A kárhozott város

NEGYEDIK FEJEZET

Paknak nyoma sem volt a könyvtárban. Hát persze, esze ágában sem volt idejönni. A könyvek ugyanúgy hevertek kupacokban, mint korábban.

— Furcsa… — morogta Izja, tanácstalanul forgatva a fejét. — Azt mondta, kiválogatja az összes szociológiai kötetet.

— Azt mondta, azt mondta… — szűrte a szót fogai közt Andrej. Odébb rúgta a lába alá került vaskos könyvet, megfordult, és lefutott a lépcsőn. Mégiscsak átvert. Átvert a nyavalyás. Az a távol-keleti zsidó… Maga sem értette, miben is rejlik a “távol-keleti zsidó”

ravaszságának lényege, de lelke mélyén érezte: átverték.

Most a falhoz lapulva haladtak — Andrej az utca jobb oldalán, a Néma, aki szintén érezte, hogy valami nincs rendben, a bal oldalon. Izja kimászott volna középre, de Andrej úgy rámordult, hogy a levéltáros hanyatt-homlok visszarohant hozzá, és szorosan a sarkában maradt, zavartan szívogatta az orrát, és megvetően fújtatott. Csak ötvenméternyire lehetett ellátni, távolabb úgy festett az utca, mint valami akvárium — zavarosan reszketett minden, fények villantak föl, sőt néhol mintha hínár imbolygott volna a kövezet fölött.

Amikor a mozihoz értek, a Néma hirtelen megállt. Andrej, aki a szeme sarkából figyelte, szintén megtorpant. A Néma mozdulatlanul állt, mintha hallgatózott volna, fegyverét lógatva maga mellett.

— Égett szagot érzek — szólalt meg halkan Izja.

Már Andrej is érezte. Hát itt van, gondolta vicsorogva.

A Néma fölemelte kezét, az utca felé intett, és elindult. Még vagy tíz métert haladtak így, rendkívül óvatosan. Az égésszag erősödött. Égett fém, megperzselődött rongyok, gázolaj bűze és még valamilyen édeskés, szinte étvágygerjesztő szag. Mi történhetett ott? — töprengett Andrej, úgy összeszorítva fogát, hogy a halántéka belesajdult. Mit műveltek ezek ott? Mi ég?

Hiszen ott ég valami, ez biztos… És ekkor megpillantotta Pakot.

Rögtön tudta, hogy Pak az, mivel a holttesten az ismerős, kifakult kék zsávolyzubbony volt. Senki más nem viselt ilyet a táborban. A koreai az utcasarkon feküdt, lábait szétvetve, fejét a maga készítette, rövid csövű automatára ejtve. A fegyver csöve a tábor felé mutatott.

Pak teste valahogy furcsán kövér volt, mintha fölfúvódott volna, kézfeje kékesfeketén csillogott.

Andrej még föl sem fogta igazán, mit lát, amikor Izja fölhördülve félrelökte őt, átrohant a kereszteződésen, és térdre esett a holttest mellett. Andrej nagyot nyelt, és a Néma felé pillantott. A Néma energikusan bólintott, valahova előremutatott fegyverével, és Andrej ekkor meglátott elöl, éppen a határon, ameddig még el lehetett látni, egy másik hullát. Még valaki feküdt az utca közepén, fekete volt és püffedt, és a hőségtől reszkető levegőben, a fénytöréstől torzultan láthatóvá vált a háztetők fölött egy szürke füstoszlop.

Géppisztolyát leeresztve Andrej átvágott a kereszteződésen. Izja közben fölállt, odaérve Andrej rögtön megértette, miért: a kék zubbonyos holttestből elviselhetetlenül édeskés és undorító bűz áradt.

— Istenem — nyögte Izja Andrej felé fordítva verejtékes, kővé dermedt arcát. — Megölték a mocskok… Az egész banda együtt sem ért föl vele, egymagával…

Andrej lenézett a lába előtt heverő, iszonyatos, felpuffadt bábura, amelynek tarkója helyén fekete üreg tátongott. A napfény bágyadtan csillant meg a szétszórt réz töltényhüvelyeken. Andrej megkerülte Izját, és már rejtőzködés nélkül egyenesen átvágott az utcán a következő felfúvódott alakhoz, amely mellett már ott guggolt a Néma.

