A kárhozott város

ELSŐ FEJEZET

A víz langyos volt, és undorító ízű. A zuhanyrózsát túl magasra rakták, kézzel el sem lehetett érni, és a bágyadt vízsugarak mindent eláztattak, csak azt nem, amit kellett. A lefolyó, mint mindig, eldugult, csaknem bokáig ért a locspocs. De többnyire az volt a legdühítőbb, hogy várakozni kellett. Andrej fülelt: az öltözőben még mindig duruzsoltak és locsogtak. Mintha a nevét hallotta volna említeni. Andrej meggörbítette a hátát, hogy a gerincét érje a vízsugár, de megcsúszott, nekiesett a rücskös betonfalnak, és hangosan káromkodott. Az ördög vinné el az egész bagázst, lehetett volna annyi eszük, hogy külön zuhanyozóról gondoskodjanak a kormányzati tisztviselők számára.

A fülke ajtajába szemmagasságban valaki belekarcolta: “Nézz jobbra!” Andrej gépiesen jobbra nézett, ott azt a feliratot olvashatta: “Nézz hátra!” Andrej maga is firkáit efféléket iskolás korában. Elzárta a vizet. Az öltözőben csönd volt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, kinézett.

Hála istennek, elmentek…

A mocskos kövezeten óvatosan és finnyáskodva indult a ruhája felé. Szeme sarkából mozgást érzékelt, odanézett, és a sarokban egy szőrös ülepet pillantott meg. Megszokott kép volt ez: valaki a padra állva egy résen át a női öltözőbe próbál belesni. A fickó szinte szoborrá dermedt nagy igyekezetében.

Andrej fogott egy törülközőt, és szárítkozni kezdett. A törülköző olcsó, kincstári holmi volt, karbolszagot árasztott, és nem szívta fel, inkább csak szétmázolta a vizet a bőrén.

A pucér még mindig leskelődött. Természetellenes pózban állt, megnyúlt, mint az akasztott ember — a lyukat nyilván egy termetes kamasz fúrta a falba, magasan volt. Végül valószínűleg nem volt már néznivaló, a pucér hangosat sóhajtott, majd leszállt a padról.

Észrevette Andrejt.

— Felöltözött — közölte. — Szép nő.

Andrej nem felelt. Belebújt a nadrágjába, felvette a cipőjét.

— Már megint felszakadt a hólyag a kezemen — folytatta a tudósítást a pucér, tenyerét tanulmányozva. Kibontott egy törülközőt, gyanakodva megvizsgálta mindkét oldalát. — Csak azt nem értem — folytatta a fejét törölgetve —, miért nem hoznak ide egy kotrógépet.

Mindannyiunkat helyettesíthetnének egyetlen kotrógéppel. Mi meg itt lapáttal kínlódunk…

Andrej vállat vont, és morgott valamit, amit maga sem értett.

— Hogyan? — kérdezte a pucér, kiszabadítva fülét a törülköző alól.

— Azt mondtam, hogy csak két kotrógép van a Városban — mondta Andrej dühösen. Jobb cipőjének elszakadt a fűzője, így nem tudott elmenekülni a beszélgetés folytatása elől.

— Éppen ezt mondom: küldjék ide az egyiket! — vágta rá a pucér, miközben energikusan dörzsölte szőrös mellét. — Ehelyett lapátokkal kínlódunk. Csakhogy a lapátoláshoz érteni kell, de kérdem én: honnan értenénk hozzá mi ott a Városi Tervhivatalban?

— A kotrógépekre máshol van szükség — morogta Andrej. Sehogy sem boldogult azzal az átkozott fűzővel.

— Ugyan hol? — csapott le rá nyomban a pucér tervhivatali dolgozó. — Hajói tudom, ez itt a mi Nagy Építkezésünk. Akkor meg hol vannak a kotrógépek? A Még Nagyobb Építkezésen?

Nem hallottam ilyenről…

“Mi a fenének kötözködik ez velem? — gondolta Andrej. -Egyébként meg mi a fenének vitatkozom vele én? Rá kellene hagyni, és kész. Bólogatni, hadd mondja a magáét, akkor talán nyugtom lenne… Nem, akkor sem, akkor meg a meztelen nőkről kezdene elmélkedni, arról, milyen jót tesz neki, ha meglesheti őket. Locsogó fráter.”

— Tulajdonképpen mit siránkozik? — mordult rá fölegyenesedve. — Csak napi egyórányi munkát kérnek magától, és úgy nyafog, mintha karóba húznák! Ó jaj, felszakadt a hólyag a kezén! Munkahelyi baleset…

A pucér tervhivatali ember elképedve hallgatta, még a szája is tátva maradt. Cingár, szőrös figura, térde köszvényes, kis pocakja furcsán félreáll…

— Hiszen saját magának dolgozik! — folytatta Andrej, dühödten csomózva nyakkendőjét. —

Nem másnak, a saját javára kérik a munkáját! De nem, ők már megint elégedetlenek, már megint nem tetszik, ami van. A Fordulat előtt aligha nem szart pucolt, most meg a Tervhivatalban szolgál, mégis nyafog…

Belebújt a zakójába, és nekilátott, hogy összehajtsa a munkaruháját. A tervhivatali ember ekkor végre magához tért.

— Már megbocsásson uraságod! — kiáltotta sértetten. — Én egyáltalán nem így értettem!

Csak az ésszerűségre, a hatékonyságra gondoltam… Ez azért mégiscsak furcsa! Éppenséggel, ha tudni akarja, részt vettem a városháza bevételében! És pont azt magyarázom magának, hogy ha ez itt a Nagy Építkezés, akkor mindenből a legjobbat ide kell irányítani… És ne méltóztassék ordítozni velem!

— Á, mit vitatkozom itt magával — legyintett Andrej, hóna alá csapta az újságpapírba göngyölt munkaruhát, és kilépett az öltözőből.

Selma egy távolabbi padon ülve már várta. Elgondolkodva szívta cigarettáját, lábát a szokott módon keresztbe vetve a munkagödröt nézte, a zuhanyozás után friss és üde volt.

Andrejt kellemetlen érzés fogta el a gondolatra, hogy az a szőrös alak valószínűleg éppen Selmát leste meg nyálát csorgatva. Odalépett hozzá, és tenyerét az asszony hűvös nyakára tette.

— Menjünk?

Selma fölnézett rá, elmosolyodott, és arcát Andrej kezéhez szorította.

— Hadd szívjam végig — mondta.

— Jó — egyezett bele Andrej, leült mellé, és ő is rágyújtott.

A munkagödörben emberek százai nyüzsögtek, lapátolták a földet, a napfény meg-megcsillant a szerszámok élén. Földdel megrakott teherautók hosszú sora araszolt fölfelé a katlan túloldalán, betontömbök halmai közt már gyülekezett a következő váltás. A szél felkavarta a vöröses port, szertehordta a betonoszlopokra szerelt hangszórókból áradó indulók foszlányait, lengette a hatalmas furnértáblákat, rajtuk a kifakult jelmondatokkal:

“Geiger azt mondta: kell, a Város felelt: megcsináljuk!” “A Nagy Építkezés — csapás a gazemberekre!” “Kísérlet a kísérletezőkön!”

