Ötödik rész MELPOMENIA
TIZENHARMADIK FEJEZET
El a Solariától
56.
Eszüket vesztve menekültek. Trevize felkapta haszontalan fegyvereit, kinyitotta a légzsilipet, és mind betódultak. Csak amikor maguk alatt hagyták a felszínt, vette észre, hogy Fallomot is elhozták.
Valószínűleg nem menekülnek meg, ha a solariai légi jármű nem annyira kezdetleges, mint amilyen volt: rengeteg időbe telt, míg leereszkedett és földet ért. A Távoli csillag számítógépének ezzel szemben gyakorlatilag nem volt szüksége időre, hogy a gravitikus hajót függőlegesen felröpítse.
De bár a gravitációs kölcsönhatás s az ennek következtében fellépő tehetetlenség kiiktatása kiküszöbölte az ilyen gyors felszállással együtt járó sebesség egyébként elviselhetetlen hatásait, a légellenállással továbbra is számolni kellett. A külső burkolat hőmérséklete határozottan gyorsabb ütemben emelkedett, mint amit a haditengerészeti szabályzatok (ez esetben a hajószabványok) elviselhetőnek mondtak volna ki.
Mialatt emelkedtek, látták, hogy a második solariai hajó is földet ér, és hogy újabbak is közelednek. Vajon hány robottal tudott volna Bliss elbánni, jutott Trevize eszébe, s végül arra az álláspontra jutott, hogy elvesztek volna, ha még tizenöt percig a felszínen maradnak.
Kiérve az űrbe (de mindenesetre elég messze, hiszen még ott úsztak körülöttük a bolygó exoszférájának vékony foszlányai), Trevize az éjszakai félteke irányába fordult. Egy ugrás volt az egész, hiszen már alkonyodott, amikor otthagyták a felszínt. Sötétben a Távoli csillag hamarabb lehűlhetett, hogy aztán lassú csigavonalban folytathassa az útját, elszakadóban a bolygótól.
Pelorat kijött a szobából, melyen Bliss-szel osztozott.
— A gyerek most már normálisan alszik — mondta.
— Megmutattuk neki, hogyan használja a mosdót, s minden további nélkül megértette.
— Nem lep meg. Hasonló berendezéssel az udvarházban is találkozhatott.
— Én ott semmi ilyesmit nem láttam, pedig kerestem — mondta Pelorat mély meggyőződéssel. — Épp a kellő pillanatban értünk vissza a hajóra, már. ami engem illet.
— Mindannyian így vagyunk vele. De miért hoztuk magunkkal a gyereket. Pelorat bocsánatkérően vonta fel a vállát.
— Bliss nem hagyta volna ott. Úgy érezhette, megment egy életet cserébe azért, amit elvett. Nem képes elviselni…
— Tudom — vágott közbe Trevize.
— Nagyon furcsa formájú gyerek — jegyezte meg Pelorat.
— Annak kell lennie, ha egyszer hermafrodita — szögezte le Trevize.
— Tudja, vannak heregolyói.
— Aligha lehetne meg nélkülük.
— És van még valamije, amit nem tudok másképp meghatározni, mint egy nagyon kicsi vaginát.
— Undorító — fintorgott Trevize.
— Én nem mondanám, Golan — tiltakozott Pelorat.
— Alkalmazkodott a szükségleteihez. Csak egy megtermékenyített petesejtet vagy valami aprócska embriót hoz a világra, amely laboratóriumi körülmények között fejlődik, tovább, a robotok gondviselése mellett.
— És mi történik, ha a robotrendszerük meghibásodik? Akkor többé nem is tudnak létrehozni életképes fiatalokat.
— Bármelyik világ kerülhet súlyos helyzetbe, ha a társadalmi felépítése teljesen tönkremegy.
— Nem mintha megszakadna a szívem a solarialakókért.
— Hát — ismerte el Pelorat —, bevallom, nem látszott valami vonzó világnak — legalábbis számunkra. De csak az emberek és a társadalmi berendezkedésük volt tökéletesen idegen, drága öregem. De ha elvonatkoztatunk az emberektől és a robotoktól, a világ máskülönben…
— Éppúgy széteshet, ahogy az Aurórán már tapasztaltuk is a jeleit — vágott közbe Trevize. — Bliss hogy van, Janov?
— Attól tartok, kimerült. Most alszik. Nagyon nehéz dolga volt, Golan.
— Ami azt illeti, nekem sem volt egy örömmámor.
Trevize becsukta a szemét, és arra gondolt, ő is megérdemelne egy kis alvást, és sort is kerít rá, mihelyt végképp megbizonyosodik róla, hogy a solarialakóknak nincsenek űrhajóik. A számítógép mindeddig semmiféle mesterségesen előállított tárgy jelenlétét nem észlelte az űrben.
Keserű szájízzel gondolt az eddig meglátogatott két Térutas bolygóra. Az egyiken ellenséges vadkutyákkal, a másikon magányos és ellenséges hermafroditákkal találkoztak — de egyik sem adott még csak halvány utalást sem a Föld lehetséges hollétére. A két látogatás egyetlen kézzelfogható eredménye: Fallom.
Kinyitotta a szemét. Pelorat azóta is ott ült a számítógép másik oldalán, és komoly tekintettel figyelte őt.
— Ott kellett volna hagynunk ezt a solariabeli gyereket — jelentette ki Trevize hirtelen támadt meggyőződéssel.
— Megölték volna szegénykét — mondta Félórát.
— Akkor is ahhoz a világhoz tartozik — erősködött Trevize. — Annak a társadalomnak a része. Az, hogy halálra ítélik, csak mert fölöslegessé vált, szintén része a világnak, amelybe beleszületett.
— Ó, drága barátom, ez a fajta szemlélet szívtelenségre vall.
— Racionális gondolkodásra vall. Azt sem tudjuk, hogyan kell gondját viselni, és könnyen meglehet, hogy hosszú sínylődés után a végén mégiscsak elpusztul. Például mit eszik az ilyen?
— Gondolom, mindent, amit mi, öregem. A gond tulajdonképpen az, hogy mit eszünk mi? Mennyink van még a készletből?
— Rengeteg. Rengeteg. Még az új utast is beleszámítva.
Pelorat nem látszott felhőtlenül boldognak e megjegyzés hallatán.
— Meglehetősen egyhangúvá vált a koszt — panaszolta. — A Comporellonon kellett volna újítanunk… nem mintha olyan kitűnő konyhájuk lett volna.
— Nem állt módunkban. Ha emlékszik még, elég sietősen távoztunk, ahogy az Auróráról is, nem beszélve a Solariáról. De mit számít egy kis egyhangúság? Elrontja ugyan az ember örömét, de életben tartja.
— Ha szükségünk volna rá, fel tudnánk frissíteni a készleteinket?
— Bármikor, Janov. Kicsiny hely a Galaxis, ha a hajónk gravitikus, a meghajtásunk pedig hipertéri. Napok alatt elérhetünk bárhova. Csak az a baj, hogy a fél Galaxist riadóztatták, hogy figyeljék a hajónkat, így most egy ideig inkább nem kerülnék a szemük elé.
— Azt meghiszem. Bandert mintha egyáltalán nem érdekelte volna a hajónk.
— Lehet, hogy tudatosan hagyta figyelmen kívül. Gyanítom, hogy a solarialakók régen felhagytak már az űrhajózással. Leghőbb vágyuk, hogy békén hagyják őket, és aligha élvezhetnék az elszigeteltség biztonságát, ha örökké ide-oda utazgatnának az űrben, s ezzel kikürtölnék, hogy ők is a világon vannak.
— És most mit fogunk csinálni, Golan?
— Van egy harmadik világ, ahová el kell látogatnunk — válaszolta Trevize.
— Az első kettő alapján attól sem sok jót remélek — ingatta a fejét Pelorat.
— Pillanatnyilag én sem, de mihelyt aludtam egy szemhunyásnyit, odaülök a számítógéphez, és betáplálom az útvonalunkat ehhez a harmadik világhoz.
57.
Trevize jóval tovább aludt, mint gondolta, de végtére is mindegy volt. A hajó fedélzetén megszűnt a nappalok és éjszakák normális váltakozása, és a huszonnégy órás ritmus sohasem működött tökéletesen. Az órák azzal teltek, amire szánták őket. Trevize és Pelorat (és különösen Bliss) minden további nélkül borították fel az úgynevezett napirendet, már amennyiben ez a napirend az étkezést és az alvást jelentette.
Trevize még vakarózás közben is azon töprengett, ne aludjon-e még egy vagy két órát (a vízzel való takarékoskodás céljából tanácsosabb volt levakarni, mintsem leöblíteni a szappanhabot), amikor megfordulván szembetalálta magát Fallommal, aki tágra nyílt szemmel bámulta, s közben ugyanolyan meztelen volt, mint ő.
Akaratlanul is hátraugrott, amitől — tekintve a meglehetősen szűkre szabott utasteret — alaposan be is ütötte magát valamibe. Felnyögött.
Fallom kíváncsian bámult rá, és rámutatott Trevize péniszére. Bár a szavait nem lehetett érteni, a viselkedése hitetlenkedésről árulkodott. Trevize nem tehetett mást, ha meg akarta őrizni saját lelki békéjét, mint hogy a kezével eltakarja a péniszét.
Akkor Fallom megszólalt élesen csipogó hangján:
— Üdvözöllek.
Trevize kissé megrökönyödött, hogy a gyerek váratlanul galaktikus nyelven szólalt meg, de az egész úgy hangzott, mintha betanulta volna.
Fallom folytatta, lelkiismeretesen ejtve ki minden egyes szót:
— Bliss-mond-te-mos-engem.
— Igen? — kérdezte Trevize, s a kezét Fallom vállára tette.
— Te-itt-maradsz.
A padlóra bökött, és Fallom természetesen rögtön odanézett, ahová az ujj mutatott. Látszott rajta, hogy semmit sem ért.
— Ne mozdulj — mondta Trevize, erősen megfogva a gyerek mindkét karját, s úgy nyomta az oldalához, hogy az egyértelműen sugallja a mozdulatlanságot. Sietősen megszárítkozott, belebújt az alsónadrágjába, majd a pantallójába.
Kilépett és elüvöltötte magát:
— Bliss!
Nehezen távolodhatott volna el bárki is a hajón négy méternél messzebbre a másiktól, így aztán Bliss azonnal megjelent a szobája ajtajában. Mosolyogva szólt:
— Engem hívott, Trevize, vagy a lágy szellő sóhaját hallottam a hullámzó fű felett?
— Ne viccelődjünk, Bliss. Mi ez? — Hüvelykujjával a válla mögé bökött.
Bliss elnézett mellette, majd így felelt:
— Nos, annak az ifjú solarialakónak látszik, akit tegnap hoztunk a hajóra.
— Hozott a hajóra. Miért akarja, hogy én mossam le?
— Azt gondoltam, maga is akarja. Nagyon éleselméjű teremtés. Ragadnak rá a galaktikus nyelv szavai. Amit egyszer elmagyarázok neki, többé nem felejti el. Persze, az én segítségemmel.
— Ez csak természetes.
— Igen. Most nyugodt lelkiállapotban tartom. Amikor azok a zavaros események zajlottak a bolygón, akkor bódulatban tartottam. Arról is gondoskodtam, hogy egy jó nagyot aludjon itt a hajón, és mindent megteszek, hogy eltereljem a figyelmét elvesztett robotjáról, Jembyről, amelyet, úgy látom, nagyon szeretett.
— Hogy végül itt is jól érezze magát, gondolom.
— Ezt szeretném. Alkalmazkodóképes, hiszen fiatal, és én is erre bátorítom, már amennyire befolyásolni merem az elméjét. Meg akarom tanítani a galaktikus nyelvre.
— Akkor mossa le maga. Megértette? Bliss vállat vont.
— Lemosom, ha ragaszkodik hozzá, de azt szerettem volna, ha mindannyiunkkal barátságot köt. Hasznos volna, ha mindhárman betölthetnénk a szülői funkciókat. Ebben azért maga is együttműködhetne.
— Ennyire azért nem. És ha lemosta, szabaduljon meg tőle. Beszélni szeretnék magával.
Bliss hangja hirtelen érezhetően ellenségessé vált.
— Hogy érti azt, hogy szabaduljak meg tőle?
— Nem úgy gondoltam, hogy lökje ki a légzsilipen. Úgy értettem, hogy tegye be a szobájába. Ültesse le egy sarokba. Beszélni akarok magával.
— Állok rendelkezésére — mondta a lány hűvösen.
Trevize utána bámult, ügyelve, nehogy a haragja rögtön elpárologjon, aztán belépett a vezérlőfülkébe, és bekapcsolta a megfigyelőernyőt.
Balra látszott a Solaria fénylő sarlóval díszített sötét korongja. Trevize mindkét kezét az asztalra helyezte, hogy kapcsolatba lépjen a számítógéppel, s dühe szinte azonnal lecsillapodott. Csak nyugodt elmével lehetett hatásosan összekapcsolódni a számítógéppel, s ez a fajta kézfogás immár feltételes reflexként váltotta ki belőle a józan komolyságot.
A hajó és a bolygó közti térben egyetlen ember készítette tárgy sem mutatkozott. A solarialakók (vagy inkább a robotjaik) nem tudták vagy nem akarták üldözőbe venni.
Nagyon helyes. Akkor kiléphet az éjszaka árnyékából. Hiszen így is, úgy is eltűnik előlük, ahogy a Solaria korongja egyre kisebb lesz, akárcsak az a távolabbi, de sokkal nagyobb korong, a nap, amely körül a bolygó kering.
Utasította a számítógépet, hogy a bolygósíkból is emelje ki a hajót, amely így nagyobb biztonsággal gyorsulhat fel. Akkor még hamarabb elérhetnek oda, ahol a kellőképpen alacsony térgörbület biztonságossá teszi az ugrást.
És mint ilyen esetekben oly sokszor, megint belefeledkezett a csillagok látványába. Szinte megbabonázták nyugodt változatlanságukkal. A távolság elfedte örvénylő, ingatag természetüket, s nem látszottak egyébnek apró fénypontoknál.
Az egyik ilyen pont lehet az a nap, amely körül a Föld forog — az eredeti nap, melynek sugárzása megszülte az életet, s jótékony hatására kifejlődött az emberiség.
Persze, ha a Térutazók világai a csillagok világának fényes és feltűnő tagjai körül keringtek, s azok mégsem szerepeltek a számítógép galaktikus térképén, akkor ugyanez megeshetett a nappal is.
Vagy csak a Térutas világok napjait hagyták ki valami őskori egyezmény értelmében, hogy békességben magukra maradhassanak? Lehet, hogy a Föld napja mégiscsak szerepel a térképen, de semmi sem különbözteti meg azoktól a csillagoktól, melyek napszerűek ugyan, de nem kering körülöttük lakható bolygó?
Végtére is nagyjából harmincmilliárd napszem csillag létezik a Galaxisban, és ezer közül csak egynek vannak lakható bolygói. Néhány száz parszeknyi távolságon belül most is ezer ilyen lakható bolygó lehet körülötte. Vizsgálja át egyenként a napszerű csillagok bolygórendszerét?
Vagy az eredeti nap talán nem is a Galaxisnak ebben a részében van? Hány más térség vallhatja erős meggyőződéssel, hogy az ő szomszédságukban van, hogy ők az őseredeti Telepesek?
Információt keresett, és mindeddig semmit sem talált.
Nem hitte, hogy még ha alaposan átkutatják is az Aurora ezeréves romjait, találtak volna adatokat a Földről. De még jobban kételkedett abban, hogy a solarialakókat rávehettek volna bármiféle felvilágosítás megadására.
Aztán újra: ha a Földdel kapcsolatos minden információnak nyoma veszett a trantori nagy Könyvtárban; ha róla semmi adat nem maradt meg Gaia nagy közös emlékezetében, akkor nem sok esélye van rá, hogy a Térutazók elveszett világain esetleg még létező adatok a tudomására juthatnak.
És ha a vakszerencse révén mégis megtalálná a Föld napját, aztán magát a Földet, vajon nem kényszerítené-e valami erő, hogy észre se vegye, mire bukkant? És ha a Föld védekezése tökéletes? Ha saját elhatározásából bújik a teljes homályba?
Tulajdonképpen mit is keres ő?
A Földet? Vagy úgy gondolta (nem egészen érthető okból), hogy a Seldon-tervben lévő törést a Földön fogja megtalálni?
A Seldon-terv immár ötszáz éve működik: általa az emberi faj (állítólag) végül biztos révbe jut az Elsőnél hatalmasabb, nemesebb és szabadabb Második Galaktikus Birodalom méhében — és ő, Trevize, mégis ellene szavazott, mégpedig Galaxia javára.
Galaxia egyetlen hatalmas organizmus lenne, míg a Második Galaktikus Birodalom — méreteit és változatosságát tekintve bármilyen óriási is — nem több, mint az önmagához képest mikroszkopikus méretű egyéni szervezetek puszta egyesülése. Egy újabb példa az egyének olyan fajta szövetségére, amelyet az emberiség — amióta csak létezik — kialakított. A Második Galaktikus Birodalom a faj legátfogóbb és legnagyszerűbb szerveződése lehet — de akkor sem lenne más, mint e faj egy újabb szerveződése.
Ahhoz, hogy Galaxia — a faj szerveződésének ez a merőben másféle eleme — jobb legyen, mint a Második Galaktikus Birodalom, kell valami törésnek lennie a Tervben, valami olyan sajátosság, amit maga a nagy Hari Seldon sem vett figyelembe.
De ha ezt a valamit Seldon nem vette észre, hogyan tudná Trevize kisimítani a törést? Ő nem matematikus; nem tud semmit, de egyáltalán semmit a Terv részleteiről; egy szót sem értene belőle, még akkor sem, ha valaki elmagyarázná neki.
Ő csupán az alaptételeket ismeri — hogy az emberi lények óriási tömegéit érinti, s e tömegek nem ismerhetik a megvalósult következményeket. Az első alaptétel magától értetődően igaz, tekintve a Galaxis nagy népsűrűségét, a másodiknak pedig igaznak kell lennie, mivel a Terv részleteit csak a második alapítványbeliek ismerik, s titkukat, amennyire lehetett, meg is őrizték.
Ez pedig maga után vont egy eddig föl nem ismert alaptételt, egy magától értetődő és olyannyira természetesnek tartott alaptételt, hogy soha szóba se került, de még gondolni se gondoltak rá — és mégis lehet, hogy ez az alaptétel hamis volt. Márpedig ha ez az alaptétel hamis volt, akkor megváltozna a Terv végső következtetése, és a kívánatos jövőt nem a Birodalom, hanem Galaxia jelentené.
De hogyan lehet hamis az az alaptétel, amely annyira magától értetődő, annyira nyilvánvaló, hogy még csak említeni sem említették soha? És ha soha senki sem említette, még csak nem is gondolt rá, hogyan jöhetett rá Trevize, hogy ott van, vagy ha a létezését megsejtette is, hogyan ismerhetett rá a természetére?
Valóban ő lenne a tökéletes megérzésekkel rendelkező ember — ahogy Gaia állította? Ő, Trevize az, aki mindig tudja, hogyan kell helyesen cselekedni, még akkor is, ha fogalma sincs, miért teszi azt, amit tesz?
Most éppen sorra járja azokat a Térutas világokat, amelyekről tudomást szerzett. Valóban ezt kellett tennie? Megtalálta a választ a Térutas világokon? Vagy legalábbis a válasz első szavait?
Mi volt az Aurórán a romokon és a vadkutyákon kívül? (És nyilván más, elvadult állatokon — dühöngő bikákon? óriási patkányokon? lesből vadászó, zöld szemű macskákon? — kívül.) Solaria élt ugyan, de mi volt rajta robotokon és energiaátalakító emberi lényeken kívül? Mi köze bármelyiknek is a Seldon-tervhez, ha nem rejtőzött rajtuk a Föld hollétének a titka?
És ha igen, akkor is mi köze a Földnek a Seldon-tervhez? Őrültség volna az egész? Túl sokáig hallgatta és túl komolyan vette volna a saját tévedhetetlenségének agyszüleményét?
A szégyenkezés elsöprő erejű hulláma elborította, szinte elakadt belé a lélegzete. Kinézett a csillagokra — a távoli, közömbös csillagokra —, és arra gondolt: Nem lehetek más, mint a Galaxis Bolondja.
58.
Bliss hangjára riadt föl:
— Nos, Trevize, miért akart… Van valami baj? — A lány hangja elcsuklott a hirtelen támadt aggodalomtól.
Trevize fölnézett, s egy másodpercig úgy érezte, nem tudja lerázni magáról ezt a rossz hangulatot. Aztán erőt vett magán, s azt mondta:
— Nem, dehogy. Nincs semmi baj. Én… én csak elgondolkodtam. Hébe-hóba ilyesmi is megesik velem.
Kényelmetlenül érintette, hogy Bliss tud olvasni az érzelmeiben. Hogy be kell érnie az ígéretével, ami csak arról szól, hogy az agyába nem fog bepillantani.
De úgy látszott, a lány elfogadja az állítását.
— Most Pelorat van Fallommal, galaktikus kifejezéseket tanít neki — mondta. — Úgy látom, komolyabb ellenvetés nélkül eszi a mi ételeinket. De miért akart beszélni velem?
— Ne itt, ha lehet — mondta Trevize. — A számítógépnek pillanatnyilag nincs szüksége rám. Ha nem bánja, menjünk be a szobámba, az ágy be van vetve, leülhet rá, én majd a székre ülök. Vagy fordítva, ha úgy jobb magának.
— Nekem mindegy. — Egykettőre Trevize szobájához értek. A lány fürkésző szemmel nézett rá. — Már nem látszik dühösnek.
— Ellenőrzi az agyamat?
— Szó sincs róla. Ellenőrzöm az arcát.
— Nem vagyok dühös. Időnként kijövök a béketűrésből, de ez nem jelenti azt, hogy dühös vagyok. De ha nincs ellenére, volna néhány kérdés, amit meg kell beszélnünk.
Bliss letelepedett Trevize ágyára, kiegyenesítette a derekát, és széles pofacsontú arcára, sötétbarna szemébe komoly kifejezés költözött. Vállig érő fekete haja szépen meg volt fésülve, karcsú kezét lazán az ölébe ejtette. Gyenge parfümillat lengte körül. Trevize elmosolyodott.
— Kicsípte magát. Talán azt gondolta, csak nem fogok üvöltözni egy ilyen csinos fiatal lánnyal.
— Nyugodtan előadhatja üvöltve és rikácsolva is azt, amit akar, ha ettől jobban érzi magát. Csak azt nem akarom, hogy Fallommal üvöltözzön és rikácsoljon.
— Nem állt szándékomban. Ami azt illeti, magával sem akartam üvöltözni vagy rikácsolni. Nem határoztuk el, hogy barátok leszünk?
— De igen, Trevize.
— Akkor hogy lehet, hogy annyit késlekedett, míg végre elbánt a solariai robotokkal, miután kijutottunk az udvarházból és elértük a hajót? Engem megaláztak, fizikailag is bántalmaztak, maga mégse tett semmit. S bár minden perc azzal fenyegetett, hogy újabb robotok érkeznek a helyszínre, és nem fogunk bírni a túlerővel, maga mégse tett semmit.
Bliss komolyan nézett rá, s úgy kezdett a válaszhoz, mintha elsősorban elmagyarázni s nem védeni akarná azt, amit tett.
— Nem arról van szó, hogy nem csináltam semmit, Trevize. Tanulmányoztam a testőr robotok agyát, mert meg akartam tudni, hogyan kell kezelni őket. — Tudom, mit csinált. Legalábbis maga elmondta akkor. Csak nem látom be, mi értelme volt. Miért az agyakkal pepecselt, amikor simán elpusztíthatta volna őket — ahogy végül meg is tette?
— Gondolja, hogy olyan könnyű elpusztítani egy intelligens lényt? Trevize undorral húzta el a száját.
— Ugyan már, Bliss. Intelligens lény? Hiszen csak egy robot volt.
— Csak egy robot? — Bliss hangjában felizzott a szenvedély. — Mindig ezzel érvel. Csak. Csak! Miért kellett volna a solarialakónak, Bandernak haboznia, hogy megöljön bennünket? Mi csak transzduktor nélküli emberi lények voltunk. Miért kellett volna egy percig is habozni, hogy sorsára hagyjuk-e Fallomot? Hiszen csak egy solariabeli volt, annak is egy éretlen példánya. Ha ki akar kiáltani csak ennek vagy csak annak bárkit vagy bármit, akit vagy amit el akar pusztítani, akkor elpusztíthat mindent, amit csak akar! Számukra mindig találhat valamilyen kategóriát.
— Ne túlozzon el egy tökéletesen helyénvaló megjegyzést csak azért, hogy nevetségessé tegye — felelte Trevize. — Az a robot csak egy robot volt. Ezt nem tagadhatja. Nem volt ember. Nem volt értelmes a mi felfogásunk szerint. Az értelem megjelenésének gépi utánzata volt.
— Milyen könnyen beszél arról, amiről semmit sem tud — vágott vissza Bliss. — Én Gaia vagyok. Igen, ugyanakkor Bliss is vagyok, de alapvetően Gaia vagyok. Egy olyan világ, amely becsben tartja és jelentőségteljesnek ismeri el minden egyes atomját, és amely még fokozottabban érzi ezt atomjai bármilyen szerveződése láttán. Én(mi)Gaia nem egykönnyen pusztít el egy szervezetet, de boldogan építené be egy még teljesebb szerveződésbe — feltéve, ha ezzel nem árt az egésznek.
Az általunk ismert legmagasabb rendű szerveződés értelmet teremt, és az értelem elpusztításának kényszere a legfájóbb kényszer. Hogy gépi vagy biokémiai eredetű értelemről van-e szó, az aligha nyom valamit is a latban. Tény, hogy a testőr robot olyanfajta intelligenciát képviselt, amivel én(mi)Gaia még sohasem találkozott. Gyönyörűség volt megismerkedni vele. Megölni pedig elképzelhetetlen — legföljebb a közvetlen életveszély pillanatában.
— Három magasabb rendű értelem forgott veszélyben — jegyezte még Trevize szárazon —, a saját személye, Peloraté, azé az emberé, akit szeret, és ha nem haragszik meg, hogy szóba hozom, az enyém.
— Négy! Mindig megfeledkezik Fallomról. Még nem volt szó veszélyről. Én úgy ítéltem meg. Hallgasson ide. Tegyük fel, hogy meglát egy festményt, egy értékes, művészi mestermunkát, amely halálos veszedelmet hoz magára. Mindössze annyit kell tennie, hogy hoz egy óriási ecsetet, belemártja valami festékbe, aztán vaktában nekiesik, bemázolja a képet, amely így örökre megsemmisül, és maga biztonságba kerül. De tegyük fel, hogy maga ehelyett gondosan szemügyre veszi a képet, majd itt egy leheletnyi festéket, ott egy foltot tesz hozzá, amott egy icipicit levakar róla, és ezzel sikerül annyira megváltoztatnia, hogy a halált elkerülje, a festmény remekmű voltán mégse essék csorba. Természetesen a módosítást csak a leglelkiismeretesebb gondossággal lehet végrehajtani. Ehhez idő kell, nem vitás, de ha van rá idő, talán megmentheti a festményt is meg az életét is.
— Lehetséges — mondta Trevize. — De maga a végén jóvátehetetlenül elpusztította a festményt. Jött a széles ecset, és letörölte a csodálatos színeket és a formák végtelen gazdagságát. És maga habozás nélkül hajlandó volt erre is, amikor egy kis hermafrodita élete forgott kockán, holott nem indította meg, amikor akár a mi, akár a maga élete került veszélybe.
— Mi, Külvilágiak még akkor sem voltunk olyan közvetlen veszedelemben, mint abban a pillanatban Fallom — én legalábbis úgy láttam. Választanom kellett a testőr robotok és Fallom között, és miután nem volt vesztegetni való időm, Fallomot kellett választanom.
— Erről van szó, Bliss? Hogy gyors fejszámolás után döntött az egyik agy javára a másik ellenében, mert azonnal átlátta, melyik a bonyolultabb és értékesebb?
— Igen.
— És ha én azt mondom magának — folytatta Trevize —, hogy akkor csak egy gyerek állt maga előtt, egy halálra ítélt gyerek? Hogy felülkerekedett magában az ösztönös anyai érzés, és megmentette őt, noha korábban, amíg csak három felnőtt élete forgott kockán, megpróbált minden szempontot figyelembe venni?
Bliss enyhén elpirult.
— Lehet, hogy ilyesmi is volt benne; de nem úgy, hogy ilyen gunyorosan beszélhetne róla. Volt mögötte józan megfontolás is.
— Kétlem. Ha lett volna mögötte józan megfontolás, az is eszébe juthatott volna, hogy a gyereknek csak a saját társadalmában elkerülhetetlen és hagyományos sorsot szánják. Ki tudja, hány ezer gyereket kaszaboltak már le, hogy ne legyenek többen, mint ahány a solariaiak szerint megfelel az ő világuknak?
— Többről van itt szó, Trevize. A gyereket megölték volna, mert Örökösnek túl fiatal volt, és mindez azért történt volna, mert a szülője időnap előtt halt meg mégpedig azért, mert ezt a szülőt én megöltem.
— Megölte, amikor arról volt szó, hogy vagy ő öl, vagy őt ölik meg.
— Ez nem fontos. Azt a szülőt én megöltem. Nem tudtam volna elviselni és nem engedhettem meg, hogy az én tettem miatt elpusztítsák a gyereket. Aki által egyébként egy olyan agyat ismerhetünk meg, amilyet Gaia még sohasem tanulmányozott.
— Egy gyerekagyat.
— Nem marad örökké az. A továbbiakban ki fogja fejleszteni a kétoldali transzduktorlebenyeket. É lebenyek olyan solariai képességekkel ruházzák majd fel, amelyekkel Gaia egésze sem tud vetekedni. Engem halálosan kimerített, ha csak egy kis fényt kellett gyújtani, vagy amikor üzembe helyeztem az ajtó nyitószerkezetét. Bander el tudott látni energiával egy éppolyan bonyolult s méreteit tekintve még nagyobb birtokot, mint az a város, amelyben a Comporellonon jártunk — és közben még időnként aludt is.
— Vagyis maga az agy területén végzett alapkutatások szempontjából fontosnak tartja a gyereket.
— Bizonyos értelemben igen.
— Én nem így érzem. Én úgy fogom föl a dolgot, hogy magunkkal hoztuk a hajóra a veszélyt. Az óriási veszélyt.
— Veszélyt? Milyen értelemben? Tökéletesen alkalmazkodni fog — az én segítségemmel. Rendkívül értelmes, és a maga módján már jelzi is, hogy vonzódik hozzánk. Azt eszi, amit mi, oda megy, ahová mi, és én(mi)Gaia felbecsülhetetlen értékű tudáshoz jut az agyát illetően.
— És ha utódokat hoz a világra? Párosodnia nem kell. Önmagát termékenyíti meg.
— Még sok-sok évig nem lesz termékeny. A Térutazók évszázadokig éltek, és a solarialakók sohasem akarták gyarapítani a számukat. A késleltetett reprodukció talán benne van a népesség génjeiben. Fallomnak még sokáig nem lesznek gyermekei.
— Honnan tudja ezt?
— Nem tudom. Csak próbálok logikusan gondolkozni.
— Én pedig állítom, hogy Fallom veszélyessé fog válni.
— Ezt maga nem tudja. És nem is gondolkodik logikusan.
— Érzem, Bliss, anélkül hogy tudnám az okát. Ma még. És épp maga állította, nem én, hogy a megérzéseim csalhatatlanok.
Bliss erre összevonta a szemöldökét, és látszott rajta, hogy Trevize szavai kényelmetlenül érintik.
59.
Pelorat megállt a vezérlőfülke ajtajában, s meglehetősen zavart képpel kukkantott be. Mintha azt akarná eldönteni, komolyan dolgozik-e Trevize vagy sem.
Trevize az asztalon nyugtatta a kezét, mint mindig, amikor a számítógép részévé akart válni, s tekintetét a megfigyelőernyőre függesztette. Pelorat tehát úgy döntött, hogy Trevize komolyan dolgozik; ezért aztán türelmesen, s amennyire tudott, mozdulatlanul várakozott, de legalábbis mindent megtett, hogy ne zavarja a másikat.
Végre Trevize fölnézett Peloratra. Nem mintha tökéletesen tudatára ébredt volna a jelenlétének. Valahányszor összekapcsolódott a számítógéppel, a szeme fátyolossá s kicsit életlenné vált, mintha ilyenkor másképp látna, gondolkodna, élne, mint rendesen.
De lassan bólintott Pelorat felé, mintha a másik ember látványa, ha nehezen is, de végül csak rányomódott volna a látólebenyére. Kis idő múlva fölemelte mindkét kezét, elmosolyodott, és ismét a régi önmaga volt.
— Félek, hogy zavarom, Golan — szólalt meg bocsánatkérően Pelorat.
— Nem komolyan, Janov. Csak ellenőriztem, hogy felkészültünk-e már az ugrásra. Nagyjából igen, de talán a biztonság kedvéért adok még néhány órát magunknak.
— Szerepet játszhat itt a szerencse vagy véletlen tényezők?
— Ez csak amolyan mondás — mosolygott Trevize —, de elméletben azért számolni kell véletlen tényezőkkel is. Mit forgat a fejében?
— Leülhetek?
— Persze, de menjünk át a szobámba. Hogy van Bliss?
— Remekül. — Megköszörülte a torkát. — Megint alszik. Szüksége van az alvásra, megérti, ugye?
— Tökéletesen megértem. A hipertéri távolság miatt.
— Pontosan, öregem.
— És Fallom? — Trevize ledőlt az ágyra, átengedve a széket Peloratnak.
— Azokra a könyveimre gondol, amikről a számítógépe másolatokat készített nekem? A népmesékre? Már olvassa őket. Persze, még nagyon keveset ért meg a galaktikus nyelvből, de úgy látom, szereti kiejteni a szavakat. A fiú… folyton úgy gondolok rá, mintha fiú volna. Maga szerint miért van ez, öregem?
— Talán mert maga is hímnemű — vont vállat Trevize.
— Meglehet. Tudja, hogy félelmetesen intelligens?
— Biztos vagyok benne. Pelorat elbizonytalanodott.
— Úgy érzem, maga nem nagyon kedveli Fallomot.
— Személyesen semmi kifogásom ellene, Janov. Nekem sohasem voltak gyerekeim, és nagy általánosságban sohasem kedveltem őket különösebben. Magának voltak gyerekei, ha jól emlékszem.
— Egy fiam… Gyönyörűségem telt benne, ahogy visszaemlékszem, amikor még kisfiú volt. Talán ezen él bennem Fallom úgy, mintha fiú volna. Visszavisz engem a negyedszázaddal ezelőtti időbe.
— Nincs ellenemre, hogy szereti, Janov.
— Maga is megszeretné, ha adna rá alkalmat magának.
— Bizonyára, Janov, és lehet, hogy egyszer még megadom magamnak ezt az alkalmat. Peloraton újra erőt vett a tétovaság.