Ez a hátán feküdt, és bár arca iszonyatosan fölpuffadt és fekete volt, Andrej fölismerte: az egyik geológus, Ted Kaminsky volt az, Kehada felvételvezető helyettese. Különösen riasztó látványt nyújtott, hogy csak alsónadrág és nem tudni, miért, olyan vattakabát volt rajta, amilyet a sofőrök viseltek. Láthatóan a hátába kapta a lövéseket, a sorozat áthatolt rajta — trikója csupa lyuk, amelyekből szürke vattacsomók álltak ki. Öt-lépésnyire tőle tölténytár nélküli géppisztoly hevert.

A Néma megérintette Andrej vállát, és előremutatott. Az utca jobb oldalán, a falnak dőlve, még egy hulla görnyedezett. Permjak holtteste. Az utca közepén érhette a találat, még látszott a kiszáradt, fekete folt, de ő kínlódva, széles, fekete nyomot hagyva maga után, elvonszolta magát a falig, és ott kínok közepette, fejét fölvetve, golyók szaggatta hasát szorítva meghalt.

Egymást ölték meg az elvakult gyűlölet rohamában, mint a megvadult vadállatok, mint az éhségtől nekibőszült patkányok. Mint az emberek.

A táborhoz legközelebb eső, kövezetlen keresztutca torkolatával szemközt, a kiszáradt ürülékkupacok közt Tevoszjan hevert. Az egyik traktort üldözte, amely ebbe az utcába befordulva a Szakadék felé igyekezett, a kiszáradt földet szántva gyorsan mozgó lánctalpával. Tevoszjan a tábortól üldözte, futtában tüzelt, a traktorról visszalőttek, és abban a kereszteződésben, ahol azon az éjjelen a varangypofájú szobra állt, eltalálták, és Tevoszjan itt maradt fekve, sárga fogait kivicsorítva, poros, ürülékkel és vérrel bemocskolt egyenruhájában. De halála előtt — vagy talán utána — ő is célba talált: félúton a Szakadék felé, horoggá görbült ujjaival a lánctalpak szántotta földbe kapaszkodva ott feküdt Vogel szakaszvezető hatalmasra puffadt teste. A traktor nélküle folytatta útját — a Szakadék széléig és tovább, le a mélybe.

A táborban lustán nyaldosták az utolsó lángnyelvek az egyik pótkocsit. Az összevissza horpadt, golyó lyuggatta, kékesfeketére égett hordókon még narancsszín lángnyelvek táncoltak itt-ott, lassan gomolygott a borús ég felé a zsíros füst. A pótkocsin egy feketére égett csomóból kilógott valakinek az összeégett lába, és ugyanaz a kellemes szag áradt, de most már hányingerük volt tőle.

A térképészek szobájának ablakán Rulier pucér teste lógott ki, hosszú, szőrös karja szinte a járdáig ért, a járdán pedig ott hevert géppisztolya. Az ablak körül golyónyomok a falon, a szemközti oldalon pedig egymásra rogyva feküdt Vaszilenko és Palotti, akiket egyetlen sorozat terített le. Fegyver nem volt a közelükben, Vaszilenko arcán pedig mérhetetlen rémület és elképedés ült.

A második geológust, a második térképészt és Ellisauer műszaki vezetőt a falhoz állítva végezték ki. Ott feküdtek sorban a golyó lyuggatta ajtó előtt, Ellisauer alsónadrágban, a többi meztelenül.

És ennek az egész bűzlő hekatombának a kellős közepén, az utca tengelyében, egy hosszú, alumíniumlábú asztalon, a brit lobogóval letakarva, nyugodtan, kezét mellén összekulcsolva ott feküdt Saint James ezredes holtteste díszegyenruhájában, összes kitüntetésével, most is kimérten, szinte ironikusan mosolyogva. Mellette, az asztal lábához rogyva, ősz fejét a kövezetre ejtve feküdt Dagan, szintén díszegyenruhában, kezében az ezredes összetört botját szorongatta.

Ennyien voltak. Hat katona, köztük Hnoupek, Kehada mérnök és az expedícióhoz csapódott lány, Morei a másik traktorral és utánfutóval — eltűnt. Itt csak holttestek maradtak, a halomba hányt geológiai felszerelés és néhány gúlába rakott géppisztoly. És bűz. És zsíros korom. És az égett hús fojtó szaga a még mindig pislákoló utánfutóról. Andrej berontott a szobájába, leroskadt a székre, és fejét nyögve kezére ejtette. Min* den elvégeztetett. Örökre.

