A tavaszi hajnal sárkányai

Az Örökember

Nézd csak, Berem! Itt egy ösvény... milyen különös! Mennyit vadásztunk már ebben az erdőben és még sohasem vettük észre.

— Nem is olyan különös. A tűz felégette a bozót egy részét, ennyi az egész. Talán csak valami vadcsapás.

— Akkor kövessük... ha valóban vadcsapás, utóbb még egy szarvasra is rábukkanhatunk. Már álló napja járjuk ezt az erdőt és semmi eredmény. Nagyon nem szeretnék üres kézzel hazatérni!

Meg sem várja a válaszomat, máris nekivág az ösvénynek. Megvonom a vállam, és magam is utánamegyek. Milyen kellemes ma, idekint a szabadban... ez az első melegebb nap a tél csikorgó hidege után. A napsugár melengeti a nyakamat és a vállamat, és a fölperzselt erdőben könnyen esik a járás: nem akadályozzák a mozgást indák és liánok. Bokrok sem szaggatják az ember ruháját. Talán tavaly, ősz végén, annak a zivatarnak egyik villáma égette föl.

De már oly hosszú ideje botorkálunk itt, és egyre ingerültebb vagyok. A társam téved... ez nem vadcsapás, hanem emberkéz vágta ösvény, méghozzá nagyon régi. Itt aligha találunk rá vadra. Mindenütt ugyanaz a kép tárul elénk. A felperzselt erdő, a kemény tél nyomai... sehol egy élő állat. Ma este sem eszünk friss húst vacsorára.

Csak csörtetünk tovább... a nap magasan jár az égen. Fáradt vagyok és éhes. Sehol egy élő teremtmény.

— Forduljunk vissza, nővérem... nincs erre semmi...

Megáll és fölsóhajt. Látom, kimelegedett, elfáradt és fél. Különben is, olyan sovány, túl sokat dolgozik, elvégez női és férfi munkát egyaránt. Itt vadászik az erdőben ahelyett, hogy otthon fogadná az udvarlói hódolatát. És csinos is, én legalábbis annak látom. Az emberek szerint nagyon hasonlítunk egymásra, de én biztos vagyok benne, hogy tévednek. Talán csak azért, mert közel állunk egymáshoz... sokkal közelebb, mint más fivérek és nővérek. De nekünk mindig össze kellett tartanunk, olyan nehéz volt az életünk...

-Azt hiszem, igazad van, Berem, én sem látom semmi jelét a... de várj csak testvér! Nézz csak oda! Mi lehet az?

Erős, fényes ragyogást pillantok meg: színek miriádjai táncolnak a napsugárban, mintha Krynn valamennyi drágakövét itt gyűjtötték volna össze egy kosárban.

A szene tágra nyílik. — Ez lenne talán a szivárvány kapuja?

Haha! Ostobácska, lányos megjegyzés, nevetek, de azért azon kapom magamat, hogy rohanok előre. Nem is olyan könnyű utolérnem őt. Bár én nagyobb és erősebb vagyok, ő olyan fürge és ügyes, akár egy szarvas.

Kiérünk egy erdei tisztásra. Ha valóban a villám gyújtotta föl ezt az erdőt, minden bizonnyal itt kellett lesújtania! A föld köröskörül fölperzselődött és kiégett. Valaha egy épület állhatott itt, veszem észre, amint körülnézek. Törött oszlopok csonkjai meredeznek a megfeketedett földből, akár a bordák valami oszladozó tetemből. Nyomasztó ez a hely. Sehol egy szál növény... már jó néhány tavasz óta nem nő itt semmi. Szeretnék menekülni innen, de sehogysem tudok...

Életen, sőt, álmaim legszebb, legcsodálatosabb látványa tárul ekkor elém... egy kőoszlop darabja, telis-tele ékelve ezernyi drágakővel. Nem sokat értek a drágakövekhez, de azt azonnal látom, hogy ezek mérhetetlenül értékesek. Egész testemben megremegek.