— Ottó megígérte, hogy ma meglesz a szőnyeg — mondta Selma.

— Az jó — örvendezett Andrej. — A legnagyobbat válaszd ki. A nappaliba tesszük.

— Én a dolgozószobádba szeretném inkább, a falra. Emlékszel, még tavaly elterveztem, amikor beköltöztünk.

— A dolgozószobába? — tűnődött Andrej. Maga elé képzelte, milyen lesz a falon a szőnyeg, rajta a fegyverek. Nagyon jól fest majd. — Helyes, legyen a dolgozószoba — mondta.

— Csak ne felejtsd el Rumért felhívni. Küldjön egy embert — figyelmeztette Selma.

— Hívd fel te. Nekem nem lesz rá időm. Egyébként hagyd, majd telefonálok neki. Hova küldje az embert? Hozzánk?

— Nem, inkább egyenesen a bázisra. Hazajössz ebédelni?

— Valószínűleg. Egyébként Izja már régóta nyaggat, el akar jönni.

— Hát ez remek. Hívd meg ma estére. Már ezer éve nem jöttünk össze. Vant is meg kell hívni, Mei-Linnel együtt…

— Aha — mondta Andrej. Van valahogy eszébe sem jutott. — És Izján kívül a mieink közül kit akarsz még meghívni? — kérdezte óvatosan.

— Esetleg az ezredest… — mondta bizonytalanul Selma. — Remek fickó. És ha már ma estére meghívunk valakit a mieink közül, hát elsősorban Dolfusékat. Mi már kétszer voltunk náluk, kényelmetlen a dolog.

— Ha a felesége nélkül jönne…

— Azt nem lehet.

— Tudod mit? — mondta Andrej. — Egyelőre ne hívd fel őket, majd este meglátjuk. —

Nyilvánvaló volt, hogy Van és Dolfusék sehogy nem illenek össze. — És ha meghívnánk Csacsuát?

— Zseniális! — mondta Selma. — A nyakába varrjuk Dolfus feleségét. így mindenkinek jó lesz. — Eldobta a csikket. — Mehetünk?

A munkagödörből nagy porfelhőt kavarva megindult a zuhanyozók felé a Nagy Építők soros, az öntőüzemből jött csapata.

— Menjünk — mondta Andrej.

A nemrég ültetett hársfák gyér sorai közti, szemetes, homokkal felszórt utacskán kimentek a megállóhoz, ahol már ott állt két, zsúfolásig megtelt, ütött-kopott autóbusz.

Andrej az órájára nézett: még hét perc volt az indulásig. Az elöl álló buszból haragtól vörös képű asszonyok letaszigáltak egy részeget. A sértett rekedten üvöltözött, a nők hisztérikusan ordítoztak.

— Menjünk a csürhével vagy inkább gyalog? — kérdezte Andrej.

— Ráérsz?

— Igen. Gyere, végigmegyünk a Szakadék mellett. Ott hűvösebb is van.

Selma belekarolt, elkanyarodtak balra, és egy öreg, beállványozott ötemeletes ház árnyékában, a macskaköves utcán elindultak a Szakadék felé.

A környék elhagyatott, elhanyagolt volt. Lakatlan, düledező viskók, a kövezetét a repedésekben felverte a gyom. A Fordulat előtt és közvetlenül utána nemhogy éjszaka, még nappal sem volt biztonságos ez a környék — kártyabarlangok, lebujok, tolvajtanyák között megtelepedtek a zugpálinkamérők, orgazdák, hivatásos kincskeresők, prostituáltak, stricik és egyéb söpredék népség. Azután nekiláttak a rendcsinálásnak: egyeseket elkaptak és kitelepítettek a mocsári falvakba — ezek napszámosok lettek a farmereknél —, másokat, a “kis halakat” egyszerűen szétkergették, néhány embert a nagy zűrzavarban egyszerűen a falhoz állítottak, és minden itt talált értéket lefoglaltak a Város javára. Elnéptelenedett a környék.

Eleinte még rendszeresen járőröztek errefelé, később megszüntették, nem volt rá szükség többé. A közelmúltban pedig kihirdették, hogy lebontják ezt a nyomortanyát, és helyén, végig a Szakadék mentén a városhatárig, parkot létesítenek, pihenő- és szórakoztatóövezetet.

Selma és Andrej megkerülte az utolsó düledező viskót is, és a Szakadék mentén folytatta útját a térdig érő, nedves fűben. Itt hűvös volt, a mélyből hideg, nyirkos levegő áradt hullámokban. Selma tüsszentett, Andrej átölelte a vállát. A gránit mellvéd idáig még nem épült ki, és Andrej ösztönösen igyekezett a Szakadék szélétől öt-hat lépéssel beljebb húzódni.

Itt mindenki furcsán érezte magát. Ráadásul mindenkinek ugyanaz az érzése támadt: mintha innen szemlélve két egyenlő részre tagolódna a világ. Nyugat felől beláthatatlan zöldeskék üresség — nem olyan, mint a tenger, nem is olyan, mint az ég, egyszerűen a zöldeskék színű üresség. A zöldeskék abszolút Semmi. Keleten a beláthatatlan magasságba meredő függőleges sárga felület, ennek keskeny kiszögellésén helyezkedik el a Város. A Sárga Fal. A sárga abszolút Valami.

Nyugat felől a végtelen Semmi, kelet felől a végtelen Valami. És a két végtelenség megértésére nem volt semmi esély. Csak megszokni lehetett. Aki nem tudott hozzászokni, vagy nem akart, igyekezett elkerülni a Szakadék környékét, ezért ritkán lehetett itt embert látni. Mostanában már csak szerelmespárok jártak erre, azok is főleg éjszaka, amikor a mélységből gyönge, zöldes fény áradt, mintha ott lenn évszázadok óta rothadna valami. A fény tisztán láthatóvá tette a Szakadék egyenetlen peremét, mindenütt meghökkentően magas és buja volt a fű…

— Mit gondolsz, ha megépítjük majd a kormányozható léghajókat — szólalt meg hirtelen Selma —, merre indulunk el: fölfelé vagy le, ebbe a mélységbe?

— Miféle léghajókat? — kérdezte Andrej szórakozottan.

— Hogyhogy miféléket? — értetlenkedett Selma.

— Á, a léghajókat! — kapott észbe Andrej. — Lefelé. Természetesen lefelé, a Szakadékba.

A városlakók többsége körében, akik ledolgozták napi egy órájukat a Nagy Építkezésen, széles körben elfogadott nézet volt, hogy tulajdonképpen hatalmas gyár épül itt, amelyben kormányozható léghajók készülnek majd. Geigernek az volt az álláspontja, hogy egyelőre minden eszközzel támogatni kell ezt a vélekedést, anélkül azonban, hogy konkrétan megerősítenék.

