Alapítvány és Föld

31.

— Golan — kérdezte Pelorat —, zavarja, ha nézem?

— Egyáltalán nem, Janov — felelte Trevize.

— És ha kérdezgetek?

— Csak rajta.

— Mit csinál? — bökte ki Pelorat. Trevize elfordította a tekintetét a megfigyelőernyőről.

— Meg kell mérnem minden olyan csillag távolságát, amely a képernyőn közel látszik a Tiltott világhoz, hogy megállapíthassam, milyen közel vannak valójában. Tudnom kell, milyen gravitációs mezővel rendelkeznek, s ehhez ismernem kell a tömegüket és a távolságukat. Enélkül biztonságos ugrás nem kockáztatható meg.

— És ezt hogy csinálja?

— Hát, minden csillagnak, amit itt látok, szerepelnek a koordinátái a számítógép memóriájában, és ezeket át lehet alakítani a comporelloni rendszerben lévő koordinátákra. Azt a rendszert viszont egy kis beavatkozással hozzáigazíthatom a Távoli csillag valóságos helyzetéhez a Comporellon napjához viszonyítva, s ebből megkapom valamennyi csillag távolságát. A képernyőn azok a vörös törpék egytől egyig a Tiltott világ közelében lévőknek látszanak, ám egyesek a valóságban sokkal közelebb, mások viszont sokkal távolabb lehetnek tőle. Tudja, tisztáznunk kell a térbeli helyzetüket.

Pelorat bólintott.

— És maga már ismeri a Tiltott világ koordinátáit…

— Igen, de ez még nem elég. Nagyjából egyszázaléknyi pontossággal tudnom kell a többi csillag távolságát is. Tömegvonzásuk ereje a Tiltott világ közelségében oly kicsi, hogy egy apró tévedés nem okoz észrevehető eltérést. A napnak, amely körül a Tiltott világ kering — vagy feltehetően kering —, fantasztikusan erős gravitációs tere van e világ szomszédságában, tehát nekem valószínűleg ezerszer pontosabban kell tudnom az ő távolságát, mint a többi napét. Pusztán a koordinátákkal nem megyek sokra.

— Akkor most mit fog csinálni?

— Megmérem a. Tiltott világ látszólagos távolságát — helyesebben inkább a napjáét — attól a három közeli csillagtól, melyek oly halványak, hogy csak alapos nagyítással vehetők ki egyáltalán. Ez a három valószínűleg nagyon messze van. Aztán az egyiket a képernyő középpontjába állítva végrehajtunk egytized parszeknyi ugrást a Tiltott világ irányvonalának megfelelő szögben. Még akkor is elég nagy biztonsággal tehetjük ezt, ha nem ismerjük a viszonylag messzebb eső csillagok távolságát.

A középpontba állított viszonyítási csillag az ugrás után is a középpontban lesz. A másik két halvány csillag, amennyiben mindhárom valóban nagyon távoli, érdemlegesen nem változtatja meg a helyzetét. Ellenben a Tiltott világ elég közel kerül, hogy látszólagos helyzetében parallaktikus elcsúszás következzék be. Az elmozdulás mértékéből meg tudjuk határozni a távolságát. Ha pedig ellenőrizni akarom a számítások pontosságát, választhatok három másik csillagot, és velük elölről kezdhetem a műveletet.

— Mindez mennyi időt vesz igénybe? — érdeklődött Pelorat.

— Nem sokat. A munka oroszlánrészét a számítógép végzi. Én csak közlöm vele, mi a dolga. A legtöbb idő arra megy majd el, amíg áttanulmányozom az eredményeket, és megbizonyosodom róla, hogy hihetőek-e, nem csúszott-e valahol hiba az utasításaimba. Ha én is amolyan fenegyerek volnék, aki vakon megbízik önmagában és a számítógépében, az egész mindössze néhány percig tartana.

— Ez aztán meglepő! — kiáltotta Pelorat. — Hogy mi mindent elvégez helyettünk a számítógép!

— Én sem tudok betelni vele.

— Vajon mihez kezdene nélküle?

— Mihez kezdenék gravitikus hajó nélkül? Mihez kezdenék, ha nem volna űrhajózási gyakorlatom? Mihez kezdenék a mögöttem lévő, húszezer évre visszamenő hipertéri technika nélkül? Az a lényeg, hogy én én vagyok — méghozzá itt és most. És ha elképzeljük magunkat, mondjuk, egy húszezer évvel későbbi jövőben? Vajon miféle műszaki csodákat élvezhetnénk akkor? Vagy lehetséges, hogy húszezer év múlva az emberiség már nem is létezik?

— Aligha valószínű — felelte Pelorat. — Nem hinném. Még ha nem válunk is Galaxia részévé, a pszichohistória tovább vezetne bennünket az úton.

Trevize megfordult a székében, kezét visszahúzta az asztal mélyedéséből.

— Hagyjuk magára, hadd számolja ki a távolságokat, s végezze el az ellenőrző számításokat. Nem sürget bennünket semmi.

Csúfondáros pillantást vetett Peloratra, és felkiáltott:

— Pszichohistória! Tudja, Janov, ez a téma kétszer vetődött fel a Comporellonon, s mindkét alkalommal úgy került szóba, mint valami babona. Egyszer én állítottam ezt, aztán meg Deniador. Végtére is hogyan határozná meg a pszichohistóriát másként, mint az Alapítvány babonáját? Nem gondolja, hogy ez egy mindenféle bizonyítékot nélkülöző hit? Mi a véleménye, Janov? Ez inkább a maga szakterülete, semmint az enyém.

— Miért mondja azt, hogy nincs rá bizonyíték, Golan? — kérdezte Pelorat. — Hari Seldon képe sokszor megjelent már az Időkriptában, s mindig úgy adta elő az eseményeket, ahogy azok valóban megtörténtek. A maga korában nem tudhatta, mik lesznek ezek az események, csakis a pszichohistória révén jósolhatta meg őket előre.

Trevize bólintott.

— Meggyőzőnek hangzik. Tévedett ugyan az Öszvérrel kapcsolatban, de még ezzel együtt is meggyőző. Mégis, van valami kellemetlen varázslatszaga a dolognak. Minden bűvész ismer bizonyos trükköket.

— Egyetlen bűvész sem lát évszázadokkal előre a jövőbe.

— Valójában egyetlen bűvész sem csinálja azt, amit elhitet a nézővel.

— Ugyan, Golan. El sem tudok képzelni olyan trükköt, amivel megjósolhatom, mi fog történni öt évszázad múlva.

— De olyan trükköt sem tud elképzelni, amelynek segítségével a bűvész el tud olvasni egy olyan üzenetet, amit egy pszeudo-tesszeraktban rejtettek el valamely, távirányítással bolygó körüli pályán haladó szatellitán. Gondolt rá valaha is, hogy az Időkapszula, éppúgy, mint Hari Seldon bálványképe, nem más, mint a kormány hamisítványa?

Pelorat úgy nézett rá, mintha a puszta feltételezés is felháborítaná.

— Ilyet nem tennének!

Trevize gúnyosan felhorkant.

— És ha megpróbálnák, nyomban lelepleződnének — folytatta Pelorat.

— Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. A lényeg mindenesetre az, hogy fogalmunk sincs róla, hogyan működik a pszichohistória.

— Nekem fogalmam sincs róla, hogyan működik a számítógép, mégis tudom, hogy működik.

— Mert mások tudják, hogyan működik. Mi lenne, ha senki sem tudná? Akkor, ha bármi ok miatt leállna, tanácstalanok volnánk, mit is kezdjünk vele. És ha a pszichohistória hirtelen leállna és nem működne tovább?

— A második alapítványbeliek tudják, hogyan működik a pszichohistória.

— Honnan tudja, Janov?

— Így mondják.

— Mondani mindent lehet. Na, megvan a Tiltott világ napjának a távolsága, méghozzá, remélem, nagyon pontosan. Nézzük csak meg közelebbről a számokat!

Sokáig nézte őket meredten, olykor meg-megmozduló szájjal, mintha fejben végezne el néhány hozzávetőleges számítást. Még akkor sem nézett föl, amikor végül megszólalt:

— Mit csinál Bliss?

— Alszik, öregem — felelte Pelorat, majd védekezőén hozzátette: — Tényleg szüksége van alvásra, Golan. Rettentő sok energiájába kerül, hogy a hipertéren át is Gaia része maradhasson.

— Én is úgy gondolom — mondta Trevize, majd kezét újra az asztal lapjára helyezte, és azt dünnyögte: — Megcsináltatok vele néhány ugrást, és külön-külön ellenőriztetem mindegyiket. — Majd megint visszahúzta a kezét, és azt mondta: — Komolyan kérdeztem, Janov. Mit tud a pszichohistóriáról?

Pelorat arcán zavar tükröződött.

— Semmit. Egy történész számára, ami jómagam volnék, a világok, így vagy úgy, de mások, mint egy pszichohistorikus számára. Persze ismerem a pszichohistória két alaptételét, de hát azt mindenki ismeri.

— Még én is. Az első követelmény, hogy az érintett emberi lények száma elég nagy legyen ahhoz, hogy valós statisztikai számításokat lehessen végezni. De mekkora az az „elég nagy”?

— A Galaxis népessége a legutóbbi becslés szerint mintegy tízezertrillióra tehető, s valószínűleg alábecsülték a számot. Mindenesetre ez azért elég nagy.

— Honnan tudja?

— Onnan, hogy a pszichohistória működik, Golan. Mindegy, hogyan forgatja a szót, mégiscsak működik.

— A második követelmény pedig úgy szól — folytatta Trevize —, hogy az emberi lények ne tudjanak a pszichohistória létezéséről, mert ez a tudás ferde irányba terelné a cselekedeteiket. Csakhogy ők tudnak a pszichohistóriáról.

— Csak arról, hogy létezik, drága öregem. Az pedig nem számít. A második követelmény az, hogy az emberi lények ne ismerjék a pszichohistória előrejelzéseit, és nem is ismerik — kivéve a második alapítványiakat, akik állítólag ismerik ezeket, de ők külön lapra tartoznak.

— És a pszichohistória tudománya mindössze e két követelmény alapján fejlődött ki. Ezt nehéz elhinni.

— Nemcsak e két követelmény alapján — ellenkezett Pelorat. — Ott van még a fejlett matematika és a minden részletre kiterjedő, bonyolult statisztikai módszerek. A történet úgy szól — ha a hagyományra kíváncsi —, hogy Hari Seldon a gázok kinetikus, azaz mozgási elmélete mintájára szerkesztette meg a pszichohistóriát. Egy gáz minden atomja vagy molekulája véletlenszerű mozgást végez, ezért nem ismerjük egyikük helyzetét vagy sebességét sem. Mindazonáltal a statisztika segítségével nagy pontossággal meghatározhatjuk az általános viselkedésüket irányító szabályokat. Seldon ugyanilyen módon akarta kidolgozni az emberi társadalmak általános viselkedését, még akkor is, ha a válaszok nem egyeznek meg az egyes egyének viselkedésével.

— Lehet, csakhogy az emberi lények nem atomok.

— Igaz — ismerte el Pelorat. — Az ember tudatos lény, viselkedése elég bonyolult ahhoz, hogy szabad akaratként nyilvánuljon meg. Fogalmam sincs, hogyan kezelte Seldon ezt a problémát, és nyilván akkor sem érteném meg, ha az, aki tudja, meg akarná magyarázni nekem — de megoldotta.

— És az egész azon áll vagy bukik, hogy az emberi társadalmakat nagyszámú és tudatlan egyénekként fogjuk fel — jegyezte meg Trevize. — Nem gondolja, hogy itt valami veszedelmesen változékony alapra emeltek egy hatalmas matematikai építményt? Ha ezek a követelmények nem valósulnak meg maradéktalanul, az egész építmény összeomlik.

— De miután a Terv nem omlott össze…

— Vagy ha nem is teljesen hamisak vagy elégtelenek, csak egyszerűen gyengébbek a kelleténél, akár századokon át is működhet a pszichohistória megfelelően, de néhány sajátos válságot átélve bízvást összeomolhat, ahogy átmenetileg meg is történt az Öszvér idejében. Vagy mi van akkor, ha létezik egy harmadik követelmény is?

— Miféle harmadik Követelmény? — húzta fel kissé a szemöldökét Pelorat.