— Azt is tudom, hogy belefáradt már a Bliss-szel való örökös vitázásba.
— Tulajdonképpen nem hiszem, hogy sokat vitatkoznánk, Janov. Végül is egész jól kijövünk egymással. Tegnap még azt is értelmesen megvitattuk — semmi kiabálás, semmi vádaskodás —, hogy miért halogatta a testőr robotok semlegesítését. Ha jól meggondolom, őrá van bízva az életünk, tehát a barátság a legkevesebb, amivel tartozom neki, nem igaz?
— Igen, ezt értem, de én a vitázáson nem a veszekedést értettem. Én a Galaxia kontra egyéniség körüli állandó szóváltásra gondoltam.
— Ó, hát arra! Gondolom, ez ezután is folytatódik — udvarias formában.
— Nem bánja, Golan, ha most én érvelek helyette?
— Teljes mértékben helyeslem. A magáévá tette Galaxia eszméjét, vagy egyszerűen boldoggá teszi, ha egyetérthet Bliss-szel?
— Őszintén szólva a magamévá tettem. Azt gondolom, hogy Galaxia az, aminek meg kellene valósulnia. Maga jelölte ki az eseményeknek ezt az irányát, és én egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy ez volt a helyes választás.
— Mert ezt választottam? Ez nem érv. Mondhat Gaia, amit akar, maga tudja, hogy tévedhettem is. Ne hagyja hát, hogy Bliss ezen az alapon győzze meg Galaxiáról.
— Nem hiszem, hogy tévedett volna. Ezt Solaria mutatta meg nekem, nem pedig Bliss.
— Hogyan?
— Nos, azzal kezdem, hogy maga meg én szigetemberek vagyunk.
— Ez az ő kifejezése, Janov. Én szívesebben nevezem egyénnek magunkat.
— Szemantikai kérdés, drága barátom. Nevezze, aminek akarja, mindenképpen be vagyunk zárva a saját bőrünkbe, a saját egyéni gondolataink közé, és először és legfőképpen csak magunkra gondolunk. A legfontosabb természeti törvényünk az önvédelem, még akkor is, ha ezzel a létében fenyegetünk másvalakit.
— Az ember azt is megtanulta, hogy az életét áldozza másokért.
— Ritka jelenség. Sokkal több olyan embert ismerünk, aki mások legfontosabb szükségleteit áldozza fel a saját buta szeszélye kedvéért.
— És mi köze ennek Solariához?
— Nos, a Solarián láthattuk, mivé válhatnak a szigetemberek — vagy az egyének, ha úgy jobban tetszik. A solarialakóknak még az is nehezére esik, hogy az egész világot megosszák egymással. Számukra a tökéletes elszigeteltségben leélt élet jelenti a szabadság netovábbját. Még a saját ivadékaik után sem vágyakoznak, sőt megölik őket, ha túl sokan vannak. Robotrabszolgákkal veszik körül magukat, melyeket ők látnak el energiával, így aztán, ha meghalnak, jelképes értelemben velük hal az egész hatalmas birtok is. Ez valami csodálatos dolog, Golan? Oda tudja állítani a becsületességben, kedvességben, kölcsönös törődésben páratlan Gaia mellé? Bliss ezt a témát nem vitatta meg velem. Ez az én érzésem.
— És mennyire magára vall, Janov, hogy így érez — felelte Trevize. — Osztom az érzését. A solariai társadalom szerintem is szörnyű, de nem volt mindig ilyen. Ők is földi emberektől származnak, és még közvetlenebbül a Térutazóktól, akik sokkal természetesebb életet éltek. A solarialakók, ki tudja, miért, egy olyan ösvényre léptek, amely a túlzásokig vitte el őket — de az ember nem ítélhet a túlzások alapján. Ismer-e akár egyet is a Galaxis sokmilliónyi lakott világából, ahol akár a jelenben, akár a múltban a solariaihoz hasonló vagy arra akár csak távolról is emlékeztető társadalom létezett volna? És vajon a Solaria kifejleszthetett volna-e ilyen társadalmat, ha nem fejelik meg robotokkal? El tudja képzelni, hogy egy egyénekből álló társadalom robotok nélkül valaha is eljuthatna a solariai szörnyűség ilyen magaslataira?
Pelorat arcán kis fintor futott át.
— Magát mintha minden ellenkezésre csábítaná, Golan… én mindenesetre úgy érzem, hogy sohasem fárad bele, hogy védje a Galaxisnak azt a típusát, amely ellen a szavazatát adta.
— Azért nem cáfolok meg mindent. Van ésszerű érv Galaxia mellett, s mihelyt megtalálom, rá fogok ismerni és el fogom ismerni. Vagy talán még pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, ha megtalálom.
— Gondolja, hogy esetleg nem találja meg?
— Honnan tudhatnám? — vont vállat Trevize. — Mit gondol, miért várok órákat, mielőtt megcsinálnám az ugrást, és mit gondol, miért fontolgatom teljesen fölöslegesen, hogy várjak még néhány napot?
— Maga mondta, hogy biztonságosabb, ha várunk még.
— Igen, ezt mondtam, de már most is elég nagy biztonságban volnánk. Valójában attól félek, hogy ezek az ismert koordinátájú Térutas világok végképp cserben fognak hagyni bennünket. Csak három ilyen bolygóról tudunk, közülük kettőt már magunk mögött hagytunk, de úgy, hogy hajszálon múlt, hogy ott nem vesztünk akármelyiken. Ugyanakkor semmiféle adatot nem szereztünk a Föld hollétére vonatkozóan, sőt ami azt illeti, a Föld puszta létezéséről sem. És most szembe kell néznem a harmadik és utolsó lehetőséggel — és ha azzal is felsülünk?
Pelorat felsóhajtott.
— Tudja, vannak régi népmesék — épp egy ilyet adtam most Fallomnak, hogy azon gyakoroljon —, amelyekben valaki kívánhat hármat — de csak hármat. Ezekben a mesékben a három jelentőségteljes számnak tűnik, talán mert ez az első páratlan szám, vagyis a legkisebb határozott szám. Tudja, háromból kettő győz. A lényeg az, hogy ezekben a történetekben a kívánságoknak nincs semmi értelmük. Soha senki sem kíván helyesen, amiből én mindig gyanítottam, hogy egy ősrégi bölcsességet takar, mégpedig azt, hogy a kívánságok kielégítésére kell törekedni, nem pedig… Hirtelen elhallgatott, zavarba jött.
— Bocsásson meg, öregem, csak az idejét vesztegetem. Ha kedvenc foglalatosságomról van szó, hajlamos vagyok a fecsegésre.
— Mindig érdekesnek találom, amit mond, Janov. Szeretném megérteni az analógiát. Kaptunk három kívánságot, és már felhasználtunk kettőt, de semmi hasznunk nem származott belőlük. Már csak egy maradt. Valamiképpen meg vagyok győződve róla, hogy megint kudarcot fogunk vallani, ezért halogatom ennyire. Ezért késleltetem az ugrást, ameddig csak tudom.
— Mihez kezd, ha most sem sikerül? Visszamegy Gaiára? A Terminusra?
— Ó nem — felelte halkan, a fejét rázva Trevize. — A kutatásnak folytatódnia kell… csak tudnám, hogyan.
56.
Eszüket vesztve menekültek. Trevize felkapta haszontalan fegyvereit, kinyitotta a légzsilipet, és mind betódultak. Csak amikor maguk alatt hagyták a felszínt, vette észre, hogy Fallomot is elhozták.
Valószínűleg nem menekülnek meg, ha a solariai légi jármű nem annyira kezdetleges, mint amilyen volt: rengeteg időbe telt, míg leereszkedett és földet ért. A Távoli csillag számítógépének ezzel szemben gyakorlatilag nem volt szüksége időre, hogy a gravitikus hajót függőlegesen felröpítse.
De bár a gravitációs kölcsönhatás s az ennek következtében fellépő tehetetlenség kiiktatása kiküszöbölte az ilyen gyors felszállással együtt járó sebesség egyébként elviselhetetlen hatásait, a légellenállással továbbra is számolni kellett. A külső burkolat hőmérséklete határozottan gyorsabb ütemben emelkedett, mint amit a haditengerészeti szabályzatok (ez esetben a hajószabványok) elviselhetőnek mondtak volna ki.
Mialatt emelkedtek, látták, hogy a második solariai hajó is földet ér, és hogy újabbak is közelednek. Vajon hány robottal tudott volna Bliss elbánni, jutott Trevize eszébe, s végül arra az álláspontra jutott, hogy elvesztek volna, ha még tizenöt percig a felszínen maradnak.
Kiérve az űrbe (de mindenesetre elég messze, hiszen még ott úsztak körülöttük a bolygó exoszférájának vékony foszlányai), Trevize az éjszakai félteke irányába fordult. Egy ugrás volt az egész, hiszen már alkonyodott, amikor otthagyták a felszínt. Sötétben a Távoli csillag hamarabb lehűlhetett, hogy aztán lassú csigavonalban folytathassa az útját, elszakadóban a bolygótól.
Pelorat kijött a szobából, melyen Bliss-szel osztozott.
— A gyerek most már normálisan alszik — mondta.
— Megmutattuk neki, hogyan használja a mosdót, s minden további nélkül megértette.
— Nem lep meg. Hasonló berendezéssel az udvarházban is találkozhatott.
— Én ott semmi ilyesmit nem láttam, pedig kerestem — mondta Pelorat mély meggyőződéssel. — Épp a kellő pillanatban értünk vissza a hajóra, már. ami engem illet.
— Mindannyian így vagyunk vele. De miért hoztuk magunkkal a gyereket. Pelorat bocsánatkérően vonta fel a vállát.
— Bliss nem hagyta volna ott. Úgy érezhette, megment egy életet cserébe azért, amit elvett. Nem képes elviselni…
— Tudom — vágott közbe Trevize.
— Nagyon furcsa formájú gyerek — jegyezte meg Pelorat.
— Annak kell lennie, ha egyszer hermafrodita — szögezte le Trevize.
— Tudja, vannak heregolyói.
— Aligha lehetne meg nélkülük.
— És van még valamije, amit nem tudok másképp meghatározni, mint egy nagyon kicsi vaginát.
— Undorító — fintorgott Trevize.
— Én nem mondanám, Golan — tiltakozott Pelorat.
— Alkalmazkodott a szükségleteihez. Csak egy megtermékenyített petesejtet vagy valami aprócska embriót hoz a világra, amely laboratóriumi körülmények között fejlődik, tovább, a robotok gondviselése mellett.
— És mi történik, ha a robotrendszerük meghibásodik? Akkor többé nem is tudnak létrehozni életképes fiatalokat.
— Bármelyik világ kerülhet súlyos helyzetbe, ha a társadalmi felépítése teljesen tönkremegy.
— Nem mintha megszakadna a szívem a solarialakókért.
— Hát — ismerte el Pelorat —, bevallom, nem látszott valami vonzó világnak — legalábbis számunkra. De csak az emberek és a társadalmi berendezkedésük volt tökéletesen idegen, drága öregem. De ha elvonatkoztatunk az emberektől és a robotoktól, a világ máskülönben…
— Éppúgy széteshet, ahogy az Aurórán már tapasztaltuk is a jeleit — vágott közbe Trevize. — Bliss hogy van, Janov?
— Attól tartok, kimerült. Most alszik. Nagyon nehéz dolga volt, Golan.
— Ami azt illeti, nekem sem volt egy örömmámor.
Trevize becsukta a szemét, és arra gondolt, ő is megérdemelne egy kis alvást, és sort is kerít rá, mihelyt végképp megbizonyosodik róla, hogy a solarialakóknak nincsenek űrhajóik. A számítógép mindeddig semmiféle mesterségesen előállított tárgy jelenlétét nem észlelte az űrben.
Keserű szájízzel gondolt az eddig meglátogatott két Térutas bolygóra. Az egyiken ellenséges vadkutyákkal, a másikon magányos és ellenséges hermafroditákkal találkoztak — de egyik sem adott még csak halvány utalást sem a Föld lehetséges hollétére. A két látogatás egyetlen kézzelfogható eredménye: Fallom.
Kinyitotta a szemét. Pelorat azóta is ott ült a számítógép másik oldalán, és komoly tekintettel figyelte őt.
— Ott kellett volna hagynunk ezt a solariabeli gyereket — jelentette ki Trevize hirtelen támadt meggyőződéssel.
— Megölték volna szegénykét — mondta Félórát.
— Akkor is ahhoz a világhoz tartozik — erősködött Trevize. — Annak a társadalomnak a része. Az, hogy halálra ítélik, csak mert fölöslegessé vált, szintén része a világnak, amelybe beleszületett.
— Ó, drága barátom, ez a fajta szemlélet szívtelenségre vall.
— Racionális gondolkodásra vall. Azt sem tudjuk, hogyan kell gondját viselni, és könnyen meglehet, hogy hosszú sínylődés után a végén mégiscsak elpusztul. Például mit eszik az ilyen?
— Gondolom, mindent, amit mi, öregem. A gond tulajdonképpen az, hogy mit eszünk mi? Mennyink van még a készletből?
— Rengeteg. Rengeteg. Még az új utast is beleszámítva.
Pelorat nem látszott felhőtlenül boldognak e megjegyzés hallatán.
— Meglehetősen egyhangúvá vált a koszt — panaszolta. — A Comporellonon kellett volna újítanunk… nem mintha olyan kitűnő konyhájuk lett volna.
— Nem állt módunkban. Ha emlékszik még, elég sietősen távoztunk, ahogy az Auróráról is, nem beszélve a Solariáról. De mit számít egy kis egyhangúság? Elrontja ugyan az ember örömét, de életben tartja.
— Ha szükségünk volna rá, fel tudnánk frissíteni a készleteinket?
— Bármikor, Janov. Kicsiny hely a Galaxis, ha a hajónk gravitikus, a meghajtásunk pedig hipertéri. Napok alatt elérhetünk bárhova. Csak az a baj, hogy a fél Galaxist riadóztatták, hogy figyeljék a hajónkat, így most egy ideig inkább nem kerülnék a szemük elé.
— Azt meghiszem. Bandert mintha egyáltalán nem érdekelte volna a hajónk.
— Lehet, hogy tudatosan hagyta figyelmen kívül. Gyanítom, hogy a solarialakók régen felhagytak már az űrhajózással. Leghőbb vágyuk, hogy békén hagyják őket, és aligha élvezhetnék az elszigeteltség biztonságát, ha örökké ide-oda utazgatnának az űrben, s ezzel kikürtölnék, hogy ők is a világon vannak.
— És most mit fogunk csinálni, Golan?
— Van egy harmadik világ, ahová el kell látogatnunk — válaszolta Trevize.
— Az első kettő alapján attól sem sok jót remélek — ingatta a fejét Pelorat.
— Pillanatnyilag én sem, de mihelyt aludtam egy szemhunyásnyit, odaülök a számítógéphez, és betáplálom az útvonalunkat ehhez a harmadik világhoz.
57.
Trevize jóval tovább aludt, mint gondolta, de végtére is mindegy volt. A hajó fedélzetén megszűnt a nappalok és éjszakák normális váltakozása, és a huszonnégy órás ritmus sohasem működött tökéletesen. Az órák azzal teltek, amire szánták őket. Trevize és Pelorat (és különösen Bliss) minden további nélkül borították fel az úgynevezett napirendet, már amennyiben ez a napirend az étkezést és az alvást jelentette.
Trevize még vakarózás közben is azon töprengett, ne aludjon-e még egy vagy két órát (a vízzel való takarékoskodás céljából tanácsosabb volt levakarni, mintsem leöblíteni a szappanhabot), amikor megfordulván szembetalálta magát Fallommal, aki tágra nyílt szemmel bámulta, s közben ugyanolyan meztelen volt, mint ő.
Akaratlanul is hátraugrott, amitől — tekintve a meglehetősen szűkre szabott utasteret — alaposan be is ütötte magát valamibe. Felnyögött.
Fallom kíváncsian bámult rá, és rámutatott Trevize péniszére. Bár a szavait nem lehetett érteni, a viselkedése hitetlenkedésről árulkodott. Trevize nem tehetett mást, ha meg akarta őrizni saját lelki békéjét, mint hogy a kezével eltakarja a péniszét.
Akkor Fallom megszólalt élesen csipogó hangján:
— Üdvözöllek.
Trevize kissé megrökönyödött, hogy a gyerek váratlanul galaktikus nyelven szólalt meg, de az egész úgy hangzott, mintha betanulta volna.
Fallom folytatta, lelkiismeretesen ejtve ki minden egyes szót:
— Bliss-mond-te-mos-engem.
— Igen? — kérdezte Trevize, s a kezét Fallom vállára tette.
— Te-itt-maradsz.
A padlóra bökött, és Fallom természetesen rögtön odanézett, ahová az ujj mutatott. Látszott rajta, hogy semmit sem ért.
— Ne mozdulj — mondta Trevize, erősen megfogva a gyerek mindkét karját, s úgy nyomta az oldalához, hogy az egyértelműen sugallja a mozdulatlanságot. Sietősen megszárítkozott, belebújt az alsónadrágjába, majd a pantallójába.
Kilépett és elüvöltötte magát:
— Bliss!
Nehezen távolodhatott volna el bárki is a hajón négy méternél messzebbre a másiktól, így aztán Bliss azonnal megjelent a szobája ajtajában. Mosolyogva szólt:
— Engem hívott, Trevize, vagy a lágy szellő sóhaját hallottam a hullámzó fű felett?
— Ne viccelődjünk, Bliss. Mi ez? — Hüvelykujjával a válla mögé bökött.
Bliss elnézett mellette, majd így felelt:
— Nos, annak az ifjú solarialakónak látszik, akit tegnap hoztunk a hajóra.
— Hozott a hajóra. Miért akarja, hogy én mossam le?
— Azt gondoltam, maga is akarja. Nagyon éleselméjű teremtés. Ragadnak rá a galaktikus nyelv szavai. Amit egyszer elmagyarázok neki, többé nem felejti el. Persze, az én segítségemmel.
— Ez csak természetes.
— Igen. Most nyugodt lelkiállapotban tartom. Amikor azok a zavaros események zajlottak a bolygón, akkor bódulatban tartottam. Arról is gondoskodtam, hogy egy jó nagyot aludjon itt a hajón, és mindent megteszek, hogy eltereljem a figyelmét elvesztett robotjáról, Jembyről, amelyet, úgy látom, nagyon szeretett.
— Hogy végül itt is jól érezze magát, gondolom.
— Ezt szeretném. Alkalmazkodóképes, hiszen fiatal, és én is erre bátorítom, már amennyire befolyásolni merem az elméjét. Meg akarom tanítani a galaktikus nyelvre.
— Akkor mossa le maga. Megértette? Bliss vállat vont.
— Lemosom, ha ragaszkodik hozzá, de azt szerettem volna, ha mindannyiunkkal barátságot köt. Hasznos volna, ha mindhárman betölthetnénk a szülői funkciókat. Ebben azért maga is együttműködhetne.
— Ennyire azért nem. És ha lemosta, szabaduljon meg tőle. Beszélni szeretnék magával.
Bliss hangja hirtelen érezhetően ellenségessé vált.
— Hogy érti azt, hogy szabaduljak meg tőle?
— Nem úgy gondoltam, hogy lökje ki a légzsilipen. Úgy értettem, hogy tegye be a szobájába. Ültesse le egy sarokba. Beszélni akarok magával.
— Állok rendelkezésére — mondta a lány hűvösen.
Trevize utána bámult, ügyelve, nehogy a haragja rögtön elpárologjon, aztán belépett a vezérlőfülkébe, és bekapcsolta a megfigyelőernyőt.
Balra látszott a Solaria fénylő sarlóval díszített sötét korongja. Trevize mindkét kezét az asztalra helyezte, hogy kapcsolatba lépjen a számítógéppel, s dühe szinte azonnal lecsillapodott. Csak nyugodt elmével lehetett hatásosan összekapcsolódni a számítógéppel, s ez a fajta kézfogás immár feltételes reflexként váltotta ki belőle a józan komolyságot.
A hajó és a bolygó közti térben egyetlen ember készítette tárgy sem mutatkozott. A solarialakók (vagy inkább a robotjaik) nem tudták vagy nem akarták üldözőbe venni.
Nagyon helyes. Akkor kiléphet az éjszaka árnyékából. Hiszen így is, úgy is eltűnik előlük, ahogy a Solaria korongja egyre kisebb lesz, akárcsak az a távolabbi, de sokkal nagyobb korong, a nap, amely körül a bolygó kering.
Utasította a számítógépet, hogy a bolygósíkból is emelje ki a hajót, amely így nagyobb biztonsággal gyorsulhat fel. Akkor még hamarabb elérhetnek oda, ahol a kellőképpen alacsony térgörbület biztonságossá teszi az ugrást.
És mint ilyen esetekben oly sokszor, megint belefeledkezett a csillagok látványába. Szinte megbabonázták nyugodt változatlanságukkal. A távolság elfedte örvénylő, ingatag természetüket, s nem látszottak egyébnek apró fénypontoknál.
Az egyik ilyen pont lehet az a nap, amely körül a Föld forog — az eredeti nap, melynek sugárzása megszülte az életet, s jótékony hatására kifejlődött az emberiség.
Persze, ha a Térutazók világai a csillagok világának fényes és feltűnő tagjai körül keringtek, s azok mégsem szerepeltek a számítógép galaktikus térképén, akkor ugyanez megeshetett a nappal is.
Vagy csak a Térutas világok napjait hagyták ki valami őskori egyezmény értelmében, hogy békességben magukra maradhassanak? Lehet, hogy a Föld napja mégiscsak szerepel a térképen, de semmi sem különbözteti meg azoktól a csillagoktól, melyek napszerűek ugyan, de nem kering körülöttük lakható bolygó?
Végtére is nagyjából harmincmilliárd napszem csillag létezik a Galaxisban, és ezer közül csak egynek vannak lakható bolygói. Néhány száz parszeknyi távolságon belül most is ezer ilyen lakható bolygó lehet körülötte. Vizsgálja át egyenként a napszerű csillagok bolygórendszerét?
Vagy az eredeti nap talán nem is a Galaxisnak ebben a részében van? Hány más térség vallhatja erős meggyőződéssel, hogy az ő szomszédságukban van, hogy ők az őseredeti Telepesek?
Információt keresett, és mindeddig semmit sem talált.
Nem hitte, hogy még ha alaposan átkutatják is az Aurora ezeréves romjait, találtak volna adatokat a Földről. De még jobban kételkedett abban, hogy a solarialakókat rávehettek volna bármiféle felvilágosítás megadására.
Aztán újra: ha a Földdel kapcsolatos minden információnak nyoma veszett a trantori nagy Könyvtárban; ha róla semmi adat nem maradt meg Gaia nagy közös emlékezetében, akkor nem sok esélye van rá, hogy a Térutazók elveszett világain esetleg még létező adatok a tudomására juthatnak.
És ha a vakszerencse révén mégis megtalálná a Föld napját, aztán magát a Földet, vajon nem kényszerítené-e valami erő, hogy észre se vegye, mire bukkant? És ha a Föld védekezése tökéletes? Ha saját elhatározásából bújik a teljes homályba?
Tulajdonképpen mit is keres ő?
A Földet? Vagy úgy gondolta (nem egészen érthető okból), hogy a Seldon-tervben lévő törést a Földön fogja megtalálni?
A Seldon-terv immár ötszáz éve működik: általa az emberi faj (állítólag) végül biztos révbe jut az Elsőnél hatalmasabb, nemesebb és szabadabb Második Galaktikus Birodalom méhében — és ő, Trevize, mégis ellene szavazott, mégpedig Galaxia javára.
Galaxia egyetlen hatalmas organizmus lenne, míg a Második Galaktikus Birodalom — méreteit és változatosságát tekintve bármilyen óriási is — nem több, mint az önmagához képest mikroszkopikus méretű egyéni szervezetek puszta egyesülése. Egy újabb példa az egyének olyan fajta szövetségére, amelyet az emberiség — amióta csak létezik — kialakított. A Második Galaktikus Birodalom a faj legátfogóbb és legnagyszerűbb szerveződése lehet — de akkor sem lenne más, mint e faj egy újabb szerveződése.
Ahhoz, hogy Galaxia — a faj szerveződésének ez a merőben másféle eleme — jobb legyen, mint a Második Galaktikus Birodalom, kell valami törésnek lennie a Tervben, valami olyan sajátosság, amit maga a nagy Hari Seldon sem vett figyelembe.
De ha ezt a valamit Seldon nem vette észre, hogyan tudná Trevize kisimítani a törést? Ő nem matematikus; nem tud semmit, de egyáltalán semmit a Terv részleteiről; egy szót sem értene belőle, még akkor sem, ha valaki elmagyarázná neki.
Ő csupán az alaptételeket ismeri — hogy az emberi lények óriási tömegéit érinti, s e tömegek nem ismerhetik a megvalósult következményeket. Az első alaptétel magától értetődően igaz, tekintve a Galaxis nagy népsűrűségét, a másodiknak pedig igaznak kell lennie, mivel a Terv részleteit csak a második alapítványbeliek ismerik, s titkukat, amennyire lehetett, meg is őrizték.
Ez pedig maga után vont egy eddig föl nem ismert alaptételt, egy magától értetődő és olyannyira természetesnek tartott alaptételt, hogy soha szóba se került, de még gondolni se gondoltak rá — és mégis lehet, hogy ez az alaptétel hamis volt. Márpedig ha ez az alaptétel hamis volt, akkor megváltozna a Terv végső következtetése, és a kívánatos jövőt nem a Birodalom, hanem Galaxia jelentené.
De hogyan lehet hamis az az alaptétel, amely annyira magától értetődő, annyira nyilvánvaló, hogy még csak említeni sem említették soha? És ha soha senki sem említette, még csak nem is gondolt rá, hogyan jöhetett rá Trevize, hogy ott van, vagy ha a létezését megsejtette is, hogyan ismerhetett rá a természetére?
Valóban ő lenne a tökéletes megérzésekkel rendelkező ember — ahogy Gaia állította? Ő, Trevize az, aki mindig tudja, hogyan kell helyesen cselekedni, még akkor is, ha fogalma sincs, miért teszi azt, amit tesz?
Most éppen sorra járja azokat a Térutas világokat, amelyekről tudomást szerzett. Valóban ezt kellett tennie? Megtalálta a választ a Térutas világokon? Vagy legalábbis a válasz első szavait?
Mi volt az Aurórán a romokon és a vadkutyákon kívül? (És nyilván más, elvadult állatokon — dühöngő bikákon? óriási patkányokon? lesből vadászó, zöld szemű macskákon? — kívül.) Solaria élt ugyan, de mi volt rajta robotokon és energiaátalakító emberi lényeken kívül? Mi köze bármelyiknek is a Seldon-tervhez, ha nem rejtőzött rajtuk a Föld hollétének a titka?
És ha igen, akkor is mi köze a Földnek a Seldon-tervhez? Őrültség volna az egész? Túl sokáig hallgatta és túl komolyan vette volna a saját tévedhetetlenségének agyszüleményét?
A szégyenkezés elsöprő erejű hulláma elborította, szinte elakadt belé a lélegzete. Kinézett a csillagokra — a távoli, közömbös csillagokra —, és arra gondolt: Nem lehetek más, mint a Galaxis Bolondja.
58.
Bliss hangjára riadt föl:
— Nos, Trevize, miért akart… Van valami baj? — A lány hangja elcsuklott a hirtelen támadt aggodalomtól.
Trevize fölnézett, s egy másodpercig úgy érezte, nem tudja lerázni magáról ezt a rossz hangulatot. Aztán erőt vett magán, s azt mondta:
— Nem, dehogy. Nincs semmi baj. Én… én csak elgondolkodtam. Hébe-hóba ilyesmi is megesik velem.
Kényelmetlenül érintette, hogy Bliss tud olvasni az érzelmeiben. Hogy be kell érnie az ígéretével, ami csak arról szól, hogy az agyába nem fog bepillantani.
De úgy látszott, a lány elfogadja az állítását.
— Most Pelorat van Fallommal, galaktikus kifejezéseket tanít neki — mondta. — Úgy látom, komolyabb ellenvetés nélkül eszi a mi ételeinket. De miért akart beszélni velem?
— Ne itt, ha lehet — mondta Trevize. — A számítógépnek pillanatnyilag nincs szüksége rám. Ha nem bánja, menjünk be a szobámba, az ágy be van vetve, leülhet rá, én majd a székre ülök. Vagy fordítva, ha úgy jobb magának.
— Nekem mindegy. — Egykettőre Trevize szobájához értek. A lány fürkésző szemmel nézett rá. — Már nem látszik dühösnek.
— Ellenőrzi az agyamat?
— Szó sincs róla. Ellenőrzöm az arcát.
— Nem vagyok dühös. Időnként kijövök a béketűrésből, de ez nem jelenti azt, hogy dühös vagyok. De ha nincs ellenére, volna néhány kérdés, amit meg kell beszélnünk.
Bliss letelepedett Trevize ágyára, kiegyenesítette a derekát, és széles pofacsontú arcára, sötétbarna szemébe komoly kifejezés költözött. Vállig érő fekete haja szépen meg volt fésülve, karcsú kezét lazán az ölébe ejtette. Gyenge parfümillat lengte körül. Trevize elmosolyodott.
— Kicsípte magát. Talán azt gondolta, csak nem fogok üvöltözni egy ilyen csinos fiatal lánnyal.
— Nyugodtan előadhatja üvöltve és rikácsolva is azt, amit akar, ha ettől jobban érzi magát. Csak azt nem akarom, hogy Fallommal üvöltözzön és rikácsoljon.
— Nem állt szándékomban. Ami azt illeti, magával sem akartam üvöltözni vagy rikácsolni. Nem határoztuk el, hogy barátok leszünk?
— De igen, Trevize.
— Akkor hogy lehet, hogy annyit késlekedett, míg végre elbánt a solariai robotokkal, miután kijutottunk az udvarházból és elértük a hajót? Engem megaláztak, fizikailag is bántalmaztak, maga mégse tett semmit. S bár minden perc azzal fenyegetett, hogy újabb robotok érkeznek a helyszínre, és nem fogunk bírni a túlerővel, maga mégse tett semmit.
Bliss komolyan nézett rá, s úgy kezdett a válaszhoz, mintha elsősorban elmagyarázni s nem védeni akarná azt, amit tett.
— Nem arról van szó, hogy nem csináltam semmit, Trevize. Tanulmányoztam a testőr robotok agyát, mert meg akartam tudni, hogyan kell kezelni őket. — Tudom, mit csinált. Legalábbis maga elmondta akkor. Csak nem látom be, mi értelme volt. Miért az agyakkal pepecselt, amikor simán elpusztíthatta volna őket — ahogy végül meg is tette?
— Gondolja, hogy olyan könnyű elpusztítani egy intelligens lényt? Trevize undorral húzta el a száját.
— Ugyan már, Bliss. Intelligens lény? Hiszen csak egy robot volt.
— Csak egy robot? — Bliss hangjában felizzott a szenvedély. — Mindig ezzel érvel. Csak. Csak! Miért kellett volna a solarialakónak, Bandernak haboznia, hogy megöljön bennünket? Mi csak transzduktor nélküli emberi lények voltunk. Miért kellett volna egy percig is habozni, hogy sorsára hagyjuk-e Fallomot? Hiszen csak egy solariabeli volt, annak is egy éretlen példánya. Ha ki akar kiáltani csak ennek vagy csak annak bárkit vagy bármit, akit vagy amit el akar pusztítani, akkor elpusztíthat mindent, amit csak akar! Számukra mindig találhat valamilyen kategóriát.
— Ne túlozzon el egy tökéletesen helyénvaló megjegyzést csak azért, hogy nevetségessé tegye — felelte Trevize. — Az a robot csak egy robot volt. Ezt nem tagadhatja. Nem volt ember. Nem volt értelmes a mi felfogásunk szerint. Az értelem megjelenésének gépi utánzata volt.
— Milyen könnyen beszél arról, amiről semmit sem tud — vágott vissza Bliss. — Én Gaia vagyok. Igen, ugyanakkor Bliss is vagyok, de alapvetően Gaia vagyok. Egy olyan világ, amely becsben tartja és jelentőségteljesnek ismeri el minden egyes atomját, és amely még fokozottabban érzi ezt atomjai bármilyen szerveződése láttán. Én(mi)Gaia nem egykönnyen pusztít el egy szervezetet, de boldogan építené be egy még teljesebb szerveződésbe — feltéve, ha ezzel nem árt az egésznek.
Az általunk ismert legmagasabb rendű szerveződés értelmet teremt, és az értelem elpusztításának kényszere a legfájóbb kényszer. Hogy gépi vagy biokémiai eredetű értelemről van-e szó, az aligha nyom valamit is a latban. Tény, hogy a testőr robot olyanfajta intelligenciát képviselt, amivel én(mi)Gaia még sohasem találkozott. Gyönyörűség volt megismerkedni vele. Megölni pedig elképzelhetetlen — legföljebb a közvetlen életveszély pillanatában.
— Három magasabb rendű értelem forgott veszélyben — jegyezte még Trevize szárazon —, a saját személye, Peloraté, azé az emberé, akit szeret, és ha nem haragszik meg, hogy szóba hozom, az enyém.
— Négy! Mindig megfeledkezik Fallomról. Még nem volt szó veszélyről. Én úgy ítéltem meg. Hallgasson ide. Tegyük fel, hogy meglát egy festményt, egy értékes, művészi mestermunkát, amely halálos veszedelmet hoz magára. Mindössze annyit kell tennie, hogy hoz egy óriási ecsetet, belemártja valami festékbe, aztán vaktában nekiesik, bemázolja a képet, amely így örökre megsemmisül, és maga biztonságba kerül. De tegyük fel, hogy maga ehelyett gondosan szemügyre veszi a képet, majd itt egy leheletnyi festéket, ott egy foltot tesz hozzá, amott egy icipicit levakar róla, és ezzel sikerül annyira megváltoztatnia, hogy a halált elkerülje, a festmény remekmű voltán mégse essék csorba. Természetesen a módosítást csak a leglelkiismeretesebb gondossággal lehet végrehajtani. Ehhez idő kell, nem vitás, de ha van rá idő, talán megmentheti a festményt is meg az életét is.
— Lehetséges — mondta Trevize. — De maga a végén jóvátehetetlenül elpusztította a festményt. Jött a széles ecset, és letörölte a csodálatos színeket és a formák végtelen gazdagságát. És maga habozás nélkül hajlandó volt erre is, amikor egy kis hermafrodita élete forgott kockán, holott nem indította meg, amikor akár a mi, akár a maga élete került veszélybe.
— Mi, Külvilágiak még akkor sem voltunk olyan közvetlen veszedelemben, mint abban a pillanatban Fallom — én legalábbis úgy láttam. Választanom kellett a testőr robotok és Fallom között, és miután nem volt vesztegetni való időm, Fallomot kellett választanom.
— Erről van szó, Bliss? Hogy gyors fejszámolás után döntött az egyik agy javára a másik ellenében, mert azonnal átlátta, melyik a bonyolultabb és értékesebb?
— Igen.
