A kárhozott város

MÁSODIK FEJEZET

Amikor asztalhoz ültek, Geiger odaszólt Izjának:

— Láss neki, zsidócskám, láss csak neki.

— Nem a te zsidód vagyok — vágott vissza Izja, salátát szedve a tányérjára. — Már százszor megmondtam neked, hogy én a saját tulajdon zsidóm vagyok. Az ott a te zsidód — bökött a villájával Andrej felé.

— Paradicsomlé nincs? — méltatlankodott Andrej, végignézve az asztalon.

— Parker, paradicsomlevet a tanácsos úrnak! — szólt Geiger.

Az ebédlő ajtajában megjelent egy termetes, piros arcú dalia — az elnök személyi adjutánsa —, sarkantyúját lágyan pengetve az asztalhoz lépett, és könnyed meghajtással letett Andrej elé egy bepárásodott kancsót, benne a paradicsomlével.

— Köszönöm, Parker — mondta Andrej. — Hagyja csak, majd töltök magamnak.

Geiger bólintott, és Parker eltűnt.

— Idomítás — csámcsogta Izja teli szájjal.

— Remek fickó — mondta Andrej.

— Mandzsurónál vodkát is adnak az ebédhez — közölte Izja.

— Te barom — nézett rá szemrehányóan Geiger.

— Mi bajod? — csodálkozott Izja.

— Ha Mandzsuro munkaidőben vodkát vedel, meg kell büntetnem.

— Mindenkit nem lőhetsz agyon — vélte Izja.

— A halálbüntetést eltöröltük — intette le Geiger. — Egyéb ként nem emlékszem pontosan.

Csacsuát kell megkérdezni…

— És mi történt Csacsua elődjével? — érdeklődött ártatlanul Izja.

— Az véletlen baleset volt, lövöldözés — mondta Geiger.

— Egyébként remek munkaerő volt — jegyezte meg Andrej. — Csacsua érti a dolgát, de mint főnök!.. Az fantasztikus ember volt.

— Hát igen, fát vágtunk, és hullott a forgács… — mondta Geiger elgondolkodva.

— Minden jó, ha jó a vége — jegyezte meg Andrej.

— Még semminek nincs vége! — vitatkozott Izja. — Honnan veszitek, hogy már minden véget ért?

— A lövöldözésnek legalábbis vége — dünnyögte Andrej.

— Az igazi lövöldözés még el sem kezdődött — jelentette ki Izja. — Mondd csak, Fritz, ellened követtek már el merényletet?

Geiger összevonta a szemöldökét.

— Micsoda idióta ötlet! Természetesen nem.

— Majd fognak — ígérte Izja.

— Köszönöm — mondta hidegen Geiger.

— Lesznek merényletek — folytatta Izja. — Ugrásszerűen megnő a kábítószer-fogyasztás.

Fellázadnak a jóllakottak. A hippik már megjelentek, rájuk nem érdemes szót vesztegetni.

Lesznek tiltakozást demonstráló öngyilkosságok, önmagukat felgyújtók, felrobbantok…

Egyébként már vannak is.

Geiger és Andrej összenézett.

— Tessék — mondta Andrej bosszúsan. — Már tudja.

— Az érdekel, honnan — felelte Geiger, összehúzott szemmel figyelve Izját.

— Mit tudok? — kérdezte gyorsan Izja. Még a villát is letette. — Várjatok csak… Á! Szóval tiltakozó öngyilkosság volt? Azon törtem a fejem, micsoda elmebajos szöveg. Holmi részeg dinamittal sétafikál… Szóval erről van szó! Én meg, őszintén szólva, azt hittem, merényletkísérlet… Értem… És ki volt az?

— Egy bizonyos Danny Lee — mondta Geiger egy kis szünet után. — Andrej ismerte.

— Lee — ismételte elgondolkodva Izja, közben szórakozottan szétkente zakóján a ráfröccsent majonézt. — Danny Lee… Várj csak, nem olyan sovány? Újságíró?

— Te is ismerted — mondta Andrej. — Emlékszel, nálam, a szerkesztőségben…

— Igen, igen! — kiáltott fel Izja. — Úgy van. Emlékszem.

— Csak az isten szerelmére, tartsd a szád! — figyelmeztette Geiger.

Izja megszokott merev mosolyával kezdte tépkedni szemölcsét.

— Szóval ő volt az… — motyogta. — Világos… Robbanóanyagot kötözött magára, és kiment a térre… Valószínűleg levelet írt az összes újságnak, a csodabogár… Szóval így… És most milyen intézkedéseket szándékozol hozni? — fordult Geigerhez.

— Már intézkedtem — jelentette ki Geiger.

— Persze, persze — intette le türelmetlenül Izja. — Mindent titkosítottál, kiadattad a hivatalos hazugságot, Rumért szabadjára engedted — de én nem erről beszélek. Egyáltalán: mit gondolsz erről az ügyről? Vagy azt hiszed, véletlen volt?

— N-nem. Nem hiszem, hogy véletlen volt — mondta lassan Geiger.

— Hála istennek! — kiáltotta Izja.

— És te mit gondolsz? — kérdezte tőle Andrej.

— Hát te?

— Én úgy gondolom, minden normális társadalomban lenniük kell mániákusoknak. Danny az volt, ez teljesen nyilvánvaló. Volt egy kis beütése, filozófiai alapon. És persze nem ő volt az egyetlen ilyen a Városban…

— És mit mondott? — kérdezte Izja mohón.

— Azt magyarázta, hogy unatkozik. Hogy mi nem találtuk meg a valódi célt. Arról beszélt, hogy az élet színvonalának emeléséért végzett egész munkánk ostobaság, és nem old meg semmit. Rengeteget beszélt, de semmi értelmeset nem tudott javasolni. Megszállott volt.

Hisztérikus.

— És végül is mit akart? — kérdezte Geiger.

Andrej legyintett.

— A szokásos népbarát zagyvaság.

— Nem értem — mondta Geiger.

— Úgy gondolta, hogy a felvilágosult emberek kötelessége fölemelni a népet a maguk szellemi színvonalára. Azt persze maga sem tudta, hogy lehet ehhez hozzáfogni.

— És miért ölte meg magát? — kérdezte kétkedve Geiger.

— Mondom, hogy megszállott volt.

— Neked mi a véleményed? — kérdezte Geiger Izját.

Izja egy pillanatig tűnődött.