És nem volt menekvés a fájdalom^ tói, és nem volt menekvés a szégyentől, és nem volt menekvés a haláltól.

…Én hoztam őket ide. Én. Én hagytam őket itt magukra, én, gyáván, aljasul. Pihenni akartam. Tőlük akartam megszabadulni, én mocskos állat, finnyáskodtam, puhánykodtam…

Ezredes, jaj, ezredes! Nem lett volna szabad meghalnia, nem!.. Ha itt maradok, nem halt volna meg. És ha nem hal meg, pisszenni sem mert volna senki. Vadállatok, vadállatok…

Hiénák! Lövetnem kellett volna, lövetnem!

Hosszan felnyögött, nedves arcát végigtörölte ingujjával. A könyvtárban hűsöltél… szobroknak szónokoltál… mindent összerondítottál, mindent eltékozoltál… Most dögölj meg, te mocsok! A kutya nem sirat meg. Kinek van szüksége egy ilyen alakra?.. De hát ez iszonyú, iszonyú… Egymásra vadásztak, lőttek egymásra — a földön fekvőkre is, a halottakra is, szitkozódva, átkozódva a falhoz állították a társukat… Hová jutottatok, fiúk?

Hová juttattalak benneteket?.. És miért? Miért?!

Öklével az asztalra csapott, fölegyenesedett, tenyerével végigtörölte arcát. Hallotta, hogy Izja elborzadva fölordít az utcán, a Néma pedig nyugtatgatva kurrog neki, mint valami galamb. Nem akarok élni, gondolta Andrej. Nem akarok. A fenébe az egésszel… felállt, hogy kimenjen Izjához, az emberekhez — és hirtelen meglátta maga előtt az expedíció nyitott naplóját. Undorral ellökte magától, de abban a pillanatban észrevette, hogy az utolsó bejegyzés nem tőle származik. Visszaült, és olvasni kezdte. Kehada írta:

Ezután következett a szokásos zagyvaság a felhasznált élelemről és vízről, a hőmérsékletről, a szélről, továbbá parancs Vogel szakaszvezető kinevezéséről a katonai egység parancsnokává, megrovás Ellisauer műszaki vezetőnek a késlekedés miatt, szigorú utasítás szintén neki, hogy minden erővel gyorsítsa a második traktor javítását. A továbbiakban ezt írta Kehada:

A feljegyzés itt véget ért, csak egy girbegurba vonal húzódott a lap aljáig. Nyilván ekkor kezdődött az utcán a lövöldözés. Kehada kirohant, és többé már nem tért vissza.

Andrej kétszer is átolvasta a bejegyzést. Igen, Kehada, ezt akartad. És amit akartál, azt kaptad. Én meg egyre Pakot gyanúsítgattam, nyugodjék békében… Ajkát beharapta, hunyorgott, ahogy megint megjelent a szeme előtt az a fölfúvódott alak a kifakult kék kabátban, de ekkor hirtelen eljutott a tudatáig: nyolcvanhatodik nap. Hogyhogy a nyolcvanhatodik? Harmincadik. Hiszen tegnap este jegyeztem be a nyolcvan-kettediket…

Sietve visszalapozott. Igen. Nyolcvankettedik… És ezek a fölfúvódott holttestek — ezek már több napja fekszenek itt… Uram isten, hát hogy van ez? Egy, kettő… Hányadika van ma?

Hiszen ma reggel mentünk el!

Emlékezett az üres talapzatokkal teli, forró térre, a panteon jeges homályára, a vak szobrokra a végtelenül hosszú asztal mellett… Régen volt. Nagyon régen. Igen. Megkevert, rászedett, elkábított valamilyen aljas erő… Hiszen visszatérhettem volna ugyanazon a napon, életben találtam volna az ezredest, nem engedtem volna…

Nyílt az ajtó, belépett az önmagából kifordult Izja — mintha kiszáradt volna, csontos, komor, eltökélt arcát fölszegte, mintha az imént nem ő jajgatott volna asszony módra az ablak alatt. Félig telt zsákját a sarokba lökte, letelepedett Andrejjel szemben, és megszólalt:

— A holttestek legalább három napja hevernek az utcán. Mi történik itt, te érted?