— És ha én azt mondom magának — folytatta Trevize —, hogy akkor csak egy gyerek állt maga előtt, egy halálra ítélt gyerek? Hogy felülkerekedett magában az ösztönös anyai érzés, és megmentette őt, noha korábban, amíg csak három felnőtt élete forgott kockán, megpróbált minden szempontot figyelembe venni?
Bliss enyhén elpirult.
— Lehet, hogy ilyesmi is volt benne; de nem úgy, hogy ilyen gunyorosan beszélhetne róla. Volt mögötte józan megfontolás is.
— Kétlem. Ha lett volna mögötte józan megfontolás, az is eszébe juthatott volna, hogy a gyereknek csak a saját társadalmában elkerülhetetlen és hagyományos sorsot szánják. Ki tudja, hány ezer gyereket kaszaboltak már le, hogy ne legyenek többen, mint ahány a solariaiak szerint megfelel az ő világuknak?
— Többről van itt szó, Trevize. A gyereket megölték volna, mert Örökösnek túl fiatal volt, és mindez azért történt volna, mert a szülője időnap előtt halt meg mégpedig azért, mert ezt a szülőt én megöltem.
— Megölte, amikor arról volt szó, hogy vagy ő öl, vagy őt ölik meg.
— Ez nem fontos. Azt a szülőt én megöltem. Nem tudtam volna elviselni és nem engedhettem meg, hogy az én tettem miatt elpusztítsák a gyereket. Aki által egyébként egy olyan agyat ismerhetünk meg, amilyet Gaia még sohasem tanulmányozott.
— Egy gyerekagyat.
— Nem marad örökké az. A továbbiakban ki fogja fejleszteni a kétoldali transzduktorlebenyeket. É lebenyek olyan solariai képességekkel ruházzák majd fel, amelyekkel Gaia egésze sem tud vetekedni. Engem halálosan kimerített, ha csak egy kis fényt kellett gyújtani, vagy amikor üzembe helyeztem az ajtó nyitószerkezetét. Bander el tudott látni energiával egy éppolyan bonyolult s méreteit tekintve még nagyobb birtokot, mint az a város, amelyben a Comporellonon jártunk — és közben még időnként aludt is.
— Vagyis maga az agy területén végzett alapkutatások szempontjából fontosnak tartja a gyereket.
— Bizonyos értelemben igen.
— Én nem így érzem. Én úgy fogom föl a dolgot, hogy magunkkal hoztuk a hajóra a veszélyt. Az óriási veszélyt.
— Veszélyt? Milyen értelemben? Tökéletesen alkalmazkodni fog — az én segítségemmel. Rendkívül értelmes, és a maga módján már jelzi is, hogy vonzódik hozzánk. Azt eszi, amit mi, oda megy, ahová mi, és én(mi)Gaia felbecsülhetetlen értékű tudáshoz jut az agyát illetően.
— És ha utódokat hoz a világra? Párosodnia nem kell. Önmagát termékenyíti meg.
— Még sok-sok évig nem lesz termékeny. A Térutazók évszázadokig éltek, és a solarialakók sohasem akarták gyarapítani a számukat. A késleltetett reprodukció talán benne van a népesség génjeiben. Fallomnak még sokáig nem lesznek gyermekei.
— Honnan tudja ezt?
— Nem tudom. Csak próbálok logikusan gondolkozni.
— Én pedig állítom, hogy Fallom veszélyessé fog válni.
— Ezt maga nem tudja. És nem is gondolkodik logikusan.
— Érzem, Bliss, anélkül hogy tudnám az okát. Ma még. És épp maga állította, nem én, hogy a megérzéseim csalhatatlanok.
Bliss erre összevonta a szemöldökét, és látszott rajta, hogy Trevize szavai kényelmetlenül érintik.
59.
Pelorat megállt a vezérlőfülke ajtajában, s meglehetősen zavart képpel kukkantott be. Mintha azt akarná eldönteni, komolyan dolgozik-e Trevize vagy sem.
Trevize az asztalon nyugtatta a kezét, mint mindig, amikor a számítógép részévé akart válni, s tekintetét a megfigyelőernyőre függesztette. Pelorat tehát úgy döntött, hogy Trevize komolyan dolgozik; ezért aztán türelmesen, s amennyire tudott, mozdulatlanul várakozott, de legalábbis mindent megtett, hogy ne zavarja a másikat.
Végre Trevize fölnézett Peloratra. Nem mintha tökéletesen tudatára ébredt volna a jelenlétének. Valahányszor összekapcsolódott a számítógéppel, a szeme fátyolossá s kicsit életlenné vált, mintha ilyenkor másképp látna, gondolkodna, élne, mint rendesen.
De lassan bólintott Pelorat felé, mintha a másik ember látványa, ha nehezen is, de végül csak rányomódott volna a látólebenyére. Kis idő múlva fölemelte mindkét kezét, elmosolyodott, és ismét a régi önmaga volt.
— Félek, hogy zavarom, Golan — szólalt meg bocsánatkérően Pelorat.
— Nem komolyan, Janov. Csak ellenőriztem, hogy felkészültünk-e már az ugrásra. Nagyjából igen, de talán a biztonság kedvéért adok még néhány órát magunknak.
— Szerepet játszhat itt a szerencse vagy véletlen tényezők?
— Ez csak amolyan mondás — mosolygott Trevize —, de elméletben azért számolni kell véletlen tényezőkkel is. Mit forgat a fejében?
— Leülhetek?
— Persze, de menjünk át a szobámba. Hogy van Bliss?
— Remekül. — Megköszörülte a torkát. — Megint alszik. Szüksége van az alvásra, megérti, ugye?
— Tökéletesen megértem. A hipertéri távolság miatt.
— Pontosan, öregem.
— És Fallom? — Trevize ledőlt az ágyra, átengedve a széket Peloratnak.
— Azokra a könyveimre gondol, amikről a számítógépe másolatokat készített nekem? A népmesékre? Már olvassa őket. Persze, még nagyon keveset ért meg a galaktikus nyelvből, de úgy látom, szereti kiejteni a szavakat. A fiú… folyton úgy gondolok rá, mintha fiú volna. Maga szerint miért van ez, öregem?
— Talán mert maga is hímnemű — vont vállat Trevize.
— Meglehet. Tudja, hogy félelmetesen intelligens?
— Biztos vagyok benne. Pelorat elbizonytalanodott.
— Úgy érzem, maga nem nagyon kedveli Fallomot.
— Személyesen semmi kifogásom ellene, Janov. Nekem sohasem voltak gyerekeim, és nagy általánosságban sohasem kedveltem őket különösebben. Magának voltak gyerekei, ha jól emlékszem.
— Egy fiam… Gyönyörűségem telt benne, ahogy visszaemlékszem, amikor még kisfiú volt. Talán ezen él bennem Fallom úgy, mintha fiú volna. Visszavisz engem a negyedszázaddal ezelőtti időbe.
— Nincs ellenemre, hogy szereti, Janov.
— Maga is megszeretné, ha adna rá alkalmat magának.
— Bizonyára, Janov, és lehet, hogy egyszer még megadom magamnak ezt az alkalmat. Peloraton újra erőt vett a tétovaság.
— Azt is tudom, hogy belefáradt már a Bliss-szel való örökös vitázásba.
— Tulajdonképpen nem hiszem, hogy sokat vitatkoznánk, Janov. Végül is egész jól kijövünk egymással. Tegnap még azt is értelmesen megvitattuk — semmi kiabálás, semmi vádaskodás —, hogy miért halogatta a testőr robotok semlegesítését. Ha jól meggondolom, őrá van bízva az életünk, tehát a barátság a legkevesebb, amivel tartozom neki, nem igaz?
— Igen, ezt értem, de én a vitázáson nem a veszekedést értettem. Én a Galaxia kontra egyéniség körüli állandó szóváltásra gondoltam.
— Ó, hát arra! Gondolom, ez ezután is folytatódik — udvarias formában.
— Nem bánja, Golan, ha most én érvelek helyette?
— Teljes mértékben helyeslem. A magáévá tette Galaxia eszméjét, vagy egyszerűen boldoggá teszi, ha egyetérthet Bliss-szel?
— Őszintén szólva a magamévá tettem. Azt gondolom, hogy Galaxia az, aminek meg kellene valósulnia. Maga jelölte ki az eseményeknek ezt az irányát, és én egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy ez volt a helyes választás.
— Mert ezt választottam? Ez nem érv. Mondhat Gaia, amit akar, maga tudja, hogy tévedhettem is. Ne hagyja hát, hogy Bliss ezen az alapon győzze meg Galaxiáról.
— Nem hiszem, hogy tévedett volna. Ezt Solaria mutatta meg nekem, nem pedig Bliss.
— Hogyan?
— Nos, azzal kezdem, hogy maga meg én szigetemberek vagyunk.
— Ez az ő kifejezése, Janov. Én szívesebben nevezem egyénnek magunkat.
— Szemantikai kérdés, drága barátom. Nevezze, aminek akarja, mindenképpen be vagyunk zárva a saját bőrünkbe, a saját egyéni gondolataink közé, és először és legfőképpen csak magunkra gondolunk. A legfontosabb természeti törvényünk az önvédelem, még akkor is, ha ezzel a létében fenyegetünk másvalakit.
— Az ember azt is megtanulta, hogy az életét áldozza másokért.
— Ritka jelenség. Sokkal több olyan embert ismerünk, aki mások legfontosabb szükségleteit áldozza fel a saját buta szeszélye kedvéért.
— És mi köze ennek Solariához?
— Nos, a Solarián láthattuk, mivé válhatnak a szigetemberek — vagy az egyének, ha úgy jobban tetszik. A solarialakóknak még az is nehezére esik, hogy az egész világot megosszák egymással. Számukra a tökéletes elszigeteltségben leélt élet jelenti a szabadság netovábbját. Még a saját ivadékaik után sem vágyakoznak, sőt megölik őket, ha túl sokan vannak. Robotrabszolgákkal veszik körül magukat, melyeket ők látnak el energiával, így aztán, ha meghalnak, jelképes értelemben velük hal az egész hatalmas birtok is. Ez valami csodálatos dolog, Golan? Oda tudja állítani a becsületességben, kedvességben, kölcsönös törődésben páratlan Gaia mellé? Bliss ezt a témát nem vitatta meg velem. Ez az én érzésem.
— És mennyire magára vall, Janov, hogy így érez — felelte Trevize. — Osztom az érzését. A solariai társadalom szerintem is szörnyű, de nem volt mindig ilyen. Ők is földi emberektől származnak, és még közvetlenebbül a Térutazóktól, akik sokkal természetesebb életet éltek. A solarialakók, ki tudja, miért, egy olyan ösvényre léptek, amely a túlzásokig vitte el őket — de az ember nem ítélhet a túlzások alapján. Ismer-e akár egyet is a Galaxis sokmilliónyi lakott világából, ahol akár a jelenben, akár a múltban a solariaihoz hasonló vagy arra akár csak távolról is emlékeztető társadalom létezett volna? És vajon a Solaria kifejleszthetett volna-e ilyen társadalmat, ha nem fejelik meg robotokkal? El tudja képzelni, hogy egy egyénekből álló társadalom robotok nélkül valaha is eljuthatna a solariai szörnyűség ilyen magaslataira?
Pelorat arcán kis fintor futott át.
— Magát mintha minden ellenkezésre csábítaná, Golan… én mindenesetre úgy érzem, hogy sohasem fárad bele, hogy védje a Galaxisnak azt a típusát, amely ellen a szavazatát adta.
— Azért nem cáfolok meg mindent. Van ésszerű érv Galaxia mellett, s mihelyt megtalálom, rá fogok ismerni és el fogom ismerni. Vagy talán még pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, ha megtalálom.
— Gondolja, hogy esetleg nem találja meg?
— Honnan tudhatnám? — vont vállat Trevize. — Mit gondol, miért várok órákat, mielőtt megcsinálnám az ugrást, és mit gondol, miért fontolgatom teljesen fölöslegesen, hogy várjak még néhány napot?
— Maga mondta, hogy biztonságosabb, ha várunk még.
— Igen, ezt mondtam, de már most is elég nagy biztonságban volnánk. Valójában attól félek, hogy ezek az ismert koordinátájú Térutas világok végképp cserben fognak hagyni bennünket. Csak három ilyen bolygóról tudunk, közülük kettőt már magunk mögött hagytunk, de úgy, hogy hajszálon múlt, hogy ott nem vesztünk akármelyiken. Ugyanakkor semmiféle adatot nem szereztünk a Föld hollétére vonatkozóan, sőt ami azt illeti, a Föld puszta létezéséről sem. És most szembe kell néznem a harmadik és utolsó lehetőséggel — és ha azzal is felsülünk?
Pelorat felsóhajtott.
— Tudja, vannak régi népmesék — épp egy ilyet adtam most Fallomnak, hogy azon gyakoroljon —, amelyekben valaki kívánhat hármat — de csak hármat. Ezekben a mesékben a három jelentőségteljes számnak tűnik, talán mert ez az első páratlan szám, vagyis a legkisebb határozott szám. Tudja, háromból kettő győz. A lényeg az, hogy ezekben a történetekben a kívánságoknak nincs semmi értelmük. Soha senki sem kíván helyesen, amiből én mindig gyanítottam, hogy egy ősrégi bölcsességet takar, mégpedig azt, hogy a kívánságok kielégítésére kell törekedni, nem pedig… Hirtelen elhallgatott, zavarba jött.
— Bocsásson meg, öregem, csak az idejét vesztegetem. Ha kedvenc foglalatosságomról van szó, hajlamos vagyok a fecsegésre.
— Mindig érdekesnek találom, amit mond, Janov. Szeretném megérteni az analógiát. Kaptunk három kívánságot, és már felhasználtunk kettőt, de semmi hasznunk nem származott belőlük. Már csak egy maradt. Valamiképpen meg vagyok győződve róla, hogy megint kudarcot fogunk vallani, ezért halogatom ennyire. Ezért késleltetem az ugrást, ameddig csak tudom.
— Mihez kezd, ha most sem sikerül? Visszamegy Gaiára? A Terminusra?
— Ó nem — felelte halkan, a fejét rázva Trevize. — A kutatásnak folytatódnia kell… csak tudnám, hogyan.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A halott bolygó
60.
Trevize-on búskomorság vett erőt. Ami kevés győzelmet elért a kutatás megkezdése óta, sohasem volt végleges — épp csak elhárította velük a bukást.
Most addig halogatta az ugrást a harmadik Térutas világhoz, míg saját szorongása át nem ragadt a többiekre is. Amikor végre elszánta magát, hogy nincs mit tenni, utasítania kell a számítógépet, vezesse át a hajót a hipertéren, Pelorat komoran állt a vezérlőfülke ajtajában, Bliss-szel a háta mögött. Még Fallom is ott ácsorgóit, komolykodó képpel bámulva Trevize-ra, miközben egyik kezével erősen szorongatta Bliss kezét.
Trevize fölpillantott a számítógépről, és meglehetősen gorombán vetette oda:
— Valóságos családi fotó! — De csak a saját kényelmetlen érzéseit, öntötte szavakba.
Utasította a számítógépet, hogy az ugrás befejeztével a kérdéses naptól jóval távolabb lépjenek vissza az űrbe, mint amit a biztonság megkövetelt volna. Győzködte magát, hogy erre azért van szükség, mert már okult az előző két Térutas világon tapasztaltakból, de ezt maga sem hitte el. A lelke mélyén tudta, abban reménykedik, majd olyan messze lesz a naptól, hogy azt sem tudja megállapítani, van-e vagy nincs lakható bolygója. Akkor megint eltölthet néhány napot az űrben, mielőtt minden kiderül, és (talán) kénytelen lesz egy még keserűbb kudarccal szembenézni.
Most tehát — miközben a „családi fotóról” rászegeződtek a pillantások — vett egy mély lélegzetet, bent tartotta pár másodpercig, majd összeszorított szájjal fújta ki, mintha fütyülne, s közben megadta a gépnek a végső utasítást.
A csillagmező némán felepedt, a megfigyelőernyő kiürült, mert a térségben, ahová vitték, ritkásabbak voltak a csillagok. De ott, majdnem a középpontban, felragyogott egy fénye, csillag.
Trevize arca széles vigyorra húzódott, hiszen egyfajta győzelem volt ez is. Mert az is megeshetett volna, hogy a harmadik koordinátasor hamis, és egyáltalán nem kerül a látómezejükbe megfelelő G típusú csillag.
— Ez az. A hármas számú csillag — mondta, a másik három felé pillantva.
— Biztos benne? — kérdezte Bliss halkan.
— Figyeljék! — felelte Trevize. — Ráállítom a kiegyensúlyozott középpontú képet a számítógépben lévő galaktikus térképre, és ha az a fényes csillag eltűnik, akkor nem szerepel a térképen, tehát az, amit keresünk.
A számítógép engedelmeskedett az utasításának, és a csillag kihunyt, anélkül hogy előzőleg elhalványult volna. Kialudt, mintha soha nem is létezett volna, holott a körülötte lévő csillagmező változatlanul és közömbösen töltötte be továbbra is a teret.
— Megtaláltuk — jelentette be Trevize.
És csak kicsivel több, mint félannyi sebességgel küldte előbbre a Távoli csillagot, mint amekkorát az könnyedén elérhetett volna. Továbbra is kérdéses volt, van-e lakható bolygója vagy sem, és nem volt sietős, hogy a kérdésre választ kapjon. Három napig közeledhet egyfolytában, s akkor sincs rá mód, hogy ezt megállapítsa.
Valamit talán mégis meg lehetett tudni. Például azt, hogy a csillag körül egy gázóriás is kering. Nagyon messze volt a napjától, sápadt sárgán fénylő nappali féltekéjét adott helyzetükből széles sarlónak látták.
Trevize-nak nem tetszett a látvány, de nem akarta kimutatni, ezért olyan közönyösen beszélt róla, mint valami útikalauz.
— Ott kint van egy nagy gázóriás. Elég mutatós. Van egy keskeny gyűrűpárja és két méretes szatellitája, amit pillanatnyilag látni lehet.
— A legtöbb bolygórendszernek van gázóriása, nem? — érdeklődött Bliss.
— Igen, de ez a nagyok közé tartozik. A szatellitáitól való távolsága és azok forgásideje alapján majdnem kétezerszer tömörebb, mint amilyen egy lakott bolygó lehet.
— Mi a különbség? — kérdezősködött tovább Bliss. — A gázóriások azok gázóriások, mindegy, mekkorák nem? Mindig messze vannak a csillagtól, amely körül forognak, és egyrészt a méretük, másrészt a távolságuk miatt nem lakhatóak. Közelebb kell mennünk a csillaghoz, ha lakható bolygót akarunk találni.
Trevize tétovázott, majd úgy döntött, a többiek elé tárja a tényeket.
— Az a helyzet — kezdte —, hogy a gázóriások hajlamosak rá, hogy a bolygóközi teret egy jó darabon tisztára söpörjék. Azok az anyagok, amelyeket nem épít be a saját tömegébe, meglehetősen nagy halmazzá egyesülve alkotják a szatellitarendszerét. Hatalmas távolságokra megakadályoznak minden más tömörülést, vagyis minél nagyobb a gázóriás, annál valószínűbb, hogy ő lesz egy bizonyos csillag egyetlen terjedelmes bolygója. Adva van tehát egy gázóriás és a kisbolygók.
— Arra gondol, hogy itt nincs lakható világ?
— Minél nagyobb a gázóriás, annál kisebb a lakható bolygó valószínűsége, és ez a gázóriás olyan tömör, hogy gyakorlatilag törpecsillagnak is tekinthető.
— Megnézhetjük? — kérdezte Pelorat.
Feszült figyelemmel bámulták a képernyőt mindhárman (Fallom már visszament Bliss szobájába, a könyvei közé).
A képet kinagyították, míg végül a sarló teljesen betöltötte a képernyőt. A középpontjától valamivel feljebb egy vékony, sötét vonal keresztezte a sarlót: árnyéka annak a gyűrűrendszernek, mely fényes görbületként látszódott a bolygófelszíntől kicsit távolabb, benyomulva valamicskét a sötét féltekére is, mielőtt magára is ráborult volna az árnyék.
Pelorat elbűvölve nézte.
— Ott vannak a vékony gyűrűk!
— Az átlagosnál tulajdonképpen jóval vastagabbak — igazította ki Trevize.
— A legenda szerint a Föld bolygórendszerében lévő gázóriást sokkal szélesebb, fényesebb és sokkal bonyolultabb gyűrű veszi körül, mint amilyen ez itt. A gyűrűkhöz képest az a bolygó valósággal eltörpül.
— Nem lép meg — mondta Trevize. — Ha egy történet szájról szájra száll évezredeken át, gondolja, hogy csak zsugorodni fog?
— Gyönyörű — sóhajtotta Bliss. — Ha sokáig nézi a sarlót, olyan, mintha kígyószerűen vonaglana.
— Légköri viharok — jegyezte meg Trevize. — Rendszerint jobban megfigyelhető, ha a megfelelő fényhullámot választja ki. Ki is próbálom mindjárt. — Kezét az asztalra helyezve utasította a számítógépet, hogy nézze át a színképet, s a megfelelő fényhullámnál álljon meg.
A halovány sarló olyan vad iramú színváltozásokon ment át, hogy a szem, amely követni akarta, szinte belekáprázott. Végül megállapodott egy vörösesnarancssárga árnyalatnál, és láthatóvá váltak a sarló felszínén hol föltekeredve, hol meg legombolyodva áramló csigavonalak.
— Hihetetlen — motyogta Pelorat.
— Csodálatos — lehelte Bliss.
De még mennyire hogy hihető, gondolta Trevize keserűen, és minden, csak nem csodálatos. A látvány szépségébe belefeledkezve sem Pelorat, sem Bliss nem gondolt azzal, hogy a bolygó, amit ennyire csodálnak, csak az esélyt csökkenti, hogy Trevize-nak végül sikerül kibogozni a rejtélyt. De hát miért is gondoltak volna rá? Mindketten elégedetten vették tudomásul, hogy Trevize helyesen döntött, és érzelmeikben nem voltak érintve, amikor melléje szegődtek a bizonyosságot kereső kutatóútján. Haszontalanság lett volna ezért hibáztatni őket.
— A sötét oldal sötétnek látszik — magyarázta —, de ha a szemünk csak egy kicsit is többet látna, mint amennyit a megszokott hosszúhullámú tartomány megenged, fakó, sötét, haragosvörösnek látnánk. A bolygó nagy mennyiségű infravörös sugárzást bocsát az űrbe, mert annyira tömör, hogy szinte vörösen izzó. Több, mint egyszerű gázóriás: alsóbbrendű csillag.
Várt egy kicsit, majd így folytatta:
— És most felejtsük el őt, és nézzünk egy esetleg létező lakható bolygó után.
— Talán van ilyen — mosolygott Pelorat. — Ne adja fel, öreg cimbora.
— Nem adtam fel — válaszolta Trevize kevés meggyőződéssel. — A bolygók elrendeződése túl bonyolult ügy, semhogy szigorú és elhamarkodott szabályokat állapíthatnánk meg róla. Csak lehetőségekről beszélhetünk. A valószínűség csak csökken attól, hogy ez az óriás idekint van, de nem szűnik meg teljesen.
— Miért nem így gondolkodik felőle? — kérdezte Bliss. — Ha egyszer az első két koordinátasor alapján valóban rátalált a Térutazók egy-egy bolygójára, ez a harmadik, amely már meg is adta a megfelelő csillagot, nyilván adni fog lakható bolygót is. Miért beszél hát valószínűségről?
— Nagyon remélem, hogy igaza van — válaszolta Trevize, aki korántsem vigasztalódott meg. Újra csak azzal az érzéssel ült vissza pilótaszékébe, hogy aki életében akár egyszer is vezetett már ilyen fejlett számítógéppel vezérelt hajót, az többé soha, de soha nem képes mást típusút vezetni.
El tudná-e viselni, ha egyszer megint neki kellene elvégeznie a számításokat? El tudná-e viselni, ha megint számolnia kellene a gyorsulással, tehát elviselhető szint alá kellene szorítania azt? Minden valószínűség szerint megfeledkezne róla, és addig nyomná az energiát, míg maga és a többi fedélzeten tartózkodó a falra kenődne.
Nos, továbbra is ezt a hajót fogja vezetni — vagy egy pontosan ugyanilyet, feltéve, hogy ennyi változást is képes lenne elviselni — az idők végezetéig.
És mivel el akarta terelni a gondolatait a lakható bolygóról, akár van, akár nincs, azon kezdett mélázni, vajon miért inkább a bolygósík fölötti pályára irányította a hajót, és nem alá? Ha semmi sem indokolja, hogy egy sík alá menjenek, a pilóták szinte mindig fölé kormányoznak. Miért?
És ha már itt tartunk, miért kell az egyik irányt föntinek, a másikat meg lentinek kikiáltani? A tér szimmetriájában az ilyesmi pusztán megegyezés kérdése.
Ugyanígy mindig meg kellett állapítania, hogy a megfigyelt bolygó milyen irányban forog a saját tengelye és a napja körül. Ha mindkettő az óra járásával ellenkező volt, akkor az ember felemelt karja északra mutatott, a lába ugyanakkor délre. És Galaxis-szerte fönt ábrázolták északot, lent pedig délt.
Pedig ez is csak amolyan hallgatólagos megállapodás volt, az ősködökig visszamenőleg, és szolgaian másolták azóta is. Ha az ember úgy nézett egy ismerős térképet, hogy azon a dél volt fölül, hát nem ismerte föl. Meg kellett fordítania, hogy eligazodjon rajta. És amikor minden azonossá vált önmagával, az ember északnak fordult — és „fölfelé”.
Eszébe jutott a csata, melyet a háromszáz évvel ezelőtt élt császári tábornok, Bel Riósé vívott: egy kritikus pillanatban a bolygósík alá irányította a századát, és lecsapott az ott készületlenül várakozó hajórajra. Egyesek szerint tisztességtelen manőver volt — ezek, persze, a vesztesek oldalán álltak.
Egy ilyen ősrégi eredetű és nagy hatású megegyezés csakis a Földön keletkezhetett — és innen Trevize már egyetlen gondolattársítással visszajutott a lakható bolygó kérdéséhez.
Pelorat és Bliss nem tudta levenni a szemét a gázóriásról, amely lassú fordulással készült egy lomhánál is lomhább hátrabukfencre. A napfényes terület mindjobban kiszélesedett, és — minthogy Trevize a narancsvörös hullámhosszon rögzítette a színképet — mind őrültebbé és fékevesztettebbé vált a felszín viharos vonaglása.
De akkor beténfergett Fallom, és Bliss úgy döntött, ideje, hogy a gyerek is meg ő is szundítsanak egyet.
Trevize odaszólt Peloratnak, aki ott maradt vele:
— El kell szakadnom a gázóriástól, Janov. Parancsot kell adnom a számítógépnek, hogy minden erejével a megfelelő nagyságú gravitációs radarjel keresésére összpontosítson.
— Hát hogyne, öreg cimbora — válaszolta Pelorat.
Ennél azért bonyolultabb volt a dolog. A számítógépnek nemcsak a megfelelő nagyságú, hanem ugyanakkor a megfelelő távolságban lévő radarjelet kellett megkeresnie. Trevize tudta, hogy erre akár napokig is várakoznia kell.
61.
Komoly — de méginkább komor — arccal lépett be a szobájába, aztán észrevehetően összerezzent.
Bliss várakozott rá, s szorosan mellette ott állt Fallom is; gyapjú ágyékkötője és ruhája csak úgy árasztotta a gőzölés és a vákuummángorlás friss illatát. A gyerek határozottan jobban mutatott így, mint Bliss valamelyik kurta pongyolájában.
— Nem akartam zavarni, amíg a számítógépnél ült, de most hallgasson ide. Rajta, Fallom.
És Fallom megszólalt csipogó, szinte zenélő hangján:
— Köszöntlek, Trevize kormányzó. Nagy örömömre szolgál, hogy te… hogy na… hogy veled jöhettem ezen a hajón az űrbe. És boldog vagyok, hogy a barátaim, Bliss és Pel ilyen kedvesek hozzám.
Fallom befejezte, bájosán elmosolyodott, és Trevize-nak újra átvillant az agyán: fiúnak tekintsem, vagy lánynak, vagy mindkettőnek, vagy egyiknek sem?
Bólintott.
— Remekül megtanultad. A kiejtésed majdnem tökéletes.
— Egyáltalán nem betanult szöveg volt — mondta Bliss melegen. — Fallom maga fogalmazta, és megkérdezte, elmondhatja-e magának is. Azt sem tudtam, mit fog mondani, amíg nem hallottam.
Trevize kényszeredetten elmosolyodott.
— Nos, akkor valóban nagyszerű volt. — Feltűnt neki, hogy Bliss, amennyire csak lehet, kerüli a nemre utaló személyes névmás használatát.
— Mondtam, hogy tetszeni fog Trevize-nak — fordult Bliss Fallomhoz. — Most menj szépen Pelhez, és ha akarod, kaphatsz tőle újabb olvasnivalót.
Fallom eliramodott, Bliss pedig folytatta:
— Tényleg meglepő, milyen gyorsan ragad Fallomra a galaktikus nyelv. A solarialakóknak különleges nyelvtehetségük lehet. Gondoljon csak vissza, milyen jól beszélt Bander, holott csak annak alapján tanulta, amit a hipertéri kommunikációból elcsípett. Az agyuk nemcsak az energiaátvitel szempontjából, hanem egyébként is figyelemre méltó lehet.
Trevize mordult egyet.
— Ne mondja, hogy még most sem szereti Fallomot — lepődött meg Bliss.
— Sem nem szeretem, sem nem utálom. Ez a lény egyszerűen kényelmetlen érzéseket kelt bennem. Már az, hogy egy hermafroditával kell érintkeznem, elborzaszt.
— Ugyan, Trevize, ne legyen nevetséges — mondta Bliss. — Fallom tökéletesen elfogadható élőlény. Gondolja csak el, milyen undorító lehet maga meg én — és általában a hímnemű és nőnemű egyedek — egy hermafrodita társadalomban. Csak a fele vagyunk az egésznek, és ahhoz, hogy reprodukálódjunk, időszakos és nehézkes egyesülésekre van szükségünk.
— Ezt maga állítja, Bliss?
— Ne tegyen úgy, mintha félreértene. Csak megpróbálom hermafrodita szemszögből nézni magunkat. Számunkra a végletek tűnhetnek visszataszítónak, miközben nekünk éppen az a természetes. Maga borzad Fallomtól, de ez csak egy szűklátókörű reakció.
— Őszintén szólva fárasztó, hogy az ember azt sem tudja, hogyan utaljon erre a teremtményre — jegyezte meg Trevize. — Gondolni sem tudok rá, hát még beszélni vele, ha nem tudom meghatározni a nemét.
— De hát ez a nyelvünk hibája, nem pedig Fallomé — ellenkezett Bliss. — Nincs olyan emberi nyelv, amely kifejezné a kétneműséget. Örülök, hogy ezt szóba hozta, mert magam is gondolkoztam már rajta. Tárgyként utalni rá, ahogy Bander ragaszkodott hozzá, nem megoldás. A tárgyakra mutató „az” névmásnál számít a nem, olyasféle tárgyjelölő névmás pedig nem létezik, amely mindkét irányban nem szerint is cselekvő értelmű. Miért nem választunk neki önkényesen egy nemet? Én lányként gondolok Fallomra. Egyrészt, mert magas a hangja, másrészt megvan a képessége, hogy majd utódokat hozzon a világra, ami a nőneműség alapvető sajátossága. Pelorat egyetértett velem; miért ne tehetné ezt maga is? Tekintsük lánynak, és úgy is beszéljünk róla.
Trevize vállat vont.
— Helyes. Kicsit különös, hogy a kislánynak heregolyói vannak, de hát isten neki. Bliss felsóhajtott.
— Magának megvan az a bosszantó szokása, hogy mindenből viccet csinál, de tudom, milyen feszült idegállapotban van, ezért nem haragszom érte. Csak arra kérem, tekintse Fallomot lánynak.
— Meglesz. — Trevize habozott, aztán mégsem tudta megállni, hogy ki ne mondja: — Minél többször látom magukat együtt, annál inkább olyan érzésem van, mintha Fallom a pótgyereke volna. Tulajdonképpen maga szeretne gyereket, csak nem hiszi, hogy Janov meg tudná ajándékozni vele?
Bliss szeme kerekre tágult.
— Ő nem azért van, hogy gyerekei legyenek! Gondolja, csak azért tartom kéznél, hogy az ő segítségével jussak gyerekhez? Most egyébként sem időszerű, hogy gyereket szüljek — de ha itt lesz az ideje, annak gaiai gyereknek kell lennie, és erre Pel nem lesz alkalmas.
— Úgy érti, Janovtól akkor majd meg kell szabadulnia?
— Egyáltalán nem. Csak átmeneti elválásról lehet szó. De még a mesterséges megtermékenyítés is szóba jöhet.
— Gondolom, magának csak akkor lehet gyereke, ha Gaia szükségét látja, ha Gaia már létező emberrészében az elhalálozottak mennyisége bizonyos hiányt támaszt.
— Ez egy lelketlen szemléletmód, de lényegében igaz. A tökéletes arányt fenn kell tartani Gaia minden részében és e részek kapcsolatában.
— Akárcsak a solarialakók esetében.
Bliss ajka összeszorult, arcából kifutott a vér.
— Szó sincs róla. A solarialakók többet hoznak a világra, és a fölösleget megsemmisítik. Nálunk csak annyi születik, amennyire szükségünk van, így pusztításra sohasem kerül sor, ahogy maga leveti a bőre elhalt külső rétegeit, s teremt helyettük ugyanannyi újat, de egyetlen sejttel se többet.
— Értem, hogy gondolja — mondta Trevize. — De azért remélem, tekintetbe veszi Janov érzelmeit.
— Az esetlegesen megszületendő gyermekemmel kapcsolatban? Ez sohasem volt köztünk vitatéma — és nem is lesz.
— Nem, nem így értettem. Meglep, hogy maga egyre jobban érdeklődik Fallom iránt. Janov úgy érezheti, hogy őt elhanyagolja.
— Nem hanyagolom el, és őt ugyanannyira érdekli Fallom, mint engem. Ő a mi kölcsönös érdeklődésünk egy újabb területét jelenti, s általa még közelebb kerülünk egymáshoz. Lehetséges, hogy maga az, aki elhanyagolva érzi magát?
— Én? — Trevize őszintén meglepődött.
— Igen, maga. Én sem értem meg jobban a szigetembereket, mint maga Gaiát, de az az érzésem, szereti, ha ezen a hajón maga áll a figyelem középpontjában, és könnyen úgy érezheti, hogy Fallom kitúrja ebből a helyzetéből.
— Ez hülyeség.
— Nem nagyobb annál, mint az a megjegyzése, hogy én elhanyagolom Pelt.
— Akkor kössünk fegyverszünetet, és hagyjuk abba. Én megpróbálom Fallomot lánynak tekinteni, és nem fogok túlzottan aggódni amiatt, hogy maga semmibe veszi Janov érzéseit.
Bliss elmosolyodott.
