Vészbanyák

— Van refrén is?

— Arany, arany, arany, arany, arany — felelte Hwel.

— Kihagytál egy „arany”-at.

— Azt hiszem azért, mert nem vagyok elég rátermett a törpeségre.

— Alultermett kerti dísz — mondta Tamasján.

A beszívott levegő kis szisszenése hallatszott.

— Bocsánat — sietett mentegetőzni Tamasján. — Csak apa…

— Apádat nagyon régóta ismerem — válaszolta Hwel. — Jóban-rosszban, bár a rosszból átkozottul több jutott. Még mielőtt megszület… — tétovázott. — Nehéz idők jártak akkoriban — motyogta. — Szóval csak annyit mondok… nos, bizonyos dolgokat kiérdemel az ember.

— Igen. Sajnálom.

— Tudod, csak… — Hwel megtorpant egy sötét sikátor szájánál. — Nem hallottál valamit?

Behunyorogtak a sikátorba, ezzel ismét elárulva magukról, hogy újonnan jöttek a városban. A morporkiak nem kukkantanak be sötét sikátorokba, amikor fura zajokat hallanak. Ha négy küzdő alakot látnak, nem az az első, ösztönös reakciójuk, hogy bárkinek is segítségére siessenek, vagy legalábbis olyannak nem rohannak segélyére, aki láthatólag vesztésre áll valaki más csizmájának a boldogabbik végén. Azt sem kiáltják, hogy „Hé!” Mindenek fölött pedig nem lepődnek meg, amikor a támadók, ahelyett, hogy bűntudatosan elszaladnának, meglengetnek előttük egy kis kartonlapot.

— Mi ez? — tudakolta Tamasján.

— Egy bohóc! — válaszolta Hwel. — Rátámadtak egy bohócra!

— „Tolvajlási Engedély”? — hökkent meg Tamasján, a fény felé tartva a kártyát.

— Úgy van — mondta a három támadó vezére. — De arra ne számítsanak, hogy magukat is elintézzük, mert már útban vagyunk hazafelé.

— Bezony — erősítette meg egyik asszisztense. — Az izé, na, a kvóta.

— De meg is rugdosták!

— Á, nem nagyon. Nem annyira, hogy tényleges rugdosásnak lehessen nevezni.

— Inkább gyöngéd lábbal böködés, olyasmi — jegyezte meg a harmadik tolvaj.

— Legyünk méltányosak. Az átkozott fickó jó alaposan megöklözte Ront, nem igaz?

— Aha. Egyeseknek fogalma sincs a jó modorról.

— Nahát, ti szívtelen… — kezdte Hwel, de Tamasján intő kezét a fejére tette.

A fiú megfordította a kártyát. A hátoldalon ez állt:

— Úgy tűnik, rendben van — mondta vonakodva.

Hwel szünetet tartott az elkábult áldozat talpra állításának tevékenységében.

— Rendben van? — üvöltötte. — Kirabolni valakit?

— Természetesen adni fogunk neki elismervényt — közölte Fuscher. — Tényleg mázli, hogy mi találtunk rá elsőnek. Ebben az üzletágban egyes újonnan jöttéknek sejtelme sincs a tisztességről[19].

— Cápák — értett egyet az egyik unokaöccs.

— Mennyit loptak el? — firtatta Tamasján.

Fuscher kinyitotta a bohóc pénztárcáját, ami az övébe volt bedugva. Aztán elsápadt.

— Ó, basszuskulcs! — fakadt ki. Az Unokaöccsök köré gyűltek.

— Nem fogjuk simán megúszni, valahogy az az érzésem.

— Idén már másodszor, bácsikám.

Fuscher rámeredt az áldozatra.

— Hát honnan tudhattam volna? Nem tudhattam, vagy igen? Úgy értem, nézz rá, te mennyire számítanál a zsebében? Két rézbatkára, nem? Úgy értem, ha nem hazafelé tartottunk volna, nem is intéztük volna el. Az ember megpróbál szívességet tenni, és tessék, ez lesz belőle.

— Mér', mennyije van? — kérdezte Tamasján.

— Legalább száz ezüsttallérja van neki — nyögte Fuscher a tárcát lengetve. — Úgy értem, ez nem az én szintem. Nem ebbe az osztályba tartozom. Nem tudok mit kezdeni ennyi pénzzel. Az Ügyvédek Céhébe vagy valami hasonlóba kell tartozzon az ember, hogy ilyen sokat lophasson. Jócskán túl van a kvótámon, az tuti.

— Akkor adja neki vissza — tanácsolta Tamasján.

— De már kiállítottam neki egy elismervényt!