Andrej szó nélkül áttolta elé a naplót. Izja mohón lecsapott rá, gyorsan átfutotta a bejegyzéseket, majd Andrejre emelte kivörösödött szemét.

Andrej keserűen fölnevetett:

— A Kísérlet, az Kísérlet.

— Tetves, mocskos aljasság… — mondta Izja gyűlölködve, undorral. Még egyszer átfutotta a bejegyzést, és az asztalra lökte a naplót. — Férgek!

— Szerintem a téren történt velünk valami — mondta Andrej.

— Ahol a talapzatok voltak…

Izja bólintott, hátradőlt a széken, szakáiiát markolászta, és lehunyta a szemét.

— No és most mit teszünk, tanácsos? — kérdezte.

Andrej hallgatott.

— Csak eszedbe ne jusson agyonlőni magad! — mondta Izja.

— Ismerlek jól, te komszomolista…

Andrej megint görbén elmosolyodott.

— Figyelj — mondta —, menjünk innen.

Izja kinyitotta a szemét, és rámeredt.

— Ez a bűz… — nyögte ki nagy nehezen Andrej. — Nem bírom.

— Menjünk át hozzám — mondta Izja.

A folyosón közeledtükre fölállt a Néma. Andrej megragadta meztelen, izmos karját, és maga után húzta. Mindhárman bementek Izja szobájába. Ennek ablakai egy másik utcára nyíltak. A háztetők fölött látszott a végtelen magasba meredő Sárga Fal. Itt nem érezték a bűzt, és nem tudni, miért, hűvös volt, csak leülni nem tudtak — mindent, még a padlót is papírok és könyvek borítottak.

— Ülj a földre — mondta Izja, ő maga pedig lerogyott mocskos ágyára. — Gondolkodjunk —

mondta. — Nem áll szándékomban fölfordulni. Még sok dolgom van itt.

— Minek gondolkodni? — kérdezte Andrej komoran. — Semmi értelme… Víz nincs, elvitték, az élelem meg elégett. Vissza nem mehetünk — a sivatagon nem jutunk át… Még ha utolérnénk is azokat a gazembereket… Á, az nem lehet, nem érhetjük utol őket, már több nap eltelt… — elhallgatott. — Ha vizet találnánk… Messze van az a te szivattyúteleped?

— Vagy húsz kilométerre — felelte Izja. — Esetleg harmincra.

— Ha éjszakánként mennénk, amikor hűvösebb van…

— Éjszaka nem lehet — vetette ellen Izja. — Sötét van. És farkasok.

— Itt nincsenek farkasok — vitatkozott Andrej.

— Honnan tudod?

— Akkor nincs más hátra, mint agyonlőni magunkat, és a fenébe az egésszel — mondta Andrej.

Már tudta, hogy nem lesz öngyilkos. Élni akart. Korábban nem hitte, hogy ilyen erős lehet az élni akarás.

— Nem beszélhetnénk komolyan? — kérdezte Izja.

— Ha komolyan beszélünk, hát élni akarok. És életben is maradok. Mostantól köpök mindenre. Mostantól csak mi ketten vagyunk, érted? Nekünk életben kell maradnunk, és kész. A pokolba mindenki mással. Csak találjunk vizet, és ott maradunk, ott fogunk élni.

— Helyes — mondta Izja. Az ágyán ült, és inge alá nyúlva vakarózott. — Nappal vizet iszunk, éjszakánként meg téged foglak megb…ni.

Andrej meresztette a szemét, nem értette.

— Van más javaslatod? — kérdezte.

— Egyelőre nincs. Abban igazad van, hogy először vizet kell találni. Víz nélkül végünk.

Aztán majd ott meglátjuk, hogyan tovább… De van egy ötletem. Azok nyilván lóhalálában szöktek innen, rögtön a mészárlás után. Féltek. Fölmásztak a kocsira, és gázt neki! Szét kell nézni a házban, biztos akad itt víz is, élelem is…

Mondani akart még valamit, de tátott szájjal elnémult. Szeme kimeredt.

— Oda nézz! — suttogta rémülten.

Andrej gyors mozdulattal az ablak felé fordult.