— Köszönöm. Akkor minden rendben van. Trevize elfordult, de Bliss elkiáltotta magát:
— Várjon!
Trevize visszanézett rá, s kicsit nyűgösen kérdezte:
— Nos?
— Számomra teljesen nyilvánvaló, Trevize, hogy maga szomorú és búskomor. Nem fogok belenézni az agyába, de azért elmondhatná nekem, hogy mi a baj. Tegnap azt mondta, van egy alkalmasnak látszó bolygó a rendszerben, s mintha még örült is volna. Remélem, az a bolygó azóta is ott van. A felfedezés nem bizonyult tévesnek, ugye?
— Van egy alkalmasnak látszó bolygó a rendszerben, és továbbra is ott van a helyén — válaszolta Trevize.
— A mérete megfelelő? Trevize bólintott.
— Ha egyszer alkalmas, akkor a mérete is megfelelő. És a naptól is a kellő távolságban van.
— Akkor hát mi a baj?
— Ilyen közelről már a légkör elemzését is el lehet végezni. Kiderült, hogy tulajdonképpen nincs is neki.
— Nincs légköre?
— Legalábbis olyan, amire érdemes lenne szót vesztegetni. A bolygó nem lakható, és nincs másik sem, amely a legcsekélyebb valószínűség szerint is lakható volna. Ezzel a harmadik kísérlettel semmire sem jutunk.
62.
Pelorat arca komor volt, és láthatóan vonakodott megtörni Trevize boldogtalan hallgatását. A vezérlőfülke ajtajából nézett befelé, reménykedve, hátha hajlandó lesz Trevize beszélgetést kezdeményezni.
Trevize nem tette. Ha létezett valaha makacs hallgatás, az övé az volt.
A végén Pelorat volt az, aki nem bírta tovább.
— Mit csinálunk? — kérdezte kissé félénken. Trevize fölpillantott, Peloratra meredt, aztán elfordult, úgy válaszolta:
— Ráállunk a bolygóra.
— De ha egyszer nincs atmoszférája…
— A számítógép szerint nincs atmoszférája. Eddig még mindig azt mondta, amit hallani akartam, ezért elhittem minden szavát. Most olyasmit mond, amit nem akarok hallani, tehát ellenőrzöm. Ha ez a gép el tud romlani egyáltalán, most van itt az ideje, hogy azt kívánjam, bárcsak elromlott volna.
— Azt hiszi, elromlott?
— Nem, nem hiszem.
— Van valami alapja, hogy gyanakodjon rá?
— Nem, nincs.
— Akkor miért izgatja magát, Golan?
Trevize ekkor végre Pelorat felé fordította a székét, s a majdnem reménytelenség fájdalmas fintorával az arcán így szólt:
— Nem érti, Janov, hogy nem tudom, mi mást csinálhatnék? Az első két világon nem mentünk semmire, már ami a Föld hollétét illeti, és most itt ez az üres világ. Most mitévő legyek? Bolyongjak egyik világtól a másikig, kukkantsak be mindenhová, és kérdezzem meg: „Bocsánatot kérek. Nem tudják, hol van a Föld?” Minden nyomot eltüntetett maga után. Sehol még csak utalás sincs rá. Már-már arra gondolok, talán még arról is gondoskodott, hogy még ha létezik is ilyen, mi ne vegyük észre.
— Nekem is voltak már hasonló gondolataim — bólogatott Pelorat. — Nincs kedve megvitatni ezeket? Tudom, milyen szerencsétlenül érzi magát, drága barátom, és hogy nincs sok kedve beszélgetni, szóval ha azt akarja, hogy hagyjam békén, akkor elmegyek.
— Rajta hát, vitassuk még — mondta vagy inkább morogta Trevize. — Mi okosabbat tehetnék, mint hogy meghallgatom?
— Ez nem éppen úgy hangzik, mintha valóban beszédre akarna bírni, de talán mégis jót fog tenni mindkettőnknek — töprengett fennhangon Pelorat. — Kérem, bármikor szakítson félbe, ha úgy érzi, nem bírja tovább hallgatni. Én úgy látom, Golan, hogy a Földnek nemcsak passzív és tagadó intézkedéseket kellett hoznia annak érdekében, hogy elrejtse magát. Hogy nem volt elég pusztán eltörölnie az önmagára utaló nyomokat. Nem lehetséges, hogy ugyanakkor hamis bizonyítékokat is felállított, és ily módon aktívan működött közre a körülötte lévő homály megteremtésében?
— Hogy érti ezt?
— Nos, több helyen is hallottunk már a Föld radioaktívvá válásáról, márpedig ezt azért is kitalálhatták, hogy elejét vegyék mindenfajta felfedezési kísérletnek. Ha teljesen szennyeződött radioaktivitással, akkor végképp megközelíthetetlenné vált. Minden valószínűség szerint a lábunkat sem tehetnénk rá. Még a robotfelderítők, ha volna nekünk ilyen, sem biztos, hogy túlélnék a sugárzást. Akkor hát minek is keresnénk? És ha mégsem radioaktív, akkor sértetlen marad, legföljebb véletlenül közelíthetnék csak meg, de még arra az esetre is lehetnek eszközei, hogy álcázza magát.
Trevize megkockáztatott egy mosolyt.
— Elég fura dolog, Janov, de ilyesmire magam is gondoltam. Még az is eszembe jutott, hogy talán szándékosan szőtték bele a legendákba azt a valószínűtlenül óriási szatellitát. És az az elképesztően nagy gyűrűrendszerrel rendelkező gázóriás is eléggé valószínűtlen, talán azt is csak úgy kiagyalták. Lehet, hogy előre elterveztek mindent, hogy valami olyasmit keressünk, ami nem létezik, s úgy hajtsunk át a bolygórendszerén, tekintetünket a Földre függesztve, hogy ne vegyük észre — mert a valóságban sem óriási szatellitája nincsen, sem háromszoros gyűrűt forgató unokatestvére, sem pedig sugárzó kérgű felszíne. Márpedig ha nem ismerjük fel, akkor álmunkban sem jut eszünkbe, hogy éppen öt nézzük. De ennél még rosszabbakat is elképzeltem.
Pelorat lesújtottnak látszott.
— Mi lehet még ennél is rosszabb?
— Könnyen talál ilyet az ember, ha az éjszaka közepén zavarodott aggyal kutatni kezd a képzelet birodalmában valami olyasmi után, ami tovább mélyítheti a reménytelenségét. Mi van akkor, ha a Föld rejtőzködési képessége tökéletes? Ha még az elménket is meg tudja háborítani? Mi van akkor, ha valóban elhaladunk a Föld mellett, és ott van az óriási szatellitája, ott van a távoli gyűrűs gázóriása, mi mégsem látjuk meg? Mi van akkor, ha ez már meg is történt?
— De ha ezt hiszi, miért megyünk mégis?
— Nem mondtam, hogy ezt hiszem. Őrült képzelgésekről beszéltem. Tovább keressük. — Pelorat habozott, aztán megkérdezte:
— De meddig, Trevize? Nyilván van egy határ, ahol föl kell adnunk.
— Soha! — csattant föl Trevize hevesen. — Ha egész hátralévő életemet azzal kell is töltenem, hogy bolygóról bolygóra járva mindenhová bekopogok azzal, hogy „Kérem, uram, hol van a Föld?”, akkor azt fogom tenni. Ha kívánják, bármikor visszavihetem magát, Blisst, de még Fallomot is Gaiára, s magam indulok tovább.
— Ó, nem. Tudja, hogy nem hagyom el magát, Golan, és Bliss sem teszi. Ha kell, bolygóról bolygóra szállunk magával. De miért?
— Mert meg kell találnom a Földet, és mert meg fogom találni. Nem tudom, hogyan, de megtalálom. Most azonban kérem, hagyjon magamra egy kicsit, mert épp egy olyan helyzetet keresek, ahonnan tanulmányozhatom a bolygó napsütötte féltekéjét, ugyanakkor a napja sincs túl közel.
Pelorat elhallgatott, de nem ment el. Figyelte, hogyan tanulmányozza Trevize a megfigyelőernyőn látható, jórészt napsütötte bolygó képét. Pelorat semmi különöset nem látott rajta, de tudta, hogy barátja a számítógéppel összekapcsolódva képes belátni a külső jegyek mögé is.
— Van valami homály — suttogta Trevize.
— Akkor légkörnek is lennie kell — kottyantotta el magát Pelorat.
— Nem szükségképpen elég. Márminthogy az élet fenntartásához, legföljebb ahhoz, hogy gyenge szél keletkezzék s felkavarja a port. Ez a Vékony légkörrel rendelkező bolygók ismert jellegzetessége. Még kicsiny sarki jégsapka is lehet rajta. Tudja, a sarkokon összegyűlik valamicske vízjég. Ez a világ túl meleg, semhogy szilárd szén-dioxid keletkezhessek rajta. Át kell kapcsolnom radarképre. Úgy viszont jobban boldogulok az éjszakai oldalon.
— Tényleg?
— Igen. Rögtön ezzel kellett volna kezdenem, de egy gyakorlatilag levegő, ennélfogva felhő nélküli bolygó esetében természetes, hogy az ember a látható fénnyel próbálkozik.
Trevize hosszú ideig csendben maradt, miközben a képernyő olyan zavarossá vált a radar-visszatükröződésektől, hogy a bolygó képe valahogy úgy jelent meg rajta, ahogy egy cleóni korszakban alkotó művész ábrázolta volna.
— Helyes — mondta aztán nagy sokára, de olyan nyomatékosan, oly hosszan elnyújtva a szót, hogy annál meglepőbb volt az ezt követő újabb hallgatás.
— Mire vonatkozik ez a „helyes”? — szólalt meg egy idő után Pelorat. Trevize éppen csak rápillantott.
— Nem látok rajta krátereket.
— Nincsenek kráterei? És ez jó?
— Teljesen váratlan — válaszolta Trevize. Aztán hirtelen elvigyorodott. — És nagyon jó. Sőt mondhatnám, csodálatos!
63.
Fallom a hajó kerek ablakához nyomta az orrát, úgy bámulta a Világegyetemnek azt a darabkáját, amelyet a szem a maga pontos valóságában — a számítógép felnagyítása vagy kiemelése nélkül — be tudott fogadni.
Bliss, aki el akarta neki magyarázni ezt az egészet, felsóhajtott, s halkan odaszólt Peloratnak:
— Nem tudom, mennyit ért meg belőle, Pel drágám. Számára az apja udvarháza és a birtoknak az a kicsiny része, amelyen ez az udvarház állt, jelentette az egész Világegyetemet. Nem hiszem, hogy járt kint valaha is éjszaka, s hogy látott egyáltalán csillagokat.
— Valóban azt hiszed?
— Valóban. Addig semmit sem mertem megmutatni neki belőle, míg nincs akkora szókincse, hogy egy kicsit is megértse, amit mondok — és milyen szerencse volt, hogy te a saját nyelvén tudtál beszélni vele.
— Az a baj, hogy nem ismerem eléggé a nyelvüket — mentegetőzött Pelorat. — És a Világegyetemet valóban elég nehéz megragadni, ha hirtelen, egyik napról a másikra kell megismerkedni vele. Azt mondta nekem, hogy ha azok az apró fények ott mind hatalmas világok, mind olyan, mint a Solaria — persze, sokkal nagyobbak, mint a Solaria —, akkor nem lóghatnak csak ott a semmiben. Le kellene esniük, azt mondta.
— És igaza van, annak alapján, amit eddig tud. Okosakat kérdez, és majd apránként meg fog érteni mindent. Legalább kíváncsi, és már nem fél.
— Igazság szerint én magam is kíváncsi vagyok, Bliss. Nézd csak, hogy megváltozott Golan, mihelyt rájött, hogy nincsenek kráterek azon a világon, amely felé közeledünk. Halvány fogalmam sincs, mit változtat ez a helyzeten. Hát neked?
— A világon semmi. De hát ő sokkal jártasabb a bolygótudományban mint mi. Csak feltételezhetjük, hogy tudja, mit csinál.
— Bárcsak én is tudnám.
— Hát akkor kérdezd meg tőle. Pelorat elfintorodott.
— Mindig félek, hogy felingerlem. Biztosan azt gondolja, hogy az ilyesmit magamtól is illene tudnom.
— Ez butaság, Pel — mondta Bliss. — Ő egy percig sem tétovázik, hogy rákérdezzen-e valamire a Galaxis legendáival és mítoszaival kapcsolatban, ha úgy érzi, hasznos lenne, ha tudná. Te mindig készségesen válaszolsz és magyarázol neki, hát miért ne tehetné ő is meg? Menj és kérdezd meg tőle. Ha felingereled, akkor alkalmat nyújtasz neki a türelem erényének gyakorlásához, és ez kifejezetten jót fog tenni neki.
— Velem jössz?
— Nem, természetesen nem. Én itt akarok maradni Fallommal, és tovább kísérletezem, hogy a Világegyetem képzetét beletöltsem a fejébe. Majd te elmagyarázod nekem később — ha ő már elmagyarázta neked.
64.
Pelorat bátortalanul lépett be a vezérlőfülkébe. Örömmel vette észre, hogy Trevize fütyörészik magában, és láthatóan jó a hangulata.
— Golan — szólalt meg olyan derűsen, amennyire csak tudott. Trevize fölnézett.
— Janov! Maga mindig úgy settenkedik be, mintha azt hinné, törvénybe ütköző dolgot tesz, ha engem háborgat. Csukja be az ajtót, és üljön le. Üljön le! Ezt nézze.
A. megfigyelőernyőn látszó bolygóra mutatott, és így folytatta:
— Két vagy három kráternél többet nem találtam, és azok is elég kicsik.
— Ez megváltoztat valamit, Golan? Komolyan?
— Megváltoztat? De még mennyire! Hogy kérdezhet ilyet?
Pelorat gyámoltalanul tárta szét a karját.
— Számomra ez az egész egy rejtély. Az egyetemen a történelem volt a szaktárgyam. Emellé fölvettem még a szociológiát és a pszichológiát, továbbá nyelveket és irodalmat, főleg régieket, majd a továbbképzésen a mitológiára szakosodtam. Sohasem kerültem közelebbi kapcsolatba a bolygótudománnyal vagy a természettudományok bármelyikével.
— Ez nem bűn, Janov. Bárcsak én tudnék annyit, amennyit maga tud! A régi nyelvekben és a mitológiában való jártassága mérhetetlen hasznunkra volt. Ezt maga is tudja. És ha a planetológiára kerül a sor, azt a gondot én veszem magamra.
Tudja, Janov — folytatta —, a bolygók úgy keletkeznek, hogy kisebb méretű objektumok csapódnak egymáshoz. Az utolsó néhány belezuhanó tárgy krátereket hagy maga után — legalábbis a lehetőség megvan rá. Ha a bolygó elég nagy, hogy gázóriás lehessen, a gáznemű atmoszféra alatt elsősorban folyékony anyag van, tehát a végső ütközések csak loccsanással járnak, nyomot nem hagynak maguk után.
De a kisebb bolygók, melyek szilárdak, akár jégből, akár sziklából vannak, viselnek magukon kráternyomokat, melyek meg is maradnak örökre, hacsak valami természeti hatóerő el nem tünteti őket. Az eltüntetésnek három típusa lehet.
Először is, létezhet olyan világ, ahol jégréteg borítja a folyékony óceánt. Ilyenkor a bolygóra zuhanó tárgy átszakítja a jeget és belecsobban az óceánba. A fölötte lévő jég visszafagy, s hogy úgy mondjam, begyógyítja a rést. Az ilyen bolygó vagy szatellita azonban nyilván hideg, tehát nem tartozik azok közé, amelyeket mi lakható világoknak tartunk.
Másodszor, ha egy bolygó erősen aktív, mármint vulkanikus értelemben, akkor a szüntelen lávaömlés vagy hamueső újra és újra megtölti és eltünteti a kialakuló krátereket. Mindazonáltal egy ilyen bolygót vagy szatellitát sem tekintünk lakhatónak.
A harmadik esettel eljutottunk a lakható világokhoz. Ezeknek lehet sarki jégsapkájuk, de az óceánok túlnyomó része folyékony kell hogy maradjon. Lehetnek rajtuk működő vulkánok, de egymástól távol, szétszórtan.
Az ilyen világokon nem lehetnek sem beforrt, sem feltöltött kráterek. Számolni kell viszont az eróziós hatásokkal. A szél és a víz áramlása szétmállasztja a krátereket, és ha a bolygón élet is van, az élőlények tevékenysége szintén erőteljesen koptató hatású. Érti? Pelorat némi fontolgatás után így szólt:
— De Golan, én egyáltalán nem értem magát. Az a bolygó, amihez most közeledünk…
— Holnap leszállunk rá — jelentette be Trevize vidáman.
— Ezen a bolygón, amelyhez közeledünk, egyáltalán nincs óceán!
— Csak valami vékony sarki jégsapka.
— És nincs számottevő atmoszférája sem.
— A légkör sűrűsége csak századrésze a terminusinak.
— Nincs rajta élet.
— Azt egyáltalán nem észleltem.
— Akkor mi pusztíthatta le a krátereket?
— Az óceán, a légkör és az élet — válaszolta Trevize. — Nézze, ha ezen a bolygón sohasem lett volna sem levegő, sem víz, az egykor keletkezett kráterek ma is meglennének, és tele volna velük az egész felszín. A kráterek hiánya bizonyítja, hogy nem lehetett kezdettől fogva mindig levegő és víz nélküli bolygó, és hogy még a közelmúltban is tekintélyes atmoszférája és óceánja volt. Egyébként hatalmas medencék láthatók rajta, amelyekben egykor tengerek és óceánok lehettek, nem beszélve a kiszáradt folyóágyakról. Beláthatja tehát, hogy igenis volt erózió, és hogy ez az erózió oly rövid ideje szűnt meg, hogy az új kráterképződésnek még nem volt ideje felszaporodni.
Pelorat arcán kétkedés látszott.
— Lehet, hogy én nem vagyok planetológus, de nekem úgy tűnik, ha egy bolygó elég nagy ahhoz, hogy esetleg évmilliárdokon át megtartson egy sűrű légkört, akkor nem fogja csak úgy hipp-hopp elveszíteni, nem?
— Ezt én se gondolnám — felelte Trevize. — De ezen a bolygón kétségtelenül volt élet, mielőtt a légköre elillant volna, talán emberi élet is. Az a gyanúm, hogy éppen olyan terraformált világ volt, mint szinte valamennyi emberlakta bolygó a Galaxisban. A baj az, hogy igazából nem tudjuk, milyen állapotban volt, mielőtt az emberi élet megjelent rajta, vagy miképpen alakították át, hogy kényelmes legyen emberlakóinak, sem hogy végül milyen körülmények hatására tűnt el róla az élet. Történhetett valami katasztrófa, mely elszippantotta az atmoszférát, s ez vetett véget az emberi életnek. De bekövetkezhetett egy furcsa egyensúlyvesztés is a bolygón, melyet az emberek mindaddig kontrollálni tudtak, amíg itt voltak, s csak miután elmentek, következett be az atmoszféracsökkenés rosszindulatú szakasza. Lehet, hogy választ kapunk rá, ha leszállunk, lehet, hogy nem. Nem számít.
— De ugyanúgy nem számít, hogy volt-e rajta valaha élet, ha ma már nincsen. Mi a különbség, hogy egy bolygó kezdettől fogva lakhatatlan volt, vagy csak most vált lakhatatlanná?
— Ha csak jelenleg lakhatatlan, akkor megtaláljuk az egykori lakók nyomait mutató romokat.
— Romok az Aurórán is voltak.
— Úgy van, de az Aurórán húszezer évig esett rájuk az eső és a hó, pusztította a fagy és az olvadás, a szél és az időjárás minden változása. És volt rajta élet is, ezt ne felejtse el. Lehet, hogy emberek nem voltak, de élet azért volt rajta bőven. A romok éppúgy szétmállanak, mint a kráterek. Csak gyorsabban. És húszezer év múltán nem sok maradt, ami hasznunkra, lehetett volna. De itt, ezen a bolygón volt egy idő, lehet, hogy húszezer év, lehet, hogy kevesebb, amely szél, vihar és élet nélkül telt el. Lehettek időjárás-változások, megengedem, de ez minden. A romok jó állapotban lesznek.
— Ha lesznek egyáltalán romok — dünnyögte Pelorat. — Nem lehetséges, hogy soha nem volt élet a bolygón, legalábbis emberi élet nem, és a légkör elvesztése egy olyan esemény hatására következett be, aminek semmi köze az emberhez?
— Nem, nem — ingatta a fejét Trevize. — Ne akarja átragasztani rám a pesszimizmusát, úgysem fog sikerülni. Még innen is észrevettem maradványokat, melyekről biztos vagyok, hogy valaha egy város volt. Egyszóval holnap leszállunk.
65.
Bliss nyugtalan hangon mondta:
— Fallom szentül meg van győződve róla, hogy vissza fogjuk vinni Jembyhez, a robotjához.
— Hmm — dünnyögte Trevize, elmélyedve a sodródó hajó alatt hátrafelé sikló bolygófelszín látványában. Aztán fölnézett, mint akihez csak némi késlekedés után jutott el a megjegyzés. — Hát, tulajdonképpen az egyetlen szülő volt, akit ismert, nem?
— Hogyne, persze, csakhogy azt hiszi, most a Solariára megyünk vissza.
— Ez itt úgy néz ki, mint a Solaria?
— Ő ezt honnan tudhatná?
— Világosítsa fel, hogy ez nem a Solaria. Nézze, majd adok egy-két ismeretterjesztő könyvfilmet, tele rajzos illusztrációkkal. Mutassa meg neki néhány egymástól eltérő lakott világ közeli képét, és magyarázza meg, hogy ilyenek milliószám léteznek. Lesz rá ideje. Nem tudom, meddig fogunk Janovval kóborolni, ha már kiválasztottunk egy alkalmas helyet és leszálltunk.
— Maga és Janov?
— Igen. Fallom, ha akarnám, sem jöhetne velünk, amit persze csak akkor akarnék, ha megőrültem volna. Ezen a világon csak űrruhában mászkálhatunk, Bliss. Nincs rajta belélegezhető levegő. És nincs űrruhánk, ami jó volna Fallomra. Tehát maga és ő a hajón maradnak.
— És én miért?
Trevize szája fanyar mosolyra húzódott.
— Elismerem, nagyobb biztonságban érezném magam, ha velünk lehetne. de nem hagyhatjuk Fallomot egyedül ezen a hajón. Kárt okozhat még akkor is, ha nem áll szándékában. Janovnak velem kell jönnie, mert ha találunk valami ősi írást, ő el tudja olvasni. Vagyis magának kell Fallommal maradnia. Meggyőződésem, hogy maga is így gondolja.
Bliss bizonytalannak látszott.
— Nézze — magyarázta Trevize. — Maga ragaszkodott Fallomhoz, én nem akartam. Biztos vagyok benne, hogy csak bajt hoz ránk. Nos: a jelenléte bizonyos kényszerűségeket von maga után, és ezeket magának kell vállalnia. Ő itt van, tehát magának is itt kell lennie, így áll a helyzet.
— Rendben — sóhajtotta Bliss.
— Helyes. Hol van Janov?
— Fallommal.
— Nagyszerű. Menjen és küldje ide. Beszélni akarok vele.
Trevize még akkor is a bolygófelszínt tanulmányozta, amikor Pelorat belépett, és torokköszörüléssel jelezte a jelenlétét.
— Valami baj van, Golan? — kérdezte.
— Nem mondhatnám, hogy baj, Janov. Csak elbizonytalanodtam. Ez egy furcsa világ, és nem tudom, mi történt vele. A megmaradt medencékből ítélve a tengerek hatalmasak lehettek, de sekélyek. A hátramaradt nyomok alapján azt mondhatom, hogy ez az elsótlanodás és a csatornák bolygója volt — vagy talán nem voltak nagyon sósak a tengerei. Ha nem voltak nagyon sósak, akkor azért hiányoznak a medencék kiterjedt sórétegei. Vagy az óceánok eltűnésével a sótartalom is eltűnt — ami pedig emberi beavatkozásra vall.
— Bocsássa meg az efféle dolgokban való járatlanságomat, Golan — jegyezte meg félénken Pelorat —, de az ilyen és hasonló észrevételeknek van egyáltalán valami közük ahhoz, amit mi keresünk?
— Gondolom, nincs, de nem tehetek róla, hogy kíváncsi vagyok. Ha tudnám, hogyan formálták ezt a bolygót olyanná, hogy lakhatóvá tegyék az ember számára, és milyen volt a Földre deformálódás előtt, talán megérteném, mi történt azután, hogy a sorsára hagyták — vagy talán még azt megelőzően. És-ha tudnánk, mi történt vele, esetleg fölkészülhetnénk a kellemetlen meglepetésekre.
— Miféle meglepetésekre? Hiszen ez egy halott világ, nem?
— Eléggé halott. Elenyészően kevés víz, vékony, belélegezhetetlen légkör, és Bliss semmiféle mentális tevékenységet nem észlelt rajta.
— Ez el is dönti a dolgot, gondolom.
— A mentális tevékenység hiánya nem szükségképpen jelenti az élet hiányát is.
— De bizonyára jelzi a veszélyes élet hiányát.
— Nem tudom… De nem ezt akartam megbeszélni magával. Van két város, amelyek megfelelnének első vizsgálódásunk céljának. Látszólag kitűnő állapotban vannak, mint az összes többi is. Akármi pusztította is el a légkört és az óceánokat, látszólag nem ártott a városoknak. Mindenesetre ez a kettő különösen nagy kiterjedésű. De mintha a nagyobbikban nem látnék szabad térséget. Messze, a városon kívül vannak ugyan űrkikötők, de magában a városban semmi. A kisebbikben vannak szabad terek, tehát könnyebb lenne a város közepén leszállni, ha nem is űrkikötőben… de hát végül is ki törődik ezzel?
Pelorat arca elfacsarodott.
— Azt akarja, hogy én döntsék, Golan?
— Nem, majd döntök én. Csak a véleményét kérdezem.
— Ami az értéküket illeti, a szélesen elterülő város valószínűleg kereskedelmi vagy ipari központ lehet. A kisebb, amelyben a nyílt terek vannak, minden bizonnyal közigazgatási központ volt. Minket a közigazgatási központ érdekel. Vannak benne hatalmas épületek?
— Mit ért azon, hogy hatalmas épületek?
Pelorat apró ajakrándulása jelezte, hogy mosolyog.
— Nemigen tudnám meghatározni. A formák világról világra, korról korra változnak. De gyanítom, hogy szemre mindenütt nagyok, haszontalanok és drágák. Mint az a hely, amelyikben a Comporellonon voltunk.
Trevize visszamosolygott rá.
— Innen felülről ezt nehéz megállapítani, és ha közeledve vagy távolodva kapok is oldalnézeti képet valamiről, azon már nemigen lehet kiigazodni. Miért szavaz a közigazgatási központra?
— Mert valószínűleg ott találjuk a bolygómúzeumot, a könyvtárat, a levéltárat, az egyetemet és így tovább…
— Helyes. Akkor oda megyünk; a kisebb városba. És talán találunk is valamit. Volt két melléfogásunk, ezúttal megeshet, hogy mégiscsak találunk valamit.
— Három az igazság.
Trevize fölvonta a szemöldökét.
— Honnan vette ezt a mondást?
— Régi mondás — válaszolta Pelorat. — Az egyik legendában bukkantam rá. Gondolom, azt jelenti, hogy a harmadik próbálkozás hozza meg a sikert.
— Jól hangzik — állapította meg Trevize. — Jól van hát… három az igazság, Janov!
60.
Trevize-on búskomorság vett erőt. Ami kevés győzelmet elért a kutatás megkezdése óta, sohasem volt végleges — épp csak elhárította velük a bukást.
Most addig halogatta az ugrást a harmadik Térutas világhoz, míg saját szorongása át nem ragadt a többiekre is. Amikor végre elszánta magát, hogy nincs mit tenni, utasítania kell a számítógépet, vezesse át a hajót a hipertéren, Pelorat komoran állt a vezérlőfülke ajtajában, Bliss-szel a háta mögött. Még Fallom is ott ácsorgóit, komolykodó képpel bámulva Trevize-ra, miközben egyik kezével erősen szorongatta Bliss kezét.
Trevize fölpillantott a számítógépről, és meglehetősen gorombán vetette oda:
— Valóságos családi fotó! — De csak a saját kényelmetlen érzéseit, öntötte szavakba.
Utasította a számítógépet, hogy az ugrás befejeztével a kérdéses naptól jóval távolabb lépjenek vissza az űrbe, mint amit a biztonság megkövetelt volna. Győzködte magát, hogy erre azért van szükség, mert már okult az előző két Térutas világon tapasztaltakból, de ezt maga sem hitte el. A lelke mélyén tudta, abban reménykedik, majd olyan messze lesz a naptól, hogy azt sem tudja megállapítani, van-e vagy nincs lakható bolygója. Akkor megint eltölthet néhány napot az űrben, mielőtt minden kiderül, és (talán) kénytelen lesz egy még keserűbb kudarccal szembenézni.
Most tehát — miközben a „családi fotóról” rászegeződtek a pillantások — vett egy mély lélegzetet, bent tartotta pár másodpercig, majd összeszorított szájjal fújta ki, mintha fütyülne, s közben megadta a gépnek a végső utasítást.
A csillagmező némán felepedt, a megfigyelőernyő kiürült, mert a térségben, ahová vitték, ritkásabbak voltak a csillagok. De ott, majdnem a középpontban, felragyogott egy fénye, csillag.
Trevize arca széles vigyorra húzódott, hiszen egyfajta győzelem volt ez is. Mert az is megeshetett volna, hogy a harmadik koordinátasor hamis, és egyáltalán nem kerül a látómezejükbe megfelelő G típusú csillag.
— Ez az. A hármas számú csillag — mondta, a másik három felé pillantva.
— Biztos benne? — kérdezte Bliss halkan.
— Figyeljék! — felelte Trevize. — Ráállítom a kiegyensúlyozott középpontú képet a számítógépben lévő galaktikus térképre, és ha az a fényes csillag eltűnik, akkor nem szerepel a térképen, tehát az, amit keresünk.
A számítógép engedelmeskedett az utasításának, és a csillag kihunyt, anélkül hogy előzőleg elhalványult volna. Kialudt, mintha soha nem is létezett volna, holott a körülötte lévő csillagmező változatlanul és közömbösen töltötte be továbbra is a teret.
— Megtaláltuk — jelentette be Trevize.
És csak kicsivel több, mint félannyi sebességgel küldte előbbre a Távoli csillagot, mint amekkorát az könnyedén elérhetett volna. Továbbra is kérdéses volt, van-e lakható bolygója vagy sem, és nem volt sietős, hogy a kérdésre választ kapjon. Három napig közeledhet egyfolytában, s akkor sincs rá mód, hogy ezt megállapítsa.
Valamit talán mégis meg lehetett tudni. Például azt, hogy a csillag körül egy gázóriás is kering. Nagyon messze volt a napjától, sápadt sárgán fénylő nappali féltekéjét adott helyzetükből széles sarlónak látták.
Trevize-nak nem tetszett a látvány, de nem akarta kimutatni, ezért olyan közönyösen beszélt róla, mint valami útikalauz.
— Ott kint van egy nagy gázóriás. Elég mutatós. Van egy keskeny gyűrűpárja és két méretes szatellitája, amit pillanatnyilag látni lehet.
— A legtöbb bolygórendszernek van gázóriása, nem? — érdeklődött Bliss.
— Igen, de ez a nagyok közé tartozik. A szatellitáitól való távolsága és azok forgásideje alapján majdnem kétezerszer tömörebb, mint amilyen egy lakott bolygó lehet.
— Mi a különbség? — kérdezősködött tovább Bliss. — A gázóriások azok gázóriások, mindegy, mekkorák nem? Mindig messze vannak a csillagtól, amely körül forognak, és egyrészt a méretük, másrészt a távolságuk miatt nem lakhatóak. Közelebb kell mennünk a csillaghoz, ha lakható bolygót akarunk találni.
Trevize tétovázott, majd úgy döntött, a többiek elé tárja a tényeket.
— Az a helyzet — kezdte —, hogy a gázóriások hajlamosak rá, hogy a bolygóközi teret egy jó darabon tisztára söpörjék. Azok az anyagok, amelyeket nem épít be a saját tömegébe, meglehetősen nagy halmazzá egyesülve alkotják a szatellitarendszerét. Hatalmas távolságokra megakadályoznak minden más tömörülést, vagyis minél nagyobb a gázóriás, annál valószínűbb, hogy ő lesz egy bizonyos csillag egyetlen terjedelmes bolygója. Adva van tehát egy gázóriás és a kisbolygók.
— Arra gondol, hogy itt nincs lakható világ?
— Minél nagyobb a gázóriás, annál kisebb a lakható bolygó valószínűsége, és ez a gázóriás olyan tömör, hogy gyakorlatilag törpecsillagnak is tekinthető.
— Megnézhetjük? — kérdezte Pelorat.
Feszült figyelemmel bámulták a képernyőt mindhárman (Fallom már visszament Bliss szobájába, a könyvei közé).
A képet kinagyították, míg végül a sarló teljesen betöltötte a képernyőt. A középpontjától valamivel feljebb egy vékony, sötét vonal keresztezte a sarlót: árnyéka annak a gyűrűrendszernek, mely fényes görbületként látszódott a bolygófelszíntől kicsit távolabb, benyomulva valamicskét a sötét féltekére is, mielőtt magára is ráborult volna az árnyék.
Pelorat elbűvölve nézte.
— Ott vannak a vékony gyűrűk!
— Az átlagosnál tulajdonképpen jóval vastagabbak — igazította ki Trevize.
— A legenda szerint a Föld bolygórendszerében lévő gázóriást sokkal szélesebb, fényesebb és sokkal bonyolultabb gyűrű veszi körül, mint amilyen ez itt. A gyűrűkhöz képest az a bolygó valósággal eltörpül.
— Nem lép meg — mondta Trevize. — Ha egy történet szájról szájra száll évezredeken át, gondolja, hogy csak zsugorodni fog?
— Gyönyörű — sóhajtotta Bliss. — Ha sokáig nézi a sarlót, olyan, mintha kígyószerűen vonaglana.
— Légköri viharok — jegyezte meg Trevize. — Rendszerint jobban megfigyelhető, ha a megfelelő fényhullámot választja ki. Ki is próbálom mindjárt. — Kezét az asztalra helyezve utasította a számítógépet, hogy nézze át a színképet, s a megfelelő fényhullámnál álljon meg.
A halovány sarló olyan vad iramú színváltozásokon ment át, hogy a szem, amely követni akarta, szinte belekáprázott. Végül megállapodott egy vörösesnarancssárga árnyalatnál, és láthatóvá váltak a sarló felszínén hol föltekeredve, hol meg legombolyodva áramló csigavonalak.
— Hihetetlen — motyogta Pelorat.
— Csodálatos — lehelte Bliss.