— Tudja, mindegyiken van szám — magyarázta a fiatalabbik unokaöccs. — A Céh ellenőrzi, afféle…

Hwel megragadta Tamasján kezét.

— Bocsássanak meg egy pillanatra — vetette oda a dühöngő tolvajnak, s elráncigálta a fiút a sikátor másik oldalára.

— Oké — mondta. — Ki őrült meg? Ők? Én? Te?

Tamasján elmagyarázta.

— Törvényes?

— Egy bizonyos mértékig. Lenyűgöző, nem? Egy fickó valami kocsmában mesélt nekem erről, ilyesmi.

— De túl sokat lopott?

— Úgy tűnik. Azt hiszem, a Céh nagyon szigorúan veszi az ilyesmit.

A köztük csüngő áldozat fölnyögött, valamint halkan csilingelt.

— Gondoskodj róla — utasította Tamasján. — Én meg eligazítom a dolgokat.

Visszament a tolvajokhoz, akik roppant aggodalmasnak látszottak.

— Ügyfelem úgy érzi — kezdte —, hogy a helyzet megoldható, amennyiben maguk visszaadják a pénzét.

— Jó-ó — felelte Fuscher, úgy közelítve meg az elképzelést, mintha az a világűr teremtésére vonatkozó vadonatúj elmélet lenne. — De a számlát, tudja, ki kell töltsük, időpont meg helyszín, aláírva meg minden…

— Ügyfelem úgy véli, hogy esetleg elrabolhatnának tőle, mondjuk azt, öt rezet — folytatta zökkenőmentesen Tamasján.

— Én átkozott legyek, ha… — kiáltotta a Bolond, aki kezdett magához térni.

— Ami magában foglal két rezet a fennálló díjszabásnak megfelelően, plusz három rezet költségekre, úgymint munkaidő, kiszállási díj…

— A bikacsök használati értékének csökkenése a kopásból kifolyólag — vetette közbe Fuscher.

— Pontosan.

— Roppant méltányos. Roppant méltányos — Fuscher Tamasján feje fölött a Bolondra nézett, aki mostanra teljesen magához tért, és nagyon dühös volt. — Roppant méltányos — mondta hangosan. — Államférfihoz illő. Nagyon lekötelez, igazán — lepillantott Tamasjánra. — Tehetünk esetleg valamit önért is, uram? — tette hozzá. — Csak egy szavába kerül. Kedvezményes ajánlatunk ebben az évszakban az STS[20]. Gyakorlatilag fájdalommentes, alig érezne valamit.

— Szinte föl se sértené a bőrét — tódította az idősebbik unokaöccs. — Plusz maga választhatja meg a végtagot.

— Úgy hiszem, e téren kiváló szolgáltatásban van részem — felelte Tamasján nyájasan.

— Ó! Nos. Akkor rendben. Semmi gond.

— Ami pusztán — folytatta Tamasján, amikor a tolvajok már elindulóban voltak — a jogi tanácsadás költségeinek kérdését hagyja hátra.

Az éjszaka csutkájának puha szürkesége lebegett Ankh-Morporkon keresztül. Tamasján és Hwel egy asztal két oldalán ültek és számoltak szállásukon.

— Három ezüsttallér és tizennyolc réz a nyereségünk, úgy számítom — közölte Tamasján.

— Döbbenetes volt — mondta a Bolond. — Úgy értem, az, hogy önként fölajánlották, hazamennek és még több pénzt is szereznek azután, hogy elmondta nekik azt a beszédet az emberi jogokról.

Még egy kis gyógyírt kent a fejére.

— És a legfiatalabb zokogni kezdett — fűzte hozzá. — Döbbenetes.

— Elmúlik — legyintett Hwel.

— Maga ugye törpe?

Hwel nem érezte úgy, hogy ezt letagadhatná.

— Merem állapítani, hogy maga meg Bolond — mondta.

— Úgy van. A csengettyűk miatt, igaz? — kérdezte fáradtan a Bolond, bordáit masszírozva.

— Igen, a csengettyűk miatt is — Tamasján elfintorodott, s megrúgta Hwelt az asztal alatt.

— Nos, nagyon hálás vagyok — jelentette ki a Bolond. Fölállt, és összerándult az arca. — Tényleg nagyon szeretném kimutatni a hálám — tette hozzá. — Van valahol erre egy nyitvatartó kocsma?

Tamasján csatlakozott hozzá az ablaknál, s végigmutatott az utca hosszán.

— Látja azokat a kocsmacégéreket?

— Igen. Hű! Százával vannak.

— Úgy van. Látja azt ott a végén a kék-fehér jellel?