Először semmi különöset nem vett észre, aztán meghallott valami távoli dübörgést, mintha hegyomlás lenne, mintha valahol kövek zúdulnának alá… Aztán szeme valami mozgást érzékelt a függőleges sárga felületen, a háztetők fölött.

Fentről, a halványkék ködből, amelybe beleveszett a világ, hegyével lefelé, furcsa, háromszögletű felhő szállt alá sebesen. Hihetetlen magasságból zúdult le, és még nagyon messze volt a fal aljától, de már kivehető volt, hogy vadul pörögve, neki-nekiütközve a láthatatlan kiszögelléseknek, meg-megugorva valami súlyos, gyötrően ismerős körvonalú tárgy zuhan a mélybe. Minden ütközésénél darabok szakadtak le róla, amelyek mellette zuhantak tovább, legyezőszerűen terült szét körülöttük a kőtörmelék, világos porfelhők gomolyogtak a nyomában, ék alakban szétválva, mint a hullámok a sebesen száguldó motorcsónak mögött, a távoli, mennydörgésszerű zaj egyre erősödött, külön hangokra esett szét, hallatszott a monolitba becsapódó törmelék dübörgése, a gigászi földcsuszamlás fenyegető dörgése…

— A traktor! — nyögte ki fojtott hangon Izja.

Andrej csak a legutolsó másodpercben fogta föl, mit mondott Izja, amikor az eltorzult, agyongyötört gép zuhanva elmerült a házak mögött, az iszonyatos becsapódástól a padló megremegett a talpuk alatt, téglapor emelkedett oszlopként a magasba, alkatrészek, fémdarabok repültek föl — egy másodperc múlva lavinaként elborított mindent a sárga földcsuszamlás.

Még sokáig hallgattak, fülelve a kinti dübörgésre, robajra, recsegésre-ropogásra, a padló még mindig remegett a lábuk alatt, a tetők fölött pedig már semmi sem látszott a mozdulatlan sárga felhő mögött.

— A mindenit! — szólalt meg Izja. — Hogy kerülhettek oda föl?

— Kik? — kérdezte bambán Andrej.

— A mi traktorunk volt az, te hülye!

— Hogyhogy a mi traktorunk? Amelyikkel meglógtak?

Izja hallgatott, mocskos ujjával orrát túrva.

— Nem tudom — bökte ki végül. — Nem értek semmit… És te érted? — kérdezte hirtelen a Néma felé fordulva.

Az egykedvűen bólintott. Izja Öklével dühösen a térdére csapott, a Néma ekkor furcsa mozdulatot tett: mutatóujját maga elé nyújtotta, majd meredeken a föld felé bökött vele, aztán a feje fölé emelte, elnyújtott ellipszist rajzolva vele a levegőbe.

— Hogyan? — kérdezte Izja mohón.

A Néma vállat vont, megismételte a mozdulatsort. És Andrejnek ekkor hirtelen eszébe jutott valami — eszébe jutott, és rögtön megértett mindent…

— A Hulló Csillagok! — mondta. — Hát ez óriási!.. — Keserűen elnevette magát. — Jókor értettem meg végre…

— Mit értettél meg? — ordította Izja. — Miféle csillagok?

Andrej még mindig nevetve legyintett.

— Köpni rá — mondta. — És megint és harmadszor is köpni rá. Mi közünk már hozzá? Elég a locsogásból, Katzman! Életben kell maradnunk, érted? Életben! Ebben a förtelmes, irreális világban! Vízre van szükségünk, Katzman!

— Várj, várj… — motyogta Izja.

— Már semmit nem akarok! — üvöltötte Andrej az öklét rázva. — Semmit nem akarok már tudni! Hiszen ott kinn hullák hevernek, Katzman! Hullák!.. Pedig ők is élni akartak, Katzman! Most meg fölfúvódtak és rothadnak!

Izja szakáiiát előreszegve föltápászkodott az ágyról, megragadta Andrejt a zubbonyánál fogva, és erővel lenyomta a padlóra.

— Halkabban! — mondta hangosan szipogva. — Behúzzak neked egyet? Behúzok! Károgó vénasszony.

Andrej fogcsikorgatva elhallgatott. Izja fújtatva visszatelepedett az ágyra, és folytatta a vakarózást.

