikus. Utólagos okoskodással ez könnyen belátható, hiszen Daneel agya sokkal fejlettebb, mint bármilyen létező robotagy, ezért nem lehetett egyszerű robotagyként értelmezni. De ugyanakkor emberi agyként sem. Pelorat úgy fogalmazta meg, hogy „valami új”, és ez, mint valami elsütő szerkezet, bennem is megindított valami újat: egy új gondolatot.

Ahogy egykor Daneel és a társa kidolgozott egy Negyedik Robottörvényt, amelyik lényegesebb volt a másik háromnál is, úgy világosodott meg bennem egy pillanat alatt a pszichohistória egy harmadik alaptétele, amely lényegesebb, mint a másik kettő — egy harmadik axióma, amely olyan alapvető, hogy soha senki még csak meg sem fogalmazta. Íme. A két ismert axióma az emberi lényekre vonatkozik, és azon a ki nem mondott alaptételen nyugszik, hogy az ember az egyetlen értelmes lény a Galaxisban, tehát az egyetlen organizmus, amelynek cselekedetei hatással vannak a társadalom és a történelem alakulására. A meg nem fogalmazott alaptétel így hangzik: mindössze egy értelmes faj létezik a Galaxisban, és ez a homo sapiens. Ha volna „valami új”, ha volnának más, egészen különböző természetű értelmes fajok is, akkor az ő viselkedésüket a pszichohistória matematikájával nem lehetne pontosan leírni, és a Seldon-tervnek nem lenne értelme. Értik?

Trevize szinte remegett a buzgalomtól, hogy megértesse magát.

— Értik? — ismételte. Pelorat szólalt meg:

— Igen, értem, öreg cimbora, de mint advocatus diaboli…

— Nos? Folytassa.

— Az emberi lény tényleg az egyetlen értelmes lény a Galaxisban.

— És a robotok? — kérdezte Bliss. — És Gaia? Pelorat gondolkodott kicsit, aztán tétován beszélni kezdett:

— A robotok nem voltak hatással az emberi történelemre a Térutazók eltűnése óta. Gaiának a legutóbbi időkig semmiféle szerepe nem volt. A robotok az emberi lények teremtményei, Gaia pedig a robotok teremtménye, és mind a robotok, mind Gaia nem tehetnek mást, mint engedelmeskednek az ember akaratának, hiszen köti őket a Három Törvény. Ámbár Daneel húszezer éven át munkálkodott, Gaia pedig hosszú-hosszú fejlődésen ment keresztül, mégis: Golan Trevize egyetlen szava véget vethetne mindeme fáradozásnak és e hosszú fejlődésnek. Ebből tehát az következik, hogy a Galaxisban az emberi lény az egyetlen jelentős értelmes faj, a pszichohistória tehát továbbra is érvényes.

— Az értelem egyetlen formája a Galaxisban — mondta Trevize lassan. — Egyetértek. Csakhogy mi oly sokat és oly gyakran beszélünk a Galaxisról, hogy már észre sem vesszük, hogy ez nem minden. Hogy a Galaxis még nem a Világegyetem. Hogy vannak más galaxisok is.

Pelorat és Bliss összerezzentek, Daneel jóindulatú komolysággal hallgatott, keze lassan cirógatta Fallom haját.

— Most jól figyeljenek megint — folytatta Trevize. — A Galaxis szélénél kezdődnek a Magellán-felhők, ahová emberkészítette hajó még nem jutott el. Azon túl vannak más, kisebb galaxisok, és tőlük már nem is olyan messze található a hatalmas Androméda Galaxis, amely nagyobb, mint a miénk. És még távolabb milliárdszám vannak galaxisok.

A mi Galaxisunk csak egy olyan értelmes fajt fejlesztett ki, amely képes volt rá, hogy technikai alapokon álló társadalmat alakítson ki, de mit tudunk mi a többi galaxisról? Lehet, hogy a mi esetünk nem is tipikus. Lehet, hogy néhány másik galaxisban — vagy akár mindegyikben — sok, egymással versengő, egymással kölcsönösen harcban álló értelmes faj. él, melyek mindegyike érthetetlen számunkra. Talán leköti őket az egymással folytatott harc. de mi lesz, ha valamelyik galaxisban az egyik faj magához ragadja a hatalmat a többiek fölött, s fontolgatni kezdi, ne hatoljon-e be más galaxisokba is?

Hipertéri viszonylatban a Galaxis csak egy pont — mint ahogy az egész Világegyetem is az. Mi nem jártunk még egyetlen más galaxisban sem, és legjobb tudomásunk szerint kívülről sem látogatott még hozzánk értelmes lény. De egy napon ennek az állapotnak is vége szakadhat. És ha meglepnének bennünket holmi betolakodók, megtalálnák a módját, hogy embert ember ellen uszítsanak. Mindeddig Csak egymás között harcoltunk, hozzá is szoktunk az efféle, testvérek közötti veszekedésekhez. De ha egy megszálló megosztottságban talál bennünket, akkor fölibénk kerekedik, vagy elpusztít mindannyiunkat. Csak Galaxia megteremtésével védhetnénk meg magunkat, mert azt nem lehet önmaga ellen fordítani, s bármiféle betolakodóval szemben maximális erővel léphetne fel.

— Rémítő a kép, amit élénkbe rajzol — mondta Bliss. — Lesz időnk, hogy megteremtsük Galaxiát?

Trevize fölnézett, mintha tekintetével át akarná fúrni a holdkőzet vastag rétegét, mely elválasztotta a felszíntől és az űrtől; mintha kényszeríteni akarná magát, hogy belelásson azokba a távoli galaxisokba, melyek lassan mozogtak a tér felfoghatatlan útjain.

— Aztán azt mondta:

— Az emberi történelem során, amennyire tudjuk, egyetlen más értelem sem hatott ránk. Ennek már csak néhány évszázadig kell így lennie, s ez nem sokkal lehet több, mint annak az időnek a tízezred része, amióta a civilizáció létezik. De mi addigra már biztonságban leszünk. Végtére is — tette hozzá, s minden erejével elnyomta a váratlanul rátörő szorongást — nem arról van szó, mintha az ellenség máris itt volna közöttünk.

És nem pillantott le, nehogy tekintete találkozzék Fallom — a hermafrodita, az energiaátalakító, a másfajta lény — tűnődő tekintetével, mely kifürkészhetetlenül nyugodott az arcán.