— Nem tudom — felelte Trevize. — Bármilyen logikusnak és elegánsnak tűnhet is valamely független változó, rejtőzhetnek benne bizonyos ki nem mondott feltételezések. Lehet, hogy a harmadik követelmény annyira magától értetődő, hogy senki még csak meg se fogalmazta.

— Egy ennyire magától értetődő követelmény eléggé megalapozott lehet, különben nem volna olyan magától értetődő.

Trevize felhorkant.

— Ha olyan jól ismerné a tudománytörténetet, Janov, ahogy a hagyományos történelmet ismeri, tudná, hogy ez mennyire nem igaz. De úgy látom, megérkeztünk a Tiltott világ napjának a közelébe.

És valóban, a képernyő közepén egy fényes csillag ragyogott — olyan fényes volt, hogy hatására működésbe lépett az automatikus fényszűrő, s ettől az összes többi csillag elhalványult, majd kihunyt.

32.

A mosás és a személyes tisztálkodás céljait szolgáló berendezések a Távoli csillag fedélzetén zárt rendszert alkottak, s hogy elkerüljék az újrafeldolgozó berendezések túlterhelődését, a vízhasználatot minden időben az ésszerűen minimális szinten tartották. Trevize keményen figyelmeztette erre mind Peloratot, mind pedig Blisst.

Bliss alakját még így is állandóan az üdeség levegője lengte, körül, hosszú, sötét haja mindig fénylett, a körme csillogott.

— Hát itt vannak! — kiáltotta, ahogy belépett a pilótafülkébe.

— Fölösleges meglepődnie — pillantott föl Trevize. — Aligha hagyhatnánk el a hajót, és még ha mentálisan nem érzékeli is a hollétünket, egy harminc másodperces kutatással biztos, hogy ránk talál valahol.

— A kifejezés pusztán üdvözlés akart lenni, nem szó szerint értettem, jól tudja maga is — felelte Bliss. — Hol vagyunk? És ne mondja, hogy „a pilótafülkében”.

— Bliss, drágám — nyújtotta feléje Pelorat a kezét. — A három Tiltott világ közül a hozzánk legközelebb eső bolygórendszerének külső körzetében vagyunk.

Bliss Pelorat mellé sétált, kezét könnyedén a férfi vállára tette, miközben az átkarolta a derekát.

— Nem lehet valami nagyon tiltott — jegyezte meg a lány. — Semmi sem állított meg bennünket.

— Csak azért tiltott — magyarázta Trevize —, mert a Comporellon és a gyarmatosítók második hullámának többi világa szándékosan a határon kívülre helyezte az első hullám — a Térutazók — világait. Ha mi nem érezzük magunkra nézve kötelezőnek ezt az önkényes egyezséget, ugyan mi állítana meg bennünket?

— A Térutazók, ha élnek még egyáltalán, talán szintén a határon kívülre helyezték a második hullám világait. Csak mert mi nem érezzük úgy, hogy alkalmatlankodunk nekik, még nem jelenti azt, hogy ők nem így fogják föl.

— Igaz — ismerte el Trevize. — Ha élnek még. De mindmostanáig még azt sem tudjuk, van-e egyáltalán bolygó, amelyen élhetnek. Mindeddig csak a megszokott gázóriásokat láttuk. Belőlük is kettőt, és nem is különösen nagyméretűeket.

— Ez azonban nem jelenti azt, hogy Térutas világ nincs is — vágott közbe. Pelorat sietősen. — Bármilyen lakható világnak sokkal közelebb kell lennie a naphoz, és sokkal kisebbnek kell lennie, márpedig ezt nagyon nehéz észlelni ilyen messziről és ilyen erős napsugárzásban. — Látszott rajta a büszkeség, amiért sikerült egy tapasztalt űrutazó modorában beszélnie.

— Akkor hát miért nem megyünk beljebb? — tudakolta Bliss.

— Még nem — felelte Trevize. — Amilyen pontosan csak lehet, ellenőriztetem a számítógéppel, nincs-e valami jel, ami mesterséges struktúrára utalna. Majd csak lépésről lépésre haladunk egyre beljebb… ha kell, egytucatnyi lépésben, egyenként ellenőrizve minden útszakaszt. Ezúttal nem akarok csapdába esni, mint amikor a Gaiát közelítettük meg. Emlékszik, Janov?

— Efféle csapda akár naponta elkaphatna bennünket. Gaia csapdájának köszönhetem Blisst — vetett szeretetteljes pillantást a lányra Pelorat.

Trevize elvigyorodott.

— Mindennap új Blisst akar?

Pelorat felhúzta az orrát, Bliss pedig enyhe bosszúsággal közölte:

— Nyugodtan bemehet gyorsabban is, drága öregem… vagy hogy szokta Pel szólítani. Amíg én itt vagyok, nem ejtik csapdába.

— Gaia hatalma?

— Arra gondol, hogy érzékelem-e az idegen elmék jelenlétét? Hát persze.

— Biztos benne, hogy van elég ereje, Bliss? Gondolom, sokat kell aludnia, hogy visszanyerje az erőt, amivel kapcsolatban maradhat Gaiával, a nagy egésszel. Ilyen messze a forrástól vajon meddig számíthatok talán nagyon is korlátozott képességeire?

Bliss elvörösödött.

— A kapcsolat nagyon is erős.

— Ne sértődjön meg — szólt Trevize. — Csak kérdezem. Nem érzékeli ezt úgy, hogy Gaiának lenni pillanatnyilag a hátrányára van? Én nem vagyok Gaia. Én maradéktalan és független személyiség vagyok; ez azt jelenti, hogy olyan messze utazhatok el a világomtól és a népemtől, amilyen messze csak akarok, akkor is Golan Trevize maradok. Erőm mennyisége és minősége nem csökken, akárhová megyek is. Ha egyedül volnék az űrben, sok-sok parszeknyi távolságra minden emberi lénytől, és valami ok miatt semmi módon nem tudnék érintkezni senkivel, de még egy csillag fényét sem láthatnám az égen, akkor is Golan Trevize volnék és az is maradnék. Lehet, hogy nem élném túl, hogy meghalnék, de akkor is Golan Trevize-ként halnék meg.

— Egyedül az űrben, távol mindenki mástól nem kérhetné a társai segítségét, nem támaszkodhatna a különféle képességeikre és tudásukra — felelte Bliss. — Egyedül, elszigetelt egyénként kétségbeejtően kevesebb volna, mint ugyanazon személyként, de mint egy egységes egészet alkotó társadalom alkotórésze. Maga is tudja.

— Nem ugyanúgy lennék kevesebb, mint ahogy maga — mondta Trevize. — Az a kötelék, ami maga és Gaia között van, sokkalta erősebb, mint az, ami engem fűz a saját társadalmamhoz; a magáé átnyúlik a hipertéren is, megtartása tehát energiát kíván, annyira, hogy magának mentális értelemben lihegnie kell az erőfeszítéstől, és önmagát sokkal kisebb értékűnek érzi, mint én lennék kénytelen rá.

Bliss ifjú arca megkeményedett, és egy pillanatra eltűnt róla az ifjúság, hogy átadja a helyét valami kortalanságnak. Most, hogy megcáfolni készült Trevize állítását, inkább volt Gaia, mint Bliss.

— Még ha úgy van is minden, ahogy mondja, Golan Trevize — ha az, ami van, volt és lesz, talán nem lehet kevesebb, de bizonyára több sem —, tehát ha úgy van is minden, ahogy mondja, gondolja, hogy mindannak, amit elérünk, nem kell megfizetni az árát? Hát nem jobb meleg vérű lénynek lenni, mint amilyen maga is, mint hideg vérű teremtménynek, mondjuk halnak vagy egyébnek?

— A teknősök hideg vérűek — szólt közbe Pelorat. — A Terminuson nem él egy se, de némely világon igen. Nagyon lassan mozognak, de hosszú életűek.

— Nos, akkor hát nem jobb emberi lénynek, mint teknősnek lenni, bármilyen hőmérsékleten gyorsan mozogni, nem pedig lassan? Nem jobb energiaigényes aktivitást fenntartani, gyorsan mozgatni az izmokat, gyorsan működtetni az idegrostokat, mégis hatásosan és hosszan tartóan — nem jobb így, mint lassan mászni, fokról-fokra érzékelni és pusztán homályos fogalmat alkotni a közvetlen környezetről? Nem?

— Egyetértek — felelte Trevize. — De jobb. És aztán?

— Nos, nem tudja, hogy a melegvérűségért fizetni kell? Ahhoz, hogy a környezetétől függetlenül megőrizze a testhőmérsékletét, sokkal több energiát kell elpazarolnia, mint a teknősnek. Szinte állandóan ennie kell, hogy azonnal pótolja azt az energiát, amit a szervezete kibocsát. Sokkal hamarabb megéhezik, mint a teknős, és hamarabb eléri a halál is. Vagy volna inkább teknős, és élne lassabban, de tovább? Esetleg inkább megfizeti az árat, csak lehessen gyors mozgású, gyors érzékelésű, gondolkodó organizmus?

— Helytálló ez a párhuzam, Bliss?

— Nem, Trevize, mert Gaia helyzete ennél előnyösebb. Mi, miközben egyetlen teljes egységet alkotunk, nem igénylünk szokatlanul nagy mennyiségű energiát. Erre csak akkor van szükségünk, ha Gaia egy része hipertéri távolságokban van Gaia többi részétől, ilyenkor az energiafelhasználás megemelkedik. És emlékezzen csak, maga nem pusztán egy nagyobb Gaiára adta a szavazatát, nem pusztán egy nagyobb önálló világra. Maga Galaxia mellett döntött, ami sok-sok világ összességét jelenti. Bárhová megy majd a Galaxisban, Galaxia része marad, és minden, ami körülveszi, a csillagközi atomtól egészen a központi fekete lyukig ugyanennek az egységnek lesz a része. Nagyon kevés energia kell majd ahhoz, hogy ez az egész fennmaradjon, hiszen egyetlen rész sem távolodhat túl messzire a többi résztől. Emellett döntött, Trevize. Hogy is kételkedhet benne, hogy helyesen választott?

Trevize elgondolkodva hajtotta le a fejét, aztán fölnézett és azt mondta:

— Lehet, hogy jól választottam, de meg kell győződnöm róla. A döntés, amit hoztam, a legfontosabb az emberiség történetében, és nem elég, hogy jónak kell lennie. Tudnom kell, hogy jól döntöttem.

— Hát mi kell még magának azon kívül, amit én elmondtam?

— Nem tudom, de rálelek majd a Földön — mondta Trevize a legteljesebb bizonyossággal.

— Golan, a csillag már korongnak látszik — szólt Pelorat.

És valóban. A számítógép, mely munkájába merülve a legkevésbé sem törődött a körülötte fellángoló vitával, fokozatosan megközelítette a csillagot, majd elérte azt a távolságot, amit Trevize megszabott neki.

Még most is jó messze jártak a bolygósíkon kívül, és a számítógép részekre osztotta a képernyőt, hogy megmutathassa a három kisebb belső bolygót.

A legbelső hőmérséklete megengedte, hogy a felszínén folyékony halmazállapotú víz lehessen, továbbá volt oxigénlégköre is. Trevize megvárta, míg a számítógép meghatározza a röppályáját, és az első hozzávetőleges becslés hihetőnek tűnt. Hagyta, hogy a gép ugyanilyen módszerrel számoljon tovább, mert minél tovább tartott a bolygómozgás megfigyelése, annál nagyobb pontossággal lehetett kiszámítani a pályaelemeket.

— A képernyőn egy lakható bolygót látunk — szólalt meg a lehető legnyugodtabb hangon. — Több, mint valószínű, hogy lakható.

— Ó! — Pelorat arcán csaknem annyi öröm ragyogott fel, amennyit komoly vonásai látszani engedtek egyáltalán.

— De attól tartok — folytatta Trevize —, hogy nincs óriási szatellitája. Ami azt illeti, eddig semmiféle szatellitát nem észleltünk. Ez tehát nem a Föld. Legalábbis ha a hagyományokat vesszük alapul.

— Emiatt ne aggódjon, Golan — nyugtatta meg Pelorat. — Én már akkor gyanítottam, hogy itt nem találkozunk a Földdel, amikor láttam, hogy egyik gázóriásnak sincs szokatlan gyűrűrendszere.