— És miért lefelé? — kérdezte Selma.

— Tudod… próbálkoztunk léggömbök fölbocsátásával, emberek nélkül persze. De valami érthetetlen dolog történik velük ott fenn — megmagyarázhatatlan okból fölrobbannak. Még egy sem jutott egy kilométernél magasabbra.

— És lenn mi lehet, mit gondolsz?

Andrej vállat vont.

— Fogalmam sincs.

— Ó, te tudós tanácsos úr!

Selma fölvett a fűből egy ócska deszkadarabot, benne rozsdás, görbe szöggel, és lehajította a szakadékba.

— Remélem, valakit kupán talál ott lenn.

— Ne rendetlenkedj — mondta Andrej harag nélkül.

— Csakhogy én ilyen vagyok — vágta rá Selma. — Elfelejtetted?

Andrej lenézett rá.

— Nem, nem felejtettem el — mondta. — Ledöntselek a fűbe?

— Akarod?

— Akarom — felelte Selma.

Andrej körülnézett. Az egyik közeli romos épület tetején két sapkás alak üldögélt, fújta a füstöt, és lógatta a lábát. A ház mellett, egy szemétkupacon billegve, durván összeeszkábált háromláb álldogált, rajta ócska láncon öntöttvas faltörő lógott.

— Figyelnek — mondta Andrej. — Kár. Megkaptad volna a magadét, tanácsosné asszony.

— Rajta, kapd le a lábáról, mit húzod az időt?! — biztatták átható hangon a tetőről. — Te mamlasz!

Andrej úgy tett, mintha semmit sem hallana.

— Egyenesen hazamész? — kérdezte.

Selma az órájára nézett.

Be kell ugranom a fodrászhoz — mondta.

Andrejt hirtelen felkavaró, még sosem tapasztalt érzés fogta el. Váratlanul nagyon élesen tudatosult benne, hogy ő — tanácsos, az elnök személyi kancelláriájának felelős munkatársa, köztiszteletben álló ember, hogy felesége van, gyönyörű asszony, otthona van, gazdag, szép otthona, és hogy a felesége most fodrászhoz megy, mert estére vendégeket hívtak, nem közönséges ivászatra, hanem elegáns fogadásra, és a vendégek sem akárkik, hanem szolid, jelentős, fontos emberek, a legfontosabbak a Városban. Váratlanul átérezte tulajdon érett voltát, fontosságát, felelősségét vagy mit. Felnőtt, megállapodott, önálló, családos ember volt. Érett férfi, aki szilárdan áll a lábán. Csak a gyerekek hiányoztak — minden más a birtokában volt már, mint az igazi felnőtteknek…

— Jó napot kívánok, tanácsos úr — szólalt meg egy tiszteletteljes hang.

Andrej most vette észre, hogy kiértek az elhagyott negyedből. Bal felé ott húzódott a gránit mellvéd, lábuk alatt mintás betonburkolat váltotta föl a füvet, jobbra előttük ott fehérlett az Üvegház hatalmas tömege, és az út mellett feszesen kihúzva magát, két ujját egyensapkája ellenzőjéhez emelve a külső őrség kék egyenruháját viselő, takaros néger rendőr állt.

Andrej szórakozottan biccentett neki, és mentegetőzve Selmához fordult:

— Bocsáss meg, elgondolkodtam. Mit mondtál?

— Ne felejtsd el Rumért felhívni. Szükségem van egy emberre, nemcsak a szőnyeg miatt.

Bort kell hozni, italokat… Az ezredes a whiskyt szereti, Dolfus a sört… Talán egy egész ládával veszek…

— Jó. Emeljék csak föl a kvótát az elosztóban — mondta Andrej. — Csinálj estére burgundi sültet. Átküldjem Amáliát?

Az Üvegházhoz vezető elágazásnál váltak el. Selma továbbment, és Andrej elégedetten nézett utána, majd a nyugati bejáróhoz ballagott. Az épületet övező, betonlapokkal borított térség kihalt volt, csak az őrség kék egyenruhái látszottak itt-ott. A teret körülvevő, dús lombú fák alatt, mint mindig, most is ott nyüzsögtek a szájtáti újoncok — mohó pillantásokkal méregették a hatalom székhelyét —, a nyugdíjasok pedig botjukkal mutogatva magyaráztak nekik.

A bejárat előtt már ott állt Dolfus kocsija, a motorháztető, mint mindig, nyitva, előmeredt belőle a sofőr csillogó krómbőrbe burkolt hátsó fele. És ott bűzölgött egy mocskos, szemlátomást egyenesen a mocsarak közül érkezett teherautó, a plató oldaldeszkái fölött egy döglött tehén kékesvörös lábai látszottak. A dögöt legyek döngték körül. A teherautó gazdája, egy farmer a bejárati őrséggel hadakozott. A vita a jelek szerint jó ideje tarthatott: már az ügyeletes parancsnok is ott volt, meg három rendőr, és még kettő közeledett sietség nélkül ballagva a térről a kapuhoz fölvezető lépcsőkön.

A farmer valahogy ismerősnek tűnt Andrejnek: sovány és nyurga volt, mint a piszkafa, bajusza hosszan lelógott. Izzadság-, benzin- és alkoholszagot árasztott. Andrej felmutatta a belépőjét, és belépett az előcsarnokba, de közben még meghallotta, hogy a farmer azt követeli, engedjék személyesen Geiger elnökhöz, az őrök pedig azt próbálták megértetni vele, hogy ez itt a személyzeti bejárat, kerülje meg az épületet, és próbáljon szerencsét az ügyfélszolgálati irodán. A vita egyre hangosabb lett.

Andrej fölliftezett a negyedik emeletre, és belépett az ajtón, amelyen fekete-arany felirat hirdette: Az elnök személyes tudományos és technikai kancelláriája. Amint belépett, az ajtónál ülő küldöncök fölpattantak, és egyforma mozdulattal rejtették hátuk mögé füstölg cigarettájukat. A széles, fehér folyosón más nem volt, de az ajtók mögül — ugyanúgy, mint valamikor régen a szerkesztőségben — telefoncsöngés, diktálás, írógépek kattogása hallatszott. A kancelláriában teljes gőzzel folyt a munka. Andrej benyitott az A. Voronyin tanácsos feliratú ajtón, és belépett irodája előterébe.

Érkezésekor itt is fölálltak: Kehada, a geodéziai részleg kövér, mindig verejtékez vezetője; Vareikis, a személyzeti osztály apatikus, bánatos kinézetű, világos szemű főnöke; egy idegesen izgő-mozgó, öregedő asszonyság a pénzügyi részlegről meg egy ismeretlen, sportos külsejű fiatalember — alighanem bemutatásra váró újonc. Az ablaknál álló gépasztala mellől fürgén felpattant mosolygó személyi titkárnője, Amália.