— Ha megszállottnak nevezzük azt az embert, aki egy megoldhatatlan problémával viaskodik, akkor valóban mániákus volt. Te pedig — bökött ujjával Geiger felé — nem értheted meg őt. Te azok közé tartozol, akik csak a megoldható problémákkal foglalkoznak.

— Danny szilárdan hitte, hogy az ő problémája megoldható — mondta Andrej.

Izja csak legyintett.

— Ti ketten semmit sem értetek — jelentette ki. — Technokratának, az elit képviselőjének tekintitek magatokat. Az, hogy demokrata, számotokra szitokszó. Mélységesen megvetitek a nagy tömeget, és fenemód büszkék vagytok erre a megvetésre. Valójában pedig tökéletesen, százszázalékosan ennek a tömegnek a rabszolgái vagytok. Bármit tesztek is, azt a tömeg miatt teszitek. Bármin töritek is a fejeteket, az elsősorban éppenséggel a tömegnek kell.

Életetekkel a tömeget szolgáljátok. Ha a tömeg eltűnne, elvesztenétek az életetek értelmét.

Szánalmas, nyomorúságos kiszolgálók vagytok. Éppen ezért belőletek sosem lesz megszállott. Hiszen mindazt, amire a nagy tömegnek szüksége van, viszonylag könny előteremteni — Tehát összes feladatotok nyilvánvalóan a megoldhatóak közé tartozik. Hát ezért nem fogjátok soha megérteni azokat az embereket, akik tiltakozásképp megölik magukat…

— Miért ne értenénk meg? — vetette ellen méltatlankodva Andrej. — És mit kell itt egyáltalán megérteni? Természetesen azt tesszük, amit a túlnyomó többség akar. És ennek a többségnek megadunk, legalábbis igyekszünk megadni mindent, épp csak a toronyórát nem kapja meg aranylánccal, de arra nem is tart igényt. De mindig akad egy elenyész kisebbség, amelyiknek éppenséggel toronyóra kellene aranylánccal. Ez már afféle rögeszme náluk. Add meg nekik a toronyórát! Egyszerűen azért, mert éppen az az egy dolog hiányzik.

Hát így bukkannak föl a társadalom megszállottjai. Vagy valóban úgy gondolod, hogy ezt a csőcseléket föl lehet emelni az elit színvonalára?

— A történet nem rólam szól — mondta Izja széles vigyorral. — Én nem tekintem magamat a többség rabjának, vagy ahogyan mondani szokás, a nép szolgálójának. Én soha nem érte dolgoztam, ezt nem is tartom kötelességemnek…

Jó, jó — mondta Geiger. — Mindenki tudja, hogy magányos farkas vagy. De térjünk vissza az öngyilkosságokhoz. Tehát úgy véled, mindenképp lesznek öngyilkosságok, bármi lyen politikát folytatunk is?

— Éppen azért lesznek, mert nagyon is meghatározott politikát folytattok! — mondta Izja. —

És minél huzamosabban csináljátok, annál több lesz, mert megfosztjátok az embereket a mindennapi betevő falat megszerzésének gondjától, és nem adtok helyette semmit. Az emberek megcsömörlenek, és unatkozni fognak. Ezért lesznek öngyilkosságok, kábítószerezés, szexuális forradalom, értelmetlen lázadások semmiségek miatt…

— Mit beszélsz?! — szólt közbe Andrej elképedve. — Végig gondoltad, mit hordasz itt össze, te aljas Kísérlet-párti? “Nincs sava-borsa az életnek!” Hát hogy képzeled? Szerinted mesterséges hiányokat kellene teremtenünk? Belegondoltál, mi lenne ebből, amit kiagyaltál?!

— Ezt nem én agyaltam ki — mondta Izja, miközben nyomorékká tett kezével átnyúlt az asztal másik oldalára a mártásos-csészéért. — Ezt te agyaltad ki. De az, hogy cserébe semmit nem tudtok adni, tény. Ezek a ti nagy építkezéseitek hülyeségek. A Kísérlet a kísérletezőkkel agyrém, fütyül rá mindenki… És kár nekem támadnotok, nem ellenetek beszélek. Egyszerűen csak ez a helyzet. Ez minden népbarát sorsa — akár a technokrata jótevő tógáját ölti magára, akár minden igyekezetével holmi ideálokat akar belesulykolni a népbe, amely ideálok nélkül véleménye szerint a nép létezni sem tud… Ez ugyanannak az éremnek két oldala — fej vagy írás. A következmény vagy az éhezők lázadása, vagy a jóllakottaké — válasszatok tetszésetek szerint. Ti a jóllakottak lázadását választottátok — lelketek rajta. De miért estek nekem?

— Ne kend a mártást az abroszba — szólt rá dühösen Geiger.

— Pardon… — Izja zavartan törölgette a foltot szalvétájával. — A dolog számtanilag is tiszta ügy — folytatta. — Tegyük fel, hogy az elégedetlenek mindössze egy százalékot tesznek ki.

Ha a Városban egymillió ember él, tízezren elégedetlenek. De legyen csak egytized százalék, már az is ezer ember. És azt se feledjétek, hogy teljesen elégedett ember nincs, csak az elégedetlenség lehet teljes. Hiszen mindenkinek hiányzik valami. Mindennel elégedett, de például nincs autója. Miért nincs? A Földön hozzászokott a kocsihoz, itt meg nincs neki, és ami a legfontosabb, kilátása sincs rá… El tudjátok képzelni, hány ilyen ember élhet a Városban?

Izja befejezte a szónoklatot, és mohón nekilátott a mártással bőségesen megöntözött makaróninak.

— Jó a koszt nálatok — jelentette ki. — Az én keresetem mellett csak az Üvegházban tudom teletömni magam…

Andrej töltött magának, rágyújtott, és elnézte, ahogyan Izja fal, csámcsog, összefröcsköli a ruháját. Bármiről beszél, mindig az apokalipszis kerekedik ki abból, amit mond… “Az Isten haragjának hét pohara… gonosz és ártalmas fekély…” A cső-cselék, az csőcselék. Hát persze hogy lázadozni fog, de végül is erre tartjuk Rumért. Bár igaz, a jóllakottak lázadása valami új dolog, paradoxonféle. A Földön ilyesmi aligha esett meg. Legalábbis az én időmig. A klasszikusoknál sem igen lehet ilyenről olvasni… A lázadás pedig lázadás… a Kísérlet, az Kísérlet, a foci, az foci… Pfuu!