— Akkor jó — hagyta helyben Trevize. — A következő lépésben ki kell derítenünk, hogy milyen természetű élet létezik a bolygón. Tekintve, hogy a légkörében van oxigén, teljesen bizonyosak lehetünk, hogy növényi élet van rajta, de…

— Állati élet is — vágott közbe Bliss. — Méghozzá nagy tömegben.

— Mit mond? — fordult feléje Trevize.

— Érzem. Gyengén ugyan ebből a távolságból, de a bolygó kétségtelenül nemcsak hogy lakható, de lakott is.

33.

A Távoli csillag sarki pályán haladt a Tiltott világ körül, elég nagy távolságban, hogy valamivel több mint hat nap alatt kerülje meg a bolygót. Trevize-nak szemmel láthatóan nem volt sürgős, hogy letérjen az orbitális pályáról.

— Mivel a bolygó lakott — magyarázta —, és mert Deniador szerint egykor emberek lakták, méghozzá a Telepesek első hullámát képviselték, vagyis Térutazók voltak, akik magas technikai színvonalat fejlesztettek ki, műszakilag ma is fejlettek lehetnek, és nyilván nem nagyon örülnének nekünk, a második hullám képviselőinek, akik a helyükbe léptünk. Azt szeretném, ha előmerészkednének, hátha megtudunk róluk valamit, mielőtt megkockáztatnánk a leszállást.

— Talán nem is tudják, hogy itt vagyunk — mondta Pelorat.

— Fordított esetben mi tudnánk. Vagyis fel kell tételeznem, amennyiben léteznek, megpróbálnak kapcsolatba lépni velünk. Még az is lehet, hogy idekint akarnak elkapni bennünket.

— De ha valóban kijönnek elénk, és valóban olyan fejlett a technikájuk, akkor nem sokat tehetünk, hogy…

— Ebben nem hiszek — vágott közbe Trevize. — A műszaki fejlettség nem szükségszerűen jelenik meg egyszerre minden téren. Elképzelhető, hogy bizonyos vonatkozásokban messze túlszárnyaltak bennünket, de az biztos, hogy nem sok figyelmet fordítottak a csillagközi utazásra. Hiszen nem ők, hanem mi népesítettük be a Galaxist, és a Birodalom fennállása óta egyetlen esetről sem tudok, ami arra utalna, hogy elhagyták volna a bolygóikat és megmutatkoztak volna előttünk. Márpedig ha nem gyakorolták az űrutazást, hogyan érhettek volna el komoly haladást ezen a téren? Akkor viszont gyakorlatilag lehetetlen, hogy olyasmijük lenne, ami felér egy gravitikus hajóval. Lehet, hogy mi lényegében fegyvertelenek vagyunk, de ha utánunk próbálnak is csoszogni valamilyen hadihajón, lehetetlen, hogy el tudjanak kapni. Nem, nem lennénk védtelenek.

— Talán mentálisan értek el komoly haladást. Lehet, hogy az Öszvér is Térutazó volt.

Trevize leplezetlen bosszúsággal rántotta meg a vállát.

— Mindent azért az Öszvérre sem lehet ráfogni. A gaiaiak eltévelyedett gaialakóként írták le őt. Felfogható egy véletlenül kifejlődött mutánsnak is.

— Az igazat megvallva olyan elképzelések is szárnyra kaptak — tűnődött fennhangon Pelorat —, hogy mechanikusan megépített, mesterséges lény volt — amit, persze, nem kell túlságosan komolyan venni. Amolyan robotféleség, bár ezt a szót nem használták vele kapcsolatban.

— Ha tényleg van valami, ami mentális értelemben veszélyes lehet, rá kell bíznunk magunkat Blissre. Ő majd közömbösíti… egyébként most alszik?

— Aludt — felelte Pelorat —, de már mocorgott, amikor átjöttem ide.

— Mocorgott, azt mondja? Nos, nyomban föl kell ébresztenünk, mihelyt észrevesszük, hogy valami készül. Ez a maga dolga lesz, Janov.

— Igen, Golan — mondta Pelorat csendesen. Trevize újra a számítógépre fordította a figyelmét.

— Semmi más nem nyugtalanít, csak a fogadóállomások. Rendszerint ezek mutatják a legegyértelműbben, hogy egy bolygót fejlett műszaki tudású emberi lények laknak-e. De ezek itt…

— Valami nem tetszik rajtuk magának?

— Sok minden. Először is ősrégieknek látszanak. Több ezer évesek lehetnek. Másodszor csak hősugárzásuk van.

— Ez mit jelent?

— Hőt az a tárgy sugároz, amelyik melegebb, mint a környezete. Ennek van egy jól ismert rádiójelzése, amely mindig azonos: egy széles sugárnyaláb, mely együtt jár egy — a hőmérséklettől függő — meghatározott mintázattal. Ez a sugárzás érkezik a fogadóállomásokról. Ha ezeken ember által készített műszerek dolgoznak, feltétlenül észlelnünk kellene a nem termikus, nem véletlenszerű sugárzás szivárgását. De mivel csak termikus sugárzás van, arra kell gondolnunk, vagy üresek az állomások, talán már évezredek óta, vagy olyan emberek dolgoznak rajtuk, akik egy rendkívül fejlett technikai szintre érve már egyáltalán nem bocsátanak ki sugárzást.

— Lehet, hogy a bolygó már olyan magas fokon civilizált — kockáztatta meg Pelorat —, hogy fogadóállomásai csak azért üresek, mert már eszükbe sem jut, hogy. bárki is közeledhetne, hiszen a mi fajtánkbeli Telepesek időtlen idők óta a legszigorúbb magányra ítélték őket.

— Lehet, de az is lehet, hogy valami csalétek.

Bliss lépett be, és Trevize, csak a szeme sarkából rápillantva, mogorván dünnyögte:

— Igen, itt vagyunk.

— Látom — felelte Bliss —, és még a röppálya sem változott. Ennyit még én is tudok.

— Golan körültekintő, drágám — vágott közbe sietve Pelorat. — A fogadóállomások kihaltaknak látszanak, és nem tudjuk pontosan, hogy ez mit jelent.

— Emiatt nem kell aggódni — közölte Bliss egykedvűen. — Értelmes életnek nincs érzékelhető nyoma a bolygón, amely körül keringünk.

Trevize elképedt pillantást vetett rá.

— Mit beszél? Azt mondta, hogy…

— Azt mondtam, van állati élet a bolygón, s ez igaz is, de a Galaxis melyik szögletében tanították magának azt, hogy az állati életbe szükségszerűen bele kell érteni az emberi életet is?

— Miért nem mondta ezt akkor, amikor először észlelte az állati életet?

— Mert abból a távolságból nem tudtam eldönteni. Éppen csak érzékeltem az állati idegműködés félreismerhetetlen áramát, de akkori intenzitása mellett nem állt még módomban megkülönböztetni a pillangót az emberi lénytől.

— És most?

— Most már sokkal közelebb vagyunk, és lehet, hogy azt hiszi, aludtam, pedig nem — vagy legalábbis csak kurta pillanatokra. Hogy ide nem illő szóval éljek: megfeszített erővel hallgatóztam, észlelek-e olyan bonyolult mentális tevékenységet, ami már értelmes lény jelenlétére utal.

— És nem észlelt semmit?

Bliss hangja hirtelen óvatossá vált.

— Úgy gondolom, ha ebből a távolságból nem észleltem semmit, akkor néhány ezer emberi lénynél több nem élhet a bolygón. Ha közelebb megyünk, árnyaltabban tudom felmérni a helyzetet.

— Hát, ez megváltoztatja a dolgokat — mondta Trevize kissé zavartan.

— Feltételezem — folytatta Bliss, aki határozottan álmosnak s ezért ingerlékenyebbnek látszott —, hogy ezek után eltekinthet ettől a sok bonyolult sugárzáselemzéstől, a belőlük levont feltevésektől és következtetésektől, és ki tudja, még mi mindentől, amit eddig csinált. Az én gaiai érzékeim sokkal hatásosabban és pontosabban elvégzik ezt a feladatot. Talán érti már, mire gondoltam, amikor azt állítottam, jobb gaiainak, mint szigetembernek lenni.

Trevize várt egy kicsit a válasszal, nyilván hogy ne veszítse el az önuralmát. Amikor megszólalt, a hangja udvarias, majdhogynem hivatalos volt.

— Hálás vagyok magának a felvilágosításért. Mindazonáltal meg kell értenie — hogy egy hasonlattal éljek —, a szaglóérzékem tökéletesítéséből származó előny nem motivál eléggé arra, hogy emberi mivoltomat feladva vérebbé váljak.

34.

Most, hogy a felhőréteg alá ereszkedve a légkörben haladtak, tisztán látták a Tiltott világot. Volt benne valami furcsaság: mintha megrágták volna a molyok.

A sarkokat jég borította, ahogy várták, de ezek nem voltak igazán nagy jégmezők. A kopár hegyvidékeken itt-ott feltűnt egy-egy gleccser, de ezek sem voltak nagy kiterjedésűek. Mindenfelé szétszórva kisebb sivatagos területek is akadtak.

Mindezt leszámítva a bolygó valóban gyönyörű volt. Terjedelmes szárazföldjeinek szeszélyesen kanyargó formái nyomán hosszú partvonalak alakultak ki, rajtuk dús parti növényzettel. Hol tropikus, hol mérsékelt égövi erdők alkottak buján zöldellő vidékeket, s folytatódtak tágas mezőkben — és mégis, az egész valahogy olyan volt, mintha a molyok rágták volna szét.

Az erdők itt-ott lekopaszodtak, a zöld mezőkben gyéres-ritkás foltok tünedeztek elő.

— Valami kór támadta meg a növényzetet? — töprengett Pelorat.

— Nem — felelte Bliss elgondolkodva. — Ennél rosszabb és állandóbb valami.

— Sok világot láttam már, de ilyet még nem — jegyezte meg Trevize.

— Én nagyon kevés világot láttam eddig — vette át a szót Bliss —, de a látvány Gaia gondolatait juttatja az eszembe: ilyen egy világ, ha eltűnik róla az ember.

— Miért? — kérdezte Trevize.

— Gondolkozzon — felelte Bliss élesen. — Egyetlen lakott világnak sincs valódi ökológiai egyensúlya. A Földnek eredetileg lennie kellett, mert ha rajta fejlődött ki az emberiség, azt megelőzően bizonyára hosszú időszakokon át sem ember, sem más egyéb faj nem létezett, amely a technológia kifejlesztésével alakíthatta volna a környezetet. Tehát léteznie kellett rajta egy — persze mindig változó — természeti egyensúlynak. De az ember minden más lakott világon gondosan a Földéhez hasonlóvá alakította a környezetet, növényeket és állatokat honosított meg — ám az általa bevezetett ökológiai rendszer egyensúlya nagyon is ingatag. Csak korlátozott számú fajokat képes befogadni, és csakis azokat, amelyeket az ember kiválasztott, vagy akaratlanul is meghonosított.

— Tudod, mire emlékeztet ez engem? — vágott közbe Pelorat. — Bocsáss meg, Bliss, hogy félbeszakítalak, de ez annyira idevág, hogy muszáj elmondanom, mielőtt elfelejteném. Egyszer rábukkantam egy régi teremtésmítoszra, mely arról szólt, hogy egy bolygón kialakult az élet, de csak korlátozott fajokból állt, méghozzá olyanokból, amelyek hasznosak és kedvesek voltak az embernek. De az első emberi lények elkövettek valami butaságot — nem fontos, hogy mit, hisz ezek a régi mítoszok rendszerint jelképes értelműek, s csak összezavarják azt, aki minden szavukat elhiszi —, és a bolygó földjére átok szállt. „Megterem néked benne az tövis és bogáncs is” — így szólt az átok, ámbár az ősi galaktikus nyelven, amelyen íródott, ez a részlet is sokkal szebben hangzott. Mármost az a kérdés, vajon valóban átok volt-e ez. Mert elképzelhető, hogy az ökológiai egyensúlyhoz olyasmi is szükséges, amit az emberi lények nem kedvelnek és nem tűrnek meg, mint például a tövis és a bogáncs.

Bliss elmosolyodott.