— Igen. Azt hiszem.

— Nos, legjobb tudomásom szerint az az egyetlen errefelé, ami valaha is bezár.

— Akkor könyörgöm, hadd hívjam meg magukat egy italra. Ez a legkevesebb, amit tehetek — mondta idegesen a Bolond. — És biztos vagyok benne, hogy a csöppség szeretne valamit a gallérja alá dönteni.

Hwel megmarkolta az asztal szélét, s üvöltésre nyitotta száját.

És megállt.

Rámeredt a két alakra. Szája nyitva maradt.

Csattanással csukódott újra.

— Valami baj van? — tudakolta Tamasján.

Hwel másfelé nézett. Hosszú volt az éjszaka.

— A csalóka fény — motyogta. — És igenis rám férne egy ital — fűzte hozzá. — Egy állati jó hörpintés.

Tényleg, gondolta, minek kapálózzam ellene?

— Még az éneklésbe is beletörődöm — jelentette be.

— Mija kövkző szó?

— Zarany. Asszem.

— Á!

Hwel ingadozva pillogott a korsójába. Azt el lehet mondani a részegség javára, hogy megállítja az ihletözönt.

— És te kihagytad az „arany”-at — mondta.

— Hol? — firtatta Tamasján, aki a Bolond sipkáját viselte.

Hwel fontolóra vette.

— Úgy gondolom — válaszolta erősen összpontosítva —, hogy az „arany” meg az „arany” között volt. Súgy gondolom — újra a korsójába bámult. Üres volt, elborzasztó látvány. — Úgy gondolom — próbálkozott újra, végül föladta, s másképp fogalmazott — Úgy gondolom, hogy rám férne még egy ital.

— Most én állom a rundot, Szundi — jelentette be a Bolond. — Hahaha. Meg a tökmagot, tökmagok… Hahaha — megpróbált fölállni, és beverte a fejét.

A kocsma homályában tucatnyi bárdot markoltak szorosabban. Hwelnek az a része, ami józan volt és megrettenve látta, hogy a maradéka részeg, arra intette, hogy a homályon át integessen a rájuk meredő komor tekinteteknek.

— Tljessen renbevan — nyilatkozta a bár nagyjának és egészének. — Nem gondolta komolyan, ő naggyon mulasságos hogyíjják, idióta. Bolond. Naggyon mulasságos Bolond, a messzizéből.

— Lancréból — korrigálta a Bolond, s nehézkesen lezökkent a bárpultra.

— Úgyvan. Nagyon messze a hogyíjjáktól, úgy hangzik, mint valami szártöbetegség. Nem tuggya, hogy kell viselkedni. Nem ismer sok törpét.

— Hahaha — mondta a Bolond, megmarkolva saját fejét. — Ahonnét jövök, szűkében vagyunk az alacsony sorban élőknek.

Valaki megütögette Hwel vállát. Megfordult, s belenézett egy csontos, szőrös arcba egy vassisak alatt. A kérdéses törpe jelentőségteljes modorban föl-le dobálgatott egy hajítóbárdot.

— Meg kéne mondd a barátodnak, hogy egy kicsit kevésbé legyen mulatságos — javasolta. — Különben a démonokat fogja szórakoztatni a Pokolban!

Hwel rákancsított az alkohol gőzén keresztül.

— Te ki vagy? — kérdezte.

— Kapzsicsupor Mennydörgésroham — válaszolta a törpe, megdöngetve páncélos felsőtestét. — És én azt mondom…

Hwel közelebb hajolt.

— Hé, én ismerlek téged — mondta. — Van neked egy szépítőszer üzemed odalenn a Manóböjt Utcán. Múlt héten vettem tőled egy csomó arcfestéket…

A pánik kifejezése suhant át Mennydörgésroham arcán. — Hallgassel, hallgassel — suttogta.

— Úgy van, Elf Parfüm és Rúzs Csarnokok Kft. volt ráírva — folytatta boldogan Hwel.

— Naggyon jó cucc — szögezte le Tamasján, aki közben megpróbálta megakadályozni önmagát a lecsúszásban a keskeny padról. — Különösen a 19-es számú Hullazölded, apám esküszik, hogy az a legjobb. Első osztályú.

A törpe feszengve mérlegelte a bárdját.

— Nos, ööö — nyögte. — Ó. De. Igen. Nos, köszönöm. Csakis a legkiválóbb alapanyagok, jól jegyezzétek meg.

— Ezzel aprítod őket, mi? — jegyezte meg Hwel ártatlanul, a bárdra bökve. — Vagy ma este nem vagy munkában?