Geigerre nézett. Fritz karosszékében hátradőlve szórakozottan, mégis elmélyülten a fogát piszkálta, és Andrejre hirtelen rátört egy egyszerű, de egyszerűségében hátborzongató gondolat: hiszen ez az ember csupán közönséges Wehrmacht-altiszt, műveletlen, durva katona, életében tíz jó könyvet el nem olvasott — és neki kell döntenie! Egyébként nekem is döntenem kell, tette hozzá gondolatban.

— A mi helyzetünkben — fordult Izjához — egy tisztességes embernek egyszerűen nincs más választása. Az emberek éheztek, elgyötörtek voltak, féltek, fizikai szenvedésnek voltak kitéve a gyerekek, az öregek, az asszonyok… Kötelességünk volt normális körülményeket teremteni a számukra.

— Jó jó, értek én mindent — mondta Izja. — A szánalom, a könyörületesség stb. stb.

vezérelt benneteket. De én nem erről beszélek. Az éhségtől síró nőket és gyerekeket könny megszánni, erre mindenki képes. De megsajnáltok-e egy egészséges, jól táplált férfit, akinek ekkora — mutatta — a nemi szerve? Vagy aki belerokkan az unalomba? Danny Lee a jelek szerint képes volt erre, de ti? Vagy korbácsot az ilyennek?

Elhallgatott, mert belépett a pirospozsgás Parker és két csinos, fehér kötényes felszolgálólány. Eltakarították az asztalról a szennyes edényt, felszolgálták a kávét és a tejszínhabot. Izja rögtön neki is esett, és összekente vele magát.

— Tudjátok, mi jár a fejemben? — kérdezte elgondolkodva. — Alighogy megoldja valamilyen gondját a társadalom, máris egy másik, ugyanolyan horderejű előtt találja magát… nem, még nagyobb előtt… Ebből egyébként érdekes dolog következik — élénkült föl. — A társadalomnak végül olyan bonyolult problémákkal kell szembenéznie, amelyek megoldása meghaladja az ember erejét. És akkor az úgynevezett haladásnak befellegzett.

— Hülyeség — vágta rá Andrej. — Az emberiség sosem állít maga elé olyan feladatot, amelyet nem képes megoldani.

— Én nem is olyan feladatokról beszélek, amelyeket az emberiség állít maga elé — jelentette ki Izja. — Én olyan problémákról beszélek, amelyekkel szembetalálja magát. Amelyek csak úgy maguktól keletkeznek. Az éhezés problémáját nem az emberiség találta ki. Egyszerűen csak éhezett…

— Na, ebből elég — szólalt meg Geiger. — Fejezzük be a locsogást. Még azt hihetne valaki, nincs más dolgunk.

— Mi dolgunk lenne? — csodálkozott Izja. — Nekem például most van az ebédszünetem…

— Ahogy gondolod — mondta Geiger. — Az expedíciódról akartam beszélni. Persze el is halaszthatjuk.

Izja kezében a kávéscsészével mozdulatlanná dermedt.

— Miért halasztanánk el? — kérdezte szigorúan. — Hányszor halasztottuk már el?

— Miféle expedíció? — kérdezte Andrej. — Az archívumokért menne?

— A nagy expedíció északra — nyilatkoztatta ki Izja, de Geiger fehér mancsát fölemelve belefojtotta a szót.

— Ez még csak előzetes megbeszélés — mondta. — De már döntöttem az expedícióról, a pénzt elkülönítettük. A szállítóeszközök három-négy hónap múlva készen állnak. Most már csak meg kell határozni az általános célokat és a programot.

— Tehát komplex expedíció lesz? — kérdezte Andrej.

— Igen. Izja is megkapja az áhított archívumokat, és te is megkapod a Nap megfigyelésének adatait, meg amire még szükséged van.

— Hála istennek — mondta Andrej. — Végre-valahára.

— De ezenkívül még legalább egy célja lesz a vállalkozásnak — mondta Geiger. — A felderítés nagy területen. Az expedíciónak nagyon messzire előre kell nyomulnia északra. A lehető legmesszebbre. Ameddig az üzemanyag és az ivóvíz engedi. Ezért nagyon körültekintően kell megválogatni a csoport tagjait, a legelkötelezettebbek közül. Kizárólag önkéntesekből és csak a legjobb önkéntesekből. Senkinek még csak elképzelése sincs arról, mi is lehet ott északon. Könnyen meglehet, hogy nemcsak régi papírokat kell keresgélni, távcsövekbe nézni, hanem lőni is, ostromot visszaverni, kitörni és így tovább. Ezért a csoportban katonák is lesznek. Hogy kik és hányan, még pontosítjuk majd…

— Lehetőleg minél kevesebben legyenek — mondta Andrej fintorogva. — Ismerem én azokat a te katonáidat, lehetetlen lesz mellettük dolgozni. — Undorral eltolta maga elől a kávés csészét. — Egyébként sem értem, minek kellenek oda katonák.

Miféle lövöldözés lehet? Hiszen arrafelé csak sivatag van, meg romok — ki lövöldözne?

— Ott, barátocskám, bármi megeshet — jelentette ki Izja vidoran.

— Mit jelent az, hogy bármi? Talán hemzsegnek arrafelé az ördögök, ezért szerinted tanácsos lenne papokat is küldeni az expedícióval?

— Megengednétek, hogy befejezzem, amit elkezdtem? — kérdezte Geiger.

— Folytasd — mondta Andrej rosszkedvűen. Ennek mindig így kell történnie, gondolta. Ha teljesül is az ember vágya, hát olyan tehertétellel, hogy jobb lenne, ha nem is teljesülne. De nem addig van az. Nem engedem át ezt az expedíciót a tiszturaknak. Kehada lesz a vezető. A tudományos rész és az egész csoport főnöke. Ellenkező esetben mehettek a fenébe, nem lesz semmiféle kozmográfia, az őrmestereitek meg dirigáljanak csak Izjának egymagának… Ez tudományos expedíció, tehát egy tudósnak kell irányítania… Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy Kehada megbízhatatlan, és ez annyira megzavarta, hogy egy darabig nem is hallotta, Geiger mit beszél.

— Hogyan, mit mondtál? — kérdezte magához térve.

— Azt kérdeztem tőled: a Várostól milyen távolságra lehet a világ vége?