De még mennyire hogy hihető, gondolta Trevize keserűen, és minden, csak nem csodálatos. A látvány szépségébe belefeledkezve sem Pelorat, sem Bliss nem gondolt azzal, hogy a bolygó, amit ennyire csodálnak, csak az esélyt csökkenti, hogy Trevize-nak végül sikerül kibogozni a rejtélyt. De hát miért is gondoltak volna rá? Mindketten elégedetten vették tudomásul, hogy Trevize helyesen döntött, és érzelmeikben nem voltak érintve, amikor melléje szegődtek a bizonyosságot kereső kutatóútján. Haszontalanság lett volna ezért hibáztatni őket.
— A sötét oldal sötétnek látszik — magyarázta —, de ha a szemünk csak egy kicsit is többet látna, mint amennyit a megszokott hosszúhullámú tartomány megenged, fakó, sötét, haragosvörösnek látnánk. A bolygó nagy mennyiségű infravörös sugárzást bocsát az űrbe, mert annyira tömör, hogy szinte vörösen izzó. Több, mint egyszerű gázóriás: alsóbbrendű csillag.
Várt egy kicsit, majd így folytatta:
— És most felejtsük el őt, és nézzünk egy esetleg létező lakható bolygó után.
— Talán van ilyen — mosolygott Pelorat. — Ne adja fel, öreg cimbora.
— Nem adtam fel — válaszolta Trevize kevés meggyőződéssel. — A bolygók elrendeződése túl bonyolult ügy, semhogy szigorú és elhamarkodott szabályokat állapíthatnánk meg róla. Csak lehetőségekről beszélhetünk. A valószínűség csak csökken attól, hogy ez az óriás idekint van, de nem szűnik meg teljesen.
— Miért nem így gondolkodik felőle? — kérdezte Bliss. — Ha egyszer az első két koordinátasor alapján valóban rátalált a Térutazók egy-egy bolygójára, ez a harmadik, amely már meg is adta a megfelelő csillagot, nyilván adni fog lakható bolygót is. Miért beszél hát valószínűségről?
— Nagyon remélem, hogy igaza van — válaszolta Trevize, aki korántsem vigasztalódott meg. Újra csak azzal az érzéssel ült vissza pilótaszékébe, hogy aki életében akár egyszer is vezetett már ilyen fejlett számítógéppel vezérelt hajót, az többé soha, de soha nem képes mást típusút vezetni.
El tudná-e viselni, ha egyszer megint neki kellene elvégeznie a számításokat? El tudná-e viselni, ha megint számolnia kellene a gyorsulással, tehát elviselhető szint alá kellene szorítania azt? Minden valószínűség szerint megfeledkezne róla, és addig nyomná az energiát, míg maga és a többi fedélzeten tartózkodó a falra kenődne.
Nos, továbbra is ezt a hajót fogja vezetni — vagy egy pontosan ugyanilyet, feltéve, hogy ennyi változást is képes lenne elviselni — az idők végezetéig.
És mivel el akarta terelni a gondolatait a lakható bolygóról, akár van, akár nincs, azon kezdett mélázni, vajon miért inkább a bolygósík fölötti pályára irányította a hajót, és nem alá? Ha semmi sem indokolja, hogy egy sík alá menjenek, a pilóták szinte mindig fölé kormányoznak. Miért?
És ha már itt tartunk, miért kell az egyik irányt föntinek, a másikat meg lentinek kikiáltani? A tér szimmetriájában az ilyesmi pusztán megegyezés kérdése.
Ugyanígy mindig meg kellett állapítania, hogy a megfigyelt bolygó milyen irányban forog a saját tengelye és a napja körül. Ha mindkettő az óra járásával ellenkező volt, akkor az ember felemelt karja északra mutatott, a lába ugyanakkor délre. És Galaxis-szerte fönt ábrázolták északot, lent pedig délt.
Pedig ez is csak amolyan hallgatólagos megállapodás volt, az ősködökig visszamenőleg, és szolgaian másolták azóta is. Ha az ember úgy nézett egy ismerős térképet, hogy azon a dél volt fölül, hát nem ismerte föl. Meg kellett fordítania, hogy eligazodjon rajta. És amikor minden azonossá vált önmagával, az ember északnak fordult — és „fölfelé”.
Eszébe jutott a csata, melyet a háromszáz évvel ezelőtt élt császári tábornok, Bel Riósé vívott: egy kritikus pillanatban a bolygósík alá irányította a századát, és lecsapott az ott készületlenül várakozó hajórajra. Egyesek szerint tisztességtelen manőver volt — ezek, persze, a vesztesek oldalán álltak.
Egy ilyen ősrégi eredetű és nagy hatású megegyezés csakis a Földön keletkezhetett — és innen Trevize már egyetlen gondolattársítással visszajutott a lakható bolygó kérdéséhez.
Pelorat és Bliss nem tudta levenni a szemét a gázóriásról, amely lassú fordulással készült egy lomhánál is lomhább hátrabukfencre. A napfényes terület mindjobban kiszélesedett, és — minthogy Trevize a narancsvörös hullámhosszon rögzítette a színképet — mind őrültebbé és fékevesztettebbé vált a felszín viharos vonaglása.
De akkor beténfergett Fallom, és Bliss úgy döntött, ideje, hogy a gyerek is meg ő is szundítsanak egyet.
Trevize odaszólt Peloratnak, aki ott maradt vele:
— El kell szakadnom a gázóriástól, Janov. Parancsot kell adnom a számítógépnek, hogy minden erejével a megfelelő nagyságú gravitációs radarjel keresésére összpontosítson.
— Hát hogyne, öreg cimbora — válaszolta Pelorat.
Ennél azért bonyolultabb volt a dolog. A számítógépnek nemcsak a megfelelő nagyságú, hanem ugyanakkor a megfelelő távolságban lévő radarjelet kellett megkeresnie. Trevize tudta, hogy erre akár napokig is várakoznia kell.
61.
Komoly — de méginkább komor — arccal lépett be a szobájába, aztán észrevehetően összerezzent.
Bliss várakozott rá, s szorosan mellette ott állt Fallom is; gyapjú ágyékkötője és ruhája csak úgy árasztotta a gőzölés és a vákuummángorlás friss illatát. A gyerek határozottan jobban mutatott így, mint Bliss valamelyik kurta pongyolájában.
— Nem akartam zavarni, amíg a számítógépnél ült, de most hallgasson ide. Rajta, Fallom.
És Fallom megszólalt csipogó, szinte zenélő hangján:
— Köszöntlek, Trevize kormányzó. Nagy örömömre szolgál, hogy te… hogy na… hogy veled jöhettem ezen a hajón az űrbe. És boldog vagyok, hogy a barátaim, Bliss és Pel ilyen kedvesek hozzám.
Fallom befejezte, bájosán elmosolyodott, és Trevize-nak újra átvillant az agyán: fiúnak tekintsem, vagy lánynak, vagy mindkettőnek, vagy egyiknek sem?
Bólintott.
— Remekül megtanultad. A kiejtésed majdnem tökéletes.
— Egyáltalán nem betanult szöveg volt — mondta Bliss melegen. — Fallom maga fogalmazta, és megkérdezte, elmondhatja-e magának is. Azt sem tudtam, mit fog mondani, amíg nem hallottam.
Trevize kényszeredetten elmosolyodott.
— Nos, akkor valóban nagyszerű volt. — Feltűnt neki, hogy Bliss, amennyire csak lehet, kerüli a nemre utaló személyes névmás használatát.
— Mondtam, hogy tetszeni fog Trevize-nak — fordult Bliss Fallomhoz. — Most menj szépen Pelhez, és ha akarod, kaphatsz tőle újabb olvasnivalót.
Fallom eliramodott, Bliss pedig folytatta:
— Tényleg meglepő, milyen gyorsan ragad Fallomra a galaktikus nyelv. A solarialakóknak különleges nyelvtehetségük lehet. Gondoljon csak vissza, milyen jól beszélt Bander, holott csak annak alapján tanulta, amit a hipertéri kommunikációból elcsípett. Az agyuk nemcsak az energiaátvitel szempontjából, hanem egyébként is figyelemre méltó lehet.
Trevize mordult egyet.
— Ne mondja, hogy még most sem szereti Fallomot — lepődött meg Bliss.
— Sem nem szeretem, sem nem utálom. Ez a lény egyszerűen kényelmetlen érzéseket kelt bennem. Már az, hogy egy hermafroditával kell érintkeznem, elborzaszt.
— Ugyan, Trevize, ne legyen nevetséges — mondta Bliss. — Fallom tökéletesen elfogadható élőlény. Gondolja csak el, milyen undorító lehet maga meg én — és általában a hímnemű és nőnemű egyedek — egy hermafrodita társadalomban. Csak a fele vagyunk az egésznek, és ahhoz, hogy reprodukálódjunk, időszakos és nehézkes egyesülésekre van szükségünk.
— Ezt maga állítja, Bliss?
— Ne tegyen úgy, mintha félreértene. Csak megpróbálom hermafrodita szemszögből nézni magunkat. Számunkra a végletek tűnhetnek visszataszítónak, miközben nekünk éppen az a természetes. Maga borzad Fallomtól, de ez csak egy szűklátókörű reakció.
— Őszintén szólva fárasztó, hogy az ember azt sem tudja, hogyan utaljon erre a teremtményre — jegyezte meg Trevize. — Gondolni sem tudok rá, hát még beszélni vele, ha nem tudom meghatározni a nemét.
— De hát ez a nyelvünk hibája, nem pedig Fallomé — ellenkezett Bliss. — Nincs olyan emberi nyelv, amely kifejezné a kétneműséget. Örülök, hogy ezt szóba hozta, mert magam is gondolkoztam már rajta. Tárgyként utalni rá, ahogy Bander ragaszkodott hozzá, nem megoldás. A tárgyakra mutató „az” névmásnál számít a nem, olyasféle tárgyjelölő névmás pedig nem létezik, amely mindkét irányban nem szerint is cselekvő értelmű. Miért nem választunk neki önkényesen egy nemet? Én lányként gondolok Fallomra. Egyrészt, mert magas a hangja, másrészt megvan a képessége, hogy majd utódokat hozzon a világra, ami a nőneműség alapvető sajátossága. Pelorat egyetértett velem; miért ne tehetné ezt maga is? Tekintsük lánynak, és úgy is beszéljünk róla.
Trevize vállat vont.
— Helyes. Kicsit különös, hogy a kislánynak heregolyói vannak, de hát isten neki. Bliss felsóhajtott.
— Magának megvan az a bosszantó szokása, hogy mindenből viccet csinál, de tudom, milyen feszült idegállapotban van, ezért nem haragszom érte. Csak arra kérem, tekintse Fallomot lánynak.
— Meglesz. — Trevize habozott, aztán mégsem tudta megállni, hogy ki ne mondja: — Minél többször látom magukat együtt, annál inkább olyan érzésem van, mintha Fallom a pótgyereke volna. Tulajdonképpen maga szeretne gyereket, csak nem hiszi, hogy Janov meg tudná ajándékozni vele?
Bliss szeme kerekre tágult.
— Ő nem azért van, hogy gyerekei legyenek! Gondolja, csak azért tartom kéznél, hogy az ő segítségével jussak gyerekhez? Most egyébként sem időszerű, hogy gyereket szüljek — de ha itt lesz az ideje, annak gaiai gyereknek kell lennie, és erre Pel nem lesz alkalmas.
— Úgy érti, Janovtól akkor majd meg kell szabadulnia?
— Egyáltalán nem. Csak átmeneti elválásról lehet szó. De még a mesterséges megtermékenyítés is szóba jöhet.
— Gondolom, magának csak akkor lehet gyereke, ha Gaia szükségét látja, ha Gaia már létező emberrészében az elhalálozottak mennyisége bizonyos hiányt támaszt.
— Ez egy lelketlen szemléletmód, de lényegében igaz. A tökéletes arányt fenn kell tartani Gaia minden részében és e részek kapcsolatában.
— Akárcsak a solarialakók esetében.
Bliss ajka összeszorult, arcából kifutott a vér.
— Szó sincs róla. A solarialakók többet hoznak a világra, és a fölösleget megsemmisítik. Nálunk csak annyi születik, amennyire szükségünk van, így pusztításra sohasem kerül sor, ahogy maga leveti a bőre elhalt külső rétegeit, s teremt helyettük ugyanannyi újat, de egyetlen sejttel se többet.
— Értem, hogy gondolja — mondta Trevize. — De azért remélem, tekintetbe veszi Janov érzelmeit.
— Az esetlegesen megszületendő gyermekemmel kapcsolatban? Ez sohasem volt köztünk vitatéma — és nem is lesz.
— Nem, nem így értettem. Meglep, hogy maga egyre jobban érdeklődik Fallom iránt. Janov úgy érezheti, hogy őt elhanyagolja.
— Nem hanyagolom el, és őt ugyanannyira érdekli Fallom, mint engem. Ő a mi kölcsönös érdeklődésünk egy újabb területét jelenti, s általa még közelebb kerülünk egymáshoz. Lehetséges, hogy maga az, aki elhanyagolva érzi magát?
— Én? — Trevize őszintén meglepődött.
— Igen, maga. Én sem értem meg jobban a szigetembereket, mint maga Gaiát, de az az érzésem, szereti, ha ezen a hajón maga áll a figyelem középpontjában, és könnyen úgy érezheti, hogy Fallom kitúrja ebből a helyzetéből.
— Ez hülyeség.
— Nem nagyobb annál, mint az a megjegyzése, hogy én elhanyagolom Pelt.
— Akkor kössünk fegyverszünetet, és hagyjuk abba. Én megpróbálom Fallomot lánynak tekinteni, és nem fogok túlzottan aggódni amiatt, hogy maga semmibe veszi Janov érzéseit.
Bliss elmosolyodott.
— Köszönöm. Akkor minden rendben van. Trevize elfordult, de Bliss elkiáltotta magát:
— Várjon!
Trevize visszanézett rá, s kicsit nyűgösen kérdezte:
— Nos?
— Számomra teljesen nyilvánvaló, Trevize, hogy maga szomorú és búskomor. Nem fogok belenézni az agyába, de azért elmondhatná nekem, hogy mi a baj. Tegnap azt mondta, van egy alkalmasnak látszó bolygó a rendszerben, s mintha még örült is volna. Remélem, az a bolygó azóta is ott van. A felfedezés nem bizonyult tévesnek, ugye?
— Van egy alkalmasnak látszó bolygó a rendszerben, és továbbra is ott van a helyén — válaszolta Trevize.
— A mérete megfelelő? Trevize bólintott.
— Ha egyszer alkalmas, akkor a mérete is megfelelő. És a naptól is a kellő távolságban van.
— Akkor hát mi a baj?
— Ilyen közelről már a légkör elemzését is el lehet végezni. Kiderült, hogy tulajdonképpen nincs is neki.
— Nincs légköre?
— Legalábbis olyan, amire érdemes lenne szót vesztegetni. A bolygó nem lakható, és nincs másik sem, amely a legcsekélyebb valószínűség szerint is lakható volna. Ezzel a harmadik kísérlettel semmire sem jutunk.
62.
Pelorat arca komor volt, és láthatóan vonakodott megtörni Trevize boldogtalan hallgatását. A vezérlőfülke ajtajából nézett befelé, reménykedve, hátha hajlandó lesz Trevize beszélgetést kezdeményezni.
Trevize nem tette. Ha létezett valaha makacs hallgatás, az övé az volt.
A végén Pelorat volt az, aki nem bírta tovább.
— Mit csinálunk? — kérdezte kissé félénken. Trevize fölpillantott, Peloratra meredt, aztán elfordult, úgy válaszolta:
— Ráállunk a bolygóra.
— De ha egyszer nincs atmoszférája…
— A számítógép szerint nincs atmoszférája. Eddig még mindig azt mondta, amit hallani akartam, ezért elhittem minden szavát. Most olyasmit mond, amit nem akarok hallani, tehát ellenőrzöm. Ha ez a gép el tud romlani egyáltalán, most van itt az ideje, hogy azt kívánjam, bárcsak elromlott volna.
— Azt hiszi, elromlott?
— Nem, nem hiszem.
— Van valami alapja, hogy gyanakodjon rá?
— Nem, nincs.
— Akkor miért izgatja magát, Golan?
Trevize ekkor végre Pelorat felé fordította a székét, s a majdnem reménytelenség fájdalmas fintorával az arcán így szólt:
— Nem érti, Janov, hogy nem tudom, mi mást csinálhatnék? Az első két világon nem mentünk semmire, már ami a Föld hollétét illeti, és most itt ez az üres világ. Most mitévő legyek? Bolyongjak egyik világtól a másikig, kukkantsak be mindenhová, és kérdezzem meg: „Bocsánatot kérek. Nem tudják, hol van a Föld?” Minden nyomot eltüntetett maga után. Sehol még csak utalás sincs rá. Már-már arra gondolok, talán még arról is gondoskodott, hogy még ha létezik is ilyen, mi ne vegyük észre.
— Nekem is voltak már hasonló gondolataim — bólogatott Pelorat. — Nincs kedve megvitatni ezeket? Tudom, milyen szerencsétlenül érzi magát, drága barátom, és hogy nincs sok kedve beszélgetni, szóval ha azt akarja, hogy hagyjam békén, akkor elmegyek.
— Rajta hát, vitassuk még — mondta vagy inkább morogta Trevize. — Mi okosabbat tehetnék, mint hogy meghallgatom?
— Ez nem éppen úgy hangzik, mintha valóban beszédre akarna bírni, de talán mégis jót fog tenni mindkettőnknek — töprengett fennhangon Pelorat. — Kérem, bármikor szakítson félbe, ha úgy érzi, nem bírja tovább hallgatni. Én úgy látom, Golan, hogy a Földnek nemcsak passzív és tagadó intézkedéseket kellett hoznia annak érdekében, hogy elrejtse magát. Hogy nem volt elég pusztán eltörölnie az önmagára utaló nyomokat. Nem lehetséges, hogy ugyanakkor hamis bizonyítékokat is felállított, és ily módon aktívan működött közre a körülötte lévő homály megteremtésében?
— Hogy érti ezt?
— Nos, több helyen is hallottunk már a Föld radioaktívvá válásáról, márpedig ezt azért is kitalálhatták, hogy elejét vegyék mindenfajta felfedezési kísérletnek. Ha teljesen szennyeződött radioaktivitással, akkor végképp megközelíthetetlenné vált. Minden valószínűség szerint a lábunkat sem tehetnénk rá. Még a robotfelderítők, ha volna nekünk ilyen, sem biztos, hogy túlélnék a sugárzást. Akkor hát minek is keresnénk? És ha mégsem radioaktív, akkor sértetlen marad, legföljebb véletlenül közelíthetnék csak meg, de még arra az esetre is lehetnek eszközei, hogy álcázza magát.
Trevize megkockáztatott egy mosolyt.
— Elég fura dolog, Janov, de ilyesmire magam is gondoltam. Még az is eszembe jutott, hogy talán szándékosan szőtték bele a legendákba azt a valószínűtlenül óriási szatellitát. És az az elképesztően nagy gyűrűrendszerrel rendelkező gázóriás is eléggé valószínűtlen, talán azt is csak úgy kiagyalták. Lehet, hogy előre elterveztek mindent, hogy valami olyasmit keressünk, ami nem létezik, s úgy hajtsunk át a bolygórendszerén, tekintetünket a Földre függesztve, hogy ne vegyük észre — mert a valóságban sem óriási szatellitája nincsen, sem háromszoros gyűrűt forgató unokatestvére, sem pedig sugárzó kérgű felszíne. Márpedig ha nem ismerjük fel, akkor álmunkban sem jut eszünkbe, hogy éppen öt nézzük. De ennél még rosszabbakat is elképzeltem.
Pelorat lesújtottnak látszott.
— Mi lehet még ennél is rosszabb?
— Könnyen talál ilyet az ember, ha az éjszaka közepén zavarodott aggyal kutatni kezd a képzelet birodalmában valami olyasmi után, ami tovább mélyítheti a reménytelenségét. Mi van akkor, ha a Föld rejtőzködési képessége tökéletes? Ha még az elménket is meg tudja háborítani? Mi van akkor, ha valóban elhaladunk a Föld mellett, és ott van az óriási szatellitája, ott van a távoli gyűrűs gázóriása, mi mégsem látjuk meg? Mi van akkor, ha ez már meg is történt?
— De ha ezt hiszi, miért megyünk mégis?
— Nem mondtam, hogy ezt hiszem. Őrült képzelgésekről beszéltem. Tovább keressük. — Pelorat habozott, aztán megkérdezte:
— De meddig, Trevize? Nyilván van egy határ, ahol föl kell adnunk.
— Soha! — csattant föl Trevize hevesen. — Ha egész hátralévő életemet azzal kell is töltenem, hogy bolygóról bolygóra járva mindenhová bekopogok azzal, hogy „Kérem, uram, hol van a Föld?”, akkor azt fogom tenni. Ha kívánják, bármikor visszavihetem magát, Blisst, de még Fallomot is Gaiára, s magam indulok tovább.
— Ó, nem. Tudja, hogy nem hagyom el magát, Golan, és Bliss sem teszi. Ha kell, bolygóról bolygóra szállunk magával. De miért?
— Mert meg kell találnom a Földet, és mert meg fogom találni. Nem tudom, hogyan, de megtalálom. Most azonban kérem, hagyjon magamra egy kicsit, mert épp egy olyan helyzetet keresek, ahonnan tanulmányozhatom a bolygó napsütötte féltekéjét, ugyanakkor a napja sincs túl közel.
Pelorat elhallgatott, de nem ment el. Figyelte, hogyan tanulmányozza Trevize a megfigyelőernyőn látható, jórészt napsütötte bolygó képét. Pelorat semmi különöset nem látott rajta, de tudta, hogy barátja a számítógéppel összekapcsolódva képes belátni a külső jegyek mögé is.
— Van valami homály — suttogta Trevize.
— Akkor légkörnek is lennie kell — kottyantotta el magát Pelorat.
— Nem szükségképpen elég. Márminthogy az élet fenntartásához, legföljebb ahhoz, hogy gyenge szél keletkezzék s felkavarja a port. Ez a Vékony légkörrel rendelkező bolygók ismert jellegzetessége. Még kicsiny sarki jégsapka is lehet rajta. Tudja, a sarkokon összegyűlik valamicske vízjég. Ez a világ túl meleg, semhogy szilárd szén-dioxid keletkezhessek rajta. Át kell kapcsolnom radarképre. Úgy viszont jobban boldogulok az éjszakai oldalon.
— Tényleg?
— Igen. Rögtön ezzel kellett volna kezdenem, de egy gyakorlatilag levegő, ennélfogva felhő nélküli bolygó esetében természetes, hogy az ember a látható fénnyel próbálkozik.
Trevize hosszú ideig csendben maradt, miközben a képernyő olyan zavarossá vált a radar-visszatükröződésektől, hogy a bolygó képe valahogy úgy jelent meg rajta, ahogy egy cleóni korszakban alkotó művész ábrázolta volna.
— Helyes — mondta aztán nagy sokára, de olyan nyomatékosan, oly hosszan elnyújtva a szót, hogy annál meglepőbb volt az ezt követő újabb hallgatás.
— Mire vonatkozik ez a „helyes”? — szólalt meg egy idő után Pelorat. Trevize éppen csak rápillantott.
— Nem látok rajta krátereket.
— Nincsenek kráterei? És ez jó?
— Teljesen váratlan — válaszolta Trevize. Aztán hirtelen elvigyorodott. — És nagyon jó. Sőt mondhatnám, csodálatos!
63.
Fallom a hajó kerek ablakához nyomta az orrát, úgy bámulta a Világegyetemnek azt a darabkáját, amelyet a szem a maga pontos valóságában — a számítógép felnagyítása vagy kiemelése nélkül — be tudott fogadni.
Bliss, aki el akarta neki magyarázni ezt az egészet, felsóhajtott, s halkan odaszólt Peloratnak:
— Nem tudom, mennyit ért meg belőle, Pel drágám. Számára az apja udvarháza és a birtoknak az a kicsiny része, amelyen ez az udvarház állt, jelentette az egész Világegyetemet. Nem hiszem, hogy járt kint valaha is éjszaka, s hogy látott egyáltalán csillagokat.
— Valóban azt hiszed?
— Valóban. Addig semmit sem mertem megmutatni neki belőle, míg nincs akkora szókincse, hogy egy kicsit is megértse, amit mondok — és milyen szerencse volt, hogy te a saját nyelvén tudtál beszélni vele.
— Az a baj, hogy nem ismerem eléggé a nyelvüket — mentegetőzött Pelorat. — És a Világegyetemet valóban elég nehéz megragadni, ha hirtelen, egyik napról a másikra kell megismerkedni vele. Azt mondta nekem, hogy ha azok az apró fények ott mind hatalmas világok, mind olyan, mint a Solaria — persze, sokkal nagyobbak, mint a Solaria —, akkor nem lóghatnak csak ott a semmiben. Le kellene esniük, azt mondta.
— És igaza van, annak alapján, amit eddig tud. Okosakat kérdez, és majd apránként meg fog érteni mindent. Legalább kíváncsi, és már nem fél.
— Igazság szerint én magam is kíváncsi vagyok, Bliss. Nézd csak, hogy megváltozott Golan, mihelyt rájött, hogy nincsenek kráterek azon a világon, amely felé közeledünk. Halvány fogalmam sincs, mit változtat ez a helyzeten. Hát neked?
— A világon semmi. De hát ő sokkal jártasabb a bolygótudományban mint mi. Csak feltételezhetjük, hogy tudja, mit csinál.
— Bárcsak én is tudnám.
— Hát akkor kérdezd meg tőle. Pelorat elfintorodott.
— Mindig félek, hogy felingerlem. Biztosan azt gondolja, hogy az ilyesmit magamtól is illene tudnom.
— Ez butaság, Pel — mondta Bliss. — Ő egy percig sem tétovázik, hogy rákérdezzen-e valamire a Galaxis legendáival és mítoszaival kapcsolatban, ha úgy érzi, hasznos lenne, ha tudná. Te mindig készségesen válaszolsz és magyarázol neki, hát miért ne tehetné ő is meg? Menj és kérdezd meg tőle. Ha felingereled, akkor alkalmat nyújtasz neki a türelem erényének gyakorlásához, és ez kifejezetten jót fog tenni neki.
— Velem jössz?
— Nem, természetesen nem. Én itt akarok maradni Fallommal, és tovább kísérletezem, hogy a Világegyetem képzetét beletöltsem a fejébe. Majd te elmagyarázod nekem később — ha ő már elmagyarázta neked.
64.
Pelorat bátortalanul lépett be a vezérlőfülkébe. Örömmel vette észre, hogy Trevize fütyörészik magában, és láthatóan jó a hangulata.
— Golan — szólalt meg olyan derűsen, amennyire csak tudott. Trevize fölnézett.
— Janov! Maga mindig úgy settenkedik be, mintha azt hinné, törvénybe ütköző dolgot tesz, ha engem háborgat. Csukja be az ajtót, és üljön le. Üljön le! Ezt nézze.
A. megfigyelőernyőn látszó bolygóra mutatott, és így folytatta:
— Két vagy három kráternél többet nem találtam, és azok is elég kicsik.
— Ez megváltoztat valamit, Golan? Komolyan?
— Megváltoztat? De még mennyire! Hogy kérdezhet ilyet?
Pelorat gyámoltalanul tárta szét a karját.
— Számomra ez az egész egy rejtély. Az egyetemen a történelem volt a szaktárgyam. Emellé fölvettem még a szociológiát és a pszichológiát, továbbá nyelveket és irodalmat, főleg régieket, majd a továbbképzésen a mitológiára szakosodtam. Sohasem kerültem közelebbi kapcsolatba a bolygótudománnyal vagy a természettudományok bármelyikével.
— Ez nem bűn, Janov. Bárcsak én tudnék annyit, amennyit maga tud! A régi nyelvekben és a mitológiában való jártassága mérhetetlen hasznunkra volt. Ezt maga is tudja. És ha a planetológiára kerül a sor, azt a gondot én veszem magamra.
Tudja, Janov — folytatta —, a bolygók úgy keletkeznek, hogy kisebb méretű objektumok csapódnak egymáshoz. Az utolsó néhány belezuhanó tárgy krátereket hagy maga után — legalábbis a lehetőség megvan rá. Ha a bolygó elég nagy, hogy gázóriás lehessen, a gáznemű atmoszféra alatt elsősorban folyékony anyag van, tehát a végső ütközések csak loccsanással járnak, nyomot nem hagynak maguk után.
De a kisebb bolygók, melyek szilárdak, akár jégből, akár sziklából vannak, viselnek magukon kráternyomokat, melyek meg is maradnak örökre, hacsak valami természeti hatóerő el nem tünteti őket. Az eltüntetésnek három típusa lehet.
Először is, létezhet olyan világ, ahol jégréteg borítja a folyékony óceánt. Ilyenkor a bolygóra zuhanó tárgy átszakítja a jeget és belecsobban az óceánba. A fölötte lévő jég visszafagy, s hogy úgy mondjam, begyógyítja a rést. Az ilyen bolygó vagy szatellita azonban nyilván hideg, tehát nem tartozik azok közé, amelyeket mi lakható világoknak tartunk.
Másodszor, ha egy bolygó erősen aktív, mármint vulkanikus értelemben, akkor a szüntelen lávaömlés vagy hamueső újra és újra megtölti és eltünteti a kialakuló krátereket. Mindazonáltal egy ilyen bolygót vagy szatellitát sem tekintünk lakhatónak.
A harmadik esettel eljutottunk a lakható világokhoz. Ezeknek lehet sarki jégsapkájuk, de az óceánok túlnyomó része folyékony kell hogy maradjon. Lehetnek rajtuk működő vulkánok, de egymástól távol, szétszórtan.
Az ilyen világokon nem lehetnek sem beforrt, sem feltöltött kráterek. Számolni kell viszont az eróziós hatásokkal. A szél és a víz áramlása szétmállasztja a krátereket, és ha a bolygón élet is van, az élőlények tevékenysége szintén erőteljesen koptató hatású. Érti? Pelorat némi fontolgatás után így szólt:
— De Golan, én egyáltalán nem értem magát. Az a bolygó, amihez most közeledünk…
— Holnap leszállunk rá — jelentette be Trevize vidáman.
— Ezen a bolygón, amelyhez közeledünk, egyáltalán nincs óceán!
— Csak valami vékony sarki jégsapka.
— És nincs számottevő atmoszférája sem.
— A légkör sűrűsége csak századrésze a terminusinak.
— Nincs rajta élet.
— Azt egyáltalán nem észleltem.
— Akkor mi pusztíthatta le a krátereket?
— Az óceán, a légkör és az élet — válaszolta Trevize. — Nézze, ha ezen a bolygón sohasem lett volna sem levegő, sem víz, az egykor keletkezett kráterek ma is meglennének, és tele volna velük az egész felszín. A kráterek hiánya bizonyítja, hogy nem lehetett kezdettől fogva mindig levegő és víz nélküli bolygó, és hogy még a közelmúltban is tekintélyes atmoszférája és óceánja volt. Egyébként hatalmas medencék láthatók rajta, amelyekben egykor tengerek és óceánok lehettek, nem beszélve a kiszáradt folyóágyakról. Beláthatja tehát, hogy igenis volt erózió, és hogy ez az erózió oly rövid ideje szűnt meg, hogy az új kráterképződésnek még nem volt ideje felszaporodni.
Pelorat arcán kétkedés látszott.
— Lehet, hogy én nem vagyok planetológus, de nekem úgy tűnik, ha egy bolygó elég nagy ahhoz, hogy esetleg évmilliárdokon át megtartson egy sűrű légkört, akkor nem fogja csak úgy hipp-hopp elveszíteni, nem?
— Ezt én se gondolnám — felelte Trevize. — De ezen a bolygón kétségtelenül volt élet, mielőtt a légköre elillant volna, talán emberi élet is. Az a gyanúm, hogy éppen olyan terraformált világ volt, mint szinte valamennyi emberlakta bolygó a Galaxisban. A baj az, hogy igazából nem tudjuk, milyen állapotban volt, mielőtt az emberi élet megjelent rajta, vagy miképpen alakították át, hogy kényelmes legyen emberlakóinak, sem hogy végül milyen körülmények hatására tűnt el róla az élet. Történhetett valami katasztrófa, mely elszippantotta az atmoszférát, s ez vetett véget az emberi életnek. De bekövetkezhetett egy furcsa egyensúlyvesztés is a bolygón, melyet az emberek mindaddig kontrollálni tudtak, amíg itt voltak, s csak miután elmentek, következett be az atmoszféracsökkenés rosszindulatú szakasza. Lehet, hogy választ kapunk rá, ha leszállunk, lehet, hogy nem. Nem számít.
— De ugyanúgy nem számít, hogy volt-e rajta valaha élet, ha ma már nincsen. Mi a különbség, hogy egy bolygó kezdettől fogva lakhatatlan volt, vagy csak most vált lakhatatlanná?
— Ha csak jelenleg lakhatatlan, akkor megtaláljuk az egykori lakók nyomait mutató romokat.
— Romok az Aurórán is voltak.
— Úgy van, de az Aurórán húszezer évig esett rájuk az eső és a hó, pusztította a fagy és az olvadás, a szél és az időjárás minden változása. És volt rajta élet is, ezt ne felejtse el. Lehet, hogy emberek nem voltak, de élet azért volt rajta bőven. A romok éppúgy szétmállanak, mint a kráterek. Csak gyorsabban. És húszezer év múltán nem sok maradt, ami hasznunkra, lehetett volna. De itt, ezen a bolygón volt egy idő, lehet, hogy húszezer év, lehet, hogy kevesebb, amely szél, vihar és élet nélkül telt el. Lehettek időjárás-változások, megengedem, de ez minden. A romok jó állapotban lesznek.
— Ha lesznek egyáltalán romok — dünnyögte Pelorat. — Nem lehetséges, hogy soha nem volt élet a bolygón, legalábbis emberi élet nem, és a légkör elvesztése egy olyan esemény hatására következett be, aminek semmi köze az emberhez?
— Nem, nem — ingatta a fejét Trevize. — Ne akarja átragasztani rám a pesszimizmusát, úgysem fog sikerülni. Még innen is észrevettem maradványokat, melyekről biztos vagyok, hogy valaha egy város volt. Egyszóval holnap leszállunk.
65.
Bliss nyugtalan hangon mondta:
— Fallom szentül meg van győződve róla, hogy vissza fogjuk vinni Jembyhez, a robotjához.
— Hmm — dünnyögte Trevize, elmélyedve a sodródó hajó alatt hátrafelé sikló bolygófelszín látványában. Aztán fölnézett, mint akihez csak némi késlekedés után jutott el a megjegyzés. — Hát, tulajdonképpen az egyetlen szülő volt, akit ismert, nem?
— Hogyne, persze, csakhogy azt hiszi, most a Solariára megyünk vissza.
— Ez itt úgy néz ki, mint a Solaria?
— Ő ezt honnan tudhatná?
— Világosítsa fel, hogy ez nem a Solaria. Nézze, majd adok egy-két ismeretterjesztő könyvfilmet, tele rajzos illusztrációkkal. Mutassa meg neki néhány egymástól eltérő lakott világ közeli képét, és magyarázza meg, hogy ilyenek milliószám léteznek. Lesz rá ideje. Nem tudom, meddig fogunk Janovval kóborolni, ha már kiválasztottunk egy alkalmas helyet és leszálltunk.
