A tavaszi hajnal sárkányai

1

Ősöreg aranysárkány volt, fajtájának legvénebbje. A maga idején derék harcos hírében állt. Győzelmeinek sebhelyei máig látszottak ráncos, aranyló bőrén. Neve valaha éppúgy ragyogott, akár a dicsősége, amit már rég elfelejtett maga is. Néhány fiatalabb, tiszteletlen aranysárkány lekezelően csak Piritként, "a Bolondok Aranyaként" emlegette, annál is inkább, mivel a tudata gyakorta elkalandozott a jelenből és álmodóan elmerült a múltban. A legtöbb foga régen kihullott és szinte az örökkévalóság múlt el azóta, hogy utoljára bekebelezett egy szép darab szarvaspecsenyét vagy éppen ízeire szaggatott egy goblint. Mostanában már csak néha nyámmogott el egy-egy sovány nyulat, de leginkább zabkásán élt.

Amikor Pirit éppen a jelenben tartózkodott, értelmes, bár kissé ingerlékeny társ volt. A látása persze romlott, de semmi áron sem ismerte volna el és süket is volt, mint egy ágyú. Hanem az esze, akár a borotva. Szavai is élesek, akár az agyarak... beszélték róla sárkány-körökben. Csak éppen ritkára beszélt éppen arról, amiről a társaság többi tagja. Hanem amikor visszakalandozott a múltba, a többi aranysárkány sietve menekült a barlangjába. Midőn ugyanis eszébe jutottak a varázsigéi, még kiválóan tudta alkalmazni őket és a leheletében rejtőző fegyverei is éppolyan hatékonyak voltak, mint régen. Ezen a napon azonban Pirit nem tartózkodott sem a múltban, sem a jelenben. A Vadkelet síkságon heverészett és békésen szundikált a langyos tavaszi napfényben. Mellette üldögélt egy öregember és az oldalának támasztva a fejét, ugyanazt művelte.

Az öreg kopott, gyűrött kalapot húzott az arcába, hogy megvédje szemét a nap bántó sugaraitól. Hosszú, fehér szakálla vége kikandikált a kalap karimája alól. Bokáig érő, egérszürke köpönyege csak félig takarta csizmás lábát.

Mindketten hortyogva aludtak. Az aranysárkány oldala sípoló lélegzetének ritmusára emelkedett és süllyedt. Az öregember tátott szájjal aludt és néha önmagát ébresztette föl egy-egy hangosabb horkantással. Ilyenkor mindig hirtelen felült, süvegét leverte a Földre... ami semmivel sem javította az állapotát... és riadtan körülnézett. Mivel nem látott semmit, mérgesen zsörtölődött magában, visszatette a süvegét (miután megtalálta), ingerülten oldalba bökte a sárkányt és elszundított megint.

A véletlenül arra vetődő elcsodálkozhatott volna rajta, hogy hogy a fenébe szundikálhatnak ezek itt ketten békésen a Vadkelet síkságon, akármilyen kellemesen langyos is a tavaszi napsugár. Azt is gondolhatta volna az arra járó, hogy biztosan várnak valakit, mivel az öreg időnként fölébredt, levette a süvegét, és ünnepélyes pillantással méregette az üres égboltot.

Szóval csodálkozhatott volna rajtuk az arrajáró... ha valóban járt volna arra valaki, de feléjük se vetődött senki. Legalábbis barátságos teremtmény nem. A Vadkelet síkságot ugyanis keresztül-kasul pásztázták a sárkányfattyú és goblin őrjáratok. Ha azok ketten tudták is, hogy veszélyes helyen szundikálnak, láthatóan mit sem törődtek vele. Egy különösen harsány horkantásától ismét felébredvén, az öreg már azon volt, hogy alaposan rápirít a társára, miért csap ilyen éktelen lármát, amikor váratlanul árnyék vetődött rájuk.

— Phú! — fortyant föl az öreg mérgesen és fölbámult az égre. — Sárkánylovasok! Egész díszmenet! Alighanem valami rosszban sántikálnak — és a vénember hófehér szemöldöke "V" alakban futott össze az orra fölött. —Éppen elegem volt már belőlük, és tessék, már megint az idegeimre mennek és ráadásul a napot is eltakarják előlem. Ébredj már! — rikoltotta és szúette, öreg botjával keményen oldalba bökte a sárkányt.

A vén Pirit fölmordult, kinyitotta egyik aranyló szemét, lenézett az öregemberre (akiből mellesleg csak valami szürke foltot látott), majd békésen újra leeresztette a szemhéját. Az árnyékok tovább húztak el fölöttük: négy sárkány, a hátukon lovasokkal.

— Azt mondtam, ébredj, te lomha álomszuszék! — ordította az, öreg. Az aranysárkány csak hortyogott tovább, hanyatt fordult, lábait az égnek meresztette, hasát kitárta a napsugarak előtt.

A vénember egy pillanatig haragosan meredt a sárkányra, majd hirtelen ötlettől vezérelve odasietett a fejéhez és beleüvöltött egyenesen az egyik fülébe: — Háborúúú! Háború van! Támadnak bennünket!

Megdöbbentő volta hatás. Pirit szeme villogva fölpattant, hasra fordult és a lábát olyan erővel feszítette a talajhoz, hogy mélyen feltépte vele a puha földet. Dühödten fölrikoltott, arany szárnyát kiterjesztette és olyan hevesen csapkodott vele, hogy mérföldnyi magasságba verte föl a port és a homokot.

— Háborúúú! — trombitálta. — Hadüzenet! Hívnak bennünket! Kötelékek, sorakozó!

Támadást elhárítani!

Az öregembert láthatóan meglepte ez a hirtelen átalakulás, ám pillanatnyilag szótlanságra volt kárhoztatva a véletlenül beszívott maréknyi por miatt. Ám amikor tudatára ébredt, hogy a sárkány fölszállni készül, a süvegével hadonászva elébe került.

— Várj — kiáltotta prüszkölve és köhögve —, várj meg!

— Ki vagy te, hogy én megvárjalak? — bömbölte Pirit és keresztülbámult a kavargó porfelhőn. — Te volnál az én varázslóm?

— Igen... igen — kiabálta vissza az öreg lihegve —, én a te... izé... varázslód vagyok. Tedd le egy kicsit a szárnyad, hogy fölmászhassak. Úgy, úgy, lám, milyen derék legény vagy! Most... így ni... ó! Huhúúú! Még nem szíjaztam be magam! ...Odanézz! A süvegem! A fene egye meg! Még nem mondtam, hogy szállj föl!

— Időben oda kell érnünk a csatába — kiáltotta Pirit harci hévvel. — Huma különben magára marad!

— Huma! — mordult föl az öreg mérgesen. — Nos, azt hiszem, hogy azt a csatát végképp lekésted. Egy pár évszázaddal. De én nem is arra az ütközetre gondoltam. Hanem arra a négy sárkányra, ott, keleten! Gonosz dögök... meg kell állítanunk őket!

— Sárkányok! Persze! Látom már! — bömbölte Pirit és a magasba emelkedve vadul utána vetette magát két halálra rémült és mélységesen felháborodott sasnak.

— Nem! Neem! — üvöltötte a vénember, keményen rugdalva a sárkány oldalát. — Keletnek, te tökfej! Még két fokkal keletre!

— Biztos vagy benne, hogy te vagy az én varázslóm? — kérdezte Pirit mély,, dörmögő hangon. — A varázslóm sohasem beszélt így velem!

— Één... izé... bocs, öreg cimbora — hadarta az öreg —, csak egy picit ideges vagyok. Ez az új veszedelem, meg minden.

— Az istenekre! Ott négy sárkány is van! — nyögte Pirit döbbenten, miután most először megpillantotta őket.

— Vigyél hozzájuk egészen közel, hogy jól célozhassak — kiabálta a vénember. — Van egy igazán nagyszerű varázsigém... a tűzgolyós! Ejnye — dünnyögte magában mérgesen — sehogy sem jut eszembe, hogyan hangzik.

A sárkánysereg tisztjei négy sárgaréz sárkányból álló köteléken lovagoltak. Egyikük az élen haladt. Vezetőjük, egy szakállas férfi ütött-kopott, fejéhez képest kissé nagynak tűnő sisakja rostélyát leeresztette, hogy elárnyékolja a szemét. A másik tiszt a csoport mögött haladt. Hatalmas termete majd szétvetette fekete páncélját. A fején nem volt sisak... talán nem találtak neki elég nagyot... de komor és éber volt, különösen, amint a középen haladó két sárkány hátán kuporgó foglyaikat figyelte.

Különös fogolycsapat volt az: egy nő, nem rászabott páncélban, egy surranó, egy törpe és egy hosszú, kócos, szürke hajú középkorú férfi.

Ugyanaz az útonjáró, aki megbámulta volna az öreget a sárkányával, azt is észrevehette volna, hogy a tisztek és foglyaik le-letérnek az egyenes útról, hogy a Sárkány Nagyúr odalent masírozó gyalogos csapatai észre ne vegyék őket. Amikor a sárkányfattyak egyik csapata mégis felfigyelt rájuk és óbégatva próbálta fölkelteni a figyelmüket, szántszándékkal úgy tettek, mintha nem látnának odalent senkit. Egy igazán jó megfigyelő persze azon is elgondolkodott volna, vajon mi keresnivalója van rézsárkányoknak a Sárkány Nagyúr szolgálatában.

Sajnos sem az öregember, sem a roskatag aranysárkány nem bizonyult igazán jó megfigyelőnek.

A felhők között bújkálva, lassan a kis csoport fölé húzódtak.

— A vezényszavamra azonnal csapj le rájuk — mondta az öreg, vígan kacarászva magában a közelgő harc izgalmától. — Hátba támadjuk őket!

— És hol van Sir Huma? — kérdezte az aranysárkány, vaksin pislogva előre a felhők közül. — Elesett — mormolta az öreg, minden figyelmét a varázsigéjére összpontosítva.

— Elesett? — bömbölte a sárkány elkeseredetten. — Akkor hát elkéstünk?

— Ne is törődj vele — csattant föl az öregember ingerülten. — Készen állsz?

— Elesett! — ismételte meg a sárkány bánatosan, de a következő pillanatban fölragyogott a szeme. — Akkor bosszút állunk érte!

— Iigen, helyes — motyogta a vénség. — És most, amikor jelzek... Neee! Még ne! Teee... De az öregember szavait elnyelte a szélroham, amint az aranysárkány alábukott a felhőkből és rávetette magát az alatta szálló kisebb társaira, mint valami, egyenesen az égből elhajított dárda.

A hátul haladó nagydarab sárkánytiszt valami mozgást észlelt a magasban és fölnézett. A szeme tágra nyílt.

— Tanis! — ordította riadtan az élen szárnyaló tiszttársának.

A fél-elf hátrafordult. Caramon hangjának hallatán komoly bajra számított, de nem látott semmi fenyegetőt. Akkor Caramon fölmutatott az égre.

Tanis odanézett.

— Az istenek szerelmére, mi az... — nyögte.

Az ég magasából, egyenesen feléjük rontott egy hatalmas aranysárkány. Hátán egy öregember... fehér haja lobogott a szélben (végképp elvesztette a süvegét), hosszú ősz szakálla a vállát verdeste. A sárkány üvöltésre tátotta a száját, ami igazán rémisztő lett volna, ha nem hiányzik minden foga.

-Alighanem egyenesen nekünk támad— nyögte Caramon döbbenten.

Tanis ugyanerre a megállapításra jutott. — Szétszóródni! — ordította ás közben magában káromkodott. Odalentről egész dandárnyi sárkányfattyú leste élénk érdeklődéssel a kibontakozó légicsatát. A legkevésbé sem kívánta, hogy fölfigyeljenek kis csapatára, és tessék... most egy bolond vénember romba dönti minden tervét.

Tanis parancsszavának hallatán a négy sárkány azonnal bontotta a köteléket, de mégsem elég hamar. Ragyogó tűzgolyó csapott le, egyenesen közéjük, megzavarva röptüket.

Az éles fénytől egy pillanatra elvakulva, Tanis elengedte a kantárt és belekapaszkodott a féktelenül hengerbuckázó teremtmény nyakába.

Ekkor ismerős hang jutott el a tudatáig.

— Ez jól elkapta őket. Pompás varázsige... ez a tűzgolyó... — Fizban! — nyögött föl Tanis. Vadul pislogva elkeseredetten küzdött, hogy visszanyerje uralmát a sárkánya felett. De úgy látszott, hogy a fenevad jobban tudta, hogyan szedje rendbe magát, mint tapasztalatlanlovasa, mivel pillanatok alatt egyenesbe verekedte magát. Most, hogy már világosan látott, Tanis gyorsan körülpillantott a többieken. Sértetlennek tűntek, de szerteszét szóródtak az égen. A vénember sárkányával Caramon nyomába vetette magát, karját előrenyújtotta, nyilvánvalóan újabb pusztító varázsigére készen. Caramon torkaszakadtából ordítozott és hadonászott... biztosan ő is fölismerte a teljesen megvadult vén mágust.

Fizban háta megül Tasslehoff és Kova száguldott elő. A surranó harsányan visítozott örömében és szélesen integetett kis kezével, miközben Kova kétségbeesetten kapaszkodott az életéért. A törpe a leghatározottabban zöldnek látszott.

Hanem Fizban csak a zsákmányával törődött. Tanis hallotta, amint az öreg néhány különös szót kiált és előrenyújtja a kezét. Ujjai hegyéből villámok szökkentek elő. Szerencsére elvétette acélt. Az egyik villám közvetlenül Caramon feje fölött suhant el, amitől a termetes harcosnak előre kellett buknia, de különben semmi baja sem történt. Tanis olyan dühödten káromkodott, hogy végül maga is megrémült tőle. Megsarkantyúzta a sárkányát és a vénemberre mutatott.

— Támadj! — adta ki a parancsot. — Ne tégy kárt benne, csak takarítsd el az útból! Legnagyobb megdöbbenésére a rézsárkány nem engedelmeskedett. Ehelyett megrázta a fejét és körözni kezdett, amiből Tanis hirtelen megértette, hogy a teremtmény leszálláshoz készülődik.

-Mi az? Megőrültél?-mordult a sárkányra. — Egyenesen a sárkánysereg karmaiba juttatsz bennünket!

De a teremtmény mintha megsüketült volna... és a fél-elf most már rémülten látta, hogy a másik három rézsárkány is lefelé köröz.

Tanis hiába könyörgött a hátasának. Eközben a Tika mögött ülő Berem olyan szorosan nyalábolta át a lányt, hogy az alig kapott levegőt. Az Örökember a sárkányfattyakra szegezte a tekintetét, akik tömegével sereglettek arrafelé, ahová a sárkányok várhatóan leszállni óhajtottak. Caramon rémülten kapkodta a fejét, igyekezvén elkerülni a feléje csapkodó villámokat. Kova meglepő módon életre kelt és hevesen ráncigálta sárkányuk gyeplőjét, miközben Tass még mindig vadul ordítozott Fizban felé. A vénember rendületlenül követte őket, úgy terelgetve a rézsárkányokat, mint valami szelíd birkanyájat.

A Khalkist-hegység lábának közelében értek földet. Tanis gyorsan visszanézett a síkságra és látta, hogyan özönlenek feléjük a sárkányfattyak.

Talán valami blöffel kivághatnánk magunkat, gondolta Tanis lázasan, bár álöltözéküket csak a Kalaman városába való behatolásra és nem egy egész csapatnyi gyanakvó sárkányfattyú megtévesztésére szánták. Egy próbálkozást azért mindenképpen megér a dolog. Csak Berem maradjon a háttérben és őrizze meg a nyugalmát!

Ám mielőtt Tanis akár egyetlen szót is szólhatott volna, Berem leugrott a sárkányuk hátáról és lélekszakadva futásnak eredt a dombok felé. Tanis látta, amint a sárkányfattyak ordítozva mutogatnak utána.

Hát, ennyit a háttérbe-húzódásról. Tanis tehetetlenül csikorgatta a fogát. A blöff azért éppen még sikerülhet... bármikor mondhatják azt, hogy az egyik foglyuk próbált elszökni. De mégsem, jutott eszébe keserűen, a sárkányfattyak egyszerűen Berem után vetik magukat és maguk fogják el őt. Márpedig, Kitiara állítása szerint, minden, Krynn földjén kószáló sárkányfattyú ismeri Berem személyleírását.

— Abyss mélységes mélyére! — Tanis minden erejével megpróbált lecsillapodni és tiszta fejjel gondolkodni, bár

a helyzetminden pillanatban zavarosabbá vált.-Caramon, eredj Berem után! Kova, te... ne, Tass, gyere csak vissza! Tika, te menj Tassal! Ne! Ha jobban meggondolom, maradjatok csak itt velem! Te is, Kova...

— De Tasslehoff már el is loholt ahhoz a vén bolond...

— És ha egy csöpp szerencsénk van, megnyílik a föld és elnyeli mind a kettőt! — nézett hátra Tanis a válla fölött és vadul káromkodott. Berem... a félelemtől űzve... úgy szökellt fölfelé a sziklákon és keresztül a tüskés bozóton, akár egy kőszáli kecske, míg Caramon, ormótlan sárkánypáncéljában és fegyvereinek súlya alatt két lábnyit csúszott hátra, mialatt egyet haladt előre.

A síkságra visszanézve, Tanis már egészen tisztán látta a sárkányfattyakat. A napfény meg-megvillant a páncéljukon, kardjukon és dárdáikon. Talán még mindig (enne esélyük, ha a rézsárkányok rájuk támadnának...

De abban a pillanatban, hogy kiadta volna nekik a parancsot, a vénember ügetett föl hozzájuk onnan, ahol ősöreg aranysárkányát hagyta. — Hess! — kiáltott az öreg a rézsárkányokra. — Hess! Félre az útból! Takarodjatok vissza, ahonnan jöttetek!

— Ne! Várj! — Tanis kis híján tövestől tépte ki a szakállát mérgében, látva, amint az öregember a rézsárkányok között futkos és úgy lengeti a kezét, ahogy egy parasztasszony, amikor a tyúkjait tereli be az ólba. Egyszer csak a fél-elf tőrkán akadt a káromkodás, mivel, legnagyobb megrökönyödésére, a rézsárkányok lekushadtak a földre a vénség egérszürke köpönyege előtt. Azután kiterjesztették a szárnyukat és kecsesen föllibbentek a levegőbe.

Dühében még arról is megfeledkezve, hogy zsákmányolt sárkánypáncélt visel, Tanis keresztül csörtetett a magas fűben Tass nyomában, az öregember felé. Amint meghallotta a dobogásukat, Fizban hátrafordult és szembenézett velük.

— Azt hiszem a legjobban tenném, ha szappannal kimosnám a szádat! — bődült Tanisra villogó szemmel. — Ezennel a foglyaim vagytok! Gyertek csak szépen velem, különben megkóstoljátok a varázserőmet...

— Fizban! — rikoltotta ekkor Tasslehoff és karjait az öreg dereka köré fonta.

A vén mágus lenézett a surranóra, próbálta ellökni magától, aztán elképedve hátrált egy lépést.

— Hát ez... Tassle... Tassle... — dadogta.

— Fúróláb — mondta Tass, majd ő is hátralépett és udvariasan meghajolt. — Tasslehoff Fúróláb.

— A nagy Huma szellemére! — kiáltott föl Fizban.

-Ez itt Tanis, Fél-Elf, az meg Tűzkovács Kova! Emlékszel rá? — folytatta Tasslehoff és a törpe felé intett apró kezével. — Izé... igen, persze — motyogta Fizban elvörösödő képpel. — És Tika... az pedig odafönt Caramon... nő igen, most éppen nem láthatod. Aztán itt van még Berem is. Kala manban szedtük föl őt és... 6, Fizban! ...van neki egy nagy, zöld drágakő... a ...nee, Tanis, ez fáj!

Fizban megköszörülte a torkát és tétován körülnézett.

— Szóval ti... hmm... nem a... ööö... izé... sárkányseregből vagytok?

— Nem — felelte Tanis sötéten. — Nem közülük vagyunk. Legalábbis nem voltunk eddig közöttük. — És a háta mögé mutatott. — De a helyzet bármelyik pillanatban megváltozhat. —Egyáltalán nem vagytok a sárkánysereggel? — faggatta őket tovább Fizban reménykedő hangon. — Biztosak vagytők benne, hogy nem csábítottak át? Kínzással vagy valami agymosással?

— Nem, a fenébe is! — tépte le a sisakját Tanis ingerülten. — Tanis, Fél-Elf vagyok, emlékezz...

Fizban felbődült: — Ő, Tanis, Fél-Elf! Úgy örülök, hogy újra láthatom, uram! — ezzel megragadta és szívből megrázta Tanis kezét.

-Ó, hogy a... — csattant föl Tanis tajtékozva és kirántotta a kezét az öregemberéből. — De hiszen sárkányokon lovagoltatok!

— Azok jó sárkányok voltak! — üvöltötte Tanis. — Végre visszajöttek!

— És nekem nem szólt róla senki —méltatlankodott nyögve a vénember.

-Tisztában vagy vele, hogy mit tettél? — folytatta Tanis, ügyet sem vetve a közbeszólásra. — Lekergettél bennünket az égről! Elzavartad az egyetlen segítségünket, amellyel eljuthattunk volna Nerakába...

— Ó, nagyon is jól tudom, mit csináltam — motyogta Fizban. Hátrapillantott a válla fölött. — Az én, az én... Ó, azok a fickók, úgy látszik közelednek. Nem szabad, hogy elfogjanak. Nos, mit ácsorogtok itt tétlenül? — és keményen Tanis szemébe nézett. — Te valamiféle vezér vagy itt, ha nem tévedek! De úgy látom, mégis csak nekem kell átvennem a vezetést... Hol a süvegem?

— Körülbelül öt mérföldnyire innen — jelentette ki Pirit hatalmas ásítás kíséretében. — Hát te, még mindig itt vagy? — meredt Fizban az aranysárkányra bosszúsan.

— Miért, hol kellene lennem? — kérdezte a sárkány bánatosan.

— Azt mondtam, te is menj a többiekkel!

— Nem volt rá kedvem — mordult föl Pirit, és egy kisebb lángnyelv csapott ki az orra likán, a képe összeráncolódott. Attrakcióját gigászi tüsszentés követte. Megszívta az orrát és zsémbesen folytatta. — Azok a rézbőrű kölykök nem tisztelik a kort. Állandóan csak fecsegnek. Meg vihognak! Az idegeimre megy az az ostoba vihogásuk...

— No jó, de akkor egyedül kell visszarepülnöd! — ezzel Fizban közelebb lépett és belebámult a sárkány homályos szemébe. — Hosszú útra indulunk, veszélyes vidéken... — Indulunk? —kiáltott föl Tanis. — Ide figyelj, öreg, Fizban, vagy akárhogy hívnak, miért nem mész vissza te is ezzel az... izé... barátoddal együtt? Igazad van! Hosszú és veszedelmes út áll előttünk. Sokkal hosszabb így, hogy elveszítettük a sárkányainkat és...

— Tanis! — szólalt meg Tika figyelmeztetően, szemét le nem véve a sárkányfattyakról. — A hegyekbe, gyorsan! —kiáltotta Tanis és mély levegőt vett, hogy azzal próbálja leplezni félelmét és haragját. — Indulj, Tika! Te és Kova. Tass... — kapta el a surranó grabancát. — Neem, Tanis! Nem hagyhatjuk itt őt! — nyekeregte Tass.

— Tasa! — dörögte Tanis olyan hangon, amelybot kitűnt, hogy torkig van mindennel és többet már nem hajlandó eltűrni. Láthatóan az öregember is egyetértett vele.

— Ezzel a népséggel kell tartanom — fordult a vén mágus a sárkányhoz. Szükségük van rám... te pedig nem vághatsz neki a visszaútnak egyedül. Csak éppen annyi a dolgod, hogy átváltod...

— Átváltozom — morogta a sárkány méltatlankodva. — Átváltozom... ez a helyes szó. Sohasem tudod rendesen kimon...

— Akárhogy mondják — bődült rá az öregember —, csak gyorsan! Magunkkal viszünk. — Nagyon jó — dünnyögte a sárkány —, nem árthat egy kis pihenés.

— Én nem hiszem... — kezdte Tanis és közben azon járt az esze, mihez kezdjenek egy nagydarab aranysárkánnyal, de elkésett.

Amíg Tass álmélkodva meresztette a szemét, Tanis meg szinte füstölgött a türelmetlenségtől, a sárkány kiejtett néhány szót a varázslás különös nyelvén. Valami fényesen fölvillant, a sárkánynak pedig hirtelen nyomaveszett.

— Mi az? Hol van? — tekingélt körbe a surranó.

Fizban lehajolt és fölemelt valamit a fűből.

— Na, mozgás! Gyerünk! — sürgette Tanis Tasst és az öregembert a dombok felé, Kova és Tika nyomában.

-Nesze! —lihegte Fizban Tass felé futás közben. —Tartsd a markod!

Tass némán engedelmeskedett. A következő pillanatban elakadt a lélegzete a megrökönyödéstől. Azonnal megállt volna, hogy közelebbről is megvizsgálja, mi van a kezében, de Tanis megragadta a karját és továbbráncigálta.

A surranó tenyerén apró, aranyló sárkányfigura csillogott... a legkisebb részletekig pontos mása a nagynak. Tassnak úgy tűnt, hogy még a sebhelyeket is látja repedezett szárnyán. Két parányi, vörös ékkő villogott a szemgödreiben, aztán, miközben Tass döbbenten bámulta, a csillogás kihunyt, amint rácsukódtak az aranyló szemhéjak.

— Ó, Fizban, ez... ez... gyönyörű! Tényleg magamnál tarthatom? — rikoltotta Tass a válla fölött az öregember felé, aki ott szuszogott, közvetlenül a nyomában.

— Hát persze, fiacskám — bömbölte Fizban. — Legalábbis addig, míg ez a kalandunk véget ér.

— Vagy végez velünk — mormolta Tanis és sebesen kapaszkodott fölfelé a sziklákon. A sárkányfattyak lihegése egyre közelebbről hallatszott mögöttük.

2. Az aranyhíd

Egyre magasabbra másztak a hegyoldalon, nyomukban a sárkányfattyakkal, akik ekkor már nyilvánvalóan kémeknek tekintették őket.A kis csapat hamarosan elveszítette a Berem után igyekvő Caramon által taposott ösvényt, de arra nem volt idejük, hogy azt ismét megkeressék. Ezért aztán nem kis meglepetés érte őket, amikor megpillantották Caramont, amint békésen üldögélt egy sziklán, mellette Berem... eszméletlenül... kinyújtóztatott testével.— Mi történt? — kérdezte Tanis szaggatottan lihegve, kimerülten a megerőltető kapaszkodástól.

-Nagy nehezen utolértem — csóválta meg a fejét Caramon — és akkor szembe szegült velem. Kora ellenére meglepően erős. Kénytelen voltam fejbe kólintani... csak attól tartők, egy kicsit túl jól sikerült — tette hozzá a harcős és bűntudattal nézett le az ájult alakra. — Pompás! — Tanis ahhoz is fáradt volt, hogy káromkodjon.

— Majd én kezelésbe veszem — szólalt meg Tika és belekotort bőrtarsolyába.

— A sárkányfattyak már itt járnak a közeli nagy szirt mögött — lihegte a végre botladozva fölbukkanó Kova. A törpe úgy nézett ki, mint aki mindjárt beadja a kulcsot. Lerogyott egy kődarabra és szakálla végével itatta föl az arcán végigcsorgó verejtéket.

— Tika! — sürgette a lányt Tanis.

— Megvan! — kiáltott föl Tika győzelmesen és előhúzott egy apró üvegcsét. Letérdelt Berem mellé, kihúzta a dugót és a kis palackot a férfi orra alá tartotta. Az eszméletlen alak levegőt vett és abban a pillanatban hevesen felköhögött.

Tika megpaskolta az arcát. — Hé, talpra! — rikkantotta pincérlányos hanghordozással. —Hacsak nem akarod, hogy azok a fattyak elkapjanak.

Berem rémülten nyitotta ki a szemét. A fejéhez kapott és kóvályogva felült. Caramon segített neki fölállni.

— Ez csodálatos, Tika! — rikkantotta Tass izgatottan. — Én is hadd... — Mielőtt a lány megakadályozhatta volna, kikapta kezébőI az üvegcsét és hevesen belészagolt.

— Iíí! Óóóhh! — nyöszörögte és hátratántorodott, egyenesen bele a Kova nyomában fölbukkanó Fizbanba. — Ghmm! Tika! Hiszen ez... borzalmas! — Alig volt képes megszólalni. — Mi a fene ez?

— Otik valamilyen kotyvaléka — felelte 'Fika vigyorogva. — Minden pincérlánynak adott belőle. Nemegyszer nagyon is jól jött, ha érted, mire gondolok... — Arcáról lehervadt a mosoly. — Szegény Otik — mormolta csöndesen. Vajon most mi lehet vele... és a fogadóval...

— Erre most nincs időnk, Tika — mordult rá Tanis türelmetlenül. — Tovább kell mennünk. Talpra, öregúr! — kiáltott oda Fizbannak, aki kényelmesen letelepedett egy szikla tövébe. — Van egy varázsigém — mondta gyorsan a mágus, közben Tass fölfelé rángatta a földről —, egy pillanat alatt elintézi azt a csürhét. Phűű! — Nem — vágott közbe Tanis-, szó sem lehet róla! Amilyen szerencsénk van, még óriásokká változtatod valamennyit.

— Kíváncsi vagyok, sikerülne-e... — ragyogott föl Fizban képe.

A délutáni nap már az ég pereme felé közeledett, amikor a hegyoldalban hosszan követett ösvény váratlanul kétfelé ágazott előttük. Az egyik ág a csúcs felé vezetett tovább, a másik vélhetően megkerülte a hegyet. Talán valami hágó lehet a csúcsok között — gondolta Tanis —, egy szőrős, amelyet szükség esetén meg is védhetnek.

De mielőtt egy szót is szólhatott volna, Fizban már neki is vágott a hegyet megkerülő csapásnak. — Erre! —jelentette ki az öreg határozottan és botjára támaszkodva előrebukdácsolt.

— De... — próbált tiltakozni a fél-elf.

— Gyerünk, gyerünk már! Erre! — morogta Fizban ellentmondást nem tűrő hangon.

Megfordult és szigorú pillantással mérte végig őket bozontos szemöldöke alól — Az az ösvény zsákutcába vezet... többféleképpen is ... tudom. Már jártam erre valamikor. Emez viszont megkerüli a hegyet és egy nagy völgykatlanba lyukad ki. Ott egy híd ível át a szakadékon. Azon átmehetünk és visszaverhetjük a sárkányfattyakat, ha utolérnek.

Tanis csak vigyorgott, képtelen volt megbízni a hóbortos, vén mágusban.

— Ez valóban jól hangzik — dünnyögte Caramon csöndesen. — Az egyszer biztos, hogy előbb-utóbb csak meg kell vívnunk velük. — És lemutatott üldözőikre, akik rendületlenül kapaszkodtak utánuk a hegyoldal ösvényein.

Tanis végignézett társain. Mindnyájan teljesen kimerültek. Tika arca sápadt volt, szeme lázasan csillogott...

Caramon karjára támaszkodott, aki még a dárdáit is hátrahagyta a bozótban, hogy valamit könnyítsen a terhén.

Tasslehoff kedélyesen vigyorgott Tanisra, de közben úgy lihegett, mint egy kiskutya és fél lábon egyensúlyozott.

Berem olyan volt, mint mindig, mogorva arcán ijedt kifejezés volt. De Tanis Kova miatt aggódott a legjobban. Menekülésük közben a törpe nem szólt egyetlen szót sem.

Hősiesen tartotta velük a lépést, de az ajka elkékült és hevesen kapkodta a levegőt. Olykor-olykor, amikor úgy vélte, hogy senki sem látja, Tanis észrevette, hogy a mellkasára szorítja a kezét, és úgy masszírozza néha a bal karját, mintha erősen fájna.

— Jól van hát — döntött végül a fél-elf —, gyerünk tovább, vén mágus! Ámbár lehet, hogy egyszer még megbánom, hogy hallgattam rád-tette hozzá a bajusza alatt, miközben a többiek sietve megindultak Fizban nyomában.

Alkonyattájt a kis csapat megállt. Egy keskeny sziklaperemen voltak éppen, úgy háromnegyed úton a hegytető felé. Széles, mély szakadék tátongott előttük. Odalent a mélyben, a hasadék alján folyócska kanyargott előre sebesen, mint valami csillogó kígyó. Legalább négyszáz lábnyi mély — becsülte föl gyorsan Tanis a szakadékot. Az ösvény, amelyen megtorpantak, szorosan simult a hegy oldalába, egyfelől meredeksziklafal, másfelől semmi, csak levegő. A szakadékon egyetlen út vezetett keresztül.

— Az a híd — szólalt meg Kova, hosszú órák óta először — vénebb, mint én vagyok... és pocsékabb állapotban van. — Ez a híd már évszázadok óta itt áll — szólt közbe Fizban bosszúsan — még az Összeomlást is túlélte!

— Azt elhiszem — dünnyögte Caramon őszintén.

— De legalább nem túl hosszú — rebegte Tika reménykedve, de a hangja megbicsaklott. A keskeny szakadékon átívelő híd páratlan szerkezetnek látszott. Mindkét oldalon vastag selyemfaágak ékelődtek a sziklába, "X" alakban keresztezték egymást, úgy tartották alá a járópallókat. Valaha régen a szerkezet építészeti csodának számíthatott. Mára viszont a vastag deszkák elkorhadtak és szétrepedeztek. Ha volt is valamikor korlátja, régesrég lehullott a hasadék fenekére. Az ácsolat

még most is, ahogy nézték, recsegve himbálózott a hűvös esti szélben.

Ekkor a hátuk mögött torokhangú morgásra és a szik lához verődő acél csengősére figyeltek föl.

— Nos, ennyit a visszafordulásról — dörmögte Caramon.

— Át kell mennünk rajta, lassan, egyesével.

— Másra már nincs időnk — emelkedett talpra Tanis. — Csak abban reménykedhetünk, hogy az istenek velünk vannak. Nem szívesen ismerem el, de... Fizbannak igaza van. Ha egyszer átjutottunk, már könnyűszerrel föltartóz tathatjuk a sárkányfattyakat. Kiváló célpontot nyújtanak majd, odakint a hídon. Én megyek előre. Gyertek utánam... libasorban! Caramon, te leszel a hátvéd. Berem, te közvetlenül mögöttem jössz!

Amennyire a bátorságából tellett, Tanis olyan gyorsan lépett rá a hídra. Jól érezte, amint megremeg és meg is ing alatta a palló. Mélyen odalent, a kanyon falai között, fürgén tekergett előre a folyó. Fehéren tajtékzó vizéből éles sziklák meredeztek. Tanis visszafogta a lélegzetét és gyorsan elfordult a látványtól.

— Ne nézzetek le! — figyelmeztette a többieket, miközben a gyomra helyén valami hideg ürességet érzett. Egy pillanatig képtelen volt megmozdulni, aztán összeszedte magát és óvatosan megindult előre. Berem közvetlenül a nyomában... a sárkányemberektől való félelem elnyomta az Örökember minden más egyébtől való rettegését.

Berem után Tasslehoff következett könnyed, ügyes surranó mozgással és ráadásul kíváncsian kukucskált lefelé a mélységbe. Mögötte a Fizban karjára támaszkodó, halálra vált Kova. Végül Tika és Caramon is rálépett az ingatag tákolmányra, ideges pillantásokat vetve a hátuk mögé.

Tanis körülbelül félúton járhatott, amikor a burkolat egy része fölmondta a szolgálatot... a korhadt fa beroggyant a lába alatt.

Ösztönösen kapott a palánk után és kétségbeesetten kapaszkodott meg a szélében. De a korhadt deszka szétmorzsolódott a markában... az ujjai megcsúsztak és... és akkor egy kéz kulcsolódott a csuklójára.

— Berem — nyögte a fél-elf —, tarts ki! — Lelkiereje maradékát összeszedve nyugodtan csüngött... tisztában volt vele, hogy a legkisebb mozdulat is végzetesen megkönnyítheti csuklóján a másik szorítását.

— Húzd föl — hallotta hátulról Caramon ordítását, majd: —, ne mozduljon senki! Az egész vacak bármikor leszakadhat!

Berem homlokát verejtékcseppek lepték el, miközben húzni kezdte Tanist felfelé. A fél-elf látta, amint a férfi karján kidagadnak az izmok, erei majd szétpattannak a bőre alatt. Külső szemlélő számára tébolyító lassúsággal, Berem fölhúzta Tanist, a megroggyant híd szélére. A fél-elfet minden ereje elhagyta. A rémülettel remegve feküdt a deszkába kapaszkodva és minden porcikája reszketett.

Ekkor meghallotta Tika kiáltását. Fölemelte a fejét és keserű vigyorral megállapította, hogy talán csak azért nyerte vissza az életét, hogy nyomban végleg el is veszítse. Legalább harminc sárkányfattyú bukkant föl mögöttük az ösvényen. Tanis visszafordult, és lebámult a híd közepén tátongó nyíláson. A járófelület túlsó oldala még épnek látszott. Átugorhatna a nagy lyuk fölött a biztonságba, követhetné példáját Berem és Caramon, de Tass, Kova, Tika és felfent a vén mágus semmiképpen.

— Azt mondtad, kiváló célpontok... — mormolta Caramon és kivonta kardját.

— Mondj valami varázsigét, jó Öreg! — szólalt meg váratlanul Tasslehoff.

— Micsoda? — pislogott Fizban.

— Varázsolj! — rikoltotta Tass és a sárkányfattyakra mutatott, akik... látva, hogy üldözötteik csapdába estek a rozoga hídon... előrerontottak, hogy nyomban végezzenek velük. — Így is elég nagy bajban vagyunk, Tass! — kiáltotta Tanis, miközben a szerkezet recsegett-ropogott a lába alatt. Caramon lassú mozdulatokkal mögéjük került és szembefordult a sárkányfattyakkal.

Tanis nyílvesszőt illesztett íja húrjára és kilőtte. Az egyik hüllőember a melléhez kapott és sikoltozva lezuhant a mélybe. A fél-elf újból lőtt és megint talált. A sor közepén tolongó sárkányfattyak tétován megtorpantak, zavarodottan összetorlódtak. Nem volt semmi fedezékük, nem volt hová rejtőzniük a fél-elf halálos nyílzápora elől. Az élen haladók azonban elszántan rohantak a híd felé.

Ebben a pillanatban fölhangzott Fizban varázsigéje.

A vénember kántálásának hallatán Tanis érezte, hogy eláll a szívverése, de mindjárt az is eszébe jutott, hogy ennél komiszabb helyzet már úgysem állhat elő. A mellette álló Berem sztoikus nyugalommal nézte a közelgő támadókat, amin Tanis elcsodálkozott, míg eszébe nem jutott, hogy Beremnek nincs mit félnie a haláltól. Úgyis mindig újra életre kel. Ismét lőtt tehát és egy újabb sárkányfattyú fájdalmas üvöltése volt rá a válasz. Annyira csak a célpontjaira figyelt, hogy közben teljesen megfeledkezett Fizbanról. Egészen addig, míg meg nem hallotta Berem döbbent kiáltását. Fölpillantva, Tanis meglátta, hogy a férfi az égre mereszti a szemét. Berem tekintetét követve a fél-elf úgy megdöbbent, hogy kis híján kiejtette kezéből az íját.

A felhők közül lebukó nap sugaraiban fényesen ragyogva, aranyló híd ereszkedett alá. A vén mágus kézmozdulataitól vezérelve az aranyív alászállt az égből és lassan rátelepedett a híd közepén tátongó nyílásra.

Miután Tanis ámulatából magához tért, körültekintve látta, hogy... legalábbis pillanatnyilag... a sárkányfattyak is meredten bámulják csillogó hüllőszemükkel az aranyló ívet.

— Futás! — ordított föl Tanis. Megragadta Berem karját és az Örökembert maga után vonszolva felszökkent a nyílás fölött már csak úgy lábnyira lebegő aranyívre. Nyomában Berem is esetlenül mellé tottyant. Már rajta álltak, de az aranyhíd még mindig lassan ereszkedett tovább, Fizban mutogatásának engedelmeskedve.

Az ív még mindig vagy nyolc hüvelyknyire lebegett a híd fölött, amikor Tass vad rikoltással fölpattant rá, maga után vonszolva az álmélkodó törpét. A sárkányfattyak hirtelen rájöttek, hogy a zsákmányuk mindjárt elszelel, és dühödt ordítozással előrerontottak, egyenesen rá a fahídra.

Tanis már az aranyív túlsó vége felé tartott... megfordult, és újabb nyílvesszőket röpített az élen haladó hüllőemberekre. Caramon hátul maradt és rendületlenül söpörte félre őket a kardjával.

— Menjetek át, gyorsan! — parancsolta Tanis Tikának, amint a lány melléért az aranyhídon. — Maradj Berem mellett és tartsd jól szemmel! Kova, te is menj velük! Na, mozgás! — bődült rájuk vészjóslóan.

— Én veled maradnék, Tanis — ajánlkozott Tasslehoff.

Tika visszapillantott Caramonra és a parancsnak vonakodóan engedelmeskedve megfogta Berem gallérját és maga előtt terelve őt megindult vele a hídon. A közeledő sárkányfattyak láttán a férfinak nem kellett sok biztatás. Végigsiettek az aranyíven és ráléptek a fahíd megmaradt túlsó oldalára. A szerkezet ijesztően megroppant a súlyuk alatt. Tanis reménykedett benne, hogy kitart, de arra már nem volt ideje, hogy odanézzen. Biztató jelnek érezte Kova súlyos csizmájának dobogását a deszkákon.

— Sikerült! — kiáltotta Tika a szakadék túlsó oldaláról.

— Caramon! — ordította Tanis és lábát megvetve az aranyhídon újabb nyílvesszőt röppentett útjára.

— No, gyerünk! — mordult Fizban ingerülten Caramonra. — Én dolgozom! Helyére kell illesztenem ezt az ívet! Már csak pár ujjnyi van hátra, azt hiszem...

— Tasslehoff, te is gyere gyorsan! — kiáltotta Tanis.

— Nem hagyom itt Fizbant — motyogta a surranó csökönyösen, miközben Caramon föllépett az aranyhíd (vére. Amint a sárkányfattyak fölfigyeltek a nagydarab harcos távozására, újból támadásba lendültek. Tanis a lehető leggyorsabb ütemben lövöldözte rájuk nyilait. Egy hüllőember máris zöld vértócsában fetrengett a hídon, egy másik meg keresztülbukfencezett a peremén. A fél-elf azonban teljesen kimerült, s ami még rosszabb, fogytán voltak a nyilai. A sárkányfattyak meg csak özönlöttek előre. Caramon megállt Tanis mellett a híd közepén.

— Igyekezz, Fizban! — könyörgött Tasslehoff a vénember kezét ráncigálva.

— Na, végre — sóhajtott fal Fizban elégedetten-, pontosan illeszkedik... és a gnómok még azt mondták, hogy nem vagyok igazi mérnök!

Még el sem hangzottak a szavai, amikor az aranyív, Tanisszal, Caramonnal és Tasslehoffal a hátán, szilárdan beállt a fahíd megmarad részei közé.

Ebben a pillanatban a faszerkezet, amelyen a fél-elf tartózkodott, a hídnak az a megmaradt része, amely a kanyon túlsó oldalának biztonsága felé vezetett, megreccsent, összeroppant és leomlott a szakadékba.

— Az istenek szerelmére! — nyögött föl Caramon rémülten és Tanis után kapott, aki már emelte a lábát, hogy rálépjen a rozoga pallóra.

— Csapdába estünk! — mormolta Tanis reszelős hangon és a szakadékba zuhanó, pörgő fadarabok után nézett, mintha a lelke is velük együtt hullana a semmibe. A másik oldalról Tika sikoltásai hallatszottak, összekeveredve a nyomukban lihegő sárkányfattyak diadalittas üvöltözésével.

Recsegő-ropogó lárma csattant fel mögöttük... s a hüllőemberek diadalordítása a rémület és iszonyat sikoltozásába fulladt.

— Odanézz, Tanis — visította Tasslehoff vad izgalommal —, odanézz!

Tanis visszatekintett és látta, amint a híd maradéka lezuhan a szakadékba, és magával ragadja az előrontó sárkányfattyak nagyobbik részét. Érezte, amint az aranyív megremeg a talpa alatt.

— Mi is lezuhanunk! — bődült el Caramon. — Nincs mi megtartson ben... A harcos nyelve odatapadt a szájpadlásához. Fuldokló nyeldekléssel tekingetett jobbra-balra.

— Nem hiszem el... — motyogta.

— Én viszont valahogy mégis... — sóhajtott föl Tanis reszketve.

A szakadék közepe fölött, a puszta levegőben függött az aranyló varázshíd, csillogott a lemenő nap fényében, mialatt a faszerkezet maradványai mindkét oldalon aláhullottak a mélybe. A híd ívén négy alak állt és meredten nézett a lenti romhalmazra... és a szakadék mindkét partjától elválasztó, széles semmibe.

Hosszú pillanatokig csak a teljes, végzetes, halálos csönd uralkodott. Ekkor Fizban megdicsőült képpel fordult a fél-elfhez:

— Igazán pompás varázsige! — dörmögte büszkén a mágus. — Van nálatok kötél?

Már teljesen besötétedett, amikorra a társaság minden tagja lekecmergett végre az aranyhídról. Áthajítottak egy kötelet Tikának és megvárták, amíg a lány és a törpe hozzáerősíti azt egy vaskos fatörzshöz. Akkor Tanis, Caramon, Tass és Fizban egyenként leugrott a hídról, hogy a túlsó oldalon Berem lassan fölhúzza éket. Amint átértek, nyomban összerogytak a kimerültségtől. Annyira fáradtak voltak, hogy még búvóhelyet sem kerestek maguknak, csak leteregették takaróikat a csenevész fenyőfák tövében és kijelölték az őröket. Az őrt állókon kívül mindenki azonnal mély álomba merült. Másnap reggel Tanis merev, sajgó tagokkal ébredt. Legelőször a még mindig a puszta levegőben lebegő aranyhíd oldaláról visszaverődő napsugarak ötlöttek a szemébe. — Alig hiszem, hogy megszabadulhatsz ettől a dologtól — mondta Fizbannak, miközben a vén mágus Tassnak segédkezett szerény, quith-pa reggelijük előkészítésében.

— Attól tartok, tényleg nem — mormolta az öreg és bánatosan méregette az aranyhidat. — Hajnalban már megpróbálkozott néhány varázsigével — intett a fejével Tass egy teljesen pókhálóba burkolózó és egy másik, tövig elszenesedett fenyőfa felé. — Úgy gondoltam, jobb, ha abbahagyja, mielőtt tücskökké vagy valami ilyesmivé változtat mindnyájunkat. — Jó ötlet volt — dörmögte Tanis, és továbbra is sötéten meredt a ragyogó ívre. — Nos, akkor sem hagyhatnánk feltűnőbb nyomot, ha jókora nyilat festenénk a sziklafalra. —

Megcsóválta a fejét, majd letelepedett Tika és Caramon mellé.

— Bármibe fogadhatsz, hogy hamarosan megint a nyomukban lesznek — dörmögte Caramon unottan rágcsálva némi szárított gyümölcsöt. — Elképzelhető, hogy sárkányok ' röpítik utánunk őket — tette hozzá és nagyot sóhajtva gyömöszölte vissza reggelije jó részét az iszákjába.

— Caramon — szólalt meg Tika —, nem valami sokat ettél...

— Nem vagyok éhes — mormolta a harcos és fölállt. — Jobbnak látom, ha kicsit körülkémlelek arra elől.-Vállára vetette csomagját és fegyvereit, majd kimért léptekkel nekivágott az ösvénynek.

Tika komor képpel látott neki holmija összeszedésének és a világért sem nézett volna Tanis arcába.

— Raistlin miatt bánkódik? — kérdezte tőle a fél-elf.

Tika megmerevedett, kezét az ölébe ejtette.

— Most már mindig ilyen búskomor marad, Tanis? — kérdezte a lány gyámoltalanul és szeretettel nézett a távozó alak után. — Nem értem!

— Én sem — mormolta Tanis és ő is a vadonban eltűnő, nagydarab harcos után fordult. — Bár igaz, nekem nem volt sem fivérem, sem nővérem.

— Én megértem — szólalt meg ekkor halkan Berem.

— Ezt hogy érted? — nézett rá kérdőn Tanis.

Az Örökember arcvonásai azonban ismét megkeményedtek.

— Semmi — felelte üres tekintettel.

— Várj csak! — ugrott föl Tanis fürgén. — Hogyhogy te megérted Caramont? — és Berem karjára tette a kezét.

— Hagyj engem békén! — ordított föl Berem mérgesen és eltaszította magától Tanist. — Idesüss, Berem! — nézett föl Tasslehoff' vigyorogva, mintha semmit sem hallott volna. — Éppen rendezgettem a térképeimet és találtam közöttük egyet... rettentő érdekes... Berem riadtan nézett a fél-elfre, majd odacsoszogott Tasslehoffhoz, aki törökülésben kucorgott szerteszórt térképei között. Az Örökember a következő pillanatban már Tass pergamenjei fölé hajolt, és mindenről megfeledkezve, tátott szájjal hallgatta a surranó valamelyik izgalmas meséjét.

-Jobb lesz, ha békén hagyod őt, Tanis— tanácsolta Kova. — Ha engem kérdezel, csak azért érti meg Caramont, mert éppolyan kótyagos, akár Raistlin.

— Habár nem kérdeztelek, mégis azt hiszem, igazad van — dörmögte Tanis, letelepedett a törpe mellé és nekilátott saját quith-pa adagjának elrágcsálásához. — Rövidesen indulnunk kell. Ha szerencsénk van, Tass talál valami térképet...

— Ajjaj! — nyögött föl Kova. — Azzal aztán igazán sokra megyünk. A legutóbbi térképe, amelyet követtünk, egy száraz kikötőbe vezetett bennünket!

Tanis elnyomta a mosolyát. — Ez talán másmilyen lesz — dörmögte. — De még mindig jobb, mintha Fizban útmutatását követnénk.