— Pontosabban: a kezdete — vetette közbe Izja.

Andrej dühösen vállat vont.

— Elolvasod te egyáltalán a jelentéseinket? — kérdezte Geigert.

— Igen — válaszolta Geiger. — Azokban az áll, hogy észak felé haladva a Nap a horizont felé közelít. Nyilvánvaló, hogy valahol északon eléri, és el is tűnik alatta. Azt kérdezem tőled: milyen távol lehet ez a hely? Meg tudod mondani?

— Mégsem olvasod a jelentéseimet — mondta Andrej. — Ha olvasnád őket, megértetted volna, éppen azért szeretnék kiküldeni egy expedíciót, hogy földerítse, hol kezdődik a világ.

— Ezt megértettem — felelte Geiger türelmesen. — Azt kérdezem, körülbelül milyen messze lehet. Legalább hozzávetőlegesen meg tudod határozni a távolságot? Mennyi lehet: ezer kilométer? Százezer? Millió? Ki kell tűznünk az expedíció célját, érted? Ha egymillió kilométernyire van, a cél nem cél. De ha…

— Értem, értem — vágott közbe Andrej. — így kellett volna kezdened… Szóval… Az a baj, hogy nem ismerjük sem a bolygó görbületét, sem a Naptól való távolságát. Ha lennének a Város teljes hosszán felvett mérési adataink — nem a jelenlegi Városra gondolok, hanem a teljes területére, a kezdetektől a végéig —, meghatározhatnánk ezeket az értékeket. Ehhez nagy ívet kell leírni, érted? Legalább néhány száz kilométernyit. Most meg összesen ha ötven kilométernyi távolságról vannak adataink. Ezért nem beszélhetünk pontosságról.

— Mennyi a szükséges maximális távolság, és mennyi a minimális? — kérdezte Geiger.

— A maximum a végtelen — felelte Andrej. — Már persze ha ez a világ sík. A minimum pedig ezer kilométer.

— Ingyenélők vagytok — jelentette ki megvetően Geiger. — Mennyi pénzt öltem belétek, és semmi haszna…

— Hagyd ezt a szöveget — vágott közbe Andrej. — Már két éve rágom a füled ezért az expedícióért. Ha tudni akarod, miféle világban élsz, adj pénzt, szállítóeszközöket, embereket… Másképp nem jutunk semmire. Csak egy ötszáz kilométer sugarú ívet akarunk átvizsgálni. Megmérjük a gravitációt, a fényviszonyokat, a felszín változásait…

— Elég — intette le Geiger. — Ezt most hagyjuk. Ezek részletkérdések. Csak véssétek az eszetekbe, hogy az expedíció egyik célja az, hogy eljusson a világ kezdetéig. Világos?

— Világos — felelte Andrej. — Bár hogy minek ez neked, azt nem értem.

— Tudni akarom, mi van ott — jelentette ki Geiger. — Márpedig ott lennie kell valaminek.

Valaminek, amitől sok minden függhet.

— Például?

— Például az Antiváros.

Andrej felhorkant.

— Antiváros… Még most is hiszel benne?

Geiger felállt az asztaltól, kezét a háta mögött összekulcsolva fel és alá járkált az ebédlőben.

— Hiszek vagy nem hiszek… — mondta. — Tudnom kell pontosan, létezik-e vagy sem.

— Számomra már nagyon régen világos — mondta Andrej —, hogy ez csak a régi vezetés koholmánya.

— Akárcsak a Vörös Épület — kuncogott Izja.

— A Vörös Épületnek ehhez semmi köze — ráncolta össze dühösen a szemöldökét Andrej.

— Geiger maga hangoztatta többször, hogy a régi vezetés katonai diktatúrát készített elő, és ehhez volt szüksége a külső fenyegetés rémképére. Hát ez az Antiváros.

Geiger megállt vele szemben.

— Tulajdonképpen miért tiltakozol ellene, hogy elmenjünk az út legvégéig? Téged egyáltalán nem érdekel, mi lehet ott? Na, szép kis tanácsosokkal áldott meg az isten!

— De hát nincs ott semmi! — kiáltotta Andrej, bár némiképp elbizonytalanodva. — Örök fagy, örök éjszaka, jeges pusztaság… A Hold túlsó oldala, érted?!

— Nekem más értesüléseim vannak — mondta Geiger. — Az Antiváros létezik. Nincs ott semmiféle jeges pusztaság, de ha volna is, át lehet rajta jutni. Egy város van ott, ugyanolyan, mint a miénk, de hogy mi történik benne, nem tudhatjuk, és hogy mit akarnak az ottaniak, azt sem tudhatjuk. Azt beszélik például, hogy azoknál ott minden fordítva működik. Amikor nekünk jól mennek a dolgaink, nekik rosszul… — Elhallgatott, és megint járkálni kezdett.

— Uram isten, micsoda agyrém — nyögte Andrej.

Izjára nézett és elhűlt: Katzman karját a szék támlája mögött összefonva, ragyogó képpel, diadalmasan bámult Andrejre, a nyakkendője félrecsúszott a füle alá.

— Értem — szólalt meg Andrej. — Megtudhatom, milyen forrásból származnak ezek az információid? — kérdezte Izjától.

— Mindig csak ugyanabból, lelkem — felelte Izja. — A történelem hatalmas tudomány. Sok egyéb mellett van ennek a mi Városunknak egy nagy előnye: valamilyen oknál fogva épségben megmaradnak a levéltárak. Nincsenek háborúk, hadjáratok, és amit a toll leírt, azt a fejsze sem vágja már ki…

— Te meg a levéltáraid — legyintett meg vetően Andrej.

— Csak ne hadonássz! Fritz a megmondhatója — ki talált szenet? Háromszázezer tonna szenet egy föld alatti tárolóban? Talán a te geológusaid? Ne-em, Katzman találta meg. Egyéb ként anélkül, hogy kilépett volna a dolgozószobájából…

— Fogjuk rövidre a szót — vágta el a vitát Geiger, visszaülve székébe. — Tudomány ide, levéltárak oda, a következő kérdésekre akarok választ kapni. Először: Mi van a hátországunkban? Lehet-e ott élni? Akad-e ott valami számunkra hasznos dolog? Másodszor: Kik élnek ott? Végig, ettől a ponttól számítva — koppintott körmével az asztalra — egészen a világ végéig vagy elejéig, vagy ameddig eljuttok… Miféle emberek? Emberek-e egyáltalán?