— Igazán meglepő, Pel, hogy neked mindenről egy legenda jut eszedbe, és hogy azok olykor mennyire tanulságosak. Az ember, amikor Földre formáz egy világot, nem gondol a tövisekkel és a bogáncsokkal, s később csak nagy erőfeszítések árán tudja folyamatosan működtetni azt a világot. A bolygók nem önfenntartó organizmusok, mint amilyen Gaia, hanem a legkülönbözőbb szigetlények összességei, ám ezek változatossága kevés az állandó ökológiai egyensúly fenntartásához. Ha valamely világról eltűnik az ember, s vele tűnik az ő irányító keze is, akkor azon a világon kétségtelenül megbomlik az élet. A bolygó Földdé deformálja önmagát.

— Ha valóban ez történik is, a folyamat nem lehet valami túl gyors — jegyezte meg Trevize kissé gúnyosan. — Ez a világ körülbelül húszezer éve mentes az embertől, de nagy része mintha most is remekül működne.

— Nyilván azon múlik minden — magyarázta Bliss —, hogy eredetileg milyen szilárdan alapozták meg az ökológiai egyensúlyt. Ha jó alapokról indult, akkor hosszú ideig ellehet ember nélkül is. Mert az ember szemében bármilyen soknak tűnik, egy bolygó életében húszezer év csak annyi, mint egy nap.

— Gondolom — mondta Pelorat, miközben feszülten figyelte a bolygóról eléje táruló látványt —, hogy ha a világ tényleg visszafejlődik, biztosak lehetünk benne, hogy nincsenek rajta emberek.

— Még most sem érzékelek emberre jellemző mentális tevékenységet, és ki merem jelenteni, hogy a bolygó mentes az emberi fajtól — szögezte le Bliss. — Van viszont egy állandó mormogás és zümmögés, ami alacsonyabb szintű tudatosságra vall, de ez a szint van olyan magas, hogy madarak és emlősök jelenlétére utaljon. Én azonban egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy pusztán egy világ Földdé deformálódásából máris az emberi lények eltűnésére lehetne következtetni. Egy világ akkor is elkorcsosulhat, ha élnek ugyan rajta emberek, de maga a társadalom olyan kóros, hogy nem fogja föl a környezet megőrzésének a fontosságát.

— Persze az ilyen társadalom pusztulásra van ítélve — tette hozzá Pelorat. — Nem tudom elhinni, hogy az emberek ne értenék meg, milyen fontos, hogy vigyázzanak éppen azoknak a tényezőknek az épségére, amelyek életben tartják őket.

— Én nem osztom a te megnyerő bizalmadat az ember értelmességében — mondta Bliss. — Számomra nagyon is elképzelhető, hogy egy olyan világban, ahol a társadalom csupa szigetlényekből áll, a helyi, sőt még az egyéni érdekek is könnyen felülkerekedhetnek a bolygó érdekein.

— Ezt viszont én nem tudom elhinni, éppúgy, mint Pelorat — szólt közbe Trevize. — Tekintve, hogy ember által lakott világok milliószám léteznek, és egyikük sem satnyult el annyira, hogy visszafejlődésnek indult volna, a maga szigetléttől való félelme számomra eltúlzottnak látszik, Bliss.

A hajó most lépett át a napsütötte félgömbről az éjszakai oldalra. Hatására a gyorsan mélyülő alkonyt azonnal a teljes sötétség váltotta fel, csak a csillagok fénye látszott ott, ahol tiszta volt az égbolt.

Tartották a magasságot, s gondosan ellenőrizték az atmoszferikus nyomást és a gravitáció erősségét. Ebben a magasságban nem kellett attól tartani, hogy beleütköznek egy-egy kinyúló hegytömbbe, mert a bolygó életének abban a szakaszában volt, amikor a hegyképződés kora már lezárult. És a biztonság kedvéért a számítógép mikrohullámú ujjai is kitapogatták előttük az utat.

Trevize elnézte a bársonyos sötétséget, s elgondolkodva jegyezte meg:

— Engem mindenesetre az győz meg a leginkább arról, hogy egy bolygó néptelen, ha az éjszakai oldalon semmiféle fényt nem látok. Egyetlen technikára berendezkedett társadalom sem viselheti el a sötétséget. Mihelyt átjutunk a nappali féltekére, leereszkedünk.

— Tulajdonképpen mi értelme? — kíváncsiskodott Pelorat. — Itt nincs semmi.

— Ki mondta, hogy itt nincs semmi?

— Bliss. És maga.

— Nem, Janov. Én azt mondtam, hogy nincs technikai eredetű sugárzás, Bliss pedig azt, hogy nincs jele emberi agy tevékenységnek, de ez nem azt jelenti, hogy itt semmi sincs. Még ha emberi lények nincsenek is, valamiféle maradványok biztosan vannak a bolygón. Én információt keresek, Janov, és bármiféle műszaki fejlettség nyomainak ebből a szempontból megvan a maga haszna.

— Húszezer év után? — szökkent a magasba Pelorat hangja. — Maga szerint mi maradhat meg húszezer év elmúltával? Nem lesznek filmek, se iratok, se nyomtatványok; a fémek megrozsdásodtak, a fa elkorhadt, a műanyag szemcséire bomlott. Még a kő is szétmállott, elkopott.

— Nem biztos, hogy húszezer év telt el — magyarázta Trevize türelmesen. — Azért határoztam meg azt mint a leghosszabb időt, amióta a bolygót magára hagyták az emberek, mert a comporelloni legenda szerint akkortájt virágzott ez a világ. De az is lehet, hogy az utolsó emberi lények mindössze ezer éve haltak ki vagy tűntek el vagy repültek ki róla.

Megérkeztek az éjszakai félgömb túlsó szélére, és a beköszöntő hajnal szinte másodpercek alatt változott ragyogó reggellé.

A Távoli csillag lejjebb ereszkedett, lelassult, míg láthatóvá nem váltak a felszín legapróbb részletei is. Jól kivehetők voltak a szárazföld partvonala mentén szétszóródott apró szigetek is: a legtöbbjükön buja növényzet zöldellt.

— Az a véleményem — mondta Trevize —, hogy elsősorban a tönkrement területeket kellene megvizsgálnunk. Szerintem éppen azokon a területeken a leghiányosabb az ökológiai egyensúly, amelyeken az emberek egykor a leginkább összezsúfolódtak. Ezek a pontok lehetnek a bolygót pusztító métely központjai. Mi a véleménye, Bliss?

— Lehetséges. De mert nem tudhatjuk biztosan, mindenesetre nézzünk körül mindenütt, ahol erre a leginkább mód nyílik. A mezők és az erdők nyilván elfedték az emberi települések nyomainak többségét, ha tehát ott kutatunk, csak az időnket vesztegetjük.

— Engem megdöbbent, hogy egy világ végül megteremtheti az egyensúlyát abból, amije van — mondta Pelorat. — Hogy új fajokat fejleszthet ki, s az elpusztult területeket új alapokról népesítheti be ismét.

— Pedig lehetséges, Pel — válaszolta Bliss. — Attól függ, hogy az adott világ kezdetben mennyire volt kibillentve az egyensúlyából. És húszezer esztendőnél sokkal tovább tart, míg meggyógyítja magát, és a fejlődés útján kialakít egy új egyensúlyi állapotot. Ilyenkor évmilliókban számolunk.

A Távoli csillag már nem keringett a bolygó körül. Lassan sodródott egy ötszáz kilométer szélességben elnyúló, rekettyéssel tarkított hangafüves pusztaság fölött, melyen itt-ott magányos facsoportok foltjai tünedeztek fel.

— Ehhez a helyhez mit szólnak? — mutatott le váratlanul Trevize.

A hajó megállt, és egy helyben lebegett a levegőben. A gravitikus motorok halk, egyhangú zümmögéssel kapcsoltak nagyobb teljesítményre, hogy szinte maradéktalanul közömbösíthessék a bolygó gravitációs mezőjét.

Nem volt sok látnivaló ott, ahová Trevize mutatott. Mindössze néhány termőfölddel és ritkás füvei belepett buckát láttak.

— Nekem semmit sem mond — vallotta be Pelorat.

— Mintha egy egyenes vonal vezetne ahhoz a szemétdombféleséghez. Párhuzamos vonalakat látok, és halványan kivehetők még valami merőlegesek is. Látják? Természetes úton-módon ilyesmi nem jöhet létre. Ez valami emberi építmény, látszanak az alapok és a falak, számomra legalábbis olyan világosan, mintha épségben állnának ott ma is.

— Tegyük fel, hogy úgy van — mondta Pelorat. — Ez akkor is csak egy rom. Ha most régészeti kutatásokba kezdünk, áshatunk akár ítéletnapig is. A hivatásosoknak is évekbe telik, ha tisztességesen akarják csinálni.

— Igaz, csakhogy nekünk nincs időnk, hogy tisztességesen csináljuk. Itt valószínűleg egy ősi város éppen csak hogy kivehető körvonalai látszódnak, és lehet, hogy valami megmaradt belőle épségben. Kövessük ezeket a vonalakat, nézzük meg, hová vezetnek.

A terület egyik széléhez közeledve, ott, ahol a fák mintha kissé sűrűbben nőttek volna egymás mellett, álló — vagy legalábbis részben álló — falakat pillantottak meg.

— Kiindulásnak éppen jó lesz — jelentette ki Trevize. — Leszállunk.

35.

A Távoli csillag egy kisebbfajta emelkedő, a nagyjából sík vidékből kiugró dombocska aljában szállt le. Trevize jóformán át sem gondolta, annyira magától értetődőnek vélte, hogy a hajó ne látszódjék el mérföldekre minden irányban.

— A kinti hőmérséklet 24 °C, körülbelül 11 km-es óránkénti szél fúj nyugatról, itt-ott felhős az ég — mondta. — A számítógép nem ismeri annyira a légmozgás itteni törvényszerűségeit, hogy előre megjósolhatná az időjárást. De miután a páratartalom nagyjából negyvenszázalékos lehet, nem valószínű, hogy esni fog. Mindent összevéve úgy látszik, jó szélességi fokot vagy jó évszakot választottunk, és a Comporellon után ez kellemes meglepetés.

— Gondolom — mondta Pelorat —, ahogy a bolygó egyre inkább Földdé deformálja magát, úgy válik mind szeszélyesebbé az időjárás is.

— Ebben biztos vagyok — helyeselt Bliss.

— Legyenek benne biztosak, amennyire csak akarnak — jegyezte meg Trevize. — Addig még sok ezer év hátra van. Pillanatnyilag kellemes bolygónak látszik, és az is marad életünk végéig, sőt jóval tovább.

Mialatt beszélt, egy széles övet csatolt a derekára.

— Az meg mi, Trevize? — kérdezte Bliss éles hangon.

— Csak a régi hajós szokásom — felelte Trevize. — Nem szállók ki fegyvertelenül egy ismeretlen világra.

— Komolyan gondolja, hogy fegyvert hoz magával?

— A legteljesebb mértékben. Itt, a jobb oldalamon — csapott egy pisztolytáskára, melyben egy nehéz, széles csövű fegyver lapult — van a lángszóróm, itt pedig, a bal oldalamon — mutatott egy kisebb fegyverre, melynek vékony csövén egyáltalán nem volt nyílás — az idegkorbácsom.

— Két változat a gyilkolásra — mondta Bliss utálkozva.

— Csak egy. A lángszóró öl, az idegkorbács nem. Az csak ingerli a fájdalomérző idegeket, és olyan fájdalmat okoz, hogy az áldozat állítólag inkább kívánja a halált, mint ezt. Szerencsére én még sohasem álltam a rossz oldalán.

— Miért hozza ezeket magával?

— Mondtam már. Ez egy ellenséges világ.

— Trevize, ez egy üres világ.

— Valóban? Látszólag nincs rajta technikailag fejlett társadalom, de mi van akkor, ha vannak a technikát túlélt primitívek? Lehet, hogy a bunkósbotnál és a köveknél nincs veszélyesebb fegyverük, de ölni azokkal is lehet.

Blissen látszott a felháborodás, de nagy önuralommal lehalkította a hangját, hogy józan maradjon.

— Nem észlelek emberi idegtevékenységet, Trevize. Ez kizárja mindenféle — technikát túlélt vagy egyéb, primitív vagy más — emberek jelenlétét.

— Akkor nem fog sor kerülni rá, hogy használnom kelljen a fegyvereket — mondta Trevize. — De mit árthat az, ha magammal viszem őket? Kicsit több lesz a súlyom, s mivel a felszín gravitációs vonzereje nagyjából a Terminusénak a 91 százaléka, ezt a súlytöbbletet még elbírom. Nézze, a hajó mint hajó lehet fegyvertelen, de kézifegyverekkel mindenesetre kellőképpen fel van szerelve. Javasolom, hogy maguk ketten is…

— Nem! — vágott közbe Bliss. — Egy lépést sem teszek abba az irányba, ahol gyilkolásról lehet szó vagy akár fájdalomkeltésről.