— Ebben, látod, igazad van —ismerte el a törpe kelletlenül. Ferde pillantást vetett Fizbanra és közelebb hajolt Tanis. hoz. — Sohasem gondolkodtál el rajta, hogyan élhette túl azt a zuhanást Pax-Tharkasban? — kérdezte rekedt suttogással.

— Én sok mindenen el-elgondolkodom — válaszolta Tanis csöndesen. — Például azon, hogy érzed magad?

A törpe csak meglepetten pislogott a váratlan kérdés hallatán. — Pompásan! — vetette oda elvörösödő képpel.

— Csak azért, mert láttam, hogy néha masszírozod a bal karodat — folytatta Tanis. — Reuma! — morogta a törpe. — Jól tudod, hogy minden tavasszal meggyötör. A földön alvás meg nem sokat segít rajta. De mintha azt mondtad volna, hogy rövidesen tovább kell mennünk — és a törpe lázas csomagolásba kezdett.

— No, jól van — fordult el tőle Tanis és nagyot sóhajtott. — Találtál valamit, Tass? — Igen, azt hiszem! — csipogta a surranó készségesen. Összecsavarta a térképeit, bedugta őket a tokjukba, a tokot az egyik tarsolyába, de közben nem mulasztotta el, hogy egy pillantást vessen arany sárkányocskájára. Habár azt látszólag fémből kovácsolták, a parányi alak mégis a legkülönbözőbb testhelyzeteket vette föl. Most éppen egy aranygyűrű köré csavarodott. Tanis gyűrűje volt az, amelyet Lauranától kapott, de visszaadta neki, amikor megvallotta a lánynak, hogy Kitiarát szereti. Tasslehoff annyira elmerült a gyűrű és a sárkány szemlélésében, hogy teljesen megfeledkezett a rá várakozó fél-elfről.

— Ó, ó — pötyögte, meghallván Tanis türelmetlen köhintését. — A térkép! Hát persze. Igen, tudod, egyszer régen, amikor még egészen kis surranó voltam, a szüleimmel jártunk már a Khalkist hegységben..., ahol most vagyunk.... útban Kalaman felé. Általában inkább a hosszabbik, északi utat választottuk. Arrafelé, Taman Busukban, minden évben nagy vásárt tartottak, ahol a legcsodálatosabb holmikat árusították, és ezt a vásárt apám sohasem mulasztotta el. Egyik évben azonban... azt hiszem éppen akkor, amikor letartóztatták és dutyiba csukták, mert valami félreértése adódott egy ékszerésszel... úgy döntöttünk, hogy inkább a hegyeken átmegyünk. Anyám mindig is meg akarta nézni Isten otthonát, egyszóval...

— Hol a térkép? — vágott a szavába Tanis.

— Persze, a térkép — sóhajtott föl Tass. — Itt van. Még az apámé volt, azt hiszem. Itt vagyunk most — bökött pici ujjával egy pontra —, legalábbis amennyire Fizban meg én meg tudjuk állapítani. Ez pedig itt Isten otthona.

— Az meg micsoda?

— Egy régi város. A romjait elhagyták az Összeomlás idején...

— És meglehet, dugig van sárkányfattyakkal — fejezte be a mondatot Tanis.

— Neem, ez nem az az Isten otthona — folytatta és a várost jelölő pötty mellé bökött a térképen. — Ezt a helyet is Isten otthonának nevezik. Valójában ezt a helyet már jóval régebben így nevezték, még mielőtt ott város született volna... legalábbis Fizban így tudja. Tanis a vén mágusra nézett, aki némán bólogatott válasz helyett.

— Valaha, nagyon régen, az emberek azt hitték, hogy ott laknak az istenek-mondta ünnepélyesen. — Az egy igazán szent hely!

— És alaposan el van rejtve — tette hozzá Tass — egy mély völgykatlanban, ezeknek a hegyeknek a közepén. Látod? Fizban szerint senki sem jár arra. Senki sem ismeri az odavezető utat, rajta kívül. Ezen a térképen pedig van egy ösvény, amely legalább a hegyek közé elvezet...

— Valóban, soha, senki nem jár arra? — kérdezte Tanis Fizbantól.

A vén mágus ingerülten összevonta a szemöldökét: — Soha!

— Mármint rajtad kívül? — erősködött tovább Tanis.

— Én már rengeteg helyen megfordultam, fél-elf! — mordult fel a varázsló. — Van rá egy éved? Szívesen elmesélem — fenyegette meg Tanist a mutatóujjával. — Te nem tisztelsz engem, fiatalember! Mindig csak gyanakszol! Mindazok után, amit értetek tettem... — Ohó! Ezt talán nem kellett volna megemlítened neki — motyogta Tass idegesen, látva Tanis elsötétülő arcát. — No, induljunk tovább, jó Öreg!

Mindketten nekivágtak az ösvénynek, Fizban mérgesen trappolva, reszkető szakállal. — Valóban ott éltek az istenek azon a helyen, ahová igyekszünk? — faggatta Tass az öreget, csak hogy távol tartsa Tanistól.

— Honnan tudhatnám? — vágott vissza Fizban mérgesen. — Talán úgy nézek ki, mint egy isten? — Dee...

— Mondta már neked valaha valaki, hogy fölöttébb sokat jár a szád?

— Majdnem mindenki — felelte Tass készségesen. — Neked meséltem már arról, amikor rátaláltam egy bozontos szőrű elefántra?

Tanis hallotta, amint Fizban felhördül. Tika sietett el mellette, hogy utolérje Caramont. — Kova, jössz már? — kiáltotta hátra a fél-elf.

— Igen — motyogta a törpe és váratlanul letottyant egy kőre. — Egy pillanat... csak elejtettem a csomagomat. Te csak menj tovább!

Tanis, aki elmerült a surranó térképének tanulmányozásában, nem látta, amint a törpe összecsuklik. Nem figyelt fel hangjának furcsa csengésére és arra sem, amikor Kova arca összerándult a szívébe maró fájdalomtól.

— Jól van, csak siess! — mondta Tanis szórakozottan. — Nem szeretném, ha lemaradnál. — Igyekszem, pajtás — suttogta Kova a kövön ülve és várta, hogy elmúljon a fájdalom..., mint eddig minden esetben.

A vén törpe elnézte, amint barátja továbbhalad az ösvényen, még most is valahogy sután mozogva sárkánypáncéljában. Nem szeretném, ha lemaradnál — Igyekszem, pajtás — ismételte meg Kova magában. Bütykös öklével gyorsan megdörgölte a szemét, fölkelt és barátai után eredt.

3.

Isten otthona

Hosszú és kimerítő napot töltöttek el a hegyek között céltalan bolyongással, ahogy a fél-elf mondaná.

Miután alig négy óra leforgása alatt már a második szakadékban kötöttek ki, Tanist egyetlen dolog tartotta vissza Fizban megfojtásától, az, hogy a vénember végül is a helyes irányba kalauzolta őket. Függetlenül attól, hányszor tévedtek el vagy fordultak vissza, hányszor esküdött meg a fél-elf, hogy harmadszor mennek el egyazon szikla mellett, akármikor, amikor fölnézett a napra, mindig megállapíthatta, hogy töretlenül haladnak délkelet felé.

Ahogy telt-múlt az idő, azonban egyre kevésbé és keveebbszer láthatták a napot. A tél hidege már elmúlt fölülük, sőt, a levegőben már sarjadó, növekedő zöld növények gyönge illatát hordozta a szellő. De hamarosan ólomszürke felhők takarták el az eget és megeredt az apró szemű, még a legvastagabb köpönyegen is áthatoló eső.

Délután vége felé már az egész társaság kedveszegett és fásult volt, még Tasslehoff is, aki pedig mindeddig hevesen vitatkozott Fizbannal az Isten otthona felé vezető útról. Mindez annál inkább bosszantotta Tanist, mivel mindebből kiderült, hogy egyikük sem sejtette, éppen hol vannak. (Fizbant egyszer még azon is rajtakapta, hogy fejjel lefelé tartja a térképet.) A vita azzal végződött, hogy Tasslehoff morogva visszagyömöszölte a térképet a tokjába és az istennek sem vette volna elő még egyszer, mire Fizban megfenyegette, hogy lófarokká varázsolja a kontyát.

Mikor már mindkettejükkel torkig volt, Tanis hátrazavarta Tasst, hogy higgadjon le kissé, megvigasztalta Fizbant és közben arról ábrándozott, hogy mindkettejüket befalazza egy barlangba.

A Kalamanban érzett békés nyugalom a gyötrelmes út során lassan elpárolgott a fél-elfből. Most jött csak rá, hogy az a nyugalom a lázas tevékenységből, a döntések meghozatalának kényszeréből és abból a vigasztaló érzésből fakadt, hogy végre valami érdemlegeset cselekedhet Laurana megsegítésére. Ezek a gondolatok tartották a körülötte tomboló sötéthullámok felszínén, pontosan úgy, ahogy a tengeri elfek Istar Vértengerének vizében. De lassan úgy érezte, hogy a sötét hullámok ismét összecsapnak a feje fölött.

Tanis gondolatai folyton Laurana körül jártak. Újból és újból fölmerültek benne Gilthanas szemrehányó szavai: —

Mindezt érted tette!

És, bár Gilthanas bizonyára megbocsátott neki, jól tudta, önmagának soha sem fog megbocsátani. Ugyan mi lehet Laurana sorsa a Sötétség Királynője Templomában? Él-e még egyáltalán? Tanis megdermedt a gondolattól. Életben kell lennie! A Sötétség Királynője nem öli meg 8t... legalábbis addig nem, amíg szüksége van Beremre... Tanis a Caramon mellett ballagó férfira nézett. Mindent megteszek Laurana kiszabadításáért, esküdözött magában lihegve és ökölbe szorította kezét. Mindent! Akár még az életemet is föláldozom érte, hagy...

Megtorpant. Valóban képes lenne kiadni Beremet? Valóban eladná az Örökembert a Sötétség Királynőjének, olyan sűrű sötétségbe borítva esetleg ezzel az egész világot, hogy többé sohasem látnák a napot?

Nem! Mondta magának határozottan. Laurana különben is inkább meghalna, mintsem ilyen szennyes alku tárgya váljék belőle. Azután... alig néhány lépés megtétele után... hirtelen megváltoztatta az elhatározását. Csak vigyázzon magára a világ, ahogy tud, gondolta sötéten. Nekünk úgyis végünk. Bármi történjék is, semmiképpen sem győzhetünk. Laurana élete az egyetlen dolog, ami számít... az egyetlen dolog... Nem Tanis holt a csoport egyetlen, sötét gondolatokkal viaskodó tagja. Tika Caramon mellett szaporázta lépteit, vörös sörénye magányos meleg fényfolt holt a mindent elborító szürkeségben. De ez a fény csak vörösen vibráló tincseiben maradt meg, a szeméből teljesen kihunyt. Bár Caramon mindig kedves és gyengéd holt hozzá, ám azóta a csodálatos, rövid pillanat óta, ott a tenger mélyén, amikor teljesen magáénak érezhette a szerelmét, többé sohasem került igazán közel hozzá. A hosszú éjszakákon haraggal töltötte el ez az érzés... a férfi csak arra használja őt, hogy a saját fájdalmát enyhítse, döntötte el magában. Megfogadta, hogy faképnél is hagyja, amint vége lesz ennek a kalandnak. Volt Kalamanban egy módos nemesifjú, aki le nem vette róla a szemét... Ám ezek csak az "éjszaka szülte" gondolatok voltak. Amint napvilágnál a mellette, lehajtott fejjel bandukoló Caramonra nézett, azonnal megenyhült a szíve. Gyöngéden megérintette a harcost. Az fölnézett rá és elmosolyodott. Tika mélyet sóhajtott... hát, ennyit a gazdag nemes ifjakról!

Kova kitartóan döcögött a nyomukban, ritkán szólalt meg és sohasem panaszkodott. Ha Tanist nem kötötte volna le annyira a lelkében dúló vihar, már fölfigyelt volna rá, hogy ez rossz jel.

Ami Beremet illeti, senki sem sejthette, mire gondolhat... ha egyáltalán gondolt valamire. Minél messzebbre jutottak, annál idegesebbé és komorabbá hált. Fiatalos lánggal égő kék szeme ide-odajárt, mint egy csapdába ejtett hadállaté.

A hegyek közötti tévelygés második napján Beremnek nyoma veszett.

Reggelre kelve mindnyájan örvendeztek, amikor Fizban kijelentette, hogy most már hamarosan odaérnek Isten otthonához. Örömükbe azonban némi üröm hegyült. Még az eső is jobban rákezdett. A vénember egyetlen órán belül harmadszor csörtetett keresztül velük a sűrű bozóton: "Ez az! Itt hagyunk!" kiáltozással, ...csak azért, hogy egy mocsárban, egy szakadék alján, hagy... utoljára egy égbe nyúló sziklafal tövében találják magukat.

Ekkor aztán Tanis úgy érezte, hogy menten megüti a guta. Még Tasslehoff is megszeppenve hátrált a fél-elf dühtől eltorzult arcának láttán. Tanis, végső erőfeszítéssel összeszedte magát... és ekkor vette észre...

— Hol van Berem? — kérdezte riadtan.

Caramon úgy pislogott, mint aki valami távoli világból pottyan vissza éppen. A nagydarab harcos sietve körülnézett, majd Tanishoz fordult, és arcát elöntötte a szégyen pírja. — Én... én nemtom, Tanis. Én... izé... azt hittem, itt van mellettem.

— Ő az egyetlen, aki elvezethet bennünket Nerakába — szűrte a szót a fél-elf összeszorított fogai között —, miatta tartják egyedül még életben Lauranát. Ha egyszer elkapják... Tanis elhallgatott, feltörő könnyei beléfojtották a szót. Halántéka majd szétpattant, úgy lüktetett, de mégis, minden erejét összeszedve megpróbált gondolkodni.

— Ne ess kétségbe pajtás — veregette meg a karját Kova —, biztosan megtaláljuk. — Ne haragudj, Tanis — motyogta Caramon —, én... izé... Raistra gondoltam. Tu...tudom, hogy nem kellett volna...

— Abyss mélységes mélységére, hogyan képes az a nyavalyás testvéred még úgy is bajt keverni, hogy nincs is itt?! — üvöltötte Tanis. De nyomban megbánta. — Bocsáss meg, Caramon — mondta és nagyot sóhajtott. — Ne vádold magadat... nekem is ügyelnem kellett volna rá... ahogy mindnyájunknak. Különben is mindenképpen vissza kell fordulnunk, hacsak Fizban keresztül nem tuszkol bennünket ezen a tömör sziklán... ne, ne is törődj vele, amit mondtam, jó öreg... Berem különben sem juthatott még messzire, és könnyen a nyomára bukkanunk. Nem ismeri ki igazán magát az erdőben.

Tanisnak igaza volt. Alig egy órája mentek visszafelé a saját maguk taposta úton, amikor fölfedeztek egy keskeny vadcsapást, amelyet errefelé jövet egyikük sem vett észre. Kova pillantotta meg elsőként az emberi lábnyomokat a sárban. Izgatottan rikkantott a többiek után és már csörtetett is befelé a bozótba, könnyűszerrel követve a világosan kirajzolódó nyomokat. A többiek is utána vetették magukat, de a törpét mintha valami titkos erő hajtotta volna előre. Akár a vadászkopó, amelyik érzi, hogy nem messze járhat előtte a préda, Kova vadul tiporta a tüskés indákat és tört magának utat a sűrűbe. Hamarosan el is tűnt a szemük elöl.

— Kovaa! — kiáltott utána Tanis nem is egyszer. — Várj meg!

De a csapat egyre jobban lemaradt a megvadult törpe mögött, míg teljesen szem elől nem tévesztették. Kova nyomai azonban még élesebben látszottak mint Bereméi. Nem okozott különösebb gondot követniük a törpe súlyos csizmájának lenyomatait, nem is szólva a letöredezett faágakról és a tövestől kitépett indákról, amelyek kitűnően jelezték, merre nyomult előre.

Ekkor hirtelen meg kellett torpanniuk.

Újabb sziklafal elé értek, de ezúttal akadt benne valami átjáró... egy szűk nyílás, amely valami alagútfélében folytatódott. A törpe könnyűszerrel bebújhatott rajta... annak a jelei is jól láthatóak voltak... de annyira szűknek bizonyult, hogy Tanis csak elkeseredetten bámult le rá.

— Berem keresztülbújt rajta — állapította meg Caramon és a kövön fénylő friss vérfoltra mutatott.

— Az meglehet — mormolta Tanis bizonytalanul. — Nézd csak meg, mi van a túloldalon, Tass-utasította a surranót.

Semmi kedve nem volt addig belebújni a lyukba, amíg nem bizonyosodott meg felől e, hogy nem újabb zsákutcába vezet.

Tasslehoff könnyedén besurrant a résen, hamarosan meg is hallották lelkesen álmélkodó kiáltozását, de a visszhangtól nem értették meg a szavait.

— Fizban képe váratlanul fölragyogott. — Ez az! — rikoltotta a vén mágus magas, sipító hangon. —Megtaláltuk! Ott van Isten otthona! Ezen a nyíláson át lehet eljutni oda! — Másik nincs? — kérdezte Caramon és gyászos pillantással méregette a szűk rést. Fizban elgondolkodott. — Hmm, ha jobban belegondolok, úgy tű...

— Tanis! Siessetek! — hallatszott ekkor Tass éles kiáltása a túloldalról.

— Csak semmi újabb zsákutca — mormolta Tanis — ezen megyünk át... valahogy.

A társaság négykézlábra ereszkedett és egyenként gyömöszölték át magukat a nyitáson. Az út egyetlen arasznyi része sem bizonyult könnyebbnek... néha teljesen le kellett hasalniuk, úgy kúsztak előre a sárban, mint a kígyók. A széles vállú Caramonnak volt a legnehezebb dolga és Tanisnak még az is az eszébe jutott, nem kellett volna-e a nagydarab harcost otthagyniuk? A túloldalon Tasslehoff várta őket, izgatottan ugrándozva nézte, hogyan bújnak sorban elő. — Hallottam valamit. Tanis — hadarta. — Kova ordítását... arra elől. És várj csak, Tanis, míg megpillantod azt a helyet! Nem hiszel majd a szemednek!

De Tanis alig figyelt rá és körül sem nézett mindaddig, amíg valamennyien szerencsésen át nem értek. Mindnyájuk erejére szükség volt ahhoz, hogy Caramont is kicincálják valahogy, és amikor ez végre sikerült, a karját és vállát mindenütt vérző karculásuk borították.

— Ez az — állapította meg Fizban —, itt vagyunk!

Erre már a fél-elf is megfordult, hogy megnézze az Isten otthonának nevezett helyet. — Háát, nem egészen olyan, mint amilyen helyet én választanék otthonomnak, ha isten lennék — dünnyögte Tasslehoff bizonytalanul.

Tanis kénytelen volt egyetérteni vele.

A hegység kellős közepén álltak, egy kráter szélén. Miután alaposabban szemügyre vette Isten otthonát, Tanist legelőször a hely tökéletes elhagyatottsága és pusztasága ragadta meg. A hegymászás közben végig, mindenütt a megújuló életjeleivel találkoztak: rügyező fákkal, sarjadó fűvel, a sárból kibújó, friss virágokkal, itt-ott megmaradt hófoltokkal. De itt nem volt semmi! A kráter alja teljesen egyenes és sima volt, tökéletesen kopár, szürke és élettelen. A mélyedést körülölelő hegyek rideg csúcsai tornyosultak fölébük. A csúcsok szaggatott szirtjei mintha befelé dőltek volna és a szemlélőben azt a benyomást keltették, hogy valami lefelé nyomja őket, a lábúknál fölhalmozódott törmelékbe. Fölöttük az ég azúrkék, tiszta és hideg volt, nem látszott a nap, sem egy eltévedt madár vagy akár egy felhőfoszlány, pedig zuhogott az eső, amikor nekivágtak az alagútnak. Olyan volt az ég, mint egy szürke, mozdulatlan keretből rájuk meredő kék szem. Tanis megrázkódott, elfordította tekintetét az égről, hogy még egyszer körülnézzen a katlanban.

Egyenesen a bámuló szem alatt, a kráter közepén, szabálytalan szikladarabokból emelt kör állt. Az alaktalan kövekből rakott kör teljesen szabályos volt. Olyan szorosan sorakoztak egymás mellett és oly pontosan illeszkedtek egymáshoz, hogy Tanis onnan, ahol állt, bármennyire is erőltette a szemét, sehogy sem láthatta tisztán, mit őriznek olyan ünnepélyesen. A kőtörmelékkel borított, sivár terepen azok a sziklák nyújtották az egyetlen látványosságot.

— Olyan végtelenül szomorúnak látszik az egész — sóhajtott föl Tika. — Igaz, nem ijesztő... nem látszik gonosznak, csak éppen olyan búskomor! Ha az istenek valóban ellátogatnak ide, biztosan könnyeket hullat ez az egész hely a világ nyomorúsága fölött.

Fizban átható pillantással mérte végig a lányt és már szóra nyitotta volna a száját, amikor fölhangzott Tasslehoff rikoltása: — Tanis, idee!

— Látom — kiáltotta a fél-elf és futásnak eredt.

A katlan túloldalán két alak körvonalai rajzolódtak ki homályosan... egy alacsonyé és egy magasé... amint egymással harcolnak.

— Az ott Berem! — visította Tass. Éles surranó-szemével tisztán láthatta mindkét küzdőt. — És mintha bántaná Kovát. Tanis, siess!

Tanis átkozta magát, hogy hagyta idáig fajulni a dolgokat, hogy nem figyelt oda jobban Beremre, nem kényszerítette rá, hogy tárja föl előttük rejtegetett titkait és olyan sebességgel rohant át a köves terepen, amit csak a félelem diktálhatott neki. Hallotta, amint a többiek kiáltoznak utána valamit, de nem törődött vele. Csak arra a két alakra figyelt és most már ő is világosan látta őket. A törpe a szeme láttára zuhant a földre. Berem ott magasodott fölötte.

— Kovaa! — bődült el Tanis.

A szíve hevesen vert, a tüdeje majd kiszakadt. Mégis fokozta léptei gyorsaságát és a következő pillanatban meglátta Berem rámeredő szemét. Úgy látszott, mintha a férfi mondani akarna valamit, de a fél-elf nem hallott semmit, úgy lüktetett. Kova ott hevert Berem lába előtt. A törpe szeme csukva volt, feje félrebillent, arca hamuszürke. — Mit tettél? — ordított Tanis Beremre. — Megölted őt! — Bánat, bűntudat, reménytelenség és harag egyszerre robbant Tanis bensőjében, akár a vén mágus valamelyik tűzgolyója, elviselhetetlen fájdalmat lobbantva a fejében. Nem látott semmit a vörös áradattól, amely elhomályosította a szemét.

Kardját markolta, de nem tudta, hogyan került a kezébe. Érezte a markolat vasának hidegét. Berem arca vérvörös tengerben úszott előtte és a férfi szemében nem rémület... hanem mélységes bánat tükröződött. Azután Tanis látta, amint az a szempár kitágul a fájdalomtól és csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy a pengét belemártotta Berem ellenállást nem tanúsító testébe, olyan mélyen, hogy hallotta, amint áthatol húson, csonton és beleütközik a sziklába, amelynek az Örökember támaszkodott.

Forró vér ömlött Tanis kezére. Szörnyű sikoly feszítette a fél-elf agyát, utána súlyos test zuhant rá, kis híján ledöntve 8t a lábáról.

Berem teteme volt az, de Tanis észre sem vette. Tajtékozva rántotta ki fegyverét és ismét döfött. Ekkor erős kéz szorítását érezte a vállán, de tébolyában lerázta magáról. Végül kiszabadította a kardot és némán figyelte, amint Berem a földre rogy, miközben vastag sugárban dőlt a vér az iszonyatos sebből, közvetlenül a férfi mellében lévő, gonoszul villogó ékkő alatt.

Háta mögül mély, dörgő hangot, egy nő zokogó könyörgését és vékony, gyászos sivalkodás hangját hallotta. Tanis dühödten megpördült, hogy szembenézzen azokkal, akik akadályozni merészelik. Egy nagydarab férfi elkeseredett arcát és egy vöröshajú lányt látott, akinek szeméből patakzottak a könnyek, de nem ismerte föl egyiküket sem. Ekkor megjelent előtte egy vénséges vén ember. Az arca nyugodt volt, kortalan szemében mélységes szomorúság látszott. Az öregember nyájasan rámosolygott Tanisra, előrenyújtotta a karját és kezét rátette a fél-elf vállára.

Érintése olyan volt számára, mint lázas betegnek a hideg víz. Tanis érezte, amint visszatér belé az értelem. A véres köd eloszlott a szeme elől. Ledobta vöröslő kezéből a vértől csöpögő kardot és zokogva lerogyott Fizban lába előtt. Az öregember előrehajolt és kedvesen megveregette a vállát.

— Légy erős, Tanis — mormolta lágyan —, mert el kell köszönnöd valakitől, aki hosszú útra indul.

Tanis emlékezete föléledt. — Kova! — hörögte.

Fizban szomorúan bólintott és Berem holttestére nézett. — No gyere. Itt már nincs semmi tennivalód.

Tanis a könnyeit nyeldekelve, nehézkesen fölállt. Félretolta útjából a varázslót és odatámolygott a földön heverő törpéhez, akinek feje Tasslehoff ölében pihent.

A törpe elmosolyodott, amikor meglátta a közeledő fél-elfet. Tanis térdre omlott legrégibb barátja mellett. Megfogta Kova kérges kezét és keményen megszorította.

— Majdnem elszalasztottam őt, Tanis — mormolta Kova és szabad kezével a mellkasát tapogatta. — Berem már majdnem kicsusszant azon a másik nyíláson, ott, kicsit följebb, a sziklák alatt, amikor ez a vén szívem fölmondta a szolgálatot. — Ak...akkor biztosan meghallotta a kiáltásomat, mert utána már csak arra emlékszem, hogy a karjában tart, majd lefektet, ide a sziklákra. — Akkor hát nem... hát nem... bántott téged? — Tanis alig volt képes megszólalni. Kova erejéből még telt egy felhördülésre: — Méghogy engem! Egy egeret sem lenne képes bántani, Tanis. Olyan szelíd, akár Tika. — Ezzel a törpe rámosolygott a lányra, aki szintén ott térdepelt mellette. — Aztán vigyázz arra a nagy mamlasz Caramonra, hallod — dörmögte a lány felé. — Gondod legyen rá, hogy félre ne lépjen.

— Vigyázok rá, Kova — hüppögött a lány.

— Legalább ezután többé nem próbálhatsz meg vízbe fojtani — morogta a törpe és szeretettel pihent meg a szeme Caramonon. — És ha netán találkoznál azzal a komisz testvéreddel, billentsd meg jól... a nevemben!

Caramon nem talált szavakat, csak lassan megcsóválta a fejét. — Én... izé... megnézem Beremet— motyogta tétován. Odanyújtotta a kezét likának, gyöngéden fölsegítette és elbotorkált vele.

— Neem Kova! Nem indulhatsz újabb kalandra nélkülem! — nyöszörögte Tass. —Rögtön nyakig leszel a bajban, magad is tudod.

— Ez lesz az első nyugodt pillanatom, amióta találkoztam veled — dörmögte a törpe morcosan. — Azt akarom, hogy a sisakom a tiéd legyen... az a griffsörényes. — Komoran nézett rá Tanisra, majd tekintetét ismét a zokogó surranóra emelte. Fölsóhajtott és megpaskolta Tass kezét. —Jól van, jól van, no pajtás, ne vedd annyira a szívedre. Boldog volt az én életem, mely hűséges barátokkal áldott meg. Láttam gonosz dolgokat, de találkoztam rengeteg jósággal is. No és, végül még a remény is visszatért a világba. Gyűlölöm, hogy itt kell hagyjalak — suttogta elhomályosodó szemmel pillantva Tanisra —, éppen most, amikor a legnagyobb szükséged lenne rám. De már mindent megtanítottam neked, amit csak tudok, pajtás. Minden jóra fordul, meglásd! Jóra fordul... tudom.. Hangja elhalkult, lehunyta a szemét és nehézkesen zihált. Tanis keményen szorította a kezét. Tasslehoff barátja vállába temette az arcát. Ekkor előlépett Fizban és megállt Kova lábánál.

A törpe kinyitotta a szemét. — Most már ismerlek téged —mormolta lágyan és a szeme megcsillant, amint Fizbanra nézett. — Te is eljössz velem, ugye? Legalább az utazás elejére... hogy ne legyek olyan egyedül. Olyan régen kóborlok a barátaimmal, szóval... valahogy olyan mulatságos... hogy így kell most elmennem... egymagamban.

— Veled megyek — ígérte Fizban kedvesen. — Most pedig csukd be a szemed és pihenj, Kova! E világ gondjai többé nem nyomják a vállad. Megdolgoztál bőven az alvásjogáért. — Alvás — suttogta a törpe és elmosolyodott. — Igen, az kell most nekem. Ébressz majd föl, ha készen vagy az útra... ébressz föl, amikor itt az ideje az indu... — Ezzel Kova szeme lecsukódott. Könnyedén, lágyan szívta be a levegőt, azután kieresztette...

Tanis az ajkához emelte öregbarátja kezét. — Isten veled, vén pajtás — suttogta a fél-elf és ráhelyezte a törpe kezét mozdulatlan mellkasára.

— Nee! Kova! Neem! — sikoltott fel vadul Tasslehoff és ráborult a törpe tetemére. Tanis gyengéden a karjába emelte a zokogó surranót. Tass vadul rúgkapált, de a fél-elf erősen tartotta, akár egy kisgyereket, míg végre Tass.\ kimerülten... megadta magát. Átkarolta Tanis nyakát és keserűen hüppögött tovább.

Tanis megsimogatta a surranó kontyát, közben fölnézett... és keze megállt a levegőben. — Várj csak! Mit művelsz, öregember? — kiáltotta.

Leállította Tasst a földre és villámgyorsan talpra szökkent. A sovány vén mágus a karjába emelte Kova testét és Tanis döbbenten látta, amint megindul vele a különös sziklakör felé.

— Állj! — kiáltotta Tanis parancsolón. — Meg kell adnunk neki a végtisztességet, sírhalmot kell emelnünk fölé!

Fizban szembefordult Tanisszal, vén arca komor volt. Gyengéden és könnyedén tartotta karjában a törpe súlyos testét.

— Megígértem neki, hogy nem kell egyedül útra kelnie — mondta egyszerűen Fizban. Azután visszafordult és tovább ballagott a sziklatömbök felé. Tanis egy pillanatnyi tétovázás után a nyomába vetette magát. A többiek elbűvölten álltak, úgy nézték Fizban távolodó alakját.

Tanis úgy gondolta, hogy könnyedén utolér egy ilyen súlyos terhet cipelő vénembert, ám Fizban hihetetlenül sebesen haladt, mintha a törpével együtt pihekönnyű lenne. Tanist lehúzta saját testének súlya és úgy érezte, mintha egy ég felé szálló füstpamacsot akarna elkapni. Azért csak botladozott tovább a távozók után és pontosan abban a pillanatban érte utol őket, amikor a vén mágus, karján a törpe testével belépett a sziklatömbök közé.

Tanis gondolkodás nélkül átpréselte magát a sziklák között, csak annyit tudott, hogy meg kell állítania ezt a kótyagos, vén varázslót és vissza kell szereznie barátja holttestét. A körön belül azonban megtorpant. Olyasmi tárult elé, amit először valami víztócsának nézett, amelynek sima felületét nem fodrozza semmi. Azután rájött, hogy nem víz az, amit lát, hanem tükörfényesre csiszolt sziklafelület. A mélyfekete kőtükör tompán csillogott. Úgy tárulkozott ki előtte, mint az éjszaka sötétje és valóban, amint Tanis jobban belenézett, álmélkodva látta a mélyén fölragyogni a csillagokat. Annyira tiszta volt a látvány, hogy akaratlanul fölnézett az égre, attól tartva, hogy közben leszállt az éj, pedig biztosan tudta, hogy még csak a délután közepe táján járnak. Az ég változatlanul azúrkék volt odafönt, hideg és tiszta, nem volt rajta sem nap, sem csillagok. Tanis döbbenten és gyöngén térdre hullott a tükörfényes kő szélénél és még egyszer belebámult a fénylő mélységbe. Látta a csillagokat és a holdakat... három holdat látott és megremegett a lelke, mivel a fekete hold, amelyet csak a leghatalmasabb, fekete köpönyeges varázslók láthattak, most előtte is megjelent, mint valami még sötétebb kör a feketeségben. Még a tátongó ürességet is látta, ahol valaha a Sötétség Királynője és a Bátor Harcos csillagképe ragyogott az égen.

Eszébe jutottak Raistlin szavai: "Mindketten eltűntek. Majd a Királynő leszállt Krynn földjére... és a Harcos is, hogy megküzdjön vele..."

Tanis föltekintett és látta, amint Fizban rálép a csillogó kőtükörre, karján a törpe ernyedt testével.

Elkeseredetten próbálta magát utánuk vetni, de nem volt elég ereje hozzá, hogy rálépjen arra a jéghideg sziklafelületre, még annyira sem futotta a bátorságából, hogy Abyss mélységes mélyébe vesse magát. Csak bámulhatta, amint a vén mágus, csöndesen lépdelve, mintegy vigyázva, nehogy fölébredjen a karjában tartott gyermek... végre elérte a csillogó kőtükör középpontját.

— Fizban! — kiáltott utána.

De az öregember nem állt meg, vissza sem fordult, csak ment tovább a pislákoló csillagok között. Tanis észrevette, hogy Tasslehoff odasompolyog mellé. A fél-elf odanyúlt és megszorította a surranó kezét, mint az előbb Kováét.

A vén mágus ekkor odaért a kőtükör legközepére, és... eltűnt!

Tanis felnyögött. Tasslehoff már ugrott volna el mellőle, hogy végigrohanjon a tükörsima sziklafelületen, de a fél-elf elkapta a grabancát.

— Nem, Tass — mormolta a surranó fülébe csöndesen —, erre az útjára nem mehetsz vele. Egy darabig még velem kell maradnod. Most nekem van szükségem rád!

Tasslehoff tőle szokatlan engedelmességgel hátralépett és közben izgatottan előremutatott.

— Tanis, odanézz! — suttogta remegő hangon. — A csillagképek... visszatértek!

Tanis ismét belenézett a fekete sziklató tükrébe és látta, amint a Bátor Harcos konstellációjának csillagai valóban visszailleszkednek a helyükre. Pislákoltak egy darabig, azután fényesen fölragyogtak, kékesfehér sugaraikkal be világították a sötét mélységet. Tanis gyorsan fölnézett a magasba, de az ég továbbra is sötét volt, néma és üres.

4. Az Örökember története

Caramon.

Tanis! — kiáltotta hangosan.

"Berem!" Tanisnak hirtelen eszébe jutott, mit is cselekedett és a kövekkel borított terepen odabukdácsolt Caramonhoz és Mához, akik iszonyodva meredtek a vérfoltos sziklára, amely előtt az Örökember teteme hevert. Miközben bámulták, Berem teste megvonaglott, a férfi felnyögött..., de nem a fájdalomtól, hanem úgy, mint aki viszszaemlékszik valami fájdalomra. Szörnyű sebének egyetlen

nyoma néhány vérfolt volt a bőrén, de azok is Tanis szeme láttára tűntek el róla. — Ne feledd, hogy Örökembernek is hívják! — mondta Tanis a hamuszürke arcú Caramonnak. —Sturmmal láttuk őt meghalni Pax-Tharkasban, tonnányi kődarabok alatt. Már számtalanszor meghalt, csakhogy mindig újraszülessen. Ráadásul azt állítja, nem tudja, miért van így. — Ezzel Tanis szorosan Berem elé lépett, aki tágra nyílt, rémült szemmel nézte, amint közeledik hozzá.

— De igenis tudod, nem igaz, Berem? — mormolta Tanis. A fél-elf hangja most halk volt, viselkedése nyugodt. — De tudod — ismételte meg szavait —, és el is mondod nekünk. Sok emberélet függhet tőle.

Berem a földre szegezte a tekintetét. — Sajnálom... a barátodat — motyogta. — Én... én megpróbáltam segíteni rajta, de nem volt...

— Tudom — válaszolta Tanis. — Én is sajnálom... amit tettem. — És nagyot nyelt. — De nem láttam tisztán... nem értettem...

Ám alig mondta ki e szavakat, Tanis ráébredt, hogy nem mond igazat. Igenis látott, de csak azt látta, amit látni akart. Mennyi hasonló dolog történt meg vele életében! Hányszor torzíthatta el a látását a tudata? Nem értette meg Beremet, mert nesz akarta megérteni őt! Berem testesítette meg Tanis előtt azokat a sötét és titokzatos erőket, amelyeket önmagában is annyira gyűlölt. Akkor megölte Beremet, ezt világosan értette, de azt a kardot tulajdonképpen önmagán döfte keresztül!

Ám most ez a kard ütötte seb kilökte magából bűzös, üszkös mérgét, amely a lelket is megfertőzi... a seb így már begyógyulhatott. A Kova halála fölötti gyász és bánat úgy hatott rá, mint valami nyugtató balzsam, emlékeztette a jóságra és az ember igazi értékére. Tanis végre úgy érezte, hogy megszabadul bűne árnyékától. Bármi történt, ő megtette a lehető legtöbbet, próbált segíteni, megkísérelte helyükre tenni a dolgokat. Igaz, követett el hibákat, de most már megbocsáthatott magának és folytathatta útját. Talán Berem is észrevette mindezt Tanis szemében. Egész biztosan látta benne a gyászt és a mélységes részvétet. — Fáradt vagyok — szólalt meg ekkor váratlanul Berem és pillantása megállapodott Tanis könnyektől kivörösödött szemén. — Olyan nagyon fáradt vagyok — és elgyötörten nézett a feketén csillogó tükörfényes kőre. —Én... én... irigylem a barátodat. Ő most már megpihenhet. Megtalálta a lelke békéjét. Hát nekem ebben sohasem lehet részem? — Berem keze ökölbe szorult, teste összerázkódott, feje tenyerébe hanyatlott. — De félek... látom a véget... már itt van, nagyon közel. Rettegek tőle.

— Valamennyien félünk —sóhajtotta Tanis és megdörgölte égőszemét.-Igazad van, valóban közeli a vég és sötétséggel terhes. És a válasz nálad van, Berem.

-Én el ...elmondom, amit csak tudok — mormolta Berem akadozva, mintha úgy szakadnának ki belőle a szavak. — De segítenetek kell! — ragadta meg a fél-elf kezét. — Meg kell ígérned, hogy segítetek nekem!

— Nem Egérhetek semmit — felelte Tanis sötéten — legalábbis addig, amíg nem tudom az igazságot.

Berem leült a földre, hátút nekivetette a vérfoltos sziklának. A többiek köré telepedtek és szorosabbra húzták magukon köpönyegüket, a hegyoldalon lezúduló és a körben álló sziklák között süvöltő, egyre erősödő szél ellen. Szótlanul hallgatták Berem meséjét, csak Tasst fogta el néha a sírás ingere, s ilyenkor fejét Tika vállára hajtva csöndesen hüppögött.

Eleinte Berem halk hangon vonakodva beszélt. Néha láthatták, hogyan küzd magával, de végül mindig összeszedte magát és folytatta a történetet. Hangja fokozatosan erősödött, olybá tetszett, mintha megkönnyebbülne, hogy végre kimondhatja a lelkét oly sok esztendőn átmarcangoló igazságot.

— Amikor..., amikor azt mondtam, hogy értem, miként éreztél a testvéred elveszítésekor... — biccentett Caramon felé — igazat beszéltem. Nekem..., nekem is volt egy húgom. Nem voltunk ugyan... ikrek, de olyan közel álltunk egymáshoz, mintha azok lettünk volna. Pontosan egy évvel volt fiatalabb nálam. Egy kis tanyán éltünk, Neraka közelében. Mindenkitől távol... nem voltak szomszédaink. Anyánk tanított meg otthon írni és olvasni, amivel elboldogulhattunk valahogy. Leginkább a földünket műveltük.

A húgom volt az egyetlen társam, egyetlen barátom..., én pedig az övé.

Keményen dolgozott..., túlságosan is. Az Összeomlás után csak annyira futotta az erőnkből, hogy mindig kerüljön valami az asztalra. Szüleink már idősek és betegek .voltak. Az első télen nem sok kellett volna hozzá, hogy éhen vesszünk. Akármit hallottatok is az Éhínség Koráról, azt úgysem tudjátok elképzelni. — Itt Berem hangja elhalt, tekintete megtört. — A vidéket vérszomjas vadállatok és még vérszomjasabb emberek hordái dúlták. Mivel minden• kitől távol éltünk, szerencsésebbek voltunk némelyeknél. De így is számtalan éjszakát töltöttünk ébren, husánggal a kezünkben, mialatt a ház körül ólálkodtak a farkasok... prédára várva. Láttam, amint a húgom... egy aranyos kis teremtés... a szemem láttára megöregszik, pedig még húszéves sem volt. A haja úgy megszürkült, akár mára az enyém, az arca beesett és elborították a ráncok. Mégsem panaszkodott soha!

Azon a tavaszon sem sokat javult a helyzet. De mégiscsak van valami reményünk,

mondogatta a húgom. Elvethettük a magot és láthattuk, amint kikel. Vadászhattunk a tavasszal együtt visszatérő állatokra. Nagyon szeretett vadászni, igazán jól bánt az íjjal és örült, ha kint lehetett a szabad levegőn. Gyakran indultunk portyára együtt. Azon a napon...

Berem itt elhallgatott. Becsukta a szemét és úgy reszketett, mintha fázna, de összecsikordította a fogát és folytatta tovább.

— Aznap messzebbre elmentünk, mint általában. Egy helyütt a villám gyújtotta tűz fölégette a bozótot, így rábukkantunk egy ösvényre, amelyet azelőtt sohasem láttunk. Nem nagyon sikerült akkor a vadászat, ezért nekivágtunk az új ösvénynek, hátha arra találunk valami zsákmányt. De kis idő múlva rájöttem, hogy nem vadcsapáson járunk. Régi, nagyon régi, emberláb taposta ösvény volt az. Már évek óta nem járt rajta senki. Én visszafordultam volna, de a húgom csak ment tovább, hajtotta a kíváncsiság, vajon hová vezethet? Berem arca görcsösen megfeszült. Egy pillanatra Tanis meg is ijedt, hogy végképp elhallgat, de lázasan folytatta tovább, mint akit megigéztek.

— Az út egy... különös helyre vezetett. A húgom azt mondta, hogy biztos valami templom lehetett valaha... gonosz hatalmak temploma. Én nem is tudom. Csak arra emlékszem, hogy elszáradt indákkal befutott, törött oszlopok hevertek szerteszét. Abban igaza volt, hogy gonosz hely, határozottan éreztem... vissza kellett volna fordulnunk onnan. El kellett volna menekülnünk arról a baljós helyről.

Berem többször megismételte az utóbbi szavakat, mint valami dallamos mondókát. Utána ismét elhallgatott.

Senki nem szólt semmit, nem is moccant és néhány pillanat múlva a férfi ismét megszólalt, de olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolniuk hozzá, ha érteni akarták. Lassacskán ráébredtek, hogy Berem teljesen megfeledkezett róluk, s talán arra sem emlékszik, hol van éppen. Visszatért abba a régi idebe.

— De a romok között ott hevert egy szép, egy gyönyörű valami: egy törött oszlop talapzata, tele ékkövekkel... — Berem hangját még most is meglágyította az áhítat. — Sohasem láttam ehhez hasonló szépséget! Sem ilyen gazdagságot! Hogyan hagyhatnám itt? Csak egyetlen drágakövet! Egy is gazdaggá tehetne bennünket! Beköltözhetnénk a városba... és a húgomnak udvarlói lennének, ahogy az illik. Letérdelek és előhúzom a késemet. Itt egy drágakő... egy nagy smaragd... vakítóan ragyog a napfényben. Csábítóbb mindennél, amit addig valaha láttam! Megszerzem! Késemet beledöföm a kőbe a smaragd mellett-kísérte heves mozdulattal a szavait Berem — és hozzálátok, hogy kivájjam. A húgom megrémül... rám kiált... megparancsolja, hogy hagyjam abba.

"Ez itt egy szent hely" — siránkozik. "Azok a kövek valamilyen istenéi! Szentségtörést művelsz, Berem!"

A férfi megrázta a fejét, arca elsötétült a rátörő harag emlékétel.

— Nem törődöm vele, bár érzem, hogy a szívem szinte megdermed, miközben a követ vésem. Mégis azt mondom neki: "Ha az isteneké volt is valaha, lám, mégis elhagyták, ahogy elhagytak bennünket is!" — De nem hallgat a szavamra!

Berem szeme ekkor fölpattant, hideg volt és még nézni is ijesztő. Hangja is valahonnan távolról kongott.

— Megragad... körme beleváj a húsomba... fáj! — "Megállj, Berem!" — Parancsolja... nekem, a bátyjának! — "Nem engedem, hogy megszentségtelenítsd az istenek tulajdonát!"

— Hogyan merészel így beszélni velem? Hiszen érte csinálom! A családunkért! Nem állhat az utamba! Ő is tudja, mi történhet, ha elönt a téboly. Valami megpattan a fejemben, elönti az agyamat. Nem gondolkodom és nem látok... vadul ráüvöltök:-"Hagyj engem békén!"-de akkor megragadja a kést tartó kezemet, megrántja a pengét... hozzáütődik a drágakőhöz!

Berem szemében a téboly fénye villant. Caramon elővigyázatosan tőre markolata után nyúlt, amint a mesélő keze ökölbe szorult és hangja hisztérikus rikoltozássá erősödött. — És akkor... meglököm őt... nem is olyan erősen... jaj, nem akartam én olyan erővel megtaszítani! Elesik! Utána kellene kapnom, de képtelen vagyok rá. Lassan mozdulok, túlságosan lassan! A feje... hozzácsapódik az oszlophoz! A kő éles pereme megüti itt — szorítja halántékóra a tenyerét Berem —, vér önti el az arcát és fröccsen az ékkövekre... a fényük elhomályosul... és elhomályosul az ő szeme is. Csak mered rám, de nem lát engem! És akkor... és akkor...

Berem teste görcsösen összerándult.

— Borzalmas jelenet... mindig ezt látom álmomban, valahányszor lehunyom a szeme. Olyan, mint maga az Összeomlás, csakhogy akkor majdnem minden elpusztult! Ez inkább teremtés, de micsoda rémisztő, kísérteties teremtés! A föld meghasad! A hatalmas oszlopok a szemem láttára helyreállnak. Egy templom emelkedik ki a föld alatti, sötét, baljós mélységből! De ez a templom nem szép... borzalmas és torz! Látom, amint valami sötétség tornyosul

fölém... sötétség, amelynek öt feje van... és mind az öt ott tekereg és imbolyog a szemem előtt! A fejekből dermesztő, síri hang száll felém és ezt mondja...

— "Régen elűztek engem erről a világról, és csak egyetlen helyen térhetek rá vissza! Ez az ékköves oszlop... számomra zárt ajtó volt eddig, ez tartott fogva börtönömben. De lám> te kiszabadítottál engem, halandó, s ezért neked adom, amire annyira sóvárogsz... a zöld drágakő a tiéd!"

-Hátborzongató, gúnyos kacajt hallok. Iszonyúfájdalmat érzek a mellemben. Lenézek és megpillantom a zöld ékkövet, a húsomba ágyazódva, ahogyan most is láthatjátok. Az előttem imbolygó gonosztól rémülten, galád tettemtől bénultan nem tehetek semmit, csak bámulom, amint az árnyalak egyre világosabbá és élesebbé válik. Egy sárkány az! Most már tisztán látom... egy ötfejű sárkány, amilyenről csak rémmesékben hallottam azelőtt, gyerekkoromban.

És ekkor megértem, hogy ha az a sárkány egyszer kilép e világra, akkor végünk. Ebben a pillanatban értem meg, mit is cselekedtem. Ez itt a Sötétség Királynője, akiről annyit magyaráztak nekünk a papok! Mióta régen a Nagy Huma börtönébe zárta, csak arra törekszik, hogy visszatérhessen e világba. Most pedig... az én ostobaságom következtében... ismét szabadon járhat-kelhet e földön. Ekkor az egyik hatalmas fej felém kígyózik és én tudom, hogy rögtön meg kell halnom, mert nem engedheti, hogy visszajöttének eleven tanúja maradjon. Látom a rám vicsorító, félelmetes agyarakat, de nem tudok megmozdulni... nem is törődöm vele.

És ekkor, váratlanul a húgom jelenik meg előttem! Él..., de amikor megpróbálom megérinteni, a kezem csak a semmit éri.

-,,Jasla!" — sikoltom a nevét.

-"Fuss, Berem, fuss!"-kiáltja.-"Elállom az útját! Nem törhet át... még nem! Rohanj!" — Egy pillanatig bénultan meredek rá. A húgom árnya ott ingadozik közöttem és a Sötétség Királynője között. Iszonyodva látom, amint mind az öt fej dühödten hátrahajlik, üvöltésük hasogatja az eget. De nem törhetnek át a húgom árnyékán. A királynő alakja egyre jobban remeg előttem... még mindig ott van... a gonoszság sötét árnya,

semmi több..., de a hatalma óriási. A húgom után kap... Megfordulok és elrohanok. Futok, rohanok, s közben a zöld drágakő egyre mélyebbre égeti magát a testembe.

Addig rohanok, amíg minden el nem sötétül előttem. Ezzel Berem elhallgatott. Verejték patakzott az arcán, mintha valóban napok óta egyfolytában rohanna. Senki nem szólalt meg hallgatói közül. Mintha a sötét történet éppolyan kősziklákká változtatta volna őket, amilyenek a tükörfényes fekete kő körül sorakozók.

Végül Berem mély, szaggatott lélegzetet vett..., szeme összeszűkült és ismét látta a többieket.

— Utána életem hősszú szakasza következett, amelyről nem tudok semmit. Amikor végre magamhoz tértem, már olyan voltam, amilyennek most is láthattok. Először arra gondoltam, hogy az egész valami lidércnyomás volt, egy borzalmas álom. Akkor azonban megéreztem a zöld ékkő tüzét a mellemben, és rájöttem, hogy ez mégis valóság.

Fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Lehet, hogy kábulatomban keresztül-kasul bejártam Krynn egész földjét. Marcangolt a vágy, hogy visszatérhessek Nerakába. Mégis, az volt az egyetlen hely, amelyről tudtam, hogy oda nem mehetek el soha. Nem volt hozzá bátorságom.

Hosszú évekig vándoroltam ezután, de sehol sem lelhettem békére, sehol sem pihenhettem meg, számtalanszőr meghaltam, csak hogy feltámadjak megint. Bármerre jártam, csak a gonosz garázdálkodásáról hallőttam a földjeinken és tudtam, hogy mindennek én vagyok az oka. Egyszer csak megjelentek a sárkányok és a sárkányemberek is, és csak én tudtam, mit jelent mindez. Csak én, egyedül én tudtam, hogy a Királynő elérkezett hatalma csúcsára, és arra készül, hogy meghódítsa az egész világot. Egyetlen dolog hiányzik neki ehhez..., és az én vagyok! Hogy miért? Nem tudom biztosan. Csak annyit érzek, hogy erővel be akarok csukni egy ajtót, amelyet kívülről feszeget valaki. És belefáradtam..., nagyon...

Berem hangja megbicsaklott. — Annyira fáradt vagyok...! — mormolta és a tenyerébe temette az arcát. — Legyen már vége egyszer...!

A többiek hosszan hallgattak, keresték a történet értelmét, amely leginkább valami homályos, éji órán elpusmogott, gyermekeket ijesztő dajkamesére emlékeztetett.

— És mit kell tenned, hogy bezárhasd azt az ajtót? — kérdezte végül Tanis.

— Nem tudom — válaszolta Berem tompa hangon. — Csak annyit tudok, hogy valami erő vonszol Neraka felé, pedig ez az egyetlen hely Krynn minden földjén, ahová nincs bátorságom elmenni! Ez... ezért futottam el tőletek!

— Pedig mindenképpen el kell menned oda! —jelentette ki Tanis csöndesen, de határozottan. — Mégpedig velünk együtt. Melletted leszünk! Nem hagyunk magadra! Berem megrázkódott és megcsóválta a fejét. Váratlanul mozdulatlanná dermedt, majd elvörösödő képpel fölnézett. — Igen! — kiáltotta. — Nem habozhatok tovább! Veletek megyek! Ti majd megvédtek engem...!

— Mindent megteszünk! — mormolta Tanis, de közben látta, hogy Caramon az égre emeli a szemét, majd elfordul. — Most inkább nézzük meg, hogy juthatunk ki innen!

— Én már megtaláltam a kiutat — sóhajtott föl Berem. — Már majdnem át is értem a túloldalra, amikor meghallottam a törpe kiáltását. Erre! — mutatott egy másik szűk nyílásra a sziklák tövében. Caramon felnyögött és bőszszúsan nézte a karját borító karcolásokat. Egyenként, lassan benyomakodtak a nyílásba.

Tanis ment utolsónak. Visszafordult és még egy, végső pillantást vetett a kopár helyszínre. A sötétség gyorsan ereszkedett le a katlanra... Az azúrkék ég először bíborvörösre, majd koromfeketére váltott. A különös kőtömbök mintha még összébb szorultak volna a sűrűsödő homályban. A fél-elf már nem láthatta a tükörfényes kőfelületet, ahol Fizbannak nyoma veszett.

Furcsa volt a gondolat, hogy Kova eltávozott közülük. Hatalmas űr maradt utána. Még most is mintha hallotta volna a törpe zsörtölődését, amint a különféle bajaira és fájdalmaira panaszkodik, vagy éppen a surranóval torzsalkodik.

Tanis egy pillanatig még küzdött önmagával, addig kapaszkodott öreg barátjába, ameddig csak tudott. Azután csak megbékélt a sorssal... és útjára engedte Kovát. Megfordult és átkúszott a szűk sziklarepedésen. Többé ne is lássa Isten otthonát!

Az ösvényre visszatérve, addig törtettek előre, míg egy kis barlanghoz nem értek. Itt szorosan összebújtak... nem mertek tüzet gyújtani ilyen közel Nerakához, a sárkányseregek főhadiszállásához. Egy darabig senki nem szólt semmit... azután elkezdtek beszélgetni Kováról. Útjára bocsátották a törpét... ahogyan már Tanis korábban megtette. Kellemes emlékeket idéztek föl öreg barátjukról.

Szívből kacagtak, amikor Caramon fölemlegette egykori útjuk történetét... Hogyan borította föl a csónakot, amikor puszta kézzel próbált elkapni egy halat... és Kovát persze belefordította a vízbe! Tanis azt az esetet idézte föl, amikor Tass és a törpe először találkozott... A surranó éppen megpróbált eliszkolni egy karkötővel, amelyet a törpe kovácsolt, hogy nyomban túladjon rajta a vásárban. Tika azokra a mesés játékokra emlékezett, amelyeket a törpe készített neki. Eszébe jutott Kova nagylelkűsége, amikor az apjának nyoma veszett..., és a törpe a házába fogadta a kölyöklányt, amíg Otik szállást és munkát nem adott neki.

Sorra követték egymást a különféle derűs visszaemlékezések, amíg, az éjszaka küszöbén, gyászuk kissé enyhült és kezdtek a sorssal megbékélni.

Legalábbis... a legtöbbjük.

Később... az éjszakai őrség sötét magányában, Tasslehoff ott üldögélt a barlang bejárata előtt és némán bámulta a csillagokat. Kova sisakját szorongatta apró kezében és számolatlanul gördültek le arcán keserű könnyei.

A SURRANÓ REGGELI ÉNEKE

5.

Neraka

Mint kiderült, és ahogy a társaság is rájött hamarosan, egyáltalán nem volt nehéz eljutni Nerakába.

Sőt, halálosan könnyű volt a dolog.

— Az istenek nevében, mi történik ott lent... – motyogta Caramon, amint a rablott sárkánypáncélba öltözött Tanisszal együtt lefelé bámultak a síkságra a Neraka melletti rejtett megfigyelőhelyükről.

Kanyargó fekete vonalak húzódtak a kopár síkságon át a százmérföldes körzetben látható egyetlen épület... a Sötétség Királynője Temploma felé. Úgy nézett ki, mintha viperák siklanának le százszámra a hegyoldalról... ám azok egyáltalán nem viperák voltak. Az azoknál ezerszer erősebb sárkányseregek vonultak ott. A messzeségbe néző két férfi láthatta, amint a lándzsákon és pajzsokon megvillan a távoli fény. A magas póznák tetején fekete, vörös és kék zászlók lobogtak, felvillantva a Sárkány Nagyurak hatalmi jelvényeit. Magasan fölöttük sárkányok népesítették be az eget, rémítő szivárványt emelve: vörös, kék, zöld és fekete színek váltogatták egymást. A falak övezte templomerőd fölött két, hatalmas repülő erőd lebegett. Árnyékuk maga volt a múlhatatlan éjszaka mindazok számára, akik valaha meglátták.

— Tudjátok — dörmögte Caramon csöndesen —, még csak nem is olyan rossz, hogy az öreg ide terelt vissza bennünket. Biztosan halomra gyilkoltak volna, ha a rézsárkányainkkal beleszáguldunk ebbe a zűrzavarba!

— Igen — helyeselt Tanis szórakozottan. Arról az "öregemberről" gondolkodott éppen, próbálta összerakni a részleteket, visszaemlékezni rá, mit látott saját maga és mit mesélt neki róla Tass. Minél többet töprengett Fizbanról, annál jobban kirajzolódott előtte az igazság. "Lúdbőrös" lett tőle a bőre, ahogy Kova mondaná.

Kovára gondolva, a szíve fájdalmasan összeszorult és igyekezett elűzni magától a törpe... és nyomában a vénember emlékét. Rengeteg gond és teher nehezedett rá ettől a pillanattól... és nem létezhetett olyan vén mágus, aki ebből a kalamajkából kisegíthette volna.

— Nem tudom, mi történik — mondta Tanis nyugodtan —, de az a mi javunkat szolgálja. Emlékeztek rá, mit mondott egyszer Elistan? Mishakal Korongjaiban meg van írva, hogy egyszer a gonosz önmaga ellen fordul. A Sötétség Királynője mindenáron összpontosítja most az erőit. Biztosan arra készül, hogy az utolsó, halálos csapást mérje Krynn földjére. Épp ezért könnyen egérutat nyerhetünk az általános felfordulás közepette. Szerintem senki sem figyel majd föl a foglyokat kísérő két gárdistára.

— Ezt csak hiszed — jegyezte meg Caramon sötéten.

— Legalábbis imádkozom érte — válaszolta Tanis csöndesen.

Neraka kapuőrségének kapitánya keserűen sértett ember volt. A Sötétség Királynője éppen haditanácsot tartott és a háború kezdete óta most másodízben gyülekeztek össze az Ansalon földjét dúló Sárkány Nagyurak. Már negyedik napja sereglettek megállás nélkül Nerakába, s azóta a kapitány élete nem, volt más, mint folytonos lidércnyomás. A Nagyurak, az előírás szerint, a rangjuknak megfelelő sorrendben léphettek csak be Neraka kapuján. Ennek megfelelően Lord Ariakas léphetett be elsőként személyes kíséretével, csapataival és sárkányaival, utána Kitiara, a Sötét Hölgy, csapataival, testőrségével és sárkányaival, majd a Takar városából való Lucien, testőrségével és csapataival és így tovább, egészen Varangyh Sárkány Nagyúrig, a keleti határvidékről. A rendszer többet jelentett egyszerű rangsorolásnál. Célja az volt, hogy nagyszámú csapatok, sárkányok és segéderők mozogjanak ki-be egy olyan helyen, amelyet sohasem készítettek föl nagyobb csapattestek fogadására vagy ellátására. Persze, mindebben az is közrejátszott, hogy egyetlen Nagyúr sem volt hajlandó belépni a másikénál akár egy fővel is kevesebb testőr társaságában. A rendszer mindaddig pompásan működött, míg, sajnos, Lord Ariakas meg nem érkezett... kétnapi késéssel.

Vajon szándékosan cselekedett-e így, hogy ezáltal zavart okozzon? A kapitánynak fogalma sem volt róla, megkérdezni sem merte volna... bár az egész kérdésről megvolt a maga személyes véleménye. Mindez azt jelentette, hogy azok a Nagyurak, akik már Ariakas előtt megérkeztek, kénytelenek voltak a templom épületein kívül letáborozni, míg a Nagyúr meg nem ejti bevonulását. Ez természetesen iszonyatos fejetlenséghez vezetett. A sárkányfattyak, goblinok és ember-zsoldosok már alig várták, hogy megszemlélhessék a templomtéren sietve fölvert sátorváros gyönyörűségeit. Hosszú utat tettek meg idáig és méltán háborogtak, amikor ezt megtagadták tőlük.

Sokan másztak át a falakon az éj leple alatt és özönlötték el a kocsmákat. Sorra törtek ki a verekedések, mivel mindegyik Nagyúr csapatának tagjai csak a saját parancsnokának engedelmeskedett, másnak nem. A templom alatti tömlöcök máris dugig voltak. A kapitány végül is megparancsolta a darabontjainak, hogy a részegeket rakják föl kordékra és minden reggel hordják ki őket a város melletti mezőre, ahol majd elbánnak velük földühödött parancsnokaik.

Veszekedés tört ki még a sárkányok között is, mivel mindegyik vezető sárkány parancsolni akart az összes többinek. Például egy nagy zöld sárkány, bizonyos Vérontó Cian meg is ölt egy kisebb vöröset, valami elejtett szarvas miatt. Cian balszerencséjére az a vörös a Királynő egyik kedvence volt.

A nagy zöld tehát mosta nerakai templom alatti tömlöcök egyikében raboskodott és farkának csapkodásával nemegyszer keltette holmi földrengés benyomását az odafönt reszketőkben.

A kapitány már harmadik napja pocsékul aludt. Amikor a harmadik nap reggelén végre hírül vette, hogy Lord Ariakas megérkezett, térden állva rebegett hálát érte az isteneknek. Sebesen föllármázta beosztottjait és kiosztotta a megfelelő parancsokat a diadalmenet előkészítésére. Minden simán zajlott, míg Varangyh néhány száz sárkányfattya föl nem figyelt rá, hogy Ariakas csapatai ünnepélyesen vonulnak be a templomtérre. Részeges és gyengekezű parancsnokaik ellenőrzése híján, ők is megpróbáltak részesedni a mulatság örömeiből. A kavarodás miatt megdühödött Ariakas tisztjei parancsot adtak a rendbontók visszaverésére. Erre... természetesen kitört a káosz.

A lárma miatt felbőszült Királynő kirendelte a korbáccsal, acéllánccal és bunkóval fölfegyverzett testőreit. Fekete köpönyeges varázslók vegyültek közéjük, sötét papok társaságában. A sok korbácsolás, kupán vágás és sötétbűvölés eredményeképpen a rend végül nagy nehezen helyreállt. Lord Ariakas és csapatai végre rendben, ha nem is diadalmenetben, bevonulhattak a templomtérre.

Már jól benne járhattak a délutánban... a kapitány teljesen elveszítette minden időérzékét (azok a nyavalyás légierődök eltakarták a napot), amikor lihegve megjelent előtte a várkapu egyik őre.

— Mi van már megint? — förmedt a katonára a kapitány, mérgesen rávetve egyik villogó szemét (a másikat Silvanestiben hagyta, az elfekkel vívott csatában). — Újabb csetepaté? Vágd kupán őket és vesd a tömlöcbe! Nem vagyok jól...

— Nem csetepaté, uram — motyogta az ember-parancsnoka előtt reszkető goblin csatlós. — A... kapuőrségtől küldtek i...ide. K...két tiszt, fo... foglyokkal k.. .kér bbbe...bocsáttatást. A kapitány elkáromkodta magát mérgében. Mi jöhet még ezek után? Majdnem azt mondta a goblinnak, hogy menjen vissza és eressze be őket! Az egész város úgyis tele van már mindenféle rabszolgákkal és foglyokkal... még egy pár igazán nem számít! Kitiara Nagyúr csapatai már gyülekeznek odakint, és bebocsáttatásra várnak. Készen kell állnia a hivatalos fogadtatás lebonyolításához.

— Miféle foglyokról van szó? — kérdezte ingerülten ás kapkodva próbálta rendbe szedni az asztalán szétszórt papírokat, hogy maga is idejében ott lehessen a bevonulásnál. — Rászeg sárkányfattyak? Gyorsan vidd őket a...

— Asz ...asszem v...velem kellene jö...jönnie, uram! — A goblin erősen verejtékezett ás egy izzadó goblin egyáltalán nem kellemes társaság. — Va...van ott egy pár ember ás egy su...surranó is, uram!

— Azt mondtam, hogy... — mennydörögte a kapitány a homlokát összeráncolva és egy pillanatra elhallgatott... — Egy surranó? És merő véletlenségbot nincs ott egy törpe is? — kérdezte némi friss érdeklődéssel.

— N...nincs, amennyire én láttam, uram — felelte a szerencsétlen goblin —, d...de el is tó. ..téveszthettem abban a tömegben, u...uram.

— Máris jövök — mordult föl a kapitány. Sietve felkötötte a kardját ás a goblin nyomába eredt, a főkapu felé.

Ott, ebben a pillanatban viszonylagos rend uralkodott. Végre Ariakas egész serege letáborozhatott a sátorvárosban. Kitiaráé még harcolt ás küszködött... sorakozott a bevonulás reményében. Közben vészesen közeledett a diadalmenet szertartásának ideje. A kapitány gyors szemlét tartott az előtte fölsorakozott csapatok fölött, közvetlenül a bejárati kapu mögött.

Két magasabb rangú sárkánytiszt állt őrt egy kis csapat megfélemlített fogoly mellett. A kapitány figyelmesen megszemlélte a foglyokat, és azonnal az eszébe jutott a mindössze két nappal korábbi parancs. Az utasítás úgy szólt, hogy főleg egy törpére figyeljen, aki egy surranó társaságában mászkál. Velük lehet még egy elf-lord is ás egy hosszú, ezüstös hajú elf-nő... aki valójában nem más, mint egy ezüst sárkány! Ezek voltak annak az elf-nőnek a társai, akit a Sötétség Királynője tartott fogva, ás arra számított, hogy valamennyien de legalábbis néhányan megpróbálkoznak majd a kiszabadításával.

Nos, igaz, itt van a surranó, viszont a lány vörös hajú, ás ha valóban sárkány, akkor a kapitány nyilvánosan megeszi a sisakját. Az a kopottas, deres szakállú öregúr egész biztosan ember ás nem törpe vagy éppen elf-herceg! Akárhogy is nézte, sehogy sem fért a fejébe, miért érdemes két sárkánytisztnek foglalkoznia ilyen semmirekellők foglyul ejtésével.

— Vágd el a torkukat és azzal kész, ne háborgass ilyen csacskaságokkal — morogta a kapitány savanyú ábrázattal. — Különben is szűkében vagyunk a börtöncelláknak.

Takarítsd el őket!

— Hmm, micsoda pocsékolás! — dörögte az egyik tiszt, egy hatalmas termetű férfi... a karja, akár valami fatörzs. Elkapta a vörös hajú lányt ás durván előretaszította. — Úgy hallottam, hogy az ilyesfélékért jó pénzt adnak a rabszolgapiacon.

-Ebben igazad lehet-morogta a kapitány ás ép szemével végigmérte a lány vonzó termetét, amelyet... legalábbis az ő véleménye szerint... elcsúfított a rozsdás páncéling. — De azt már el sem tudom képzelni, hogy ezzel a csürhével mit kezdesz! — ezzel megbökte a surranót, aki nyomban éles visítással válaszolt, de máris elhallgatott a másik sárkánytiszt keze alatt — végezz velük...

A nagydarab sárkánytiszt erre teljesen ledöbbent ás csak pislogott tétován. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, a másik tiszt, aki mindeddig a háttérbe húzódott hallgatagon... most előrelépett.

— Ez az ember mágia-űző — mondta — és a surranó, legalábbis szerintünk, kém lehet. A Dargaard-szoros mellett kaptuk el.

— Hát miért nem ezzel kezdtétek — ordított rájuk a kapitány —, ahelyett, hogy itt vesztegetnétek az időmet?! Jól van, igyekezzetek és lakat alá velük! — kiáltotta a kapitány sietve, miután fölrikoltottak a harsonák. Elérkezett az ünnepélyes szertartás órája... a súlyos acélkapu megremegett és lassan kinyílt. — Jól van, lepecsételem a papírjaitokat... ide velük!

— Azok nincsenek... — szólalt meg a nagydarab tiszt.

— Miféle papírokra gondolsz? — vágott közbe a szakállas tiszt és belekotort az iszákjába. — Valami azonosítási...

— Affene! — csattant föl a kapitány türelmetlenül. — A parancsnokotok engedélyét foglyok ejtésére!

— Ilyesmit nem kaptunk, uram — mondta hűvösen a szakállas. — Ez valami új rendelkezés? —Nem... nem az —mérte végig őket gyanakvón a kapitány. — Hogy jöhettetek át a frontvonalon enélkül? És hogy képzelitek, hogy visszamehettek? Nyilván terveztek egy kis kiruccanást a pénzen, amit ezekért kaptok, nem igaz?

— Nehem! — bődült föl a nagydarab tiszt mérgesen megvillanó szemmel. — Csak a parancsnokunk elfelejtette talán, ennyi az egész! Akad neki éppen elég dolga és nem sok ész áll a rendelkezésére, ha érted, amit mondok! — és vészjósló tekintettel meredt a kapitányra.

Ekkor szélesen kitárult a kapu és megszólaltak ismét a harsonák. A kapitány mérgesen fölsóhajtott. Ebben a pillanatban éppen a fogadóbizottság közepén kellett volna állnia, hogy tiszteleghessen Kitiara Nagyúrnak. Magához intette hát a Sötétség Királynője közelben lófráló testőreinek egyikét.

— Vidd le őket! — intett a foglyok felé és megigazgatta egyenpáncélját. — Ott majd megmutatjuk nekik, mit csinálunk a szökevényekkel!

Miközben elsietett, elégedetten látta, hogy a Királynő testőrei teljesítik a parancsát: gyorsan és ügyesen megragadják a két sárkánytisztet és máris lefegyverezik őket. Caramon rémülten nézett Tanisra, miközben a sárkányfattyak elkapták a karját és derekáról lecsatolták a kardszíját. Tika szeme tágra nyílt a rémülettől... egyáltalán nem így kellett volna alakulniuk a dolgoknak! Berem a hamis pofaszakálla mögé rejtőzve is úgy nézett ki, mint aki nyomban fölüvölt vagy elrohan... vagy egyszerre teszi mind a kettőt. Még Tasslehoff is kissé döbbentnek látszott a terv hirtelen megváltozása miatt. Tanis észre is vette, hogy a surranó szeme körbevillan... keresi a menekülés útját.

Tanis kétségbeesetten gondolkodott. Azt hitte, hogy minden lehetséges körülményre fölkészült, amikor kifundálta a Nerakába való bevonulásuk tervét, de egyvalamire nyilvánvalóan nem gondolt. Az még csak eszébe sem jutott, hogy a sárkánysereg katonaszökevényeként tartóztatják majd le. Ha az őrök lehurcolják Őket a tömlöcbe, mindennek vége! Abban a pillanatban, hogy megfosztják a sisakjától, fölismerik benne a fél-elfet. Akkor biztosan a többieket is alaposabban megvizsgálják... fölfedezik Beremet... Benne rejlett az igazi veszély. Nélküle, Caramonnal és a többiekkel még valahogy megúszhatta volna a dolgot. Nélküle...

Kürtszó harsant és éktelen üdvrivalgás tört ki, amikor egy hatalmas kék sárkány, hátán egy Nagyúrral belépett a templom kapuján. A Nagyúr láttán Tanis szíve fájdalmasan összeszorult, de ugyanakkor vad ujjongás töltötte el. A tömeg Kitiara nevét üvöltve előrelódult és egy pillanatra az őrök figyelme is elterelődött róluk, amint arra ügyeltek, nem esik-e valami bántódása a Nagyúrnak. Tanis egészen közel hajolt Tasslehoff füléhez.

— Tass! — suttogta gyorsan a lárma leple alatt és abban reménykedett, hogy a surranó emlékszik annyira az elfnyelvre, hogy megértse. — Mondd meg Caramonnak, hogy játssza tovább is a szerepét. Bármit teszek, bíznia kell bennem! Most minden ettől függ! Nem számít, mit csinálok, érted?

Tass döbbenten meredt Tanisra, majd tétován bólintott. Nagyon régen volt már, amikor utoljára elf-nyelvből kellett fordítania.

Tanis csak reménykedhetett benne, hogy megértette. Caramon egy szót sem értett elfül, de a fülsiketítő rivalgás dacára sem kockáztathatta meg, hogy köznyelven szóljon hozzá. Az egyik őr még így is fájdalmasan megcsavarta a karját és rámordult, hogy hallgasson. Á rivalgás lassan elhalt, a tömeget az őrök visszaszorították, visszapofozták a helyére. Miután meggyőződtek róla, hogy minden rendben van, megfordultak, hogy elvezessék foglyaikat.

Ekkor Tanis váratlanul megbotlott és elesett, őrét is magával rántva, aki fejjel zuhant előre a porba.

— Talpra, mocsok! — káromkodott a másik őr a korbácsa nyelével döfködve a fél-elfet, majd az arcába is vágott vele. Tanis az őrre vetette magát és megragadta a korbácsot markoló kezét. Minden erejét beleadta a lendületbe, mire a katona fölbukfencezett. Egy másodperc töredéke alatt Tanis kiszabadult.

Jól tudta, hogy a pribékek máris a nyomában vannak, hogy Caramon döbbenten mered rá... mégis megpróbált közelebb férkőzni a hatalmas kék sárkány hátán pompázó, királyi alakhoz.

— Kitiara! — ordította abban a pillanatban, hogy az őrök megragadták. — Kitiara! — üvöltötte még egyszer rekedt, szaggatott hangon, amely mintha a mellkasa mélyéből tört volna elő. Vadul küzdött fogva tartóival és sikerült kiszabadítania egyik karját. Megragadta a sisakját, letépte a fejéről és levágta a porba.

Nevének hallatán a kék, sárkánypikkelyes páncélba öltözött Nagyúr odafordult felé. Tanis látta, amint barna szemét álmélkodva rámereszti félelmetes sárkánymaszkja alól. Árra is fölfigyelt, hogy a hatalmas, kék hímsárkány izzó szeme szintén felé fordult.

— Kitiara! — kiáltotta még egyszer és a kétségbeesése szülte erővel lerázva fogva tartóit, ismét előrelendült. A tömegből ekkor egyszerre több sárkányfattyú vetette rá magát, leteperték és mindkét karját leszorították a földre. Tanis tovább küzdött velük, megpróbált úgy fordulni, hogy a Nagyúr szemébe nézhessen.

— Állj, Skie — szólalt meg Kitiara és kesztyűs kezét parancsolón tette a sárkány nyakára. Skie engedelmesen megállt, karmai csikorogva csúsztak meg az utca kövezetén. Tanisra meresztett szemében azonban féltékenység és gyűlölet villogott.

Tanis visszafogta a lélegzetét, szíve majd kiugrott a helyéből. Attól rettegett, hogy Tass elkiáltja majd magát, mert nem értette meg, amit elfül mondott neki és a barátai a segítségére sietnek, és attól is félt, hogy. Kitiara a háta mögé néz és észreveszi, sőt, fölismeri a féltestvérét, Caramont. Megfordulni azonban nem mert, hogy megnézze, mi van a barátaival. Csak abban reménykedett, hogy Caramonnak lesz annyi esze és belé vetett bizalma, hogy igyekszik félrehúzódni...

Ekkor megjelent a kapitány, gonosz, félszemű képét eltorzította a vak düh. Már emelte is csizmás lábát, hogy fejbe rúgja Tanist, elnémítsa ezt az akadékoskodó bajkeverőt. — Állj! — szólalt meg ekkor egy hang.

Á kapitány olyan hirtelen torpant meg, hogy elveszítette az egyensúlyát.

— Engedjétek el! — hangzott a következő utasítás.

Á csatlósok vonakodva elengedték Tanist és a Sötét Hölgy parancsolóintésére hátraléptek.

— Mi lehet olyan fontos,: parancsnok, hogy megzavarod a bevonulásomat?-kérdezte Kitiara hűvösen, a sisak alatt eltorzult hangon.

Tanis megkönnyebbülten, de rogyadozó lábbal talpra kecmergett és előrebotorkált a Nagyúrhoz. Amint közeledett, meglátta, hogy Kitiara barna szeme megvillan a meglepetéstől. Á nő élvezte a helyzetet: újabb játék a régi játékszerrel. Tanis megköszörülte a torkát és merészen megszólalt.

— Ezek az idióták letartóztattak, mint szökevényt — jelentette ki —, csupán azért, mert az a hülye Bakaris nem adott megfelelő papírokat.

-Gondom lesz rá, hogy elnyerje méltó büntetését, amiért kellemetlenséget okozott neked, jó Tanthalasom — válaszolta Kitiara. Tanis kiérezte hangjából a visszafojtott nevetést. — Hogyan merészelted ezt tenni? — fordult a nő hirtelen a kapitány felé villogó szemmel, miközben a szerencsétlen rémülten remegett a sisakos Nagyúr haragja láttán.

— É...én csak a p...parancsot teljesítettem, uram — makogta és úgy reszketett, akár egy nyomorult goblin.

— Tűnj a szemem elől, vagy a sárkányom ebédje leszel! — parancsolta Kitiara uralkodói, kézmozdulat kíséretében. Ugyanazzal a lendülettel Tanis felé nyújtotta a kezét. — Fölajánlhatom, parancsnok, hogy csatlakozz hozzám... némi kárpótlásként?

— Köszönöm, lordságod! — dünnyögte Tanis.

Tanis sötét pillantást vetett a kapitányra, elfogadta Kitiara felé nyújtott kezét és fölszállt mellé a kék sárkány hátára. Gyorsan végignézett a tömegen, mialatt Skie a gazdája ösztönzésére meglódult. Megrémült, hogy nem látta, amit keresett, de aztán megkönnyebbüléssel vette észre Caramont és a többieket, amint őreik elvezetik őket. A nagydarab harcos megbántott, csodálkozó szemmel nézett föl rá, amikor elhaladt előttük. Vagy Tass időben átadta neki az üzenetét, vagy magától is volt annyi esze, hogy eljátssza a szerepét. Caramon talán mégiscsak megbízik benne... Tanis nem tudhatta biztosan. A barátai most biztonságban vannak... mindenesetre nagyobb biztonságban, mint vele voltak.

Lehet, hogy most látom őket utoljára, hasított belé a fájdalmas gondolat. De nyomban hevesen megrázta a fejét... nem szabad, hogy elhatalmasodjon rajta a kishitűség. Oldalra pillantva észrevette, hogy Kitiara barna szeme a gúny és a leplezetlen csodálat keverékével néz rá.

Tasslehoff lábujjhegyre állva próbálta kilesni, mi történhetett Tanisszal. Ordítozást és üvöltözést hallott, aztán minden elcsöndesedett. Végül meglátta, amint a fél-elf fölkapaszkodik a sárkányra, Kitiara mellé. A menet újra megindult. A surranó látni vélte, hogy Tanis felé néz, de ha így is volt, nem mutatta a fölismerés jelét. Az őrök átterelték foglyaikat a háborgó tömegen... és Tass hamarosan szem elől tévesztette barátját. Az egyik martalóc oldalba bökdöste Caramont rövid kardjával.

— Szóval a pajtásotok a Nagyúrral furikázik, ti meg megrohadhattok a tömlöcben — mondta a sárkányfattyú vihogva.

— Biztos nem feledkezik meg rólam — motyogta Caramon maga elé.

A sárkányfattyú elvigyorodott és oldalba bökte a társát, aki Tasst a karmos mancsával, a grabancánál fogva vonszolta maga után. — Hát persze, hogy eljön majd értetek, ha egyszer kiszabadul az ágyából!

Caramon elvörösödve vicsorgatta a fogát. Tasslehoff riadtan pislogott a nagydarab harcosra. A surranónak még nem volt rá módja, hogy átadja Caramonnak Tanis üzenetét és attól félt, hogy a nagy melák még elront mindent, bár Tassnak fogalma sem volt róla, mit lehetne itt még jobban elrontani. De mégis...

Ám Caramon csak sértett büszkeséggel fölvetette a fejét. —Én már kint leszek, mielőtt beesteledik — dörmögte mély baritonján. — Annyi mindenen mentünk már keresztül együtt... semmi esetre sem hagyhat cserben!

Tass kiérezte Caramon hangjából a keserűséget, ezért megpróbált valahogy közelebb férkőzni hozzá, hogy megmagyarázhassa a helyzetet. De ebben a pillanatban Tika visított föl haragjában. Fejét visszafordítva Tass meglátta, hogy az egyik sárkányfattyú a lány blúza után kapkod... förtelmes mancsa máris véres karmolásokat hagyott a nyakán. Caramon rábődült, de már későn. Tika a pincérlányok legjelesebb hagyományainak szellemében, visszakézbők alaposan bemázolt egyet a martalóc hüllőképébe.

A felbőszült sárkányfattyú fellökte Tikát és már emelte is a korbácsát. Tass meghallotta, amint Caramon hatalmasan szívja be a levegőt és összehúzta magát, várva az elkerülhetetlen véget.

— Hé, ne bántsd! — ordított az őrre Caramon. — Hacsak nem akarsz súlyos büntetést. Lord Kitiara megparancsolta, hogy hét ezüstöt kérjünk érte, de nem kapjuk meg, ha kárt teszel benne!

A sárkányfattyú megingott: igaz, hogy Caramon fogoly, de a társával együtt láthatta, milyen szívélyesen fogadta a barátját a Sötét Hölgy. Vajon belekössenek-e egy másik alakba, aki talán éppen úgy a Nagyuruk kegyeiben osztozik? Inkább nem! Durván fölráncigálták és előretaszigálták a lányt.

Tasslehoff megkönnyebbülten fölsóhajtott, majd aggályos pillantást vetett hátra, Beremre, mivel a férfi szerinte túlságosan is nyugodt volt. Nem is tévedett: az Örökember mintha egy másik világban járt volna. Kiguvadt szeme különös kifejezéssel bámult előre, a szája tátva, szóval majdnem félbolondnak látszott. De legalább nem úgy nézett ki, hogy valami bajt keverhetne. Úgy látszott, hogy Caramon is tovább játssza a szerepét és Tikával sem lesz semmi baj. Szóval egy darabig rá senkinek nincs szüksége. Tass megkönnyebbülten fölsóhajtott és kíváncsian nézegette a templomnegyed épületeit, már amennyire tehette a gallérját markoló pribéktől.

Nyomban meg is bánta: Neraka pontosan olyan volt, amilyen a híre, egy koszos kis falu, amelyet a templomot kiszolgálóknak építettek, s amelyet most bolondgomba módjára növekedő sátorváros vett körül.

Az épületegyüttes túlsó oldalán maga a templom ragadozómadárként magasodott a település fölé..., ocsmány tömege mintha még a mögötte sorakozó hegyeket is uralta volna. Bárki érkezett is Nerakába, első pillantása föltétlenül a templomra esett. Ezután már akárhová nézett, bármivel foglalkozott éppen, a templom rémképe mindig vele maradt, még álmában is.

Tass is csak egyetlen pillantást vetett rá és hideg borzongással már kapta is félre a szemét. A következő látvány sem volt sokkal jobb. A sátorvárosban csak úgy nyüzsgött a sokféle csapat: sárkányfattyak, ember-zsoldosok, goblinok és hobgoblinok seregei őgyelegtek a hirtelen összetákolt kocsmák és bordélyházak között, a szennyes utcákon. Mindenféle-fajta rabszolgák tömegeit hajtották föl, hogy szolgálják foglyul ejtőiket, biztosítsák számukra gyalázatos szórakozásukat. Mocsári törpék hordái lábatlankodtak mindenfelé és fölélték a szerteszórt hulladékot. Mindent elborított a förtelmes bűz, amely mintha magából Abyss mélységes mélyéből bugyogott volna föl. Bár éppen délre járt az idő, a téren hideg és sötét volt, akárha éjszaka lett volna. Fölnézve Tass meglátta a templomtorony fölött vérfagyasztó fenségességgel lebegő repülő erődöket, körülöttük sárkányaik éberen csapongó kötelékeivel.

Amikor megindultak a nyüzsgő utcákon, Tass még reménykedett benne, hogy valahogy csak sikerül kereket oldania. Mesterien értett hozzá, hogyan tűnjön el a tömegben. Meglátta, hogy Caramon is feszülten pillog körül: a nagydarab harcosnak is valami hasonló járhatott a fejében. De alig jutottak túl néhány utcasarkon, meggyőződhettek a légierődök állandó, rémisztő figyelméről és Tass rájött, hogy reménytelen a dolog. Biztosan Caramon is ugyanerre a következtetésre jutott, mert a surranó látta, amint széles válla megereszkedik.

A megszeppent Tassnak hirtelen eszébe villant, hogy Lauranát is valahol itt tartják fogva. Mintha még a surranó derűsen élénk szellemét is megtörte volna az itteni gonosz sötétség súlya, olyan gonoszságé és homályé, amilyennek még a létezését sem tudta volna elképzelni azelőtt soha.

Őreik taszigálva sürgették őket, erővel vágtak utat a koszos, szűk utcákat elborító részeg katonák seregén. Akárhogy is próbálkozott Tass, sehogy sem tudta módját ejteni, hogy Tanis üzenetét átadja Caramonnak. Egyszer csak meg kellett állniok, amint Ő Sötét Felségének testőrcsapata masírozott végig vállt vállnak vetve az utcákon. Akik időben nem takarodtak el az útból, azokat egyszerűen falhoz penderítették a sárkánytisztek, vagy ledöntötték a lábukról és halálra tiporták őket a katonák. A társaságot is nekiszorították őreik egy düledező falnak és rájuk parancsoltak, hogy maradjanak nyugodtan, amíg el nem vonul a sereg.

Tasslehoff Caramon és egy sárkányfattyú között lapult. A pribék szorítása kissé megenyhült a gallérján, nyilván azt gondolta, hogy még egy surranó sem lehet olyan bolond, hogy ebbe a tömegbe belevesse magát. Bár Tass magán érezte a fekete hüllőszemek szúrós pillantását, mégis olyan .közel került Caramonhoz, hogy végre szólhatott hozzá. Nem teljesen alaptalanul abban reménykedett, hogy a fülsiketítő, fejfájdító trappolás közepette úgysem hallja meg más, mit beszél.

— Caramon! — suttogta. — Üzenetem van számodra... hallod, amit mondok?

A harcos nem fordult felé, csak bámult mereven előre tovább, de Tass látta, hogy az egyik szemhéja megrebben.

— Tanis azt mondta, hogy bízzunk benne — sziszegte a surranó fürgén. — Ne törődjünk semmivel... és... hogy... játsszuk tovább a... komédiát... azt hiszem, ez volt az értelme. Tass látta, hogy Caramon összevonja a szemöldökét.

— Elf-nyelven beszélt — tette hozzá Tass sértődötten. — És különben is alig hallottam. Caramon arckifejezése nem változott, hacsak nem vált még egy árnyalattal sötétebbé. Tass nyelt egyet, még közelebb húzódott és egészen a falhoz simult a termetes harcos széles háta mögött. — Az ... az a Sárkány Nagyűr — motyogta bizonytalanul —, az ... Kitiara volt, ugye?

Caramon nem válaszolt, de Tass látta, hogy az állizma megfeszül és a nyakán rángatózni kezd egy ideg.

A surranó fölsóhajtott. Megfeledkezett róla, hol van és fölemelte a hangját: — De te bízol benne, Caramon, igaz? Mert...

A mellette álló sárkányfattyú figyelmeztetés nélkül úgy szájon vágta Tasst, hogy szinte belepréselődött a falba. Tasslehoff a fájdalomtól kábultan lerogyott a földre. Sötét árnyék borult rá. A homályban nem láthatta, ki volt az, de a következő ütésre fölkészülve összehúzta magát. Ekkor megérezte, hogy erős kéz markol gyengéden szőrmebekecsébe és talpra segíti.

— Megmondtam, hogy ne bántsátok őket! — hördült föl Caramon.

— Phü! Egy surranót!? — köpött ki a sárkányfattyú.

Eddigre a testőrcsapat már majdnem teljesen elvonult előttük. Caramon felsegítette a surranót, aki megpróbált megállni a lábán, de valami igen rejtélyes módon a kövezet mindenáron ki akart csúszni alóla.

-Bo...bocsánat-hallotta valahonnan a saját motyogását. — Valahogy a lábam olyan furcsán viselkedik... — ekkor megérezte, hogy valamiféle ellenállhatatlan erő a levegőbe emeli, tiltakozón felnyüszített, de a következő pillanatban máris úgy csüngött alá Caramon széles válláról, mint egy elemózsiás tarisznya.

— Ez itt tud valamit — dörmögte Caramon mély hangján. — Remélem, nem ráztad össze annyira az agyát, hogy elfelejtse! A Sötét Hölgy nem örülne neki.

— Miféle agyát? — horkant föl a hüllőember, de Tass odafentről, Caramon hátáról úgy látta, hogy a teremtmény azért megszeppent egy kicsit.

Elindultak megint. Tass feje szörnyen zúgott, egész képe sajgott. Odakapott és érezte, hogy a vére is kiserkent, ahol a sárkányfattyú karmai fölsebezték a bőrét. Fülében olyan zümmögést érzett, mintha egész kaptárnyi méhecske fészkelte volna be magát az agyába. A világ is lomhán forgott vele, keserves szorítást okozva a gyomrában, amit csöppet sem enyhített, hogy hason fekszik Caramon páncél borította vállán.

— Milyen messzire megyünk még? — kérdezte Caramon érces hangján. — Ez a kis gazfickó nem is olyan könnyű!

Válasz helyett a sárkányfattyú előrebökött hosszú, csontos hüllőujjával.

Tass hatalmas erőfeszítéssel megpróbálta figyelmét elterelni a fájdalomról és odafordította szédülő fejét, hogy ő is lássa a céljukat. Egyetlen pillantásra futotta csak az erejéből, de az is pontosan elég volt. Ahogy közeledtek felé, az épület egyre hatalmasabbra növekedett előttük és nem csak a látásukat, hanem az elméjüket is elhomályosította látványával.

Tass visszahanyatlott. Kábultan azon töprengett magában, vajon honnan kerekedett ilyen sűrű köd hirtelen, hogy alig lát. Legutoljára ingerült hang morgása jutott el a tudatáig: — A tömlöcbe... Őfelségének, Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Temploma mélyére.

6.

Tanis alkudozik, Gakhan nyomoz

— Bort?

— Nem kell!

Kitiara megvonta a vállát. Kiemelte a kancsót a hóval teli tálból, amely hűvösen tartotta és lassú mozdulattal töltött magának, szórakozottan nézve, amint a vérvörös folyadék a metszett üvegből átfolyik a poharába. Utána óvatosan visszadugta a kristályedényt a hóba, letelepedett Tanisszal szemben és hűvösen végigmérte a fél-elfet.

Sárkánysisakját már levetette, de a páncélját még magán tartotta... azt az éjkék, arannyal díszített páncélt, amely úgy simult karcsú alakjára, mintha második bőre lenne. A helyiségben lobogó számtalan gyertya fénye megcsillant a fényezett felületen és visszaverődött az éles acélszögletekről, míg úgy nem látszott, hogy Kitiarát lángok ölelik körül. Verejtéktől csillogó fekete haja göndör keretbe foglalta az arcát. Parázsként csillogó barna szemét hosszú, sötét pillák árnyékolták.

— Mit keresel itt, Tanis? — kérdezte lágyan, mialatt ujját végighúzta a pohár karimáján és keményen a férfi szemébe nézett.

— Jól tudod te azt — felelte Tanis kurtán.

— Természetesen Lauranát — mormolta Kitiara.

Tanis megvonta a vállát, gondosan igyekezett megőrizni álarcát, mégis félt tőle, hogy ez a nő..., aki olykor saját

magánál is jobban ismeri őt, kitalálja minden gondolatát. — Egyedül jöttél? — kérdezte Kitiara és belekortyolt a borba.

— Igen — válaszolta Tanis és rezzenéstelenül állta a nő rászegeződő pillantását. Kitiara egyértelmű kételkedéssel vonta föl a szemöldökét.

— Kova meghalt —tette hozzá Tanis megbicsakló hangon. Még mostani, fenyegető helyzetében sem gondolhatott öreg barátjára fájdalom nélkül. — Tasslehoff meg elkóborolt valamerre. Sehogy sem akadtam a nyomára... különben sem gondoltam rá, hogy idehozom magammal...

— Azt megértem — mondta Kit sötéten. — Szóval Kova meghalt!

— Akárcsak Sturm! — Tanis képtelen volt megállni, hogy ezt hozzá ne tegye, összeszorított foggal.

Kit élesen nézett a szemébe. — Ja, hát a hadi szerencse forgandó, kedvesem! Mindketten katonák voltunk... ő és én — mormolta. — Ő megérti. Az ő szelleme nem gondol rám gyűlölettel.

Tanis mérgesen felhördült, de visszafogta kikívánkozó szavait. A nő igazat mondott. Sturm valóban megértené. Kitiara néhány pillanatig szótlanul figyelte Tanis arcát. Utána hangos koccanással tette le a poharát.

— És mi van a testvéreimmel? — kérdezte. — Hol...?

— Miért nem vitetsz le engem is a tömlöcbe, hogy kivallass?-mordult fel Tanis, fölkelt a székéből és járkálni kezdett a fényűzően berendezett szobában.

Kitiara fürkésző, elgondolkodó mosollyal követte. — Igen — mondta végül —, ott is kivallathatnálak... és beszélnél is, kedves Tanis. Elmondanál mindent, amire csak kíváncsi vagyok, utána pedig könyörögnél, hogy még többet is mondhass. A kínzómestereink nem csupán pompásan értenek a tudományukhoz, hanem azt szenvedélyes élvezettel is művelik. — Kitiara csábos mozdulattal fölállt és közvetlenül Tanis elé lépett. Borospoharát bal kezébe fogta, jobbját a férfi mellére tette és lassan fölcsúsztatta a válláig. — De ez itt most nem valami kihallgatás. Fogjuk rá, hogy egy nővér aggódik a családjáért. Hol vannak a fivéreim?

— Nem tudom — felelte Tanis. Keményen megragadta a nő csuklóját és elhárította magától simogató kezét. — Mindketten odavesztek a Vértengerben...

— A Smaragdemberrel együtt?

— A Smaragdemberrel együtt.

— És te, hogy menekültél meg?

— A tengeri elfek mentettek ki.

— Ezzel az erővel a többieket is megmenthették volna.

— Meglehet..., de az is lehet, hogy nem... Én mégiscsak félig elf vagyok. A többiek pedig emberek.

Kitiara hosszan meredt Tanisra. A férfi még mindig szorította a csuklóját. A nő átható tekintete hatására ujjai önkéntelenül szorosabban fonódtak rá.

— Ez fáj... — szólalt meg Kitiara lágyan. — Mondd, miért jöttél ide, Tanis? Lauranát akarod kiszabadítani ... egyedül? Még te sem voltál soha ennyire ostoba...

-Nem! —válaszolta Tanis és még erősebben megmarkolta a lány karját. — Azért jöttem, hogy megalkudjam veled. — Vess fogságba engem..., őt pedig engedd szabadon!

Kitiara nagyot nézett. Utána hátravetette a fejét és élesen fölkacagott. Gyors, váratlan mozdulattal kiszabadította a kezét Tanis szorításából, elfordult tőle, az asztalhoz lépett és újratöltötte a poharát.

Visszamosolygott rá a válla fölött. — Ugyan, Tanis — mondta és ismét fölnevetett —, hát ki vagy te nekem, hogy ilyen alkut kössek veled?

Tanis érezte, hogy elvörösödik... Kitiara kacagva folytatta:

— Foglyul ejtettem az "Aranytábornokukat", Tanis. Elvettem tőlük a szerencsetalizmánjukat..., a szépséges elf-hadvezérüket! Különben nem is volt olyan rossz tábornok, ami azt illeti. Elvitte nekik a sárkánydárdákat és megtanította harcolni őket. A bátyja hozta vissza a jó sárkányokat, mégis mindenki csak őbenne bízik. Ő tartotta össze a lovagokat, akik nélküle már régen szertefutottak volna. És te azzal állsz elő, hogy kicseréljem őt egy — és Kit széles, gőgös mozdulatot tett a kezével — egy fél-elfre, aki surranók, holmi barbárok és törpék társaságában kóborol a világban?

Kitiara ezzel olyan hevesen fölkacagott, hogy le kellett ülnie.... és letörölte kicsorduló könnyeit. — Ejnye, Tanis, nem tartod kissé túl sokra magad? Mégis, mit gondoltál, miért fogadnálak vissza? Talán szerelemből?

Ekkor hangja, mintha kissé megtört volna, nevetése valahogy erőltetetté vált. Hirtelen összevonta a szemöldökét és tétován megforgatta ujjai között a boroskupát.

Tanis nem válaszolt neki..., csak állt előtte és bőre égett a gúnyos kacaj hallatán. Kiti ara rámeredt, azután lesütötte a szemét.

— Tegyük fel, hogy igent mondok — mormolta hűvös hangon, a kezében tartott boros kupát nézve. — Mit adhatnál nekem a veszteség fejében?

Tanis mély lélegzetet vett. — A sereged főparancsnoka halott — mondta, nehezen őrizve meg hangjának nyugodtságát. — Tudom... Tass mondta el, hogy megölte. Átvenném az ő helyét.

— Beosztott tiszt lennél... a sárkányseregben? — kérdezte Kit tágra nyílt szemmel az őszinte megrökönyödéstől.

— Igen — csikordította össze a fogát Tanis, a hangja is megkeseredett.-Úgyis elveszítettük már a harcot. Láttam ezeket a repülő erődöket... még akkor sem győzhetnénk ellenük, ha velünk maradnának a jó sárkányok. De nem maradhatnak... az emberek el akarják küldeni őket. A nép sohasem bízott meg bennük igazán. Engem már csak egyetlen dolog érdekel... Engedd szabadon Lauranát... sértetlenül!

— Valóban elhiszem, hogy meg is tennéd — mormolta Kitiara csöndesen, csodálkozva. Hosszú pillanatokig némán meredt a férfira. — Meg kell fontolnom a dolgot...

Azután, mint aki önmagával vitatkozik, megrázta a fejét. Ajkához emelte a kupát, kiitta a bort az utolsó cseppig, letette az asztalra és fölállt.

— Még meggondolom — mondta még egyszer. — De most itt kell hagyjalak, Tanis. Ma este összeülnek a Sárkány Nagyurak. Ansalon minden vidékéről eljöttek erre a gyűlésre. Különben igazad van. A háborút elveszítettétek. Ma este szorul össze a vasököl. Később csatlakozol hozzám... bemutatlak Ő Sötét Felségének.

— És Laurana? — erősködött Tanis.

— Azt mondtam, hogy még meggondolom. — Sötét ránc mélyült Kitiara sima homlokára, szépen ívelt szemöldöke fölött és élesebb hangon folytatta: — Majd hoznak neked ünnepi vértezetet. Vedd föl, és készülj fel, hogy egy órán belül velem jössz! — Elindult az ajtó felé, de hirtelen még egyszer visszafordult a fél-elfhez. — Döntésem főleg attól függ majd, hogyan viselkedsz ma este — mondta ezúttal sokkal lágyabban. — Ne feledd, fél-elf, ettől a pillanattól az én szolgálatomban állsz!

A barna szempár hidegen ragyogott, úgy tartotta Tanist bűvkörében. Érezte, amint ennek a nőnek az akarata lassan elhatalmasodik rajta, mintha egy erős kéz nyomná le a csiszolt márványpadlóra. Hát igen, hisz e nő mögött ott állt a sárkányseregek ereje, ott lebegett körülötte a Sötétség Királynőjének árnyéka, abból merítette az erőt, amely az imént kis híján a földre sújtotta Tanist.