Mennydörgésroham tekintete elkomorodott, akár vihar előtt az időjárás.

— Hé, csak nem a színháztól vagytok?

— De biza — felelte Tamasján. — Vándorszínészek — kijavította magát. — Mostanában helybenjáró színészek. Haha. Most meg lecsúszó színészek.

A törpe leejtette a bárdját, s leült a padra, arca hirtelen ellágyult a lelkesedéstől.

— Ott voltam múlt héten — mesélte. — Átkozott jó volt, az bizony. Volt az a lány meg az a fickó, de a lányt hozzáadták ahhoz az öreghez, meg volt az a másik fickó, és azt mondták, a fiú meghalt, és a lány epekedett, és megmérgezte magát, de aztán kiderült, hogy ez a fickó valójában az a fickó, csak nem mondhatta el a lánynak, mert… — Mennydörgésroham megakadt, s kifújta az orrát. — Mindenki meghalt a végén — mondta. — Nagyon tragikus. Nyíltan megmondom, egész úton hazafelé zokogtam. Olyan sápadt volt a lány!

— 19-es meg egy réteg púder — világosította föl vidáman Tamasján. — Plusz egy kis szemfesték.

— He?

— Meg két zsebkendő az atlétában — tette hozzá.

— Mit beszél ez itt? — kérdezte a törpe, jobb szó híján, nagy általánosságban a jelenlevőktől.

Hwel belemosolygott a korsójába.

— Adj nekik egy kicsit Gretalina monológjából, fiú — sugallta.

— Jó.

Tamasján fölállt, beverte a fejét, leült, aztán, kompromisszumos megoldásképp, letérdelt a padlóra. Kezét összekulcsolta azon, ami, ha nem avatkozik be néhány kromoszóma vaktában, a keble lett volna.

— „Hazudsz, ki Nyárnak nevezed…” — kezdte.

Az egybesereglett törpék több percig csöndben hallgatták. Egyikük elejtette a bárdját, s a többiek zajosan csöndre intették.

— „…s olvadó hó. Istenek veled” — fejezte be Tamasján. — Kiissza az üvegcsét, összeesik a csipkés oromzat mögött, le a létrán, le a ruhával s be a Kettes Számú Komikus Őr mentéjébe, vár, belép balról. „Hé, mi van, jó…”

— Ennyi elég lesz — mondta halkan Hwel.

A törpék közül többen belezokogtak a sisakjukba. Orrfújás kórusa harsant.

Mennydörgésroham megtörölgette szemét páncélzsebkendőjével.

— Ez volt a legszomorúbb dolog, amit valaha is hallottam — jelentette ki.

Rámeredt Tamasjánra.

— Várjunk csak — bökte ki, amikor ráeszmélt a valóságra. — Ő férfi. Én piszkosul szerelembe estem azzal a lánnyal ott a színpadon — megböködte Hwelt. — Ő nem afféle elf, ugye?

— Abszolúte ember — felelte Hwel. — Ismerem az apját.

Megint erősen rámeredt a Bolondra, aki eltátott szájjal figyelte őket, s aztán visszanézett Tamasjánra.

Á, dehogy, gondolta. Véletlen.

— Ez színjátszás — közölte. — Egy jó színész akármi lehet, érted?

Érezte, hogy a Bolond szeme belefúródik rövid tarkójába.

— Igen, de nőnek öltözni, az kissé… — kezdte Mennydörgésroham kétségek közt.

Tamasján kibújt a cipőjéből, s letérdelt rá, ily módon hozva egy vonalba arcát a törpéével. Néhány másodpercig latolgatva nézegette, aztán átrendezte az arcvonásait.

És hirtelen két Mennydörgésroham volt ott. Igaz, az egyikük térdelt, s nyilvánvalóan előzőleg megborotválkozott.

— Hé, mi van, hé, mi van — mondta Tamasján a törpe hangján.

Ez a többi törpe szemében, akiknek komplikációmentes a humorérzéke, hahotára fakasztó viccnek számított. Amikor odagyülekeztek a páros köré, Hwel könnyed érintést érzett a vállán.

— Ti ketten a színháznál vagytok? — firtatta a Bolond, csaknem kijózanodva.

— Úgy van.

— Akkor ötszáz mérföldet tettem meg azért, hogy megtaláljalak titeket.

Most, miként Hwel írta volna színpadi utasításaiban, Ugyanaz Nap Később volt. A kopácsolás hangja, ahogy a Corong színház állványzatbölcsőjéből előemelkedett, átdörömbölt Hwel fején, ki a másik oldalra.