Rohanok, térdre ereszkedem a lángperzselte kődarab előtt, letörlöm róla a piszkot és sarat.

Nővéren is mellém térdel.

— Ó, Berem! Milyen gyönyörű! Láttál valaha is ehhez hasonlatosat? Ilyen csodálatos ékkövek egy ilyen borzalmas helyen! — Körülnéz és érzem, hogy ő is reszket. — Kíváncsi vagyok, vajon mi célt szolgálhatott ez itt? Valahogy olyan ünnepélyesnek, olyan szentségesnek érzem. De gonosznak is! Biztos valami féle templom lehetett ez az Összeomlás előtt. A gonosz istenségek temploma... Berem! Mit művelsz?

Elővettem a vadásztőrömet és elkezdem vele vésni az oszlopot a. egyik ékkő körül... egy ragyogó smaragd körül, amely oly nagy, mint az öklöm és pompásabban csillog, mint a napsugár a fák üde levelein. Késem pengéje könnyen váj bele a puha kőbe.

— Hagyd abba, Berem! — sikoltja a nővérem élesen. — Ez szentségtörés! Ezt a helyet valamelyik istennek szentelték. Tudom!

Érzem a drágakő kristályáriak hidegét, és valahogy mégis éget a benne izzó, zöld tűz. Ügyet sem vetek a tiltakozására.

— Ugyan! Az előbb még a szivárvány kapujának nevezted... és igazad is van! Megtaláltuk a szerencsénket, ahogy a régi legenda tartja. Még ha az isteneknek szentelték is ezt a helyet, azok már jó pár esztendeje elhagyták. Nézz csak jól körül... nem más ez, mint egy romhalmaz. Ha szükségük lenne rá, biztosan gondját is viselnék. Az istenek biztosan nem bánják, ha néhányat elviszünk ezekből a kövekből...

— Berem!

A hangjában most már félelmet is érzek. Valóban megrémült. Ostoba lány! Utóbb még fölbosszant. A drágakő már majdnem kiszabadult. Már mozog is a kezem alatt.

— Idefigyelj, Jasla! — mondom az izgalomtól remegve. Nehezen jön ki hang a torkomon. — Alig van valamink, amiből megélhetünk... mindent elvitt a tűzvész és a kemény tél. Ezekből, a kövekből nyerhetünk annyi pénzt Gargath piacán, hogy végre elköltözhessünk erről a nyomorúságos vidékről. Elmegyünk egy városba, talán éppen Palanthasba.

Tudod, amelynek híres csodáit annyira szeretted volna meglátni...

— Nem, Berem! Megtiltom! Szentséggyalázást követsz el!

A hangja egészen szigorú... még sohasem láttam ilyennek. Egy pillanatra meg is ingok. Hátralépek a törött kőoszloptól és drágakő-szivárványától. Magam is érzem már e hely titokzatos, ijesztő gonoszságát. De azok az ékkövek olyan gyönyörűek! Ahogy rájuk nézek, csak úgy villognak és sziporkáznak a napfényben! Nincs itt semmiféle isten! Egyik istenség sem törődik velük! Egyiküknek sem hiányoznak! Csak hevernek itt, beágyazva valami régi, málladozó kődarabba.

Lehajolok, hogy végleg kifeszítsem a drágakövet kőfoglalatából. Olyan gazdag az a zöld szín, olyan pompásan ragyog, akár a tavaszi napsugár a frissen kibomlott levelek között... — Berem, hagyd abba!

Megragadja a karomat, körme a húsomba mélyed. Fáj... Megdühödöm, s ahogy nemegyszer előfordult már velem ilyenkor, a látásom elhomályosul, és mintha valami fojtogatna. A halántékon lüktet, úgy érzem, a szemem rögtön kiugrik a helyéről! — Hagyj békén! — hallom az ingerült ordítást... a saját hangomat.

Megtaszítom Jast...

Elesik...