A fél-elf hirtelen rádöbbent a közöttük feszülő végtelen távolságra. A nő végletesen és végzetesen ember volt, hiszen csak az emberekben ég olyan féktelen hatalomvágy, amely még nyers elemi szenvedélyeiket is leigázza. Az emberek rövid élete olyan láng, amely nem éghet olyan tisztán, mint Aranyhold gyertyaszála vagy Sturm megrendült napvilága. Ám ez a láng pusztíthat, tűzvésszé fokozódhat, amely elemészt minden útjába kerülőt. Ő ezzel a tűzzel forralta föl hideg, lomha elf-vérét, ezt a lángot dédelgette a szívében. Most azonban olyannak látta magát, amilyenné válna tőle..., mint azoknak a tetemei, akik az égő Tarsis lángjai között lelték halálukat... egy elszenesedett hústömegnek, a közepén néma, fekete szívvel.

Ez hát az ő osztályrésze... ezt az árat kell fizetnie! Úgy helyezheti a szívét ennek a nőnek az oltárára, ahogy más maréknyi ezüstöt vet az utcalány párnájára. Ennyivel tartőzik Lauranának. Az a lány máris éppen eleget szenvedett miatta. A halála talán nem szabadítaná ki őt, de az élete lehet, hogy igen.

Tanis lassan a szívére tette a kezét és meghajolt. — Igen, uram — suttogta.

Kitiara zaklatott elmével lépett be magánlakosztályába. Érezte, amint a vére vadul száguld ereiben. A lelkesedés, a vágy, a győzelem mámorító kéje jobban megrészegítette, mint a legerősebb ital. Valahol mélyen mégis marcangolta a kétség, kíméletlen keserűséggel, mivel éppen ezt a gyönyört laposította el és tette valahogy poshadttá. Mérgesen próbálta elűzni a tudatából; mégis ismét élesen tört rá, amint kinyitotta szobája ajtaját.

Szolgái nem várták vissza ilyen korán. Még nem gyújtották meg a fáklyákat, a tüzet is még csak megrakták, de nem égett. Ingerülten nyúlt a csengőzsinór után, hogy rémült igyekezettel rázzák le magukról lustaságukat, amikor váratlanul hideg csontkéz ujjai markolták meg a csuklóját.

Az érintés olyan égető hideggel árasztotta el a vérét és csontjait, hogy majdnem megfagyott tőle a szíve. Kitiara megpróbálta kiszabadítani magát, felnyögött a fájdalomtól, de az a kéz keményen fogva tartotta.

— Nem feledkeztél meg az alkunkról?

— Nem, persze, hogy nem — felelte Kit. Igyekezett száműzni hangjából a félelem reszketését és parancsolón kiáltotta: — Engedj el!

A kéz szorítása lassan megenyhült. Kitiara hevesen elrántotta a karját és masszírozta az izmait, amelyek fölött a bőr még ilyen rövid idő alatt is kékesen elfehéredett. — Az elf-nő a tiéd lesz, persze, miután a Királynő végzett vele.

— Természetesen, másképpen nem is kellene... egy eleven nővel nem tudnék mit kezdeni... nem úgy, mint te az eleven férfiakkal... — és a sötét alak hangja idegesítően vibrált tovább a levegőben azután is, hogy elhangzottak a szavak.

Kitiara gyászős pillantást vetett az áttetsző arcra és a szikrázó szempárra, amely testetlenül lebegett a lovag fekete páncélja fölött.

— Ne légy ostoba, Soth! — mondta a lány és sietve megrántotta a zsinórt... szükségét érezte valami fénynek. — Én jól el tudom határolni a test örömeit a jól végzett munka élvezetétől..., amire te nem voltál képes, már amennyire én ismerem az életedet. — Akkor hát mik a terveid a fél-elffel? — kérdezte Lord Soth és a hangja, mint rendesen, mintha mélyen a föld alól érkezne.

-Az enyém lesz, végleg és visszavonhatatlanul — mondta Kitiara és lágyan dörzsölte meggyötört karját.

Ekkor szolgák siettek be kétségbeesve és lapos pillantásokat vetettek a Sötét Hölgy felé, rettegtek a rendszeresen bekövetkező dühkitörésétől. De a gondjaiba temetkezett Kitiara ügyet sem vetett rájuk. Lord Soth eközben beleolvadt a homályba, mint mindig, amikor kigyulladtak a gyertyák.

— A fél-elfet csak úgy tehetem végleg a magamévá, ha kényszerítem rá, hogy végignézze, miként végzek Lauranával — folytatta Kitiara.

— Ezzel ugyan aligha szerzed meg a szerelmét! — hördült föl Lord Soth.

— Nem is kell nekem a szerelme! — és Kitiara kurtán fölkacagott, miközben lehúzta a kesztyűjét és kikapcsolta a páncélját. — Én csak akarom őt! Amíg az a lány él, a gondolatai csak körülötte és az érte hozott áldozata körül járnak majd. Nem, csak úgy lehet az enyém... teljesen..., ha addig tiprom a csizmám sarkával, amíg nem lesz több alaktalan tömegnél..., akkor majd hasznát vehetem.

— De nem sokáig — vetette oda Lord Soth, mintegy mellékesen —, a halál majd megszabadítja őt.

Kitiara megvonta a vállát. A szolgák közben végeztek a dolgukkal és sietve elszeleltek. A Sötét Hölgy csak állt a gyertyafényben, némán, gondolataiba merülve, félig kioldott vérttel és szórakozottan lóbálta sárkánysisakját.

— Hazudott nekem — mormolta csöndesen egy pillanat múlva. A sisakot lecsapta egy asztalkára és darabokra tört vele egyporos porcelánvázát. Kemény léptekkel róni kezdte a helyiséget. — Hazudott! A fivéreim nem pusztultak bele a Vértengerbe... legalábbis az egyikük él, azt tudom! És ő sem halt meg... az Örökember! — Eltökélten feltépte az ajtót és kikiáltott: — Gakhan!

Egy sárkányfattyú sietett be a helyiségbe.

— Mi újság? Megtaláltad már azt a kapitányt?

— Nem, uram — válaszolta a hüllőember. Ugyanaz volt, aki Tanist követte Roncsosdban és közreműködött Laurana foglyul ejtésében. — Most éppen nincs szolgálatban, uram — tette hozzá a teremtmény, mintha ezzel bármit is megmagyarázhatna.

Kitiara megértette, miről van szó. — Járj végig minden lebujt és bordélyházat, amíg elő nem keríted! Azonnal hozd ide! Akár vasra verve, ha szükséges! Azonnal kihallgatom, mihelyst visszatértem a Nagyurak gyűléséről. Nem is, várj csak... — Kitiara egy pillanatig elgondolkozott, majd hozzátette — te kérdezed majd ki! Tudd meg, hogy valóban egyedül volt-e a fél-elf... ahogy állítja..., vagy netán mások is voltak vele? És, ha igen... A sárkányfattyú meghajolt. — Azonnal tájékoztatlak, Nagyúr.

Kitiara egy kézmozdulattal elbocsátotta, mire a hüllőember ismét meghajolt és az ajtót becsapva maga mögött eltávozott. Kitiara egy pillanatig a gondolataiba mélyedt, beletúrt göndör hajába és ingerülten újra ráncigálni kezdte vértezete szíjait.

— Ma este te is velem tartasz! — mondta Lord Sothnak és nem is nézett a halott lovag szelleme felé, eleve föltételezve, hogy még most is ott áll mögötte. — És légy résen...! Nem hiszem, hogy Lord Ariakasnak tetszik majd, amit tervezek.

Ledobta a padlóra páncéljának utolsó darabját, lehúzta bőrtunikáját és kék selyemnadrágját, kéjes szabadságérzettel nyújtózkodott egyet, majd hátrafordult, hogy meggyőződjön róla, milyen hatást tettek Lord Sothra a szavai. De a lovag nem volt ott. Meglepetten, gyorsan körülnézett a szobában.

A szellemalak ott állt az asztalka mellett, amelyen a sárkánysisak hevert a váza cserepei között. Csontkezének intésével Lord Soth a levegőbe parancsolta és maga előtt lebegtette a töredékeket. Varázserejével a levegőben tartotta őket és narancsvörösfénnyel lobogótekintetét Kitiara előtte álló, meztelen alakjára szegezte. A tűz fényében a lány bőre aranylón csillogott, fekete haja melegen fénylett.

— Te még mindig nő vagy, Kitiara — mondta Lord Soth csöndesen —, egy szerelmes asszony...

Többet a lord nem szólt és nem is mozdult, a vázacserepei mégis lehullottak a padlóra. Szellemcsizmájával végigtaposott rajtuk, amint odébb lépett, de több kárt már nem tett bennük.

— És ez fájdalommal tölt el — mondta Kitiarának, miközben lassan közeledett hozzá. — Magadat ne téveszd meg, Sötét Hölgy. Megtiporhatod őt, ahogy csak akarod, de a fél-elf mindig az urad marad:.. még a halálban is.

Ezzel Lord Soth beleolvadt a szoba homályába, Kitiara pedig hosszan bámult a tűzbe és... talán... saját jövőjét próbálta kiolvasni a lobogó lángokból.

Gakhan sebesen sietett végig a királynő palotájának folyosóján, karmos lába meg-megcsikordult a márványpadlón. A sárkányfattyú gondolatai éppoly gyorsan követték egymást, mint a léptei. Váratlanul még az is eszébe jutott, hol találhatja meg a kapitányt. A folyosó végén meglátta Kitiara seregének két őgyelgő sárkánykatonáját és egy mozdulattal maga mögé parancsolta őket. Azonnal engedelmeskedtek neki. Gakhan ugyan... többé nem rendelkezett katonai ranggal a sárkányseregben, viszont hivatalosan is a Sötét Hölgy hadsegédeként tartották nyilván. Nem hivatalosan pedig a bérgyilkosa volt.

Gakhan már hosszú ideje állt Kitiara szolgálatában. Amikor a kék kristálypálca előkerülésének híre eljutott a Sötétség Királynőjének fülébe, kevés Sárkány Nagyúr tulajdonított komolyabb jelentőséget későbbi eltűnésének. Mivel mélységesen elmerültek a háború eseményeiben, amelyek lassan kiszorítottak minden életet Ansalon északi részéből, igazán nem tűnt lényegesnek számukra egy közönséges, némi gyógyító erővel fölruházott pálca. Nem csekély gyógyító erő kellene a világ kikúrálásához, jegyezte meg Ariakas az egyik haditanács alkalmával.

Két Nagyúr azonban mégis komolyan vette a kristálypálca eltűnését. Egyikük az volt, aki Ansalonnak azon a vidékén uralkodott, ahol a pálca előkerült, a másik pedig aki ott született és nevelkedett. Egyikük egy sötét pap volt, másikuk pedig hírneves kardforgató asszony. Mindketten tisztában voltak vele, milyen veszélyes lehet ügyük számára az ősi istenek visszatértének eme bizonyítéka.

Mindketten másképpen reagáltak, talán a származásuk miatt is. Verminaard sárkányfattyak, goblinok és hobgoblinok népes csapatait küldte szét a pálca és varázsereje pontos leírásával. Kitiara pedig Gakhant indította útnak.

Gakhan volt az, aki nyomon követte Zúgószelet és vele együtt a pálcát Que-shu városáig, ő rendelte el a település lerohanását és gyilkolta halomra lakosainak többségét a pálca után kutatva.

De váratlanul hátat fordított Que-shunak, amint értesült róla, hogy a varázseszközt Vigaszban látta valaki. Nyomban odasietett, de sajnálattal kellett tapasztalnia, hogy néhány héttel elkésett. Az általa "kikérdezett" helybéliektol viszont megtudta, hogy a pálcát birtokló barbárok — a szóbeszéd szerint-csatlakoztak Vigaszbál való kalandorok kis csoportjához.

Gakhannak ekkor döntenie kellett. Egyrészt megkísérelheti, hogy követi a nyomukat, amely persze rég kihűlt már a kutatással elpocsékolt hetek alatt, vagy visszatér Kitiarához a kalandorok leírásával, hátha a Nagyúr ismeri őket. Ha így lenne, akkor a Sötét Hölgy elláthatná őt a kellő ismeretekkel, amelyek birtokában előre kiszámíthatná üldözöttei lépéseit.

Végül úgy döntött, hogy Kitiarához tér vissza, aki abban az időben északon hadakozott. Sokkal valószínűbbnek látszott, hogy Lord Verminaard több ezer fős csapatai találják meg hamarabb a pálcát és nem a magányos Gakhan. Utóbbi valóban közölte Kitiarával a keresettek pontos személyleírását, mire a lány döbbenten vette tudomásul, hogy azok az ő féltestvérei, régi fegyvertársai és volt szeretője. Kitiara azonnal rájött, hogy itt nagy erők játszanak közre, amelyek ebből a szedett-vedett csapatból komoly ellenfelet kovácsolhatnak akár a jó, akár a gonosz oldal számára. Aggályairól haladéktalanul beszámolt a Sötétség Királynőjének, akinek akkor már komoly fejtörést okozott a Bátor Vitéz csillagképének eltűnése az égcol. A Királynő természetesen nyomban megértette, hogy Paladine is leszállt a földre és kész megvívni vele. Mire azonban eljutott a tudatáig ennek a veszélye, már meg is történt a baj.

Kitiara további nyomozásra indította Gakhant. Az éles eszű sárkányfattyú lépésről lépésre követte a társaságot Pax-Tharkastól a törpék birodalmáig. Tarsisban is ő járt a nyomukban és ott el is fogták volna őket Kitiarával, ha nincs ott Alhana a griffjeivel. Gakhan türelmesen követte őket tovább. Tudott a csapat szétválásáról, híreket kapott felőlük Silvanestiből, ahol megfutamították Vérontó Cyant, a hatalmas zöld sárkányt, utána a Jégfaltól is, ahol viszont Laurana ölte meg a sötét elf-varázslót, Feal-thast. Értesült a sárkánygömbök megtalálásáról, azok egyikének megsemmisítéséről és arról, hogyan került a vézna mágus birtokába egy másik.

Gakhan volt az, aki Tanis nyomába szegődött Roncsosdban és az ő segítségével vehette üldözőbe a Sötét Hölgy a társaságot a Perechon fedélzetén. De itt is úgy alakult a játék, hogy Gakhan elől az ellenfél elzárta a döntő lépés lehetőségét. A sárkányfattyú azonban nem esett kétségbe. Gakhan tisztában volt vele, kivel áll szemben, milyen hatalmas erő szegül ellene. Igen nagy, valóban hatalmas tétre játszott.

Gakhan mindezt végiggondolta, miközben távozott a Sötétség Királynőjének Templomából..., ahol a Sárkány Nagyurak még most is gyülekeztek a legfőbb tanácskozásra... és kilépett Neraka utcáira. Még világos volt, de már a vége felé közeledett a nappal. Amint a nap lejjebb ereszkedett az égen, utolsó sugarai kiszabadultak a légierődök árnyékából, a hegyek fölött izzott és vérvörösre festette hófödte csúcsaikat.

Gakhan hüllő-tekintete nem pihent meg a naplementén. A város utcáit fürkészte ehelyett, amelyek csaknem teljesen kiürültek, mivel a sárkányfattyak többsége elkísérte uraikat a tanácskozásra. A Nagyurak ugyanis nem nagyon bíztak meg egymásban, de a királynőjükben sem. Már ezelőtt is előfordultak gyilkosságok a felséges lakosztályban és bármikor sor kerülhetett ilyesmire megint.

Gakhan ilyesmivel persze nem sokat törődött. Az ilyen esetek valójában csak az ő munkáját tették könnyebbé. Gyorsan vezette végig kis sárkány-különítményét a bűzös, szeméttel borított sikátorokon. Éppenséggel egyedül is küldhette volna katonáit a feladat végrehajtására, de Gakhan már alaposan megismerte legfőbb ellenségét és most valami sürgető érzés hajtotta előre. A baljós események szele fokozatosan fenyegető tornádóvá erősödött, és tisztában volt vele, hogy az bármely pillanatban őt is elragadhatja. Gakhan biztos akart lenni benne, hogy meglovagolhatja ezt a vihart ahelyett, hogy az a sziklához csapná őt.

— Ez az a hely — jelentette ki és megállt egy sörsátor előtt. Egy póznára tűzött táblán a "Sárkányszem" cégér díszelgett és a bejárat melletti hibás köznyelven fogalmazott felirat azt hirdette, hogy sárkányfattyaknak és goblinoknak tilos a bemenet". Belesett a koszos sátorlap résén és azonnal megpillantotta prédáját. Intett a kísérőinek, félrerántotta a lebernyeget és határozottan belépett.

Hatalmas felzúdulás fogadta a belépőket, amint a bárpult előtt tolongó ember-zsoldosok az újonnan érkezettek felé fordították elbambult tekintetüket és a három sárkányfattyú láttán dühös, tiltakozó rikoltozásban törtek ki. A lárma azonban csaknem azonnal elcsitult, mivel Gakhan lerántotta a csuklyáját és feltárta előttük hüllőképét. Mindenki azonnal fölismerte benne Kitiara pribékjét. Mintha valami lepel borult volna a helyiségre, sűrűbben, mint az áporodott füst és egyéb nyomasztó, förtelmes szagok. Az emberek italaik fölé görnyedve megpróbáltak beleolvadni a környezetbe.

Gakhan csillogó, fekete tekintetét végighordozta a tömegen.

— Ott van! — mordult föl torokhangú nyelvén és a bárpultra könyöklő egyik emberalakra mutatott. Kísérői azonnal cselekedtek: megragadták a részeg iszonyattal rájuk meredő félszemű katonát.

— Vigyétek ki, arra hátra! — parancsolta Gakhan.

Mit sem törődve a kapitány tiltakozásával és rémült könyörgésével, sem az emberek dühödt pillantásaival és fojtott fenyegetőzésével, a sárkányfattyak kivonszolták foglyukat a mocskos hátsó udvarra. Gakhan kimért léptekkel követte őket.

Az ilyesmiben jártas sárkányfattyak pillanatok alatt kijózanították a foglyukat annyira, hogy beszélni tudjon. A szerencsétlen ember rekedt üvöltözésének hallatán a kocsmatöltelékeknek teljesen elment a kedvük löttyeiktől és végül a nyomorult már képesnek látszott rá, hogy megfeleljen Gakhan kérdéseire.

-Emlékszel a sárkánytisztre, akit szökéssel vádoltak és ma délután letartóztattak? A kapitány több tisztre is emlékezett, akiket ma vallatott ki..., de mindnyájan olyan egyformák voltak... s ő pedig olyan elfoglalt. Gakhan intett martalócainak, akik azonnal és eredményesen tették a dolgukat.

A kapitány kétségbeesetten felüvöltött. Igen, igen már emlékszik..., de nem is egy, hanem két tisztről volt szó.

— Ketten voltak? — csillant föl Gakhan szeme. — Írd le a másikat!

— Nagydarab ember volt, igazi óriás... alig fért a páncéljába... és valami foglyaik is voltak... — Foglyaik? — és Gakhan hüllőnyelve villámgyorsan kicsapott, majd visszahúzódott széles szájába. — Mifélék?

A kapitány szinte boldogan engedelmeskedett: — Egy ember-nő, vörös sörénnyel és a melle akkora, mint...

— Tovább! — förmedt rá Gakhan. Karmos mancsa megremegett. Pribékjeire nézett, mire azok még erősebben szorongatták meg áldozatukat.

A nyöszörgő kapitány gyorsan elhadarta, hogyan nézett ki a másik két fogoly.

— Egy surranó! — mordult föl Gakhan és egyre izgatottabbá vált. — Tovább! Szóval egy öregember... fehérszakállú... — töprengőn elhallgatott egy pillanatra. — A vén mágiaűző? Aligha hagyták volna, hogy az a vén bolond is elkísérje őket egy ilyen fontos és veszedelmekkel teli útra. De ha nem az, akkor ki lehet? Fölszedtek talán valaki mást is? — Többet akarok tudni arról a vénemberrel! — förmedt rá Gakhan a szerencsétlenre. A kapitány reménytelenül erőltette szeszben ázott és a fájdalomtól eltompult agyát. Az öregember... fehér szakáll...

— Görnyedt?

— Nem.... magas, széles vállú... kék szemű... a tekintete éles... — a kapitány már közel járt hozzá, hogy kilehelje a lelkét. Gakhan karmos mancsával megszorította a szerencsétlen nyakát.

— Szóval, milyen a szeme?

A kapitány iszonyattal meredt a sárkányfattyúra, aki lassan kiszorította belőle a lelket. Bugyborékoló hörgéssel motyogta:

— Fiatal..., túl fiatal — ismételte meg az alig hallható szavakat Gakhan. Most már tudta, kiről van szó! — Most hol vannak?

A kapitány nagy nehezen kinyögött még egy szót, mire Gakhan reccsenő puffanással leterítette a kövezetre.

A forgószél erősödött. Gakhan úgy érezte, menten fölkapja. Egyetlen gondolat dörömbölt az agyában, miközben kísérőivel együtt hátat fordított a sátornak és elrohant a palota alatti tömlöcök felé.

"Az Örökember... az Örökember... az Örökember!!!"

7.

A Sötétség Királynőjének Temploma

— Fááj!...haggybékinn... Tas!

— Tudom, Tass. Sajnálom, de mindenképpen fel kell ébredned! Tass, kérlek!

A hangban bujkáló félelem és sürgetés áthatolt, surranó tudatát elborító fájdalmas homályon. Énjének egy része vadul szökellve üvöltötte, hogy ébredjen végre! A másik része azonban mindenáron visszakívánkozott a sötétbe, amely kellemetlen volt ugyan, de még így is jobb a kint leselkedő, magát újból rávetni kész fájdalomnál...

— Tass... Tass! — és egy kéz kíméletesen meglegyintette az arcát. A suttogó hang pattanásig feszült a visszafojtott rémülettől. A surranó hirtelen megértette, hogy úgy sincs más választása. Föl kell ébrednie! Ugyanakkor tudatának ficánkoló része arra is figyelmeztette, hogy utóbb még lemarad valamiről.

— Hála az isteneknek! — lélegzett föl Tika, amint Tasslehoff végre kinyitotta és rámeresztette a szemét. — Hogy érzed magad?

— Pocsékul — nyögte Tass kásásan és megpróbált felülni. Ahogy előre sejtette, a fájdalom előszökkent valamelyik sarokból és rávetette magát. Felhördült és a fejéhez kapott. — Tudom én... ne haragudj — simította hátra a haját Tika gyengéden.

— Én is tudom, hogy jót akarsz, Tika — nyöszörögte Tass erőtlenül —, de nem baj, ha megkérlek, hogy ezt ne csináld? Úgy érzem, mintha törpék használnák üllőnek a fejemet! Tika sietve visszahúzta a kezét. A surranó gyorsan körülnézett, amennyire tudott egyetlen látó szemével. A másik teljesen bedagadt. — Hol vagyunk?

— A templom alatti tömlöcben — suttogta Tika csöndesen. A surranó, aki ott ült szorosan mellette, érezte, mint reszket a hidegtől és a félelemtől. Még egyszer körülpillantott és azt is megértette, miért. A látványtól maga is hideglelősen összerázkódott. Bánatosan gondolt vissza azokra a régi szép napokra, amikor még nem ismerte a félelem fogalmát. Most is inkább zaklatott lelkesedést kellene éreznie, hiszen olyan helyen van, ahol még sohasem járt és ahol bizonyára rengeteg különleges dolog vár fölfedezésre.

De Tass tudta, hogy ez a borzalmak birodalma... a szenvedésé és a halálé. Máris annyi halált és annyi szenvedést látott. Gondolatai elkalandoztak Kova, Sturm, Laurana felé... Valami megváltozott Tass bensőjében. Többé sohasem lesz már olyan, mint a többi surranó. A gyászon keresztül lám, megismerte a félelmet is... nem önmagáért aggódott már, hanem másokért. Szilárdan eltökélte, hogy inkább meghal, semhogy még valakit elveszítsen azok közül, akiket szeret.

"A sötét utat választottad, de van hozzá bátorságod, hogy végig is menj rajta" — jutottak eszébe Fizban szavai.

Vajon tényleg így van-e? — gondolkodott el magában. Fölsóhajtott és a tenyerébe hajtotta az arcát.

— Tass, nee! — szólongatta Tika és meg is rázta. — Ne csináld ezt velünk! Szükségünk van rád!

Tass nehézkesen fölemelte sajgó fejét. — Jól vagyok mormolta tompán. — Hol van Caramon és Berem?

— Amott! — mutatott a lány a cella túlsó vége felé. — Az őrök egy zárkába csuktak bennünket addig, amíg nem találnak valakit, aki eldönti, mi legyen velünk. Caramon derekasan viselkedett... — tette hozzá Tika büszke mosollyal és rajongó pillantást vetett a nagydarab harcos felé, aki magába roskadva kuporgott a túlsó sarokban, a lehető legtávolabb "foglyaitól". Tika arca hirtelen elsötétült. Közelebb húzta magához a surranót. — Berem viszont nagyon is aggaszt... úgy érzem, lassacskán megháborodik.

Tasslehoff gyorsan Beremre nézett. A férfi némán kuporgott a cella mocskos kőpadlóján, tekintete üres, a feje félrehajtva, mintha fülelne valamire. Fehér álszakálla, amelyet Tika fabrikált neki kecskeszőrből, félrecsúszott és összeborzolódott. Nem sok hiányzik hozzá, hogy végleg leessen, állapította meg Tass ijedten és gyorsan kikukucskált a cella rácsos ajtaján.

A tömlöc valójában a templom alatti tömör sziklába vájt alagutak útvesztője volt. Úgy látszott, mintha a folyosók egy központi őrszobából ágaztak volna el minden irányba. Ez a szoba egy kisebb, kerek helyiség volt, amelynek egyik oldala közvetlenül a templom földszintjéről lefelé kanyargó széles csigalépcső aljára nyílt. A helyiségben egy tagbaszakadt hobgoblin terpeszkedett egy rozoga asztal mellett és a lobogó fáklya alatt békésen csócsált egy darab kenyeret, csorba köcsögből kortyolgatva hozzá valami gyanús lötyedéket. A feje fölötti szögön lógó hatalmas kulcscsomó elárulta, hogy bizonyára ő a fő börtönőr. Egyáltalán nem törődött a társasággal. Biztosan nem is igen láthatja éket a gyér fáklyafényben, állapította meg Tass, mivel a cellájuk jó százlépésnyire volt tőle egy sötét, hosszú folyosó végén.

Tass odalopakodott az ajtórácshoz és a másik irányba is kikémlelt a folyosóra.

Megnyálazta a mutatóujját és feltartotta a levegőbe. Arrafelé lehet észak, gondolta magában. A dohos levegőt bűzös füsttel árasztották el a sercegő fáklyák. Kicsit odébb egy nagyobb cella dugig volt részegen hortyogó sárkányfattyakkal és goblinokkal. A folyosó túlsó végén, cellájuktól nem messze, széles vasajtó állt, résnyire nyitva. Tass a fülét hegyezte és úgy hallotta, mintha valamiféle beszédfoszlányok szűrődnének be az ajtórésen: halk hangok, mély mordulások. A tömlöc további része, vélekedett Tass, korábbi tapasztalatai alapján. Biztosan a porkoláb hagyta nyitva az ajtót, hogy könnyebben szemmel tarthassa birodalmát és felfigyelhessen bármilyen rendbontásra. — Igazad lehet, Tika — suttogta Tass. — Alighanem valami gyűjtőcellában vagyunk a további utasításig. — A lány bólintott. Lehet, hogy Caramonnak nem egészen sikerült bolonddá tenni az őröket, de mindenesetre most már kétszer is meggondolják, mielőtt hozzánk nyúlnának.

— Odamegyek, beszélek Beremmel — dünnyögte Tass.

— Inkább ne, Tass — nézett aggodalmasan a sarokban kuporgó férfira Tika —, nem hiszem, hogy...

De Tass nem hallgatott a szavára. Még egyszer odanézett a főporkolábra és a lány csöndes tiltakozását figyelmen kívül hagyva a surranó Berem felé kúszott, azzal a szándékkal, hogy megpróbálja visszaragasztani az álszakállát. Hamarosan a közelébe ért és már nyújtotta is előre apró mancsát, amikor az Örökember váratlanul fölordított és egyenesen rávetette magát.

Tass döbbent sikkantással szökkent hátra. De Berem nem is látta őt igazán.

Összefüggéstelenül üvöltözve átugrott Tasslehoff fölött és teljes súlyával nekivetődött az ajtórácsnak.

— Mit műveltél vele? — mordult föl a nagydarab harcos. —Se ...semmit, Caramon, becsszóra — nyögte Tasslehoff — e...ez teljesen me...megbolondult.

Úgy látszott, hogy Beremen tényleg elhatalmasodott a téboly. A fájdalommal mit sem törődve, teljes erőbot rohant neki a rácsnak és megpróbálta kiszakítani azt a keretéből. Miután ez, természetesen nem sikerült neki, kézzel ragadta meg a vasrudakat, úgy akarta szétfeszíteni őket.

— Jövök, Jasla! — sikoltotta. — Ne hagyj itt! Bocsáss me...

A porkoláb disznószeme kitágult az ijedtségtől, a lépcső aljához futott és vadul óbégatott fölfelé.

— Tessék, most hívja az őrséget — mordult föl Caramon. — Le kell csillapítanunk ezt a bolondot! Tika...

De a lány máris ott volt Berem mellett. A vállába kapaszkodva könyörgött neki, hogy hagyja abba az őrjöngést. Az elmeháborodott férfi először nem törődött vele, csak hevesen lerázta magáról. De Tika addig simogatta, cirógatta és nyugtatgatta türelmesen, míg végre úgy látszott, hogy mégis odafigyel talán. Fölhagyott vele, hogy megpróbálja kitépni helyéből a börtönajtót, csak állt egy helyben, szorosan markolva a vasrudakat. Álszakálla lepottyant a padlóra, arcát elborította a verejték, a homloka mély sebből vérzett, ahol fejjel rohant a vasrácsnak. Csörömpölő zaj hallatszott a tömlöc eleje felél, amint a porkoláb hívására két sárkányfattyú igyekezett lefelé a csigalépcsőn. Görbe kardjukat harcra készen kirántották és óvatos léptekkel közeledtek a folyosón, sarkukban a börtönőrrel. Tass villámgyorsan fölkapta az álszakállat és belegyömöszölte egyik tarsolyába, reménykedve benne, hogy nem emlékeznek majd a pribékek Berem szőrzetére.

Tika még mindig simogatta a férfit és mindenféléket motyogott a fülébe, ami csak az eszébe jutott hirtelen. Berem láthatóan nem figyelt a szavaira, de végre ismét lecsillapodott. Súlyosan lihegve, homályos szemmel meredt a cella sötétjébe. Látták, amint a karján görcsösen rángatóznak az izmok.

— Mit jelentsen ez az egész? — bődült Caramon a rács előtt megjelenő sárkányfattyakra. — Összezártatok engem ezzel a dühöngő vadállattal! Most is meg akart ölni!

-Követelem, hogy vigyetek ki innen!

A Caramont bámuló Tasslehoff észrevette, hogy a nagydarab harcos gyors kézmozdulatot tesz a porkoláb felé. A surranó megértette a jelet és tettre készen megfeszítette izmait. Látta, amint Tika teste is megfeszül. Egy hobgoblin és két gárdista... ennél már rosszabb esélyeik is voltak.

A sárkányfattyak a tétovázó porkolábra néztek. Tass kitalálta, mi mehet végbe a teremtmény tompa agyában.

Ha ez a nagydarab tiszt valóban a Sötét Hölgy barátja, akkor a Nagyúr biztosan nem bánik majd kesztyűs kézzel egy olyan porkolábbal, aki hagyta, hogy közeli ismerősével végezzenek egy börtöncellában.

— Máris hőzőm a kulcsokat — motyogta és elkacsázott, vissza a folyosón.

A sárkányfattyak saját nyelvükön locsogtak egymással, de még így is világős volt, hogy becsmérlő megjegyzéseket tesznek a hobgoblinra. Caramon gyors pillantást vetett Tikára és a surranóra, közben alig észrevehetően olyan mozdulatot tett a kezével, mintha két fejet ütne össze. Tasslehoff beletúrt egyik szütyőjébe és vékony ujjait rákulcsolta apró késének a nyelére. (A tarsolyait persze átkutatták, de Tass olyan készségesen nyújtogatta őket feléjük, hogy föladták a dolgot, miután már negyedszer borították ki ugyanannak a tartalmát.) Caramon pedig ragaszkodott hozzá, hogy a surranó megtarthassa a holmiját, mert olyasmi is akadt közötte, amit a Sötét Hölgy személyesen óhajt megvizsgálni. Nő persze, ha a pribékek vállalják a felelősséget... Tika tovább simogatta Beremet, andalító hangja nyomán némi nyugalom végül vissza is tért zaklatott tekintetébe.

A porkoláb éppen leakasztotta a falról a kulcscsomót, majd visszafelé indult a folyosón, amikor megállította a lépcső felől fölhangzó kiáltás.

-Mit akarsz? —fortyant fel a börtönőr, de meg is szeppent a minden előzetes jelzés nélkül betoppanó kámzsás alak láttán.

— Gakhan vagyok! — dörrent rá még egyszer a hang.

Az újonnan érkezettet fölismerő sárkányfattyak meghunyászkodtak és vigyázzba vágták magukat, míg a hobgoblin betegesen elzöldült és reszkető kezében megcsörrentek a kulcsok. További két katona csörtetett le a lépcsőn. A kámzsás alak intésére fölzárkóztak mellette.

Az alak ellépett a makogó hobgoblin mellett és elindult a cellájuk felé. Tass most már tisztán láthatta. Ez is sárkányfattyú volt, páncélt viselt, ami fölé fekete csuhát húzott. A surranó beharapta az ajkát izgalmában. Nős, az esélyek mégígy sem annyira rosszak... legalábbis Caramon számára.

A kámzsás hüllőember, a mellette elhízott kutyaként sündörgő porkolábra ügyet sem vetve, továbbcsörtetett, lekapott a falról egy fáklyát és közvetlenül a társaság cellájának rácsa elé lépett.

— Vigyetek engem el innen! — bömbölte Caramon és könyökével félretaszította Beremet. De a sárkányfattyú, Caramon háborgásával nem törődve, benyúlt a rácson és karmos mancsával megragadta Berem ingének elejét. Tass riadtan pillantott Caramonra, és látta, hogy annak arca halálosan elsápad. Elkeseredetten kapott a sárkányfattyú karja után, de elkésett vele.

A hüllőember, karmainak egyetlen mozdulatával cafatokra tépte Berem ingét. Zöld ragyogás töltötte be a cellát, amint a fáklyafény visszatükröződött a férfi mellkasába ágyazódott, hatalmas smaragdkőről.

— Ő az — jelentette ki Gakhan nyugodt hangon —, nyisd ki a rácsot!

A porkoláb remegő kézzel próbálta beleilleszteni a kulcsot a zár nyílásába. Az egyik sárkányfattyú végül kitépte a kulcsot a hobgoblin kezéből, kinyitotta a rácsot, és beözönlöttek a cellába. Az egyik katona hatalmas csapást mért kardjának markolatával Caramon halántékára, úgy taglózva le a termetes harcőst, mint valami vágóbarmot, mialatt a másik megragadta Tikát.

— Gakhan is belépett a nyomukban.

— Öljétek meg! — mutatott Caramonra. — És a lányt meg a surranót is! — Ezzel karmos mancsát Gakhan Berem vállára tette. — Ezt az egyet viszont elviszem O Sötét Felségének színe elé. — A sárkányfattyú győzelemittas pillantással mérte végig hüllőtársait. — Ma este miénk a dicsőség — mormolta lágyan.

A sárkánypikkelyes páncél alatt verejtékező Tanis Kitiara mellett állt az Audiencia Nagy Csarnokába nyíló egyik előcsarnokban. A fél-elfet körülvették Kitiara fegyveresei, beleértve a halott lovag, Lord Soth vezette csontvázcsapatot is. Bár az előcsarnok zsúfolásig megtelt... a Sötét Hölgy harcosainak lándzsái egymáshoz koccantak... a kísértetsereg körül mégis tágas, üres tér tátongott. Senki sem merészkedett a közelükbe, senki sem szólt hozzájuk és ők sem szóltak senkihez. És bár a helyiségben szorongók kigőzölgéseitől fojtogató hőség uralkodott, az élőholt harcosok felől olyan dermesztő hideg áradt, amitől a szíve majd megfagyott bárkinek, aki véletlenül közelebb került hozzájuk.

Amikor Tanis megérezte magán Lord Soth perzselő tekintetét, reszketés fogta el. Kitiara ráemelte a szemét és felvillantotta ferde mosolyát, amelyet a fél-elf valaha oly ellenállhatatlannak érzett. A lány közelebb lépett hozzá, a testük összeért.

— Majd megszokod őket — suttogta Kit hűvösen, majd tovább figyelte a, csarnokban zajló eseményeket. Szemöldöke között ismét megjelent a sötét ránc, keze ingerülten kulcsolódott kardja markolatára. — Mozogj már, Ariakas! — mormolta maga elé.

Tanis a lány feje fölött előrenézett a gazdagon faragott keret övezte ajtónyíláson át, amelyen majd ők is belépnek, ha rájuk kerül a sor és álmélkodva szemlélte az előtte kibontakozó látványt.

Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Nagy Audiencia Csarnoka oly hatalmas méretű volt, hogy az oda belépő parányi porszemnek érezte magát. Ez volt a fekete szív, amely a fekete vértfröcskölte szét. Az előcsarnok, amelyben fölsorakoztak, hatalmas, kör alakú, fényesre csiszolt fekete gránitpadlójú terembe nyílott. A padló burkolata a falakon is folytatódott, ahol egyenetlenül hullámozva emelkedett a magasba. A szemlélőnek az az érzése támadt, hogy a fal bármikor leomolhat, hogy áthatolhatatlan feketeségbe burkoljon minden odabent tartózkodót. Kizárólag Ő Sötét Felségének ereje tartotta szilárdan a helyén. A fekete fodrok tehát fölhullámzottak a magas kupoláig, amelyet most eltakart a kíváncsi tekintetek elől az alatta libegő, gomolygó, sűrű füstlepel... a lihegő sárkányok lehelete.

A tágas csarnok padlója még üresen csillogott, de hamarosan tömegek lepik majd el, amint bemasíroznak a sárkánycsapatok, hogy fölsorakozzanak Nagyuraik magasban terpeszkedő trónusai előtt. A négy trónszék mintegy tíz lábnyi magasságban helyezkedett el a csiszolt gránitpadló fölött. A homorú falakban alacsony kapunyílások ásítottak az alóluk kinyúló fekete sziklanyelvek fölött. Mindkét oldalon kettő volt belőlük... és ezeken a zord emelvényeken foglaltak helyet a Sárkány Nagyurak, és csakis ők. Senki, még legbizalmasabb testőreik sem léphettek túl a komor emelvények legfelső lépcsőfokán. A testőrök és a magasabb rangú tisztek a történelem előtti őslények bordáira emlékeztető lépcsőkön állhattak csupán.

A csarnok közepén tornyosult egy, a többinél valamivel nagyobb, magányős emelvény... úgy emelkedett ki a padlóból, mint egy óriási, csuklyás kígyó... amelyet nem véletlenül faragtak ilyen alakúra. A kígyó "fejétől" karcsú kőhíd ívelt át a csarnok oldalfalában tátongó újabb kapunyíláshoz. A kígyófej Ariakas és a fölötte sötéten ásító nyílás felé nézett.

A "Császár", ahogy Ariakas kérkedőn nevezte magát, a többinél kicsivel nagyobb és a körülötte lévőknél úgy tíz lábnyival magasabb emelvényen foglalt helyet.

Tanis kényszeredetten meredt a falba vájt fülkére Ariakas trónusa fölött. Az is valamivel nagyobb volt, mint a többi és a belsejében iszonyú, már-már önálló életet élő sötétség lapult. Lélegzett és lüktetett, és olyan erőt sugárzott, hogy a fél-elfnek el kellett fordítania róla a tekintetét. Bár még nem látott semmit ott, mégis tudta, hogy hamarosan kinek kell a rémisztő árnyak közé telepednie.

Tanis megrázkódott és visszafordult a csarnok felé, ahol a sötétség nem volt ennyire sűrű, de nem sokat látott. A mennyezet kupolája alatt, a Sárkány Nagyurakéhoz hasonló, csak szűkebb fülkékben szuszogtak a sárkányok. Saját, füstölgő leheletük homályába burkolózva alig voltak kivehetők e szörnyek, amint a saját nagyuraik trónusaival szemben elterpeszkedve, éles tekintetüket rendületlenül — legalábbis a Nagyurak így remélték — a "gazdáikra" meresztik. Valójában az egész gyülekezetben azonban csupán egyetlen egy sárkány aggódott igazán a gazdájáért — Skie, Kitiara sárkánya. Vöröslő szemével még most, a helyére telepedve is éppolyan gyanúval és még nyilvánvalóbb gyűlölettel figyelte Ariakast, amilyet Tanis az előbb gazdája tekintetében vélt fölfedezni.

Ekkor megszólalt egy gong. Sárkánycsapatok özönlöttek be a csarnokba... valamennyien Ariakas vérvörös sárkányszíneiben. Karmos és csizmás lábak százai csoszogtak és dobogtak a gránitpadlón, amint Ariakas sárkány-testőrsége és ember-díszőrsége bevonult és fölsorakozott a Nagyúr trónusa előtt.

Ekkor maga a férfi is előlépett a trónszéke mögötti boltíves nyílásból. Egyedül volt, udvari, vörös köpönyege fenséges redőkben omlott alá a válláról, fekete páncélja megcsillant a fáklyafényben. Homlokán vérszínű rubintokkal ékesített, súlyős korona villogott. — A Hatalom Koronája — suttogta Kitiara és Tanis most igazi érzelmet látott megcsillanni a szemében... vágyat, olyan vágyakozást, amelyhez hasonlót ritkán tapasztalt hősszú élete során emberi lény tekintetében.

— "Aki a koronát viseli, az uralkodik" — hallatszott egy hang Kitiara háta mögül — "Így tartja az írás!"

Lord Soth volt az. Tanis megmerevedett, hogy leküzdje remegését, olyannak érezte az élőholt lovag közelségét, mint csontkéz szorítását a tarkóján.

Ariakas csapatai hosszas és hangős üdvrivalgással köszöntötték vezérüket, lándzsájuk nyelével döngették a padlót, kardjuk markolatával csapkodták a pajzsukat. Kitiara türelmetlenül felhördült. Végül Ariakas csendet intett a kezével, megfordult és tisztelettel térdet hajtott a fölötte sötétlő fülke előtt, azután kesztyűs kezének hanyag mozdulatával a Sárkány Nagyurak fővezére kegyesen intett a várakozó Kitiarának..

Tanis a lányra nézett és arcán olyan gyűlöletteljes gőg kifejezését látta, hogy alig ismert rá. — Igen, uram — suttogta Kitiara, sötéten villogó tekintettel. — Aki a koronát viseli, az uralkodik. Így szól az írás... a vérrel írt szentírás. — És fejét félig hátrafordítva intett Lord Soth felé. — Hőzd az elf-nőt!

Lord Soth meghajolt és baljós ködfoltként kilibbent az előcsarnokból,

csontváz-harcosaival a nyomában. A sárkányfattyak egymást tiporva húzódtak félre halált lehelő útjából.

Tanis belemarkolt Kitiara karjába. — Megígérted — hörögte fojtott hangon.

Kitiara hidegen végigmérte a fél-elfet és könnyűszerrel kiszabadította karját annak erős szorításából. De barna szemével tovább is fogva tartotta, szinte kiapasztotta, kiszívta belőle az életerőt.

— Ide figyelj, fél-elf — sziszegte Kitiara hideg, vékony, éles hangon —, engem egy és csak egyetlenegy dolog érdekel, mégpedig a Hatalom Koronája, amelyet most Ariakas visel. Miatta fogattam el Lauranát és e koronáért mindent megteszek. Odaajándékozom az elf-nőt Őfelségének, ahogy megígértem. A Királynő hálából pedig engem ajándékőz meg... természetesen a koronával... az elf-nőt pedig leviteti a templom alatti Halál Csarnokába. Az már nem érdekel, mi történik vele később, szóval utána a tiéd lehet. Ha jelzek, lépj előre... bemutatlak a Királynőmnek. Kérhetsz tőle egy kegyet. Kérd azt, hogy elkísérhesd az elf-nőt a halálba. Ha úgy akarja, engedélyt ad neked erre. Akkor aztán kivezetheted Lauranát a városkapuhoz, vagy ahová tetszik és ott szabadon engedheted. De a becsület szavadat akarom, hogy utána visszajössz hozzám.

— Szavamat adom — mondta Tanis és rezzenéstelenül állta Kitiara tekintetét.

Kitiara elmosolyodott, arckifejezése megenyhült. Most ismét olyan szép volt, hogy a hirtelen átváltozás láttán Tanis el sem tudta képzelni, hogy az iménti kegyetlen vonások is valóságosak voltak rajta. Megérintette Tanis arcát és megcirógatta a szakállát. — Tehát a szavadat vettem... más férfiaknál ez ugyan nem sokat számít, de te megtartod, azt tudom! És még egy, végső figyelmeztetés — suttogta Kit sietve —, meg kell győznöd a Királynőt, hogy hűséges szolgája vagy. Igen nagy a hatalma! Ő igazi istennő, ne feledd! Belelát a szívedbe, a lelkedbe. Minden kétséget kizáróan be kell bizonyítanod előtte, hogy az övé vagy! Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen hamis szó és azonnal végez veled. Ott én már nem tehetek semmit. És ha te meghalsz a te Lauralanthalasádnak is vége!

— Értem — mormolta Tanis és a háta lúdbőrös lett a hideg páncél alatt.

Ekkor fülsértő kürtszó harsant.

— No végre, ez a mi jelünk — mondta Kitiara. Fölhúzta a kesztyűjét és fejére tette sárkánysisakját. — Menj előre Tanis, vezesd a csapatomat... én lépek be utoljára. Kitiara, éjkék páncélba burkolt fejedelmi alakja félrehúzódott, mialatt Tanis a cifra ajtón belépett az Audiencia Nagy Csarnokába.

A kék lobogó láttán a tömeg fölrivalgott. A többi sárkány között, fönt, a hallgatóság feje fölött Skie is diadalmas üvöltést hallatott. Tanis magán érezve ezernyi villogó szempár tekintetét, mindent elűzött a tudatából azonkívül, amit most megkell tennie. Szemét egyenesen a célpontjára szegezte... az Ariakas emelvénye melletti másik trónusra nézett, amely fölött a kék zászló lobogott. Háta mögött hallotta a karmos lábak ütemes csosszanásait, amint Kit díszőrsége büszkén nyomul utána. Tanis odaért az emelvény elé és az aljánál, a kapott utasításnak megfelelően, megállt. A tömeg ekkor elcsöndesedett, ám amikor az utolsó sárkányfattyú is belépett az ajtón, halk pusmogás kezdődött. A sorok összetömörültek, hogy mindenki jobban láthassa Kitiara bevonulását.

Amint még néhány pillanatot kivárt a feszültségfokozása végett, a szeme sarkából Kit valami gyanús mozgást vett észre. Megfordulva látta, hogy Lord Soth lép be a csarnokba, harcosai pedig fehér lepedőbe takart alakot cipelnek csontvázkarjukon. A nagyon is eleven Sárkány Nagyúr és a halott lovag parázsló tekintete egyetértően fonódott egybe. Lord Soth meghajolt.

Kitiara elmosolyodott és megfordult, hogy egetverő tapsorkán kíséretében ő is belépjen az Audiencia Nagy Csarnokába.

A börtöncella hideg kőpadlóján fekve, Caramon minden erejét összeszedte, hogy el ne ájuljon. A fájdalma máris csökkenni kezdett. Az ütés, amely messzire röpítette fejéről tiszti sisakját, nagy erejű volt, meg is tántorodott tőle, de az eszméletét nem vesztette el. Ugyanakkor viszont megjátszotta az ájultat, mert sejtelme sem volt, mi mást tehetne. Miért is nincs itt Tanis! — gondolta keserűen átkozva saját, kissé lomha esze járását. A fél-elfnek már biztosan lenne valami terve, ő aztán tudná, mit kell csinálni. Nem lett volna szabad rám hárítania ekkora felelősséget! Caramon dühödten káromkodott, majd így szólt magában: "Hagyd ezt a hasfájós nyavalygást, te nagydarab ökör! A többiek sora tőled függ!" Valahol a tudata mélyén szólalt meg ez a feddő hang. Caramon hirtelen azon kapta magát, hogy majdnem elvigyorodik. A belső hang annyira hasonlított Kováéra, hogy szinte megesküdött volna rá, hogy a törpe valahol ott áll mögötte. Különben igaza volt. A többiek élete valóban tőle függött. A legjobb képességei szerint kell eljárnia... ez a legtöbb, amit megtehet.

Résnyire nyitotta a szemét és kilesett félig leeresztett szemhéja alól. Egy sárkányfattyú állt szinte közvetlenül előtte, háttal a meggyőződése szerint eszméletlen harcosnak. Beremet és azt a Gakhan nevű hüllőembert nem láthatta anélkül, hogy megmozdítaná a fejét, de semmiképpen nem akarta fölhívni magára a figyelmet. Ezt a katonát elintézhetné, ezt biztosan tudta, talán még a társát is, mielőtt a másik kettő végezne vele. Abban nem reménykedett, hogy ő maga élve megússza, de esetleg megadhatja a menekülés esélyét Tassnak, Tikának és Beremnek.

Izmait megfeszítve, Caramon fölkészült rá, hogy a gárdistára vesse magát, amikor szívbe markoló sikoly hasított a tömlöc sötétjébe. Berem üvöltött fel, hangjában olyan haraggal és gyűlölettel, amitől a harcos összerezzent, megfeledkezve róla, hogy ájultnak kell tettetnie magát.