— Maga és Janov?
— Igen. Fallom, ha akarnám, sem jöhetne velünk, amit persze csak akkor akarnék, ha megőrültem volna. Ezen a világon csak űrruhában mászkálhatunk, Bliss. Nincs rajta belélegezhető levegő. És nincs űrruhánk, ami jó volna Fallomra. Tehát maga és ő a hajón maradnak.
— És én miért?
Trevize szája fanyar mosolyra húzódott.
— Elismerem, nagyobb biztonságban érezném magam, ha velünk lehetne. de nem hagyhatjuk Fallomot egyedül ezen a hajón. Kárt okozhat még akkor is, ha nem áll szándékában. Janovnak velem kell jönnie, mert ha találunk valami ősi írást, ő el tudja olvasni. Vagyis magának kell Fallommal maradnia. Meggyőződésem, hogy maga is így gondolja.
Bliss bizonytalannak látszott.
— Nézze — magyarázta Trevize. — Maga ragaszkodott Fallomhoz, én nem akartam. Biztos vagyok benne, hogy csak bajt hoz ránk. Nos: a jelenléte bizonyos kényszerűségeket von maga után, és ezeket magának kell vállalnia. Ő itt van, tehát magának is itt kell lennie, így áll a helyzet.
— Rendben — sóhajtotta Bliss.
— Helyes. Hol van Janov?
— Fallommal.
— Nagyszerű. Menjen és küldje ide. Beszélni akarok vele.
Trevize még akkor is a bolygófelszínt tanulmányozta, amikor Pelorat belépett, és torokköszörüléssel jelezte a jelenlétét.
— Valami baj van, Golan? — kérdezte.
— Nem mondhatnám, hogy baj, Janov. Csak elbizonytalanodtam. Ez egy furcsa világ, és nem tudom, mi történt vele. A megmaradt medencékből ítélve a tengerek hatalmasak lehettek, de sekélyek. A hátramaradt nyomok alapján azt mondhatom, hogy ez az elsótlanodás és a csatornák bolygója volt — vagy talán nem voltak nagyon sósak a tengerei. Ha nem voltak nagyon sósak, akkor azért hiányoznak a medencék kiterjedt sórétegei. Vagy az óceánok eltűnésével a sótartalom is eltűnt — ami pedig emberi beavatkozásra vall.
— Bocsássa meg az efféle dolgokban való járatlanságomat, Golan — jegyezte meg félénken Pelorat —, de az ilyen és hasonló észrevételeknek van egyáltalán valami közük ahhoz, amit mi keresünk?
— Gondolom, nincs, de nem tehetek róla, hogy kíváncsi vagyok. Ha tudnám, hogyan formálták ezt a bolygót olyanná, hogy lakhatóvá tegyék az ember számára, és milyen volt a Földre deformálódás előtt, talán megérteném, mi történt azután, hogy a sorsára hagyták — vagy talán még azt megelőzően. És-ha tudnánk, mi történt vele, esetleg fölkészülhetnénk a kellemetlen meglepetésekre.
— Miféle meglepetésekre? Hiszen ez egy halott világ, nem?
— Eléggé halott. Elenyészően kevés víz, vékony, belélegezhetetlen légkör, és Bliss semmiféle mentális tevékenységet nem észlelt rajta.
— Ez el is dönti a dolgot, gondolom.
— A mentális tevékenység hiánya nem szükségképpen jelenti az élet hiányát is.
— De bizonyára jelzi a veszélyes élet hiányát.
— Nem tudom… De nem ezt akartam megbeszélni magával. Van két város, amelyek megfelelnének első vizsgálódásunk céljának. Látszólag kitűnő állapotban vannak, mint az összes többi is. Akármi pusztította is el a légkört és az óceánokat, látszólag nem ártott a városoknak. Mindenesetre ez a kettő különösen nagy kiterjedésű. De mintha a nagyobbikban nem látnék szabad térséget. Messze, a városon kívül vannak ugyan űrkikötők, de magában a városban semmi. A kisebbikben vannak szabad terek, tehát könnyebb lenne a város közepén leszállni, ha nem is űrkikötőben… de hát végül is ki törődik ezzel?
Pelorat arca elfacsarodott.
— Azt akarja, hogy én döntsék, Golan?
— Nem, majd döntök én. Csak a véleményét kérdezem.
— Ami az értéküket illeti, a szélesen elterülő város valószínűleg kereskedelmi vagy ipari központ lehet. A kisebb, amelyben a nyílt terek vannak, minden bizonnyal közigazgatási központ volt. Minket a közigazgatási központ érdekel. Vannak benne hatalmas épületek?
— Mit ért azon, hogy hatalmas épületek?
Pelorat apró ajakrándulása jelezte, hogy mosolyog.
— Nemigen tudnám meghatározni. A formák világról világra, korról korra változnak. De gyanítom, hogy szemre mindenütt nagyok, haszontalanok és drágák. Mint az a hely, amelyikben a Comporellonon voltunk.
Trevize visszamosolygott rá.
— Innen felülről ezt nehéz megállapítani, és ha közeledve vagy távolodva kapok is oldalnézeti képet valamiről, azon már nemigen lehet kiigazodni. Miért szavaz a közigazgatási központra?
— Mert valószínűleg ott találjuk a bolygómúzeumot, a könyvtárat, a levéltárat, az egyetemet és így tovább…
— Helyes. Akkor oda megyünk; a kisebb városba. És talán találunk is valamit. Volt két melléfogásunk, ezúttal megeshet, hogy mégiscsak találunk valamit.
— Három az igazság.
Trevize fölvonta a szemöldökét.
— Honnan vette ezt a mondást?
— Régi mondás — válaszolta Pelorat. — Az egyik legendában bukkantam rá. Gondolom, azt jelenti, hogy a harmadik próbálkozás hozza meg a sikert.
— Jól hangzik — állapította meg Trevize. — Jól van hát… három az igazság, Janov!
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A moha
66.
Trevize furán festett az űrruhában. Egyedül a pisztolytáskái rekedtek kívül — de ezek sem azok voltak, amelyeket rendszerint a derekára csatolva viselt, hanem az űrruha tartozékai, tehát jóval tartósabb anyagból készültek. Nagy gonddal helyezte be a sugárpisztolyt a jobb oldali tokba, az idegkorbácsot pedig a bal oldaliba. Újratöltötte mindkettőt, és keményen megfogadta, hogy ezúttal semmi nem választhatja el tőlük. Bliss mosolygott.
— Még egy olyan világra is képes fegyvert vinni, ahol nincs levegő, nincs… Na mindegy! Nem kételkedem többé a döntéseiben.
— Helyes! — vágta rá Trevize, és Pelorathoz fordult, hogy megigazítsa a sisakját, mielőtt fölteszi a magáét.
Pelorat, akin még sohasem volt űrruha, aggodalmasan kérdezte:
— Tényleg tudok majd lélegezni ebben a holmiban, Golan?
— Megígérem — válaszolta Trevize.
Bliss nézte, hogyan zárják le az utolsó illesztéseket, s közben átkarolta Fallom vállát. Az ifjú solariai látható riadalommal figyelte a két űrruhás alakot. Bliss karja szelíd erővel szorította meg, hogy ne reszkessen annyira.
Kinyílt a zsilipajtó, a két alak belépett. Dagadt karjuk búcsút intett, s az ajtó bezárult. Ekkor a főzsilip ajtaja tárult ki, s ők nehézkesen kizöttyentek a halott világra.
Hajnal volt. Az ég tiszta — természetesen — és bíborszínben pompázó, de a nap még nem kelt fel. A világosabbik látóhatáron, ahol felkelni készült, könnyű pára lebegett.
— Hideg van — mondta Pelorat.
— Fázik? — kérdezte Trevize meglepetten. Az öltözék jól szigetelt, s ha volt vele időnként gond, inkább csak amiatt, hogy hogyan szabadulhatnának meg a felgyülemlett testhőtől.
— Csöppet sem, de nézze… — Rádión érkező hangja tisztán csengett Trevize fülében, és ujjával mutatta az irányt.
Egy épület omladozó falára mutatott, melyet a bíborszínű hajnali fényben zúzmara borított. — Ilyen híg atmoszférában nyilván hidegebbek az éjszakák, s a nappalok is melegebbek, mint gondolná — magyarázta Trevize. — Most éppen a nap leghidegebb szakaszában vagyunk, s beletelik néhány órába, mire olyan forróság lesz, hogy a napon el sem tudjuk viselni.
Mintha szavaiban rejtett értelmű varázsigék lettek volna, a látóhatáron megjelent a nap karimája.
— Ne nézzen bele. — Trevize úgy mondta ezt, mintha csevegne. — A sisaklemeze ugyan fényvisszaverő és az ibolyántúli sugarakat át nem eresztő anyagból készült, de akkor is veszélyes lehet.
Hátat fordított a felkelő napnak, és hosszúra nyúlt árnyéka rávetült a ház falára. A napfény hatására a szeme láttára tünedezett el a zúzmara; a fal néhány pillanatig még sötét volt a nedvességtől, de egykettőre felszáradt az is.
— Idelentről a házak már nem látszanak olyan épeknek, mint odafentről — jegyezte meg Trevize. — Repedezettek, málladozók. Valószínűleg az állandó hőingadozástól, attól, hogy a víz minden áldott éjszaka megfagy, nappal meg fölolvad, s ez így mehet akár húszezer év óta is.
— Vésett betűket látok a bejárat fölött a kőfalban, de a repedésektől nehéz őket elolvasni — mondta Pelorat.
— Ki tudja silabizálni, Janov?
— Valami pénzügyi intézmény lehet. Legalábbis látok egy szót, azt hiszem, azt, hogy „bank”.
— Mi az?
— Egy olyan épület, ahol vagyontárgyakat őriztek, tettek be, cseréltek, fektettek be, adtak ki kölcsönre… ha jól tudom.
— Egy egész épületet szántak erre? Nem számítógépeket?
— Csak részben intézték az ügyeket számítógépek.
Megszaporázták a lépteiket, s egyre rövidebb időt töltöttek el az egyes épületeknél. A csend, az élettelenség súlyosan nehezedett rájuk. A lassú, ezeréves romlás mintha csontvázzá apasztotta volna a várost, amelyből eltűnt minden, csak a csontok maradtak meg.
Mélyen a mérsékelt égöv belsejében járhattak, de Trevize szinte érezni vélte a hátában a nap perzselő melegét.
Pelorat, aki jobbra, tőle mintegy száz méterre lépkedett, éles hangon felkiáltott:
— Oda nézzen!
Trevize füle megcsendült.
— Ne üvöltsön, Janov — mondta. — A suttogását is tisztán hallom, bármilyen messze legyen is. Mi az? Pelorat azonnal lehalkította a hangját.
— Ez az épület a Világok Csarnoka. Mindenesetre azt hiszem, ezt jelenti a rajta lévő felirat.
Trevize odament hozzá. Egy háromemeletes épület előtt álltak: szabálytalan tetőzetét jókora kődarabok borították, mintha egykor valami kőfaragvány állt volna ott, amely az idők során darabokra esett.
— Biztos benne? — kérdezte Trevize.
— Ha bemegyünk, meg fogjuk látni.
Felmásztak öt alacsony, széles lépcsőn, majd átvágtak egy helypazarló köztéren. A ritkás levegőben vasalt cipőjük nem is zajt, inkább valami suttogó rezgést keltett.
— Most már értem, hogy gondolta azt, hogy „nagy, haszontalan és drága” — mormolta Trevize.
Egy tágas, magas előcsarnokba értek, ahová hatalmas ablakokon át sütött be a nap; a belső teret elárasztó fényben bizonyos tárgyak élesen kiugrottak, mások ugyanakkor teljes homályban maradtak. A ritkás levegő kevéssé szórta szét a fényt.
Középen egy életnagyságúnál nagyobb emberalak állt, valamiféle műkőből kifaragva. Az egyik karja már levált, a másik vállán egy repedés húzódott. Trevize úgy érezte, ha ráütne egyet, menten letörne az is. Visszalépett, mintha a túlzott közelség kísértésbe hozhatná, s még elkövetné ezt a rettenetes barbárságot.
— Vajon ki lehet ez? — tűnődött fennhangon. — Sehol semmi felirat. Gondolom, akik felállították, olyan nyilvánvalónak tartották a hírnevét, hogy fölöslegesnek vélték odaírni a nevét. De ma már… — Megijedt, hogy mindjárt valami filozófiai fejtegetésbe kezd, ezért inkább másfelé fordította a figyelmét.
Pelorat fölfelé bámult, s ő tekintetével követte az irányt. A falon jelek — bevésések — voltak, amikből semmit sem értett.
— Meglepő — szólalt meg Pelorat. — Lehet, hogy húszezer évesek, de itt. ahol védve annak a naptól és a nedvességtől, még most is olvashatók.
— Nekem ugyan nem — jegyezte meg Trevize.
— Való igaz, hogy mind az írás, mind a díszítés az, ősinél is ősibb. Lássuk csak… hét… egy… kettő…A hangja motyogásba fulladt, de aztán újra érthetően szólalt meg: — Ötven név van felsorolva, feltehetőleg az egykori ötven Térutas világ neve, és ez itt a „Világok Csarnoka”, Úgy sejtem, hogy alapításuk időrendjében sorolja fel az ötven Térutas világot. Auróra az első és Solaria az utolsó. Hét oszlop van, ha jól megnézi, az első hatban hét név szerepel, az utolsóban pedig nyolc. Mintha hétszer hetes rácsot terveztek volna, majd utólag biggyesztették volna hozzá Solariát. Gyanítom, öreg cimbora, hogy a lista akkor keletkezett, amikor a Solaria még nem volt Földre deformálódva és benépesítve.
— És hol van az a bolygó, amelyen jelenleg állunk? Meg tudja állapítani?
— Nézze csak: a harmadik oszlopban az ötödik név, vagyis a tizenkilencedik a sorban, kicsit nagyobb betűkkel van bevésve, mint a többi. A listakészítők elég részrehajlóak lehettek, hogy kiemeljék a saját világukat. De egyébként is…
— Hogy szól a név?
— Amennyire ki tudom betűzni, Melpomenia. Ezt a nevet egyáltalán nem ismerem.
— Jelentheti a Földet?
Pelorat erőteljesen megrázta a fejét, de ezt nem lehetett látni a sisak alatt.
— A régi legendák tucatnyi néven utalnak a Földre — mondta. — Ilyen például a Gaia is, ahogy már tudja. Ilyen a Terra, az Erda és így tovább. Mind rövid szó. Egyetlen hosszú elnevezését sem ismerem, de még olyat sem, ami a Melpomenia rövidített változatára emlékeztetne.
— Tehát most a Melpomenián állunk, és az nem a Föld.
— Úgy van. De egyébként — ezt kezdtem volna mondani az előbb — a nagyobb betűknél is biztosabb jel, hogy a Melpomenia koordinátáit 0,0,0 jelöli, és ilyen koordinátákkal az ember csakis a saját bolygóját jelölheti.
— Koordináták? — képedt el Trevize. — Ezen a listán a koordináták is szerepelnek?
— Három számot adnak meg mindegyik mellett; gondolom, ezek a koordináták. Mi egyebek lehetnének?
Trevize nem válaszolt. Kinyitott egy kis zsebet űrruháján a jobb combja fölött, és kivett belőle egy kisméretű eszközt, mely huzallal kapcsolódott a zsebhez. A szeméhez emelte és gondosan beirányozta a falon lévő feliratokra. Kesztyűs ujjaival csak nagy nehezen boldogult azzal a munkával, ami rendes körülmények között legfeljebb pillanatokig tartott volna.
— Fényképezőgép? — kérdezte Pelorat teljesen fölöslegesen.
— Közvetlenül a hajó számítógépébe táplálja be a képet — felelte Trevize.
Több felvételt készített, különböző szögekből, majd így szólt:
— Várjon! Magasabbra kell másznom. Segítsen, Janov.
Pelorat összekulcsolta a kezét, mint valami kengyelt, de Trevize a fejét rázta.
— Nem bírja el a súlyomat. Álljon négykézlábra.
Pelorat nagy üggyel-bajjal engedelmeskedett, s miután Trevize visszadugta a zsebébe a fényképezőgépet, éppoly vesződségesen fellépett Pelorat vállára, majd onnan a szobor talapzatára. Óvatosan megpróbálta megrázni a szobrot, hogy lássa, elég szilárdan tart-e, majd a lábát az egyik behajlított térdre helyezve felhúzta magát, és megragadta a karját vesztett vállat. Lábujjait a mellkas valamely egyenetlenségének támasztva újra felhúzta magát, míg végül, jókora nyögések közepette, sikerült a szobor vállára ülnie. Azoknak a rég halott embereknek a szemében, akik mélységesen tisztelhették a szobrot és azt, amit jelképezett, nyilván gyalázkodást követett el, s ez a gondolat épp eléggé mély benyomást gyakorolt rá, hogy a lehető legkíméletesebben igyekezzék megülni rajta.
— Leesik és megüti magát — kiáltott föl Pelorat aggodalmasan.
— Nem esem le és nem ütöm meg magam, maga viszont meg fog süketíteni — szólt vissza Trevize, miközben újra elővette a fényképezőgépet, s megint célba vette vele a feliratot. Még számos képet készített, majd visszatette a gépet, és óvatosan ereszkedni kezdett, mindaddig, míg a lába újra el nem érte a talapzatot.
Leugrott a földre, s ezzel az utolsó rezgéssel végképp betelhetett a pohár, mert az addig ép kar is leomlott, kicsiny kőmorzsalék kupacot alkotva a szobor lábánál. De az esemény gyakorlatilag semmiféle zajjal nem járt.
Trevize megdermedt. Első, ösztönös gondolata az volt, hogy búvóhelyet keres, mielőtt előlép a teremőr és lefüleli. Meglepő, gondolta később, hogy hasonló helyzetekben milyen gyorsan támadnak fel a gyerekkori emlékek, amikor az ember véletlenül eltör valamit, ami értékesnek látszott. Csak egy pillanatig tartott, de megrázó élmény volt.
Pelorat hangja tompán kongott, mint illett ahhoz az emberhez, aki tanúja volt, sőt részt vett egy vandál cselekedetben, de még így is képes volt rá, hogy vigasztaló szavakat mondjon:
— Nincs… nincs semmi baj, Golan. Nemsokára magától is letört volna.
Odalépett a talapzaton és a padlón heverő kőtörmelékhez, és mintha be akarná mutatni a dolgot, lenyúlt egy nagyobb töredékért.
— Golan, jöjjön ide — mondta.
Amikor Trevize odament, Pelorat megmutatta neki a kődarabot, amely nyilván a kar része volt, méghozzá ott, ahol az a vállhoz csatlakozott.
— Mi ez? — kérdezte.
Trevize rámeredt. Egy bolyhos, élénkzöld színű foltot látott. Óvatosan megdörzsölte kesztyűs ujjával. Le is jött minden további nélkül.
— Úgy néz ki, mint a moha — mondta.
— Az értelem nélküli élet, amit említett?
— Nem vagyok tisztában azzal, mit jelent az értelem nélküli élet. Úgy képzelem, Bliss ragaszkodna hozzá, hogy ennek is van tudata, de szerinte ennek a kőnek is van.
— Gondolja, hogy ez a mohaszerű anyag mállasztja a követ? — kérdezte Pelorat.
— Nem lennék meglepve, ha ez is hozzájárulna — válaszolta Trevize. — A bolygó nagyon sok napfényt kap, és van rajta némi víz is. A légkör felerészben vízpárából tevődik össze, a maradék nitrogén és közömbös gázok. Szén-dioxid csak nyomokban van benne, ami arra enged következtetni, hogy nincs rajta növényi élet, de lehet, hogy azért kevés a szén-dioxid, mert gyakorlatilag teljesen be van ágyazódva a kőrétegbe. Namármost, ha ebben a kőben van valamennyi karbonát, ez a moha talán oly módon mállasztja szét, hogy kiválasztja belőle a szénsavat, s az így keletkezett szén-dioxidot használja fel. Talán ő a maradék élet uralkodó formája a bolygón.
— Elbűvölő — mondta Pelorat.
— Kétségtelenül, de csak bizonyos értelemben — hagyta rá Trevize. — A Térutas világok koordinátái elég érdekesek, de nekünk igazából a Föld koordinátáira volna szükségünk. Ha itt nem szerepelnek, az épület más részében talán még fellelhetők vagy egy másik épületben. Gyerünk, Janov.
— De tudja… — kezdett bele Pelorat.
— Nem, nem — intette le Trevize türelmetlenül. — Majd később beszélgetünk. Meg kell néznünk, mi van még. ha van egyáltalán ebben a házban. Egyre jobban melegszik az idő. — Ránézett a bal kesztyűje hátoldalába épített kis hőmérőre. — Gyerünk, Janov.
Áttrappoltak a termeken, amilyen óvatosan csak tudtak, nem mintha zajt csaptak volna a szó megszokott értelmében, vagy mert bárki meghallhatta volna őket, inkább azért, mert egy kicsit szégyenkeztek, hogy a rezgés keltésével könnyen további károkat okozhatnak.
Valamennyi port is fölkavartak, mely gyorsan leülepedett a gyér levegőben, s benne hagyták a lábnyomaikat.
Hébe-hóba egyikük vagy másikuk egy-egy homályos szögletre mutatott, ahol szintén mohafoltok terjengtek. Kicsit megvigasztalta őket az élet jelenléte, amely — bármilyen alacsonyrendű volt is — enyhítette a szorongató érzést, hogy egy halott világon járkálnak, ráadásul olyanon, ahol a művészi alkotások tanúsága szerint egykor kifinomult ízlésű emberek éltek.
Aztán Pelorat megszólalt:
— Szerintem itt könyvtárnak kellett lennie.
Trevize kíváncsian nézett körül. Polcokat látott, és most. hogy alaposabban megnézte azt, amit eddig a szeme sarkából puszta díszítésnek vélt, mintha igazi. könyvfilmeknek látta volna. Gyengéd mozdulattal megfogott egyet. Vastag volt, ormótlan, s rájött, hogy csupán egy doboz. Ügyetlen ujjakkal próbálta felnyitni, s látta, hogy lemezek vannak benne. Azok is vastagok voltak, talán törékenyek is, de ezt nem próbálta ki.
— Hihetetlenül primitív — mormolta.
— Több ezer évesek — válaszolta Pelorat bocsánatkérően, mintha védeni akarná a hajdani melpomemalakókat az elmaradott technika vádjával szemben.
Trevize a film gerincére mutatott, melyen alig kivehetően, de azért látszottak a régiek által használt díszes betűk kacskaringói.
— Ez a címe? Mit jelent?
Pelorat alaposan megnézte.
— Nem esküdnék meg rá, öregem. Azt hiszem, az egyik szó a mikroszkopikus életre utal, talán „mikroorganizmust” jelent. Gyanítom, hogy ezek itt mikrobiológiai szakkifejezések, amiket én még a Galaktikus Szabványon sem értek meg.
— Lehet — morogta Trevize. — És lehet, hogy akkor sem látnánk sok hasznát, ha el tudnánk olvasni. A baktériumok bennünket nem érdekelnek. Tegyen meg nekem egy szívességet, Janov. Kukkantson bele néhány könyvbe, ha van köztük olyan, aminek a címe ígér valamit. Közben én megnézem ezeket a könyvleolvasókat.
— Hát ezek azok? — ámult el Pelorat. Zömök, kocka alakú szerkezetek voltak, tetejükön ferde lapu vetítőernyővel és egy hajlított toldalékkal, amely talán könyöktámaszként, talán elektronikus jegyzettömbtartóként szolgálhatott — ha volt ilyen egyáltalán valaha a Melpomenián.
— Ha ez egy könyvtár — töprengett fennhangon Trevize —, akkor itt könyvleolvasónak is kell lennie, márpedig ez olyasminek látszik.
Nagyon óvatosan letörölte a port a képernyőről, és megkönnyebbült, látva, hogy az anyag, bármi volt is, nem porlott szét az érintésére. Vigyázva működésbe hozta a kapcsolókat, egyiket a másik után. Nem történt semmi. Kipróbált egy másikat, aztán egy harmadikat, de mindegyikkel kudarcot vallott.
Nem volt meglepve. Ha az eszköz működőképes maradt is húszezer éven át ebben a ritka atmoszférában, s a vízpára sem tette tönkre, még akkor is ott volt az energiaforrás kérdése. Az elraktározott energia elszivárog az idők során, akármit próbálnak is tenni ellene. Ez is a termodinamika mindent átfogó, kérlelhetetlen második törvényéhez tartozott.
— Golan? — szólalt meg a háta mögött Pelorat.
— Tessék.
— Van itt egy könyvfilm…
— Miféle?
— Azt hiszem, az űrhajózás történetéről szol.
— Nagyszerű; de nem érünk vele semmit, ha nem tudom működésre bírni ezt a leolvasót. — Mérgében ökölbe szorult a keze.
— Visszavihetjük a filmet a hajóra.
— Nem tudom, hogyan adaptáljam a mi leolvasónkhoz. Nem fog beleilleszkedni, és biztos, hogy a letapogató rendszerünk is inkompatibilis lesz.
— De tényleg szükség van erre az egészre? Golan, ha mi…
— Tényleg szükségünk van rá, Janov. És most ne zavarjon. Ki akarom találni, mitévők legyünk. Megpróbálhatnék energiát adni a leolvasónak. Talán csak arra van szüksége.
— Honnan szerzi az energiát?
— Hát… — Trevize elővette a fegyvereit, röviden szemrevételezte őket, majd a pisztolyt visszacsúsztatta a tokjába. Kinyitotta az idegkorbácsot, és megnézte, milyen energiaszinten áll. Teljesen töltve volt.
Lehasalt a földre, és benyúlt a leolvasó mögé (továbbra is feltételezve, hogy az), hogy megpróbálja előbbre tolni. Meg is mozdult valamelyest, s ő közben mindent szemügyre vett rajta.
Az egyik kábelnek kellett az energiát szállítani, mégpedig nyilván annak, amelyik a falból bújt elő. Dugaszt vagy csatlakozást nem látott. (Hogyan vergődjön az ember zöld ágra egy idegen és régi kultúrával, amikor a legegyszerűbb, magától értetődő dolgokat is felismerhetetlen technikával oldják meg?)
Előbb gyengéden, majd erősebben megrántotta a kábelt. Elfordította erre, majd amarra. Megnyomkodta a falat a kábelbemenet — környékén, aztán a kábelt a falhoz csatlakozó szakaszán. Utána a leolvasó félig eltakart hátulja felé fordította a figyelmét, de hiába próbálkozott, azzal sem boldogult.
Fél kézzel megtámaszkodott a padlón, hogy felhúzza magát, és ahogy fölállt, jött vele a kábel is. Hogy mit tett, amivel kiszabadította, halvány fogalma sem volt.
Nem tört, nem is szakadt el. A vége teljesen-simának látszott, mint ahogy a falnak az a darabja is, ahová csatlakozott.
Pelorat halkan megszólalt:
— Golan, megengedi, hogy…
— Nem most, Janov. Kérem! — intette Trevize ellentmondást nem tűrően a karjával.
Hirtelen észrevette, hogy az a zöld anyag megtelepedett a bal kesztyűje ráncaiban. Nyilván a leolvasó mögül szedte össze. Ledörzsölte. Kevés nedvesség maradt utána a kesztyűn, de fölszáradt, amíg figyelte, és a zöldes folt megbámult.
Figyelme újból a kábel felé fordult, és tüzetesen szemügyre vette a levált véget. Hát persze hogy ott volt a két apró lyuk. A huzalok bemeneti helye.
Megint leült a padlóra, és kinyitotta az idegkorbács energiaegységét. Óvatosan depolarizálta, majd egy mozdulattal kiszabadította az egyik huzalt. Lassan, finoman beillesztette az egyik lyukba, s addig tolta, míg meg nem állt. Gyengéden meghúzta, de a huzal nem engedett, mintha megfogta volna valami. Elnyomta első, ösztönös érzését, hogy erővel rántsa ki. Depolarizálta a másik huzalt is, majd belenyomta a másik lyukba. Elképzelhető volt, hogy ezzel zár az áramkör, s a leolvasóba megindul az energia.
— Janov — mondta —, magának már mindenféle könyvfilmmel volt dolga. Nézze meg, nem tudná-e valahogy azt a könyvet behelyezni a leolvasóba.
— Valóban szüks…
— Kérem, Janov, ne zaklasson folyton fölösleges kérdésekkel. Nincs sok időnk. Nem akarom megvárni az éjszakát, amikor már annyira lehűl az épület, hogy vissza tudunk menni.
— Így kell beilleszteni — mondta Janov —, de…
— Helyes — vágott a szavába Trevize. — Ha ez valóban az űrhajózás történetéről szól, akkor a Földdel kell kezdődnie, hiszen az űrhajózást a Földön találták ki. Nézzük, működik-e a masina.
Pelorat kissé fontoskodva behelyezte a könyvfilmet a nyilvánvalóan a bemeneti nyílásul szolgáló résbe, majd tanulmányozni kezdte a különböző kapcsolók jelzéseit, hogy lássa, melyiken milyen utasítás van.
Mialatt várt, Trevize halkan beszélt, részben, hogy csökkentse a feszültségét:
— Gondolom, ezen a világon is lehetnek itt-ott robotok, és látszólag sértetlenül csillognak a majdnem légüres térben. A baj csak az, hogy az ő energiaforrásuk is réges-régen kimerülhetett már, de még ha újra energia alá helyeznénk is őket, mit kezdünk az agyukkal? Az emelők és a hajtóművek kibírhattak több ezer évet, de mi lett az esetleges mikroáramkörökkel vagy az agyuk szubatomos szerkentyűivel? Azok biztosan tönkrementek, vagy ha nem, akkor is mit tudhatnak ők a Földről? Mit tudhatnak a…
— A leolvasó működik, öregem — jelentette Pelorat. — Nézze.
A képernyő villogni kezdett a homályban. Eléggé halványan ugyan, de Trevize ráadott még egy kis energiát az idegkorbácsról, és a képernyő világosabbá vált. A körülöttük lévő vékony levegőréteg nem eresztette át a viszonylag halvány napsugarakat, s ezért a — homályos és árnyékos szobában a képernyő határozottan fényesebbnek látszott.
A villogó felületen időnként homályos árnyak úsztak át.
— Élesre kell állítani — állapította meg Trevize.
— Tudom — felelte Pelorat —, de ennél többet nem tehetek. Nyilván maga a film ment tönkre.
Az árnyak mozgása most felgyorsult, és időnként valami olyasmi is megjelent a képernyőn, ami halványan nyomtatott szövegre emlékeztetett. Majd egy pillanatra kiélesedett, aztán újra elhomályosult a kép.
— Vigye vissza oda, Janov, és állítsa meg — rendelkezett Trevize.
Pelorat már hozzá is fogott. Előbb visszatekerte, — majd megint előre, de aztán megtalálta és megállította a képet.
Trevize buzgón próbálta kibetűzni aztán csalódottan így szólt:
— Maga el tudja olvasni, Janov?
— Nem teljesen — hunyorgott Pelorat a képernyőre. — Auróráról van szó. Ennyit meg tudok állapítani. Azt hiszem, az első hipertéri utazással kapcsolatos… „az első kiáramlás”, azt mondja.
Továbbengedte a képet, amely újra elmosódottá és árnyékossá vált. Végül azt mondta:
— Minden részlet, amit ki tudok venni, a Térutas világokra vonatkozik, Golan. Semmit sem látok a Földről.
— Nem, nem is lesz ilyen — jegyezte meg Trevize keserűen. — Ezen a világon is eltöröltek minden nyomot, akárcsak a Trantoron. Kapcsolja ki.
— De hát nem számít… — kezdte Pelorat, miközben kikapcsolta a gépet.
— Mert próbálkozhatunk más könyvtárakban is? Holtbiztos, hogy onnan is kitöröltek mindent. Mindenünnen. Tudja… — ekkor ránézett Peloratra, s a szemében rémülettel vegyes iszonyat jelent meg. — Mi történt a sisaklemezével? — kiáltotta.
67.
Pelorat automatikusan a sisaklemezéhez emelte kesztyűs kezét, majd visszavette és ránézett.
— Mi ez? — kérdezte zavartan. Aztán Trevize-ra pillantott, és szinte sírós hangon mondta: — A maga sisaklemezével történt valami különös dolog, Golan.
Trevize ösztönösen nézett körül valami tükör után. Persze, nem volt, de ha lett volna is, fény kellett volna hozzá.
— Menjünk a napra, jó? — mormolta.
Félig húzta, félig vonszolta Peloratot a legközelebbi ablakhoz, melyen át besütött a nap. A hátában érezte a melegét, noha az űrruha jól szigetelt.
— Nézzen a nap felé, Janov, és csukja be a szemét — parancsolta.
Rögtön világossá vált, mi történt a sisaklemezzel. Vadul burjánzott rajta a moha, ott, ahol az üveglap az öltözék fémből készült anyagával találkozott. A lemezt zöld bolyhosság keretezte, és Trevize tudta, ugyanígy fest az ő sisakja is.
Kesztyűs ujjával dörgölni kezdte a mohát Pelorat sisaklemezén. Egy része lejött, a szétnyomódott moha zöld foltot hagyott a kesztyűn. A szeme láttára merevedtek, száradtak el a napfényben csillogó zöld szálacskák. Újra próbálkozott, s ezúttal a moha lepergett. De akkor már barna volt. Megint végigdörzsölte, de most erősebben, Pelorat sisaklemezének széleit.
— Csinálja meg az enyémet, Janov — mondta, s kis idő után megkérdezte: — Tisztának látszom már? Helyes, maga is. Menjünk. Azt hiszem, itt nincs több tennivalónk.
A nap kellemetlenül perzselő volt a kihalt, levegőtlen városban. A kőépületek szemet fájdítóan elvakították őket. Trevize csak hunyorogva tudott rájuk nézni, és amennyire lehetett, igyekeztek az utcák árnyékos oldalán haladni. Trevize az egyik épület főfalán húzódó repedés előtt megállt; a repedés olyan vastag volt, hogy be tudta dugni kesztyűs kisujját. Aztán megnézte.
— Moha — motyogta, majd kiment a napra, s az ujját kitartotta a fény felé.
— A szén-dioxid okozza — mondta. — Ahol széndioxidra lel, ott megtelepszik, málló kőben vagy akárhol. Tudja, mi jó szén-dioxid-forrás vagyunk, talán gazdagabb lelőhely, mint bármi más ezen a csaknem halott bolygón, és az a gyanúm, hogy valamicske gáz kiszivároghat a sisaklemez pereme mentén.
— Ezért nő ott a moha.
— Igen.
Hosszúnak tűnt az út vissza a hajóra, sokkal hosszabbnak — és persze melegebbnek —, mint amikor hajnalban tették meg ugyanezt az utat. De a hajó még akkor is árnyékban volt, amikor odaértek; ezt legalább jól számította ki előre Trevize.
— Nézze! — szólt Pelorat.