— Jó napot, jó napot, uraim — köszönt hangosan Andrej, legszívélyesebb mosolyát felvillantva. — Elnézésüket kérem. Olyan zsúfoltak azok az átkozott buszok, hogy kénytelen voltam gyalog jönni az építkezéstől idáig…

Sorra parolázott mindenkivel: megszorongatta Kehada nyirkos tenyerét, Vareikis erőtlen mancsát, a pénzügyi asszonyság száraz, csontos kezét (Ez meg minek tolakodott ide? Mit akar tőlem?) és a mogorva ifjonc vasmarkát.

— Engedjük előre a hölgyet… — mondta. — Asszonyom, kérem. — (Ez a pénzügyi asszonyságnak szólt.) — Van valami sürgős dolog? — (Ezt Amáliától kérdezte halkan.) —

Köszönöm. — (Átvette afelé nyújtott borítékot, és kitárta dolgozószobája ajtaját.) — Fáradjon be, hölgyem.

Menet közben bontogatva a borítékot asztalához ment, és a papírba nézve a karosszék felé intett az asszonynak, majd ő is leült, maga elé téve a táviratot.

— Hallgatom önt.

Az asszonyság rázendített, Andrej pedig halvány mosollyal, figyelmesen hallgatta, közben ceruzájával a levélen dobolt. Már az első szavak után minden világos volt.

— Bocsásson meg — vágott közbe mintegy másfél perc után. — Értem önt. Tulajdonképpen nem szoktunk protekció alapján alkalmazni embereket. Ám az ön esete kétségkívül rendhagyó. Ha a lányát valóban annyira érdekli a kozmográfia, hogy már az iskolában önállóan foglalkozott vele… Kérem, hívja fel a személyzeti osztályvezetőmet. Beszélek vele.

— Felállt. — A fiatalok ilyen ambícióit nyilvánvalóan üdvözölni és minden eszközzel támogatni kell. — Az ajtóhoz kísérte az asszonyt. — Ez teljesen megfelel az új idők szellemének… Ne hálálkodjon nekem, asszonyom, csak a kötelességemet teljesítem. Minden jót…

Visszament az asztalhoz, és újraolvasta a levelet: “Az elnök 14.00 órára dolgozószobájában várja Voronyin tanácsost.” Ennyi. Milyen ügyben? Miért? Mit vigyen magával? Furcsa…

Lehet, hogy Fritzet egyszerűen elkapta a nosztalgia, és locsogni szeretne egy kicsit.

Tizennégy óra nulla nulla. Ez az ebédszünet ideje. Tehát az elnökkel ebédelünk… Kiszólt a belső vonalon:

— Amália, küldje be Kehadát.

Nyílt az ajtó, és belépett Kehada, maga után vonszolva a sportos ifjoncot.

— Tanácsos úr — kezdte már a küszöbön —, szeretném bemutatni önnek ezt a fiatalembert…

Douglas Katcher. Újonc, alig egy hónapja érkezett, és unalmas neki az egy helyben ülés.

— Azt mindannyian unjuk — nevette el magát Andrej. — Nagyon örülök, Katcher. Hová valósi? Melyik évből?

— Dallas, Texas állam — szólalt meg váratlanul mély basszus hangon az ifjonc, zavartan mosolyogva. — Hatvanháromból.

— Van valamilyen végzettsége?

— Csak az átlagos college. Azután sokat mászkáltam geológusokkal. Olajat kerestünk.

— Remek — mondta Andrej a ceruzájával játszva. — Éppen ez az, amire szükségünk van.

Talán nem tudja, Katcher, de meg szoktuk kérdezni: miért? Menekült? Vagy kalandot keresett? Vagy a Kísérlet keltette fel az érdeklődését?

Douglas Katcher összevonta szemöldökét, kezét ökölbe szorította, és az ablakra meredt.

— Úgy is mondhatnánk, hogy menekültem — motyogta.

— Agyonlőtték az elnöküket — magyarázta Kehada, zsebkendővel törölgetve arcát. —

Ráadásul éppen az ő városában…

— Szóval ezért — bólogatott megértőén Andrej. — És maga valahogyan gyanúba keveredett?

Az ifjonc fejét rázta, Kehada pedig tovább magyarázott:

— Nem, nem erről van szó. Ez hosszú história. Nagy réményéket fűztek ehhez az elnökhöz, afféle bálványképük volt… egyszóval lélektan.

— Átkozott ország — fakadt ki a fiú. — Rajtuk már semmi sem segít.

— Értem — bólogatott megértőén Andrej. — De bizonyára tudja, hogy a Kísérletet már nem ismerjük el?

A fiú megvonta széles vállát.

— Nekem mindegy. Tetszik itt. Csak nem vagyok képes egy helyben ülni. Unatkozom a Városban. Mister Kehada azt javasolta, jelentkezzem egy expedícióba.

— Kezdetnek Szón csoportjához akarom küldeni — mondta Kehada. — Erős legény, tapasztalata is van, és ön is tudja, milyen nehéz embert találni a dzsungelben' munkákra.

— Rendben — mondta Andrej. — Nagyon örülök, Katcher. Maga tetszik nekem. Remélem, nem kell csalódnom magában.

Katcher esetlenül bólintott, majd felállt. Példáját Kehada is követte.

— Még valami — folytatta Andrej, fölemelve ujját. — Figyelmeztetni szeretném, Katcher: a Városnak és az Üvegháznak az az érdeke, hogy maga továbbtanuljon. Nem közönséges végrehajtókra van szükségünk, azoknak bőviben vagyunk. Felkészült káderekből viszont hiány van. Meggyőződésem, hogy magából remek olajmérnök lehet. Milyen az indexe, Kehada?

— Nyolcvanhetes — vigyorgott Kehada.

— Na ugye? Teljes joggal megbízhatom magában…

— Majd igyekszem — morogta Douglas Katcher, és Kehadára nézett.

— Mi végeztünk — mondta Kehada.

— Én is — felelte Andrej. — Minden jót… És küldjék be Vareikist.

Mint mindig, Vareikis most is valahogy mintha részletekben nyomult volna be a szobába, folyamatosan körülpislogva. Szorosan becsukta maga mögött az ajtót, majd hangtalanul az asztalhoz osont és leült. A bánat még nyilvánvalóbban kiült az arcára, szája sarka legörbült.

— Mielőtt elfelejteném — mondta Andrej. — Itt járt ez az asszony a pénzügyi részlegről…

— Tudom — mondta halkan Vareikis. — A lánya.

— Igen. Nincs kifogásom az ügy ellen.

— Kehadához — nem is annyira kérdezte, mint inkább ki nyilvánította Vareikis.

— Nem, inkább a műszaki tervezésre.

— Jó — mondta Vareikis, és zakója belső zsebéből előhúzta a noteszét. — A nulla tizenhetes utasítás — mondta szinte súgva.

— Igen?

— Elvégeztük a soros szűrővizsgákat — mondta még mindig alig hallhatóan Vareikis. —

Nyolc munkatársnál regisztráltunk az előírt hetvenötnél alacsonyabb intelligenciahányadost.