A következő pillanatban megrökönyödve látta, hogy Berem Gakhanra veti magát és a magasba emeli. A sárkányfattyút a karjába szorítva, Berem kitámolygott a cellából és a szemközti kőfalhoz csapta. A nyomorult feje olyan reccsenéssel hasadt ketté, mint odafönt, a fekete oltáron a jó sárkányok tojásai. A dühtől elvakultan, Berem újból és újból a falhoz csapta a tetemet, míg Gakhanból nem maradt más, csak egy, zöld vérben úszó, alaktalan húscsomó.

Egy pillanatig senki sem moccant. Tass és Tika iszonyodva bújt egymáshoz a vérfagyasztó jelenet láttán. Caramon megpróbálkozott vele, hogy fájdalomtól elgyötört agyában összerakja a valóság töredékeit, miközben a sárkányfattyak is bénult rémülettel meredtek főnökük hullájára.

Berem végül lehajította Gakhan tetemét a kőpadlóra. Megfordult és a fölismerés legcsekélyebb jele nélkül nézett szembe saját társaival. Teljesen megtébolyodott, állapította meg Caramon riadtan. Még a szeme is az őrülettől dülledt ki annyira. A szája szélén kicsordult a nyál. Kezét és karját elborította a zöldes vér. Végül ráébredt, hogy foglyul ejtője halott és lassan mintha az értelem is visszaköltözött volna belé. Körülnézett és végre meglátta az ámultan rám meredő Caramont.

— Hív engem! — suttogta Berem rekedten. Megfordult és nekivágott az északi folyosónak, futtában a falhoz penderítve a két sárkányfattyút, aki megpróbálta föltartóztatni. Egy pillanatra sem torpant meg, hogy visszanézzen, egyenesen nekirontott a folyosó végében álló, résnyire nyitott vasajtónak és lendületével oly hevesen tárta ki, hogy az ajtószárny kis híján leszakadt pántjairól, azután tompán kongó hanggal csapódott neki többször is a kőfalnak. Csak annyit hallottak ezután, hogy Berem vad üvöltése visszhangozva távolodik a folyosón.

Ekkorra a két sárkányfattyú mégiscsak visszanyerte cselekvőkészségét. Egyikük, teli tüdőből ordítva, elrohant a csigalépcső felé. Saját durva nyelvén elvöltött, Caramon mégis megértette, miről van szó.

— Egy fogoly megszökött! Őrség!

Válaszul is ordítás harsant, amit karmos lábak karistolása követett lefelé a csigalépcsőn. A hobgoblin egyetlen pillantást vetett a halott hüllőemberre, majd maga is rohanvást megindult őrszobája és a belőle nyíló lépcsőfeljáró felé, saját rikoltozásával tetézve a sárkányfattyak bömbölését.

A másik gárdista is feltápászkodott a földről és nyomban be is szökkent a cellába. Ekkor azonban már Caramon is talpon volt: Tudta, hogy most cselekednie kell. Előrekapott és rettenetes markába szorította a sárkányfattyú nyakát. Egyetlen erőteljes rántás és a teremtmény máris élettelenül zuhant a padlóra. Caramon sebesen kikapta karmos mancsából a kardot, még mielőtt a tetem kővé dermedt volna.

— Caramon! A hátad mögött! — visított föl Tass, amint a lépcső felől visszaérkező katona fölemelt karddal berontott a cellába.

A harcos gyorsan megpördült, de már csak annyit látott, hogy támadója előrebukik, miután Tika csizmás lába telibe találta a gyomrát. Tasslehoff kis tőrét belemártotta a második sárkányfattyúba, de izgalmában elfelejtette azt kihúzni. Kétségbeesetten vetette magát a kése után, de már későn.

— Hagyd! — bődült rá Caramon, mire a surranó talpra ugrott.

Fölülről torokhangú ugatás és kaparászó csoszogás hallatszott. A hobgoblin is odaért már a lépcső aljához és vadul hadonászva mutogatott feléjük. Rikoltozása túlharsogta a lefelé rohanó csapat lármáját.

Caramon, karddal a kezében, bizonytalanul tekingélt, hol a lépcső irányába, hol a folyosóra, Berem nyomába.

— Jól van, Caramon, indulj Berem után! — sürgette Tika. — Menj már utána! Hát nem érted? Azt kiabálta, hogy "hív engem"! A húga kiáltását hallja! Az ő hívása cseng a fülében... attól őrült meg!

— Igen... — mormolta Caramon kábán és csak bámult a folyosóra. Hallotta, amint a sárkányfattyak csörömpölő vértjeikkel, a kőfalnak koccanó fegyvereikkel lefelé dübörögnek a csigalépcsőn. Már csak másodperceik maradtak. — Gyerünk már...

Tika hevesen elkapta a harcos karját. Körmét belemélyesztette a férfi húsába, úgy kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen. Vörös haja lángoló sörényként fénylett a fáklyafényben.

— Nem! — kiáltotta a lány határozottan. — Akkor biztosan elfogják és azzal vége az egésznek! Van egy tervem. Szét kell válnunk. Tass meg én majd magunkra vonjuk a figyelmüket, így te nyerhetsz némi időt. Biztosan sikerülni fog, Caramon — erősködött Tika, látva, hogy a harcos megrázza a fejét. — Ott egy másik folyosó... keletre vezet... láttam, amikor behoztak bennünket. Arrafelé üldöznek majd minket. És most siess, mielőtt még meglátnának!

Caramon még mindig tétovázott, arcát eltorzította a fájdalom.

— Ez a döntő harc, Caramon... vagy a gonosz győz, vagy a jó. Ott kell lenned mellette! Segítened kell neki, hogy elérje őt! No, siess már, Caramon! Egyedül neked van rá elé erőd, hogy megvédelmezd! Szüksége van rád!

És Tika határozottan megtaszította a nagy melákot. Caramon lépett egyet, aztán visszafordult a lányhoz.

— Tika... — nyitotta szóra a száját, miközben valami ellenérven törte a fejét ezzel az őrült tervvel szemben. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, Tika egy csókot lehelt az arcára, majd felragadta az egyik halott sárkányfattyú kardját és kiviharzott a cellából. — Majd én vigyázok rá, Caramon! — rikkantotta Tass és kalimpáló szütyőkéivel maga körül, Tika nyomába eredt.

Caramon csak bámult utánuk. A lány, kardját előreszegezve, egyenesen nekirontott az elébe kerülő teremtménynek. A porkoláb hirtelen felé kapott, de Tika olyan vadul sújtott le rá, hogy az gurgulázó hang kíséretében, elmetszett torokkal, holtan rogyott le a kövezetre. Tika ügyet sem vetett az elnyúló tetemre, csak rohant tovább a folyosón, kelet felé. A nyomában csattogó Tasslehoff egy pillanatra megállt a lépcső aljában. A sárkányfattyak már láthatóvá váltak, Caramon pedig Tass éles hangját hallotta, amint a kis surranó válogatott szidalmakkal árasztja el a katonákat.

— Kutyaevők! Nyálkásvérű goblinimádók!

És már ott sem volt... elszökellt a lány nyomában, aki az imént tűnt el a folyosó torkolatában. A fölhergelt sárkányfattyak, Tass gyalázkodásától vérben forgó szemekkel, látva, hogy a foglyaik megszöknek, nem pocsékolták rá az időt, hogy körülnézzenek. A könnyűlábú surranó után vetették magukat, görbe kardjaik vadul villogtak, hosszú nyelvük kilógott a gyilkolás kegyetlen vágyától.

Caramon pillanatok alatt magára maradt. Még egy kincset érő percet elvesztegetett azzal, hogy bebámult a sötét cellákba, de nem látott bennük semmit... és nem is hallott mást, csak Tass rikoltását: "Kutyaevők!"

Utána minden elcsöndesedett.

— Egyedül vagyok —gondolta magában Caramon sötéten. — Elveszítettem éket...

elveszítettem mindnyájukat. Utánuk kell mennem! — megindult a lépcső felé, de mindjárt meg is torpant. — Nem! Ott van Berem! Ő is magányos. Tikának van igaza. Neki most szüksége van rám. Rám van szüksége!

Caramon, végre kitisztuló elmével, megfordult és nehézkesen futásnak eredt az északi folyosón, az Örökember után.

8.

A Sötétség Királynője

Varangyh, Sárkány Nagyúr!

Lord Ariakas, lustán elterpeszkedve trónusán elégedetten hallgatta, amint előszólítják alárendeltjeit. Nem mintha unta volna a szertartást. Éppen ellenkezőleg. A Nagytanács összehívása nem az ő ötlete volt. Tulajdonképpen még ellenezte is. De arra azért ügyelt, hogy azt ne túl hevesen tegye. Még majd azt hiszik, hogy gyenge..., és Ő Sötét Felsége a gyengéket nem hagyta életben. Nem, ez a Nagytanács akármilyen lehet, csak éppen nem unalmas...

Amint a Sötétség Királynőjére gondolt, felpillantott a feje fölött, a falban tátongó fülkére. Az volt a csarnokban a leghatalmasabb, az előtte álló óriási trónus még üres volt, s a hozzá vezető kapu elveszett az eleven, lélegző sötétségben. Ahhoz a trónszékhez nem vittek föl lépcsők, csak a kapun át lehetett azt megközelíteni. És hogy az a kapu hová is vezet..., arra jobb, ha nem is gondol az ember. Mondani is szükségtelen, hogy eddig még egyetlen halandó sem lépte át élve annak vasrácsozatát.

A Királynő még nem érkezett meg. Ariakas ezen nem is csodálkozott. Ezek a megnyitó ceremóniák rangján aluliak voltak. A Nagyúr hátradőlt trónszékében. Tekintete, egyébként nagyon helyénvalóan — gondolta magában kesernyésen-, a Sötétség Királynőjének trónusáról a Sötét Hölgyére tévedt. Kitiara, természetesen, ott volt. Ez az ő megdicsőülésének pillanata..., legalábbis ő maga úgy gondolja. Ariakas elátkozta magában a nőt.

— Bármilyen gazságot elkövethet — mormolta maga elé és csak fél füllel hallotta, hogy az ajtónálló őrmester már másodszor ismétli meg Varangyh nevét. — Én mindenre felkészültem.

Ariakas ekkor hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendben. De mi? Mi történhetett? Gondolataiba merülve nem figyelt eléggé a bevonulás szertartására. Mi baj van?

Csöndlett..., hirtelen minden elcsöndesedett, megdermedt, miután... De mi után? Megpróbálta magában felidézni, mi is hangzott el legutoljára? Azután hirtelen eszébe jutott... Elhessegette sötét gondolatait és zordan odanézett balról a második trónusra. A csarnokban összesereglett, túlnyomórészt sárkányfattyú-csapatok sötét tengerként hullámzottak odalent, miközben a tömegbál minden szempár ugyanarra a trónusra nézett. Bár a Lord Varangyh parancsnoksága alá tartozó sárkánycsapatok jelen voltak a teremben és zászlóik is ott lobogtak a többieké között, maga a trónus üresen maradt. Tanis Kitiara emelvényének lépcsőjéről követte Ariakas tekintetét, amint komoran és hidegen kivillan a koronája alól. A fél-elf megborzongott Varangyh nevének hallatán. A hobgoblin képe is fölmerült emlékezetében, amint ott áll a Vigaszba vezető út porában. Az emlékezet fölelevenítette azt a meleg, őszi napot is, amely a máig tartó sötét hányattatás kezdetét jelentette. És vele együtt megelevenedett Sturm és Kova emléke is... Tanis összeszorította a főgát és kényszerítette magát, hogy a mostani történésekre figyeljen. A múlt elenyészett, vége és ... Tanis lázasan reménykedett benne... hamarosan feledésbe is merül.

— Lord Varangyh? — ismételte meg a nevet Ariakas ingerülten. A katonák a teremben pusmogni kezdtek maguk között. Még sohasem fordult elő, hogy egy Nagyúr ne tett volna eleget a Nagytanácsba szóló meghívásnak.

Égy ember-sárkánytiszt lépett föl ekkor az üres trónushőz vezető lépcsőre. A legfelső lépcsőfokon megállt (a szabály tiltotta, hogy tovább menjen), egy pillanatig ijedten állt a helyén, azokkal a fekete szemekkel... és ami még rosszabb... az Ariakas trónja fölötti, homályos fülkével szemben. Végül mély lélegzetet vett és hozzákezdett a jelentéséhez. —Én... én sajnálom, hogy tájékoztatnom kell Lordságodat és Ő Sö...sötét Felségét— nézett még egyszer a még mindig láthatóan üres fülke felé —, hogy Va...ööö...Varangyh Sárkány Nagyúr időnek előtte szerencsétlen véget ért. Tanis, miközben ott állt a Kitiara trónusához vezető lépcsősőr tetején, ingerült horkantást hallőtt a Sötét Hölgy sisakrostélya mögül. A lenti tömegen derűs nevetés hullámzott végig, miközben a sárkánytisztek mindent tudó pillantásokat váltottak egymással.

Lord Ariakas arca azonban csöppet sem volt derűs. — Ki merészelt lemészárolni egy Sárkány Nagyurat? — dörögte tajtékozva, mire a tömeg azonnal elnémult odalent.

— A surranók földjén történt az eset, Lordságod — válaszolta a tiszt a csarnokban kongón visszhangzó hangon. Itt egy pillanatra elhallgatott. Tanis még ilyen távolságból is jól láthatta, hogy a férfi idegesen ökölbe szorítja a kezét. Valószínűleg még további kellemetlen hírei is vannak és most vonakodik eléadni őket.

Ariakas megsemmisítő pillantással mérte végig a szerencsétlent. Érre a sárkánytiszt megköszörülte a torkát és ismét megszólalt.

— Továbbá még nagyobb sajnálattal kell tudatnőm, hogy Surranóföld... —itt a férfi hangja végképp elakadt, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel kényszeríthette magát a folytatásra — ...elveszett!

— Elveszett? — ismételte meg a szót Ariakas olyan indulattal, hogy bárki akár mennydörgésnek is vélhette volna.

Ettől a tiszten végképp eluralkodott a rettegés. Krákogva, zagyván motyogott valamit egy pillanatig, azután... nyilván, hogy minél hamarabb megszabaduljon a rárótt tehertől..., sietve kinyögte: — Varangyh Nagyurat kegyetlenül meggyilkolta egy Kronin Thistlekhott nevű surranó, a csapatait pedig kiűzték...

A tömeg erre dühödten felhördült, fenyegetőzni kezdett, hogy Surranóföldet lesöprik a térképről. Ezt a nyomorult fajtát egyszerűen letörlik Krynn földjének felszínéről... Ariakas haragos, széles mozdulatot tett kesztyűs kezével, mire a gyülekezet ismét elcsitult.

A némaság azonban váratlanul megtört.

Kitiara fölkacagott.

Örömtelen volt ez a kacagás... élesen és gúnyosan csattant a fém-álarc mélyéből. Ariakas arca összerándult a rátörő vad indulattól és a Nagyúr fölpattant ültéből. Egy lépést tett előre és e mozdulatára válaszul acél villant lent a tömegben: kardok röppentek ki hüvelyükből, lándzsanyelek verődtek a gránitpadlóhoz.

Ezt látva, Kitiara csapatai szőrős alakzatban felsorakoztak úrnőjük trónusának emelvénye körül, Ariakastól kissé jobbra. Tanis keze ösztönösen kardjának markolatára kulcsolódott és egy lépést tett Kitiara felé, ami annyit jelentett, hogy fölállt az emelvényre, ahová különben nem tehette volna a lábát.

Kitiara meg sem moccant. Ülve maradt és némán, jól sejthető, hanem is látható megvetéssel nézett sisakrostélya mögül Ariakas felé.

Váratlanul halálős csönd ereszkedett a gyülekezetre, mintha valami láthatatlan erő mindenkiből kiszorította volna a lelket. Arcok sápadtak el, a jelenlévők levegő után kapkodva tátogtak, tüdejük sajgott, látásuk elhomályosult, szívverésük lelassult. A következő pillanatban úgy érezték, hogy az egész csarnokból eltávozik a levegő, hogy helyét elfoglalhassa a beözönlő sötétség.

Vajon valódi, fizikai sötétség volt ez, vagy inkább az elsötétült tudaté? Tanis nem tudhatta biztosan. Szeme még látta a csarnokban lobogó fáklyák ezreit, a tengernyi, csillagként pislákoló gyertya lángját, de maga az éjszakai égbolt sem lehetett soha sötétebb a most tapasztaltnál.

Kábán, keserves erőfeszítéssel próbált levegőt venni, de akárcsak újból a Vértenger mélyén lenne. Térde megremegett, alig voltképes megállni a lábán. Végül utolsó csepp ereje is elhagyta, megroggyant és elesett, de még zuhanása közben, levegő után kapkodva is észlelte, amint a tömegben itt-ott mások is eszméletlenül omlanak a csiszolt gránitpadlóra. Fölemelte a fejét, bár ez maga is kínszenvedés volt számára és látta, amint Kitiara előregörnyed trónusán, mintha valami láthatatlan erő megtaszította volna. Egy pillanat múlva a sötétség eloszlott és tüdejét friss, hűvös levegő töltötte meg. Szíve nekilódult és hevesen földobogott. A vér olyan hirtelen árasztotta el az agyát, hogy most meg az fenyegette ájulással. Egy pillanatig nem futotta tőle másra, csak nekitámaszkodott a márványlépcsőnek, gyöngén, szédülve, cikázó villámokkal az agyában. Amikor a látása kitisztult, rádöbbent, hogy a sárkányfattyakat nem érintette a jelenség. Közömbösen álltak a helyükön és szemüket egyetlen pontra szegezték.

Tanis a pillantásukat követve maga is fölnézett a bevonulási ceremónia alatt üresen maradt fenséges emelvényre. De az csak eddig a pillanatig volt üres. A vér megdermedt az ereiben, lélegzete ismét kis híján elakadt. Az Audiencia Nagy Csarnokába belépett Takhisis, a Sötétség Királynője.

Krynn földjén más neveken is emlegették: az elfek nyelvén Sárkánykirálynő volt; Csábító Nilatnak nevezték a síkföldi barbárok; Temex, a Hamis Fém volt a thorbardini törpék számára; Mai-tat, a Sokarcú Nőként emlegették Ergoth hajósnépei; a Sokszínű és Színtelen Királynő, mondogatták Solamnia lovagjai..., akit a nagy Huma legyőzött és réges-régen száműzött erről a világról.

Takhisis, a Sötétség Királynője visszatért.

De nem teljes valóságában.

Bár Tanis kényszerű áhítattal meredt a fülkében megjelenő árnyalakra, agyát megbénította az iszonyat, teste megdermedt és nem maradt benne más érzés, mint a félelem és a rettegés..., pedig tudta, hogy a Királynő nincs jelen fizikai valóságában. Mintha a tudatukban valójelenléte vetítette volna lényének árnyékát az emelvényre. A Királynő maga csak mint az akarata volt ott, amely arra kényszerített mindenkit, hogy elfogadja létezésének valóságát.

Valami visszatartotta őt, elzárta előle az utat erre a világra. Egy ajtó... csengtek vissza Tanis elméjében Berem szavai. De hol lehet Berem? Hol van Caramon és a többiek? Tanis döbbenten ébredt tudatára, hogy csaknem teljesen megfeledkezett róluk. Agyából kiszorították őket a Kitiara és Laurana körül keringő gondolatai. A feje zúgott. Úgy érezte, hogy kezében tartja mindennek a kulcsát, csak egy kevés nyugalomra lenne szüksége, hogy használhassa is!

De ez lehetetlen volt. Az árnyalak jelenlétének ereje fokozódott, míg feketesége fagyos űrt nem teremtett a gránitcsarnokban. Tanis képtelen volt elfordítani róla a szemét, kényszeredetten bámult abba az iszonyatos űrbe, míg el nem töltötte a szörnyű érzés, hogy az magába szippantja őt. Ebben a pillanatban egy hang szólalt meg a tudata mélyén.

"Nem azért rendeltelek ide benneteket, hogy szánalmas vitáitok és még nyomorultabb hatalomvágyatok a szemem láttára hiúsítsa meg a biztos győzelmet. Ne feledd, kié itt a hatalom, Lord Ariakas!"

Ariakas féltérdre ereszkedett, mint a teremben mindenki más. Tanis maga is érezte, amint az ismeretlen erő térdre kényszeríti. Nem tehetett ellene semmit. Bár tovább élt szívében a gyűlölet az iszonyatos, fojtogató gonoszsággal szemben, mégiscsak egy istennővel..., e világ egyik megteremtőjével állt szemben. Ez a hatalom az idők kezdetétől uralkodott..., és uralmát meg is őrzi az idők végezetéig.

És a hang folytatta tovább... szavai szinte perzseltek.

"Lord Kitiara, nem csekély megelégedésünkre szolgáltál a múltban. Mostani ajándékod pedig még nagyobb örömünkre szolgál. Állítsd most elénk az elf-nőt, hogy megszemlélhessük és döntsünk a sorsa felől!"

Tanis látta, amint Ariakas visszaül a trónusára, s közben maró gyűlölettel tekint Kitiarára. — Sötét Felséged óhaja számomra parancs — hajolt meg Kitiara. —Te jöjj velem! — utasította Tanist, amint a lépcsőn lefelé menet elhaladt mellette.

Sárkánycsapatának sorai megnyíltak előtte, szabad utat engedve neki a csarnok közepére. Kitiara, Tanisszal a nyomában lement a bordaszerű lépcsőfokokon. A fölsorakozott sereg átengedte őket, de csaknem azonnal ismét bezárult mögöttük. A terem közepére érve, Kitiara föllépdelt a keskeny lépcsőkön, amelyek a csuklyás kőkígyó faragott taraján vezettek végig és megállt a márványtalapzat közepén. Tanis lassabban követte őt, túl keskenynek és nehezen megmászhatónak érezte a lépcsőt, különösen így, hogy a szörnyű árnyalak rászegezte a tekintetét és a sötét fülkéből egyenesen a lelke mélyébe hatolt.

A kísérteties emelvény közepén Kitiara megfordult és a díszes ajtó felé intett, amely a márványtalapzatot a terem főfalával összekötő keskeny kőhíd túlsó oldalára nyílt. Az ajtóban a solamniai lovagok páncélzatát viselő, sötét alak jelent meg. Lord Soth lépett be a terembe és közeledtére mindenki rémülten húzódott vissza a keskeny híd mindkét oldaláról, mintha egy sírból fölnyúló kéz taszítaná félre őket. Csontkarján Lord Soth egy szemfedélre emlékeztető fehér, fodros lepelbe burkolt alakot cipelt. A teremben olyan mélységes csönd uralkodott el, hogy a jelenlévők hallani vélték az élőholt lord csizmás lábának koppanásait a márványpadlón, bár áttetsző, hústalan testén keresztül mindenki világosan láthatta a kövezetet.

Hófehér lepelbe burkolt terhével a karján Lord Soth átkelt a hídon és lassan föllépdelt a kőkígyó fejére. Kitiara következő intésére a fehér csomagot letette a Nagyúr lába elé. Utána fölegyenesedett és hirtelen szertefoszlott, miközben minden jelenlévő a szemét meresztve arra gondolt, hogy vajon létezik-e ez a szörnyalak a valóságban, vagy csak az ő lázas képzeletük vetítette elébük?

Tanis a sisakrostély mögött is észrevette, hogy Kitiara örömében elmosolyodik, látva a szellemszolgája által keltett általános megdöbbenést. A Sötét Hölgy a következő pillanatban kivonta kardját és elvágta vele a fehér csomagot gubóként átkötöző szalagokat. Egy erős rándítással meg is lazította azokat, majd hátralépett és onnan szemlélte, hogyan vergődik a fogoly kísérteties hálójában.

Tanis megpillantotta a kócos, mézszínű hajtömeg és az ezüst páncél kurta villanását. Köhögve, fojtogató kötelékeitől szinte fulladozva, Laurana kiszabadította magát a szorosan köré csavart fehér lepelből. Itt-ott nevetés csattant, amint a katonák-az áldozat vergődését szemlélték..., s várták az újabb mulatságot. Tanis ösztönösen egy lépést tett előre, hogy segítsen Lauranának, de nyomban megérezte magán Kitiara figyelmeztető, barna tekintetét...

— Ha te meghalsz..., ő is meghal!

Tanis reszketve torpant meg, majd hátralépett. Laurana végül kábultan talpra állt. Egy pillanatig csak üres tekintettel bámult körül, nem tudta, hol van, erősen pislogott, hogy legalább valamit lásson a fáklyák nyers, lobogó fényében.

Szeme végül megállapodott a sárkánysisakja alatt mosolygó Kitiara alakján.

Amint Laurana megpillantotta ellenségét, azt a nőt, aki elárulta őt, kiegyenesedett. Haragja egy pillanatra feledtette vele rettegését. Büszkén nézett le az emelvényről, majd föl a kupolába, míg tekintete befogta az egész hatalmas csarnokot. Szerencséjére nem nézett hátra. Nem láthatta a sárkánypáncélba öltözött, megkövülten rámeredő fél-elfet. Ezzel szemben látta a Sötétség Királynőjének csapatait, a trónjukon terpeszkedő Nagyurakat és fölöttük a füstöt okádó sárkányokat. Végül megpillantotta magát, a Sötétség Királynőjének félelmes árnyalakját.

Végre megértette, hol is van — gondolta magában Tanis elkínzottan, látva, hogy Laurana arcából kifut a vér. Most már tisztában van vele, hol van és mi vár rá.

Miféle rémtörténetekkel traktálhatták őt odalent, a templom alatti kazamatákban? Biztosan kegyetlenül meggyötörték a Sötétség Királynőjének halálkamráiról szóló vad mesékkel. Biztosan hallhatta a többi fogoly üvöltözését is — gondolta Tanis összeszoruló szívvel, Laurana mélységes megrendültsége láttán. Hallotta szörnyű sikolyaikat az éjszakában... és most órákon, de lehet, hogy csupán perceken belül ő is ott lesz közöttük.

Halálosan sápadt arccal, Laurana megfordult, hogy ismét Kitiarára nézzen, mintha ő lenne az egyetlen szilárd pont a fölbolydult világmindenségben. Tanis látta, amint a lány összeszorított foggal, beharapott ajakkal próbálja megőrizni önuralmát. Soha nem fedi fel ez előtt a nő előtt, de senki más előtt sem, mennyire retteg.

Ekkor Kitiara apró mozdulatot tett a kezével. Laurana követte a pillantását.

— Tanis...

Megfordult és ekkor megpillantotta a fél-elfet. Amikor a tekintetük találkozott, Tanis a reményt látta fölcsillanni a szemében. Érezte, amint körülöleli őt a lány szerelme, mint a tavaszelő áldásos melege a tél sötét hónapjai után. Tanis ugyanis végre megértette, hogy a lány iránti szerelme az a kapocs, amely lényének két, egymással harcoló felét egyben tartja. Egyszerre szerette őt elf-lelkének állhatatos, örök szerelmével és emberi szívének teljes szenvedélyével. Ám ez a fölismerés túl későn érett meg benne és most életével és lelkének nyugalmával kell megfizetnie érte.

Egyetlen pillantás..., mindössze ennyit adhatott most Lauranának. Egyetlen pillantás, amelynek szíve üzenetét kell közvetítenie, hiszen egész idő alatt magán érezte Kitiara barna szemeinek ádáz, fürkésző tekintetét. Ezen kívül egy másik, sötét és amennyire csak lehetséges, árnyszerű tekintet is rászegeződött.

Ennek sugara alatt Tanis kényszerítette magát, hogy semmit se áruljon el legrejtettebb gondolataiból. Minden erejét egybegyűjtve összeszorította az állkapcsát, megfeszítette izmait és ügyelt rá, hogy tekintete teljesen kifejezéstelen maradjon. Mintha Laurana idegen lenne számára. Hidegen el is fordult tőle, de közben látta, amint a lány szemében még egyszer fölcsillan és azonnal el is hal a remény. Mintha sötét felhő takarta volna el a napot,

Laurana szerelmének tüze úgy változott sötét reménytelenséggé, szomorúságával megfagyasztva a férfi szívét.

Tanis keményen szorította kardjának markolatát, ezzel is leplezve kezének remegését és odafordult Takhisishoz, a Sötétség Királynőjének árnyalakjához.

— Sötét Felség! — kiáltotta Kitiara és Laurana karját megragadva előrependerítette a lányt. — Íme, átnyújtom neked ajándékomat, azt az ajándékot, amely meghozza számunkra a végső győzelmet!

Abban a pillanatban fülsiketítő üdvrivalgás fojtotta belé aszót. Kitiara kezének erélyes mozdulatával csöndet intett, majd folytatta:

— Íme, legyen a tiéd Lauralanthalasa, a qualinesti elfek hercegnője, Solamnia galád lovagjainak vezére! Ő az, aki visszaszerezte a sárkánydárdákat, aki bevetette ellenünk a sárkánygömböt a Főpap Tornyánál. Fivére és egy ezüst sárkány az ő parancsára utazott Sanction városába, ahol... Lord Ariakas hanyagságának folytán... behatolhattak a legszentebb templomba és fölfedezhették, miként semmisülnek meg a jó sárkányok tojásai. — Ariakas mindennek hallatán fenyegetően előrelépett, de Kitiara ügyet sem vetett rá. — Íme, neked adom őt, Királynőm, hogy bűneinek megfelelő módon bánj el vele! Kitiara maga elé penderítette Lauranát. Az elf-nő megbotlott és térdre hullott a Királynő előtt. Aranyló haja kiszabadult szalagjai közül és ragyogó hullámként ölelte körül egész alakját, amely... legalábbis Tanis lázas tudatában... az egyetlen fényforrás volt az egész, pokolian sötét csarnokban.

Helyesen cselekedtél, Lord Kitiara — sugallta a Sötétség Királynőjének hallhatatlan hangja —, és ezért el is nyered méltó jutalmadat. Először is, vigyék ezt az elfet a Halálkamrákba, utána következzék a te megjutalmazásod!

— Köszönöm, Felség — hajolt meg Kitiara. — Mielőtt lezárnánk ezt az ügyet, kétféle kegyet kérek tőled alázatosan. — Ezzel kinyújtotta erős kezét és megragadta vele Tanist. — Mindenekelőtt szeretnék bemutatni neked valakit, aki szolgálatot keres hatalmas és dicsőséges seregedben! — Kitiara ezzel Tanis vállára tette a kezét és jelezte, hogy le kell térdelnie. Tanis még mindig maga előtt látta Laurana utolsó pillantását, s tétovázott. Még most is elfordulhatna ettől a sötétségtől. Odaállhatna Laurana mellé, hogy együtt nézzenek szembe a végzettel.

De ehelyett gúnyosan elmosolyodott.

Micsoda önzés vett rajtam erőt — kérdezte önmagától keserűen —, hogy még Lauranát is képes lennék föláldozni, csakhogy saját ostobaságomat leplezzem? Nem, nekem magamnak kell megfizetnem a tévedéseimért. Ha nem is tettem semmi más jót eddigi életemben, most megmentem őt! És ennek tudatát viszem magammal a pusztulásba,

mint egy gyertyát, míg teljesen el nem nyel a sötétség.

Kitiara kegyetlen szorítása még a sárkánypáncélon át is fájdalmat okozott neki. A barna szempár haraggal izzott föl a sárkánysisak rostélya mögött.

Tanis feje lassan előrebukott és térde megroggyant Ő Sötét Felsége színe előtt. — Íme, átadom neked alázatos szolgádat, Tanist, a fél-elfet! — mondta hidegen Kitiara, bár Tanis úgy érezte, hogy a megkönnyebbülés árnyalata is kicseng a hangjából. —

Kinevezem őt seregem parancsnokává, miután előző vezérem, Bakaris, időnek előtte elhalálozott!

— Lépjen hát elő új szolgánk! — hatolt be a testetlen hang Tanis tudatába.

Miközben fölemelkedett, Tanis érezte, hogy Kit keze közelebb húzza őt magához. A Nagyúr sebesen a fülébe súgta: — Ne feledd, Tanis, hogy ettől fogva Ő Sötét Felségének tulajdona vagy! Végleg meg kell őt győznöd, különben még én sem segíthetek rajtad és te sem mentheted meg elf-nődet.

— Tudom ezt, jól — mormolta Tanis kifejezéstelenül. Ezzel lerázta magáról Kitiara kezét és előrelépett az emelvény legszélére, közvetlenül a Sötétség Királynőjének trónusa alá. "Emeld föl a fejed és vesd rám a tekinteted!" — hangzott a parancsszó.

Tanis kihúzta magát és a lelke mélyén rejtőző erőhöz fohászkodott, ahhoz az erőhöz, amelynek talán nincs is birtokában. Ha most kudarcot vallok, Laurana elveszett... Az igaz szerelem nevében most meg kell tagadnom a szerelmet! És Tanis fölemelte a tekintetét.

Megbabonázva meredt az árnyalakra, képtelen volt szabadulni tőle. Nem kellett megjátszania a rémült áhítatot és tiszteletet, mivel az magától rátelepedett, amint minden más halandóra is, aki szembenéz Sötét Felségével. Bár érezte a csodálat kényszerét, azzal is tisztában volt, hogy... valahol, a lelke mélyén... még most is szabad. A Királynő hatalma nem volt teljes. Nem pusztíthatja el őt az akarata ellenében. Bár Takhisis ádázul küzdött, hogy gyengeségét elleplezze, Tanis érezte, milyen elkeseredetten harcol érte, hogy végre a maga valóságában léphessen e világ színe elé.

Árnyalakja a létező összes álcáját váltogatva lebegett a szeme előtt, elismerve ezzel, hogy egyik fölött sem rendelkezik igazán. Először Solamnia legendáinak ötfejű sárkányaként jelent meg előtte. Utána alakja megváltozott és most a Csábító volt... a gyönyörű nő, akinek birtoklásáért minden férfi örömmel áldozná föl az életét. Újból más formát öltött. Most a Sötét Harcos volt, a gonoszság hatalmas erejű lovagja, aki a halált tartja páncélkesztyűs kezében.

Ám, miközben egymást váltották különböző alakjai, sötét szeme meg sem rebbent:

egyszerre meredt Tanis lelkének mélyére az öt sárkányfej, a szépséges Csábító és a félelmetes Harcos tekintete. Tanis megborzongott a látványtól. Nem tudta azt elviselni, nem volt hozzá elég ereje. Szánalmasan ismét térdre rogyott, megalázkodott a Királynő előtt és mélységesen megvetette magát, amint meghallotta a háta mögött fölhangzó, gyötrelmes, fojtott zokogást.

9.

A pusztítás harsonái

Caramon, amint Berem nyomában végigrohant a hosszú folyosón, mit sem törődött a többi fogoly döbbent kiáltásaival, könyörgéseivel és a cellák vasrácsát markoló kezekkel. De Beremnek nyomát sem látta. Ekkor megpróbálta megtudakolni a raboktól, nem látták-e őt, de azok az elszenvedett kínzásoktól annyira megtörtek, hogy egy értelmes szót sem tudtak kinyögni, s így végül, borzalommal és szánalommal eltelve kénytelen volt sorsukra hagyni őket. Továbbment t fokozatosan lejtő folyosón. Körülnézett és reménytelenül töprengett, ugyan hogyan juthatna a tébolyult ember nyomára. Egyedül az vigasztalta, hogy ennek a központi folyosónak nem volt több elágazása. Berem tehát csak erre menekülhetett. Ám ha így van, akkor hová tűnhetett?

A folyosón botladozva Caramon minden zárkába belesett és csak az utolsó pillanatban vette észre a felévetődő, nagydarab hobgoblin börtönőrt. Úgy feldühödött ezen, hogy ingerülten megsuhintotta a kardját és lecsapta a szerencsétlen teremtmény fejét, majd gyorsan továbbrohant, mielőtt áldozatának teste a padlóra zuhant volna.

Megkönnyebbülten fölsóhajtott és egy lépcsőn lerohanva kis híján belebotlott egy másik hobgoblin tetemébe. Ennek a nyakát csak valamilyen, különlegesen erős kéz tekerhette ki — gondolta magában, amint szemügyre vette azt. Nyílvánvalóan Berem járhatott erre, méghozzá nem is olyan régen. A holttest ugyanis még meleg volt.

Miután rájött, hogy üldözöttjének végre a nyomára bukkant, Caramon ismét futásnak eredt. A zárkákban a foglyok üvöltése már csak homályosan jutott el hozzá.

Ha kiengedném őket, egy egész hadseregem lehetne — világosodott meg hirtelen Caramon elméje. Egy kis ideig eljátszott a gondolattal... mi lenne, ha kinyitná az egyik cella ajtaját... de ekkor valahonnan a folyosó végéből iszonyatos, vérfagyasztó üvöltést hallott.

Caramon nyomban fölismerte Berem hangját és előrevetette magát. Ekkor a zárkák sorának hirtelen vége szakadt, a folyosó egy szűk alagútba torkollott, amely hosszú spirálban folytatódott a föld alatt. A falakon fáklyák lobogtak, de egymástól távol és szánalomra méltó fénnyel. Caramon rendületlenül tört előre az alagútban, miközben egyre erősebben üvöltött vele szemben az a hang, ahogy közeledett hozzá. A nagydarab harcos nekilódult, de a köves padló egyre síkosabbá, a levegő undorítóan nyirkossá vált, a tömény penészszag minden lépéssel csak sűrűsödött, ahogy kényszerűen ereszkedett lefelé. Caramon félt tőle, hogy esetleg megcsúszik és elesik, ezért lelassította lépteit. Az üvöltések ekkor már egészen közelről, majdhogynem karnyújtásnyiról hallatszottak. És ebben a pillanatban valóban meglátta Beremet. Egyszerre két sárkányfattyú vetette rá magát, kardjuk pengéje félelmesen megvillant a fáklyafényben. Berem puszta kézzel elhárította magától őket, mialatt a titokzatos smaragd fénye bevilágította a parányi, zárt kamrát.

Berem tébolyult erővel harcolt ellenük. Az arcán vágott sebből csorgott a vér és még vastagabb sugárban ömlött az oldalában vágott mély sebből. Mialatt a nyálkás pocsolyákban csúszkálva Caramon igyekezett a segítségére sietni, Berem megragadta a sárkányfattyú mellének szegezett pengéjét. Az éles acél belehasított a húsába, hanem a megsebzett nem érezte a fájdalmat. Vér ömlött a kezére, amint megfordította a pengét és ... hátrataszította a támadó sárkányfattyút. Maga is megtántorodott és levegő után kapkodott. Ugyanakkor a második sárkánykatona is odapattant, hogy végezzen vele. A pribékek csak a prédájukra figyeltek, ezért észre sem vették Caramont. Az alagútból kirontó harcos éppen időben kapott észbe, hogy ne rohanjon neki vakon az ellenségnek, ha nem akarja elveszíteni a kardját. Az egyik őrt hatalmas kezébe kapta és a csigolyáját eltörve, egy pillanat alatt kitörte a nyakát. A tetemet ledobva, a másik sárkányfattyú dühödt támadását kivédendő, gyorsan annak nyaka felé suhintott a kardjával. Az visítva menekült.

— Berem, jól vagy? — fordult meg Caramon, és máris a szerencsétlen segítségére sietett volna, amikor bénítóan éles fájdalmat érzett az oldalában.

Fájdalmában felnyögött, körbefordult és egy sárkányfattyúval találta szemben magát. Biztosan ott lapult a homályban és Caramonra várt. Karddöfése eleve halálos lett volna, de minthogy sietve sújtott le, ezért csapása lecsúszott Caramon mellvértjéről. A harcos hátratáncolt, hogy némi időt nyerjen.

De a sárkányfattyú csak nem adta föl: pengéjét előreszegezve, Caramonra vetette magát. A mozdulatok egy pillanatra összekuszálódtak, zöldes fény villant és a sárkánykatona máris holtan esett össze Caramon lába előtt.

— Berem! — nyögte Caramon és tenyerét az oldalára szorította. — Köszönöm... de hogyan... De az Örökember úgy bámult Caramonra, mint aki nem ismeri. Végül szó nélkül bólintott, megfordult és lassan megindult elfelé...

— Várj! — kiáltott utána Caramon. A nagydarab férfi összeszorította a fogát, átugrálta a halott sárkányfattyak tetemeit és Berem után vetette magát. Elkapta a menekülő kezét és ezzel meg is állította őt. — Várj már, a fene egyen meg! — kiáltotta belékapaszkodva. A hirtelen mozdulat megtette a hatását... amint ott álltak zihálva egymás mellett, Caramon erőt véve magán körülnézett.

— Hol vagyunk? — kérdezte, de nem is várt rá választ... inkább csak azt akarta, hogy Berem meghallja a hangját.

— Mélyen... mélyen... a templom alatt-válaszolta Berem kongó hangon. — Itt vagyok, közel... most már igazán, nagyon közel...

— Ühüm — bólintott rá Caramon, de fogalma sem volt róla, a másik miről beszél. Csak markolta keményen Berem karját és tekingetett körbe. A kőlépcső, amelyiken leereszkedett, egy kis csarnokba torkollott. Valami öltöző, jött rá nyomban, amint észrevett egy öreg asztalt és egy csomó rozoga széket a falon sercegő fáklya fényében. Minden megvilágosodott előtte. Ezek a sárkányfattyak bizonyára őrök voltak! Berem csak véletlenül botlott beléjük. Hanem a sárkányfattyak, vajon mit őrizhettek idelent? Caramon gyorsan körülnézett a szűk kőcsarnokban, de semmit sem látott. Az egész üreg talán húszlépésnyi átmérőjű lehetett és a sziklából vájhatták ki. A kőből faragott csigalépcső is ebben a teremben ért véget és valahol szemben, egy hasonló kapunyíláson vezetett kifelé. Pontosan e felé a kijárat felé iszkolt Berem, amikor Caramon elkapta. A kapunyíláson kinéző harcos nem látott semmit. Olyan sötét volt mögötte, amilyet még sohasem tapasztalt... mintha csak a végtelen sötétségbe bámulna, amelyről eddig csak a legendák beszéltek. Arról a sötétségről, amely már réges-régen létezett a homályban... mielőtt az istenek megteremtették a fényt.

Semmi mást nem hallott, csak valamiféle vízcsobogást. Föld alatti csermely lehet, gondolta, amely talán a lecsapódó párából keletkezett. Egy lépést hátrált és megvizsgálta a fölé magasodó boltíves kapubejárót.

Ezt nem a sziklából vájták ki, ahogy azt a kicsiny csarnokot, ahol az imént voltak. Ezt úgy építették kövekből, minden bizonnyal hozzáértő kezek. Látta a megkopott, bordás faragványokat, de semmit sem tudott megfejteni belőlük. A részleteket biztosan már régen felfalta az idő és magába nyelte a reménytelenül nedves pára.

Mialatt Caramon valami jelzés reményében némán bámult a magas boltívre, csaknem elzuhant, amikor Berem váratlanul megragadta a karját.

— Tudom, ki vagy! — ordította az ember.

— Hát persze — morogta Caramon —, de, Abyss mélységes mélyére, mi a csudát keresel idelenn?

— Jasla hív! — sikoltotta Berem és a téboly fénye megint kigyúlt a szemében. Azután visszafordult és belebámult a félelmetes íven is túlmutató sötétség mélyébe. — Nos, oda kell lemennem... őrök... meg akartak fogni! ... Te jössz velem!

Közben Caramon rájött, hogy az őröknek pontosan ezt a helyet kellett őrizniük. De ugyan miért? Mi lehet mögötte? Vajon fölismerték-e Beremet, vagy éppen csak a parancsnak engedelmeskedtek, hogy mindenkit távol tartsanak e helytől? Ő persze nem tudta a választ e kérdések egyikére sem... ám a következő pillanatban azt is megállapította, hogy a válaszok úgysem jelenthetnek semmit. Éppen úgy, ahogy a kérdések sem!

-Mindenképpen be kell menned oda-mondta Beremnek. Szavai inkább kijelentést,

mintsem kérdést jelentettek. Berem bólintott, majd lelkesen előrelépett. Gondolkodás nélkül bele is sétált volna a mélységes sötétségbe, ha Caramon nem rántja vissza. — Várjál már... valami fény kéne — mondta sóhajtva a nagy ember. — No, állj csak oda! — tolta kissé félre Beremet, s a szemét rajta tartva, a falról leemelt egy lobogó fáklyát. — Veled megyek — mondta nehezen, és közben az járt az eszében, hogy vajon meddig bírja, mielőtt összeesne a fájdalomtól és a vérveszteségtől. — Nesze... fogd ezt meg egy percre! — ezzel Berem kezébe nyomta a fáklyát, majd letépett egy darabot a férfi ingének maradványából és bekötötte vele az oldalán tátongó sebet. Utána visszavette a fáklyát és folytatta útját a boltív alatt.

Amikor áthaladt a kőpillérek között, Caramon úgy érezte, hogy valami végigsimít az arcán. — Pókháló! — morogta és undorodva lökte el magától a nyálkás szövedéket. Nyomban idegesen körül is nézett, mivel világéletében rettegett a pókoktól. De végül is, nem volt ott semmi! Erre Caramon megvonta a vállát és Beremet vonszolva átlépett a boltív alatt. Ekkor éles harsonaszó rivallt fel.

"Csapda!" — mordult föl Caramon ingerülten.

— Tika! — lihegte büszkén Tass, amint végignyargaltak a sötét börtönfolyosón. — A terved bevált! — kockáztatott meg a surranó egy pillantást a válla fölött. — Igenis!... Máris világosan látom, hogy mindnyájan utánunk loholnak!

— Csodálatos! — motyogta Tika... Valahogy nem is számított rá, hogy ilyen simán megvalósul a terve! Eddig ugyanis semmilyen terve sem sikerült életében! De hát, mégiscsak... nem ez lenne az embernek a legfontosabb? Ez mind nagyon szép, de Tika ismét hátrapillantott a válla fölött. Legalább hat vagy talán hét sárkányfattyú vetette magát a menekülők nyomába... hosszú, görbe kardjukat kegyetlenül szorongatták a markukban. Bár a karmos ujjú hüllőemberek nem tudtak olyan fürgén szaladni, mint a lány vagy a surranó, viszont hihetetlenül kitartóak voltak. Tika és Tass figyelemre méltó előnnyel indult, de az előnyük hamarosan semmivé foszlott. A lány máris levegő után kapkodott, ráadásul még az oldala is rettentően szúrt, amitől csaknem hétrét görnyedt.

Akármennyit tudok is még rohanni — gondolta magában Ma... ez mind valamicske időt jelenthet Caramon számá ra! Mondjuk, pontosan olyan messzire tudom elcsalni a sárkányfattyakat!

— Tika, ide figyelj — lihegte Tass lógó nyelvvel, és örökké vidám arca most igen fáradtnak látszott tudod, hogy hová megyünk innen?

Tika csak megrázta a fejét. A beszédhez már nem volt elég levegője..., érezte, hogy fokozatosan lelassul, mintha minden tagja ólomból lenne. Még egy pillantás hátra... és máris látja, hogy a sárkányfattyak egyre közelebb vannak hozzájuk. Villámgyorsan pillogott körül: hátha talál valami elágazást, egy beugrót, egy ajtónyílást... bármilyen búvóhelyet. De nem akadt semmi. Csak a kihalt, üres folyosó húzódott előttük. Itt már zárkák sem nyíltak belőle. Csupán egy sötét, síkős és keskeny folyosó volt, amely végtelennek tűnő alagútként húzódott tovább... enyhén emelkedve.

Ekkor a váratlan fölismerés csaknem megállásra kényszerítette. Lelassított és levegő után kapkodva nézett Tassra, aki csak halványan volt látható a füstölgő fáklyák fényében. — Az alagút... emelkedik — zihálta köhögve.

Tass értetlenül bámult rá, azután hirtelen földerült a képe.

— Fölfelé megy és kivisz bennünket! — rikoltotta diadalmasan. — Ez sikerült, Tika! — Meglehet — válaszolta Tika tétován.

— Gyerünk! — kiáltotta Tass lelkesen, megújult erővel. Elkapta Tika kezét és maga után vonszolta a lányt. — Tudom, hogy így van! Szagold csak! — szimatolt a levegőbe. — Friss levegő! Megmenekülünk... megtaláljuk Tanist... aztán visszajövünk és kiszabadítjuk Caramont...

Csak egy surranó lehet képes rá, hogy egy alagútban rohanva, sarkában egy csomó vérszomjas sárkányfattyúval még locsogjon is, gondolta borúsan Tika. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy őt csupán a vakrémület hajtja előre. De hamarosan még az is elszáll... akkor aztán összerogy a sötét folyosón, olyan kimerülten és elkínzottan, hogy már az sem számít majd, mit csinálnak vele az üldözői...

— Friss levegő! — sóhajtott föl ekkor ő is.

Az előbb azt gondolta, Tass csak azért füllentett neki, hogy tartsa benne a lelket. De most már maga is megérezte, hogy enyhe szellő legyinti meg az arcát. Ólomnehéz lábának új erőt kölcsönzött a remény. Hátranézett és úgy látta, mintha a sárkányfattyak lelassítanának. Talán

megértették, hogy most már úgysem érnek utol! A lányt reményteljes izgalom töltötte el. — Siessünk, Tass! — kiáltotta és kettőzött erővel rohantak tovább az alagútban az édes, friss levegő egyre erősödő áramlatában. Vadlendülettel megkerültek egy sarkot, ahol olyan hirtelen kellett lefékezniük, hogy Tass egy kilazult kődarabon megcsúszva nekiesett a falnak.

— Hát ezért lassítottak le — nyögte halkan Tika.

Az alagút véget ért. Kétszárnyú, rácsős faajtó zárta le. A kapuszárnyakba vágott két kis, vasrácsős nyíláson áramlőtt be a tömlöcbe az éjszakai levegő. Kibámulhattak rajta... láthatták, de nem érhették el a szabadságot.

— Ne add föl! — lihegte Tass pillanatnyi szünet után. Összeszedte magát, odarohant az ajtóhoz és megrángatta. Persze zárva volt.

— A kutyafáját! — mormolta Tass és szakérté szemmel megvizsgálta az ajtót. Caramon talán kitörhetne rajta, vagy a kardja markolatával leverhetné a lakatot, de egy surranó, vagy éppen Tika sehogy sem bírhat el vele.

Mialatt Tass közelebb hajolt, hogy magát a lakatot megszemlélje, Tika a falnak dőlt és kimerülten lehunyta a szemét. Vére a fülében dobolt, lábizmai görcsösen összerándultak. Szájában érezte könnyeinek kesernyésen sós izét és elcsigázottan vette tudomásul, hogy zokog a fájdalomtól, haragtól és tehetetlenségtől.