— Itt nem gyilkolásról van szó, csak annak elkerüléséről, hogy bennünket ölhessenek meg, ha érti, mire gondolok.

— Én a magam eszközeivel meg tudom védeni magamat.

— Janov?

Pelorat habozott.

— A Comporellonon nem voltak fegyvereink.

— Ugyan, Janov, a Comporellon ismert bolygó, szövetségi viszonyban áll az Alapítvánnyal. Egyébként is, azonnal foglyul ejtettek bennünket. Ha lett volna fegyverünk, rögtön elvették volna. Kér egy lángszórót?

Pelorat megrázta a fejét.

— Én sohasem szolgáltam a haditengerészetnél, drága barátom. Azt sem tudnám, hogy kell egy ilyet használni, és ha veszélybe kerülnék, se jutna idejében az eszembe. Én akkor is csak futnék — és megöletném magam.

— Nem öleted meg magad, Pel — szólt rá Bliss erélyesen. — Gaia megvéd téged is meg ezt a pózoló haditengerész hőst is.

— Jó — mondta Trevize. — Nincs ellenemre, ha megvédenék, de nem vagyok pózoló. Csak kettős biztonságra törekszem, és megígérhetem magának, hogy tökéletesen meg leszek elégedve, ha ezekhez a holmikhoz hozzá sem kell nyúlnom. De itt kell lenniük a kezem ügyében.

Gyöngéden megpaskolta mindkét fegyverét, s aztán még hozzátette:

— És most lépjünk ki erre a világra, amely talán évezredek óta nem érezte a hátán emberi lények súlyát.

36.

— Olyan érzésem van, mintha késő délután volna, pedig olyan magasan jár a nap, hogy akár dél is lehet — mondta Pelorat.

— Az érzése talán abból ered — nézett körül Trevize a békés vidéken —, hogy a nap színe narancssárga, s ettől van olyan alkonyi fénye. Ha a valódi napnyugtát még itt érjük meg, és a felhők is megengedik, nyilván még mélyebb árnyalatú vörössé változik, mint amit mi megszoktunk. Nem is tudom, tetszeni fog-e magának, vagy talán nyomasztónak találja majd. Ami azt illeti, a Comporellonon még különösebb lehet ez a jelenség, ott azonban gyakorlatilag mindvégig négy fal között voltunk.

Lassan körbefordult, s minden irányban alaposan megszemlélte a tájat. A fény szinte tudat alatt ható furcsaságán kívül e világnak még szaga is volt — de legalábbis a bolygó e vidékének. Kicsit dohos, de azért távolról sem kellemetlen szaga.

A fák általában középmagasak voltak és vének; vastag kéreggel borított göcsörtös törzsük enyhén megdőlt, ámbár lehet, hogy csak az uralkodó szélirány és a silány talaj miatt, ki tudja? Vajon a fák okozták, hogy valami meghatározhatatlan fenyegetés érződött a levegőben, vagy más… annál anyagtalanabb dolog?

— Mi a szándéka, Trevize? — kérdezte Bliss. — Nyilván nem azért jöttünk el ilyen messzire, hogy a tájban gyönyörködjünk.

— Lehet, hogy pillanatnyilag éppen ez volna a feladatom — válaszolta Trevize. — Azt javasolom, Janov kutassa át ezt a területet. Romokat látok arrafelé, s csak ő tudja megállapítani, hogy amit talál, mennyire értékes. Még azt is el tudom képzelni, hogy az ősi galaktikus nyelven szóló írásokat és filmeket is megérti, nem úgy, mint én. És gondolom, maga, Bliss, vele akar menni, hogy megvédje. Ami pedig engem illet, én itt maradok, hogy őrizzem a terület külső határát.

— Mi ellen? Kövekkel és fütykösökkel fölfegyverzett primitívek ellen?

— Lehetséges. — A mosoly lehervadt az arcáról, és teljes komolysággal tette hozzá: — Elég különös, Bliss, de kicsit kényelmetlenül érzem magam itt. Nem tudnám megmondani, miért.

— Gyere, Bliss — szólt Pelorat. — Egész életemben otthon ülve gyűjtögettem a régi meséket, így aztán gyakorlatilag sohasem volt a kezemben régi dokumentum. Képzeld el, mi lenne, ha találnánk egy…

Trevize nézte, amint elmennek. Pelorat hangja elhalkult, miközben lelkesen igyekezett a romok felé, Bliss pedig ruganyos léptekkel haladt mellette.

Trevize szórakozottan hallgatta a neszeket, majd újra szemügyre vette a tájat. Vajon mi kelthetett benne ilyen baljós érzéseket?

Tulajdonképpen még sohasem tette a lábát olyan bolygóra, ahol nem éltek emberek, de az űrből látott már ilyet eleget. Rendszerint kicsiny világok voltak, annyira, hogy sem vizet, sem levegőt nem tudtak magukhoz kötni, de a flottamanőverek során hasznos találkozópontokként szolgáltak (az ő életében, sőt még a születését megelőző száz évben sem volt háború, de a hadgyakorlatokat azért rendre megtartották), vagy ezeken gyakorolták, hogy vészhelyzetben hogyan kell elvégezni a szükséges javításokat. Azok a hajók, amelyeken a múltban szolgált, rá-ráálltak ilyen bolygók röppályájára, olykor még le is szálltak rajtuk, de ilyenkor sohasem volt alkalma rá, hogy elhagyja a hajót.

Azért ez a különös érzés, mert most valóban egy üres világon áll? Ugyanezt érezte volna a múltban is, ha diákkorában — de még később is — megáll valamelyik kicsiny, levegőtlen bolygó felszínén?

Megrázta a fejét. Azok nem zavarták volna. Ebben biztos volt. Akkor űrruhában lett volna, mint mindig, ha az űrben kellett kiszállnia a hajóból. Csakhogy az ismerős helyzet volt, és ismerős lett volna akkor is, ha egy szikladarabbal kell találkoznia. Hát persze!

Persze… most nincs rajta űrruha.

Itt áll egy lakható világon, amely éppoly kényelmesnek tűnik, mint a Terminus, és sokkal kényelmesebbnek, mint amilyen a Comporellon volt. Arcát meg-meglegyintette a szél, hátát melengette a napsugár, hallotta a növények susogását. Minden ismerős, csak éppen emberi lények nem élnek itt — legalábbis már nem.

Erről van hát szó? Ez teszi ilyen kísértetiessé ezt a világot? Hogy nem egyszerűen üres, hanem kihalt?

Még sohasem járt elhagyott világon, nem is hallott ilyenről, s meg sem fordult a fejében, hogy létezhet egyáltalán elhagyott világ. Minden ismert világ, amit az ember egyszer már benépesített, attól kezdve emberlakta világ volt.

Fölnézett az égre. A bolygót nem hagyta el semmi más. Néha megpillantott egy-egy elröppenő madarat, mely sokkal ismerősebb volt, mint az esővel nem fenyegető, narancsárnyalatú felhőkkel tarkított palaszürke ég. (Abban biztos volt, hogy elég volna néhány nap, hogy hozzászokjon e piszkosnak tűnő színekhez, s mind az égbolt, mind e felhők hétköznapiakká válnának a számára.)

Hallotta, hogy a fák között madarak énekelnek, s hallotta a rovarok halk döngicsélését is. Bliss korábban pillangókat emlegetett, s lám, itt is vannak, meglepően nagy számban és változatos színárnyalatokban.

Olykor a fák alatti fűben is meg-megzizzent valami, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

A körülötte leplezetlenül megmutatkozó élet sem keltett benne félelmet. Ahogy Bliss mondta, a Földre deformálódott világokról kezdettől fogva hiányoztak a veszélyes állatok. Gyerekkora tündérmeséi és kamaszkora hősi történetei valami legendás világon játszódtak, talán a Földre utaló homályos legendák nyomán. A hiperdrámák holoernyőjén csak úgy nyüzsögtek a szörnyek — oroszlánok, egyszarvúak, sárkányok, cethalak, brontoszauruszok, medvék. Tucatszámra olyanok, melyeknek a nevére sem emlékszik; mitikus állatok is lehettek köztük, ha ugyan nem volt valamennyi az. Még az apróbbak is tudtak harapni, csípni, s akadtak növények is, melyeket nem volt tanácsos megérinteni — de csak a mesékben. Még olyat is hallott, hogy a primitív méhek tudtak szúrni — az igaziak persze semmi módon nem ártottak.

Lassan elindult jobbra, hogy megkerülje a domb alját. Magasra nőtt a dús fű, de ritkásan, csomókban. A fák között haladt tovább, melyek szintén csoportosan álltak.

Aztán ásított. Lám, nem történik semmi izgalmas, talán jobban tenné, ha visszamenne a hajóra és szundítana egyet. Nem, ilyesmire gondolni sem szabad. Őrködnie kell.

És mi lenne, ha szabályos őrséget állna… menetelve, egy-kettő, egy-kettő, majd bokacsattogtatva hátraarcot csinálna, s közben bonyolult mutatványokat végezne az elektromos pálcájával. (Ezt a fegyvert háromszáz éve nem használta már katona, de gyakorlatokon ma is nélkülözhetetlen volt, mert fölöslegesnek tartották, hogy bármit is fejlesszenek rajta.)

A gondolatra elvigyorogta magát, aztán arra gondolt, csatlakoznia kellene a romok között kószáló Pelorathoz és Blisshez. De miért? Mi hasznát vennék?

És ha észrevenne valamit, ami elkerülte Pelorat figyelmét? Nos, majd ezt is megpróbálhatja, miután Pelorat visszatért. Ha tényleg van valami, amire könnyen rá lehet bukkanni, nem vitás, hogy Peloratnak kell átengednie a felfedezést.

Vagy talán bajba kerülhetnek? Hülyeség! Miféle bajba?

És ha tényleg bajba kerülnének, hát majd kiabálnak.

Megállt, hallgatózott. Nem hallott semmit.

Ekkor hirtelen újra s ellenállhatatlanul tört rá a kényszer, hogy szabályos őrséget álljon; máris azon vette észre magát, hogy döngő léitekkel jár fel és alá, lekapja a válláról képzeletbeli elektromos pálcáját, megpörgeti, maga elé nyújtja szálegyenesen, hajszálra függőleges irányba, újra megpörgeti, köröket ír le vele, majd visszacsapja a másik vállára. Aztán egy szabályos hátraarccal megint visszafordul a. (most már elég távoli) hajó felé.

És ekkor valóban megmerevedett — de ez már nem az őrségjátékhoz tartozott.

Nem volt egyedül.

Eddig semmi más élőlényt nem látott, csak növényeket, rovarokat és néhány madarat. Nem látta, nem hallotta, hogy bármi is közeledne… és íme, itt áll egy állat közte és a hajó között.

A váratlan látvány annyira meglepte, hogy egy pillanatig nem is tudta, mit lát. Csak miután elmúlt a zavarodottsága, tudta megállapítani, mi az, amit néz.

Csak egy kutya volt.

Trevize nem volt kutyabolond. Sohasem volt kutyája, s ha néha az útjába akadt egy, sohasem érezte, hogy feltétlenül össze kell barátkoznia vele. Most sem volt benne ilyen késztetés. Inkább valamiféle ingerültséggel állapította meg, hogy úgy látszik, nincs olyan világ, ahol ezek a lények ne szegődnének az ember nyomába. Számtalan változatuk láttán már-már meggyőződésévé vált, hogy mindenütt legalább egy, csak arra a világra jellemző fajtájuk él. De abban minden fajta megegyezett — akár kedvtelésből, akár felvágásból, akár valami hasznos munkára befogva tartották —, hogy a gondoskodásért cserében szeresse az embert és megbízzon benne.

Ezt a szeretetet és bizalmat nem tudta Trevize sohasem méltányolni. Egyszer együtt élt egy nővel, akinek kutyája volt. Az eb, amelyet Trevize a nő kedvéért viselt el, mély csodálattal viseltetett iránta, folyton körülötte lebzselt, rádőlt (mind a huszonöt kilójával), ha nagy ritkán lepihent, a legváratlanabb pillanatokban nyálazta és szőrözte be, s valahányszor ő meg az asszony megpróbáltak belefeledkezni a szerelembe, a kutya szűkölve kuporodott az ajtó elé.