Trevize odanézett. A főzsilip széleit zöld moha rajzolta ki.
— Az is szivárog? — kérdezte Pelorat.
— Persze. Jelentéktelen mennyiségben, biztos vagyok benne, de ez a moha valószínűleg pontosabban jelzi a nyomokban meglévő szén-dioxidot, mint bármi, amit eddig ismertem. A spórái nyilván mindenütt jelen vannak, és ahol akár csak néhány molekulányi szén-dioxid van, ott kihajt. — A rádióját ráállította a hajó hullámhosszára, és beleszólt: — Bliss, hall engem?
Bliss válaszát mindketten hallották:
— Igen. Készen állnak a beszállásra? Szerencsével jártak?
— Itt vagyunk a bejárat előtt, de ne nyissa ki a zsilipet — válaszolta Trevize. — Majd mi kinyitjuk kívülről. Ismétlem, ne nyissa ki a zsilipet!
— Miért ne?
— Csak tegye, amit mondtam, Bliss, jó? Utána hosszan beszélgethetünk a dologról.
Előhúzta a sugárpisztolyát, erősségét gondosan a minimumra állította, majd tétován nézett le rá. Még sohasem használta minimális energiatöltettel. Körülnézett, de semmi kellőképpen törékeny holmit nem látott, amin kipróbálhatta volna.
Végső tanácstalanságában a sziklás domboldalra irányozta, amelynek árnyékában a Távoli csillag feküdt. A célpont nem vált vörösen izzóvá. Automatikusan megtapintotta a találat helyét, hogy meleg-e. Kesztyűje hőszigetelő anyagán át egyáltalán nem volt biztos a dolgában.
Megint elbizonytalanodott, aztán arra gondolt, hogy a hajó burkának legalább olyan nagyságrendben kell ellenállónak lennie, mint a domboldalnak. A zsilip peremére fordította a pisztolyt, visszafojtotta a lélegzetét, és egy pillanatra megpöccintette a kapcsolót.
A mohaszerű növény néhány centiméteren azonnal megbarnult. Kezét meglengette a barnaság fölött, s még ez a ritkás levegőben keletkezett gyenge szellő is elég volt, hogy a barna anyagot alkotó száraz szálmaradványok leperegjenek.
— Használ? — kérdezte Pelorat idegesen.
— Igen, használ — felelte Trevize. — Úgy állítottam be a sugárpisztolyt, hogy csak gyenge hőt adjon.
Végigpásztázta a zsilip széleit, s a hősugár érintése. nyomán mindenütt eltűnt róla a zöld. Teljesen. Ráütött a zsilipre, hogy a barnaság a rezgés hatására lepotyogjon róla. Barna por szállongott lefelé — a finom szemcsék még sokáig lebegtek a ritka légkörben, a gázfoszlányok hátán.
— Azt hiszem, most már kinyithatjuk — mondta Trevize, s a csuklójára erősített távirányító eszközzel letapogatta azt a rádióhullám-kombinációt, amely belülről működésbe hozta az ajtónyitó szerkezetet. A zsilipen rés keletkezett, s még félig sem nyílt ki, amikor Trevize azt mondta:
— Ne piszmogjon, Janov, szálljon be. Ne várjon a lépcsőkre. Másszon föl.
Maga is utánamászott, s közben legyengített sugárpisztolyával végigpásztázta a zsilip peremét. Aztán a lépcsőket is, amikor már leereszkedtek. Végül jelzett, hogy az ajtó becsukódhat, de amíg teljesen be nem zárult, addig is szünet nélkül pásztázta.
— A zsilipben vagyunk, Bliss — mondta. — Néhány percig még itt maradunk. Továbbra se csináljon semmit!
— Legalább mondjon valamit — hallatszott Bliss hangja. — Jól vannak? Hogy van Pel?
— Itt vagyok, Bliss, és minden a legnagyobb rendben — válaszolta Pel. — Aggodalomra semmi ok.
— Ha te mondod, Pel, de később meg kell magyarázniuk. Remélem, tisztában vannak vele.
— Megígérem — mondta Trevize, és bekapcsolta a zsilip világítását.
A két űrruhás alak egymásra bámult.
— Amennyire csak lehet, kiszivattyúzzuk a bolygó levegőjét, így most várnunk kell, amíg ez lezajlik.
— És a hajó levegőjét fogjuk beengedni ide?
— Még egy ideig nem. Én éppannyira vágyom rá, hogy megszabaduljak ettől az űrruhától, de meg kell bizonyosodnom róla, hogy minden spórától megszabadultunk, ami csak bejött velünk — vagy rajtunk.
A zsilip nem egészen tökéletes világításánál Trevize az ajtó belső illesztése felé fordította a pisztolyát, s azt is meg a burkolatot is módszeresen végigtisztogatta. Aztán a padló következett, oda-vissza, majd körbe s újra elölről.
— Most magán a sor, Janov.
Pelorat összerezzent, de Trevize megnyugtatta:
— Legföljebb meleget fog érezni, ennél rosszabbat nem. Ha kellemetlenné válna, csak szóljon.
Végighúzta a láthatatlan sugarat a sisaklemezen, különös tekintettel az illesztésekre, aztán apránként végighaladt az egész űrruhán.
— Emelje fel a karját, Janov — mormolta. Aztán: — Tegye a kezét a vállamra, és emelje föl az egyik lábát… a talpát is meg kell csinálnom. Úgy, most a másikat. Nincs túlságosan melege?
— Hát, nem éppen hideg verejtékben úszom, Golan — felelte Pelorat.
— Jó, akkor most kóstoltassa meg velem a saját orvosságomat. Menjen végig rajtam.
— Még sohasem volt sugárpisztoly a kezemben.
— Meg kell fognia, így szorítsa, a hüvelykujjával nyomja ezt a kis gombot, és tartsa erősen a tokot. Úgy. És most húzza végig a sisaklemezemen. Egyenletesen, Janov, ne időzzön túl sokáig egy helyen. A sisak többi részét is, aztán le az állra és a nyakra.
Pelorat pontosan követte az utasításokat, és amikor Trevize már mindenütt le volt perzselve, és ennek következtében kellőképpen megizzadt, visszavette a pisztolyt, és megnézte az energiaszintet.
— Több mint a fele elfogyott — állapította meg, és módszeresen végigpermetezte a zsilip falait, oda-vissza, egészen addig, míg a fegyver ki nem ürült és föl nem forrósodott a gyors és tartós használattól. Akkor visszadugta a tokjába.
Csak ezután jelzett, hogy belépnek a hajóba. Örömmel fogadta a sziszegő hangot s a belső ajtó megnyílásával beáramló levegőt. Hűvössége és áramlási ereje sokkal hamarabb lehűti az űrruhát, mintha csak a sugárzásra hagyatkoznának. Lehet, hogy csak képzelődött, de már érezte is a hűtőhatást. Képzelődés vagy sem, ennek is örült.
— Le az űrruhával, Janov, és hagyja idekint a zsilipben — mondta.
— Ha nincs ellenére, mindenekelőtt le szeretnék zuhanyozni — felelte Pelorat.
— Nem mindenekelőtt. Ami azt illeti, még előtte, sőt még mielőtt, gondolom, kiürítené a hólyagját, szeretne egy szót szólni Blisshez.
Természetesen Bliss már várt rájuk; az arca merő aggodalom volt. A háta mögül Fallom kukucskált ki, két keze szorosan kulcsolta át Bliss bal karját.
— Mi történt? — kérdezte Bliss komolyan. — Mi folyik itt?
— Fertőzés elleni védekezés — válaszolta Trevize egykedvűen —, tehát be fogom kapcsolni az ultraibolya sugárzást. Sötét szemüveget kell feltennünk. Kérem, ne tartson fel bennünket.
Amikor a fali fényhez csatlakozott az ultraibolya sugárzás is, Trevize egyenként levetette nedves ruhadarabjait, kirázta és kifordította őket.
— Csak elővigyázatosság — mondta. — Csinálja maga is, Janov. És Bliss, le kell vetkőznöm meztelenre. Ha ez magának kényelmetlen, lépjen át a szomszéd helyiségbe.
— Nem találom se kényelmetlennek, se zavarónak — felelte Bliss. — Elég pontos elképzelésem van róla, hogyan fest meztelenül, és nyilván semmi újat nem fogok megtudni. Miféle fertőzésről van szó?
— Csak egy apróság, de ha elszabadul, nagy veszedelmet hozhat az emberiségre — válaszolta Trevize szándékosan közömbös hangon.
68.
Bevégeztetett. Az ibolyántúli sugarak megtették a magukét. Hivatalosan, az ismeretterjesztő és utasításokat tartalmazó filmek szerint, melyek még a Terminuson kerültek föl a Távoli csillag fedélzetére, ez a fény kifejezetten a fertőtlenítés céljait szolgálta. De Trevize gyanította, hogy azok számára, akik olyan világokról származtak, ahol a barnaság divatosnak számított, nagy kísértést jelentett, hogy e sugarak révén tegyenek szert a hőn áhított divatos, barna bőrszínre. De bármilyen céllal használták is, mindenképpen fertőtlenítő hatású volt.
Újra fölszálltak az űrbe, és Trevize, amennyire csak a kényelmetlenség veszélye nélkül lehetett, közel kormányozta a hajót a Melpomenia napjához, majd ott forgott-pörgött egy ideig, hogy az egész burkolatot megfürössze az ibolyántúli sugarakban.
Végül kihozták a zsilipben hagyott két űrruhát, s Trevize addig vizsgálgatta őket aprólékos gonddal, míg teljesen meg nem elégedett az eredménnyel.
— És mindez holmi moha miatt — jegyezte meg Bliss. — Ugye, arról beszélt, Trevize? Moháról?
— Mohának neveztem el — válaszolta Trevize —, mert arra emlékeztetett. De nem vagyok növény tudós. Csak annyit mondhatok, hogy a színe élénkzöld, és valószínűleg nagyon csekély fényenergia mellett tenyészik.
— Miért nagyon csekély?
— A moha érzékeny az ibolyántúli sugárzásra, és nem tud nőni, de még megmaradni sem, ha közvetlen fény éri. A spórái mindenütt megtalálhatók, rejtett zugokban, szobrok repedéseiben, építmények fenekén, s a fény szétszórt fotonjai energiájából táplálkozik minden olyan helyen, ahol szén-dioxid-forrásra lel.
— Úgy látom, veszélyesnek tartja.
— Veszélyes lehet. Ha néhány spóra megtapad rajtunk, vagy belépéskor besodorjuk magunkkal, itt megtalálják a fényt, amelyben nincs káros ultraibolya sugárzás. Találnak továbbá rengeteg vizet és folyamatosan termelődő szén-dioxidot is.
— A mi légkörünk csak 0,03 ezrelékben tartalmazza — jegyezte meg Bliss.
— Az bőven elég nekik, és négy százalék van abban a levegőben, amit mi kilélegzünk. Mi van akkor, ha a spórák megtelepednek az orrlyukainkban és a bőrünkön? Ha lebontják és elpusztítják az élelmiszereinket? Ha olyan mérgező anyagokat termelnek, melyek a halálunkat okozzák? Még ha a mohát nagy nehezen elpusztítanánk is, de életben maradna néhány spórája, azzal már behurcolnánk a fertőzést egy másik világra, onnan pedig átterjedne újabbakra is. Ki tudja, milyen kárt okozhatnának?
Bliss megrázta a fejét.
— Az élet nem szükségképpen veszélyes, csak mert más. Maga olyan könnyen hajlik a gyilkolásra.
— Már megint Gaia beszél — mondta Trevize.
— Természetesen, de azért remélem, van értelme annak, amit mondok. Á moha alkalmazkodott ennek a világnak az adottságaihoz. Erre mutat az, hogy kihasználja a kis mennyiségű fényt, de az erős sugarak megölik; hasznát veszi az időnkénti apró szén-dioxidfoszlányoknak, de nagy mennyiségben talán nem viselné el. Lehet, hogy másutt, mint a Melpomenián, meg sem tudna élni.
— Akarja, hogy kipróbáljuk? — szögezte a kérdést Trevize Bliss mellének.
— Jól van — vonta meg a vállát Bliss. — Nem kell védekeznie, értem az álláspontját. Lévén szigetember, talán nem is tehetett mást, mint amit tett.
Trevize már éppen válaszolni akart, amikor Fallom éles hangon közbecsipogott, méghozzá a saját nyelvén.
— Mit mond? — fordult Trevize Pelorathoz.
— Fallom azt mondja… — kezdte Pelorat, Fallom azonban, mintha csak egy pillanatnyi késéssel jött volna rá, hogy az ő nyelvét nem egykönnyen értik meg, újra megszólalt:
— Ott volt Jemby, ahová mentetek? Kínos pontossággal ejtette a szavakat, és Bliss sugárzott a büszkeségtől.
— Hát nem remekül beszéli a galaktikus nyelvet? És jóformán egyik napról a másikra!
— Ha én mondom, csak összezavarom, de maga, Bliss, meg tudja magyarázni neki, hogy nem találtunk robotokat a bolygón — szólt Trevize halkan Blissnek.
— Majd én megmagyarázom — mondta Pelorat. — Gyere, Fallom. — Szelíden átkarolta a gyerek vállát. — Gyere a szobánkba, kapsz tőlem újabb könyvet olvasni.
— Könyvet? Jembyről?
— Nem egészen… — És az ajtó becsukódott utánuk.
— Tudja — nézett utánuk bosszúsan Trevize —, csak az időnket pazaroljuk azzal, hogy ezt a gyereket babusgatjuk.
— Pazaroljuk? Milyen értelemben zavarja ő a maga Földre irányuló kutatását, Trevize? Semmilyen értelemben. De a babusgatással megteremtjük a kommunikációt, csillapítjuk a félelmét, tápláljuk benne a szeretetet. Mindez az eredmény semmit sem ér?
— Már megint Gaia beszél.
— Igen — felelte Bliss. — Akkor legyünk gyakorlatiasak. Meglátogattunk három régi Térutas világot, és nem találtunk semmit.
— Így igaz — bólintott Trevize.
— Sőt mindhármat veszélyesnek találtuk, ugye? Az Aurórán ott voltak a vadkutyák, a Solarián a különös és veszedelmes emberi lények, a Melpomenián pedig ez a fenyegető moha. A dolog tehát úgy fest, hogy mihelyt egy bolygó magára marad, akár vannak rajta emberi lények, akár nincsenek, veszélyessé válik a bolygóközi közösség számára.
— Ezt nem tekintheti általános szabálynak.
— Három közül három elég meggyőzőnek látszik.
— És hogyan győzte meg magát, Bliss?
— Elmondom. Kérem, hallgasson meg nyitott elmével. Ha úgy tekinti, hogy a Galaxisban sok millió, egymással kapcsolatot tartó világ létezik, aminthogy ez az igazság, akkor minden egyes világon az emberi lények az uralkodók: akaratukat rákényszeríthetik a nem emberi létformákra, a lélek nélküli geológiai háttérre, de még egymásra is. A Galaxis ennélfogva egy nagyon kezdetleges, nehézkes és rosszul működő Galaxia. Egy egység kezdete. Érti, mire gondolok?
— Értem, mit akar mondani, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is fogok érteni magával, ha valóban kimondja.
— Csak figyeljen tovább. Egyetért vagy sem, a maga dolga, de figyeljen. A Galaxis csakis akkor fog működni, ha elő-Galaxiaként működik, és minél kevésbé elő-, és minél inkább Galaxia, annál jobb. A Galaktikus Birodalom kísérlet volt egy erős elő-Galaxiára, és amikor összeomlott, a dolgok rohamos hanyatlásával együtt az állandó törekvés is megjelent az elő-Galaxia koncepció megéri — lésére. Az Alapítvány Szövetség is egy efféle törekvés. Az Öszvér Birodalma is az volt. A Második Alapítvány által tervezett Birodalom is. De még ha nem volnának is ilyen Birodalmak vagy Szövetségek; még ha az egész Galaxisban zűrzavar uralkodnék is, még az a zűrzavar is errefelé mutatna, benne lenne minden egyes világ, még ha egymással ellenségesen is. Ez már önmagában egyfajta egyesülés, és még nem is tekinthető a legrosszabbnak.
— Akkor hát mi lenne a legrosszabb?
— Erre maga is meg tudna felelni, Trevize. Látta. Ha egy emberlakta világ teljesen szétesik, ha teljesen elszigetelődik, és elveszti minden kölcsönös kapcsolatát a többi emberi világgal, akkor az… nos, akkor rosszindulatúvá válik.
— Vagyis elrákosodik?
— Igen. Nem az történt-e a Solariával? Kezet emelne minden más világra. Magán a bolygón pedig az egyes egyén kezet emelne az összes többire. Maga is látta. És ahonnan az emberek végképp eltűnnek, velük tűnnek el a fegyelem utolsó maradványai is. Bekövetkezik a mindenki mindenki ellen esztelensége, mint a kutyáknál, vagy az elemi erő uralma, mint a moha esetében. Tudja, én azt gondolom, hogy minél közelebb kerülünk Galaxiához, a társadalom annál jobb lesz. Akkor hát miért torpanjunk meg bárhol is, ahol még nem valósult meg Galaxia?
Trevize hosszan, némán nézett Blissre.
— Gondolkozom rajta — mondta végül. — De miért feltételezi, hogy az adagolásnak csak egy irányban van értelme? Hogy ha a kicsi jó, akkor a sok még jobb, s a minden a lehető legjobb? Hát nem maga mutatott rá, hogy a moha talán csak kis mennyiségű széndioxid meglétéhez alkalmazkodott, s elképzelhető, hogy a bőséges kínálat meg is ölheti? Egy kétméteres emberpéldány jobb, mint az egyméteres, ugyanakkor jobb a háromméteresnél is. Az egér nem boldogul könnyebben, ha elefántméretűvé nő. Nem is tudna életben maradni. És az elefánt sem járna jól, ha egérméretűvé zsugorodna.
Mindennek megvan a maga természetes mérete, természetes teljessége, az optimális minősége, legyen az csillag vagy atom, és így kell ennek lennie az élőlények és az élő társadalmak esetében is. Nem állítom, hogy a régi Galaktikus Birodalom ideális volt, és természetesen látok hiányosságokat az Alapítvány Szövetségben is, mégsem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mert a teljes elszigeteltség rossz, biztos, hogy a teljes egység jó. Mindkét fajta túlzás egyformán szörnyű lehet, és legyen bármilyen tökéletlen, mégiscsak egy régimódi Galaktikus Birodalom. hordozhatja számunkra a legjobb megoldást.
Bliss a fejét ingatta.
— Kíváncsi lennék, Trevize, vajon elhiszi-e a saját szavait. Azt akarja mondani, hogy mivel egy vírus és egy szuperember egyformán tökéletlen, maga megelégszik valamivel a kettő között — mondjuk egy törékeny halandóval?
— Nem. De érvelhetek azzal, hogy mivel egy vírus és egy szuperember egyformán tökéletlen, megelégszem valamivel a kettő között — mondjuk egy átlagemberrel. Ám a vitának nincs értelme. Megtalálom a megoldást, ha megtalálom a Földet. A Melpomenian rábukkantunk a többi negyvenhét Térutas világ koordinátáira.
— És mindet végig akarja járni?
— Ha kell, mindegyiket.
— S mindegyiken veszélynek teszi ki magát.
— Igen, ha csak így juthatok el a Földre.
Pelorat kilépett a szobából, ahol Fallomot hagyta, és már éppen mondani akart valamit, amikor megütötte a fülét Bliss és Trevize pergő szóváltása. Hol egyikre, hol másikra nézett, attól függően, kinél volt éppen a szó.
— És ez mennyi időbe fog telni? — kérdezte Bliss.
— Akármennyi időbe — válaszolta Trevize —, de az is lehet, hogy már a legközelebbi világon megtaláljuk azt, amit keresünk.
— Vagy egyiken sem.
— Amíg tart a kutatás, ezt nem tudhatjuk. És ekkor végre Pelorat is közbe tudott szólni:
— De miért kell keresni, Golan? Hiszen tudjuk a választ.
Trevize türelmetlenül leintette, majd észbe kapott, Pelorat felé fordult, és elképedve kérdezte:
— Micsoda?
— Mondom, tudjuk a választ: Legalább ötször próbáltam szólni magának a Melpomenián, de annyira lekötötte az, amit csinált…
— Miféle választ tudunk? Miről beszél?
— A Földről. Azt hiszem, tudjuk, hol van a Föld.
66.
Trevize furán festett az űrruhában. Egyedül a pisztolytáskái rekedtek kívül — de ezek sem azok voltak, amelyeket rendszerint a derekára csatolva viselt, hanem az űrruha tartozékai, tehát jóval tartósabb anyagból készültek. Nagy gonddal helyezte be a sugárpisztolyt a jobb oldali tokba, az idegkorbácsot pedig a bal oldaliba. Újratöltötte mindkettőt, és keményen megfogadta, hogy ezúttal semmi nem választhatja el tőlük. Bliss mosolygott.
— Még egy olyan világra is képes fegyvert vinni, ahol nincs levegő, nincs… Na mindegy! Nem kételkedem többé a döntéseiben.
— Helyes! — vágta rá Trevize, és Pelorathoz fordult, hogy megigazítsa a sisakját, mielőtt fölteszi a magáét.
Pelorat, akin még sohasem volt űrruha, aggodalmasan kérdezte:
— Tényleg tudok majd lélegezni ebben a holmiban, Golan?
— Megígérem — válaszolta Trevize.
Bliss nézte, hogyan zárják le az utolsó illesztéseket, s közben átkarolta Fallom vállát. Az ifjú solariai látható riadalommal figyelte a két űrruhás alakot. Bliss karja szelíd erővel szorította meg, hogy ne reszkessen annyira.
Kinyílt a zsilipajtó, a két alak belépett. Dagadt karjuk búcsút intett, s az ajtó bezárult. Ekkor a főzsilip ajtaja tárult ki, s ők nehézkesen kizöttyentek a halott világra.
Hajnal volt. Az ég tiszta — természetesen — és bíborszínben pompázó, de a nap még nem kelt fel. A világosabbik látóhatáron, ahol felkelni készült, könnyű pára lebegett.
— Hideg van — mondta Pelorat.
— Fázik? — kérdezte Trevize meglepetten. Az öltözék jól szigetelt, s ha volt vele időnként gond, inkább csak amiatt, hogy hogyan szabadulhatnának meg a felgyülemlett testhőtől.
— Csöppet sem, de nézze… — Rádión érkező hangja tisztán csengett Trevize fülében, és ujjával mutatta az irányt.
Egy épület omladozó falára mutatott, melyet a bíborszínű hajnali fényben zúzmara borított. — Ilyen híg atmoszférában nyilván hidegebbek az éjszakák, s a nappalok is melegebbek, mint gondolná — magyarázta Trevize. — Most éppen a nap leghidegebb szakaszában vagyunk, s beletelik néhány órába, mire olyan forróság lesz, hogy a napon el sem tudjuk viselni.
Mintha szavaiban rejtett értelmű varázsigék lettek volna, a látóhatáron megjelent a nap karimája.
— Ne nézzen bele. — Trevize úgy mondta ezt, mintha csevegne. — A sisaklemeze ugyan fényvisszaverő és az ibolyántúli sugarakat át nem eresztő anyagból készült, de akkor is veszélyes lehet.
Hátat fordított a felkelő napnak, és hosszúra nyúlt árnyéka rávetült a ház falára. A napfény hatására a szeme láttára tünedezett el a zúzmara; a fal néhány pillanatig még sötét volt a nedvességtől, de egykettőre felszáradt az is.
— Idelentről a házak már nem látszanak olyan épeknek, mint odafentről — jegyezte meg Trevize. — Repedezettek, málladozók. Valószínűleg az állandó hőingadozástól, attól, hogy a víz minden áldott éjszaka megfagy, nappal meg fölolvad, s ez így mehet akár húszezer év óta is.
— Vésett betűket látok a bejárat fölött a kőfalban, de a repedésektől nehéz őket elolvasni — mondta Pelorat.
— Ki tudja silabizálni, Janov?
— Valami pénzügyi intézmény lehet. Legalábbis látok egy szót, azt hiszem, azt, hogy „bank”.
— Mi az?
— Egy olyan épület, ahol vagyontárgyakat őriztek, tettek be, cseréltek, fektettek be, adtak ki kölcsönre… ha jól tudom.
— Egy egész épületet szántak erre? Nem számítógépeket?
— Csak részben intézték az ügyeket számítógépek.
Megszaporázták a lépteiket, s egyre rövidebb időt töltöttek el az egyes épületeknél. A csend, az élettelenség súlyosan nehezedett rájuk. A lassú, ezeréves romlás mintha csontvázzá apasztotta volna a várost, amelyből eltűnt minden, csak a csontok maradtak meg.
Mélyen a mérsékelt égöv belsejében járhattak, de Trevize szinte érezni vélte a hátában a nap perzselő melegét.
Pelorat, aki jobbra, tőle mintegy száz méterre lépkedett, éles hangon felkiáltott:
— Oda nézzen!
Trevize füle megcsendült.
— Ne üvöltsön, Janov — mondta. — A suttogását is tisztán hallom, bármilyen messze legyen is. Mi az? Pelorat azonnal lehalkította a hangját.
— Ez az épület a Világok Csarnoka. Mindenesetre azt hiszem, ezt jelenti a rajta lévő felirat.
Trevize odament hozzá. Egy háromemeletes épület előtt álltak: szabálytalan tetőzetét jókora kődarabok borították, mintha egykor valami kőfaragvány állt volna ott, amely az idők során darabokra esett.
— Biztos benne? — kérdezte Trevize.
— Ha bemegyünk, meg fogjuk látni.
Felmásztak öt alacsony, széles lépcsőn, majd átvágtak egy helypazarló köztéren. A ritkás levegőben vasalt cipőjük nem is zajt, inkább valami suttogó rezgést keltett.
— Most már értem, hogy gondolta azt, hogy „nagy, haszontalan és drága” — mormolta Trevize.
Egy tágas, magas előcsarnokba értek, ahová hatalmas ablakokon át sütött be a nap; a belső teret elárasztó fényben bizonyos tárgyak élesen kiugrottak, mások ugyanakkor teljes homályban maradtak. A ritkás levegő kevéssé szórta szét a fényt.
Középen egy életnagyságúnál nagyobb emberalak állt, valamiféle műkőből kifaragva. Az egyik karja már levált, a másik vállán egy repedés húzódott. Trevize úgy érezte, ha ráütne egyet, menten letörne az is. Visszalépett, mintha a túlzott közelség kísértésbe hozhatná, s még elkövetné ezt a rettenetes barbárságot.
— Vajon ki lehet ez? — tűnődött fennhangon. — Sehol semmi felirat. Gondolom, akik felállították, olyan nyilvánvalónak tartották a hírnevét, hogy fölöslegesnek vélték odaírni a nevét. De ma már… — Megijedt, hogy mindjárt valami filozófiai fejtegetésbe kezd, ezért inkább másfelé fordította a figyelmét.
Pelorat fölfelé bámult, s ő tekintetével követte az irányt. A falon jelek — bevésések — voltak, amikből semmit sem értett.
— Meglepő — szólalt meg Pelorat. — Lehet, hogy húszezer évesek, de itt. ahol védve annak a naptól és a nedvességtől, még most is olvashatók.
— Nekem ugyan nem — jegyezte meg Trevize.
— Való igaz, hogy mind az írás, mind a díszítés az, ősinél is ősibb. Lássuk csak… hét… egy… kettő…A hangja motyogásba fulladt, de aztán újra érthetően szólalt meg: — Ötven név van felsorolva, feltehetőleg az egykori ötven Térutas világ neve, és ez itt a „Világok Csarnoka”, Úgy sejtem, hogy alapításuk időrendjében sorolja fel az ötven Térutas világot. Auróra az első és Solaria az utolsó. Hét oszlop van, ha jól megnézi, az első hatban hét név szerepel, az utolsóban pedig nyolc. Mintha hétszer hetes rácsot terveztek volna, majd utólag biggyesztették volna hozzá Solariát. Gyanítom, öreg cimbora, hogy a lista akkor keletkezett, amikor a Solaria még nem volt Földre deformálódva és benépesítve.
— És hol van az a bolygó, amelyen jelenleg állunk? Meg tudja állapítani?
— Nézze csak: a harmadik oszlopban az ötödik név, vagyis a tizenkilencedik a sorban, kicsit nagyobb betűkkel van bevésve, mint a többi. A listakészítők elég részrehajlóak lehettek, hogy kiemeljék a saját világukat. De egyébként is…
— Hogy szól a név?
— Amennyire ki tudom betűzni, Melpomenia. Ezt a nevet egyáltalán nem ismerem.
— Jelentheti a Földet?
Pelorat erőteljesen megrázta a fejét, de ezt nem lehetett látni a sisak alatt.
— A régi legendák tucatnyi néven utalnak a Földre — mondta. — Ilyen például a Gaia is, ahogy már tudja. Ilyen a Terra, az Erda és így tovább. Mind rövid szó. Egyetlen hosszú elnevezését sem ismerem, de még olyat sem, ami a Melpomenia rövidített változatára emlékeztetne.
— Tehát most a Melpomenián állunk, és az nem a Föld.
— Úgy van. De egyébként — ezt kezdtem volna mondani az előbb — a nagyobb betűknél is biztosabb jel, hogy a Melpomenia koordinátáit 0,0,0 jelöli, és ilyen koordinátákkal az ember csakis a saját bolygóját jelölheti.
— Koordináták? — képedt el Trevize. — Ezen a listán a koordináták is szerepelnek?
— Három számot adnak meg mindegyik mellett; gondolom, ezek a koordináták. Mi egyebek lehetnének?
Trevize nem válaszolt. Kinyitott egy kis zsebet űrruháján a jobb combja fölött, és kivett belőle egy kisméretű eszközt, mely huzallal kapcsolódott a zsebhez. A szeméhez emelte és gondosan beirányozta a falon lévő feliratokra. Kesztyűs ujjaival csak nagy nehezen boldogult azzal a munkával, ami rendes körülmények között legfeljebb pillanatokig tartott volna.
— Fényképezőgép? — kérdezte Pelorat teljesen fölöslegesen.
— Közvetlenül a hajó számítógépébe táplálja be a képet — felelte Trevize.
Több felvételt készített, különböző szögekből, majd így szólt:
— Várjon! Magasabbra kell másznom. Segítsen, Janov.
Pelorat összekulcsolta a kezét, mint valami kengyelt, de Trevize a fejét rázta.
— Nem bírja el a súlyomat. Álljon négykézlábra.
Pelorat nagy üggyel-bajjal engedelmeskedett, s miután Trevize visszadugta a zsebébe a fényképezőgépet, éppoly vesződségesen fellépett Pelorat vállára, majd onnan a szobor talapzatára. Óvatosan megpróbálta megrázni a szobrot, hogy lássa, elég szilárdan tart-e, majd a lábát az egyik behajlított térdre helyezve felhúzta magát, és megragadta a karját vesztett vállat. Lábujjait a mellkas valamely egyenetlenségének támasztva újra felhúzta magát, míg végül, jókora nyögések közepette, sikerült a szobor vállára ülnie. Azoknak a rég halott embereknek a szemében, akik mélységesen tisztelhették a szobrot és azt, amit jelképezett, nyilván gyalázkodást követett el, s ez a gondolat épp eléggé mély benyomást gyakorolt rá, hogy a lehető legkíméletesebben igyekezzék megülni rajta.
— Leesik és megüti magát — kiáltott föl Pelorat aggodalmasan.
— Nem esem le és nem ütöm meg magam, maga viszont meg fog süketíteni — szólt vissza Trevize, miközben újra elővette a fényképezőgépet, s megint célba vette vele a feliratot. Még számos képet készített, majd visszatette a gépet, és óvatosan ereszkedni kezdett, mindaddig, míg a lába újra el nem érte a talapzatot.
Leugrott a földre, s ezzel az utolsó rezgéssel végképp betelhetett a pohár, mert az addig ép kar is leomlott, kicsiny kőmorzsalék kupacot alkotva a szobor lábánál. De az esemény gyakorlatilag semmiféle zajjal nem járt.
Trevize megdermedt. Első, ösztönös gondolata az volt, hogy búvóhelyet keres, mielőtt előlép a teremőr és lefüleli. Meglepő, gondolta később, hogy hasonló helyzetekben milyen gyorsan támadnak fel a gyerekkori emlékek, amikor az ember véletlenül eltör valamit, ami értékesnek látszott. Csak egy pillanatig tartott, de megrázó élmény volt.
Pelorat hangja tompán kongott, mint illett ahhoz az emberhez, aki tanúja volt, sőt részt vett egy vandál cselekedetben, de még így is képes volt rá, hogy vigasztaló szavakat mondjon:
— Nincs… nincs semmi baj, Golan. Nemsokára magától is letört volna.
Odalépett a talapzaton és a padlón heverő kőtörmelékhez, és mintha be akarná mutatni a dolgot, lenyúlt egy nagyobb töredékért.
— Golan, jöjjön ide — mondta.
Amikor Trevize odament, Pelorat megmutatta neki a kődarabot, amely nyilván a kar része volt, méghozzá ott, ahol az a vállhoz csatlakozott.
— Mi ez? — kérdezte.
Trevize rámeredt. Egy bolyhos, élénkzöld színű foltot látott. Óvatosan megdörzsölte kesztyűs ujjával. Le is jött minden további nélkül.
— Úgy néz ki, mint a moha — mondta.
— Az értelem nélküli élet, amit említett?
— Nem vagyok tisztában azzal, mit jelent az értelem nélküli élet. Úgy képzelem, Bliss ragaszkodna hozzá, hogy ennek is van tudata, de szerinte ennek a kőnek is van.
— Gondolja, hogy ez a mohaszerű anyag mállasztja a követ? — kérdezte Pelorat.
— Nem lennék meglepve, ha ez is hozzájárulna — válaszolta Trevize. — A bolygó nagyon sok napfényt kap, és van rajta némi víz is. A légkör felerészben vízpárából tevődik össze, a maradék nitrogén és közömbös gázok. Szén-dioxid csak nyomokban van benne, ami arra enged következtetni, hogy nincs rajta növényi élet, de lehet, hogy azért kevés a szén-dioxid, mert gyakorlatilag teljesen be van ágyazódva a kőrétegbe. Namármost, ha ebben a kőben van valamennyi karbonát, ez a moha talán oly módon mállasztja szét, hogy kiválasztja belőle a szénsavat, s az így keletkezett szén-dioxidot használja fel. Talán ő a maradék élet uralkodó formája a bolygón.
— Elbűvölő — mondta Pelorat.
— Kétségtelenül, de csak bizonyos értelemben — hagyta rá Trevize. — A Térutas világok koordinátái elég érdekesek, de nekünk igazából a Föld koordinátáira volna szükségünk. Ha itt nem szerepelnek, az épület más részében talán még fellelhetők vagy egy másik épületben. Gyerünk, Janov.
— De tudja… — kezdett bele Pelorat.
— Nem, nem — intette le Trevize türelmetlenül. — Majd később beszélgetünk. Meg kell néznünk, mi van még. ha van egyáltalán ebben a házban. Egyre jobban melegszik az idő. — Ránézett a bal kesztyűje hátoldalába épített kis hőmérőre. — Gyerünk, Janov.