— Ne sírj, Tika! — bátorította Tass és visszaugrott hozzá, hogy megsimogassa a kezét. — Egyszerű lakat... pillanatok alatt kijuthatunk innen... nő, ne sírj már. Néhány pillanat az egész, de neked készen kell állnod, ha azok a hüllőemberek közben ideérnének. Le kell foglalnod őket!

— Jól van — mormolta Tika és megpróbálta elfojtani a könnyeit. Keze fejével gyorsan megtörölte az orrát, aztán karddal a kezében visszafordult a sötét folyosó felé, mialatt Tass még egyszer szemügyre vette a zárat.

Olyan kezdetlegesen egyszerű zár, állapította meg elégedetten, olyan nevetséges trükk védi, hogy szinte .érthetetlen, miért vacakoltak a fölszerelésével.

Vajon miért vacakoltak vele... egyszerű zár... primitív trükk... csengtek vissza a surranó tudatában saját szavai.

Valahogy ismerősek voltak... már máskor is megfordultak a fejében. Tass megrökönyödve nézett föl az ajtóra és rájött, hogy járt már itt valaha. De nem... az lehetetlen! Ingerülten megrázta a fejét és az álkulcsait keresve belekotort egyik tarsolyába. Hirtelen megdermedt. Borzongás futott végig rajta és úgy megrázta, mint kutya a patkányt... teljesen elgyöngült.

A rémálom!

Ez volt az az ajtó, amelyet álmában látott Silvanestiben! Ez volt az a zár... a kezdetlegesen egyszerű zár az egyszerű trükkjével! És akkor is Tika állt mögötte... harcolt... elesett...

— Itt vannak, Tass! — kiáltotta Tika és izzadó tenyerébe szorította a kardját. Gyors pillantást vetett Tass felé a válla fölött. — Mit vacakolsz? Mire vársz?

Tass nem tudott válaszolni neki. Most már ó is hallotta a sárkányfattyakat, torokhangú röhögésüket, amint kényelmesen közelednek feléjük, hiszen tudják, hogy a szökevények innen már nem mehetnek sehová. Kibukkantak a sarkon és Tass hallotta, amint még nyersebben felröhögnek, amikor meglátják a kardot markoló Tikát.

— A...azt hiszem, nem megy, Tika — nyöszörögte Tass és iszonyodva nézte a lakatot. — Tass — sziszegte Tika gyorsan és mérgesen közelebb húzódott a surranóhoz, hogy szót érthessen vele, de közben egy pillanatra sem fordította el tekintetét az ellenségről —, nem hagyhatjuk, hogy elfogjanak! Tudnak Beremről. Megpróbálnak majd kényszeríteni rá, hogy mi is elmondjuk, amit tudunk róla! Tudod, ugye, hogy mivel akarnak majd szóra bírni bennünket!

— Igazad van — nyöszörögte Tass szerencsétlenül —, mégis megpróbálom...

"És elég bátor nagy hozzá, hogy végigmenj rajta..." —

mondta egyszer neki Fizban. Tass mély levegőt vett és egyik szütyőjéből előhúzott egy vékony drótot. Végül is, mondta szigorúan remegő kezének, mi a halál egy surranó számára, ha nem a legnagyobb kaland? Különben is odaát van Kova... egyedül!

Meglehet, egyik bajból a másikba kerül... Keze most már teljesen megnyugodott.

Beledugta a zárba a drótot és óvatosan munkához látott.

Hirtelen nyers üvöltés harsant mögötte, Tika is felkiáltott és Tass meghallotta az összeütődő acélpengék csengését.

Tass megkockáztatott egy gyors pillantást. Tika ugyan még mindig nem sajátította el a kardforgatás művészetét, de igen gyakorlott volt a kocsmai csetepaték terén. Vadul hadonászott a pengével és közben ütött, rúgott, harapott és karmolt. Elkeseredett, dühödt támadása egy lépésnyi hátrálásra kényszerítette a sárkányfattyakat. Mindegyiken sikerült a lánynak vérző sebeket ejteni. Egyikük zöldes vértócsában fetrengett a földön, akarja erőtlenül fityegett.

De a lány már nem sokáig tartóztathatta föl őket. Tass visszatért a munkájához, de a keze már megint remegett és a szerszám kiesett táncoló ujjai közül. A dolog trükkje abban rejlett, hogy anélkül fordítsa el a zárat, hogy a csappantyú működésbe lépne. Már látta is a csapdát: egy rugónak feszülő vékony tű volt az.

"Hagyd már abba!" — parancsolt a kezére. Hát így munkálkodik egy igazi surranó? Kezének remegése ismét elcsöndesedett és újból bedugta a drótot a zárba. Ekkor váratlanul, amikor már majdnem sikerrel járt, hátulról lökés érte.

— Hé! — kiáltott ingerülten a lányra és hátrafordult. — Egy kicsit jobban vigyázhat... — és torkán akadt a szó. Az álom! Akkor is ugyanezt mondta! És... akárcsak rémálmában... meglátta a földön fekvő Tikát, amint vörös fürtjeit elönti a vér.

— Neem! — üvöltött föl Tass dühödten. A drót kicsúszott a lyukból, ő pedig beütötte a kezét a zárba.

A lakat halk kattanással kinyílt. A kattanással egyidejűleg azonban egy másik, alig hallható csattanás is hallatszőtt: "lelik" és működésbe lépett a csapda.

Tass meredten nézte ujja hegyén a kiserkenő, parányi vércsöppet, majd a zárból kikandikáló parányi aranytűre pillantott. Ekkor a sárkányfattyak egyike megragadta a vállát. Tass nem törődött vele... most már semmi sem számít! Szúrós fájdalmat érzett az ujjában, amely lassan átterjedt a karjára, majd az egész testére.

Amikor eléri a szívemet, többé már nem érzem majd, mondta magának, mintegy félálomban. Akkor már nem érzek semmit.

Ekkor kürtszóra, réztrombiták fülsértő rivalgására lett figyelmes. Ezt is hallotta már valamikor... de hol is? Hát persze! Tarsisban, pontosan a sárkányok megérkezése előtt. Ekkor a vállát szorongató sárkányfattyak váratlanul elengedték és sebesen nekiiramodtak a folyosónak, viszszafelé.

"Biztosan valami általános riadó" — gondolta magában és érdeklődéssel figyelte, hogy a lába elgyöngül... már meg sem tartja vékony testét. Lerogyott a padlóra, Tika mellé. Kinyújtotta reszkető kezét és megsimogatta a lány vértől nedves, kedvesen göndörödő, vörös haját. Tika szeme csukva volt, az arca halálsápadt.

— Sajnálom, Tika — suttogta összeszoruló torokkal. A fájdalom gyorsan terjedt benne... ujjai és lábai máris megbénultak. Megmozdítani sem tudta őket. — Sajnálom, Caramon... én megpróbáltam... igazán megpróbáltam... Tass csöndesen sírdogálva az ajtónak vetette a hátát és várta a sötétséget.

Tanis moccanni sem tudott és... egy pillanatig, amikor meghallotta Laurana szívszaggató zokogását... nem is akart megmozdulni. Legjobban arra vágyott, azért könyörgött, hogy valami kegyes isten lesújtson rá, amint ott térdel a Sötétség Királynője előtt. De az istenek nem voltak ilyen kegyesek hozzá. Az árnyék eloszlott előtte, amint a Királynő elfordult tőle és másfelé nézett. Tanis nehézkesen talpra állt, arcát elöntötte a szégyen pírja. Nem tudott Lauranára nézni, sőt, Kitiara szemébe sem, hiszen tudta, milyen megvető haragot látna annak mélyén.

Kitiarának is fontosabb dolgok jártak az eszében. Elérkezett megdicsőülésének órája. Nagyralátó tervé lassan megvalósult. Kinyújtotta a karját és erős kezével megragadta Tanist, amint a fél-elf előrelépett volna, hogy megvédelmezze Lauranát. Hidegen hátrapenderítette és gyorsan elélépett.

— Végül szeretném megjutalmazni egyik szolgámat — mondta zengő hangon —, aki segítségemre volt az elf-nő elfogásában. Lord Soth kérte, hogy övé lehessen ennek a Lauralanthalasának a lelke, hogy ily módon állhasson bosszút azon az elf-nőn, aki... valaha régen... megátkozta őt. Ha már arra ítélte a sors, hogy örökké éljen a sötétségben, azt kéri, hogy ez az elf-nő ossza meg vele halálon túli életét.

— Nem! — kiáltott föl Laurana és a beléhasító félelemtől és iszonyattól felkapta a fejét. — Nem! — ismételte meg elcsukló hangon.

Hátratántorodott és kétségbeesetten körülnézett valami menedék után, de nem tehetett semmit. Odalent a teremben mohón lesték a sárkányfattyak. Reménytelenül felnyögött és Tanisra nézett. A fél-elf arca sötét volt és merev, nem rá nézett, hanem az ember-nőt figyelte. Laurana már megbánta hirtelen kitörését és szilárdan eltökélte, hogy inkább meghal, de többé soha nem árulja el gyengeségét egyikük előtt sem. Kihúzta magát és hallatlan önuralommal ismét büszkén fölvetette a fejét.

Tanis még csak nem is látta Lauranát. Kitiara szavai ott doboltak az agyában,

elhomályosították a látását és a gondolatait. Dühtől tajtékozva Kitiara mellé lépett. — Becsaptál! — hörögte fulladozva. Ez nem szerepelt a tervben!

— Csönd! — intette le Kitiara halkan. — Még tönkreteszel mindent!

-Mii...?

— Fogd be a szád! — csattant föl Kit fenyegető hangon.

"Ajándékod kedvemre szolgál, Lord Kitiara"— szálalt meg ekkor a sötét hang. "Teljesítem a kéréseidet. Legyen az elnő lelke Soth lovagé, a fél-elfet pedig szolgálatunkba fogadjuk. Ennek elismeréseképpen tegye le a kardját Lord Ariakas lába elél"

— Tedd, amit mondtak! — parancsolta Kitiara hidegen, szemét Tanisra szegezve. A teremben most minden tekintet őfelé fordult.

A fél-elf tudata teljesen elködösült. — Hogyan? — motyogta. — Ezt sem mondtad előre! Hogy mit csináljak?

— Lépj föl az emelvényre és tedd le a kardodat Ariakas lába elé! — válaszolta Kitiara gyorsan és odavezette őt az emelvény széléhez. — Ő majd felveszi és visszaadja neked... attól, a pillanattól leszel a sárkánysereg tisztje. Ez csak a szertartás része, semmi több. Viszont én időt nyerek általa.

— Időt? Mire? Mit terveltél ki már megint? — kérdezte Tanis, fél lábbal már a lefelé vezető lépcsőn. Megmarkolta Kitiara karját. — Meg kellett volna mondanod...

— Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. — És Kitiara csábosan elmosolyodott a bámészkodók kedvéért. Odalentről ideges nevetés hallatszott és valami otromba tréfálkozás... talán a szerelmesek búcsújáról. De Tanis nem látta Kitiara barna szemében a válasz mosolyát. — Ne feledd, ki áll itt, közvetlenül mellettem! — suttogta Kitiara, megsimogatta kardjának markolatát és jelentőségteljes pillantást vetett Lauranára. — Ne csinálj semmi ostobaságot! — ezzel elfordult a fél-elftől és odalépett Laurana mellé. Félelemtől és haragtól reszketve, agyában vadul kavargó gondolatokkal, Tanis lebotorkált a kígyófej-emelvény lépcsőjén. A tömeg zsivaja ügy ölelte körül, mint valami óceán hullámai. Fény villant a lándzsahegyeken, a lobogó fáklyák elvakították. Lelépett a gránitpadlóra és megindult Ariakas trónusa felé, anélkül, hogy tudta volna, hol van és mit csinál. Csupán ösztönei vitték előre, amint átvágott a csarnokon.

Az Ariakas díszőrségét alkotó sárkányfattyak képe vérfagyasztó rémálomként örvénylett körülötte. Testetlen fejeknek, villogó fogsoroknak és cikázó nyelveknek látta őket csupán. Amikor szétváltak előtte, a lépcső mintha sűrű ködből bukkant volna elő a lábánál. Fölemelte a fejét és tétován fölnézett. Odafönt magasodott Ariakas alakja... termetes, fenséges tartású férfialak, amelyből csak úgy sugárzott az erő. Olybá tetszett, mintha a csarnok minden fénye a fején villogó koronában összpontosult volna. A ragyogás bántotta a szemét és Tanis vaksin pislogott rá, amint kezét kardja markolatára téve megindult a lépcsőn felfelé:

Csakugyan elárulta volna Kitiara? Vajon megtartja-e az ígéretét? Tanis kételkedett benne és keserűen átkozta magát. Már megint a nő bűvkörébe került. Ismét bolond módjára viselkedett, amikor hitt a szavának. És most a lány kezében van minden ütőkártya. Most már semmit sem tehet... vagy talán mégis?

Olyan hirtelen tört rá a gondolat, hogy megtorpant...

Ostoba! Gyerünk tovább!... Parancsolta magának a rámeredő tekintetek kereszttüzében. A nyugalom látszatát magára erőltetve, eggyel följebb lépett a lépcsőn... aztán még följebb. Ahogy közeledett Lord Ariakas felé, úgy kristályosodott ki a terve.

"Aki a koronát viseli, az uralkodik!" — csengtek vissza tudatában az ismerős szavak. Megöli Ariakast és elveszi tőle a koronát! Ilyen egyszerű az egész. Tanis szeme lázasan mérte föl a falba vájt fülkét. Odafönt persze már nem álltak testőrök Ariakas mellett. Az emelvényekre a nagyurakon kívül senki sem léphetett. És itt még a lépcsőkön sem álltak fegyveresek, mint a többi nagyúr esetében. Ez az ember nyilvánvalóan olyan gőgös és hatalmában annyira biztos volt, hogy nem tartotta szükségesnek őket.

Tanis gondolatai lázasan kavarogtak. Kitiara a lelkét is odaadná azért a koronáért. Ameddig viszont az én kezemben van, nekem kell engedelmeskednie! Akkor megmenthetem Lauranát... együtt elmenekülhetünk! Ha egyszer kijutottunk innen,

megmagyarázhatom neki a történteket... mindent megmagyarázhatok. Kihúzom a kardomat, de ahelyett, hogy a lába elé helyezném, keresztüldöföm vele Ariakast! Miután megkaparintom a koronát, senki sem merészel hozzám nyúlni!

Tanis azon kapta magát, hogy remeg az izgalomtól. Rettentő erőfeszítéssel lecsillapította magát. Nem mert Ariakasra nézni, attól tartott, hagy a Nagyúr a szeméből kiolvashatja a tervét.

Mereven bámulta tehát a lépcsőt és csak akkor vette észre, hogy már Ariakas közelében jár, amikor mindössze öt lépcsőfok választotta e] az emelvény tetejétől. Tanis ujjai ráfonódtak kardjának markolatára. Most már ura volt önmagának, hát fölnézett a férfi arcába és egy pillanatra szinte megdermedt a belőle sugárzó gyűlölet láttán. A hatalomvágy érzéketlenné tette ezt az arcot, ez a szempár végignézte ártatlanok ezreinek kínhalálát... egyetlen cél érdekében.

Ariakas unott képpel meredt Tanisra, vonásai mögött gúnyosan gőgös félmosoly húzódott meg. De a következő percben már oda sem figyelt a fél-elfre, hiszen annyi egyéb gondolkodnivalója akadt. Tanis látta, amint a férfi talányős pillantással méregeti Kitiarát. Ariakas olyannak látszott, mint egy sakktábla fölé hajoló játékős, aki éppen a következő lépésen töpreng és próbálja kitalálni ellenfelének szándékát.

Tanist hatalmába kerítette a bosszúálló gyűlölet és lassan kezdte kivonni fegyverét. Még ha kudarcot vall is Laurana megmentésének kísérletével, még ha mindkettejüknek e falak között kell is meghalnia... még akkor is nagy jót cselekszik ezzel a világnak azáltal, hogy megöli a sárkányseregek főparancsnokát.

Ám Ariakas, amint meghallotta a penge szisszenését, nyomban visszafordította tekintetét a fél-elfre. Szemének fekete pillantása Tanis lelke mélyébe hatolt. Érezte, amint a férfi rettentő ereje lenyűgözi, úgy nyomul felé, mint a kohóból áradó hőség. Ekkor olyan erővel tört rá Tanisra a fölismerés, hogy szinte fizikai ütést érzett és megtántorodott a lépcsőn. Az a dicsfényként vibráló erőtér... hiszen Ariakas mágiaűző!

Ostoba, vak bolond! — korholta magát Tanis. Most, ahogy közelebb ért hozzá, már láthatta is a lord körül vibráló, áthatolhatatlan falat. Hát persze! Ezért nincs szüksége a testőreire! Ebből a csürhéből Ariakas senkiben sem bízna meg. Természetes, hogy a varázserejével védelmezi magát!

És lám, máris fölfigyelt a veszélyre! Tanis ennyit világosan kiolvashatott hideg, szenvtelen tekintetéből.

A fél-elf válla megroggyant... vereséget szenvedett.

Ám ekkor egy hang így szólt hozzá: "Szúrj, Tanis! Ne félj a varázserejétől! Majd én segítek!"

A hang nem volt több suttogásnál, mégis olyan világős és erőteljes volt, hogy Tanis szinte érezte a fülét perzselő, forró leheletet. Haja az égnek meredt, testén görcsös vonaglás futott végig.

Reszketve pillantott körül. Senki sem volt a közelében, csak Lord Ariakas. Alig három lépésnyire állt tőle, főgát összeszorította, nyilvánvalóan alig várta már, hogy a ceremónia véget érjen. Látván Tanis ingadozását, Ariakas parancsolón intett neki, hogy tegye a kardot a lába elé.

Ki szólhatott az előbb? Tanis szeme hirtelen megakadt a Sötétség Királynője mellett álló alakon. Fekete kámzsája miatt mindeddig elkerülte a figyelmét. Most, hogy egyenesen ránézett, valahogy ismerősnek tűnt föl előtte. Valóban attól az alaktól származott az a hang? Ha így is lenne, az a legcsekélyebb mozdulattal sem jelezte. Most mit tegyek? — töprengett a fél-elf lázasan.

— Sújts le, Tanis! — szólalt meg egyenesen az agyában újból a suttogás. — Gyorsan! Tanist elöntötte a verejték és remegő kézzel, lassan kivonta fegyverét. Most már ott állt pontosan a Nagyúr előtt. A lordot varázspajzsa úgy ölelte körül, mint a vízesésből fölívelő tarka szivárvány.

Nincs más választásom — döntötte el magában Tanis. Ha netán valami csapda, hát legyen! Akkor ezt a formáját választom a halálnak.

Megjátszotta, hogy térdre ereszkedik és kardja markolatát előre tartva úgy tett, mintha le akarná tenni, de a következő pillanatban megváltoztatta a mozdulatot. Gyilkos ívben megfordította a pengét és Ariakas szíve felé döfött vele.

Tanis arra gondolt, hogy mindjárt meg kell halnia. Csapás közben összeszorította a főgát és arra várt, hogy a varázspajzs tüze úgy emészti el, mint a lesújtó villám a fatörzset. És valóban lesújtott a villám... de nem rá! Legnagyobb ámulatára a szivárványfal meghasadt és a kard behatolt a résen. Érezte, amint a penge belemélyed a kemény húsba. A fájdalom és düh felcsattanó üvöltése majdnem megsüketítette.

Ariakas hátratántorodott, amint a kard pengéje belefúródott a mellkasába. Egy gyöngébb ember azonnal szörnyethalt volna ettől a csapástól, de Ariakas ereje és dühe még a halált is meghátráltatta. Arca eltorzult a gyűlölettől, ökle lesújtott Tanis képére és a fél-elf kábultan rogyott le az emelvény padlójára.

Fejét majd szétvetette a fájdalom. Homályosan látta, amint véres kardja is lehull mellé. Egy pillanatra azt hitte, hogy elájul... ami a halálát és egyben Laurana pusztulását is jelentette volna. Fejét kábán megrázta, hátha az segít rajta. Eszméleténél kell maradnia... meg kell szereznie a koronát! Fölnézett és látta, amint Ariakas fölébe tornyosul, előrenyújtja a kezét, hogy szörnyű varázsigével vessen véget az életének.

Tanis nem tehetett semmit. Teljesen védtelen volt ezzel a varázserővel szemben és valahogy az is tudatosult benne, hogy láthatatlan segítője többé nem áll ki mellette. Azt ugyanis már elérte, amit akart.

De bármilyen nagy volt Ariakas ereje, létezett egy másik hatalom is, amelyen nem győzedelmeskedhetett. Felhördült, tudata összezavarodott és a varázsige szavait elnyelte az iszonyú fájdalom. Lenézett, s ekkor meglátta, hogy tulajdon vére festi sötétebbre vörös köpönyegét... a folt minden elmúló pillanattal növekedett, amint átdöfött szívéből kiáramlott az élet. Mégiscsak eljött érte a halál. Tovább már nem háríthatta el. Ariakas kétségbeesetten harcolt a sötétséggel és utolsó szavával a Sötétség Királynőjéhez kiáltott segítségért.

De Takhisis magára hagyta a gyengéket. Amint azt nézte, hogyan mészárolja le Ariakas tulajdon apját, úgy nézte most 8t magát, amint elzuhan, utoljára az ő nevét kiáltva. Döbbent csönd ereszkedett a csarnokra, midőn Ariakas teste hangos puffanással elnyúlt az emelvényen. A Hatalom Koronája leesett a fejéről és most, maréknyi fekete hajjal együtt ott hevert a vértócsában.

Vajon ki kaparinthatja meg?

Ekkor velőtrázó sikoly hallatszott: Kitiara kiáltott egy nevet... hívott valakit.

Tanis nem értette a szavát, de igazán nem is törődött vele. Kezét kinyújtotta a korona után.

Hirtelen fekete páncélt viselő alak öltött testet előtte. Lord Soth!

A tébolyító pánik és rettegés érzését leküzdve, Tanis egyetlen dologra összpontosította minden figyelmét. A korona csupán pár hüvelyknyire volt az ujjaitól. Elkeseredetten kapott utána. Szinte hálás volt érte, amint az éles fémtárgy a húsába vágott, amikor egy másik kéz... egy csontváz-kar is utánakapott.

Az övé! Soth szellemtekintete fölparázslott. A csontkéz kinyúlt, hogy megkaparintsa zsákmányát. Tanis hallotta, amint Kitiara éles hangon zagyva parancsszavakat rikoltozik. Abban a pillanatban, hogy a fél-elf a feje fölé emelte a vérfoltos koronát, és elszántan nézett farkasszemet Lord Soth-tal, a csarnok néma csöndjébe kürtszó harsant... kürtök ismerős rivalgása.

Lord Soth keze megállt a levegőben, Kitiara sikoltozása elhalt.

Nyomasztó, vészjósló morgás futott végig a tömegen. Egy pillanatra Tanis fájdalomtól elködösült agyában az a gondolat támadt, hogy a kürtszó talán őt köszönti. Ám amikor megfordult, hogy homályos pillantásával végignézzen a csarnokon, meglátta, hogy az arcok odalent mind egy irányba fordulnak. Mindenki, még Kitiara is a Sötétség Királynőjére meredt.

Ő Sötét Felsége árnyalakjának szeme Tanisra szegeződött, de ezúttal az a tekintet is elhomályosult. A Királynő árnyéka megnövekedett, határozottabbá vált és sötét felhőként borította el az egész csarnokot. Mintha parancsszóra tették volna, a Királynő testőrségének fekete páncélját viselő sárkányfattyai csörtettek elő a terem falának tövéből és kirontottak az ajtónyílásokon. Az istennő mellett előbb még ott álló, fekete kámzsás alak eltűnt.

A kürtök tovább rikoltoztak. Tanis kábultan pillantott le a kezében tartott véres koronára. A rekedt harsonaszó ezelőtt már kétszer jelezte előre a halált és a pusztulást. Vajon most mi lehet e borzalmas muzsika iszonyú jóslata?

10. Aki a koronát viseli, az uralkodik

A fölharsand kürtszó olyan hangos és meglepetésszerű volt, hogy Caramon kis híján elvágódott tőle a nedves kőpadlón. Berem kapta el őt ösztönös mozdulattal. Mindkét férfi rémülten nézett körül, amint a recsegő trombitajelek fülsiketítően visszhangzottak a szűk helyiségben. Odafönt, a lépcső teteje felől válaszjelek harsantak.

— A boltív! Csapdát rejt! — kiáltott föl Caramon. — Nos, ez a helyzet! Most már az egész templomban, minden teremtett lélek tudja, hogy itt vagyunk..., bármi legyen is ez az itt! Az istenek nevében, remélem, tudod, mit cselek szel!

— Jasla hív! — ismételte meg Berem. A harsogó kürtszó keltette pillanatnyi rémülete elmúlt és továbbindult, maga után vonszolva Caramont.

A harcos magasba tartotta a fáklyát, s mivel nem tudta, mi mást tehetne, vagy hová mehetne, követte a másikat. Éppen egy üregben voltak, amelyet bizonyára a víz vájt a sziklába. A boltív kőlépcsőkre nyílt és Caramon most már látta, hogy a lépcsők egy sebesen áramló, fekete vízfolyáshoz vezetnek. Körbevilágított a fáklyával, abban a reményben, hogy a víz partján esetleg húzódhat valami ösvény, de semmi ilyesmit nem látott..., legalábbis a fáklya halvány fénykörében nem.

— Várj! — kiáltotta Caramon, de addigra Berem már bele is vetette magát a vízbe. Caramon visszafogott lélegzettel várta, hogy társa elmerül a fekete hullámokban, de a sötét áradat nem volt olyan mély, amilyennek látszott: mindössze Berem lábszáráig ért.

— Gyere! — intett vissza Caramonnak.

A harcos ismét megtapogatta oldalán a sebet. A vérzés mintha csillapodott volna, a kötés ugyan nedves volt, de nem ázott át teljesen. A fájdalom viszont még élesen mart belé. A feje is hasogatott és annyira kimerült a félelemtől, a rohanástól és a vérveszteségtől, hogy megszédült. Egy pillanatra eszébe jutott Tass és Tika, majd egy villanásnyira Tanis. Nem, most nem gondolhat rájuk.

Tika mondta egyszer, hogy közeleg a vég, fordulhat rosszra vagy jóra minden. Belelépett a vízbe és az erős áramlás nyomban előretaszította, miközben az a képtelen gondolata támadt, hogy a vízfolyás maga az idő, amely elsodorja valahová... De hová? Talán a saját végzetébe? Vagy a világ pusztulásába? Vagy az új kezdés reménye felé?

Berem vakmerően gázolt előtte, de Caramon ismét visszaráncigálta.

— Maradjunk egymás közelében! — dörmögte a nagydarab harcos... mély hangja visszaverődött a barlang falairól. — Az előbbinél még komiszabb csapda is várhat ránk! Berem tétován megtorpant, így Caramon végre utolérhette. Ezután egymás mellett araszoltak lassan előre a rohanó áradatban, gondosan mérlegelve minden lépést, mivel a meder alja síkos volt, tele kilazult, málló kövekkel.

Caramon merészebben haladt most előre, határozottan könnyebben lélegzett, amikor váratlanul olyan erővel ütődött valami a csizmája szárához, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Megtántorodott és belekapaszkodott Berembe.

— Mi volt az? — mordult föl és a lángoló fáklyát a víz fölé tartotta.

Bizonyára a fény csábító hatására egy fej emelkedett ki a csillogó sötétségből. Caramon lélegzete elállt a rémül ettől, sőt, egy pillanatra még Berem is hátrahókölt.

— Sárkányok! — lihegte Caramon. — Sárkánykölykök! — Az egyik apró sárkányfióka ekkor éles hangon felvisított. A fáklyafény borotvaéles fogakon villant meg. Utána a fej eltűnt és Caramon érezte, amint újból nekiütődik a csizmájának. A következő a másik lábának csapódott és a harcos ekkor már látta, hogy a víz valósággal fortyog a rengeteg csapkodó faroktól.

Vastag bőrcsizmájától ugyan nem tehettek kárt a lábában, de ha elesem — gondolta Caramon —, nyomban csupaszra rágják a csontvázamat.

Már sokféle formájában találkozott a halállal, de ennél borzalmasabbat el sem tudott volna képzelni. Egy pillanatra páni rémület vett rajta erőt. Vissza kell fordulnom — gondolta lázasan. Berem mehet tovább egyedül... végül is á az, aki képtelen meghalni.

De a nagydarab harcos hamarosan összeszedte magát. Nem! — sóhajtott föl mélyen. Most már tudják, hogy itt vagyunk lent. Valakit vagy valamit biztosan utánunk küldenek, hogy elfogjon bennünket. Nekem kell föltartóztatnom, bármi legyen is az, mindaddig, amíg Berem el nem végezheti, amit akar.

Ennek az utóbbi gondolatnak semmi értelme — döbbent rá Caramon. Olyan komikus,

majdnem mulattató volt, mintha egyenesen az elhatározása fölött gúnyolódna, amikor hirtelen acél csattogását, torokhangú üvöltözést hallott a hátuk mögül.

Ez őrület! — gondolta komoran. Nem értem! Végül még csakugyan meghalok idelent a mélyben... És mivégre? Lehet, hogy valóban egy tébolyult társaságában kóborlok idelent..., vagy éppen magam is lassan megőrülök!

Egyszer csak Berem is észrevette az utánuk csörtetó katonákat. Ettől még a sárkányoknál is jobban megijedt és előrelódult. Caramon ismét fölsóhajtott, erővel próbálta elterelni figyelmét a lábát érő támadásoktól és maga is nekivágott a feketén hömpölygő víznek, hogy tartsa a lépést Beremmel.

A férfi meredten bámult a sötétségbe, időnként nyögő hangokat hallatott és izgatottan hadonászott mindkét kezével. A víz egy kanyarulat után hirtelen mélyülni kezdett. Caramon azon töprengett, mit csináljon, ha a víz már magasabbra ér a csizmája száránál. A sárkányfiókák még mindig dühödten keringtek körülöttük, teljesen megbolondította Őket a meleg emberi vér és hús illata. Akardok és lándzsák csattogása is egyre közeledett. Ekkor valami, az éjszakánál is sötétebb árny repült Caramon felé és belevágott az arcába. Megingott és miközben kétségbeesve próbálta megőrizni egyensúlyát, hogy bele ne zuhanjon a halálos kavargásba, elejtette kezéből a fáklyát. A fény sisteregve kihunyt, éppen abban a pillanatban, amikor Berem Caramon után kapott és fölfogta estében. Egy pillanatig úgy maradtak, egymásba kapaszkodva, elveszetten és zavarodottan meresztették szemüket a vaksötétbe.

Caramon akkor sem veszíthette volna el jobban a tájékozódó képességét, ha valóban megvakul. Bár semerre sem mozdult, mégsem sejtette, melyik irányba néz és a környezetéből sem emlékezett semmire. Olyan érzése támadt, hogy ha még egyetlen lépést tesz előre, belezuhan a semmibe, és csak zuhan, zuhan örökké.

— Itt van! — kiáltotta Berem és feltört belőle a zokogás. — Látom a törött oszlopot és rajta a drágaköveket! És ó is ott van! Vár rám... várt rám e számtalan, hosszú éven át... Jasla! — ordította és előrelendült.

Caramon tovább meredt a feketeségbe és visszafogta Beremet, miközben érezte, hogy a férfi reszket az izgalomtól. Nem látott semmit..., vagy talán mégis?

Igen! A hála és megkönnyebbülés mélységes érzése áradt szét egész, fájdalomtól meggyötört testében. Valóban valami ékköveket látott megvillanni a távolban... Olyan fénnyel ragyogtak a feketeségben, amelyet még ez az éjen túli sötétség sem törhetett meg.

A jelenség nem volt túlságosan messze tőlük, talán csak úgy száz lépésnyire lehetett. Kicsit enyhített a szorításán és arra gondolt, hogy talán ez lesz a kiút, legalábbis az ő számára. Berem meg csak csatlakozzék ahhoz a szellemhúgához. Én semmi mást nem akarok, mint kijutni innen — motyogta magában —, vissza Tasshoz és Tikához.

Caramon, e gondolatokkal fölvértezve magát, továbbindult. Pár perc csak az egész és mindennek vége lesz, fordulhat rosszra, vagy jóra...

— Shirak! — szólalt meg ekkor egy hang. Vakító fény lobbant.

Caramon szívverése egy pillantara elállt. Lassan fölemelte a fejét, hogy belenézzen a bántó világosságba és akkor meglátta, hogy két aranyló, homokóra-szem néz vissza rá egy fekete csuklya alól.

A levegő olyan süvítéssel távozott el a tüdejéből, hogy akár egy haldokló utolsó lehelete is lehetett volna.

A kürtök rivalgása elhallgatott és az Audiencia Csarnokába visszatért némi nyugalom. Megint mindenki, még a Sötétség Királynője is az emelvényen lejátszódott drámai jelenetre figyelt.

Tanis a koronát még mindig a kezében szorongatva, lassan fölemelkedett. Fogalma nem volt róla, mit jelenthetett ez a vad harsonaszó, milyen sorscsapás várható még ezek után? Csak annyit tudott, hogy mindenképpen végig kell játszania ezt a játékot, bármilyen keserú lesz is majd az eredménye.

Egyetlen gondolata volt csak... Laurana. Bárhol legyen is Caramon, Berem és a többiek, rajtuk innen sehogy sem segíthet. Tanis le nem vette a szemét az alatta lévő kígyófejes emelvényen álló, ezüstpáncélos alakról. Tekintete szinte csak véletlenül siklott egy pillanatra Kitiarára, aki arcát még mindig sárkánysisakja mögé rejtve állt Laurana mellett. Kit apró mozdulatot tett a kezével.

Tanis inkább érezte, mint hallotta a háta mögött a mozgást, mintha hideg szellő érintette volna meg a bárét. Megpördült és Lord Soth közeledő alakjával találta szemben magát... az árnyéklovag szemében a halál izzott.

Tanis hátrált, kezében a koronával, tudta, hogy ezzel a sfrontúli ellenféllel nem veheti föl a harcot.

— Állj! — kiáltotta és a koronát a magasba emelte. — Állítsd meg Kitiara, vagy utolsó erőmmel behajítom ezt a vacakot a tömeg közé!

Soth hangtalanul nevetett, amint tovább közeledett felé és előrenyújtotta csontkezét, amely puszta érintésével is ölni volt képes.

— Miféle utolsó erőddel? — kérdezte lágyan a halott lovag. — A varázserőm porrá égeti nyomorult testedet, a korona pedig idehull a lábam elé!

— Lord Soth! — csattant fól ekkor a tiszta hang a terem közepén álló emelvényről. — Állj! Hagyd, hogy a korona elnyerője idehozza azt nekem!

Soth megingott. Karját még mindig Tanis felé nyújtva izzó szemének üres tekintetét kérdőn emelte Kitiarára.

Kit ekkor levette sárkánysisakját és csak Tanisra nézett. A fél-elf jól látta barna szemének ragyogását és az izgalomtól kipirult arcát.

— Nos, idehozod nekem azt a koronát, Tanis, ugye?! — kiáltotta Kitiara.

Tanis nyelt egyet. — Igen — mormolta és megnedvesítette az ajkát. — Odaviszem neked a koronát.

— Testőrök! — intett előre Kit parancsolón. — Kíséretet neki! Aki csak egy ujjal is hozzányúl, az én kardom által hal meg. Lord Soth, gondod legyen rá, hogy épségben ideérjen hozzám!

Tanis odapillantott a szellemlordra, aki lassan leeresztette csontkezét. — És mégis b a te urad, asszonyom — Tanis úgy vélte, hogy valóban hallja a halott lovag megvető suttogását. Ezzel Soth fölzárkózott mögé, s a belőle áradó hideg majdnem megdermesztette a fél-elf vérét. A különás pár együtt ereszkedett le a lépcsőn: a szellemlovag, fekete vértjében és a fél-elf, kezében a véres koronával.

Ariakas tisztjei, akik kivont fegyverrel álltak a lépcső aljában, némi vonakodással visszahúzódtak. Amint Tanis leért a márványpadlóra ás elhaladt mellettük, legtöbbjük gyilkos, sötét pillantással mérte végig. Egy kézben tóit látott megvillanni, gazdája szemében pedig a halálos ígéretet.

Kitiara testőrei szintén kivont karddal sereglettek köré, de igazából Lord Soth halálos aurája volt az, ami biztosította számára a sértetlen átkelést a fenyegető sokaságon. Tanis testét elöntötte a verejték páncélja alatt. Szóval ez hát a hatalom, villant az agyába. Aki a koronát viseli, az uralkodik..., ám mindez véget érhet egy gyilkos éjszakán, az orgyilkos tőrének csapása alatt!

Tanis továbbhaladt és Lord Soth társaságában hamarosan odaért a csuklyás kígyófejét formázó emelvényre vezető lépcsősor aljába. Odafönt magasodott Kitiara diadalittas, szépséges alakja. Tanis egyedül ment föl a keskeny lépcsőn, Lord Soth, akinek üres szemgödreiben rőt fény villogott, odalent maradt. Amint a fél-elf fölért az emelvényre, a kígyó fejének tetejére, megpillantotta a Kitiara mögött álló Lauranát. A lány arca sápadt volt, hűvös és nyugodt. Ránézett..., majd a vérfoltos koronára pillantott és elfordította a fejét. A férfinak sejtelme sem volt róla, mit érez vagy gondol. De nem is számít... egyszer úgyis elmondja...

Kitiara elébe szaladt és szorosan átölelte. A csarnokban kitört az üdvrivalgás. — Tanis — sóhajtotta a lány —, hát nem megmondtam, hogy nekünk együtt kell uralkodnunk! Nagyszerű voltál, csodálatos! Megadok neked bármit..., mindent..

— Lauranát? —kérdezte Tanis hűvösen, a hangos zsivajgás leple alatt. Enyhén ferde szeme, amely elárulta származását, hidegen fúródott Kitiara barna tekintetébe.

Kit egy pillantást vetett az elf-nőre, akinek szeme olyan merev, bőre olyan sápadt volt, hogy akár halottis lehetett volna.

— Ha annyira akarod — vonta meg a vállát Kitiara és közelebb húzódott hozzá, hogy csak ó hallhassa a hangját. — De én is a tiéd leszek, Tanis. Nappal a seregeket vezetjük... kormányozzuk a világot. És az éjszakák, Tanis! Azok a miénk lesznek egyedül, a tiéd és az enyém! — a lány szaporán lélegzett és előrenyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a szakállas arcot. — Helyezd a koronát a fejemre, szerelmem!

Tanis belenézett a barna szempárba és látta, amint eltelik melegséggel, szenvedéllyel és vágyakozással. Érezte, amint Kitiara teste az övéhez simul és reszket a várakozástól. Körös-körül nekivadultan rikoltoztak a katonák, a lárma hullámokban árasztott el mindent. Tanis lassan fölemelte a Hatalom Koronáját tartó kezét és föltette azt... nem Kitiara, hanem a saját fejére.

— Nem, Kitiara! — kiáltott föl olyan erővel, hogy mindenki jól hallhassa. — Kettőnk közül csak egy uralkodik majd nappalon és éjszakán... én!

A csarnokban dühödt morgolódással vegyes nevetés harsant. Kitiara szeme tágra nyílt a döbbenettől és szinte azon nyomban résnyire szúkült.

— Meg se próbáld! — mordult rá Tanis és megfogta az övébe dugott tőr után kapó kezet. Keményen megszorította, úgy nézett le a lányra. — Most pedig távozom ebből a terembol — suttogta halkan, hogy csak Kitiara hallhassa —, ...Lauranával. Te és a testőreid kísértek ki bennünket innen. Amikor biztonságos távolságban leszünk már ettől a gonosz helytől, átadom neked a koronát. Ha elárulsz, sohasem kapod meg! Megértetted?

Kitiara ajka gúnyosan lefittyedt. — Szóval mégiscsak ő lene, akire gondolsz! — suttogta vádlón. — egyetlen, igaz — válaszolta Tanis. Erősebben megszorította a karját, mire a lány szemében fölvillantak a fájdalom szikrái. — Annak a kettőnek a lelkére esküszöm, akiket ő utána a legjobban szerettem... Fényeskardú Sturméra és Tűzkovács Kováéra. Nos, hiszel már nekem?

— Igen, hiszek — felelte Kitiara keserű haraggal és kényszeredett csodálattal nézett a férfira. — Olyan sokat kaphattál volna...

Tanis szó nélkül elengedte a karját. Megfordult és odalépett Lauranához, aki háttal állt neki és üres tekintettel bámult el a tömeg fölött. Tanis megérintette a karját. — Gyere velem! — utasította hidegen. A tömeg lármája egyre erősödött körülötte, maga fölött pedig ott érezte a Királynő sötét árnyalakját, amint kíváncsian nézi a hatalom hullámainak csapongását és várja, ki kerül ki belőle győztesen.

Laurana egyetlen arcizma sem rezdült az érintésétől... valójában egyáltalán nem reagált rá. Lassan megmozdította a fejét, mézszóke haja hullámzó tömegként omlott a vállára és nyíltan Tanis szemébe nézett. Zöld tekintete kifejezéstelen volt, nem mutatta a fölismerés jelét. A férfi nem látott benne semmit..., sem félelmet, sem haragot.

"Minden rendbe jön" — üzente a lánynak némán, sajgó szívvel — "mindent megmagyarázok..."

Hirtelen ezüstös fény villant, aranyhaj libbenése látszott. Valami keményen belevágott Tanis mellébe. Hátratántorodott és Laurana után kapott, amint megbotlott. De már nem tudta visszatartani őt.

Laurana félretaszította ót és Kitiarára vetette magát, keze a Kit oldalán viselt kard után kapott. Hirtelen támadása teljesen felkészületlenül érte az ember-nőt. Kitiara röviden, keményen ellenszegült, de Laurana kese máris rákulcsolódott a fegyver markolatára. Ügyes mozdulattal rántotta ki Kit kardját a hüvelybot, a markolattal belevágott ellenfele arcába, leterítve őt az emelvény padlójára, utána megfordult és kifutott a platform szélére. — Laurana, megállj! — ordított föl Tanis. Előreugrott, hogy visszatartsa, de már a torkán érezte a nekiszegezett kard hegyét.

— Ne mozdulj, Tanthalas! — parancsolta Laurana. Zöld szeme tágra meredt az izgalomtól, de a pengét szilárdan tartotta a kezében. — Különben meghalsz... megöllek, ha kényszerítesz rá.

Tanis egy lépést tett előre... a hegyes penge fölsértette a bórét. Tehetetlenül megtorpant. Laurana szomorúan

elmosolyodott.

— Látod már, Tanis? Többé nem vagyok az a szerelmes fruska, akinek ismertél. Nem apám lánya vagyok, és nem is az ő udvarában élek. De még csak az Aranytábornok sem vagyok... csak Laurana. És a magam erejéből élek vagy halok, a te segítséged nélkül! — Hallgass meg, Laurana! — kérlelte Tanis, még egy lépést téve előre és fölemelte a kezét, hogy elhárítsa a bőrébe hasító pengét.

Látta, amint Laurana ajka összeszorul, zöld szeme megcsillan. A lány halkan fölsóhajtott és a kardot most a fél-elf mellvértjének szegezte. Tanis elmosolyodott. Laurana megvonta a vállát és váratlan mozdulattal letaszította a fél-elfet az emelvényről.

Tanis vadul csépelte karjával a levegőt és hanyatt zuhant a csarnok padlójára. Estében is látta Lauranát... karddal a kezében..., amint utánaszökken és könnyedén megveti a lábát a gránitpadlón.

Ő maga súlyosan elterült, kis híján kiszállt belőle a lélek. A Hatalom Koronája lehullott a fejéről és csörömpölve végiggurult afényes kőpadlón. Fölülrol meghallotta Kiti ara dühödt kiáltását.

— Laurana! — nyögte, nem lévén hozzá ereje, hogy kiáltson, és kétségbeesetten nézett a lányra, de nem látott mást, csak egy ezüstös villanást...

— A korona! Hozd ide nekem a koronát! — csengett a fülében Kitiara kiáltása.

De nem egyedül a Sötét Hölgy kiáltozott. Mindenki üvöltözött az Audiencia Csarnokában... a Nagyurak máris talpon voltak és parancsokat ordítoztak a csapataik felé. A sárkányok felröppentek a levegőbe. A Sötétség Királynője ötfejú teste beárnyékolta az egész csarnokot... izgatottan figyelte ezt az ádáz hatalmi küzdelmet, amely majd megjutalmazza ót a legerősebb parancsnokokkal, a győztesekkel.

Karmos sárkányfattyú-lábak, csizmás goblin-lábak és acélpatkós emberi lábak gázoltak végig a fél-elfen. Vadul küzdött, hogy fölálljon, elkeseredetten próbálta elkerülni, hogy agyontapossák és közben azon igyekezett, hogy utánavethesse magát annak az ezüst villanásnak. Még egyszer megpillantotta, de nyomban el is tűnt a kavarodásban. Eltorzult arc jelent meg előtte, sötét szempár villant felé. Lándzsanyél vágódott keményen az oldalába. Tanis hörögve bukott a padlóra, miközben az Audiencia Nagy Csarnokát hatalmába kerítette a káosz.

11.

Jasla hív...

Raistlin! Gondolat volt csupán, nem kiejtett szó. Caramon megpróbált beszélni hozzá, de nem jött ki hang a torkán.

— Igen, fivérem —válaszolt Raistlin testvére gondolatára, mint általában. — Én vagyok az... az utolsó őrtálló, az aki mellett még el kell menned, ha el akarod érni a célodat, az, akit ó Sötét Felsége rendelt ide, amint megszólalnak a harsonák. — Raistlin gúnyosan elmosolyodott. — Tudhattam volna, hogy csak te lehetsz az, aki belegázolt a varázscsapdámba...

— Raist — nyögte Caramon, de ismét elakadt a hangja.

Képtelen volt beszélni. A félelemtől, a fájdalomtól és a vérveszteségtől kimerülten, a dermesztő vízben reszketve, Caramon úgy érezte, hogy már többet nem visel el. Talán még az is könnyebb lenne, ha hagyná, hogy a feje fölött összecsapjanak a fekete hullámok és a sárkánykölykök éles fogai belemarjanak a húsába. Az a fájdalom sem lehet rosszabb ennél. Egyszer csak megérezte, hogy Berem megmozdul mellette. A férfi ködösen, értetlenül bámult Raistlinre, majd megrángatta Caramon karját.

— Jasla hív! Mennünk kell!

Caramon elcsukló zokogással rántotta ki szorításából a karját. Berem dühödten rámeredt, azután megfordult és egyedül indult tovább.

— Nem, barátom, innen senki sem megy sehová.

Raistlin fölemelte vékony karját, mire Berem hirtelen, támolyogva megtorpant. Az Örökember fölnézett akeskeny kőpárkányon fölötte álló mágus fénylő arany szemébe. Berem nyöszörögve és a kezét tördelve, vágyakozva meredt előre, a drágakövekkel kirakott oszlop felé. Moccanni azonban nem tudott. Hatalmas, iszonyatos erő zárta el elótte az utat, olyan biztosan, ahogy a varázsló állt odafónt a sziklapárkányon. Caramon elfojtotta könnyeit. Megérezte fivére erejét és maga is küzdött a kétségbeesés ellen. De nem tehetett semmit, hacsak meg nem próbál végezni Raistlinnel. De ennek még a gondolatára is összerezzent. Nem... inkább maga hal meg elóbb!

Caramon váratlanul fölkapta a fejét. Legyen hát... ha mindenképpen meg kell halnom, legalább harcban essem el... ahogyan mindig is akartam.

Még akkor is, ha a tulajdon fivérem kezétől nyerem el a halálomat!

A harcos lassan szembefordult ikertestvérével.

— Újabban fekete köpönyeget viselsz? — kérdezte megfeszülő ajakkal. — Nem látom jól... ebben a sötétben...

— Igen, fivérem — felelte Raistlin és úgy emelte fól varázspálcáját, hogy az ezüstös fény azt jobban megvilágítsa. Alegpuhább bársonyból varrott köpönyeg omlott alá sovány válláról és feketén csillogott a halvány fényben, sötétebben, mint a körülöttük uralkodó örök éjszaka.

Caramon összerázkódott a gondolattól, hogy mit kell megtennie és így folytatta: — És a hangod is más... valahogy erősebb. A te hangod... és valahogy mégsem a tiéd...

— Hosszú történet ez, Caramon — válaszolta Raistlin. — Talán eljön az idő, amikor majd végighallgathatod. De most igen szorult helyzetben vagytok, testvér. Máris közelednek a katonák. Az a parancsuk, hogy fogják el az Örökembert és vigyék a Sötétség Királynóje elé. És akkor vége lesz... ugyanis nem halhatatlan, efelől biztosíthatlak. A Királynőnek olyan igéi vannak, amelyek egyszerúen eltörlik a létezését, hogy nem marad belőle sokkal több, mint néhány húscafat és a lelke, amelyet elsodor az orkán. Azután végez a húgával is és... végre... a Sötétség Királynője teljes hatalmában és nagyszerűségében szabadon beléphet Krynn földjére. Ó kormányozza majd a világot, a mennyek és a mélységek minden tartományával együtt. Többé semmi sem állhatja útját.

— Nem értem...

— Nem, hát persze, hogy nem, kedves testvérem — mormolta Raistlin a régi, ingerült gúny halvány árnyalatával a hangjában.-Ott állsz az Örökember mellett, Krynn földjének egyetlen lelkes lénye mellett, aki véget vethet ennek a háborúnak és visszaűzheti a Sötétség Királynőjét árnyékbirodalmába, és te, persze, nem érted!

Raistlin kijjebb lépett a sziklapárkány peremére és varázspálcájára támaszkodva előrehajolt. Közelebb intette magához a testvérét. Caramon csak reszketett, de nem mozdult a helyéről... rettegett tóle, hogy Raistlin valamiféle varázslatot bocsát ki rá. De a fivére csak figyelmesen nézte őt.