Ebből a tapasztalatból származott az a határozott meggyőződése, hogy — valami, csak a kutyaagyak számára ismerős okból és szagelemző képességük folytán — ő állandó célpontja a kutyák imádatának.

Ezért aztán, a kezdeti meglepetés elmúltával, nyugodt lélekkel vette szemügyre a kutyát. Jókora állat volt, sovány, karcsú, hosszú lábú. Rezzenéstelenül bámult vissza rá, imádatnak nyoma sem volt a szemében. Nyitott szája akár üdvözlő vigyort is jelenthetett volna, ám a kivillanó fogak, tudj' isten, elég nagyoknak és veszedelmeseknek látszottak, hogy Trevize arra gondoljon, mennyivel kellemesebben erezné magát, ha a kutya nem kerül a szeme elé.

Akkor eszébe villant, hogy az állat talán még sohasem látott embert, mint ahogy fajának korábban élt sok-sok nemzedéke sem. Lehet, hogy most éppúgy meglepődött és elbizonytalanodott az ember váratlan megjelenésétől, mint ő, amikor megpillantotta. t)e ő legalább gyorsan rájött, hogy amit lát, az kutya, az állatnak viszont még ez az előnye sincs meg. Az továbbra is zavartan s talán ijedten bámult rá.

Nyilván nem túl biztonságos egy ilyen hatalmas fogazatú állatot meghagyni a rémület állapotában. Rádöbbent, hogy kénytelen lesz sürgősen összebarátkozni vele.

Nagyon lassan elindult a kutya felé (csak semmi hirtelen mozdulat). Kinyújtotta a kezét, hogy az állat megszagolhassa, s közben halk, megnyugtató hangokat mormolt, többnyire olyasmit, hogy „jó kis kutyuska” — de az egész jelenetet valahogy roppant kínosnak érezte.

A kutya, szemét mereven Trevize-ra szegezve, bizalmatlanul lépett egyet-kettőt hátra, felső ajkát felhúzva rávicsorított, és torkából rekedt morgás tört elő. Noha Trevize még sohasem látott kutyát, amelyik így viselkedett volna, ezt egyértelműen csakis fenyegetésként lehetett magyarázni.

Trevize tehát megtorpant, s mozdulatlanná dermedt. Oldalt mintha megmoccant volna valami, s lassan odafordította a fejét. Két másik kutya közeledett abból az irányból. Viselkedésükből halálos fenyegetés érződött, éppúgy, mint az elsőéből.

Halálos? Csak most döbbent rá, mit jelent a szó, és hogy milyen rémítően illik a helyzetre.

A szíve hirtelen meglódult. A hajóhoz vezető út el volt zárva. Vaktában nem futhat semerre, hisz a hosszú kutyalábak néhány méteren belül utolérnék. Ha pedig egy helyben marad, és beveti a lángszóróját, míg az egyikkel végez, a másik kettő már rá is vetette magát. Észrevette, hogy a távolban újabb kutyák tünedeznek föl. Vajon kapcsolatban állnak egymással valami módon? Falkában vadásznak?

Lassan balra kezdett húzódni, arrafelé, ahol nem látott kutyákat — egyelőre. Lassan… lassan…

A kutyák éppoly lassan nyomultak utána. Biztos volt benne, csak azért nem támadnak azonnal, mert hozzá hasonló lényt még sohasem láttak, nem is szagoltak eddig. Nincs meg az a kialakult viselkedési minta, amit ilyen esetben követniük kell.

Persze, ha futásnak eredne, rögtön ismerős helyzetet teremtene a számukra. Ha egy Trevize méretű lény félelmet mutatna és szaladni kezdene, nyomban tudnák, mi a teendőjük. Akkor ők is szaladnának. Csak gyorsabban.

Tovább lopakodott egy fa felé. Vadul fohászkodott, bárcsak fölmászhatna valahová, ahol a kutyák nem érik el. Azok nem tágítottak, halkan acsarkodva húzódtak egyre közelebb hozzá, s közben rezzenéstelen tekintetüket egy pillanatra sem fordították el róla. A háromhoz újabb kettő csatlakozott, s Trevize látta, hogy messziről még több közeledik. Majd ha már elég közel lesz a fához, nekiiramodhat. Akkor nem szabad késlekednie, de nem is kapkodhatja el a dolgot. Mindkettő végzetes lehet.

Most!

Valószínűleg felállította saját gyorsulási rekordját, és még így is hajszálon múlt. Érezte, hogy az egyik sarka mögött összecsattan egy állkapocs, és egy pillanatig erősen megkapaszkodott, mialatt az éles fogak lecsúsztak a kemény anyagról.

Nem mondhatni, hogy gyakorlott famászó volt. Ha igaz, tízéves korában mászott utoljára fára, ezért most elég lomhán erőlködött. Szerencsére azonban a törzs nem volt teljesen függőleges, s a göcsörtös kéreg elég sok fogódzót kínált. De ami a legfontosabb, a szükség kényszerítette, s az ember sok mindenre képes, ha nagyon szorongatja a szükség.

Máris ott találta magát egy villás elágazásban, mintegy tíz méterre a föld fölött. Még nem vette észre, hogy felsértette az egyik kezét, s szivárog belőle a vér. A fa alatt ekkor öt kutya kuporgott; nyelvüket lógatva bámultak föl, türelmes várakozással.

És most mitévő legyen?

37.

Trevize nem volt abban a helyzetben, hogy az események minden részletét logikusan vegye szemügyre. Ehelyett gondolatfoszlányok villantak föl benne különös és torz összefüggésben, melyeket ha végül sikerült volna elrendeznie, a következőkre jutott volna:

Bliss korábban azt állította, hogy az ember valamely bolygó Földre deformálódása során kiegyensúlyozatlan ökológiát hoz létre, melyet csak véget nem érő erőfeszítések árán tud megóvni a teljes széteséstől. Például a Telepesek-egyetlen csoportja sem vitt magával sehová nagyragadozót. A kisebbek széthurcolása elkerülhetetlen volt: a rovaroké, a parazitáké, de még a kisebb ragadozó madaraké, erdei cickányoké is és így tovább.

És azok a mesebeli nagyvadak, a legendák és ama bizonytalan irodalmi leírások tigrisei, grizzlymedvéi, kardszárnyú delfinéi, krokodilusai? Ugyan ki vonszolta volna őket világról világra, még ha lett volna is értelme? És milyen szempontból lett volna értelme?

Ez azt jelentette, hogy nem maradt más nagy testű ragadozó, mint maga az ember: reá hárult a feladat, hogy kiselejtezze mindazokat a növényeket és állatokat, amelyek — magukra maradván — túlságosan elszaporodtak volna.

Ha pedig az emberek valami miatt eltűntek, akkor a helyüket más ragadozóknak kellett betölteniük. De miféle ragadozóknak? A kutyák és a macskák voltak a legnagyobbak, amelyeket az ember még megtűrt, sőt meg is szelídített.

Mi történt, ha nem volt többé ember, aki etesse őket? Attól fogva maguknak kellett előteremteniük az élelmet — egyrészt hogy életben maradjanak, másrészt hogy a zsákmányként kiszemelt állatfajok is életben maradhassanak, hiszen a számukat bizonyos határ alá kellett szorítani, nehogy túlszaporodásukkal százszor annyi kárt okozzanak, mint amennyi az elejtésükkel jár. Így aztán a kutyák sokasodni kezdtek, méghozzá fajuk teljes változatosságában: a nagyobbak megtámadták az őrizetlenül maradt nagyobb növényevőket, a kisebbek pedig madarakra és apróbb rágcsálókra vadásztak. A macskák éjjel, a kutyák pedig nappal portyáztak; az előbbiek magányosan, az utóbbiak falkákban.

És a fejlődés végül újabb változatokat is létrehozhat, hogy befoltozza a környezetben keletkezett lyukakat. Lehet, hogy bizonyos kutyák az idők során megtanulnak a vízhez alkalmazkodni, hogy halakkal táplálkozhassanak? Elképzelhető, hogy néhány macska egyszer majd siklórepüléssel kapja el a lomhább madarakat akkor már a levegőben is, s nemcsak mint most, a földön?

Efféle gondolattöredékek villantak át Trevize agyán, miközben kétségbeesetten próbálta valamivel módszeresebben átgondolni, hogy mit tehetne.

A kutyák száma egyre gyarapodott. Már huszonhármat számolt meg a fa körül, és még egyre jöttek. Mekkora lehet a falka? És mit számít az? Már így is épp elég nagy volt.

Kihúzta a tokjából a lángszóróját, de a gomb kemény tapintása nem nyújtotta azt a biztonságérzetet, amit szeretett volna. Vajon mikor is helyezett bele utoljára energiatöltetet, és hány lövést adhat le vele? Huszonhármat biztosan nem.

Mi van Pelorattal és Bliss-szel? Vajon rájuk rontanak-e a kutyák, ha felbukkannak? És ha nem mutatkoznak, ez vajon azt jelenti-e, hogy biztonságban vannak? Ha a kutyák megszagolják a két ember jelenlétét a romok között, ugyan mi akadályozza meg őket abban, hogy nyomban rájuk ne rontsanak? Nyilván sem ajtók, sem korlátok mögé nem bújhatnak el.

Vajon képes lenne-e Bliss, hogy megállítsa, sőt elzavarja őket? A hipertéren át össze tudná-e szedni az ehhez szükséges erőt? És mennyi ideig tudná távol tartani őket?

Most kiáltson segítségért? Ha elüvölti magát, itt, teremnének-e futva, s vajon a kutyák elmenekülnének-e Bliss metsző pillantása elől? (E vakító fényű pillantás kellene-e hozzá, vagy csak a kívülálló szemlélő számára láthatatlan, különleges mentális képesség?) Vagy — ha előkerülnek — a szeme láttára tépnék szét őket, arra kárhoztatva őt, hogy a fa ágainak viszonylagos biztonságában végignézze az egészet?

Nem. Inkább a fegyverét használja. Ha megöli az egyiket, s ezzel, ha átmenetileg is, de elijeszti a többit, lemászhat a fáról, kiálthat Peloratért és Blissért, aztán, ha vissza akarnának merészkedni, megölhet még egyet, s közben mindhárman beiramodhatnak a hajóba.

Beállította a mikrohullámú sugár erősségét a háromnegyedes jelzésre. Ez elég lesz egy kutya elpusztítására, s jó hangosat is szól. A hang elijesztheti a többit, s így energiát is megtakaríthat.

Gondosan célba vett egyet a falka közepén, azt, amelyikből több gonoszság sugárzott (legalábbis Trevize képzeletében), mint a többiből — talán csak mert nyugodtabban ült, s tekintete ezért látszólag gyilkosabb erővel szegeződött zsákmányára. A kutya egyenesen a fegyverre nézett, mintha mélységesen megvetné azt, amit Trevize kigondolt.

Még sohasem tüzelt emberre, villant át Trevize agyán, de még csak szemtanúja sem volt ilyen jelenetnek. A gyakorlatokon bőrből és műanyagból készült, vízzel teli bábukra céloztak; a víz ilyenkor szinte azonnal felforrt, s a robbanás pillanatában cafatokra tépte a burkolatot.

De ki lőne emberre, ha egyszer nincs háború? És miféle emberi lény dacolna a sugárfegyverrel, s kényszerítené ki annak használatát? Csak itt, ezen a romlott világon, melyet beteggé tett az ember eltűnése…

Az agy különös képessége révén, mellyel fel tud fogni a helyzettől teljesen független jelenséget is, Trevize észlelte, hogy egy felhő eltakarja a napot — és akkor lőtt.

A sugárfegyver csöve és a kutya között egy vibráló vonal jelent meg a levegőben; homályos csillámlás, melyet napfényben észre sem lehetett volna venni.

A kutya az első pillanatban még érzékelhette a hőt, mert mozdult egyet, mintha el akarna ugrani. Aztán felrobbant, miközben vérének és sejtjeinek egy része elpárolgott.

A robbanás kiábrándítóan kis zajjal járt, mert az állat bőre nem volt olyan szívós, mint a bábuké, amelyeken gyakorlatozott. De így is felfordult a gyomra a szertefröccsenő hús-, bőr-, vér- és csontdarabkák láttán.