— Nem látott még holttestet… — morogta. — Nem látta még ezt a remek világot…

Vénasszony…

Andrej arcát tenyerébe rejtve minden erejével igyekezett elnyomni magában az esztelen és szégyenletes nyüszítést. Tudata peremén már fölfogta, mi megy most végbe benne, és ettől megkönnyebbült valamelyest. Félelmetes volt az egész: itt ülni, a halottak között, látszólag még elevenen, de lényegében már holtan… Izja még magyarázott valamit, de Andrej oda sem figyelt. Aztán magához tért.

— Mit mondasz? — kérdezte, fölemelve arcát.

— Azt mondtam, hogy én szétnézek a katonák szobáiban, te pedig kutasd át az értelmiség szálláshelyét. Kehada szobájába is nézz be, ott kell lenniük valahol a geológiai följegyzéseknek… Ne csinálj be, valahogy kimászunk ebből…

Ebben a pillanatban kialudt a Nap.

— Az anyja, épp a legrosszabbkor! — szitkozódott Izja. — Most kereshetünk valamilyen lámpát. Várj csak, a tiédnek itt kell lennie valahol…

— Az órák — nyögte ki nagy nehezen Andrej. — Be kell állítani az órákat.

Szeméhez emelte csuklóját, és a foszforeszkáló mutatókat beállította tizenkettő nulla nullára. Izja fojtottan szitkozódva matatott a sötétben, félretolta az ágyat, papírokkal zörgött. Sercent, majd lángra lobbant egy szál gyufa. Izja a szoba közepén négykézláb állva próbált világítani vele.

— Mit ültök ott, az anyátokat?! — ordította. — Keressétek a lámpát! Gyorsabban, csak három szál gyufám van!

Andrej kelletlenül föltápászkodott, de a Néma közben már meg is találta a lámpát, levette az üvegét, és Izja kezébe nyomta. Valamivel világosabb lett. Izja feszülten összpontosítva próbálta beállítani a lángot. Keze nem engedelmeskedett, nehezen boldogult a lámpával. A Néma izzadságtól csillogó arccal visszabújt a sarokba, leguggolt, és gyerekesen panaszos, odaadó tekintetét le nem vette Andrejről. Szép kis ármádia. Egy szétvert hadsereg roncsai.

— Add ide azt a lámpát — mondta Andrej.

Elvette Izjától, beállította, és kiadta az utasítást:

— Indulás!

Benyitott az ezredes szobájába. Az ablakok itt szorosan csukva voltak, mindegyik ablaktábla ép, így nem is lehetett érezni a hullabűzt. Dohány- és kölniillat lengett be mindent.

Az ezredes illata.

Mindenütt akkurátus rend volt, a két, jó minőségű bőrből készült bőrönd összecsomagolva, az összecsukható tábori ágy szabályosan, egyetlen ránc nélkül bevetve, fölötte egy szögön ott függött a vállszíj a fegyvertokkal és a széles ellenzőjű tányérsapka. A sarokban álló jókora komódon filckorongon gázlámpa, mellette egy doboz gyufa, néhány könyv és tokjában a távcső…

Andrej az asztalra állította lámpáját, és még egyszer körülnézett. A tálca a kulaccsal és szájukkal lefelé fordított pohárkákkal az üres könyvespolcon volt.

— Add ide! — mondta a Némának.

A Néma meglódult, megragadta és az asztalra, a lámpa mellé tette a tálcát. Andrej konyakot töltött a két pohárkába, saját magának a laposüveg kupakjába öntött.

— Fogjátok! — mondta. — Az életre.

Izja helyeslő pillantást vetett rá, megfogta az egyik pohárkát, és szakértő képpel beleszimatolt.

— Ez már igen — mondta. — Szóval az életre? Hát élet ez? — vihogott, koccintott a Némával, és fölhajtotta az italt. Szeme bepárásodott. — Ez jó — nyögte rekedten.

A Néma is megitta a maga adagját — egykedvűen, mintha víz lenne. Andrej még egyre állt a teli kupakkal kezében, nem siette el a dolgot. Még mondani akart volna valamit, de maga sem tudta, mit. Egy nagy, meghatározó szakasz véget ért, és megkezdődött az új. És bár semmi jót nem várhattak a másnaptól, ez a másnap mégis valóságos volt, és az adott neki különös jelentőséget, hogy valószínűleg igen kevés hátralévő napjuk egyike lesz. Ez teljesen ismeretlen és nagyon fájó érzéssel töltötte el Andrejt.