Miért vannak ott? Hogy kerültek oda? Miből élnek? És harmadszor: minden, amit az Antivárosról sikerül kiderítenetek. Ez a politikai cél, amelyet elétek tűzök. És ez az expedíció valódi célja, Andrej, ezt jól vésd az agyadba. Az expedíciót te vezeted, kiderítesz mindent, amit mondtam, és az eredményről nekem teszel jelentést itt, ebben a szobában.

— Miii? — kérdezte Andrej.

— Jelentést teszel. Itt. Személyesen.

— Engem akarsz odaküldeni?

— Természetesen! Miért, te hogy gondoltad?

— Már megbocsáss… — Andrej zavarban volt. — Mégis miért? Nekem eszem ágában sem volt elmenni… Fülig ülök a munkában, kire hagyhatnám? És különben sem akarok én sehova menni…

— Hogy értsem azt, hogy nem akarsz? Miért ölted eddig a fejemet? Kit küldjék, ha nem téged?

— Uram isten, hát akit akarsz — nyögte Andrej. — Vezetőnek nevezd ki Kehadát…

tapasztalt felderítő… Vagy például Butzot…

Geiger figyelmes pillantásának súlya alatt elhallgatott.

— Inkább ne beszéljünk se Kehadáról, se Butzról — mondta halkan Geiger.

Andrej nem tudta, mit válaszoljon, kínos csöndben ültek egy darabig. Geiger töltött magának a közben kihűlt kávéból.

— Ebben a Városban betű szerint mindössze két-három emberben bízom meg, nem többen — szólalt meg még mindig halkan. — Közülük egyedül te vagy alkalmas az expedíció vezetésére.

Mert biztos vagyok benne, ha megkérlek, hogy járd végig az utat, te végigjárod. Nem fordulsz vissza félúton, és másnak sem engeded meg, hogy félúton visszaforduljon. És ha majd a végén összeállítod a jelentésedet, én hihetek annak a jelentésnek. Izja jelentésének is hihetnék például, de Izja hivatalnokként egy garast sem ér, politikusként pedig végképp hasznavehetetlen. Érted, amit mondok? Ezért döntened kell. Vagy te vezeted, vagy egyáltalán nem lesz semmiféle expedíció.

Megint hallgatásba merültek. Izja szólalt meg feszengve:

— Talán menjek ki, ti hivatalnokok?

— Maradj — parancsolta Geiger, felé sem fordulva. — Ott a sütemény, tömd magad…

Andrejnek lázasan járt az agya. Itt hagyni mindent. Selmát. A házát. A kényelmesen berendezett, nyugodt életét… Miért szakadt ez a nyakamba? Amáliát. Menetelni valahova.

Hőség. Mocsok. Undorító étel… Talán megöregedtem? Néhány éve még lelkesen fogadtam volna egy ilyen ajánlatot. Most meg nem akarok menni. Egyáltalán nem akarok… És ráadásnak Izja — nap mint nap, korlátlan mennyiségben. Katonák. Csür-he. És nyilván gyalog kell megtenni mind az ezer kilométert, gyalog, méghozzá hátizsákkal, nem is üressel, hogy a fene esne bele, hátizsákkal… És fegyverrel. Szűzanyám, lehet, hogy lőni is kell majd!.. Mit vétettem, hogy golyózáporba küldenek? Kellett nekem fontoskodnom… Jura bácsit feltétlenül magammal kell vinnem — egy mákszemnyit sem bízom ezekben a katonákban… Hőség, feltört lábak, bűz… És ott a világ szélén — ott meg biztosan elviselhetetlen hideg van… Még szerencse, hogy a Nap végig a hátunk mögött lesz… És Kehadát is viszem, Kehada nélkül nem megyek, és kész — fütyülök rá, hogy te nem bízol benne, én viszont Kehada mellett nyugodt lehetek a tudományos rész felől… És mennyi id asszony nélkül — ebbe bele kell bolondulni, elszoktam én már ettől. De benyújtom neked ezért a számlát. Először is felemeled a kancelláriai létszámkeretemet — a társadalom-lélektani részlegét, a geodéziaira is ráfér… Másodszor pedig kirúgom a fenébe Vareikist. És egyáltalán, nyomát sem akarom látni a tudomány körül ezeknek a mindenféle ideológiai korlátozásoknak.

A többi részlegnél — ahogy tetszik, azokhoz nekem semmi közöm… A fenébe, hiszen ott nincs víz! Hiszen éppen azért húzódik állandóan dél felé a Város, mert északon kiapadnak a források. Hogy képzeled, hurcoljuk magunkkal a vizet? Ezer kilométerre?..

— És hogy képzelted, majd a hátamon cipelem a vizet? — kérdezte méltatlankodva.

Geiger csodálkozva felvonta szemöldökét.

— Miféle vizet?

Andrej észbe kapott.

— Hagyjuk, mindegy — mondta. — De a katonákat magam válogatom össze, ha már annyira ragaszkodsz hozzájuk. Különben mindenféle barmot sózol a nyakamba… És ragaszkodom az egyszemélyi vezetéshez — emelte föl figyelmeztetően az ujját. — És én leszek a parancsnok.

— Persze hogy te — mondta megnyugtatóan Geiger. Mosolyogva hátradőlt székében. —

Egyébként a teljes állományt te választod ki. Én egyetlen embert sózok a nyakadba, Izját.

Mindenki más a te embered lesz. Gondoskodj jó mechanikusokról, válassz magadnak orvost…

— Apropó, lesznek szállító járműveim?

— Lesznek — mondta Geiger. — Nem is akármilyenek. Korábban nem voltak ilyen járműveink. Semmit nem kell magatoknak cipelnetek, legfeljebb a fegyvert… De ne foglalkozz ezekkel a részletkérdésekkel. Majd mindent alaposan megvitatunk, ha kiválasztottad az alegységek vezetőit… Valamire azonban fel kell hívnom a figyelmeteket: a titoktartásra. Ezt meg kell ígérnetek nekem, fiúk! Egy ekkora vállalkozást persze nem lehet teljesen titokban tartani, tehát valamilyen dezinformációt közölnünk kell, például hogy olajért mentek. A kétszáznegyvenedik kilométerhez. De az expedíció politikai céljáról csak ti tudhattok. Megígéritek?

— Meg — felelte Andrej gondterhelten.