A kutyák visszahőköltek, néhányukat el is találták a kellemetlenül forró cafatok. Ám az egész mindössze pillanatokig tartott. Aztán újra összetömörültek, hogy felfalják azt, amivel megkínálták őket. Trevize-t a rosszullét kerülgette. Nem ijesztette el, csak megetette a fenevadakat, így sohasem fognak elmenni. A friss vér és a meleg hús szaga meglehet, még több kutyát s talán más, kisebb ragadozókat is idecsalogat.

Egy hang harsant:

— Trevize! Mi…

Kilesett az ágak közül. Most bukkant elő Bliss és Pelorat a romok mögül. De Bliss már meg is torpant, karja kinyúlt, hogy visszahúzza Peloratot. A kutyákra meredt. A helyzet nyilvánvaló és világos volt. Nem kellett kérdeznie semmit.

— Megpróbáltam elkergetni őket; anélkül hogy magát és Janovot belekeverném — kiáltotta Trevize. — Távol tudja tartani a falkát?

— Éppen hogy — válaszolta Bliss, föl sem emelve a hangját, úgyhogy Trevize alig hallotta, noha a kutyák acsarkodása lecsillapodott, mintha valami hangelnyelő lepel borult volna rájuk.

— Túl sokan vannak, és nem ismerem az idegtevékenységük mintázatát — folytatta Bliss. — Gaián nincsenek ilyen vad lények.

— A Terminuson sincsenek. És semelyik civilizált világon — kiáltotta Trevize. — Lelövök közülük, ahányat csak tudok, maga pedig próbáljon dűlőre jutni a többivel. Ha kevesebben vannak, kevesebb gondja lesz velük.

— Nem, Trevize. Ha lelövi őket, azzal még többet csal ide. Maradj mögöttem, Pel. Nincs rá mód, hogy megvédj engem. Trevize, vegye elő a másik fegyverét.

— Az idegkorbácsot?

— Igen. Az fájdalmat okoz. Kis energiát tápláljon bele. Kis energiát!

— Fél, hogy fájni fog nekik? — kiabálta Trevize dühösen. — Alkalmas ez az idő, hogy tekintettel legyünk az élet szentségére?!

— Én Pel életével törődöm. És a magaméval. Tegye, amit mondtam. Kis energia, és célozzon meg egyet. Már nem tudom sokáig visszatartani őket.

A kutyák eloldalogtak a fa alól, és gyülekezni kezdtek Bliss és Pelorat körül, akik hátukat egy omladozó falnak vetették. A legközelebbiek tétova kísérletet tettek, hogy még közelebb merészkedjenek, s közben halkan szűköltek, mintha meg akarnák fejteni, mi tartja őket távol, holott nem észlelnek semmit, ami erre kényszeríthetné őket. Néhányan hasztalan próbáltak felkapaszkodni a falra, hogy hátulról támadhassanak.

Trevize remegő kézzel állította be az idegkorbácsot alacsony energiára. Ehhez sokkal kevesebb töltet kellett, mint a sugárfegyverhez, s több száz korbácsütéshez hasonló támadást lehetett intézni vele egyhuzamban, de csak most eszmélt rá, hogy arra sem emlékszik, ezt a fegyvert mikor használta utoljára.

A célzás itt nem volt annyira fontos. Mivel nem kellett takarékoskodnia az energiával, akár végig is söpörhetett volna vele a falkán. Hagyományosan így használták egy fenyegető jeleket mutató tömeg féken tartására.

De azért megfogadta Bliss tanácsát. Célba vett egy kutyát, és lőtt. Az állat rángó lábakkal eldőlt. Torkából hangos, éles vonyítás tört elő.

A többiek elhúzódtak az eltalált bestiától, hátrahúzott fülük a fejükre lapult. Aztán ők is vonyítani kezdtek, majd sarkon fordulva elindultak, előbb lassan, majd ügetve, végül teljes vágtában. Az, amelyiket a lövés eltalált, nagy üggyel-bajjal föltápászkodott, s nyüszítve elbicegett a messze előtte haladó többiek után.

Amikor minden zaj elhalt, Bliss megszólalt:

— Jobb lesz, ha máris visszamegyünk a hajóra. Újra jönni fognak. Vagy ők, vagy mások.

Trevize úgy érezte, még soha ilyen gyorsan nem kezelte a hajó bejáratának szerkezetét. És lehet, hogy ezután sem fogja.

38.

Már leszállt az éjszaka, mire úgy-ahogy összeszedte magát. A felsértett kezére ragasztott kis tapasz valamennyire csillapította fizikai fájdalmát, de a lelkén esett sérülést ilyen könnyen nem lehetett begyógyítani.

Nem pusztán arról volt szó, hogy veszélyben forgott. Ezt éppúgy el tudta viselni, mint akármelyik, hétköznapi értelemben bátor ember. Arról a teljesen váratlan irányról volt szó, ahonnan a veszély érkezett. A nevetségessé válás érzéséről. Mi lenne, ha megtudnák, hogy acsarkodó kutyák elől kellett egy fa tetejére menekülnie? Ennél még az sem lenne sokkal rosszabb, ha feldühödött kanárik szárnysuhogása késztette volna menekülésre.

Órákon át hallgatózott, nem támadnak-e újból a kutyák, nem hall-e vonítást, körmök kaparászását a hajó külső burkán.

Pelorat ezzel szemben egészen nyugodtnak látszott.

— Én egy percig sem kételkedtem benne, drága öregem, hogy Bliss elintézi a dolgot, de meg kell hagyni, remekül kezelte a fegyvert.

Trevize vállat vont. Nem volt kedve tovább taglalni az ügyet.

Pelorat fogta a könyvtárát — az egyetlen kompaktlemezt, amely egész életművét, a mítoszok és legendák terén végzett kutatásait tartalmazta —, és visszavonult vele a hálószobájába, ahol kis leolvasóját tartotta.

Úgy látszott, nagyon meg van elégedve magával. Trevize észrevette, de nem tett rá megjegyzést. Lesz rá idő később, ha a feje már nem lesz úgy tele a kutyákkal.

Amikor kettesben maradtak, Bliss, mintegy próbaképpen, azt mondta:

— Gondolom, meglepték magát.

— De még mennyire! — válaszolta Trevize sötéten. — Ki hinné, hogy egy kutya — egy kutya! — láttán elszaladok, hogy mentsem az életemet!

— Húszezer évig ember nélkül a kutya már nem kutya. Mostanára már nyilván ezek a vadak az uralkodó nagy testű ragadozók.

Trevize bólintott.

— Erre én is rájöttem, mialatt kiszemelt zsákmányukként ott csücsültem a fán. Magának valószínűleg igaza volt, amikor az egyensúlyát vesztett ökológiáról beszélt.

— Egyensúlyát vesztett, persze, de csak emberi nézőpontból. Abból ítélve, hogy a kutyák milyen hatékonyan léptek fel, nem tudom, nincs-e igaza Pelnek abban, hogy az ökológia magától is egyensúlyba tud kerülni oly módon, hogy a környezetben támadt különböző réseket olyan fajváltozatokkal tölti be, melyek az egykor odavitt, viszonylag kevés számú fajokból alakultak ki.

— Milyen különös — jegyezte meg Trevize. — Bennem is felvetődött ez a gondolat.

— Feltéve, természetesen, hogy az egyensúlyvesztés nem olyan nagy, hogy a kiegyenlítődés túl sokáig tartana. Ez esetben még előbb bekövetkezne a bolygó teljes életképtelenségének kialakulása.

Trevize morgott rá valamit.

Bliss elgondolkodva nézett rá.

— Hogy jutott eszébe, hogy fölfegyverkezzék?

— Kevés hasznát vettem — dünnyögte Trevize. — A maga képességén múlott, hogy…

— Nem egészen. Szükségem volt a fegyverére. Ilyen rövid idő alatt, csupán hipertéri kapcsolatban Gaia többi részével, ilyen sok és ennyire ismeretlen természetű egyedi elmével szemben semmit sem tehettem volna a maga idegkorbácsa nélkül.

— A sugárpisztolyom használhatatlannak bizonyult. Megpróbáltam.

— A sugárpisztollyal mindössze eltüntetett egy kutyát, Trevize. Lehet, hogy a többi meglepődött ezen, de nem ijedtek meg.

— Ennél rosszabb történt — mondta Trevize. — Megették a maradványokat. Megvesztegettem őket, hogy maradjanak.

— Igen, valóban ez lehetett a hatása. Az idegkorbács azonban másként hatott. Fájdalmat okozott, és a szenvedő kutya vonítását a többiek pontosan értették; ők a hang hallatán, már csak a feltételes reflex hatására is, félni kezdtek, s a félelemre beállított agyukat csak egy kicsit kellett megpiszkálnom, hogy elmenjenek.

— Igaz, de maga jött rá, hogy a két fegyver közül a korbács a veszélyesebb. Én nem jöttem rá.

— Én megszoktam, hogy agyakkal foglalkozzam. Maga nem. Ezért ragaszkodtam a kis energiához és ahhoz, hogy egyetlen kutyát vegyen célba. Nem akartam, hogy akkora fájdalmat okozzon, amibe belepusztul, tehát csendben marad. Azt sem akartam, hogy a fájdalom annyira szétoszoljon, hogy csak nyüszítést váltson ki. Azt akartam, hogy egy erős fájdalomérzet egyetlen helyen összpontosuljon.

— És megcsinálta, Bliss — ismerte el Trevize. — Tökéletesen kiszámította. Nagy hálával tartozom magának.

— De nem örül neki, mert azt hiszi, nevetségessé tette magát — mondta Bliss elgondolkodva. — Pedig, ismétlem, a fegyverei nélkül nem sokra mentem volna. — Nem értem, mivel magyarázza, hogy fegyvert vett magához, holott biztosítottam, hogy ezen a világon nincsenek emberek — amiben mellesleg most is biztos vagyok. Előre látta kutyákat?

— Nem — felelte Trevize —, természetesen nem. Tudatosan semmi esetre sem. És rendszerint nem szoktam fölfegyverkezni. A Comporellonon például eszembe se jutott, hogy fegyverrel szálljak ki a hajóból. De most nem szeretnék abba a tévhitbe esni, hogy itt valami csoda történt. Csoda nem történhetett. Gyanítom, hogy amikor a kiegyensúlyozatlan természeti környezetről beszélgettünk, valahol a tudatalattimban olyan állatok képe jelent meg, amelyek az emberi jelenlét hiányában veszélyessé válnak. Utólag teljesen érthető a dolog, de lehet, hogy valóban megsejtettem őket előre. Semmi több.

— Ne tekintse puszta véletlennek — intette Bliss. — Én is ott voltam, amikor az egyensúlyukat vesztett ökológiákról beszélgettünk, bennem mégsem támadt föl ugyanez az előérzet. Itt pontosan arról a különleges előrelátási képességről van szó, amit Gaia olyan nagyra becsül magában. Én is belátom, mennyire bosszanthatja, hogy műszerrel le nem tapogatható dolgokat képes valami rejtélyes módon felismerni, s hogy ésszel belátható ok nélkül is képes határozottan cselekedni.

— Erre a Terminuson azt mondanák, hogy „van spurim a dolgokhoz”.

— Gaián erre azt szoktuk mondani, hogy „nem gondolkodik, csak tud”. Maga nem szereti, ha gondolkodás nélkül tud valamit, ugye?

— Igen, ez zavar engem. Nem szeretem, ha az ösztöneim vezérelnek. Bizonyára az ösztön mögött is van valami értelem, de ha nem ismerem fel, úgy érzem magam, mintha nem volnék ura a saját gondolataimnak — s ez olyan, mint valami csendes őrület.

— És amikor Gaia és a Galaxia javára döntött, az ösztönei alapján cselekedett, most pedig az okokat keresi.

— Ezt elmondtam már legalább egy tucatszor.

— Én pedig nem fogadtam el az álláspontját, mert kicsinyeskedésnek tartottam. Bocsánatot kérek miatta. E tekintetben többé nem fogok ellenkezni magával.

De azért remélem, a részletekben továbbra is képviselhetem Gaia érdekeit.

— Mindig, ha cserében elismeri, hogy ha úgy akarom, nem fogadom el e részleteket — felelte Trevize.