Áttrappoltak a termeken, amilyen óvatosan csak tudtak, nem mintha zajt csaptak volna a szó megszokott értelmében, vagy mert bárki meghallhatta volna őket, inkább azért, mert egy kicsit szégyenkeztek, hogy a rezgés keltésével könnyen további károkat okozhatnak.
Valamennyi port is fölkavartak, mely gyorsan leülepedett a gyér levegőben, s benne hagyták a lábnyomaikat.
Hébe-hóba egyikük vagy másikuk egy-egy homályos szögletre mutatott, ahol szintén mohafoltok terjengtek. Kicsit megvigasztalta őket az élet jelenléte, amely — bármilyen alacsonyrendű volt is — enyhítette a szorongató érzést, hogy egy halott világon járkálnak, ráadásul olyanon, ahol a művészi alkotások tanúsága szerint egykor kifinomult ízlésű emberek éltek.
Aztán Pelorat megszólalt:
— Szerintem itt könyvtárnak kellett lennie.
Trevize kíváncsian nézett körül. Polcokat látott, és most. hogy alaposabban megnézte azt, amit eddig a szeme sarkából puszta díszítésnek vélt, mintha igazi. könyvfilmeknek látta volna. Gyengéd mozdulattal megfogott egyet. Vastag volt, ormótlan, s rájött, hogy csupán egy doboz. Ügyetlen ujjakkal próbálta felnyitni, s látta, hogy lemezek vannak benne. Azok is vastagok voltak, talán törékenyek is, de ezt nem próbálta ki.
— Hihetetlenül primitív — mormolta.
— Több ezer évesek — válaszolta Pelorat bocsánatkérően, mintha védeni akarná a hajdani melpomemalakókat az elmaradott technika vádjával szemben.
Trevize a film gerincére mutatott, melyen alig kivehetően, de azért látszottak a régiek által használt díszes betűk kacskaringói.
— Ez a címe? Mit jelent?
Pelorat alaposan megnézte.
— Nem esküdnék meg rá, öregem. Azt hiszem, az egyik szó a mikroszkopikus életre utal, talán „mikroorganizmust” jelent. Gyanítom, hogy ezek itt mikrobiológiai szakkifejezések, amiket én még a Galaktikus Szabványon sem értek meg.
— Lehet — morogta Trevize. — És lehet, hogy akkor sem látnánk sok hasznát, ha el tudnánk olvasni. A baktériumok bennünket nem érdekelnek. Tegyen meg nekem egy szívességet, Janov. Kukkantson bele néhány könyvbe, ha van köztük olyan, aminek a címe ígér valamit. Közben én megnézem ezeket a könyvleolvasókat.
— Hát ezek azok? — ámult el Pelorat. Zömök, kocka alakú szerkezetek voltak, tetejükön ferde lapu vetítőernyővel és egy hajlított toldalékkal, amely talán könyöktámaszként, talán elektronikus jegyzettömbtartóként szolgálhatott — ha volt ilyen egyáltalán valaha a Melpomenián.
— Ha ez egy könyvtár — töprengett fennhangon Trevize —, akkor itt könyvleolvasónak is kell lennie, márpedig ez olyasminek látszik.
Nagyon óvatosan letörölte a port a képernyőről, és megkönnyebbült, látva, hogy az anyag, bármi volt is, nem porlott szét az érintésére. Vigyázva működésbe hozta a kapcsolókat, egyiket a másik után. Nem történt semmi. Kipróbált egy másikat, aztán egy harmadikat, de mindegyikkel kudarcot vallott.
Nem volt meglepve. Ha az eszköz működőképes maradt is húszezer éven át ebben a ritka atmoszférában, s a vízpára sem tette tönkre, még akkor is ott volt az energiaforrás kérdése. Az elraktározott energia elszivárog az idők során, akármit próbálnak is tenni ellene. Ez is a termodinamika mindent átfogó, kérlelhetetlen második törvényéhez tartozott.
— Golan? — szólalt meg a háta mögött Pelorat.
— Tessék.
— Van itt egy könyvfilm…
— Miféle?
— Azt hiszem, az űrhajózás történetéről szol.
— Nagyszerű; de nem érünk vele semmit, ha nem tudom működésre bírni ezt a leolvasót. — Mérgében ökölbe szorult a keze.
— Visszavihetjük a filmet a hajóra.
— Nem tudom, hogyan adaptáljam a mi leolvasónkhoz. Nem fog beleilleszkedni, és biztos, hogy a letapogató rendszerünk is inkompatibilis lesz.
— De tényleg szükség van erre az egészre? Golan, ha mi…
— Tényleg szükségünk van rá, Janov. És most ne zavarjon. Ki akarom találni, mitévők legyünk. Megpróbálhatnék energiát adni a leolvasónak. Talán csak arra van szüksége.
— Honnan szerzi az energiát?
— Hát… — Trevize elővette a fegyvereit, röviden szemrevételezte őket, majd a pisztolyt visszacsúsztatta a tokjába. Kinyitotta az idegkorbácsot, és megnézte, milyen energiaszinten áll. Teljesen töltve volt.
Lehasalt a földre, és benyúlt a leolvasó mögé (továbbra is feltételezve, hogy az), hogy megpróbálja előbbre tolni. Meg is mozdult valamelyest, s ő közben mindent szemügyre vett rajta.
Az egyik kábelnek kellett az energiát szállítani, mégpedig nyilván annak, amelyik a falból bújt elő. Dugaszt vagy csatlakozást nem látott. (Hogyan vergődjön az ember zöld ágra egy idegen és régi kultúrával, amikor a legegyszerűbb, magától értetődő dolgokat is felismerhetetlen technikával oldják meg?)
Előbb gyengéden, majd erősebben megrántotta a kábelt. Elfordította erre, majd amarra. Megnyomkodta a falat a kábelbemenet — környékén, aztán a kábelt a falhoz csatlakozó szakaszán. Utána a leolvasó félig eltakart hátulja felé fordította a figyelmét, de hiába próbálkozott, azzal sem boldogult.
Fél kézzel megtámaszkodott a padlón, hogy felhúzza magát, és ahogy fölállt, jött vele a kábel is. Hogy mit tett, amivel kiszabadította, halvány fogalma sem volt.
Nem tört, nem is szakadt el. A vége teljesen-simának látszott, mint ahogy a falnak az a darabja is, ahová csatlakozott.
Pelorat halkan megszólalt:
— Golan, megengedi, hogy…
— Nem most, Janov. Kérem! — intette Trevize ellentmondást nem tűrően a karjával.
Hirtelen észrevette, hogy az a zöld anyag megtelepedett a bal kesztyűje ráncaiban. Nyilván a leolvasó mögül szedte össze. Ledörzsölte. Kevés nedvesség maradt utána a kesztyűn, de fölszáradt, amíg figyelte, és a zöldes folt megbámult.
Figyelme újból a kábel felé fordult, és tüzetesen szemügyre vette a levált véget. Hát persze hogy ott volt a két apró lyuk. A huzalok bemeneti helye.
Megint leült a padlóra, és kinyitotta az idegkorbács energiaegységét. Óvatosan depolarizálta, majd egy mozdulattal kiszabadította az egyik huzalt. Lassan, finoman beillesztette az egyik lyukba, s addig tolta, míg meg nem állt. Gyengéden meghúzta, de a huzal nem engedett, mintha megfogta volna valami. Elnyomta első, ösztönös érzését, hogy erővel rántsa ki. Depolarizálta a másik huzalt is, majd belenyomta a másik lyukba. Elképzelhető volt, hogy ezzel zár az áramkör, s a leolvasóba megindul az energia.
— Janov — mondta —, magának már mindenféle könyvfilmmel volt dolga. Nézze meg, nem tudná-e valahogy azt a könyvet behelyezni a leolvasóba.
— Valóban szüks…
— Kérem, Janov, ne zaklasson folyton fölösleges kérdésekkel. Nincs sok időnk. Nem akarom megvárni az éjszakát, amikor már annyira lehűl az épület, hogy vissza tudunk menni.
— Így kell beilleszteni — mondta Janov —, de…
— Helyes — vágott a szavába Trevize. — Ha ez valóban az űrhajózás történetéről szól, akkor a Földdel kell kezdődnie, hiszen az űrhajózást a Földön találták ki. Nézzük, működik-e a masina.
Pelorat kissé fontoskodva behelyezte a könyvfilmet a nyilvánvalóan a bemeneti nyílásul szolgáló résbe, majd tanulmányozni kezdte a különböző kapcsolók jelzéseit, hogy lássa, melyiken milyen utasítás van.
Mialatt várt, Trevize halkan beszélt, részben, hogy csökkentse a feszültségét:
— Gondolom, ezen a világon is lehetnek itt-ott robotok, és látszólag sértetlenül csillognak a majdnem légüres térben. A baj csak az, hogy az ő energiaforrásuk is réges-régen kimerülhetett már, de még ha újra energia alá helyeznénk is őket, mit kezdünk az agyukkal? Az emelők és a hajtóművek kibírhattak több ezer évet, de mi lett az esetleges mikroáramkörökkel vagy az agyuk szubatomos szerkentyűivel? Azok biztosan tönkrementek, vagy ha nem, akkor is mit tudhatnak ők a Földről? Mit tudhatnak a…
— A leolvasó működik, öregem — jelentette Pelorat. — Nézze.
A képernyő villogni kezdett a homályban. Eléggé halványan ugyan, de Trevize ráadott még egy kis energiát az idegkorbácsról, és a képernyő világosabbá vált. A körülöttük lévő vékony levegőréteg nem eresztette át a viszonylag halvány napsugarakat, s ezért a — homályos és árnyékos szobában a képernyő határozottan fényesebbnek látszott.
A villogó felületen időnként homályos árnyak úsztak át.
— Élesre kell állítani — állapította meg Trevize.
— Tudom — felelte Pelorat —, de ennél többet nem tehetek. Nyilván maga a film ment tönkre.
Az árnyak mozgása most felgyorsult, és időnként valami olyasmi is megjelent a képernyőn, ami halványan nyomtatott szövegre emlékeztetett. Majd egy pillanatra kiélesedett, aztán újra elhomályosult a kép.
— Vigye vissza oda, Janov, és állítsa meg — rendelkezett Trevize.
Pelorat már hozzá is fogott. Előbb visszatekerte, — majd megint előre, de aztán megtalálta és megállította a képet.
Trevize buzgón próbálta kibetűzni aztán csalódottan így szólt:
— Maga el tudja olvasni, Janov?
— Nem teljesen — hunyorgott Pelorat a képernyőre. — Auróráról van szó. Ennyit meg tudok állapítani. Azt hiszem, az első hipertéri utazással kapcsolatos… „az első kiáramlás”, azt mondja.
Továbbengedte a képet, amely újra elmosódottá és árnyékossá vált. Végül azt mondta:
— Minden részlet, amit ki tudok venni, a Térutas világokra vonatkozik, Golan. Semmit sem látok a Földről.
— Nem, nem is lesz ilyen — jegyezte meg Trevize keserűen. — Ezen a világon is eltöröltek minden nyomot, akárcsak a Trantoron. Kapcsolja ki.
— De hát nem számít… — kezdte Pelorat, miközben kikapcsolta a gépet.
— Mert próbálkozhatunk más könyvtárakban is? Holtbiztos, hogy onnan is kitöröltek mindent. Mindenünnen. Tudja… — ekkor ránézett Peloratra, s a szemében rémülettel vegyes iszonyat jelent meg. — Mi történt a sisaklemezével? — kiáltotta.
67.
Pelorat automatikusan a sisaklemezéhez emelte kesztyűs kezét, majd visszavette és ránézett.
— Mi ez? — kérdezte zavartan. Aztán Trevize-ra pillantott, és szinte sírós hangon mondta: — A maga sisaklemezével történt valami különös dolog, Golan.
Trevize ösztönösen nézett körül valami tükör után. Persze, nem volt, de ha lett volna is, fény kellett volna hozzá.
— Menjünk a napra, jó? — mormolta.
Félig húzta, félig vonszolta Peloratot a legközelebbi ablakhoz, melyen át besütött a nap. A hátában érezte a melegét, noha az űrruha jól szigetelt.
— Nézzen a nap felé, Janov, és csukja be a szemét — parancsolta.
Rögtön világossá vált, mi történt a sisaklemezzel. Vadul burjánzott rajta a moha, ott, ahol az üveglap az öltözék fémből készült anyagával találkozott. A lemezt zöld bolyhosság keretezte, és Trevize tudta, ugyanígy fest az ő sisakja is.
Kesztyűs ujjával dörgölni kezdte a mohát Pelorat sisaklemezén. Egy része lejött, a szétnyomódott moha zöld foltot hagyott a kesztyűn. A szeme láttára merevedtek, száradtak el a napfényben csillogó zöld szálacskák. Újra próbálkozott, s ezúttal a moha lepergett. De akkor már barna volt. Megint végigdörzsölte, de most erősebben, Pelorat sisaklemezének széleit.
— Csinálja meg az enyémet, Janov — mondta, s kis idő után megkérdezte: — Tisztának látszom már? Helyes, maga is. Menjünk. Azt hiszem, itt nincs több tennivalónk.
A nap kellemetlenül perzselő volt a kihalt, levegőtlen városban. A kőépületek szemet fájdítóan elvakították őket. Trevize csak hunyorogva tudott rájuk nézni, és amennyire lehetett, igyekeztek az utcák árnyékos oldalán haladni. Trevize az egyik épület főfalán húzódó repedés előtt megállt; a repedés olyan vastag volt, hogy be tudta dugni kesztyűs kisujját. Aztán megnézte.
— Moha — motyogta, majd kiment a napra, s az ujját kitartotta a fény felé.
— A szén-dioxid okozza — mondta. — Ahol széndioxidra lel, ott megtelepszik, málló kőben vagy akárhol. Tudja, mi jó szén-dioxid-forrás vagyunk, talán gazdagabb lelőhely, mint bármi más ezen a csaknem halott bolygón, és az a gyanúm, hogy valamicske gáz kiszivároghat a sisaklemez pereme mentén.
— Ezért nő ott a moha.
— Igen.
Hosszúnak tűnt az út vissza a hajóra, sokkal hosszabbnak — és persze melegebbnek —, mint amikor hajnalban tették meg ugyanezt az utat. De a hajó még akkor is árnyékban volt, amikor odaértek; ezt legalább jól számította ki előre Trevize.
— Nézze! — szólt Pelorat.
Trevize odanézett. A főzsilip széleit zöld moha rajzolta ki.
— Az is szivárog? — kérdezte Pelorat.
— Persze. Jelentéktelen mennyiségben, biztos vagyok benne, de ez a moha valószínűleg pontosabban jelzi a nyomokban meglévő szén-dioxidot, mint bármi, amit eddig ismertem. A spórái nyilván mindenütt jelen vannak, és ahol akár csak néhány molekulányi szén-dioxid van, ott kihajt. — A rádióját ráállította a hajó hullámhosszára, és beleszólt: — Bliss, hall engem?
Bliss válaszát mindketten hallották:
— Igen. Készen állnak a beszállásra? Szerencsével jártak?
— Itt vagyunk a bejárat előtt, de ne nyissa ki a zsilipet — válaszolta Trevize. — Majd mi kinyitjuk kívülről. Ismétlem, ne nyissa ki a zsilipet!
— Miért ne?
— Csak tegye, amit mondtam, Bliss, jó? Utána hosszan beszélgethetünk a dologról.
Előhúzta a sugárpisztolyát, erősségét gondosan a minimumra állította, majd tétován nézett le rá. Még sohasem használta minimális energiatöltettel. Körülnézett, de semmi kellőképpen törékeny holmit nem látott, amin kipróbálhatta volna.
Végső tanácstalanságában a sziklás domboldalra irányozta, amelynek árnyékában a Távoli csillag feküdt. A célpont nem vált vörösen izzóvá. Automatikusan megtapintotta a találat helyét, hogy meleg-e. Kesztyűje hőszigetelő anyagán át egyáltalán nem volt biztos a dolgában.
Megint elbizonytalanodott, aztán arra gondolt, hogy a hajó burkának legalább olyan nagyságrendben kell ellenállónak lennie, mint a domboldalnak. A zsilip peremére fordította a pisztolyt, visszafojtotta a lélegzetét, és egy pillanatra megpöccintette a kapcsolót.
A mohaszerű növény néhány centiméteren azonnal megbarnult. Kezét meglengette a barnaság fölött, s még ez a ritkás levegőben keletkezett gyenge szellő is elég volt, hogy a barna anyagot alkotó száraz szálmaradványok leperegjenek.
— Használ? — kérdezte Pelorat idegesen.
— Igen, használ — felelte Trevize. — Úgy állítottam be a sugárpisztolyt, hogy csak gyenge hőt adjon.
Végigpásztázta a zsilip széleit, s a hősugár érintése. nyomán mindenütt eltűnt róla a zöld. Teljesen. Ráütött a zsilipre, hogy a barnaság a rezgés hatására lepotyogjon róla. Barna por szállongott lefelé — a finom szemcsék még sokáig lebegtek a ritka légkörben, a gázfoszlányok hátán.
— Azt hiszem, most már kinyithatjuk — mondta Trevize, s a csuklójára erősített távirányító eszközzel letapogatta azt a rádióhullám-kombinációt, amely belülről működésbe hozta az ajtónyitó szerkezetet. A zsilipen rés keletkezett, s még félig sem nyílt ki, amikor Trevize azt mondta:
— Ne piszmogjon, Janov, szálljon be. Ne várjon a lépcsőkre. Másszon föl.
Maga is utánamászott, s közben legyengített sugárpisztolyával végigpásztázta a zsilip peremét. Aztán a lépcsőket is, amikor már leereszkedtek. Végül jelzett, hogy az ajtó becsukódhat, de amíg teljesen be nem zárult, addig is szünet nélkül pásztázta.
— A zsilipben vagyunk, Bliss — mondta. — Néhány percig még itt maradunk. Továbbra se csináljon semmit!
— Legalább mondjon valamit — hallatszott Bliss hangja. — Jól vannak? Hogy van Pel?
— Itt vagyok, Bliss, és minden a legnagyobb rendben — válaszolta Pel. — Aggodalomra semmi ok.
— Ha te mondod, Pel, de később meg kell magyarázniuk. Remélem, tisztában vannak vele.
— Megígérem — mondta Trevize, és bekapcsolta a zsilip világítását.
A két űrruhás alak egymásra bámult.
— Amennyire csak lehet, kiszivattyúzzuk a bolygó levegőjét, így most várnunk kell, amíg ez lezajlik.
— És a hajó levegőjét fogjuk beengedni ide?
— Még egy ideig nem. Én éppannyira vágyom rá, hogy megszabaduljak ettől az űrruhától, de meg kell bizonyosodnom róla, hogy minden spórától megszabadultunk, ami csak bejött velünk — vagy rajtunk.
A zsilip nem egészen tökéletes világításánál Trevize az ajtó belső illesztése felé fordította a pisztolyát, s azt is meg a burkolatot is módszeresen végigtisztogatta. Aztán a padló következett, oda-vissza, majd körbe s újra elölről.
— Most magán a sor, Janov.
Pelorat összerezzent, de Trevize megnyugtatta:
— Legföljebb meleget fog érezni, ennél rosszabbat nem. Ha kellemetlenné válna, csak szóljon.
Végighúzta a láthatatlan sugarat a sisaklemezen, különös tekintettel az illesztésekre, aztán apránként végighaladt az egész űrruhán.
— Emelje fel a karját, Janov — mormolta. Aztán: — Tegye a kezét a vállamra, és emelje föl az egyik lábát… a talpát is meg kell csinálnom. Úgy, most a másikat. Nincs túlságosan melege?
— Hát, nem éppen hideg verejtékben úszom, Golan — felelte Pelorat.
— Jó, akkor most kóstoltassa meg velem a saját orvosságomat. Menjen végig rajtam.
— Még sohasem volt sugárpisztoly a kezemben.
— Meg kell fognia, így szorítsa, a hüvelykujjával nyomja ezt a kis gombot, és tartsa erősen a tokot. Úgy. És most húzza végig a sisaklemezemen. Egyenletesen, Janov, ne időzzön túl sokáig egy helyen. A sisak többi részét is, aztán le az állra és a nyakra.
Pelorat pontosan követte az utasításokat, és amikor Trevize már mindenütt le volt perzselve, és ennek következtében kellőképpen megizzadt, visszavette a pisztolyt, és megnézte az energiaszintet.
— Több mint a fele elfogyott — állapította meg, és módszeresen végigpermetezte a zsilip falait, oda-vissza, egészen addig, míg a fegyver ki nem ürült és föl nem forrósodott a gyors és tartós használattól. Akkor visszadugta a tokjába.
Csak ezután jelzett, hogy belépnek a hajóba. Örömmel fogadta a sziszegő hangot s a belső ajtó megnyílásával beáramló levegőt. Hűvössége és áramlási ereje sokkal hamarabb lehűti az űrruhát, mintha csak a sugárzásra hagyatkoznának. Lehet, hogy csak képzelődött, de már érezte is a hűtőhatást. Képzelődés vagy sem, ennek is örült.
— Le az űrruhával, Janov, és hagyja idekint a zsilipben — mondta.
— Ha nincs ellenére, mindenekelőtt le szeretnék zuhanyozni — felelte Pelorat.
— Nem mindenekelőtt. Ami azt illeti, még előtte, sőt még mielőtt, gondolom, kiürítené a hólyagját, szeretne egy szót szólni Blisshez.
Természetesen Bliss már várt rájuk; az arca merő aggodalom volt. A háta mögül Fallom kukucskált ki, két keze szorosan kulcsolta át Bliss bal karját.
— Mi történt? — kérdezte Bliss komolyan. — Mi folyik itt?
— Fertőzés elleni védekezés — válaszolta Trevize egykedvűen —, tehát be fogom kapcsolni az ultraibolya sugárzást. Sötét szemüveget kell feltennünk. Kérem, ne tartson fel bennünket.
Amikor a fali fényhez csatlakozott az ultraibolya sugárzás is, Trevize egyenként levetette nedves ruhadarabjait, kirázta és kifordította őket.
— Csak elővigyázatosság — mondta. — Csinálja maga is, Janov. És Bliss, le kell vetkőznöm meztelenre. Ha ez magának kényelmetlen, lépjen át a szomszéd helyiségbe.
— Nem találom se kényelmetlennek, se zavarónak — felelte Bliss. — Elég pontos elképzelésem van róla, hogyan fest meztelenül, és nyilván semmi újat nem fogok megtudni. Miféle fertőzésről van szó?
— Csak egy apróság, de ha elszabadul, nagy veszedelmet hozhat az emberiségre — válaszolta Trevize szándékosan közömbös hangon.
68.
Bevégeztetett. Az ibolyántúli sugarak megtették a magukét. Hivatalosan, az ismeretterjesztő és utasításokat tartalmazó filmek szerint, melyek még a Terminuson kerültek föl a Távoli csillag fedélzetére, ez a fény kifejezetten a fertőtlenítés céljait szolgálta. De Trevize gyanította, hogy azok számára, akik olyan világokról származtak, ahol a barnaság divatosnak számított, nagy kísértést jelentett, hogy e sugarak révén tegyenek szert a hőn áhított divatos, barna bőrszínre. De bármilyen céllal használták is, mindenképpen fertőtlenítő hatású volt.
Újra fölszálltak az űrbe, és Trevize, amennyire csak a kényelmetlenség veszélye nélkül lehetett, közel kormányozta a hajót a Melpomenia napjához, majd ott forgott-pörgött egy ideig, hogy az egész burkolatot megfürössze az ibolyántúli sugarakban.
Végül kihozták a zsilipben hagyott két űrruhát, s Trevize addig vizsgálgatta őket aprólékos gonddal, míg teljesen meg nem elégedett az eredménnyel.
— És mindez holmi moha miatt — jegyezte meg Bliss. — Ugye, arról beszélt, Trevize? Moháról?
— Mohának neveztem el — válaszolta Trevize —, mert arra emlékeztetett. De nem vagyok növény tudós. Csak annyit mondhatok, hogy a színe élénkzöld, és valószínűleg nagyon csekély fényenergia mellett tenyészik.
— Miért nagyon csekély?
— A moha érzékeny az ibolyántúli sugárzásra, és nem tud nőni, de még megmaradni sem, ha közvetlen fény éri. A spórái mindenütt megtalálhatók, rejtett zugokban, szobrok repedéseiben, építmények fenekén, s a fény szétszórt fotonjai energiájából táplálkozik minden olyan helyen, ahol szén-dioxid-forrásra lel.
— Úgy látom, veszélyesnek tartja.
— Veszélyes lehet. Ha néhány spóra megtapad rajtunk, vagy belépéskor besodorjuk magunkkal, itt megtalálják a fényt, amelyben nincs káros ultraibolya sugárzás. Találnak továbbá rengeteg vizet és folyamatosan termelődő szén-dioxidot is.
— A mi légkörünk csak 0,03 ezrelékben tartalmazza — jegyezte meg Bliss.
— Az bőven elég nekik, és négy százalék van abban a levegőben, amit mi kilélegzünk. Mi van akkor, ha a spórák megtelepednek az orrlyukainkban és a bőrünkön? Ha lebontják és elpusztítják az élelmiszereinket? Ha olyan mérgező anyagokat termelnek, melyek a halálunkat okozzák? Még ha a mohát nagy nehezen elpusztítanánk is, de életben maradna néhány spórája, azzal már behurcolnánk a fertőzést egy másik világra, onnan pedig átterjedne újabbakra is. Ki tudja, milyen kárt okozhatnának?
Bliss megrázta a fejét.
— Az élet nem szükségképpen veszélyes, csak mert más. Maga olyan könnyen hajlik a gyilkolásra.
— Már megint Gaia beszél — mondta Trevize.
— Természetesen, de azért remélem, van értelme annak, amit mondok. Á moha alkalmazkodott ennek a világnak az adottságaihoz. Erre mutat az, hogy kihasználja a kis mennyiségű fényt, de az erős sugarak megölik; hasznát veszi az időnkénti apró szén-dioxidfoszlányoknak, de nagy mennyiségben talán nem viselné el. Lehet, hogy másutt, mint a Melpomenián, meg sem tudna élni.
— Akarja, hogy kipróbáljuk? — szögezte a kérdést Trevize Bliss mellének.
— Jól van — vonta meg a vállát Bliss. — Nem kell védekeznie, értem az álláspontját. Lévén szigetember, talán nem is tehetett mást, mint amit tett.
Trevize már éppen válaszolni akart, amikor Fallom éles hangon közbecsipogott, méghozzá a saját nyelvén.
— Mit mond? — fordult Trevize Pelorathoz.
— Fallom azt mondja… — kezdte Pelorat, Fallom azonban, mintha csak egy pillanatnyi késéssel jött volna rá, hogy az ő nyelvét nem egykönnyen értik meg, újra megszólalt:
— Ott volt Jemby, ahová mentetek? Kínos pontossággal ejtette a szavakat, és Bliss sugárzott a büszkeségtől.
— Hát nem remekül beszéli a galaktikus nyelvet? És jóformán egyik napról a másikra!
— Ha én mondom, csak összezavarom, de maga, Bliss, meg tudja magyarázni neki, hogy nem találtunk robotokat a bolygón — szólt Trevize halkan Blissnek.
— Majd én megmagyarázom — mondta Pelorat. — Gyere, Fallom. — Szelíden átkarolta a gyerek vállát. — Gyere a szobánkba, kapsz tőlem újabb könyvet olvasni.
— Könyvet? Jembyről?
— Nem egészen… — És az ajtó becsukódott utánuk.
— Tudja — nézett utánuk bosszúsan Trevize —, csak az időnket pazaroljuk azzal, hogy ezt a gyereket babusgatjuk.
— Pazaroljuk? Milyen értelemben zavarja ő a maga Földre irányuló kutatását, Trevize? Semmilyen értelemben. De a babusgatással megteremtjük a kommunikációt, csillapítjuk a félelmét, tápláljuk benne a szeretetet. Mindez az eredmény semmit sem ér?
— Már megint Gaia beszél.
— Igen — felelte Bliss. — Akkor legyünk gyakorlatiasak. Meglátogattunk három régi Térutas világot, és nem találtunk semmit.
— Így igaz — bólintott Trevize.
— Sőt mindhármat veszélyesnek találtuk, ugye? Az Aurórán ott voltak a vadkutyák, a Solarián a különös és veszedelmes emberi lények, a Melpomenián pedig ez a fenyegető moha. A dolog tehát úgy fest, hogy mihelyt egy bolygó magára marad, akár vannak rajta emberi lények, akár nincsenek, veszélyessé válik a bolygóközi közösség számára.
— Ezt nem tekintheti általános szabálynak.
— Három közül három elég meggyőzőnek látszik.
— És hogyan győzte meg magát, Bliss?
— Elmondom. Kérem, hallgasson meg nyitott elmével. Ha úgy tekinti, hogy a Galaxisban sok millió, egymással kapcsolatot tartó világ létezik, aminthogy ez az igazság, akkor minden egyes világon az emberi lények az uralkodók: akaratukat rákényszeríthetik a nem emberi létformákra, a lélek nélküli geológiai háttérre, de még egymásra is. A Galaxis ennélfogva egy nagyon kezdetleges, nehézkes és rosszul működő Galaxia. Egy egység kezdete. Érti, mire gondolok?
— Értem, mit akar mondani, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is fogok érteni magával, ha valóban kimondja.
— Csak figyeljen tovább. Egyetért vagy sem, a maga dolga, de figyeljen. A Galaxis csakis akkor fog működni, ha elő-Galaxiaként működik, és minél kevésbé elő-, és minél inkább Galaxia, annál jobb. A Galaktikus Birodalom kísérlet volt egy erős elő-Galaxiára, és amikor összeomlott, a dolgok rohamos hanyatlásával együtt az állandó törekvés is megjelent az elő-Galaxia koncepció megéri — lésére. Az Alapítvány Szövetség is egy efféle törekvés. Az Öszvér Birodalma is az volt. A Második Alapítvány által tervezett Birodalom is. De még ha nem volnának is ilyen Birodalmak vagy Szövetségek; még ha az egész Galaxisban zűrzavar uralkodnék is, még az a zűrzavar is errefelé mutatna, benne lenne minden egyes világ, még ha egymással ellenségesen is. Ez már önmagában egyfajta egyesülés, és még nem is tekinthető a legrosszabbnak.
— Akkor hát mi lenne a legrosszabb?
— Erre maga is meg tudna felelni, Trevize. Látta. Ha egy emberlakta világ teljesen szétesik, ha teljesen elszigetelődik, és elveszti minden kölcsönös kapcsolatát a többi emberi világgal, akkor az… nos, akkor rosszindulatúvá válik.
— Vagyis elrákosodik?
— Igen. Nem az történt-e a Solariával? Kezet emelne minden más világra. Magán a bolygón pedig az egyes egyén kezet emelne az összes többire. Maga is látta. És ahonnan az emberek végképp eltűnnek, velük tűnnek el a fegyelem utolsó maradványai is. Bekövetkezik a mindenki mindenki ellen esztelensége, mint a kutyáknál, vagy az elemi erő uralma, mint a moha esetében. Tudja, én azt gondolom, hogy minél közelebb kerülünk Galaxiához, a társadalom annál jobb lesz. Akkor hát miért torpanjunk meg bárhol is, ahol még nem valósult meg Galaxia?
Trevize hosszan, némán nézett Blissre.
— Gondolkozom rajta — mondta végül. — De miért feltételezi, hogy az adagolásnak csak egy irányban van értelme? Hogy ha a kicsi jó, akkor a sok még jobb, s a minden a lehető legjobb? Hát nem maga mutatott rá, hogy a moha talán csak kis mennyiségű széndioxid meglétéhez alkalmazkodott, s elképzelhető, hogy a bőséges kínálat meg is ölheti? Egy kétméteres emberpéldány jobb, mint az egyméteres, ugyanakkor jobb a háromméteresnél is. Az egér nem boldogul könnyebben, ha elefántméretűvé nő. Nem is tudna életben maradni. És az elefánt sem járna jól, ha egérméretűvé zsugorodna.
Mindennek megvan a maga természetes mérete, természetes teljessége, az optimális minősége, legyen az csillag vagy atom, és így kell ennek lennie az élőlények és az élő társadalmak esetében is. Nem állítom, hogy a régi Galaktikus Birodalom ideális volt, és természetesen látok hiányosságokat az Alapítvány Szövetségben is, mégsem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mert a teljes elszigeteltség rossz, biztos, hogy a teljes egység jó. Mindkét fajta túlzás egyformán szörnyű lehet, és legyen bármilyen tökéletlen, mégiscsak egy régimódi Galaktikus Birodalom. hordozhatja számunkra a legjobb megoldást.
Bliss a fejét ingatta.
— Kíváncsi lennék, Trevize, vajon elhiszi-e a saját szavait. Azt akarja mondani, hogy mivel egy vírus és egy szuperember egyformán tökéletlen, maga megelégszik valamivel a kettő között — mondjuk egy törékeny halandóval?
— Nem. De érvelhetek azzal, hogy mivel egy vírus és egy szuperember egyformán tökéletlen, megelégszem valamivel a kettő között — mondjuk egy átlagemberrel. Ám a vitának nincs értelme. Megtalálom a megoldást, ha megtalálom a Földet. A Melpomenian rábukkantunk a többi negyvenhét Térutas világ koordinátáira.
— És mindet végig akarja járni?
— Ha kell, mindegyiket.
— S mindegyiken veszélynek teszi ki magát.
— Igen, ha csak így juthatok el a Földre.
Pelorat kilépett a szobából, ahol Fallomot hagyta, és már éppen mondani akart valamit, amikor megütötte a fülét Bliss és Trevize pergő szóváltása. Hol egyikre, hol másikra nézett, attól függően, kinél volt éppen a szó.
— És ez mennyi időbe fog telni? — kérdezte Bliss.
— Akármennyi időbe — válaszolta Trevize —, de az is lehet, hogy már a legközelebbi világon megtaláljuk azt, amit keresünk.
— Vagy egyiken sem.
— Amíg tart a kutatás, ezt nem tudhatjuk. És ekkor végre Pelorat is közbe tudott szólni:
— De miért kell keresni, Golan? Hiszen tudjuk a választ.
Trevize türelmetlenül leintette, majd észbe kapott, Pelorat felé fordult, és elképedve kérdezte:
— Micsoda?
— Mondom, tudjuk a választ: Legalább ötször próbáltam szólni magának a Melpomenián, de annyira lekötötte az, amit csinált…
— Miféle választ tudunk? Miről beszél?
— A Földről. Azt hiszem, tudjuk, hol van a Föld.
ТЕЛЕГРАМКанал с обзорами, анонсами новинок и книжными подборками
Книжный Вестник
Бот для удобного поиска и скачивания книг
Книжный Бот
Свежие любовные романы в удобных форматах
Любовные романы
О психологии, саморазвитии и личностном росте
Саморазвитие
Детективы и триллеры, все новинки
Детективы
Фантастика и фэнтези, все новинки
Фантастика
ВКОНТАКТЕ