— Hogyhogy hetvenöt? A szabályzat hatvanhetet ír elő.

— Az elnök személyes káderügyi kancelláriájának útmutatása szerint — Vareikis ajka alig mozdult — az elnök személyes tudományos és technikai kancelláriáján a munkatársak intelligenciaindexének határértéke hetvenöt…

— Szóval így — vakarta meg a tarkóját Andrej. — Hm… Végül is logikus.

— Azonkívül — folytatta Vareikis — a nyolc közül öten még a hatvanhetet sem érik el. Itt a névsor.

Andrej átvette, megnézte. Félig-meddig ismerős nevek, két férfi és hat nő…

— Már megbocsásson — mondta homlokát ráncolva. — Amália Torn… De hisz ez az én Amáliám! Miféle trükk ez?

— Ötvennyolc — mondta Vareikis.

— És legutóbb?

— Legutóbb én még nem voltam itt.

— De hát Amália titkárnő! — tiltakozott Andrej. — Az én titkárnőm, a személyi titkárnőm!

Vareikis csüggedten hallgatott. Andrej még egyszer végignézte a listát. Rasidov… Aha, az a geodéta… Valaki dicsérte. Vagy szidta?.. Tatyjana Posztnyik. Operátor. Á, az a fürtös hajú, kedves kis cserfes, volt valami ügye Kehadával… bár nem, az egy másik volt…

— Rendben — mondta. — Majd átnézem, és visszatérünk rá. Egyébként jó lenne, ha támpontokat kérne az illetékesektől az olyan beosztásokra vonatkozóan, mint a titkárn vagy az operátor, a kisegítő személyzet… Velük szemben mégsem támaszthatunk ugyanolyan követelményeket, mint a tudományos munkatársakkal szemben. Végül is kézbesítőket is foglalkoztatunk…

— Rendben — mondta Vareikis.

— Van még valami?

— Igen. A nulla nulla hármas utasítás.

Andrej a homlokát ráncolta.

— Nem emlékszem.

— A Kísérlet propagandája.

— Aha. És?

— Rendszeres jelzések érkeznek a következő személyekre vonatkozóan.

Vareikis egy másik papírlapot tett Andrej elé az asztalra. A listán mindössze három név szerepelt. Mindhárman férfiak. Mindhárman részlegvezetők. A legfontosabb részlegeké. A kozmográfiai, a társadalom-lélektani és a geodéziai részlegé. Suliivan, Butz és Kehada. Andrej ujjaival dobolt a listán. Szép kis slamasztika, gondolta. Már megint a képünkre másznak.

Egyébként, nyugalom. Ne feszítsük a húrt. Ezt a bunkót úgysem lehet semmivel meggyőzni, és még sokáig, nagyon sokáig kell vele együtt dolgoznom…

Kellemetlen — szólalt meg. — Nagyon kellemetlen. Gondolom, ellenőrizték az információt?

Nincs tévedés?

— Több irányból és többszörösen ellenőrzött információ — felelte színtelen hangon Vareikis. — Suliivan azt állítja, hogy a Város továbbra is a Kísérlet tárgya. Szavai szerint az Üvegház, még ha szándéka ellenére is, továbbra is a Kísérlet irányvonalát valósítja meg. Azt bizonygatja, hogy a Fordulat nem más, mint a Kísérlet egyik szakasza…

Bölcs szavak, gondolta Andrej. Izja ugyanezt mondja, és ez nagyon nem tetszik Fritznek.

Erre csak Izjának van joga, Sullivannek, szegénynek nincs.

— Kehada — folytatta Vareikis. — Beosztottai jelenlétében a Kísérlet feltételezett irányítóinak tudományos-technikai vívmányaiért lelkesedett. Lebecsüli az elnök és az elnöki tanács tevékenységének értékét. Kétszer is úgy minősítette ezt a tevékenységet, mint egerek csetepatéját egy üres cipősdobozban…

Andrej csukott szemmel hallgatta, vigyázott, hogy arcizma se ránduljon.

— Végezetül Butz. Ellenségesen nyilatkozik az elnök személyéről. Italos állapotban kijelentette a fennálló politikai rendszerről, hogy az a középszer uralma a kretének fölött.

Andrej nem állta meg, krákogott. A fene esne a nyelvükbe, gondolta dühösen, és eltolta maga elől a listát. Főnök létükre gyűjtik a parazsat a saját fejükre…

— És maga mindezt tudja — mondta Vareikisnek. — Magának minderről tudomása van…

Ezt nem kellett volna mondania. Ostobaság. Vareikis pislogás nélkül, szomorúan bámult az arcába.

— Remekül dolgozik, Vareikis — mondta Andrej. — Olyan biztonságban vagyok maga mellett, mintha bástya védene…Feltételezem, hogy ezt az információt — koppintott a listára —

már továbbította a szokásos csatornán.

— Ma fogom továbbítani — mondta Vareikis. — Kötelességem előzetesen tájékoztatni önt.

— Remek — mondta élénken Andrej. — Továbbítsa. — Összetűzte a két listát, és betette “Az elnök elé terjesztendő” feliratú, kék mappába. — Meglátjuk, hogyan dönt ez ügyben a mi Rumerünk…

— Miután nem első ízben érkezett hozzánk ilyen jellegű értesülés — mondta Vareikis —, feltételezésem szerint Rumer úr javasolni fogja ezen emberek eltávolítását a vezet posztokról.

Andrej Vareikisre nézett, de igyekezett pillantását valahová a háta mögé irányítani.

— Tegnap egy új film vetítésén voltam — mondta. — Pucérak és bossok a címe. Elfogadtuk, úgyhogy rövidesen a mozikba kerül. Azt javaslom, feltétlenül nézze meg. Arról szól…

Hosszasan és részletesen taglalta annak a szörnyűséges ocsmányságnak a cselekményét, amely valóban nagyon tetszett Fritznek, és nemcsak neki. Vareikis szó nélkül hallgatta, a legváratlanabb pillanatokban bólogatott, mint aki hirtelen észbe kap. A szokott levertségen és bánaton kívül más nem tükröződött az arcán. Látni való volt, hogy már régen elvesztette a fonalat, és egy szót sem ért az egészből. A csúcsponton, amikor Vareikisnek rá kellett döbbennie, hogy kénytelen lesz végighallgatni az egészet, Andrej váratlanul félbeszakította előadását, ásított, és azt mondta jóindulatúan:

— És így tovább, ebben a hangnemben. Feltétlenül nézze meg… Egyébként mi a véleménye a fiatal Katcherről?

Vareikis láthatóan felriadt gondolataiból.

— Katcher? Egyelőre az a benyomásom, hogy minden rendben vele.

— Nekem is — mondta Andrej. A telefonkagyló után nyúlt. — Van még valami elintéznivalója velem, Vareikis?

Vareikis fölállt.

— Nincs — mondta. — Távozhatok?

Andrej kegyesen bólintott, és beleszólt a kagylóba:

— Amália, vár még valaki?

— Ellisauer, tanácsos úr.