— Izja, ez főleg rád vonatkozik. Hallod?

— Ühüm — morogta Izja teli szájjal.

— Végül is mire jó ez a titkolózás? — kérdezte Andrej. — Mire készülünk, hogy ennyire rejtegetnünk kell?

— Nem érted? — kérdezte Geiger fintorogva.

— Nem — mondta Andrej. — Semmi olyasmit nem látok ebben az egész dologban, ami… a rendszert fenyegethetné.

— Nem is a rendszert, te hülye — robbant ki Geiger. — Téged! Téged fenyeget veszély! Hát nem fogod fel, hogy ők ugyan úgy félnek tőlünk, mint mi tőlük?

— Kik azok az ők? Csak nem a te híres Antivárosod lakói?

— Természetesen ők! Ha nekünk végre eszünkbe jutott, hogy felderítőket küldjünk hozzájuk, miért ne feltételezhetnénk, hogy ők ezt már régen megtették?! Hogy tele a Város a kémeikkel? Csak ne vigyorogj, ne vigyorogj, te hatökör! Ez nem vicc! Ha belesétálsz egy csapdába, mindannyitokat lemészárolnak, mint a birkákat…

— Jó, jó — mondta Andrej. — Meggyőztél. Hallgatok.

Geiger egy darabig kétkedve nézte, majd megszólalt:

— Rendben. A célt tehát fölfogtátok. A titoktartás fontosságát is. Vagyis lényegében mindent. Még ma aláírom a parancsot a kinevezésedről a művelet parancsnokává. Mi is legyen a neve…

— ”Köd és homály” — javasolta Izja ártatlanul méregetve szemét.

— Mi? Ne-em… Túl hosszú. Mondjuk legyen… Cikcakk. Cikcakk hadművelet. Nem is hangzik rosszul, igaz? — Geiger előhúzott a zsebéből egy kis noteszt, és följegyzett valamit. -Andrej, te nekiláthatsz az előkészítésnek. Egyelőre csak a tudományos részre gondolok. Válaszd ki az embereket, tisztázd a feladataidat… rendeld meg a berendezéseket, a felszerelést… Zöld utat biztosítok a megrendeléseidnek. Ki a helyettesed?

— A kancellárián? Butz.

Geiger fintorgott.

— Na mindegy — mondta. — Legyen Butz. Az egész kancelláriát add át neki, te pedig teljes gőzzel állj rá a Cikcakk hadműveletre… És figyelmeztesd azt a te Butzodat, hogy kevesebbet jártassá a száját — mordult fel hirtelen.

— Ja igen — mondta Andrej. — Beszélni akarok veled…

— A fenébe — vágott a szavába Geiger. — Nem akarok most erről beszélni. Különben is tudom, mit akarsz mondani. De fejétől bűzlik a hal, tanácsos úr, és te a kancellárián összegyűjtöttél magad köré egy rakás… a fenébe…

— Jakobinust — súgott neki Izja.

— Hallgass, zsidó! — ordította Geiger. — Be nem áll a szád, hogy az ördög vigye el a fajtádat… Teljesen kizökkentettetek… Miről is beszéltem?

— Hogy nem akarsz most erről beszélni — mondta Izja.

Geiger fenyegetően meredt rá, és Andrej szándékos nyugalmat erőltetve magára közbeszólt:

— Nagyon kérlek, Fritz, kíméld meg a munkatársaimat mindenféle ostoba ideológiai fontoskodástól. Magam választottam ki az embereimet, megbízom bennük, és ha valóban azt akarod, hogy legyen a Városnak tudománya, hagyd őket békén.

— Jó, jó — morogta Geiger. — Ma ne beszéljünk erről…

— De beszéljünk — mondta Andrej szelíden, teljesen elérzékenyülve saját magától. —

Ismersz, tudod, hogy megbízható kádered vagyok. Kérlek, értsd meg: ezek az emberek képtelenek nem morogni. Ilyen a természetük. Amelyik nem morgolódik, az nem is ér egy petákot sem. Hadd morogjanak! Az ideológiai rendre ott a kancellárián valamennyire én magam odafigyelek. Nyugodt lehetsz. És mondd meg, kérlek, a mi kedves Rumerünknek, hogy hordja el tőlünk azt a páviánpofáját…

— Mellőzhetnénk az ultimátumokat? — érdeklődött méltóságteljesen Geiger.

— Mellőzhetjük — mondta Andrej már egészen szelíden. — Mellőzhetünk mindent. Az ultimátumokat is, a tudományt is, az expedíciót is…

Geiger kitágult orrlyukain hangosan szívta be a levegőt, és vadul meredt Andrejre.

— Ma nem akarok erről beszélni — mondta.

És Andrej megértette, hogy mára ennyi elég volt. Már csak azért is, mert az ilyesmiről jobb négyszemközt szót váltani.

— Ha nem akarsz, hát nem kell — jelentette ki békítőleg. — Csak szóba jött. Tudod, Vareikis ma az őrületbe kergetett… Figyelj, van egy kérdésem. Mekkora a rakomány teljes súlya, amit magammal vihetek? Legalább tájékoztató jelleggel mondj egy számot.

Geiger még néhány mély lélegzetet vett, majd Izjára sandított, és megint hátradőlt a széken.

— Számíts vagy öt-hat tonnára, esetleg többre is — mondta. — Vedd fel a kapcsolatot Mandzsuróval… Csak tartsd az eszedben, hogy bár ő az állam negyedik legfontosabb embere, az expedíció igazi céljáról nem tud semmit. O felel a szállításért. Tőle megtudsz minden részletet.

Andrej bólintott.

— Rendben. Tudod, kit akarok magammal vinni a katonák közül? Az ezredest.

Geiger meghökkent.

— Az ezredest? Ezt jól kitaláltad! És velem ki marad itt? Ő tartja a vállán az egész vezérkart…

— Nagyszerű — vágta rá Andrej. — Az ezredes tehát ezzel egyidejűleg távoli terepfelderítést hajt végre. Személyesen vizsgálja meg, úgymond, a lehetséges helyszínt.

Különben nagyon jó a kapcsolatom vele. Erről jut eszembe, fiúk, ma buli lesz nálam. Burgundi pecsenye… Mi a véleményetek?

Geiger nyomban gondterhelt arcot öltött.

— Hm… Ma? Nem tudom, nem ígérhetem biztosra… Egy szerűen nem tudom. Lehet, hogy benézek egy pillanatra.