— Az Örökembernek már csak pár lépést kell tennie, hogy újra csatlakozhasson a húgához, testvér, akinek iszonyú kínokat kellett elszenvednie a végtelenül hosszú évek alatt, amíg várta a bátyja visszatértét, aki végre megszabadíthatja önmaga választotta szenvedéseitől.

— És akkor mi történik? — csuklott el Caramon hangja, miközben a fivére szeme minden varázsigénél hatalmasabb erővel tartotta fogva.

Az aranyló, homokóra-alakú szempár összeszűkült, Raistlin hangja meglágyult. Többé már nem volt kénytelen suttogni, a varázsló mégis valahogy jobban kedvelte a suttogást. — Az ék elmozdul, kedves testvérem és az ajtó végleg becsapódik. A Sötétség Királynője pedig üvöltözhet dühében Abyss mélységes mélyén. — Raistlin fölemelte a fejét és laza mozdulatot tett sápadt, karcsú kezével: — Ez itt... Istar Temploma, amely újjászületett, s amelyet a gonosz megcsúfolt, ledől.

Caramon felnyögött és arckifejezése hirtelen megkeményedett.

— Nem... nem hazudok — felelt Raistlin a fivére gondolatára. — Nem mintha nem tudnék hazudni, amikor az érdekeim úgy kívánják. De hamarosan rájössz, kedves testvérem, hogy még mindig olyan közel állunk egymáshoz, hogy neked nem hazudhatok. Ebben az esetben különben sem kellene hazudnom... pontosan az az érdekem, hogy megtudd az igazságot.

Caramon agya teljesen összezavarodott. Semmit sem értett az egészből. De arra most nem volt ideje, hogy hosszan eltöprengjen ezen. A háta mögül, a folyosó mélyéből hallotta a sárkányfattyak dübörgését a lépcsőn. Vonásai megnyugodtak, arca elszánt kifejezést öltött.

-Akkor tudod, hogy mit kell megtennem, Raist-mondta. — Nagy lehet a hatalmad, de még mindig koncentrálnod kell, hogy használhasd a varázserődet. És ha velem szemben alkalmazod azt, akkor Berem kiszabadul a hatalmad alól. Őt nem ölheted meg... — Caramon szívből remélte, hogy Berem hallgatja, amit mond és azonnal cselekszik, amikor eljön az ideje —, ... ilyesmire csak a Királynőd képes, ha jól tudom. Ezek szerint csak... — Igen, téged, kedves testvérem — mormolta Raistlin lágyan —, csak téged ölhetlek meg... A mágus ezzel kiegyenesedett, fölemelte a kezét és... mielőtt Caramon fölkiálthatott, kigondolhatott volna valamit vagy egyszerűen megmozdíthatta volna a karját...egy tűzgolyó világította be a sötétséget, mintha új nap robbant volna bele a barlang homályába. Nekivágódott Caramonnak és hanyatt lökte a harcost a fekete vízbe.

A ragyogó fénytől elvakult és megégett Caramon az ütés erejétől bénultan érezte, hogy elveszíti az eszméletét és alámerül a fekete hullámokba. Ekkor tűhegyes fogak martak a karjába és marcangolni kezdték a húsát. Az éles fájdalomtól hirtelen magához tért. A rémülettól és iszonyattól üvöltő harcos minden erejével küzdött, hogy kiemelkedhessen a halálos áramlásból.

Leküzdhetetlenül remegve, keservesen talpra állt. A vér ízétől megrészegült sárkányfiókák rárontottak és tehetetlen dühvel harapdálták vastag csizmáját. Caramon a karjához kapott, de közben Beremre is odanézett és elkeseredve látta, hogy az Örökember egy hüvelyknyit sem mozdult a helyéról.

— Jasla! Itt vagyok! Kiszabadítalak! — sikoltotta Berem, de a rábocsátott varázslattól dermedten állt egy helyben. Dühödten feszült neki a láthatatlan falnak, amely elzárta előle az utat. A tehetetlen harag csaknem teljesen elvette az eszét.

Raistlin közönyösen nézte az előtte álló testvérét, amint tépett sebéből végigcsorgott a vér csupasz karján.

— Erős vagyok már, Caramon — mormolta Raistlin és ridegen nézett ikertestvére rémült szemébe. — Tanis akaratlan segítségével sikerült megszabadulnom az egyetlen embertől, aki Krynn egész világán túltehetett volna rajtam. Ezen a világon immár én vagyok a leghatalmasabb varázsló. És a hatalmam még nagyobbá válik... ha eltávozik a Sötétség Királynője.

Caramon kábán, értetlenül meredt a fivérére. A háta mögött hangos csobogásra és a sárkányfattyak diadalittas rikoltozására lett figyelmes. Mereven, mozdulatlanságra kárhoztatva állt és nem tudta levenni szemét a testvéréről. Csak akkor derengett fol az értelme, amikor Raistlin fölemelte a kezét és Berem felé intett vele.

A kézmozdulatra Berem fölszabadult. Az Örökember kurta pillantást vetett hátra, Caramonra, a vízben feléjük gázoló, villogó, görbe kardjaikkal hadonászó sárkányfattyakra, a varázspálca sápadt fényében kirajzolódó egész jelenetre. Tekintete végül Raistlin alakján állapodott meg, amint a varázsló ott állt a sziklapárkányon hosszú, fekete köpönyegében. Ekkor... az egész alagutat visszhangzón betöltő, örömteli kiáltással... Berem előrevetette magát a drágakövekkel ékes oszlop felé.

— Jasla, jövök már!

— Ne feledd, testvér — visszhangzott Raistlin hangja Caramon tudatában —, hogy mindez csak azért történik, mert én úgy akarom!

Caramon hátranézett és meglátta a prédájuk elveszítése miatt tajtékozva üvöltöző sárkányfattyakat. A sárkányfiókák harapdálták a csizmáját, sebei éktelenül sajogtak, de Caramon mindezt észre sem vette. Úgy nézett az ékköves oszlop felé rohanó Berem után, mintha álmot látna, de a jelenet még annyira sem látszott valóságosnak, mint egy álom.

Lehet, hogy csak lázas képzelete játszik vele? Mégis, amint az Örökember az oszlophoz közeledett, a mellébe ágyazódott smaragd erősebb fénnyel ragyogott föl, mint Raistlin villámai. Ebben a fényben egy sápadt, reszkető nőalak jelent meg az oszlop belsejében. Sima, rövid bőrruhát viselt és a maga törékeny, vonzó módján egészen csinos volt. A szeme nagyon hasonlított Beremére: szintén túl fiatalnak túnt megviselt arcához képest. Berem már egészen közel járt hozzá, amikor váratlanul megtorpant a vízben. Egy pillanatig semmi sem mozdult. Még a sárkányfattyak is megdermedtek, kardjukat szorongatták karmos mancsukkal. Homályosan és értetlenül, de mégis kezdett megérlelődni bennük a fölismerés, hogy a puszta létük forog most kockán és e pillanatban minden attól az embertől függ.

Caramon nem érezte a levegő húvösségét, a víz hidegét, sem sebei fájdalmát. Nem érzett többé félelmet, kétségbeesést vagy reményt. Szemét elöntötték a könnyek, sajgón égető szorítást érzett a torkában. Berem most már ott állt a húga előtt, akit ő maga ölt meg, aki azért áldozta föl életét, hogy a bátyja... és vele a világ... megtarthasson némi reményt. Raistlin pálcájának fényében Caramon látta, amint a férfi sápadt, bánattól elgyötört arca még jobban eltorzul a szenvedéstől.

— Jasla! — suttogta a karját kitárva. — Meg tudsz nekem bocsátani?

Nem hallatszott más, csak a víz csobogása és a szikla mennyezetről időtlen idők óta aláhulló vízcsöppek koppanása.

— Bátyám, nincs mit megbocsátanunk egymásnak! — és Jasla szellemalakja szélesen kitárta a karját, elgyötört arca megbékélt, és eltelt szeretettel.

Berem a fájdalom és az öröm kiáltásával vetette magát húga karjaiba.

Caramon pislogott és levegő után kapkodott. A szellemalak eltűnt. A harcos megkövülten nézte, amint Berem olyan erővel zuhan az ékköves oszlopra, hogy annak töredezett, éles pereme szétszaggatja a testét. Utolsó sikolya borzalmas volt... iszonyú és mégis győzedelmes.

Berem teste görcsösen összerándult... sötét vér ömlött a drágakövekre és elhomályosította fényüket.

— Berem, tévedsz! Nincs ott semmi! Ez hazugság... — üvöltött föl rekedten Caramon és meglódult a haldokló felé, tudva, hogy Berem nem halhat meg. Kész téboly az egész! Hiszen mindjárt...

Caramon megtorpant.

A sziklafalak megremegtek körülötte. A talaj is megmozdult a talpa alatt. A fekete víz áramlása megállt, hirtelen nyúlóssá változott és bizonytalanul csapódott a part köveihez. Háta mögül hallotta a sárkányfattyak rémült üvöltését.

Caramon Beremre meredt... teste összezúzva hevert a kődarabon. Most halványan megremegett, mintha utolsót sóhajtana. Többé nem mozdult. Egy pillanatra két sápadt alak villant fól az ékköves oszlop belsejében... azután beleolvadt a semmibe.

Az Örökember halott volt.

Tanis fölemelte a fejét a csarnok padlójáról és egy hobgoblint pillantott meg, amint a magasba emeli lándzsá

ját, hogy átdöfje vele. Gyorsan átfordult, elkapta csizmás lábát és lerántotta a földre. A hobgoblin puffanva nyúlt el a padlón, mire egy másik, más színű egyenruhát viselő alak szétzúzta a fejét buzogányával.

Tanis sietve talpra szökkent. Ki kell jutnia innen! Meg kell keresnie Lauranát! Egy sárkányfattyú rohant felé. Türelmetlenül keresztüldöfte a kardjával és még idóben jutott eszébe, hogy fegyverét visszarántsa, mielőtt a teremtmény kávé válna. Ekkor meghallotta, hogy egy hang a nevét kiáltja. Megpördülve Lord Soth alakját pillantotta meg Kitiara mellett, amint ott áll csontváz harcosai gyűrűjében. Kit gyűlölettel meredt Tanisra, parancsolóan mutatott felé. Lord Soth kezének intésével megindította csontváz-csatlósainak áradatát, amely a halál eleven hullámaként hömpölygött le a kígyófejű emelvényről, megsemmisítve mindent, ami útjába került.

Tanis megfordult és menekülni próbált, de beleütközött a kavargó tömegbe. A mögötte tornyosuló, dermesztő erő tudatában kétségbeesetten harcolt. Pánikba esett, s csaknem elvesztette józan eszét.

Ekkor váratlanul iszonyú reccsenés hallatszott, akópadló megremegett a talpa alatt. A körülötte tomboló csata hirtelen abbamaradt... mindenki azon igyekezett, hogy talpon maradjon. Tanis bizonytalanul nézett körül, megpróbálta fölfogni, mi történik a csarnokban.

Egy hatalmas, mozaikkal díszített kődarab levált a mennyezetról és lezuhant az útjából szétrebbenő sárkányfattyak közé. Nyomban egy másik is követte, majd egy újabb is. Fáklyák hullottak le a falakról, gyertyák doltek el, hogy lángjuk sisteregve fulladjon bele saját viasztócsájukba. A talaj egyre erősebben rengett. Fél szemmel Tanis látta, hogy még a csontváz-harcosok is megtorpannak, lobogó tekintetük kérdőn és rettegve keresi a vezérüket.

A padló hirtelen kicsúszott a lába alól. Tanis egy közeli oszlopba kapaszkodott támaszt keresve és ámultan nézett körül. A következő pillanatban rettentő súllyal zuhant rá a sötétség.

"Elárult engem!"

A Sötétség Királynője dühe lesújtott a fél-elfre, a harag és rettegés ereje csaknem szétrepesztette a koponyáját. Fájdalmában felüvöltött és a fejéhez kapott. A sötétség még fokozódott, amint Takhisis... megérezve a veszélyt... kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta nyitva tartani az e világra nyíló ajtót. Sűrű homálya kioltott minden lángot. Az éjszaka fekete szárnyai a sötétség fátylát borították a csarnokra.

Tanis körül mindenfelé sárkánykatonák tülekedtek és kavarogtak az áthatolhatatlan homályban. Tisztjeik, megérezve, hogy Királynőjük ereje rohamosan csökken, torkuk szakadtából üvöltözve próbáltak úrrá lenni a zúrzavaron, megfékezni a csapataikat. Tanis meghallotta Kitiara dühödt, éles rikoltását, de a hang váratlanul megszakadt.

Az iszonyatos reccsenés hangja és a nyomában fölcsattanó halálsikolyok ébresztették Tanist először annak tudatára, hogy az egész borzalmas építmény mindjárt a fejükre omlik.

— Laurana! — ordított föl Tanis kétségbeesetten. Minden erejét összeszedve talpra állt és vakon előretámolygott, de a következő pillanatban ismét a földre terítette a vadul csörtetó sárkányfattyak serege. Acél sikoltott. Valahonnan megint eljutott hozzá Kitiara seregét megfékezni igyekvő kiáltása.

Kétségbeesését leküzdve, Tanis nagy' nehezen ismét fölemelkedett. Tajtékozva hárított félre egy, a sötétből felé sújtó kardcsapást és maradék erejével belevágott a rárontó teremtménybe.

Ekkor újabb, szörnyű reccsenés némította el a csatazajt. Egy bénult pillanatig a templomban tartózkodó minden lény fölnézett a súrú sötétségbe. Az üvöltözést elfojtotta az ámulat. Fölöttük lebegett Takhisis, a Sötétség Királynője, ezen a világon most először megjelenő, teljes alakjában. Halalmas teste millió fénylő színben pompázott. Oly sokféle és vakítón kavargó volt ez a színözön, hogy iszonyú nagyszerúsége már nem volt ésszel fölfogható, a színek nem ragadhattak meg a halandók tudatában... Takhisis egyszerre látszott Millió Színben Pompázónak és Színtelennek. Mind az öt, hatalmas szája tátva volt, rengeteg szemében úgy izzot a tűz, mintha mindegyik külön-külön akarná elpusztítani az egész világot.

Mindennek vége, gondolta Tanis reményvesztetten. Elérkezett a rémalak végső diadalának pillanata. A csatát elvesztettük!

Az öt fej győzelemittasan felüvöltött... a mennyezet kupolája kettéhasadt.

Istar Temploma rengett, vonaglott, újjáalakult, újjáépült, visszatért eredeti formájába, amilyen akkor volt, amikor még nem torzította el a sötétség.

A vak homály magában a csarnokban is megremegett, majd áthatoltak rajta Solinari, a törpék által Égi Gyertyának nevezett hold tiszta, ezüstös sugarai.

12.

A visszafizetett adósság

És most, testvérem, ég veled!

Raistlin fekete köpönyegének redői közül elóhúzott egy kis, kerek tárgyat, a sárkánygömböt.

Caramon érezte, amint elhagyja az erő. Megérintette sebét takaró vastag kötését és érezte, hogy az teljesen átázott, ragacsos a vértől. A feje kóválygott, a fivére pálcájából áradó fény táncolt a szeme előtt. A távolban, mintha álmodná, meghallotta, hogy a sárkányfattyak lerázzák bénultságukat és megindulnak felé. A talaj rengett a talpa alatt... vagy talán csak az ó lába remeg?

— Ölj meg, Raistlin! — Caramon üres, kifejezéstelen tekintettel nézett a testvérére. Raistlin elhallgatott, aranyló szeme összeszűkült.

— Ne hagyd, hogy ezeknek a keze között végezzem! — mondta Caramon nyugodtan,

mintha csak valami egyszerű szívességért folyamodna. — Végezz velem most rögtön, gyorsan...! Ennyivel tartozol nekem...!

Az aranyló szempár fölvillant.

— Tartozom! — szívta be Raistlin sípolva a levegőt. — Tartozom neked! — ismételte meg fojtott hangon, varázspálcájának fényében holtsápadt arccal. Tajtékozva megfordult és kezét kinyújtotta a sárkányfattyak felé. Ujjai hegyéből villámok szökkentek elő és egyenesen lecsaptak a teremtményekre. A fájdalomtól és döbbenettál sikoltozva zuhantak a vízbe, amely azonnal fölhabzott és zölddé vált körülöttük, amint a sárkányfiókák kannibál módra fölfalták rokonaikat.

Caramon tompán nézte a jelenetet, túl gyenge és gyámoltalan volt hozzá, hogy igazán törődjön vele. Csak annyit hallott, hogy újabb fegyverek csörrennek, újabb hangok üvöltenek föl. Előrebukott, lába megbicsaklott és a sötét hullámok összecsaptak fölötte... Egyszer csak szilárd talajt érzett maga alatt. Pislogva fölnézett. A sziklapárkányon ült, fivére mellett. Raistlin ott térdelt mellette, varázspálcájával a kezében.

— Raist! — nyögött fel Caramon könnybe lábadó szemmel. Kinyújtotta reszkető kezét és megérintette fivére karját, érezte a fekete köpönyeg finom bársonyát.

Raistlin ridegen elvonta tőle a kezét. — Jól jegyezd meg, Caramon —mondta olyan húvösen, mint az alattuk kavargó sötét folyó —, most az egyszer megmentem az életedet és ezzel kiegyenlítődik a számla...! Többé nem tartozom neked semmivel.

Caramon nyelt egyet. — Raist — mormolta lágyan —, én nem úgy gondoltam...

De Raistlin oda sem figyelt rá. — Meg tudsz állni a lábadon? — kérdezte zordan. — A...azt hiszem — felelte Caramon bizonytalanul. — De te... ne ... nem használhatnád a...azt a hogyishívjákot, hogy kivigyen innen bennünket? — és a sárkánygömb felé intett. — Megtehetném, de nem igazán élveznéd azt az utazást, testvér. Különben,

megfeledkeztél róla, hogy mások is voltak veled?

— Tika, Tass! — nyögött föl a harcos. Belekapaszkodott a nedves sziklákba és nehézkesen fölállt. — És Tanis! Mi lehet ve...

— Tanis járja csak a maga útját. Neki már tízszeresen megadtam a tartozásomat. De talán most másokkal is rendezhetem a számlát... — mormolta Raistlin.

Ordítozás és üvöltözés hallatszott az alagút mélyéból, amint fekete páncélos katonák gázoltak bele a sötét vízbe, hogy teljesítsék Királynőjük végső parancsát.

Caramon fáradtan nyúlt kardja markolata után, de fivére csontos ujjainak hideg érintése megállította a mozdulatát.

— Nem, Caramon — suttogta Raistlin. Vékony ajka sötét mosolyra húzódott. — Most nincs rád szükségem. Többé nem lesz rád szükségem... soha. Idenézz!

A földalatti barlang sötétségét hirtelen vakító fénnyel árasztotta el Raistlin varázsereje. A harcos, kardjával a kezében, csak állta testvére mellett és ámulva nézte, amint Raistlin igéi hatására sorban hullanak el ellenfeleik. Ujjaiból villámok szökkentek elő, tenyeréből lángok csaptak föl, és olyan rémalakok bukkantak föl, amelyek már a puszta látványukkal is képesek voltak megölni bárkit, aki csak rájuk nézett.

Goblinok zuhantak el üvöltve, amintkeresztüldöfték őket Raistlin intésére, harci dalaikat énekelve előtörő lovagok dárdái, hogy a varázsló parancsszavára ismét nyomtalanul eltúnjenek. A sárkánykölykök rémülten iszkoltak vissza fészkeik sötét, titkos zugaiba, sárkányfattyak pörkölődtek feketére a föllobbanó lángokban. A királynőjük utolsó parancsára a lépcsőn lefelé özönlő sötét papokat izzó lándzsák nyársalták föl... végső imáik átkozódó halálordításba fulladtak.

Végül a Fekete Köpönyeges varázslók következtek, a Rend vénei, hogy végezzenek ezzel az ifjú bitorlóval. Legnagyobb megrökönyödésükre azonban azt kellett tapasztalniuk, hogy bármennyire vének is, Raistlin valami rejtélyes módon még náluk is öregebbnek bizonyul. Hatalma lenyűgöző és a vének egy szempillantás alatt ráébredtek, hogy számukra legyőzhetetlen. A levegő: megtelt vibráló varázsigékkel, amelyek hatására — éppoly gyorsan, ahogy jöttek —, a Fekete Köpönyegesek egyenként eltünedeztek és legtöbbjük mélységes tisztelettel hajolt meg Raistlin felé, mielőtt annak varázsigéje szárnyán elszelelt.

Utána csönd lett, csak a víz lomha csobogása hallatszott. A varázspálca tovább árasztotta kristályfényét. Rövid egymásutánban vad rengés rázta meg a templomot, mire Caramon rémülten nézett föl a mennyezetre. A tusa mindössze pár pillanatig tarthatott, bár Caramon lázas tudatának úgy tűnt föl, hogy fivérével együtt e borzalmas helyen töltötték egész eddigi életüket.

Amikor az utolsó varázslót is elnyelte a sötétség, Raistlin szembefordult fivérével. — Nos, látod már, Caramon? — kérdezte hűvösen.

A nagydarab harcos szótlanul, tágra meredt szemmel bólintott.

A föld tovább rengett alattuk, a búvópatak vize fölcsapott a parti sziklákra. A barlang végében az ékköves oszlop megrázkódott, majd kettéhasadt. Széttöredezett sziklák pora hullott a beroggyanó mennyezetre fölnéző Caramon arcába.

— Mit jelent ez az egész? Mi történik itt? — kérdezte a harcos ijedten.

— Ez a véget jelenti — mondta Raistlin. Összébb vonta magán fekete köpönyegét és ingerülten nézett Caramonra. — El kell mennünk innen! Van hozzá elég erőd?

— Igen, csak adj még egy percet! — nyögte Caramon. Eltaszította magát a kőfaltól, egyet lépett előre, de máris megingott és kis híján elvágódott.

— Gyöngébb vagyok, mint gondoltam —motyogta és sajgó oldalához kapott. — Csak hadd... szusszanjak még egyet! — ezzel kiegyenesedett és elfehéredő ajakkal, verejtéktál csatakos arccal még egy lépést tett előre.

Raistlin sötét mosollyal nézte, amint a fivére felé támolyog. Végül a varázsló előrenyújtotta a karját.

— Támaszkodj csak rám, testvér! — suttogta lágyan.

Az Audiencia Csarnokának hatalmas, boltíves mennyezete szélesen megnyílt. Hatalmas kádarabok zuhantak alá a terembe, kioltva minden, útjukba kerülő életet. A csarnokban uralkodó zűrzavar azonnal rémült pánikba csapott át. Parancsnokaik szigorú utasításaira fittyet hányva — pedig a tisztek minden parancsszó mellé korbácsütéseket és kardcsapásokat is osztogattak —, a sárkányfattyak tébolyultan menekültek az összeomló templomból, kíméletlenül lemészárolva mindenkit, aki az útjukba akadt..., még saját harcostársaikat is. Egyik-másik, különlegesen nagy hatalmú Sárkány Nagyúrnak sikerült némi lelket vernie a testőrségébe és így kimenekülnie a szabadba. Sokan elestek azonban, részben társaik kardcsapásaitól, részben az alázuhanó kőtömbök által, vagy éppen a menekülök tiporták őket halálra.

Tanis keményen tört magának utat a kavarodásban és egyszer csak megpillantotta azt, amiért az istenekhez fohászkodott... Aranyló hajtömeget, amely gyertyalángként lobbant föl Solinari sugaraiban.

— Laurana! — kiáltotta — bár tisztában volt vele, hogy hangja elvész a rettentő lármában. Dühödten próbálta keresztülverekedni magát a tolongókon. Egy lepattant kőszilánk fólsebezte az arcát. Érezte, amint a forró vér csurog a nyakába, de most sem a fájdalom, sem a vér nem tűnt valóságosnak és hamar meg i s feledkezett róluk, amint ütve-vágva-szúrva tört előre a nyüzsgő sárkányfattyak között, hogy utolérje a lányt. Olykor már egész közel került hozzá, hogy a következő pillanatban ismét elsodorja tőle a vak áradat.

Laurana az egyik előcsarnok ajtaja mellett vetette meg a lábát, harcolt a sárkányfattyakkal, a hosszú, háborús hónapok alatt elsajátított szakértelemmel forgatva Kitiara kardját. Tanis már-már elérte őt, amikor ellenségeit leverve, a lány magára maradt egy pillanatra.

— Laurana, várj! — üvöltötte túl a bömbölő zsivajt.

A lány végre meghallotta. Ránézett a holdfényben úszó termen át és Tanis látta, hogy a tekintete nyugodt, a szeme meg sem rebben.

— Ég veled, Tanis! — kiáltotta Laurana elf-nyelven. — Az életemmel neked tartozom, de a lelkemmel nem!

Ezzel megfordult és otthagyta a férfit..., kilépett az előcsarnok ajtaján és eltűnt a sötétben. A templom mennyezetének egy nagyobb darabja zuhant ekkor a gránitpadlóra és törmelékkel borította el Tanist. A fél-elf egy pillanatra kimerülten megállt, úgy bámult a lány után. Szemét elborította homloksebének vére. Szórakozottan letörölte és váratlanul folkacagott. Addig rázta a nevetés, amíg könnyei össze nem keveredtek a vérével. Végül nehezen erőt vett magán, megmarkolta vérfoltos kardját és Laurana után eredt a sötétbe. — Ezen a folyosón menekültek, Raist... Raistlin. — Caramon belegabalyodott saját fivére nevébe. Az a régi becenév valahogy már nem illett ehhez a csöndes, fekete csuhás alakhoz.

A főporkoláb asztala mellett álltak, nem messze a hobgoblin tetemétől. Körülöttük tébolyultan vonaglottak a falak: megváltoztak, leomlottak, elgörbültek és újjáépültek. Caramont iszonyat töltötte el a látványuktól, mint valami lidérces álom, amelyre nem emlékszik vissza pontosan. Ezért inkább a fivérére nézett, hálásan szorítva Raistlin vézna karját. Az legalább hús-vér valami volt, valami valóság ennek a rémálomnak a közepén. — Tudod, hogy hová vezet? — kérdezte Caramon és belebámult a keletnek induló folyosóba.

— Igen — válaszolta Raistlin színtelen hangon.

Caramon torkát összeszorította a félelem. — Te tudod..., hogy valami... történt velük... — Ostobák voltak — mormolta Raistlin keserűen. — Az álom előre figyelmeztette őket — és a fivérére nézett —, akár a többieket. Talán mégis idejében odaérkezhetek, de sietnünk kell. Figyelj csak!

Caramon fölnézett a lépcsőaknába. Jól hallhatta odaföntről a karmos lábak dobogását, amint a katonák el akarják zárni az összeomló tömlöckamrákból kiszabadult sok száz rab menekülésének útját. A harcos kardja markolatához kapott.

— Hagyd el! — förmedt rá Raistlin. — Gondolkodj egy csöppet! Még mindig sárkánypáncélt viselsz! Mi különben sem érdekeljük őket. A Sötétség Királynőjének vége. Többé nem engedelmeskednek neki. Nem kell ezeknek más, csak némi zsákmány. Maradj mellettem és lépkedj határozottan, céltudatosan!

Caramon mély lélegzetet vett és engedelmeskedett testvére utasításának. Valamennyire máris visszatért az ereje és nem volt már szüksége támaszra. A sárkányfattyakra, akik csak egy kurta pillantásra méltatták őket, ügyet sem vetettek... a két testvér nekivágott a folyosónak. A falak itt még most is változóban voltak, a mennyezet remegett, a padló hullámzott a lábuk alatt. Hátulról kísérteties üvöltések hallatszottak, amint a foglyok ki szabadulásukért harcoltak.

— Legalább ezt az ajtót nem őrzi senki! — mutatott előre Raistlin.

— Ezt hogy érted? — torpant meg a harcos és riadtan nézett fivérére.

— Csapda védi — suttogta Raistlin —, emlékezz csak arra az álomra!

Caramon elsápadt és futva indult meg a folyosón az ajtó felé. Csuklyás fejét csóválva, Raistlin lassan ballagott utána. Megkerülte a sarkot és meglátta a testvérét, amint két elnyúlt alak mellett térdel a földön.

— Tika! — nyögött föl Caramon. A lány sápadt arcából hátrasimította a vörös tincseket és kitapintotta nyaki verőerét. Szemhéja egy pillanatra hálásan lecsukódott, majd a surranó felé nyújtotta a kezét. — És Tass... ó, nem!

Neve hallatán a surranó szeme résnyire nyílt, mintha a szemhéja túl nehéz lenne hozzá, hogy fölemelje.

— Caramon... — mondta Tass megtört suttogással ...bocsáss meg!

— Tass! — nyögte Caramon és erős karjába emelte a surranó könnyú, lázban égő testét. Szorosan magához ölelte és úgy ringatta, akár egy csecsemőt. — Csitt, Tass! Ne beszélj! Görcsös rángás futott végig a surranó tagjain. Caramon fájdalmára tekintettel körülnézett és a földön észrevette

Tass szétszórt kincseit, mint valami játékokat egy gyerekszobában. Szemét elöntötték a könnyek.

— Megpróbáltam megmenteni ót... — suttogta Tass és megvonaglott a fájdalomtól —, de nem sikerült...

— Megmentetted 6t, Tass — mormolta Caramon elcsukló hangon — nem halt meg, csak megsebesült. Mindjárt jobban lesz.

— Igazán? — Tass lázas fényben égő szeme megcsillant, de nyomban el is homályosult. — Én... attól tartok, nem vagyok valami jól, Caramon. De ... de tényleg... nincs semmi baj. Mo...most megyek Kovához. Már biztosan vár rám. Nem is lenne szabad, hogy ott kóboroljon... egyedül. Én... nem is tudom, hogyan... mehetett el így... nélkülem. — Mi lehet a baja? — kérdezte a fivérét Caramon, amint Raistlin gyorsan a surranó fölé hajolt, aki összefüggéstelenül motyogott.

— Méreg — mormolta Raistlin és a fáklyafényben megvillanó kis aranytűre nézett A mágus előrenyúlt és enyhén megtaszította az ajtót. A zár engedett, és az ajtószárny résnyire kinyílt.

Odakintről üvöltéseket és sikolyokat hallottak, amint a katonák és Neraka rabszolgái fejvesztve menekültek a haldokló templomból. Odafönt az ég is megtelt a sárkányok bömbölésével. A Nagyurak egymással harcoltak. Most dől el, ki kerekedik fölül győztesen ebben az új világban — gondolta Raistlin —, és csöndesen elmosolyodott magában. Gondolatait a karján érzett kemény szorítás szakította meg.

— Tudnál segíteni rajta? — kérdezte szinte követelőzve Caramon.

Raistlin kurta pillantást vetett a haldokló surranóra. — Már aligha —jelentette ki húvösen. — Ez nem kevés erőmet kiszívhatja, és még nem vagyunk túl a nehezén, testvér.

— De meg tudod menteni? — erősködött tovább Caramon. — Maradt még hozzá elég hatalmad?

— Természetesen — vonta meg a vállát Raistlin.

Tika összerezzent, sajgó fejéhez kapott és fölült. — Caramon! — sikkantotta boldogan, majd tekintete a surranóra tévedt. — Ó... nem! — suttogta. Saját fájdalmáról megfeledkezve, tenyerét Tass homlokára tette. Érintésére a surranó felnézett, de már nem ismerte meg a lányt.

Fájdalmasan felnyögött.

Nyöszörgésén túl meghallották, hogy karmos lábak csat tognak végig a folyosón.

Raistlin a testvérére nézett. Látta, amint néha meglepő gyengédségre is képes, hatalmas karjaiban öleli Tasst.

Így ringatott engem is — gondolta magában Raistlin. Jobban megnézte a surranót. Fölelevenedett ifjabb napjainak vidám emléke..., a gondtalan csavargás Kovával..., aki már halott. Sturm is halott. A meleg napsugárban fürdő napok..., Vigasz selyemfáinak frissen kibomlott, halványzöld levelei..., az Otthon fogadóban eltöltött vidám esték..., az is szénné éghetett, a selyemfák megpörkölődtek és kiszáradtak.

— Ez a végső tartozásom — mondta Raistlin —, ezzel megadtam mindent. — Nem törődött a Caramon arcán elömlő hála kifejezésével, csak ridegen utasította a harcost: — Tedd le! Neked a sárkányfattyakkal lesz dolgod! Ehhez az igéhez minden erőmet össze kell szednem. Ne hagyd, hogy megzavarjanak benne!

Caramon gyöngéden elfektette a surranót Raistlin előtt. Tass szeme mozdulatlanná dermedt, egy-egy görcsös roham rázta meg a testét, amely már merevedni kezdett. Sípolva szedte a levegőt.

— Ne feledd, testvér — mormolta Raistlin, miközben benyúlt fekete köpönyegének egyik rejtett zsebébe —, hogy még mindig sárkánytiszti vértet viselsz! Cselekedj ennek megfelelően..., ha lehet!

— Rendben! — Caramon még egyszer odapillantott Tassra, majd mély levegőt vett. — Tika — szólt a lányhoz —, maradj nyugodtan, tégy úgy, mintha elájultál volna!

Tika bólintott, visszafeküdt a fóldre és engedelmesen behunyta a szemét. Raistlin hallotta, amint Caramon végigcsörömpöl a folyosón, hallotta mély, dörgő hangját, azután elfeledkezett testvéréről, a közeledő sárkányfatytyakról, az egész világról, amint minden erejét varázsigéjére összpontosította.

Egyik belső zsebéből fénylő gyöngyszemet húzott elő, szilárdan az ujjai közé fogta, mialatt egy másik zsebéből valami szürkészöld levelet vett ki. Szétfeszítette a surranó összeszorított száját és becsúsztatta a levelet megdagadt nyelve alá. Egy pillanatig mereven nézte a gyöngyöt, s közben sorba szedte az ige szavait és addig ismételgette azokat magában, amíg meg nem győződött róla, hogy mindegyik a helyén van és a kiejtésükre is helyesen emlékszik. Csak ez az egy... egyetlenegy esély áll rendelkezésre. Ha most kudarcot vall, nemcsak a surranó hal meg biztosan, hanem lehet, hogy neki is vége!

A gyöngyszemet a melléhez szorította, pontosan a szíve fölé és a hosszú varázsige szavait hatszor kántálta el egymás után, minden alkalommal gondosan ügyelve a szükséges változtatásokra. Izgatott gyönyörűséggel érezte, amint a varázslat szétárad a testében, saját életerejének egy részét is kilúgozza és átvezérli a gyöngybe.

Miután a varázslat első részével végzett, Raistlin a surranó szíve fölé tartotta a gyöngyszemet. Megint becsukta a szemét és elismételte a teljes varázsigét, ezúttal visszafelé. Lassan összemorzsolta ujjai között a gyöngyöt és a csillogó port végighintette Tasslehoff merev testén. Ezzel a varázslat végére ért. Fáradtan kinyitotta a szemét és győzelemittasan nézte, amint a fájdalom ráncai kisimulnak a surranó arcán és vonásai békésen megnyugosznak.

Tass szeme fölpattant.

— Raistlin... én... phú! — köpte ki undorodva a zöld levélkét. — Fújj! Micsoda ocsmányság volt ez a számban? És különben is, hogyan került oda? — Tass kábán fölült és nyomban meglátta szerteszórt erszénykéit. — Hé! Ki turkált a holmim között? — Vádló pillantását a mágusra emelte és a szeme tágra nyílt. — Raistlin! Fekete köpönyeged van? Hisz ez csodálatos! Megfoghatom? Jól van na! Azért nem kell így nézned rám! Csak éppen olyan bársonyosnak látszik. Mondd csak, ez azt jelenti, hogy már teljesen gonosz vagy? Tudnál valami gazságot múvelni velem úgy, hogy magam is lássam? Tudom! Láttam egyszer egy varázslót, amint előteremtett egy démont. Azt meg tudnád csinálni?

Egy egészen pici démont! Azonnal vissza is küldhetnéd. Nem? — és Tass csalódottan fólsóhajtott. — Hé, Caramon, mit művelnek veled azok a sárkányfattyak? És mi történt Tikával? Ó, Caramon, én...

— Fogd be a szád! — bömbölt rá a harcos. Fogvicsorítva bökött ujjával a surranó és Tika felé. — A varázslóval éppen a Nagyurunkhoz kísértük ezeket a foglyokat, amikor nekünk támadtak. Értékes rabszolgák... különösen a lány. A surranó meg furfangos tolvaj. Nem szeretnénk elveszíteni őket. Szép árat kaphatunk értük a sanctioni piacon. Mióta a Sötétség Királynője eltávozott, mindenki a saját szerencséje kovácsa, nem igaz? És Caramon jól oldalba lökte az egyik sárkányfattyút. A teremtmény egyetértően fölmordult és fekete hüllőszemét mohón Tikára meresztette.

— Méghogy tolvaj? — rikoltott föl Tass sértődötten, éles hangja végigvisszhangzott a folyosón. — Én egy... — Tass itt felnyögött és elnémult, minthogy az ájultságot tettető Tika villámgyorsan odabökött a bordái közé.

— Majd nekem, gondom lesz a lányra — mondta Caramon és megsemmisítő pillantással mérte végig a nyálát csorgató sárkánykatonát. — Te tartsd szemmel a surranót, te meg ott, segíts a varázslónak! Az igéi kicsit kiszívták az erejét.

Az egyik sárkányfattyú tisztelettel meghajolt Raistlin előtt és talpra segítette. — Ti ketten pedig — utasította tovább a csapatát Caramon — menjetek előttünk és gondotok legyen rá, hogy épségben kiérjünk a város szélére! Talán még Sanctionba is eljöhettek velünk — folytatta és közben fölsegítette Tikát. A lány megrázta a fejét és úgy tett, mintha éppen most térne magához.

A sárkányfattyak egyetértően vigyorogtak és egyikük máris galléron ragadté a surranót, hogy az ajtó felé penderítse.

— De a holmim! — nyivákolta Tass és megpróbált viszszafordulni.

— Mozgás tovább! — dörrent rá Caramon.

— Jól van na! — sóhajtott föl a surranó és vágyakozva nézett vissza a vérfoltos padlón szétszórt kincseire. —Talán

mégsem ez lesz az utolsó kalandom. És üres zsebbe több minden belefér, ahogy anyám mondogatta.

A két sárkányfattyú mögött botladozó Tass fölnézett a csillagos égre. — Bocsáss meg, Kova — suttogta csöndesen —, egy kicsit még várnod kell rám odafónt!

13. Kitiara

Amint Tanis belépett az előcsarnokba, olyan mélységes változás tárult a szeme elé, hogy egy percig szinte föl sem fogta. Az imént még vadul hadakozott a tömegben, hogy megállhasson a lábán, most meg egy húvös, sötét helyiségben találja magát, amilyenben nem is olyan régen még Kitiarával és csapatával várakozott az Audiencia Csarnokába való bebocsáttatásra.

Gyorsan körülnézett és megállapította, hogy egyedül van. Bár ösztöne azt súgta, hogy máris rohanjon tovább ebből a teremből és folytassa a kétségbeesett keresést, mégis kényszerítette magát, hogy megálljon, kilihegje magát és letörölje a szemére tapadt alvadt vért. Próbálta fölidézni, mit is látott a templomba befelé jövet. Az Audiencia Csarnoka körül elhelyezkedő kisebb termeket zegzugos folyosók kötötték össze az épület elülső részével. Valaha régen, még Istar idejében ezeket a folyosókat bizonyára valamilyen meghatározott terv szerint alakították ki. Mikor azonban a templom eltorzult, zavaros útvesztővé változtak. Egyes folyosók hirtelen véget értek, mások, amelyek látszólag sehová sem vezettek, mégis végtelenül futottak tovább.

A talaj most is rengett a lába alatt, miközben por szállingózott a mennyezetről. Az egyik falról egy kép hull ott le hangos csattanással. Tanisnak fogalma sem volt róla, hol lehet éppen Laurana. Annyit látott csak, hogy a lány belépett ide, semmi többet.

Igaz, hogy a templomban börtönözték be, de a föld alatti kazamatákban. Az járt a fejében, vajon egyáltalán fölfogta-e Laurana, hogy hol van, amikor idehurcolták és volt-e bármilyen elképzelése a kivezető útról. Ekkor döbbent rá, hogy maga is csak homályosan sejti, hol van. Észrevett egy, még lobogó fáklyát, lekapta a falról és körbevilágított vele a helyiségben. Egy tapétával borított ajtó fityegett törött pántján, félig nyitva. Benézett rajta és egy homályosan megvilágított folyosó tárult föl előtte.

Tanis visszafogta a lélegzetét. Most már tudta, hogyan találhatja meg ót!

A folyosó levegője könnyedén megrezdült — friss volt, tele volt, tele a tavasz gazdag illatával és hűvös az éjszaka áldott békességétol —, és végigcirógatta az arcát. Lauranának is meg kellett éreznie ezt a fuvallatot, amibol rájöhetett, hogy a folyosó kivezet a szabadba. Tanis gyorsan végigfutott rajta, nem törődött a fejét hasogató fájdalommal, erővel kényszerítette elgyötört izmait, hogy engedelmeskedjenek agya parancsainak. Egy szomszédos helyiségből váratlanul egész csapatnyi sárkányfattyú özönlött elő. Eszébe jutott, hogy még mindig a sárkánysereg egyenruhája van rajta, hát megállította őket.

— Az elf-nő! —kiáltotta. —Nem menekülhet! Nem láttátok valahol?

Ez a csoport biztosan nem találkozott vele, legalábbis gyors, türelmetlen horkantásaikból arra következtetett. De a következd csapat sem látta, amelyikkel összefutott. Két, zsákmány után kajtató sárkánykatona viszont azt állította, hogy látta a lányt. Bizonytalanul mutogattak előre, amerre Tanis amúgy is haladt. Reménykedni kezdett.

A csarnokban mostanra véget ért az elkeseredett küzdelem. A gyilkolást túlélő Sárkány Nagyurak kimenekültek valahogy és csatlakoztak a templom falain kívül táborozó csapataikhoz. Odakint is volt némi csetepaté. Legtöbben azonban visszavonultak, hogy kivárják, ki lesz a gyóztes. Mindenkit két kérdés foglalkoztatott. Az első: vajon itt maradnak-e a sárkányok, ezen a világon, vagy éppúgy visszavonulnak a Királynőjükkel, mint a Második Sárkányháború után?

S a második: ha itt maradnak a sárkányok, ki parancsol majd nekik?

Tanis azon kapta magát, hogy szintén ezeket a kérdéseket fontolgatja, miközben végigrohant a termeken, néha rossz folyosóra tért, tömör falba ütközött, ahonnan vissza kellett mennie oda, ahol ismét megérezte a friss levegő fuvallatát.

Végül annyira kifáradt, hogy már semmin sem törte a fejét. A kimerültség és a fájdalom mostanra már teljesen a hatalmába kerítette. Lába elnehezült, minden lépés külön erőfeszítést jelentett számára. A feje lüktetett, a szeme fölötti vágás újból vérezni kezdett. A föld közben megállás nélkül rengett a lába alatt. Szobrok fordultak le talapzatukról, kőkoloncok hullottak a mennyezetrol, sűrű porral takarva be mindent.

Kezdte elveszíteni a reményt. Bár biztos volt benne, hogy abban az egyetlen irányban halad, amerre Lauranának is mennie kellett, a legutóbbi néhány szembejövő sárkánykatona már nem látta a lányt. Mi történhetett? Talán már... Nem! Erre gondolnia sem szabad! Ment hát tovább és egyszerre érezte a szemből áramló levegő frissességét és a háta mögül felgomolygó füstöt.

A lehulló fáklyák tüzeket gyújtottak. A templomot lassan elborították a lángok. Végre, amikor éppen túljutott egy szűk folyosón és keresztülmászott egy romhalmazon, meghallott egy hangot. Megállt és visszafojtotta a lélegzetét. Igen, ott van megint... kicsivel előtte. Megpróbált keresztülnézni a poron és füstön, keményen megmarkolta a kardját. A legutóbbi sárkánycsapat szemében csak úgy izzott a gyilkolás vágya. Egy magányos ember-tiszt igazán könnyú prédának ígérkezett, de akkor valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a Sötét Hölgy társaságában látták őt. Legközelebb viszont nem biztos, hogy ilyen szerencséje lesz.

A folyosón romhegyek tornyosultak előtte, ahol a mennyezet beomlott. Mélységes volt a sötétség... a kezében szorongatottfáklya adta az egyetlen fénysugarat... de Tanis kétségek között vergődött: egyrészt vágyott a fény után, másrészt félt tőle, hogy akkor hamarabb leleplezik. Végül úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot és megtartja a fáklyát. Sohasem találja meg Lauranát, ha teljes sötétségben kell végigkutatnia az egész környéket.

Hamarosan megint csak az álruhájában bízhatott.

— Ki jár ott? — ordított föl nyersen és fáklyájával vakmerően bevilágított a romos folyosóra. Fényes páncél villanására és egy futó alakra figyelt föl, de az távolodott tőle, nem felé rohant. Különös egy sárkányfattyú részéről... úgy érezte, hogy a tulajdon agya három-négy lépéssel mögötte botladozik. Most már világosabban kivehette az alakot... magas volt, karcsú és meglepően gyorsan futott előtte...

— Laurana! — kiáltotta utána, majd elf-nyelven: — Quisalas!

Tanis szidta az útjába kerülő törött oszlopokat és márványtömböket, megbotlott, tovább futott, megint megbotlott, elesett, de kényszerítette sajgó testét, hogy engedelmeskedjék neki, míg utol nem éri a lányt. Elkapta a karját és megállította, de csak azután foghatta meg erősebben, mikor nekidólhetett a falnak. Minden lélegzetvétel tüzes kínokat okozott neki. Annyira elkábult, hogy egy pillanatig úgy érezte, menten meghal. Mégis halálos szorítással tartotta a lányt, szemével éppúgy, ahogy a kezével.

Most értette csak meg, miért nem látták a lányt a sárkányfattyak. Laurana eldobta ezüstvértjét és egy halott sárkánykatonától elvett páncéllal helyettesítette azt. Laurana egy pillanatig csak bámult Tanis szemébe. Először nem is ismerte föl és már mozdult a keze, hogy keresztüldöfje a karajával. Az az egyetlen elf-szó állította meg: Quisalas! — kedvesem. Ez... és a férfi arcán tükröződő szenvedd vágyakozás.

— Laurana! — suttogta Tanis olyan megtört hangon, amilyen Raistliné volt valaha. — Ne hagyj itt! Várj... hallgass meg... kérlek!

Laurana heves karmozdulattal kiszabadította magát a szorításából, de nem ment tovább. Már szóra nyitotta a száját, amikor az épület újabb, hirtelen rengése beléfojtotta a szót. Miközben por és hulladék potyogott körülöttük, Tanis magához rántotta és saját testével oltalmazta ót. Reszketve bújtak egymáshoz, de egyszer csak vége szakadt a rengésnek. Tökéletes sötétségben maradtak... Tanis elejtette a fáklyát.

— Ki kell jutnunk innen! — mondta a férfi megrendülten.

— Megsebesültél? — kérdezte Laurana hűvösen és ismét megpróbálta kiszabadítani magát. — Ha igen, segíthetek rajtad... de ha nem, inkább előzzünk meg minden további búcsúzkodást. Bármi is...

— Laurana! — mormolta Tanis csöndesen. — Nem kérem én, hogy megértsd... én magam sem értem! Nem kérek tőled bocsánatot, hiszen én sem tudok megbocsátani magamnak. Mondhatnám azt, hogy szeretlek... mindigis téged szerettelek. De az nem lenne igaz, mert igaz szerelem csak attól származhat, aki magát is szereti... én pedig most a sajátképem látványát sem bírnám elviselni. Annyit mondhatok hát csak, Laurana, hogy...

— Psszt! — suttogta Laurana és Tanis szájára tette a kezét. — Hallottam valamit. Hosszú pillanatokig álltak egymáshoz simulva a sötétben, hallgatózva. Eleinte nem hallottak semmi mást, csak saját kimerült lihegésüket. Nem is láttak semmit, még egymást sem, akármilyen közel voltak is egymáshoz. Ekkor vakító fáklyafény lobbant és megszólalt egy hang.

— Mondd csak meg Lauranának, Tanis, miről van szó — biztatta Kitiara kedves hangon —, folytasd!

Kivont kard pengéje villant meg Kitiara kezében. Friss vér... vörös és zöld vegyesen... csillogott rajta. Arca fehér volt a kőportól, fölrepedt ajkából keskeny vércsík csordult végig az állán. Szemét beárnyékolta a kimerültség, de a mosolya még most is olyan csábító volt, mint régen. Eltette véres kardját, kezét beletörölte szakadt köpönyegébe, majd ujjaival szórakozottan beletúrt a hajába.

Tanis szemhéja elgyötörten lecsukódott. Arca mintha ott helyben megöregedett volna... most nagyon emberinek látszott. A fájdalom, a szenvedés, a bánat és a bűntudat nyomai most már mindig megmaradnak örökifjú elf-arcán. Érezte, amint Laurana teste megfeszül, keze a kardja után nyúl.

— Engedd ót elmenni, Kitiara — mondta Tanis nyugodtan, erősen fogva Lauranát. — Tartsd meg az ígéretedet és én is megtartom az enyémet. Engedd, hogy kikísérjem ót a városfalon túlra... azután visszajövök hozzád...

— És én valóban el is hiszem, hogy megteszed — szólt közbe Kitiara és derűs csodálkozással nézett a férfira. — Az még sohasem jutott eszedbe, Fél-Elf, hogy én megcsókolhatnálak és ugyanabban a pillanatban meg is ölhetnélek? Nem, nem hiszem, hogy igen. Most, e pillanatban is megölhetnélek, pusztán azért, mert tudom, hogy ezzel tenném a legrosszabbat ennek az elf-nőnek! — Ezzel közelebb tartotta a lobogó fáklyát Lauranához. — Tessék, nézd meg az arcát! — mosolyodott el csúfondárosan Kitiara. — Milyen gyenge és butító dolog a szerelem!

Kitiara ismét beletúrt göndör hajába, majd megvonta a vállát és körülnézett. — De nincs rá időm. Megmozdult a világ... nagy dolgok mennek végbe. A Sötétség Királynője elveszett. Másnak kell jönnie, hogy elfoglalja a helyét.