— Ki a csuda az az Ellisauer? — kérdezte Andrej, közben azt nézte, hogyan óvakodik ki az ajtón részletekben Vareikis.

— A szállítási osztály vezetőhelyettese. Az Akvamarin-téma ügyében.

— Várjon. Hozza be a postát.

Amália egy percen belül megjelent. Andrej közben nyújtózkodott, az izmait dörzsölgette.

Egész teste kellemesen sajgott az egyórai kemény lapátolás után, és ő, mint mindig, szórakozottan arra gondolt, lényegében milyen jó edzés ez annak, aki többnyire ülő életmódot folytat.

Amália becsukta maga mögött az ajtót, és magas cipősarkával kopogva a parkettán az asztalhoz ment, megállt Andrej mellett, és elé tette a levelezést tartalmazó dossziét. Andrej megszokott mozdulattal átölelte keskeny, kemény, hűvös selyembe burkolt csípőjét, megveregette hátsóját, a másik kezével kinyitotta az irattartót.

— No, nézzük, mi van itt — mondta jókedvűen.

Amália szinte olvadozott az érintésétől, levegőt is alig vett. Különös lány, és hűséges, mint egy kutya. Meg érti a dolgát. Andrej fölnézett rá. A lány arca, mint a gyöngédség pillanataiban mindig, sápadt és rémült volt, amikor pillantásuk találkozott, bizonytalanul Andrej nyakára tette keskeny, forró tenyerét. Ujjai reszkettek.

— Mi baj, kicsikém? — kérdezte Andrej gyengéden. — Van ebben a szemétdombban valami fontos? Vagy zárjuk be inkább az ajtót, és változtassunk testhelyzetet?

Kettejük közös nyelvén ez jelentette a szeretkezést a szőnyegen vagy a fotelban. Andrej nem tudta volna elmondani Amáliáról, milyen az ágyban — ágyban még sosem voltak együtt.

— Itt van a költségvetési előirányzat terve… — lehelte alig hallhatóan Amália. — Meg különféle beadványok… És személyes levelek, azokat nem bontottam föl…

— Nagyon jól tetted — mondta Andrej. — És ha egy szép nő írt nekem?

Elengedte a lányt, és Amália felsóhajtott.

— Ülj le — szólt rá Andrej. — Ne menj ki, gyorsan végzek.

Fogta az első, keze ügyébe eső levelet, felvágta a borítékot, átfutotta a levelet, elfintorodott. Jevszejenko operátor közölte közvetlen főnökéről, Kehadáról, hog “megjegyzéseket enged meg magának a vezetés és személyesen a tanácsos úr rovására”.

Andrej jól ismerte ezt a Jevszejenkót. Különös, ritka balszerencsés ember, bármibe fog, az balul üt ki. Andrejt korábban azzal képesztette el, hogy elismerően beszélt a negyvenkettes leningrádi napokról. “Akkor jó volt — mondta szinte nosztalgiával a hangjában. — Éltem, semmi gondom nem volt, ha meg kellett valami, hát szóltam a katonáknak, ők megszerezték…” Kapitányi rangig küzdötte föl magát, és az egész háború folyamán egyetlenegy embert ölt meg — a saját Politikai tisztjét. Bekerítésből törtek ki, és Jevszejenko észrevette, hogy a németek elfogták a politikai tisztet, és éppen a zsebét kutatják át.

Közéjük lőtt a bokorból, ahol lapult, megölte a foglyot, és elmenekült. Büszke volt erre a tettére: megkínozták volna a szerencsétlent. Most mit csináljon ezzel a hülyével? Ez már a hatodik följelentés, amit ír. És végül is nem Rumernek, nem Vareikisnek ír, hanem nekem.

Elképesztő lélektani manőver. Ha Vareikisnek vagy Rumernek jelenti, Kehadát felelősségre vonják. De én nem bántom, mindent tudok róla, de nem bántom, mert nagyra értékelem, és megbocsátok neki, ezt mindenki tudja. Az eredmény tehát az, hogy Jevszejenko végül is teljesítette állampolgári kötelességét, de nem ártott a másik embernek… Mégis micsoda szörnyeteg, bocsássa meg az Úr…

Andrej összegyűrte a levelet, és a szemétkosárba dobta. Fogta a következőt. A borítékon ismerősnek tűnt neki a jellegzetes kézírás. Feladó nem volt föltüntetve. A borítékban egyetlen lap volt, a szöveget gépelték — másolat volt, nem eredeti példány —, a feladó csak a nevét írta alá kézzel. Andrej elolvasta, és nem értett semmit, elolvasta még egyszer, elöntötte a hideg verejték, az órájára nézett. Felkapta a fehér telefon kagylóját, tárcsázott.

— Rumer tanácsost, azonnal! — ordította eltorzult hangon.

— Rumer tanácsos nem ér rá.

— Itt Voronyin tanácsos! Azt mondtam, azonnal!

— Elnézést, tanácsos úr. Rumer tanácsos az elnöknél van.

Andrej lecsapta a kagylót, és félrelökve a rémült Amáliát, az ajtóhoz rohant. Már megmarkolta a kilincset, amikor rádöbbent, hogy késő, már nem tehet semmit. Persze ha ez igaz. Ha nem valami őrült játék…

Lassan odament az ablakhoz, megkapaszkodott a széles, bársonnyal borított párkányban, és kinézett. A tér üres volt, mint mindig. Fel-feltűntek a kék egyenruhák, a fák árnyékában szájukat tátották a bámészkodók, egy sántikáló öregasszony gyerekkocsit tolt. A téren áthúzott egy autó. Andrej az ablakpárkányba kapaszkodva várt.

Amália mögé állt, megérintette a vállát.

— Mi történt? — kérdezte súgva.

— Menj innen! — szólt rá Andrej, hátra sem fordulva. — Ülj vissza a fotelba!

Amália eltűnt. Andrej megint az órájára nézett. Már egy perccel elmúlt a megadott időpont. Hát persze, gondolta. Ez nem lehet igaz. Ez csak valami hülye vicc. Vagy zsarolás…

Ebben a pillanatban a fák közül előtűnt és lassan elindult a téren keresztül egy ember. Ebből a magasságból és ilyen távolról egészen aprónak látszott, és Andrej nem ismert rá. Emlékei szerint az illető magas és sovány, ez meg itt súlyos volt, és mintha felpüffedt volna, és csak a legutolsó pillanatban jutott el Andrej tudatáig, hogy mitől. Szemét lecsukta, és hátralépett az ablaktól.

A téren rövid és visszhangos dörrenés hangzott fel. Az ablakkeretek megremegtek, valahol lenn pedig fülsértő üveg-csörömpölés hallatszott. Amália rémülten felsikoltott, a téren hisztériás hangzavar tört ki…

Egyik karjával a hozzá vagy talán inkább az ablakhoz rohanó Amáliát visszatartva Andrej erőt vett magán, kinyitotta a szemét, és kinézett. Ott, ahol az az ember állt, most sárgás füstoszlop gomolygott, a füsttől semmit sem lehetett látni.