Andrej sóhajtott.

— Na jó. Csak arra kérlek, ha nem jössz, ne küldd el magad helyett Rumért, mint legutóbb. Tudod, nem az elnököt hívtam meg, hanem Fritz Geigert. Nincs szükségem hivatalos képviselőre.

— Meglátjuk, meglátjuk — dörmögte Geiger. — Még egy csésze kávé? Itt az ideje. Parker!

A pirospozsgás Parker abban a pillanatban megjelent az ajtóban, nyílegyenes választékú fejét meghajtva végighallgatta a friss kávéra vonatkozó utasítást, majd tapintatosan bejelentette:

— Az elnök urat Rumer tanácsos várja a telefonnál.

— Farkast emlegettünk… — dünnyögte Geiger feltápászkodva. — Bocsássatok meg, rögtön jövök.

Kiment, és abban a pillanatban megjelentek a fehér kötényes felszolgálólányok. Gyorsan és zajtalanul szervírozták a második adag kávét, és Parkerral együtt eltűntek.

— Na és te eljössz? — kérdezte Andrej Izját.

— Szívesen — felelte Izja, és lármásán hörpölte a kávét. — Ki lesz ott?

— Az ezredes, Dolfusék, talán Csacsua is… Miért, kit akarsz még látni?

— Hát, őszintén szólva, Dolfusnét nem nagyon.

— Ne törődj vele, majd ráuszítjuk Csacsuát.

Izja bólogatott, majd hirtelen azt mondta:

— Már jó régen nem jöttünk össze, igaz?

— Igaz, de tudod, sok a dolgom…

— Hazudsz, hazudsz, miféle dolgod van neked… Ülsz otthon, és a gyűjteményedet fényesítgeted… Vigyázz, meg ne lődd magad valahogy. Igaz is, szereztem neked egy pisztolyt.

Valódi Smith and Wesson, egyenest a prériről…

— Ez igaz?

— Csak ócska, tejesen megette a rozsda…

— Eszedbe ne jusson megtisztítani! — kiáltotta felugorva Andrej. — Úgy hozd el, ahogy van, mert még tönkreteszed nekem, amilyen kétbalkezes vagy! És az különben sem pisztoly, hanem revolver. Hol találtad?

— Ahol volt, ott találtam — mondta Izja. — Várj csak, majd az expedíció alatt mennyit találunk! Csak győzd majd hazahozni!

Andrej letette a kávéscsészét. Ez a szempont eszébe sem jutott az expedícióval kapcsolatban, és most óriási lelkesedés töltötte el, amint elképzelte a coltok, browningok, mauserek, a Nagantok, parabellumok, sauerek, walterek egyedülálló gyűjteményét, vagy még régebbi korokból a Lefaucheux- és Lepage-párbajpisztolyokat… a hatalmas, felhúzós kakasúa-kat… a remekmívű távol-keleti házi készítésű fegyvereket… ezeket a leírhatatlan kincseket, amelyekről még álmodozni sem mert, amikor újra meg újra átböngészte a milliomos Brunner magángyűjteményének — amely valamilyen csodával határos módon a Városba került — a katalógusát. Fegyvertokok, ládák, fegyverraktárak… Egy kis szerencsével talán még egy cseh zbrojovkát is találhatnak… vagy egy Astra-900-ast… és talán, igen, miért is ne, egy mauser nulla nyolcast, az ám a ritkaság…

— Tankelhárító aknákat nem gyűjtesz? — kérdezte Izja. — Vagy teszem azt, hajóágyúkat?

— Nem — felelte Andrej fülig érő vigyorral. — Csak kézi lőfegyvereket…

— Most éppen kézi gránátvetőket kínál valaki — közölte Izja. — Nem is kér értük sokat, kétszázért ideadja.

— A gránátvetőkkel, haver, fordulj inkább Rumerhez — mondta Andrej.

— Köszönöm. Rumernél már jártam egyszer — felelte Izja hűvös mosollyal.

A fenébe is, gondolta Andrej feszengve, de szerencsére ekkor visszatért Geiger. Elégedett képet vágott.

— Rajta, töltsétek egy csészével az elnöknek — mondta. — Miről társalogtatok?

— Az irodalomról és a művészetről — közölte Izja.

— Az irodalomról? — Geiger belekortyolt a kávéba. — Nocsak. És mit mondanak az irodalomról a tanácsosaim?

— Már megint csak locsog — mondta Andrej. — A gyűjteményemről beszéltünk, nem az irodalomról.

— Mi történt veled, hogy hirtelen érdekelni kezdett az irodalom? — kérdezte Izja, kíváncsian nézve Geigert. — Mindig olyan gyakorlatias szemléletű elnök voltál…

— Éppen azért érdekel, mert gyakorlatias vagyok — felelte Geiger. — Vegyük csak sorra — mondta, és az ujjain kezdte számolni a felsoroltakat. — A Városban két irodalmi folyóirat jelenik meg, a négy napilap irodalmi mellékletei, legalább tucatnyi kalandos és szórakoztató sorozat… azt hiszem, ennyi. És évente vagy másfél tucat könyv. És közben sehol semmi legalább valamennyire is elfogadható írás. Beszéltem hozzáértő emberekkel. Sem a Fordulat előtt, sem azt követően egyetlen valamirevaló irodalmi alkotás sem jelent meg.

Csupa zúzáéiba való szemét. Mi lehet az oka?

Andrej és Izja összenézett. Szó, ami szó, Geiger mindig tudott meglepetéssel szolgálni.

— Még mindig nem értelek — fordult Izja Geigerhez. — Tulajdonképpen miért foglalkozol ezzel? Szerzőt keresel, hogy megbízd az életrajzod megírásával?

— Hagyd most a hülyéskedést — intette le türelmesen Geiger. — A Városban egymillió ember él. Közülük ezernél többen tekintik magukat irodalmárnak. És mind tehetségtelen.

Vagyis hát… én magam persze nem olvasok…

— Tehetségtelenek, tehetségtelenek — bólogatott Izja. — Helyesen tájékoztattak. Egyetlen Tolsztoj vagy Dosztojevszkij sem akad köztük.

— Tényleg, miért? — kérdezte Andrej.

— Nincsenek kiemelkedő íróink — folytatta Geiger. — Sem festőink. Sem zeneszerzőink.

Sem azok a, hogyan is… szobrászaink.