— Gondolt-e már arra, hogy ez az elvadulás útjára lépett Ismeretlen Világ végképp elnéptelenedhet és lakhatatlanná válhat azáltal, hogy elhagyta az egyetlen olyan faj, amely irányító értelemként uralkodhatott rajta? Ha ez a világ Gaia vagy még inkább Galaxia része volna, ilyesmi sohasem eshetne meg vele. Az az irányító értelem továbbra is létezne a Galaxisban mint egészben, és ha az egyensúly bármikor, bármilyen okból megbillenne, a természet önmagától lépne vissza a kívánatos útra.

— Ez azt jelenti, hogy a kutyák abbahagynák az evést?

— Természetesen ennének továbbra is, akárcsak az emberek. De célszerűen táplálkoznának, nem pedig mindenféle véletlen körülménynek engedelmeskedve, meghatározott irányban tartva meg az ökológiai egyensúlyt.

— Lehet, hogy a kutyákat nem érdekli az egyéni szabadság elvesztése, az emberi lényeket azonban kell, hogy érdekelje — felelte Trevize. — És mi lenne, ha nem csupán egy vagy több világon, de mindenütt megszűnne minden emberi élet? Mi lenne, ha Galaxia teljesen ember nélkül maradna? Akkor is meglenne az irányító értelem? Vajon az összes többi létforma és lelketlen anyag létre tudná hozni a célnak megfelelő közös értelmet?

Bliss némi habozás után válaszolta csak:

— Ilyen helyzet még sohasem fordult elő. Továbbá nincs semmi jele, hogy a jövőben valaha is előfordulna.

— De maga előtt nem látszik nyilvánvalónak, hogy az emberi értelem minőségileg különbözik minden mástól, és ha hiányozna, e minden más tudat végső összege sem tudná helyettesíteni? — faggatózott tovább Trevize. — Akkor hát nem lenne igaz, hogy az ember valami különleges eset, és így is kell kezelni? Még egyiket a másikkal sem lehet összeolvasztani, hát még nem emberi létezőkkel!

— Maga mégis Galaxia mellett döntött.

— Valami nagy horderejű ok miatt, amire nem tudok rájönni.

— Lehet, hogy ez a nagy horderejű ok az egyensúlyukat vesztett ökológiák hatásának megsejtése volt? Nem juthatott arra a következtetésre, hogy a Galaxis minden világa borotvaélen táncol, hogy minden oldalról ingatagság fenyegeti, és csupán Galaxia óvhatja meg e világokat az olyan katasztrófáktól, mint amely például ezt a bolygót sújtja — hogy az olyan csapásokról ne is beszéljünk, amelyek oka az állandó, emberek közti háborúzás és a kormányzásbeli kudarcok?

— Nem. Amikor a döntést meghoztam, eszembe sem jutottak holmi egyensúlyukat vesztett ökológiák.

— Hogy lehet ebben ennyire biztos?

— Lehet, hogy nem tudom, mit sejtek meg előre, de ha utólag figyelmeztetnek valamire, felismerem, hogy valóban az volt-e, amit megsejtettem. Ha most jól belegondolok, tényleg megérezhettem, hogy ezen a világon élnek veszélyes állatok.

— Nos — jegyezte meg Bliss komoran —, e veszélyes állatok akár a halálunkat is okozhatták volna, ha a maga előrelátását és az én mentalizmusomat nem egyesítjük egyetlen erővé. Hát akkor rajta, kössünk barátságot.

— Ha óhajtja — bólintott Trevize.

Volt valami ridegség a hangjában, amitől Bliss szemöldöke a magasba rándult, de ebben a pillanatban berontott Pelorat; olyan hevesen bólogatott, mintha le akarná rázni a fejét a nyakáról.

— Azt hiszem, megtaláltuk! — kiáltotta.

39.

Trevize rendszerint nem hitt a könnyű győzelmekben, de ember volt, így hát — jobb meggyőződése ellenére — most mégis beleesett a hit csapdájába.

— A Földet? Azt találta meg, Janov? — nyögte ki, miközben érezte, hogy torkában és mellében megfeszülnek az izmok.

Pelorat egy pillanatra Trevize-ra bámult, majd lekonyult.

— Hát, nem — válaszolta megszégyenülve. — Nem egészen azt. Ami azt illeti, Golan, egyáltalán nem azt. Arról egészen megfeledkeztem. Valami mást találtam a romok között. Azt hiszem, nem annyira fontosat.

Trevize nagy lélegzetet vett, és így szólt:

— Oda se neki, Janov. Minden felfedezés fontos. Milyen bejelentenivalóval jött?

— Nos — kezdte Pelorat —, tudja, jóformán semmi sem maradt meg. Nem sok élte túl a húszezer év viharait és szeleit. De pusztít a burjánzó növényi élet is, no meg az állatok. De ez mind nem számít. A lényeg az, hogy a „jóformán semmi” nem ugyanazt jelenti, mint a „semmi”.

A romok helyén valaha egy középület állhatott, mert néhány leomlott kő- vagy betondarabon felirat olvasható. Alig-alig látszottak, érti, öregem, de készítettem néhány képet az egyik géppel, ami a hajón volt, tudja, amibe számítógépet építettek — tulajdonképpen nem kértem engedélyt, hogy magammal vihessem, de fontos volt, Golan, és én…

Trevize türelmetlenül intett felmentést a kezével.

— Folytassa!

— Szóval ki tudtam silabizálni valami borzasztóan régi feliratot. Még a beépített számítógéppel és az én meglehetős gyakorlatommal az archaikus nyelv olvasásában is mindössze egyetlen rövid mondatot lehetett megérteni. Ezen a helyen valamivel nagyobbak és láthatóbbak voltak a betűk, mint másutt. Talán mélyebben vésték is be, mert a felirat magára a világra vonatkozik. A kifejezés így szól: „Auróra bolygó”, tehát úgy képzelem, hogy a világot, amelyen most vagyunk, Aurórának hívják, illetve Aurórának hívták.

— Kellett, hogy legyen valami neve — jegyezte meg Trevize.

— Igen, de a neveket nagyon ritkán választják találomra. Épp most folytattam gondos kutatómunkát a könyvtáramban, és találtam is két régi legendát, történetesen két egymástól egész távol eső világból származót, amiből logikusan következik, hogy egymástól függetlenül keletkeztek, és erről sem szabad megfeledkezni. De most nem erről van szó. Mindkét legendában Auróra nevet használnak a hajnal jelölésére. Feltételezhetjük tehát, hogy az Auróra jelentése a hajnal volt valamely pregalaktikus nyelven.

Ami azt illeti, gyakran adták a hajnal vagy a napkezdet valamely nevét az űrállomásoknak vagy más építményeknek, melyek a maguk nemében elsőként épültek meg egy világon. Márpedig ha ezt a bolygót, mindegy, milyen nyelven, de Hajnalnak nevezték, akkor talán a maga nemében ez is első lehetett.

— Azt akarja ezzel mondani, hogy ez a bolygó a Föld, és hogy az Auróra egy alternatív név, mert az élet és az emberiség hajnalát akarja jelenteni?

— Én nem mennék el ilyen messzire, Golan.

— Végtére is nincs radioaktív felszíne, nincs óriás szatellitája, nincs hatalmas gyűrűvel rendelkező gázóriása — jegyezte meg Trevize kissé keserűen.

— Ahogy mondja. De odaát a Comporellonon mintha Deniador arra célzott volna, hogy ez egyike volt azoknak a világoknak, amelyen a Telepesek első hulláma, a Térutazók laktak. Ha valóban az volt, akkor az Auróra név azt jelentheti, hogy a Térutazók világai közül ez volt az első, Lehet, hogy ebben a pillanatban a Galaxis legrégebbi emberlakta világán vagyunk, kivéve magát a Földet. Hát nem izgalmas?

— Mindenesetre érdekes, Janov, de nem túl merész következtetés ez, ha pusztán a nevéből, az Aurórából indulunk ki?

— Ennél több is van — vágta rá Pelorat izgatottan. — Amennyire a feljegyzéseim alapján vissza tudok következtetni, a mai Galaxisban nincs Auróra nevű bolygó, és meggyőződésem, hogy a számítógépe is megerősítené ezt. Ahogy mondtam, sok-sok világ és tárgy létezik, amelyik valamilyen formában a Hajnal nevet viseli, de nincs egy sem, amelyiket Aurórának hívnának.

— Miért kellene így hívniuk? Ha ez egy pregalaktikus szó, nem valószínű, hogy széles körben ismert volna.

— Csakhogy a nevek megmaradnak, még akkor is, ha az idők során értelmüket vesztik. Ha ez volna az első betelepített világ, akkor híres volna; még az is lehet, hogy egy ideig ez uralkodott a Galaxisban. És bizonyára volnának más világok, melyek Új Aurórának vagy Auróra Minornak vagy valami hasonlónak neveznék magukat. Majd később mások…

— Talán nem ez volt az első betelepített világ — szakította félbe Trevize. — Talán soha semmilyen szempontból nem volt fontos.

— Véleményem szerint van rá jobb magyarázat is, drága barátom.

— Mi lenne az, Janov?

— Ha a betelepülők első hullámát legyőzte az a második hullám, amelyből a Galaxis valamennyi jelenlegi világa kialakult — ahogy Deniador mondta —, akkor nagyon valószínű, hogy a két hullám egy ideig ellenséges viszonyban állt egymással. A második hullám — kialakítván a ma is létező világokat — tehát egyetlen bolygón sem őrizte meg az első által adományozott nevet. Ilyenformán abból a tényből, hogy az Auróra nevet nem adták tovább, következtethetünk rá, hogy valóban két hullámban jöttek a Telepesek, és hogy ez a világ az elsőé volt.

Trevize elmosolyodott.

— Most már sejtem, hogyan dolgoznak maguk, mitológiakutatók, Janov. Csodálatos felépítményt hozott létre, bár meglehet, az egész a puszta levegőben lóg. A legendák elmondják nekünk, hogy a Telepesek első hullámát robotok tömege kísérte, és hogy feltehetőleg ez lett a vesztük. Namármost, ha egyetlen robotot is találtunk volna ezen a világon, hajlandó volnék elfogadni ezt az egész elsőhullám-elméletet, de azt igazán nem várhatjuk, hogy húszé-…

Pelorat, akinek mindvégig mozgott a szája, végre rátalált a hangjára.

— De Golan, hát még nem mondtam?! Nem, persze hogy nem. Olyan izgatott vagyok, hogy még a gondolataimban sem tudok rendet tartani. Találtunk robotot!

40.

Trevize megdörzsölte a homlokát, egészen úgy, mintha beleállt volna a nyilallás.

— Egy robotot? — kérdezte. — Találtak egy robotot?

— Igen — bólogatott lelkesen Pelorat.

— Honnan tudja?

— Ugyan, robot volt, ha mondom! Gondolja, hogy nem ismerem fel, ha látok egyet?

— Miért, látott már valaha robotot?

— Nem, de ez egy emberi lényre hasonlító fémtárgy volt. Fej, karok, lábak, törzs. Persze, amikor fémet mondok, az leginkább rozsdát jelent, és amikor feléje indultam, nyilván a lépteim keltette rezgés további károkat is okozott benne, így aztán, amikor lehajoltam, hogy megérintsem,…

— Miért kellett megérintenie?

— Hát, azt hiszem, nem hittem a szememnek. Ösztönös mozdulat volt. Mihelyt megérintettem, mállani kezdett. De…

— De?

— Mielőtt teljesen szétmállott volna, a szeme egészen halványan felizzott, és olyan hangot adott ki, mintha mondani akarna valamit.

— Úgy érti, hogy még működött?

— Csak éppen hogy, Golan. Aztán szétesett. Trevize Blisshez fordult.

— Maga is megerősíti, Bliss?

— Robot volt, és mi láttuk — felelte Bliss.

— És még működött?

— Miközben szétmállott, észleltem az idegtevékenység halvány jelét — mondta Bliss közönyös hangon.

— Miféle idegtevékenységről beszél? A robotnak nincs sejtekből felépített szerves agya.

— Úgy képzelem, van viszont számítógép vezérlésű, az aggyal egyenértékű szerve, és én nyilván azt érzékeltem — válaszolta Bliss.

— Amit észlelt, inkább robotikus, semmint emberi gondolkodásmódra vallott?

Bliss beharapta a szája szélét, majd azt mondta:

— Túl gyenge volt, semmi mást nem lehetett megállapítani róla azon kívül, hogy van.

Trevize Blissről Peloratra nézett, aztán elkeseredett hangon kijelentette:

— Ez egészen más helyzetet teremt.