Mindenfelől kék egyenruhák rohantak elő, távolabb, a fák alatt egyre nőtt a tömeg.

Minden elvégeztetett.

Andrej — nem érezve tulajdon lábát — visszament az asztalhoz, leült, és fölvette a levelet.

Ezen korcs világ valamennyi hatalmasának!

Gyűlölöm a hazugságot, de ez a ti igazságotok még a hazugságnál is rosszabb.

Kényelmes disznóóllá változtattátok a Várost, lakóit pedig jóllakott disznókká. Én nem akarok jóllakott disznó lenni, de disznópásztor sem, harmadik lehetőség pedig ebben a ti csámcsogó világotokban nem adatik. Igazságotok tudatában önelégültek és tehetségtelenek vagytok, pedig valamikor többen közületek igaz emberek voltak. Akadnak köztetek volt barátaim is, elsősorban hozzájuk fordulok. A szó nem hat rátok, hát megerősítem saját halálommal. Talán elszégyellitek magatokat, talán félni fogtok, de az is lehet, hogy csak kényelmetlenül érzitek majd magatokat az ólatokban. Ez minden, amiben még reménykedhetem. Az Úr legyen irgalmas hozzátok. Ezek nem az én szavaim, de készséggel aláírom őket — Danny Lee Géppel írt szöveg harmadik vagy negyedik példánya volt a levél, alatta kézírással ez állt: Kedves Voronyin, isten veled! Ma tizenhárom óra nulla nulla perckor fölrobbantom magam az Üvegház előtti téren. Ha a levelem nem késik el, végignézheted, de ne avatkozzatok bele — csak fölösleges áldozatok lennének. Volt barátod és volt újságod levelezési rovatának vezetője, Danny.

Andrej fölnézett, és meglátta Amáliát.

— Emlékszel Dannyre? — kérdezte. — Danny Lee, a levelezési rovatból…

Amália szótlanul bólintott, majd hirtelen rémület ült ki az arcára.

— Ez lehetetlen! — nyögte rekedten. — Nem igaz…

— Fölrobbantotta magát — mondta Andrej, nehezen formálva a szavakat. — Valószínűleg dinamitot kötött magára. A zakója alá.

— Miért? — kérdezte Amália. Ráharapott az ajkára, szeméből könnyek buggyantak ki, végigfolytak sápadt kis arcán, megültek az állán.

— Nem értem… — mondta Andrej tehetetlenül. — Semmit sem értek… — Gondolattalanul meredt a levélre. — Hiszen nemrég találkoztunk… Igaz, vitatkoztunk, veszekedtünk… —

Megint Amáliára nézett. — Talán eljött hozzám a fogadóórára? És lehet, hogy én nem fogadtam?

Amália arcát tenyerével eltakarva megrázta a fejét.

Andrejt hirtelen elöntötte a düh. Valójában nem is düh volt ez, inkább olyasféle vak ingerültség, amilyet ma a zuhanyozás után élt át az öltözőben. Hát mi a fene van itt?! Mi kell ezeknek még?! Mi hiányzik ennek a csőcseléknek? A hülye! Mit bizonyított ezzel az egésszel?

Nem akar disznó lenni, disznópásztor sem akar lenni… Unatkozik! Hát egyen meg a fene az unalmaddal együtt!

— Ne bőgj! — ordított rá Amáliára. — Törüld le a taknyod, és hordd el magad!

Ellökte maga elől a papírokat, felállt, és visszament az ablakhoz.

A téren hatalmas tömeg feketéllett. A tömeg közepén kék egyenruhák vettek körül egy üres, szürke területet, ahol fehér köpenyes emberek sürgölődtek. Egy mentőautó vijjogó szirénával próbált utat törni magának…

…Végül is mit bizonyítottál be? Hogy nem akarsz velünk élni? De miért kellett ezt bebizonyítani, és kinek? Hogy gyűlölsz minket? Ostobaság. Mi mindent megteszünk, amit kell. Nem a mi bűnünk, hogy ezek disznók. Disznók voltak már előttünk is, és utánunk is azok maradnak. Mi csak etethetjük és ruházhatjuk őket, megszabadíthatjuk a testi kínoktól, lelki kínjaik pedig születésüktől fogva nem voltak, nem is lehetnek. Talán keveset tettünk értük? Nézd meg, milyen lett a Város! Tisztaság, rend, a korábbi kuplerájnak nyoma sincs, zabálnivaló, amennyi beléjük fér, rongyok, amennyi csak tetszik, hamarosan lesz szórakozásuk is, csak egy kis időt adj — és mi más kell még nekik? És te, te mit csináltál? A mentősök most kaparják össze a beleidet az aszfaltról — hát ez maradt utánad… Nekünk meg dolgoznunk kell, és megint csak dolgoznunk, mozgatnunk ezt az egész gépezetet, mert amit eddig elértünk, az még csak a kezdet, mindezt meg is kell őrizni, barátom, és megőrizve gyarapítani… Mert a Földön talán nincs az emberek feje fölött sem isten, sem ördög, de itt van… Bűzös demokrata vagy, szent életű forradalmár…

De egyre maga előtt látta Dannyt, olyannak, amilyen legutóbbi találkozásukkor volt, egy vagy két hónappal korábban csonttá soványodva, elkínzottan, mintha beteg lenne, és mintha valami titkolt rettegés ülne szomorú, kialvatlan szemében, hallotta Danny szavait, amelyeket viharos és értelmetlen vitájuk végén mondott, már fölállva az asztal mellől, és néhány gyűrött bankót dobva az ezüstös fényű tálkára: “Uram isten, mivel dicsekszel itt előttem? A teli hasat emeled oltárra? Mi értelme? Degeszre tömni az embereket! Talán ez a feladat? Abban a nyomorult Dániában ezt már sok éve megoldották. Tegyük fel, nincs jogom, ahogy te fogalmaztál, mindenki nevében tépni a szám. De ha mindenki nem is, te meg én pontosan tudjuk, hogy az embereknek nem erre van szükségük, hogy egy valóban új világot így nem lehet felépíteni! Igazam van?!” “Hát hogy, a rohadt életbe, hogy lehet felépíteni?! Hogy?!” —

ordította Andrej, de Danny csak legyintett, és nem volt hajlandó folytatni a vitát.

Megszólalt a fehér telefon. Andrej kelletlenül visszament az asztalhoz, fölvette a kagylót.

— Andrej? Itt Geiger.

— Szervusz, Fritz.

— Ismerted?

— Igen.

— És mi a véleményed róla?

— Hisztériás — szűrte a szót Andrej a fogai közt. — Szemét alak.

Geiger hallgatott egy darabig.

— Kaptál tőle levelet?

— Igen.

— Furcsa ember — mondta Geiger. — Na, jól van. Kettőkor várlak.