Ehhez mit szólsz, Tanis? Már hozzákezdtem a hatalmam kiépítéséhez a többi Sárkány Nagyúr fölött. — És Kitiara megütögette kardja markolatát. — Az én birodalmam lesz a legnagyobb. Együtt uraik...

Váratlanul elhallgatott és benézett a folyosóra, amelyből éppen az előbb lépett elő. Bár Tanis nem látott és nem is hallott semmit, ami fölkelthette volna a nó figyelmét, viszont érezte, hogy csontig ható hideg árad ki a folyosó torkából. Laurana hirtelen a fél-elf keze után kapott, eluralkodott rajta a félelem, s Tanis már tudta, ki közeledik feléjük, még mielőtt meglátta volna a szellempáncél fölött imbolygó, fénylő narancsvörös szemeket. — Lord Soth! — mormolta Kitiara. — Dönts minél gyorsabban, Tanis!

— Már régen döntöttem, Kitiara — válaszolta Tanis nyugodtan. Ezzel Laurana elé lépett, és amennyire csak tudta, védelmezőn altakarta őt saját testével. — Lord Soth előbb engem lesz kénytelen megölni, hogy elérhesse ót, Kit. És bár tudom, hogy az én halálom nem akadályozhatja meg ót... sem téged... abban, hogy elestem után vele is végezzetek, de utolsó leheletemmel Paladine kegyelmét kérem, hogy mentse meg az ó lelkét. Egy dologgal tartoznak nekem az istenek. Tudom, hogy ez... a végső fohászom...

meghallgatásra talál.

Tanis ekkor megérezte, hogy Laurana a hátára hajtja a fejét, meghallotta, hogy fölzokog és megnyugodott a szíve, mert ebben a zokogásban már nem volt félelem, csak az iránta érzett szeretet, szenvedély és szomorúság.

Kitiara hirtelen megingott. Látta, amint Lord Soth közeledik a romba dőlt folyosón: narancsszínű szemének két tűzpontja ott villogott a sötétben. Egyszer csak Tanis karjára tette vérmocskos kezét. — Menj! — kiáltott rá nyersen. — Fussatok vissza gyorsan a folyosón! A vége felé nyílik egy ajtó a falban. Majd kitapintjátok. Azon lejuthattok a kazamatákba és onnan ki a szabadba.

Tanis egy pillanatig értetlenül bámult rá.

— Fuss már! — csattant fbl Kitiara és megtaszította.

Tanis némán visszanézett Lord Soth alakjára.

— Csapda! — suttogta Laurana.

— Nem! — mondta Tanis és visszafordult Kithez. — Ez egyszer nem az. Ég veled, Kitiara. Kitiara körmei belevájtak a karjába.

— Ég veled, fél-elf — suttogta a lány lágy, szenvedélyes hangon és a szeme fölvillant a fáklyafényben. — Ne feledd,

ezt az irántad érzett szeretetből teszem. Most pedig menjetek!

Ezzel Kitiara elhajította a fáklyát és úgy tűnt el a sötétségben, mintha az maradéktalanul elnyelte volna.

Tanis elvakultan pislogott a hirtelen beállt feketeségben és keze kinyúlt a lány után, de mozdulata félúton megállt. Megfordult és Laurana kezét ragadta meg. Együtt bukdácsoltak át a törmeléken, a fal mellett tapogatva ki útjukat. A halott lovagból áradó dermesztő félelem megfagyasztotta a vérüket. Tanis visszanézett a folyosón és látta, mint közeledik feléjük Lord Soth, izzó tekintetét egyenesen rájuk szegezve. Tanis kétségbeesetten tapogatta a kőfalat... kereste az ajtót. Egyszer csak megérezte, hogy a hideg követ fa váltja fel. Kitapogatta és lenyomta a vaskilincset. Az ajtó kitárult előttük. Lauranát maga után vonva belépett a nyíláson, ahol a lépcsőt megvilágító, lobogó fáklyák fénye majdnem úgy vakította el őket, mint az előbb a sötétség.

Tanis még hallotta, amint Kitiara hangosan köszönti a szellemlovagot. Arra gondolt, vajon mit művel most vele Lord Soth, miután prédája kicsúszott csontkezéből. Elevenen ébredt föl benne a régi álomkép... újra látta, amint Laurana zuhan... Kitiara zuhan... ó meg csak áll tehetetlenül, képtelenül rá, hogy bármelyiküket megmentse. A lázálom hirtelen szertefoszlott.

Laurana ott várt rá a lépcsőn, aranyló haján megcsillant a fáklyák fénye. Sietve becsapta az ajtót és futva eredt a lány után, a lépcsőn lefelé.

— Az ott az elf-nó és a fél-elf — mondta Lord Soth, kinek parázsszeme könnyúszerrel fölismerte az előle megrettent egerekként iszkoló két alakot.

-Igen-válaszolta Kitiara teljesen érdektelenül. Kihúzta kardját a hüvelyéből és köpönyege szélével törölgetni kezdte róla a vért.

— Utánuk menjek? — kérdezte Soth.

— Ne! Ennél fontosabb dolgunk is akad e pillanatban. — Kitiara fölnézett a szellemalakra és rávillantotta ferde

mosolyát. —Az az elf-nő úgysem lehet a tiéd, még halálában sem. Védelmezik őt az istenek.

Soth pislákoló szemét Kitiarára meresztette. Fehér ajka megvetően lefittyedt. — Az a fél-elf férfi még most is a te urad.

— Nem, nem hinném — felelte Kitiara, Tanis után fordult és nézte, amint becsapódik mögötte az ajtó. — Néha, a nyugodt éjjeli órákon, amikor majd egymás mellett fekszenek az ágyban, Tanis majd azon kapja magát, hogy rám gondol. Emlékszik majd az utolsó szavaimra és a szíve összeszorul. Én adtam nekik a boldogságukat. És az elf-nőnek is azzal a tudattal kell leélnie az életét, hogy én azért mindig ott leszek valahol Tanis szívében. Bárhogy alakuljon is a szerelmük ezután, sikerült azt megmérgeznem.

Tökéletes a bosszúm, mindkettejük ellen. Nos, és te elhoztad, amit kértem?

— Elhoztam, Sötét Hölgy — válaszolta Lord Soth. Egyetlen varázsszóval előteremtette a tárgyat és csontkezébe fogva átnyújtotta Kitiarának, vagyis tisztelettel tette le a lába elé. Kitiara visszafojtotta a lélegzetét és szeme csaknem olyan erővel ragyogott fel a sötétben, mint az árnyéklovagé. — Nagyszerú! Most menj vissza a Dargaard-szorosba. Gyűjtsd össze a seregeidet. Megszerezzük a repülő erődöt, amelyet még Ariakas küldött Kalaman fölé. Azután visszavonulunk, újrarendezzük az erőinket és várunk.

Lord Soth ijesztően elmosolyodott és a lány lába előtt heverő tárgy felé biccentett. — Ez most már jogosan a tiéd. Akik ellened voltak, vagy halottak, a parancsod szerint, vagy elmenekültek, mielőtt elérhettem volna őket.

— Ezzel csak kissé elhalasztódott a pusztulásuk — mormolta Kitiara és hüvelyébe dugta a kardját. — Nagyszerű szolgálatot tettél nekem, Lord Soth, amiért jutalmat érdemelsz. Azt hiszem, még mindig maradt néhány elf-hajadon ezen a világon.

— Akikre kimondtad az ítéletet, meghalnak... akiknek meghagytad az életét-és Soth tekintete az ajtó felé villant —, hadd éljenek. De sohase feledd, Sötét Hölgy, hogy mindenki közül, aki neked szolgál, csak én kínálhatok föl neked örökké tartó húséget. Ezt most örömmel meg is teszem. Kérésednek megfelelően a harcosaimmal együtt visszavonulok a Dargaard-szorosba. Ott várjuk majd ki hívó szavadat.

Meghajolt a lány előtt és csontujjai közé fogta a kezét. — Ég veled, Kitiara — mondta, majd rövid szünet után megkérdezte: — Milyen érzés, kedvesem, hogy örömet szereztél az átkozottnak? Egészen érdekessé tetted nyomasztó halál-birodalmamat. Ó, hogy miért nem ismerhettelek meg élő emberként! — Az áttetsző látomás ismét elmosolyodott. — Hanem, az én időm végtelen. Még azt is kivárhatom, hogy egyszer valakivel megosszam a trónomat...

A hideg ujjak végigsimítottak Kitiara bőrén. A lány görcsösen összerándult, amint elképzelte a reá váró ásító, lidérces, végtelen, álom nélküli éjszakákat. Olyan eleven volt a szörnyú kép, hogy Kitiara lelke hideglelősen belereszketett, mialatt Lord Soth eltűnt a homályban.

Egyedül maradt a sötétben és egy pillanatra szívébe markolt a rémület. A templom ismét megremegett körülötte. Kitiara a falhoz tántorodott, félve és magányosan. Végtelenül egyedül érezte magát! Ekkora lába beleütközött valamibe a templom kövezetén. Lehajolt és hálásan zárta köré az ujjait. Fölemelte a földről.

Ez a valóság, kemény és tömör, gondolta magában és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Nem égett fáklya, amelynek fénye megcsillant volna a tárgy arany felületén vagy visszaverődött volna csiszolt, vörös ékköveirl. De Kitiarának nem kellett a fáklyák sápadt lángja, hogy megcsodálhassa a kezében tartott tárgyat.

Hosszú pillanatokig állt még az omladozó folyosón, ujjai végigsiklottak a véres korona rideg fémcsipkézetén.

Tanis és Laurana futva ereszkedett lefelé, a tömlöcbe vezető, kőbe vájt csigalépcsőn. A főporkoláb asztalánál egy pillanatra megálltak és Tanis lenézett a hobgoblin kihúlt tetemére.

Laurana rábámult. — Gyere! — sürgette és kelet felé mutatott. Látva, hogy Tanis ingadozik és észak felé tekintget, megvonta a vállát: — Látom, nem akarsz oda lejönni, ahová... engem bezártak... — Gyorsan elfordult és az arca elsápadt, amint meghallotta a bötöncellákból kihangzó sikolyokat ás üvöltéseket.

Egy űzött tekintetú sárkányfattyú loholt el mellettük. Lehet, hogy szökevény, gondolta Tanis, látva, hogy a teremtmény elfintorodik és felhördül a tiszti páncél láttán. — Caramonra gondoltam — motyogta Tanis —, biztosan őt is idehozták.

— Caramont? — kiáltott föl Laurana döbbenten. — Hogyan...

— Ő is velem jött — mondta Tanis —, meg Tika és Tass és... Kova. — Megtorpant és megrázta a fejét. — Nos, ha valóban ide zárták be őket, akkor már végük. Gyerünk!

Laurana elpirult... fölnézett a lépcsőre, aztán ismét vissza a férfira.

— Tanis... — szólalt meg elakadó hangon, de a fél-elf az ajkára tette az ujját. — Majd később lesz időnk megbeszélni. Most meg kell találnunk a kivezető utat!

Mintha csak a szavait akarná igazolni, a templom ismét megremegett. Most erősebben, mint eddig bármikor. Laurana nekitántorodott a falnak. Tanis fáradt, sápadt arca még jobban elfehéredett, amint megpróbálta megvetni a lábát.

Az északi folyosó felol hangos robaj és fülsiketítő recscsenés hallatszott. A börtöncellákban minden hang elnémult, miközben hatalmas porfelhő és sártenger zúdult a folyosóra.

Tanis és Laurana futásnak eredt. Törmelék potyogott a fejükre, ahogy kelet felé rohantak, holttesteken és lezuhant kőtömbökön át botladozva.

újabb rengés rázta meg az épületet. Elzuhantak. Tehetetlen iszonyattal nézték, amint a folyosó vonaglik és tekeredik elóttük, lassan, akár egy óriáskígyó.

Behúzódtak egy megdolt oszlop alá, összebújtak, és onnan nézték, ahogy a padló és a folyosó falai megemel

kednek és alásüllyednek, akár a tenger hullámai. Fejük fölül különös zörejt hallottak... mintha hatalmas kódarabok súrlódnának össze... de nem zuhantak le, csak megváltoztatták a helyüket. Azután a rengés megszúnt... megnyugodott minden.

Remegve álltak föl és futásnak eredtek megint. Afélelem a végsó kimerültség határán is túl hajtotta sajgó testüket. Pár perc múlva újabb rengések rázkódtatták meg a templom alapjait. Tanis minden pillanatban azt várta, hogy a fejükre omlik a mennyezet, de az szilárdan a helyén maradt. Azok a megmagyarázhatatlan zajok olyan ijesztőek és borzalmasak voltak fölöttük, hoy már-már megkönnyebbüléssel fogadták volna, ha maguk alá temetik őket a romok.

— Tanis! — kiáltott föl Laurana váratlanul. — Levegő, friss, éjszakai levegő!

Kimerülten, erejük utolsó morzsáit is összeszedve végigvonszolták magukat a kígyózó folyosón, míg oda nem értek egy sarokvasain lengő, félig nyitott ajtóhoz. Barnásvörös vérfoltot láttak meg a padlón és...

— Tass erszényei — mormolta Tanis. Letérdelt és beletúrt a surranó mindenfelé szétszórt kincsei közé. A szíve hirtelen összeszorult, keserúen megcsóválta a fejét.

Laurana is letérdelt mellé és megfogta a kezét.

— Legalább tudjuk, hogy itt járt, Tanis... idáig eljutott. Talán megmenekült.

-Sohasem hagyta volna hátra a kincseit— mondta Tanis. A fél-elf leereszkedett a rengő padlóra és kinézett Neraka városára. — Oda nézz! — szólalt meg nyersen és kimutatott az ajtónyíláson. Ez itt a vég, ahogy a surranónak is ez volt. Nézd csak! — mondta ingerültebben, látva, hogy a lány makacs nyugalmat erőltet az arcára, nem ismeri el a vereség tényét.

Laurana végül oda nézett.

Az arcát simogató húvös szellő most gúnyolódásnak túnt előtte, mivel csak füst és vér bűzét és iszonyatos halálsikolyokat sodort feléjük. Narancsvörös lángok borították el az eget, amint az ott keringő sárkányok vadul üldözték és gyilkolták egymást, mialatt Nagyuraik menekültek vagy

éppen a fölöttük való hatalomért küzdöttek egymással. Az éjszakai égbolt ragyogott a csapkodó villámok és fellobbanó lángok fényétől. Az utcákon ámokfutó sárkányfattyak száguldoztak, megöltek mindent, ami élt és mozgott, hogy végül egymást mészárolják halomra.

— Így fordul önmaga ellen a gonosz — suttogta Laurana, Tanis vállára hajtotta a fejét, úgy nézte elhűlve a döbbe

netes látványt.

— Ez mi volt? — kérdezte a férfi elgyöngült hangon.

— Elistan mondogatta egy időben — felelte a lány. A templom ismét megremegett körülöttük.

— Elistan! — kacagott föl Tanis keserúen. — Hol vannak most az ő istenei? Tán bámulnak le,a mennyei palotáikból és gyönyörködnek a látványosságban? A Sötétség Királynóje elmenekült, a temploma összeomlik. És mi itt vagyunk, csapdába esetten. Három percig sem maradunk ott kinn életben...

Ekkor torkán akadt a szó. Gyengéden félretolta Lauranát, előrehajolt és belekotort Tasslehoff szétszórt kincseibe. Gyors mozdulattal félresöpört egy kis, törött kék kristálydarabot, egy selyemfa-forgácsot, egy smaragdot, egy apró, fehér csirketollat, egy fonnyadt, fekete rózsát, egy sárkányfogat és egy ügyes törpekéz-faragta fadarabot, amely magát a surranót ábrázolta. A kacatok között ott volt egy kicsiny aranytárgy is, megcsillant az odakinti lángoló égi tűz és általános rombolás rőt fényében.

Tanis fölemelte és a szeme megtelt könnyel. Erősen a markába szorította és érezte, amint éles pereme belevág a húsába.

-Mi az?-kérdezte Laurana és, mert nem tudta a választ, hangja elcsuklott a félelemtől. — Bocsáss meg nekem, Paladine! — suttogta Tanis. Közelebb vonta magához Lauranát, felé nyújtotta és kinyitotta a kezét.

Egy finoman metszett, keskeny, arany fűzfalevelekből formázott kecses gyűrű pihent a tenyerén... és a gyűrű körül, még mindig mágikus álomba merülve, ott tekeredett egy parányi aranysárkány.

14 A történet vége. Vagy a jó győz, vagy a gonosz

Nos, kiértünk a városból — mormolta Caramon a testvére felé, szemét a sárkányfattyakra szegezve, akik várakozóan pillogtak rá. — Te maradj itt Tikával és Tassal! Én visszamegyek és megkeresem Tanist. Ezt a bandát is magammal viszem...

— Nem, testvér — mondta Raistlin csöndesen és aranyszeme fölvillant Lunitari vöröslő fényében. — Tanisnak úgysem segíthetsz..., az ő sorsa a saját kezében van már. — A varázsló fölnézett a lángoló, sárkányokkal teli égre. — Te magad is veszélyben vagy még, azokkal együtt, akiket rád bízott a végzet.

Tika kimerülten állt Caramon mellett, arca megnyúlt a szenvedéstől. És bár Tasslehoff éppoly kedélyesen vigyorgott, mint bármikor, az arca sápadt volt és a számében olyan mélységes szomorúság tükröződött, amilyet egy surranótól még soha nem látott senki. Caramon arca elsötétült, amint végignézett rajtuk.

— Pompás — dörmögte —, és hová menjünk innen?

Raistlin fölemelte a kezét és előremutatott. Fekete köpönyegének ujja meglebbent, keze mereven döfött az éjszakai ég felé, fehér volt és vékony, mint a csupasz csont. — Azon a hegygerincen van egy fényfolt...

Mindenki odafordult, hogy megnézze, még a sárkányfattyak is. Messze, a kopár síkságon túl, Caramon egy hegy árnyékát látta kiemelkedni a holdsütötte háttérből. Annak a csúcsán villódzott a fehér fény, tiszta ragyogással, rezzenetlenül, akár egy csillag. — Valaki vár ott rátok — mormolta Raistlin.

— Ki az? Tanis? — kérdezte a harcos élénken.

Raistlin Tasslehoffra nézett. A surranó nem fordult el a fénytől, mereven bámulta tovább. — Fizban... — suttogta maga elé.

— Igen — hagyta jóvá Raistlin —, és nekem most mennem kell.

— Hogyan? — akadt el Caramon hangja. — De... gyere velem... velünk... találkoznál Fizbannal...!

— A mi találkozásunk nem lenne valami kellemes — rázta meg a fejét Raistlin és fekete kámzsájának redői meglibbentek körülötte.

— És ezekkel mi legyen? — intett Caramon a sárkányfatytyak felé.

Raistlin sóhajtva fordult szembe a teremtményekkel. Fölemelte a kezét és kimondott néhány különös szót. A sárkányfattyak hátrálni kezdtek, félelem és iszonyat torzította el hüllőképüket. Raistlin ujjából villám szökkent elő. A hüllőemberek fölüvöltöttek, lángra lobbantak és rángatózva terültek el a földön. Testük azonnal kávé változott, amint megkaparintotta őket a halál.

-Ezt nem kellett volna tenned, Raistlin — motyogta Tika remegő hangon. — Biztosan békén hagytak volna bennünket.

— Különben is, vége a háborúnak — tette hozzá zordan Caramon.

— Valóban? — kérdezte Raistlin és egy kis, fekete zacskót húzott elő egyik rejtett zsebéből. — Az ilyen gyönge, érzelgős makogás az, testvér, ami előidézi a háború folytatását. Ezek — mutatott a szoborszerű tetemekre — nem Krynn szülöttei. — A legsötétebb fekete varázslattal teremtették őket. Tudom... tanúja voltam a születésüknek. Sohasem "hagytak volna békén" benneteket — tette hozzá a mágus, Tika reszkető hangját utánozva.

Caramon elvörösödött. Mondani akart valamit, de Raistlin annyira nem törődött vele, hogy a termetes harcos végül csöndben maradt, látva, hogy a fivére teljesen elmerült a mágiájában.

Raistlin ismét a tenyerén tartotta a sárkánygömböt. Behunyta a szemét és halkan kántálni kezdett valamit. A kristálygömbben színek kavarogtak, majd a golyó ragyogó, éles fénysugarat bocsátott ki magából.

Raistlin kinyitotta a szemét és várakozón fölnézett az égre. Nem kellett sokáig várnia. A csillagokat és aholdakat pillanatokon belül gigászi árnyék takarta el. Tika rémülten hátrált. Caramon védelmezően átkarolta, bár az ó tagjai is remegtek és izgatottan kapott a kardjához.

— Egy sárkány — nyögött föl Tasslehoff megrökönyödve. — És mekkora! Még sohasem láttam ilyen óriásit... vagy tán mégis?-Szaporán pislogott.-Valahogy olyan ismerős. — Láttál — mondta Raistlin hűvösen és visszatette az elsötétüld kristálygömböt a fekete zacskóba. — Akkor, álmodban. Ez Vérontó Cyan, aki úgy meggyötörte azt a Lorac nevű, szerencsétlen elf-királyt.

— És miért jött ide? — kérdezte Caramon rémülten.

— Az én parancsomra — felelte Raistlin. —Azért jött, hogy hazavigyen engem.

A sárkány egyre alacsonyabban körözött fölöttük, hatalmas szárnyával dermesztd hideget kavart körülöttük. Még Tasslehoff is — bár később a világért sem ismerte volna el — reszketve bújt oda Caramonhoz, amikor az óriási, zöld sárkány leszállt a földre. Cyan egy pillanatig rámeredt a reszketve összebújó, szánalmas kis embercsoportra. Vörös szeme fölizzott, nyelve kiliffent görbe agyarai közül, amint gyúlölettel nézte őket. Azután egy... a sajátjánál is hatalmasabb erő parancsára tekintetét e1 kellett fordítania, hogy bosszúsan megállapodjon a fekete csuhás varázsló alakján.

Raistlin intésére a sárkány feje mind lejjebb ereszkedett, míg el nem érte a földet. Raistlin rátámaszkodott varázspálcájára, fáradtan odaballagott a sárkányhoz és fölkapaszkodott hosszan kígyózó nyakán.

Caramon a rátörő sárkányiszonnyal küszködve bámulta Vérontó Cyant. Tika és Tass kétoldalról kapaszkodott belé, a félelemtől remegve. Egyszer csak a harcos rekedt üvöltéssel taszította félre mindkettőjüket és a hatalmas sárkány felé rohant.

— Raistlin! Várj! — kiáltotta Caramon szaggatottan. — Én is veled megyek!

Cyan feszülten rántotta hátra hordónyi fejét és fölizzó szemével a vakmerő emberre meredt.

— Igazán jönnél? — kérdezte Raistlin csöndesen és megnyugtatóan megveregette a sárkány nyakát. —Eljönnél velem a sötétségbe?

Caramon megingott, a szája kiszáradt, félelem szorította össze a torkát. Nem tudott megszólalni, de kétszer is intett a fejével, mialatt a szíve összefacsarodott a fájdalomtól Tika zokogásának hallatán.

Raistlin hosszan ránézett, szeme két aranyló folt volt a mélységes feketeségben. — Őszintén elhiszem, hogy meg is tennéd — álmélkodott a mágus félhangon. Egy pillanatig Raistlin töprengve kuporgott a sárkány hátán. Végül határozottan megrázta a fejét. — Nem, testvér, ahová én megyek, oda nem követhetsz. Az még az ilyen erős embernek is csak a halált jelentené. Most végre olyanok vagyunk, Caramon, amilyennek az istenek szántak bennünket..., két teljes ember..., és most elválnak útjaink. Meg kell tanulnod, Caramon, hogyan menj végig a magad útján a saját erődből — egy pillanatra kísérteties mosoly villant föl Raistlin arcán a varázsbot reszkető fényében —, legalábbis azokkal együtt, akik úgy döntenek, hogy veled tartanak. Ég veled, testvérem!

Urának egyetlen parancsszavára Vérontó Cyan kitárta a szárnyát és föllendült a levegőbe. A varázspálca fénye aprócska csillagnak látszott a széttáruló sárkányszárny fekete kárpitján. Azután az is kihunyt, végleg elnyelte a sötétség.

— Itt jönnek hát, akiket annyira vártál — mormolta az öregember kedvesen.

Tanis fölkapta a fejét.

Három alak lépett be a vén mágus tábortüzének fénykörébe. Egy nagytermetű, izmos harcos, feszülő sárkánypáncélban, karonfogva egy göndörbajú, fiatal lánnyal. Az utóbbi sápadt volt a kimerültségtál, az arca vérfoltos, szemében mélységes aggodalom és szomorúság ült, amint fölnézett a mellette lépkedő férfira. Végül, mögöttük botladozva, oly fáradtan, hogy alig állt már a lábán, egy elgyötört surranó vánszorgott, szakadozott, kék térdnadrágban.

— Caramon! — emelkedett föl a túz mellől Tanis.

A nagydarab harcos föl emelte a fejét, az arca fölragyogott. Kitárta a karját és a mellére vonta a fél-elfet. A kissé távolabb álldogáló Tika könnyekkel a szemében figyelte a két barát találkozását. Ekkor valaki megmozdult a tűz túloldalán.

— Laurana? — kérdezte tétován.

Az elf-nő előrelépett a tűz fénykörébe, aranyhaja fényesen fölragyogott, akár a napsugár. Bár vérfoltos, horpadt páncélt viselt, mégis annak az elf-hercegnőnek királyi tartásával állt elótte, akit Tika még Qualinestiben ismert meg, oly sok hónappal ezelőtt.

Tika öntudatosan emelte a kezét kócos hajához és rádöbbent, hogy az ragacsos a vértől. Fehér, buggyos ujjú pincérlány-blúza cafatokban lógott rajta, aligha valami előkelően... csupán szedett-vedett páncélja tartotta össze valamennyire. Oda nem illő karcolások csúfították el sima, formás lábát, amelyből valahogy túlságosan is sok villant ki öltözéke alól.

Laurana elmosolyodott és kisvártatva Tika is követte a példáját. Ilyesmi itt nem számított. Laurana fórgén hozzálépett, átkarolta és Tika is szorosan magához ölelte őt.

Csak ,a surranó állt magányosan egy pillanatig a tűz fénykörének szélén és nézett a vele szembeforduló öregemberre. Az öreg mögött hatalmas aranysárkány aludt a sziklaperemen elnyújtózva, oldala ütemesen emelkedett és süllyedt horkantásai ritmusára. Az öregember közelebb intette magához a surranót.

Tass olyan mély sóhajtással, mintha az a lába ujjából törne föl, meghajtotta felé a fejét. A lábát húzva lassan előrelépett és megállt a vén mágus előtt.

— Nos, mi a nevem? — kérdezte az öreg, kinyújtotta a kezét és megérintette vele a surranó kontyát.

— Háát, biztos, hogy nem Fizban — motyogta Tass szánalmasan, de a világért sem nézett volna egyenesen az öregre.

Az gyöngéden elmosolyodott és tovább simogatta aborzas kontyot. Aztán közelebb vonta magához a surranót, de az visszahúzódott tőle, apró teste megmerevedett. — Mindeddig nem volt az — mondta az öregember lágyan.

— Akkor hát mi? — motyogta Tass, félrefordított arccal.

— Sok nevem van — válaszolta az öreg. — Az elfek között Eli vagyok. A törpék Thak néven ismernek. Az emberek Égi Kardnak hívnak. De mindig is az volt számomra a legkedvesebb, ahogy Solamnia lovagjai neveznek: Draco Paladin.

— Tudtam! — nyögött föl Tass és lezöttyent a földre. — Egy isten! Elveszttettem mindenkit! Mindenkit! — és keserűen fölhüppögött.

Az öregember egy pillanatig meleg szeretettel nézett rá, még saját könnybe lábadó szemét is megdörgölte bütykös öklével. Azután letérdelt a surranó mellé és vigasztalón átkarolta a vállát. — Nézz csak oda, fiacskám! — mondta és ujját Tass álla alá téve, fölemelte az arcát az ég felé. — Látod azt a vöröslő csillagot, pontosan fölöttünk? Tudod-e, melyik istennek szentelték?

— Reorxnak — mormolta Tass halkan, a könnyeit nyeldekelve.

— Olyan vörös, mint az ó kohójának tüze — mondta az öreg és maga is fölnézett rá. — Vörös, mint a kalapácsa alól kiröppenő szikrák, miközben a fölizzftott világot kovácsolja üllőjén. Reorx kovácsmúhelye mellett áll egy csodálatosan szép fa, amilyet eddig egyetlen halandó sem látott. Alatta üldögél egy dörmögő, vén törpe és pihen, miután elvégezte számtalan munkáját. Egy korsó húvös sör van a keze ügyében és a kohó tüze melegíti megfáradt csontjait. Egész nap ott üldögél a fa alatt és farigcsál valamit, ahogy mindig is szerette. Nap mint nap arra vetődik valakii és máris ülne le mellé.

— De a törpe rájuk néz, olyan szigorúan mereszti a szemét, hogy megszeppenve, gyorsan fölállnak.

— Ez a hely foglalt — dörmögi. — Valahol odalent kóborol egy hígagyú, tyúkeszű surranó, aki véget nem érő kalamajkákba sodorja magát és azokat a szerencsétleneket, akik netán vele tartanak. Jegyezzétek meg a szavamat! Egy szép napon majd fölbukkan itt,

megcsodálja a fámat és így szól: — "Elfáradtam, Kova. Azt hiszem, most megpihenek itt melletted egy kicsit." Aztán leül és így folytatja: — "Kova, hallottad már a legutóbbi kalandom történetét? Nos, ott volt az a fekete csuhás varázsló, meg a fivére, meg én, hosszú időkig csavarogtunk együtt és a legcsodálatosabb dolgok történtek meg velünk..." — és akkor nekem megint meg kell hallgatnom valami képtelen mesét... — és így dörmög tovább. A fa alatt letelepedni kívánók ekkor elmosolyodnak és békén hagyják ót. — Akkor hát... nincs egyedül? — kérdezte Tass és közben mindkét kis öklével dörgölte a szemét.

— Nincs, gyermekem. O türelmes. Tudja, hogy neked még sok dolgod van ebben a földi életben. Biztosan megvár. Különben is, már minden történetedet hallotta. Úgy illik, hogy majd újabbakkal örvendeztesd meg, ha rákerül a sor.

— De ezt az egyet még biztosan nem hallotta! — dünnyögte Tass föltámadó lelkesedéssel. — Ó, Fizban, ez egyenesen csodálatos volt. Majdnem meghaltam..., már megint. Ám amikor kinyitom a szemem, hát ott van Raistlin, fekete köpönyegben! —Tass megremegett az izgalomtól.-Olyan... izé... igazán gonosznak látszott! De mégis megmentette az életemet! És... M — ijedten elhallgatott és lehajtotta a fejét. — Bocsáss meg! Elfelejtettem. Azt hiszem, többé nem szólíthatlak Fizbannak...

Az öregember fölállt és gyengéden megpaskolta. —Nevezz csak Fizbannak! Mától fogva, a surranók között ez lesz a nevem. — A vén mágus hangja kissé elszomorodott. — Az igazat megvallva, már egészen megkedveltem.

Az öregember odalépett Tanis és Caramon mellé, hogy egy kicsit belefüleljen a beszélgetésükbe.

— Elment, Tanis — mormolta a harcos bánatosan. — Nem is tudom, hová. Nem értem az egészet. Még most is vézna, de már nem gyönge. Az a borzasztó köhögése elmúlt. A sajáthangján beszél, de valahogy mégis másként. Ó most...

— Fistandantilus — szólalt meg az öregember.

Mindketten meglepetten fordultak felé. Megpillantván őt, tiszteletteljesen meghajoltak előtte.

— Ó, hagyjátok ezt! — csattant föl Fizban. — Nem bírom elviselni ezt a hajlongást! Különben is, mindketten álszentek vagytok! Hallottam, miket beszéltek rólam a hátam mögött... — Tanis és Caramon bűntudatosan elvörösödött. — De ne is törődjetek vele! — mosolygott rájuk Fizban. — Azt hittétek, amit én akartam, hogy higgyetek. Most pedig a testvéredről. Igazad van. Ó most önmaga is, meg nem is. Ahogy a jóslat szólt, ó most a múlt és a jelen ura.

— Nem értem — csóválta a fejét Caramon. — Az a sárkánygömb művelte ezt vele? Ha igen, talán még össze lehetne törni, vagy...

— Semmi sem tette ezt vele! — mondta Fizban és szigorúan végigmérte a harcost. — A fivéred maga döntött a sorsáról.

— Nem hiszem el! Hogyan? Ki ez a Fistand... akárkicsoda? Tudni akarom...!

— Kérdéseidre nem nálam van a válasz — mormolta Fizban. Ahangja még nyugodt volt, de olyan acélos árnyalat villant meg benne, amitől Caramon megszeppent. — Óvakodj azoktól a válaszoktól, ifjú ember! — tette hozzá Fizban csöndesen. — És még inkább óvakodj a saját kérdéseidtől!

— Caramon hosszan hallgatott, csak az égre bámult, a zöld sárkány után, amelynek már rég nyoma veszett.

— És most, vajon mi lesz belőle? — kérdezte végül.

— Én nem tudhatom —felelte Fizban. — Ó maga a sorsának kovácsa... akárcsak te. A következőben viszont biztos vagyok, Caramon: el kell engedned őt! — Ezzel az öregember a csöndesen melléjük lépő Tikára nézett. — Raistlinnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy útjaitok szétválnak. Lépj hát be új életedbe békével!

Tika rámosolygott Caramonra és hozzábújt. A férfi magához vonta és belecsókolt vörös sörényébe. Bár viszonozta a lány mosolyát és becézve simogatta a haját, visszapillantott az éjszakai égboltra, ahol... Neraka fölött... a sárkányok még mindig vívták tüzes csatájukat a düledező birodalom fölötti hatalomért.

— Tehát ez lett a vége! — mormolta Tanis. — A jó győzedelmeskedett!

— A jó? És győzelem? — ismételte meg Fizban és metszőn nézett Tanisra. — Nem, Fél-Elf! Az egyensúly állt helyre. A gonosz sárkányok nem mennek száműzetésbe. Itt maradnak, éppen úgy, ahogy a jók is. Mostantól újra szabadon járhat az inga.

— Az a sok szenvedés... csupán ezért? — kérdezte Laurana és odaállt Tanis mellé. — Miért ne gyózhetne a jó, hogy örökre elúzze a sötétséget?

— Hát semmit sem tanultál, ifjú hölgy? — mordult rá Fizban és megfenyegette az ujjával. — Volt idő, amikor a jó került túlsúlyba. Es tudod, mikor volt ez? Pontosan az Összeomlás előtt!

— Igen — folytatta az öreg, látva megdöbbenésüket. — Istar Papkirálya jó ember volt. Ez netán meglep benneteket? Nem kellene, hiszen mindketten tanúi lehettetek, mire képes az ilyesféle jóság. Láthattátok ezt az elfek, a jóság örök letéteményesei esetében is. Ez csak türelmetlenséget, merevséget szül, olyan hitet, amely szerint, mivel nekem igazam van, mindenki más, aki nem abban hisz, amiben én, az vétkes!

— Mi, istenek, láttuk hová sodorhatja a világot ez az önelégültség. Láttuk, mennyi szépséget romboltak le, csupán azért, mert nem értették meg. Láttuk a Sötétség Királynőjét, amint leselkedve lapul, várja, hogy eljöjjön az ó ideje..., mivel ez nem mehet a végtelenségig. A túlterhelt mérleg meginog és eldől... és akkor ő visszatér. Villámgyorsan borul a világra a sötétség.

És vele az Összeomlás. Mi sajnáltuk az ártatlanokat... és sajnáltuk a búnösöket. De a világnak készen kell állnia, különben a lehulló sötétséget többé nem emelheti föl semmi. — Fizban ekkor meglátta, hogy Tasslehoff nagyot ásít.-De legyen elég az oktatásból..., nekem most mennem kell. Dolgom van. Fárasztó éjszaka vár még ma rám. — Ezzel az öregember váratlanul megfordult és elcsoszogott a hortyogó aranysárkány felé.

— Várj! — szólalt meg hirtelen Tanis. — Fizban... ööö... Paladine, jártál valaha Vigaszban, az Otthon fogadóban?

— Egy fogadóban? Vigaszban? — torpant meg az öreg és megvakarta a szakállát. — Egy fogadóban... hmm, annyi van belőlük. De mintha emlékeznék valami fúszeres krumplira... megvan! — És a vén mágus csillogó szemmel ' fordult vissza Tanishoz. — Mesélgettem ott a gyerekeknek. Nagyon izgalmas hely... az a fogadó. Emlékszem már... Egyik este betért oda egy szép, fiatal nő. Egy barbár lány... aranyhajú. Énekelt egy kék kristálypálcáról, amely letört valami lázongást.

— Tehát te voltál az, aki hívta az őrséget! — kiáltott föl Tanis. — Te vittél bele minket mindebbe!

— Én állítottam föl a díszleteket, pajtás — mormolta Fizban pajkosan —, de nem én adtam kezetekbe a szöveget. Azt már ti magatok írtátok. — Lauranára, majd ismét Tanisra nézett és megcsóválta a fejét. — Bár el kell ismernem, itt-ott belejavítgattam, de akkor... ne is törődjetek vele. — Megint elfordult tőlük és üvöltözni kezdett a sárkánnyal. — Ébredj, te lusta, légypiszkos szörnyeteg!

— Légypiszkos! — pattant fól Pirit izzó szeme. — Miért, te vén, roskatag varázsló! Hiszen te még a legnagyobb télben sem tudtad jéggé változtatni a vizet!

— Hogy én... nem? — kiáltotta Fizban tajtékozva és vadul döfködte botjával a sárkány oldalát. — No majd most megmutatom neked! — Ezzel előhalászott egy foszladozó, régi varázskönyvet és lázasan lapozni kezdte. —Tűzgolyó... tűzgolyó... tudom, itt kell lennie valahol!

És a vén mágus szórakozottan, szakadatlanul morogva fölkapaszkodott a sárkány hátára. — Nos, készen vagy? — kérdezte az ősöreg sárkány fagyosan, aztán... a választ meg sem várva... kitárta recsegő-ropogó szárnyát. Fájdalmasan meglengette, hogy elúzze belőle a merevséget és nekikészült a fólszálláshoz.

— Várj! A süvegem! — rikoltotta vadul Fizban.

De megint elkésett. Dühödten csápoló szárnyakkal, a sárkány bizonytalanul fölemelkedett a levegőbe. Arit ingadozott egy pillanatig, óvatosan egyensúlyozott a sziklaperemen, végül befogta a friss légáramlatot és föllendült az éjszakai égre.

— Állj! Te agyalágyult...

— Fizban! — kiáltott föl Tasslehoff.

— A süvegem! — rikoltotta panaszosan a mágus.

— Fizban! — visította Tass még egyszer — a süve...

De a két éji alak már hallótávolságon kívül járt. Hamarosan nem látszott belőlük több, halvány, aranyló szikráknál, amint Solinari fénye megvillant a sárkány pikkelyein. — Ott van a fejeden — mormolta a surranó mély sóhajtással.

A társaság némán nézett egy darabig utánuk, majd visszafordult.

— Segíts már ezzel egy kicsit, Caramon! — szólalt meg Tanis. Lecsatolta magáról a sárkányvértezetet és darabonként lehajigálta a szakadékba. — És a tiéd?

-Azthiszem, én még megtartom egy ideig. Hosszú utazás áll még előttünk, nehéz és veszedelmes — intett Caramon a lángoló város felé. — Igaza volt Raistlinnek. A sárkányemberek nem hagynak föl a garázdálkodással csupán azért, mert a Királynőjük odavan.

— És hová mentek? — kérdezte Tanis mély sóhajtással. Az éjszakai levegő lágy volt, meleg és a sarjadó élet ígéretétől illatos.

Megkönnyebbülten, hogy végre megszabadult a gyűlölt páncéltól, a fél-elf fáradtan leült a város felé néző sziklaperem szélén álló kis facsoport tövébe. Laurana is odament és letelepedett a közelébe, de nem egészen mellé. Állát fölhúzott térdére támasztotta és töprengőn nézett végig a síkság fölött.

-Tikával már megbeszéltük a dolgot — mondta Caramon ás mindketten leültek Tanis mellé. A harcos és a lány egymásra nézett, látszott rajtuk, hogy egyiküknek sincs kedve megszólalni. Kis idő múltán Caramon mégis megköszörülte a torkát. — Mi visszamegyünk Vigaszba, Tanis. És... és azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mostantól elválnak az útjaink... — elhallgatott, nem volt ereje a folytatáshoz.

— Tudjuk, hogy ti visszatértek Kalamanba — tette hozzá Tika és a szeme sarkából Lauranára nézett. — Szóba jött, hogy esetleg mi is veletek tartunk. Végül is még mindig ott van ez az ocsmány repülő erőd, meg a környéken a sok szétfutott sárkányfattyú. És szeretnénk megint találkozni Zúgószéllel, Aranyholddal és Gilthanasszal... de... — Haza akarok menni, Tanis! — szólt közbe Caramon nehéz sóhajtással. — Tudom, hogy nem lesz könnyú a visszatérés... fölperzselve, romokban látjuk majd viszont Vigaszt— tette hozzá, megelőzve Tanis várható tiltakozását —, de eszembe jutottak az elfek, meg Alhana, hogy nekik milyen lehetett visszamenni Silvanestibe. Orülök neki, hogy az én otthonom mégsem olyan..., mint egy keserves lázálom. Szükségük lesz rám Vigaszban, Tanis, az újjáépítéshez. Jól jön majd ott az erőm. Én... én már egészen hozzászoktam, hogy..• valakinek mindig szüksége van rám...

Tika a harcos karjára hajtotta a fejét és Caramon gyengéden megsimogatta a haját. Tanis megértően bólintott. Ő is szerette volna viszontlátni Vigaszt, de az nem volt az ó otthona. Már nem. Kova nélkül, Sturm és... a többiek nélkül.

— És veled mi lesz, Tass? — kérdezte Tanis mosolyogva a surranótól, aki egy frissen megtöltött vizestömlőt vonszolt maga után a közeli csermely felől. — Te eljössz velünk Kalamanba?

Tass elvörösödött. — Nem, Tanis — motyogta kelletlenül. — Tudod, ha már ilyen közel vagyok..., arra gondoltam, hogy meglátogatom a saját hazámat. Megültünk egy Sár kány Nagyurat, Tanis — emelte föl büszkén az állát Tass — mi, magunk. A népek ezután majd tisztelnek bennünket. A főnökünk, Kronin, biztosan a surranók meséinek hőse lesz. Tanis megvakarta a szakállát, hogy elrejtse mosolyát és visszafogta magát, hogy ki ne mondja: a Sárkány Nagyúr, akivel a surranók végeztek, nem volt más, mint a püffedt és gyáva Varangyh altörzsmester.

— Én azt hiszem, egy bizonyos surranó valóban hós lett — mondta komolyan Laurana. — Az a surranó, aki összetörte a sárkánygömböt, aki bátran harcolt a Főpap Tornyának ostrománál, az a surranó, aki elfogta Bakarist, az a surranó, aki minden kockázatot vállalt, hogy megszabadítsa egyik barátját a Sötétség Királynőjének fogságából.

— Ki az? — kérdezte Tass izgatottan, majd: — Ó! — nyögött föl, amint rájött, hogy kire gondolt Laurana. A fúle hegyéig elpirult és zöttyenve, megrendülten huppant le a földre. Caramon és Tika egy fa törzsének vetette hátát és arcukon, legalábbis e pillanatban, a nyugalom és a béke vonásai uralkodtak. Tanis rájuk nézett és enyhén irigyelte őket. Arra gondolt, vajon neki is lesz-e része valaha ilyen békességben? Odafordult Lauranához, aki már fölegyenesedett és távolba révedő tekintettel, messze járó gondolatokkal szemlélte a lángoló égboltot.

— Laurana — szólította meg Tanis és a hangja elcsuklott, amint a lány felé fordította szép arcát —, Laurana, ezt te adtad nekem egykor — nyújtotta a lány felé a kis aranygyúrút. — Akkor még egyikünk sem tudta, mi az igazi szerelem és elkötelezettség. Ma már sokat jelent számomra ez, Laurana. Abban az álomban ez a gyűrű hozott vissza engem a lidércnyomás sötétjéből, éppen úgy, ahogy a te szereteted mentett meg a saját lelkemre telepedett homálytól. — Beszéd közben érezte, hogy élesen mar belé a megbánás... elhallgatott. — Most már szeretném megtartani, ha te is úgy akarod, hogy nálam maradjon. És szeretnék adni neked egy másikat. Viseld azt, ennek párjaként!

Laurana hosszan, szó nélkül nézett a gyúrűre, azután fölemelte a fél-elf tenyeréről, és... hirtelen mozdulattal belehajftotta a szakadékba. Tanis felnyögött és félig fölemelkedett ültéből. A gyűrű megcsillant Lunitari vörös fényében, majd alábukott a homályba. — Tehát ez a válaszod — mormolta Tanis. — Nem hibáztatlak érte.

Laurana nyugodt.arccal fordult vissza hozzá. — Amikor azt a gyűrűt neked adtam, Tanis, az első szerelem lobogott egy zabolátlan szívben. Igazad volt, amikor visszaadtad, most már belátom. Föl kellett nőnöm hozzá, hogy megtudjam, mi az igazi szerelem. Azóta keresztülmentem túzön és 1 ángokon. Sárkányokat öltem meg. Könnyeket hullattam azok teteme fölött, akiket szerettem. — Fölsóhajtott. — Hadvezér voltam. Felelősséget vállaltam. Erre Kova hívta föl a figyelmemet. De mindezt eldobtam magamtól... és beleestem Kitiara csapdájába. Akkor... túl késón... megértettem, milyen felszínes is volt a szerelmem. Aranyhold és Zúgószél igaz szerelme elhozta a reményt erre a világra. A mi kicsinyes szerelmünk pedig majdnem elpusztította azt.

— Laurana — szólalt meg Tanis sajgó szívvel.

A lány keze rákulcsolódott az övére.

— Csitt, csak még egy pillanatra — suttogta Laurana. — Én szeretlek téged, Tanis. Szeretlek, mert most már megértelek. Szeretlek a benned lévé fényért és sötétségért egyaránt. Ezért hajítottam el azt a gyúrűt. Lehet, egy szép napon a szerelmünk elég erős alap lesz hozzá, hogy építhessünk rá. Lehet, hogy egy napon adok neked egy másik gyúrút és elfogadom a tiédet. De az nem fűzfaleveleket formáz majd, Tanis.

— Nem — mosolyodott el a férfi. Kinyújtotta és a lány vállára tette a kezét, hogy közelebb vonja őt magához. Laurana megrázta a fejét és megpróbált ellenszegülni. — Az a gyűrű félig aranyból és félig acélból lesz. — Tanis még szorosabban karolta át.

Laurana belenézett a szemébe, maga is elmosolyodott, engedett a szorításnak, odasimult Tanishoz és a vállára hajtotta a fejét.

— Talán meg is borotválkozom — mormolta Tanis és megvakarta a szakállát.

— Ne — suttogta Laurana és vállára terítette a fél-elf köpenyének szárnyát —, már egészen megszoktam!

Ezen az éjszakán a társaság egyként virrasztott a fák alatt, úgy várta a hajnalt. Fáradtan és sebesülten sem tudtak elaludni... Tudták, hogy még nincs vége a veszélynek.

Kilátóhelyükről megfigyelhették, amint sárkányfattyak csapatai szóródnak szét a templom környékén. Vezéreiktől megszabadulván a hüllőemberek hamarosan rablásra és gyilkolásra adják a fejüket, hogy megszerezzék mindennapi betevőjüket. Es voltak még Sárkány Nagyurak is. Bár egyikük sem mondta ki a nevét, mindnyájan tudták, hogy egy majdnem teljesen biztosan túlélte a templom körüli zúrzavart. Az is lehet, hogy még másféle gonosszal is meg kell majd mérkőzniük, olyan sötét hatalmakkal, amilyeneket eddig el sem tudtak képzelni.

Ám most még maradt néhány békés pillanatuk és rettegve várták azok elmúlását.

Reggelre ugyanis eljön a búcsúzás órája.

Senki sem szólt semmit, még Tasslehoff sem. Nem volt szükség közöttük szavakra. Már mindent kimondtak, amit meg nem, az meg várhat. Nem kívánták fölkavarni a múltat, sem sürgetni a jövendőt. Csak egy kis nyugalmas időt kértek a sorstól, hogy pihenhessenek. Talán meg is kapják.

Éppen hajnal előtt, amikor a fölkelőben lévő napnak még csak az első halovány sugara jelent meg a keleti látóhatáron, Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Temploma fölrobbant. Iszonyú ereje megrengette a földet. A fénye ragyogó, vakító volt, mintha új nap született volna.

A tomboló fénytől elvakultan nem láttak világosan. De úgy túnt föl nekik, mintha a templom szikrázó darabkái fölszállnának az égre, fölrepítené őket valami hatalmas, mennyei forgószél. Az izzó szilánkok egyre csillogóbban fénylettek, amint behatoltak a csillagok pöttyözte sötétségbe, míg ugyanúgy nem ragyogtak, mint maguk azok a csillagok.

Mi több, valóban csillagokká váltak. A szétzúzott templom mindegyik felröppent darabkája, egyenként megtalálta a az égen a maga helyét, betöltve az úrnek azt a két fekete foltját, amelyekre még Raistlin hívta fól a figyelmüket az elmúlt ászön, amikor a Kristály tóról, a csónakból fölnézett az égre.

Az eltúnt csillagképek ismét ott ragyogtak fölöttük.

A Bátor Vitéz..., Paladine..., a Platinasárkány... ismét elfoglalta helyét az éjszakai égen, míg vele szemben megjelent a Sötétség Királynője, Takhisis, az Őtfejű, Sokszínű Sárkány. Újrakezdték örökkévaló keringésüket, mindig éles szemmel figyelve egymásra, amint fáradhatatlanul lejtették körtáncukat Gielan, a Semlegesség Istene, a Mérleg Nyelve körül.