Minden valahogy olyan lassan történik... mintha örökké tartana a zuhanása. Igazán nem akartam... utána akarok kapni, de moccanni sem bírok.

Nekizuhan a törött oszlopnak.

Vér... vér...!

— Jas! — suttogom, és a karomba emelem.

De nem válaszol. A vére elborítja a drágaköveket. Többé már nem ragyognak... akár az ő szeme. A fény elhomályosul...

És ekkor meghasad a föld! A fekete, kiégett talajból oszlopok bújnak elő, és a magasba kúsznak! Mindent elnyel az iszonyú sötétség és borzalmas, égető fájdalmat érzek a mellemben...

— Berem!

Maquesta az előfedélzetről haragosan nézett le a kormányosra.

— Berem, már mondtam neked, hogy vihar közeleg. Le kell zárni a fedélzeti nyitásokat! És erre te, mit csinálsz? Csak állsz ott és bámulod a tengert! Miben sántikálsz... szoborrá akarsz válni? Mozdulj már, te szárazföldi patkány! Szobroknak én nem adok tisztességes fizetést!

Berem nekilódult. Arca elsápadt és olyan szánalomra méltóan meghunyászkodott Maquesta haragja előtt, hogy a Perechon kapitánya hirtelen úgy érezte, mintha egy védtelen kisgyereken töltötte volna ki a mérget.

— Bocsáss meg, Berem — sóhajtott föl Maq —, nem akartam így rád förmedni... csak ez a vihar... biztosan attól vagyok ilyen ingerült. Jól van na, jól van, ne nézz rám így! Ó hogy szeretném, ha tudnál beszélni! Nagyon szeretném tudni, mit forgatsz a fejedben... ha egyáltalán gondolkodsz valamin. No jól van, ne is törődj vele! Végezd el a munkádat, azután menj le magad is! Jobb, ha máris hozzászoksz a gondolathoz, hogy pár napot a priccseden kell töltened, míg a vihar ki nem tombolja magát.

Berem visszamosolygott rá... egy ártatlan kisgyerek egyszerű mosolyával.

Maquesta is elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Azután sietve továbbment, s csak azon járt az esze, hogyan úszhatja meg szeretett hajója a várható orkán viszontagságait. A szeme sarkából még látta, amint Berem munkához lát odalent, de nyomban meg is feledkezett róla, amikor megjelent a hajón az első tisztje és jelentette, hogy a legénység nagy részét megtalálta és csupán a harmadrészük részegedett le.

Berem a Perechon legénységi kajütjében a függőágyában feküdt. A háló veszedelmesen himbálózott vele, amint az Istar Vértengerén, Roncsosd kikötőjében horgonyzó hajót oldalba kapták az orkán első széllökései. Kezét... ötvenéves férfihoz képest oly fiatalos kezét... a feje alá tette és fölbámult a feje fölött hintázó lámpára.

— Nézd csak, Berem! Itt egy ösvény!... Milyen különös! Mennyit vadásztunk már ebben az erdőben és még sohasem vettük észre.

— Nem is olyan különös. A tűz felégette a bozót egy részét, ennyi az egész. Talán csak valami vadcsapás.

— Akkor kövessük... ha valóban vadcsapás, utóbb még egy szarvasra is rábukkanhatunk. Már álló napja járjuk ezt az erdőt és semmi eredmény. Nagyon nem szeretnék üres kézzel hazatérni!

Meg sem várja a válaszomat, máris nekivág az ösvénynek. Megvonom a vállam, és magam is utánamegyek. Milyen kellemes ma, idekint a szabadban... ez az első melegebb nap a tél csikorgó hidege után. A napsugár melengeti a nyakamat és a vállamat, és a fölperzselt erdőben könnyen esik a járás: nem akadályozzák a mozgást indák és liánok. Bokrok sem szaggatják az ember ruháját. Talán tavaly, ősz végén, annak a zivatarnak egyik villáma égette föl...