Végül is nem tudta kitalálni, mit is mondhatna, hát megismételte: “Az életre”, és fölhajtotta a konyakot.

Aztán meggyújtotta az ezredes gázlámpáját is, Izja markába nyomta, és közölte vele:

— Ha ezt is elfuserálod, te balfácán, nyakon váglak…

Izja sértetten morgolódva kiment, de Andrej még húzta az időt, szórakozottan bámészkodott a szobában. Természetesen itt is alaposan szét kellene nézni — Dagan egészen biztosan dugdosott valami tartalékot az ezredes számára —, de úgy érezte, valahogyan szégyenletes lenne éppen itt kutakodni.

— Ne restelkedjen, Andrej — hallotta meg hirtelen az ismerős hangot. — A halottaknak már nincs szükségük semmire.

A Néma lábát lóbálva az asztal szélén ült, és már nem, pontosabban nem egészen a Néma volt. Ugyanazt az egy szál nadrágot viselte, széles övében fegyverével, de a bőre most száraz és fénytelen volt, egészségesen pirospozsgás színt öltött arca kikerekedett. A Mentor volt a — Andrej tulajdon személyi Mentora —, és láttára Andrejt most először nem töltötte el sem öröm, sem reménység, sem lelkesedés. Kellemetlenül érezte magát, bosszús volt.

— Már megint maga… — morogta, és hátat fordított a Mentornak. — Rég nem láttuk egymást…

Odament az ablakhoz, homlokát nekiszorította a forró üvegnek, belebámult a ködbe, amelyet halványan megvilágított az égő utánfutó még mindig pislákoló lángja.

— Mi meg, amint látja, meghalni készülünk…

— Miért kellene meghalni? — tiltakozott élénken a Mentor. — Élni kell! Tudja, meghalni sosem késő. Mindig korai, nem igaz?

— És ha nem találunk vizet?

— Találnak. Mindig találtak, most is megtalálják.

— Jó. Találunk. És ott töltjük hátralévő életünket? A víz mellett? Minek akkor élni?

— Miért él általában az ember?

— Ezen töröm én is a fejem: minek élni? Ostoba életet éltem, Mentor. Valahogy hülye módjára… Folyton hányódtam, se föl, se le. Kezdetben holmi eszmékért törtem magam, aztán hiánycikknek számító szőnyegekért, végül pedig teljesen eszemet vesztettem…

emberek pusztultak el miattam…

— Nana, ezt nem gondolhatja komolyan — mondta a Mentor. — Az emberek mindig pusztulnak. De mi köze ehhez magának? Most új szakaszt kezd, Andrej, és szerintem —

döntő szakaszt. Bizonyos szempontból még jó is, hogy éppen így alakult. Előbb vagy utóbb ennek törvényszerűen be kellett következnie. Hiszen az expedíció kudarcra volt ítélve. És maga elpusztulhatott volna úgy is, hogy nem lépi át ezt a fontos ha tárvonalat…

— Ugyan miféle határvonalat? — nevetett föl keserűen Andrej. Megfordult, a Mentorra nézett. — Már voltak eszményeim — mindenféle hajcihő a társadalom java meg csecsszopóknak való hasonló maszlagok körül… Karriert is csináltam, elég volt, köszönöm, kifőnökösködtem magam… Szóval mi történhet még meg velem?

— A megértés — mondta a Mentor, kissé fölemelve hangját.

— Mi? Megértés? Minek a megértése?

— A megértés — ismételte meg a Mentor. — Ez az, ami még nem történt meg magával, a megértés!

— Eddig vagyok ezzel a maga megértésével — húzta el tenyere élét torka előtt Andrej. —

Értek én már mindent a világon. Harminc évembe került ez a megértés, és most elértem.

Senkinek nincs rám szüksége, és senkire nincs senkinek szüksége. Vagyok, nem vagyok, harcolok, vagy fekszem a díványon — nincs különbség. Semmit nem lehet megváltoztatni, semmit nem lehet jobbá tenni. Csak berendezkedni lehet — jobban vagy rosszabbul.

Minden megy magától, én semmit nem számítok. Hát itt van, tessék, ez a maga megértése, más megértenivalóm nincs… Inkább azt mondja meg, mihez kezdjek ezzel a megértéssel.

Füstöljem föl télire, vagy azonnal fogyasztandó?