Andrej letette a kagylót, de a telefon újra megszólalt. Selma hívta. Izgatott volt, A robbanás híre már eljutott a Fehér Udvarig, de útközben természetesen a felismerhetetlenségig eltorzult, és kitört a pánik.

— Senkinek semmi baja — nyugtatgatta Andrej. — Nem sérültem meg, Geiger sem, az Üvegház sem… Felhívtad Rumért?

— Mi köze ehhez Rumernek? — értetlenkedett Selma. — Ész nélkül rohantam ki a fodrásztól. Berontott Dolfusné holtsápadtan, még a vakolat is lehullott róla, és sikítozott, hogy merényletet követtek el Geiger ellen, a fél ház romba dőlt…

— Jó, jó — mondta Andrej türelmetlenül. — Erre most nincs időm.

— El tudod mondani, mi történt?

— Az az őrült… — Andrej észbe kapott. — Valami hülye robbanóanyagot vitt át a téren, és valószínűleg elejtette.

— Biztos, hogy nem merénylet? — faggatta makacsul Selma.

— Honnan tudnám? Ez Rumer dolga, én semmit sem tudok.

Selma belesóhajtott a kagylóba.

— Alighanem megint hazudsz, tanácsos úr — mondta, és bontotta a vonalat.

Andrej az asztalt megkerülve visszament az ablakhoz. A tömeg csaknem teljesen szétoszlott. Már sehol nem voltak az egészségügyiek, a mentőautó is eltűnt. Néhány rendőr fecskendőkkel mosta a betonban keletkezett, nem túl mély kráter környékét. És az öregasszony már visszafelé sántikálva tolta maga előtt a babakocsit. Elvégeztetett.

Andrej az ajtóhoz ment, kinézett az előszobába. Amália a helyén ült — szigorú, tökéletesen megközelíthetetlen arccal, ajka összepréselve —, ujjai a megszokott ördögi sebességgel táncoltak a billentyűkön, arcán nyoma sincs a sírásnak, semmiféle érzelemnek. Andrej gyengéden nézte. Derék lány, gondolta. Egy frászt neked, mondta gondolatban kárörvendve Vareikisnek. Inkább téged rúglak ki innen a fenébe… Valaki hirtelen eltakarta előle Amáliát.

Andrej fölnézett. A szállítmányozási osztály hihetetlenül magas vezetője, Ellisauer nézett le rá esdekelve.

— A, Ellisauer… — mondta Andrej. — Bocsásson meg, ma nem tudom fogadni. Kérem, jöjjön vissza holnap reggel.

Ellisauer szó nélkül meghajolt és kiment. Amália ceruzával és notesszel a kezében már készen állt.

— Tanácsos úr?

— Jöjjön be egy percre — mondta Andrej.

Visszament az asztalához, de abban a pillanatban megszólalt a telefon.

— Voronyin? — szólalt meg egy agyoncigarettázott orrhang.

— Itt Rumer. Mi újság?

— Minden rendben — felelte Andrej, és intett Amáliának, hogy várjon.

— A feleséged jól van?

— Jól, üdvözöl téged. Apropó, küldj át hozzá ma két embert a szolgáltatórészlegtől, segítségre van szüksége a ház körül…

— Kettőt? Rendben. Hová?

— Hívják fel, majd ő megmondja. Az lenne a legjobb, ha most mindjárt telefonálnának.

— Jó — mondta Rumer. — Elintézem. Nem biztos, hogy most rögtön, de elintézem… Tudod, ezzel a baromsággal kell most foglalkoznom. Ismered a hivatalos változatot?

— Honnan ismerném? — vágta rá dühösen Andrej.

— Nos, a helyzet a következő. Baleset történt. Robbanó anyag szállítása közben. A részletek kivizsgálása folyamatban van.

— Értem.

— Egy szállítómunkás vitte a robbanóanyagot… Valahova vitte… Részeg volt.

— Jól van, értem, értem — szólt közbe Andrej. — Jól van. Ügyes vagy.

— Aha — mondta Rumer. — Szóval megbotlott vagy… Nos, a részletek kivizsgálása folyamatban van. A vétkeseket megbüntetik. Az információs anyagot most sokszorosítják, majd megkapod. Még valami. Ugye te is kaptál levelet? Ki olvasta a tieid közül?

— Senki.

— És a titkárnőd?

— Megmondtam: senki. A nekem címzett leveleket mindig én bontom föl.

— Helyes — mondta Rumer elismerően. — Nagyon jó, hogy így intézed. Ha tudnád, egyeseknél mekkora kupleráj van a levelek körül… Aki arra jár, elolvassa. Szóval nálad senki sem olvasta. Ez jó. Helyezd biztonságba a levelet, dupla nullás titoknak számít. Mindjárt átmegy hozzád az egyik léhűtőm, add át neki, jó?

— Minek? — kérdezte Andrej.

Rumer kertelni kezdett.

— Hogyan is mondjam… — nyögdécselte. — Még szükség lehet rá… Ugye te ismerted?

— Kit?

— Hát ezt… — Rumer vihogott — ezt a szállítómunkást a robbanóanyaggal…

— Ismertem.

— Jól van, ezt nem tárgyaljuk ki telefonon, de az emberem majd föltesz neked néhány kérdést, válaszolj neki.

— Erre nincs időm — mondta Andrej dühösen. — Fritz magához rendelt.

— Öt perc az egész — siránkozott Rumer. — Nem kerül semmibe, igazán… Két kérdésre csak jut időd válaszolni…

— Jó, jó — mondta türelmetlenül Andrej. — Van még valami?

— Már átküldtem hozzád, mindjárt ott is lesz. Zwirik a neve, vezető adjutor…

— Rendben, túltárgyaltuk.

— Összesen két kérdés. Nem tart föl…

— Van még valami? — kérdezte megint Andrej.

— Nincs. Még a többi tanácsost is föl kell hívnom.

— Ne felejts el embereket küldeni Selmának.

— Nem felejtem el. Fölírtam. Viszlát.

Andrej letette a kagylót, és Amáliához fordult:

— Vésd az eszedbe: nem láttál és nem hallottál semmit.

Amália rémülten nézett rá, és némán az ablakra mutatott.

— Igen, arról beszélek — mondta Andrej. — Neveket nem tudsz, és egyáltalán fogalmad sincs arról, mi történt…

Nyílt az ajtó, és egy zavaróan ismerős, sápadt, vizenyős szemű figura dugta be a fejét.

— Várjon — szólt rá Andrej. — Majd hívom.

A fej eltűnt.

— Megértettél? — kérdezte Andrej. — Odakinn valami dörrent, de te semmit nem tudsz. A hivatalos magyarázat az, hogy egy részeg munkás robbanóanyagot vitt valahova a raktárból, a felelősöket keresik… Hol láttam ezt a pofát? — töprengett. — A neve is ismerős… Zwirik…

Zwirik…

— Miért tette? — kérdezte halkan Amália, és a szeme megint gyanúsan csillogott.

Andrej elfintorodott.

— Most ne beszéljünk erről. Majd máskor. Menj, küldd be azt a léhűtőt.