A tavaszi hajnal sárkányai

Kitiara, kedvesem, a legfőbb napokat

homály, várás, részvét ringatja el

Míg írom e sorokat, felhő fedi a várost, gátolva eszmét, napfényt, s minden utca homály s nappal közt függ. Eldöntve mindent, árnylepte szívvel vártam, hogy neked elmondjam ezt. Szebb lettél, mérgezőbb

távollétedben, mint orchideák illata úszol a (folyékony éjben, hol vérörvény-lehúzta cápaként, az egyedüli tapintást kivéve, öli üreg az érzékeket a vágy,

mely önmagán üt sebet, s eltűnik feltépett hassal a gyilkos torokban. Bár tudom ezt, gazdag nekem az éj, békébe torkolló kín-oksora; e csábításból mégis részt kívánnék s fegyverein ez kapnék a homályban, megáldva a gyönyörtől.

De a fény,

a fény, Kitiarám, mikor a nap megcsillantja az esőverte járdát, s az ázott lámpákból csorgó olaj szivárványosra töri a vizet! Felkelek, s bár a városra vihar száll, rájuk gondolok, Sturmra, Lauranára,

s legfőképp Sturmra, ki a köd s a felhők rácsán keresztül látja a napot. Hogy hagyhatnám el őket?

S most Lelépve az árnyfia, nem a tiédbe, de abba,

mely fényre vár, távozom a viharból.