A Mentor bólogatott.

— Éppen erről van szó — mondta. — Ez a végső határ: mihez kezdjünk a megértéssel?

Hogyan éljünk vele? Hiszen élni mindenképpen kell.

— Élni akkor kell, ha nincs megértés! — mondta hideg dühvel Andrej. — Ha van, meghalni kell! És ha nem lennék ilyen gyáva… ha nem nyüszítene úgy bennem az átkozott protoplazma, tudnám, mit tegyek. Kerítenék egy jó erős kötelet…

Elhallgatott.

A Mentor fogta a laposüveget, óvatosan teletöltötte a két pohárkát, és elgondolkodva visszacsavarta a kupakot.

— Nos, kezdjük ott, hogy maga nem gyáva — mondta. — És egyáltalán nem azért nem nyúlt a kötélhez, mert fél… Valahol a tudatalattijában, és nem is olyan mélyen, biztosíthatom, ott él a remény — sőt meggyőződés —, hogy a megértéssel is lehet élni. Nem is rosszul.

Érdekesen. — Ujjával Andrej felé tolta az asztalon az egyik pohárkát. — Emlékezzen csak rá, hogyan akarta apja rávenni arra, hogy olvassa el a Világok harcát, és maga mennyire nem akarta, mennyire haragudott, hogy dugta el az átkozott könyvet az ágy alá, hogy visszatérhessen az illusztrált Münchhausen báróhoz… Unta Wellst, utálta, nem értette, miért erőltetik magára, úgy gondolta, jobb nélküle… Azután tizenkétszer olvasta el a könyvet, megtanulta kívülről, illusztrációkat rajzolt hozzá, sőt megpróbálta megírni a folytatását…

— Na és? — kérdezte Andrej ellenségesen.

— És nem is egyszer történt meg magával ilyesmi! — folytatta a Mentor. — És nem is egyszer lesz is még. Épp most verték bele a fejébe a megértést, és maga undorodik tőle, nem tudja, minek az magának, úgy véli, jobb lenne nélküle… — Fölemel te poharát. — A folytatásra.

Andrej is odalépett az asztalhoz, fogta a poharat, ajkához emelte, a megszokott megkönnyebbüléssel érezte, mint oszlanak el megint makacs kételyei, és hogy valami már felcsillan előtte az — eddig úgy tűnt — áthatolhatatlan sötétségben, csak föl kell hajtania az italt, lendületesen odakoppantania az asztalhoz az üres poharat, mondani valami energikusát, vidámat, és nyomban munkához látni — ám ebben a pillanatban egy harmadik személy, aki mind ez ideig egyre hallgatott, az elmúlt harminc év alatt egyre hallgatott — talán aludt, talán részeg volt, talán köpött mindenre —, most hirtelen elnevette magát, és egyetlen értelmetlen szót mondott: “Ti-li-li, ti-li-li!”

Andrej kiöntötte a padlóra a konyakot, a tálcára lökte a poharat, és kezét zsebre vágva mondta:

— Csakhogy én valami mást is megértettem, Mentor… Igyon csak, igyon, egészségére, én nem kívánom. — Képtelen volt tovább nézni azt a pirospozsgás arcot. Megint hátat fordított, és az ablakhoz lépett. — Túl sokat lelkesedik, helyesel, Mentor úr. Túlságosan is könyörtelenül helyesel nekem, Voronyin-kettő úr, te, az én hajlékony lelkiismeretem, te használt óvszer… Szerinted, Voronyin, minden jól van, szerinted, barátom, minden rendben.

Az a fontos, hogy nekünk bajunk ne essék, a többiek meg forduljanak föl. És ha már nem lesz mit zabálni, majd lelövöm Katzmant? Nagyszerű!

Háta mögött megnyikordult az ajtó. Andrej megfordult. A szoba üres volt. Üresek voltak a poharak, és üres volt a laposüveg, és üresség volt a mellkasában is, mintha kivágtak volna belőle valami nagy és megszokott dolgot. Talán egy daganatot. Vagy a szívét…

Lassan szokva ezt az új érzést, Andrej odalépett az ezredes ágyéihoz, leakasztotta a szögről a vállszíjat a pisztollyal, magára csatolta, hasára húzva a fegyvertokot.

— Emlékül — mondta hangosan a hófehér párnának.