— Építészek sincsenek, sem filmesek — folytatta a sort Andrej.

— Egyetlen alkotó sincs — mondta Geiger. — Egymillió ember között. Kezdetben csak csodálkoztam ezen, azután, bevallom, nyugtalanítani kezdett.

— Miért? — csapott le rá rögtön Izja.

— Nehéz megmagyarázni — ismerte be határozatlanul Geiger. — Én magam nem tudom, mire kell mindez, de azt hallottam, hogy minden normális társadalomban megvan. És ha nálunk hiányzik, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben… Én legalábbis így gondolom. Na jó, a Fordulat előtt nehéz volt az élet a Városban, kész kupleráj volt, ezért, tegyük fel, kisebb gondjuk is nagyobb volt az embereknek, mint a művészetek. De most elrendeződik az élet…

— Nem, ennek semmi köze a dologhoz — vágott közbe elgondolkodva Andrej. — Amennyire én tudom, a világ legjobb mesterei éppenséggel a legnagyobb kupleráj kellős közepén alkottak. Nincs itt semmi törvényszerűség. Nagy művész lehetett egy koldus, egy elmebeteg, egy alkoholista, de lehetett jómódú vagy éppenséggel gazdag ember is, mint például Turgenyev… Nem tudom.

— Mindenesetre, ha arra készülsz — fordult Izja Geigerhez —, hogy például alaposan megemeled irodalmáraid életszínvonalát…

— Igen. Például arra. — Geiger megint belekortyolt a kávéjába, megnyalta ajkát, és szemét összehúzva figyelte Izját.

— Azzal semmire sem jutsz — jelentette ki Izja elégedetten. — Ne is reménykedj.

— Várjatok — szólt közbe Andrej. — Lehet, hogy alkotó tehetségek nem is jutnak el a Városba? Nem vállalják, hogy ide jöjjenek?

— Vagy, mondjuk, nem is hívják őket — vágta rá Izja.

— Ugyan már — intette le őket Geiger. — A Város lakosságának fele fiatal. A Földön még senkik nem voltak. Hogy lehetett volna megállapítani, vannak-e alkotói képességeik?

— Azt éppenséggel meg lehet állapítani — mondta Izja.

— Jó, legyen úgy — hagyta rá Geiger. — A Városban több tízezer olyan ember él, aki már itt született, itt nőtt föl. Velük mi a helyzet? Vagy a tehetség csakis örökölhető?

— Ez egyébként tényleg furcsa — tűnődött Andrej. — Hiszen remek mérnökeink vannak.

Kiváló tudósaink. Ha nem is zsenik, de világszínvonalúak. Itt van például Butz… Tehetséges emberekben igazán nincs hiány — feltalálók, szervezők, kézművesek… egyáltalán mindenféle alkalmazott tudomány művelői…

— Erről van szó — bólintott Geiger. — És éppen ezt nem értem.

— Figyelj csak, Fritz — fordult hozzá Izja. — Minek csinálsz magadnak fölösleges gondot?

Tegyük fel, egyszer csak felbukkannak tehetséges írók, és zseniális műveikben elkezdenek téged csepülni — téged, ezt a te egész rendszeredet, a tanácsosaidat… Mindenféle szörnyűséges kellemetlenséged lesz miattuk. Először csak győzködni fogod, aztán fenyegetni kezded, és végül kénytelen leszel lecsukni őket…

— Már miért kellene feltétlenül csepülniük? — méltatlankodott Geiger. — És ha éppen ellenkezőleg, dicsőítenek?

— Nem — mondta Izja. — Nem fognak dicsőíteni. Éppen Andrej próbálta ma elmagyarázni neked, milyenek a tudósok. Hát a nagy írók is ilyenek, ők is mindig morgolódnak. Ez a normális állapotuk, mert ők a társadalom fájó lelkiismerete, amelyről maga a társadalom talán nem is tud. És mivel adott esetben te vagy a társadalom jelképe, elsősorban téged fognak sárral dobálni… — vihogott Izja. — Képzelem, hogy elbánnának a te Rumereddel!

Geiger vállat vont.

— Ha Rumernek vannak hibái, egy igazi írónak persze ábrázolnia kell őket. Hiszen azért író, hogy gyógyítsa a keléseket…

— Mióta a világ világ, semmiféle kelést nem gyógyítottak meg az írók — vitatkozott Izja. —

A fájó lelkiismeret egyszerűen fáj, és kész.

— Végül is nem erről van szó — szakította félbe Geiger. — Válaszolj egyenesen: szerinted normális ez a jelenlegi helyzet, vagy nem?

— Attól függ, mit tekintünk normának. Normálisnak tekinthető a helyzet a Földön?

— Mellébeszélsz! — vágott közbe Andrej homlokát ráncolva- Azt kérdezték tőled: létezhet-e egy társadalom alkotó térségek nélkül? Jól értettelek, Fritz?

— Én még pontosabban teszem föl a kérdést — mondta Geiger. — Normális dolog-e, hogy egymillió ember — mindegy, hogy itt vagy a Földön — évtizedek alatt sem tud egyetlen alkotó tehetséget felmutatni?

Izja hallgatott, szórakozottan csipkedte szemölcsét. Andrej szólalt meg:

— Ha, mondjuk, az ókori Görögországot vesszük alapul, egyáltalán nem normális.

— Akkor miről van szó? — kérdezte Geiger.

— A Kísérlet, az Kísérlet — mondta Izja. — De ha például a mongolokkal hasonlítjuk össze a helyzetet, nálunk minden a legnagyobb rendben van.

— Mit akarsz ezzel mondani? — nézett rá gyanakodva Geiger.

— Semmi különöset — csodálkozott Izja. — Csak ők is egymillióan vannak, vagy talán többen. De ott vannak például a koreaiak… vagy bármelyik arab ország…

— Tedd még hozzás a cigányokat — jegyezte meg elégedetlenül Geiger.

— Tényleg, emberek, vannak a Városban cigányok? — kérdezte felélénkülve Andrej.

— Az ördög vigyen el benneteket — mondta dühösen Geiger.

— Egyszerűen lehetetlen veletek komolyan beszélni…

Még folytatta volna, de az ajtóban megjelent a pirospozsgás Parker, és Geiger az órájára nézett.

— Nos, ennyi — mondta fölállva. Felsóhajtott, begombolta zubbonyát. — Lejárt az idő. Ki-ki a helyére, tanácsosok!