Vissza tudott emlékezni az ivásra, ebben biztos volt. És a törpék még számos rundot fizettek nekik, amikor Tamasján folytatta utánzásait. Aztán mind átmentek egy másik kocsmába, amit Mennydörgésroham jól ismert, aztán elmentek egy klaccsi fogd-és-viddbe, s onnantól az egész elmosódott…

Nem csinálta jól a gallér alá öntést. Az italból túl sok került ténylegesen a szájába.

A szája ízéből ítélve, az éjszaka valami nem szobatiszta teremtménye szintén telibe talált.

— Meg tudod tenni? — kérdezte Kedélyvámos.

Hwel megnyalta az ajkát, hogy megszabaduljon az íztől.

— Szerintem igen — nyilatkozta Tamasján. — Érdekesnek hangzott, ahogy elmesélte. Elvetemült király uralkodik gonosz boszorkányok segítségével. Viharok. Kísérteties erdők. A Tényleges Trónörökös Élet-Halál Küzdelemben. Villan a Tőr. Sikolyok, küszködések. Elvetemült király meghal. A Jó győzedelmeskedik. Harangzengés.

— A rózsaszirom záport el lehet intézni — tódította Kedélyvámos. — Ismerek egy pasast, aki gyakorlatilag önköltségi áron tudja beszerezni őket.

Mindketten Hwelre néztek, aki zsámolyán dobolt ujjaival. Mind a hárman úgy találták, hogy figyelmüket a zacskó pénz köti le, amit a Bolond adott Hwelnek. Már önmagában elegendő pénzt jelentett a Corong befejezéséhez. S szó esett arról, hogy még több fogja követni. Mecenatúra, az kell nekünk.

— Akkor hát meg fogod tenni, igaz? — tudakolta Kedélyvámos.

— Van benne egy bizonyos valami — ismerte el Hwel. — De… nem is tudom…

— Nem próbállak befolyásolni — jelentette ki Kedélyvámos. Mindhárom szempár visszafordult a pénzeszacskóhoz.

— Egy kissé gyanúsnak tűnik — értett egyet Tamasján. — Úgy értem, a Bolond eléggé rendes fickó. De ahogy elmesélte… nagyon fura. A szája mondta a szavakat, és a szeme valami mást mondott. És az volt a benyomásom, hogy sokkal jobban szeretné, ha a szemének hinnénk.

— Másrészt — vágott közbe Kedélyvámos sietősen. — Ugyan, mi kárt tehetne? A fizetség a fontos.

Hwel fölemelte fejét.

— Mi? — firtatta bambán.

— Azt mondtam, a fizetség a lényeg — mondta Kedélyvámos. Megint csönd támadt, eltekintve Hwel ujjbegyeinek dobolásától. A zacskónyi ezüst növekedni látszott. Valójában úgy tűnt, hogy betölti a szobát.

— A lényeg… — kezdte Kedély vámos szükségtelenül hangosan.

— Ahogy én látom… — kezdte Hwel.

Mindketten elhallgattak.

— Csak utánad. Bocsánat.

— Nem volt fontos. Csak folytasd.

— Azt akartam mondani, hogy mindenképp megengedhetjük magunknak a Corong fölépítését — közölte Hwel.

— Csak a vázat meg a színpadot — mutatta ki Kedélyvámos. — De nem a többit. Se a süllyesztő gépezetét, se a mennyből isteneket eregető masinát. Se a nagy forgószínpadot, se a szélgépet.

— Régen pompásan elboldogultunk mindezek nélkül — vetette ellen Hwel. — Emlékszel a régi szép időkre? Csak néhány deszkánk volt, meg egy kevés festett zsákvásznunk. De volt bennünk rengeteg lelkesedés. Ha szél kellett nekünk, magunknak kellett csinálnunk — egy darabig dobolt az ujjaival. — Na persze — tette hozzá csöndesen —, telnie kéne egy hullámoztató gépre. Egy kicsire. Van ez az ötletem a hajótörést szenvedő hajóról, egy szigetnél, ahol van ez a…

— Sajnálom — Kedélyvámos fejét rázta.

— De óriási közönségünk volt jónéhányszor! — fakadt ki Tamasján.

— Hogyne, fiam. Hogyne. De félkrajcárokkal fizetnek. A mesterek meg ezüstöt akarnak. Ha gazdag emberek… gazdagok — javította ki magát sietve — szerettünk volna lenni, akkor ácsnak kellett volna szülessünk — Kedélyvámos szorongva fészkelődött. — Máris többel tartozom Krizofrásznak, a Trollnak, mint amennyivel kellene.

A másik kettő rámeredt.

— Ő az, aki letépdesi az emberek végtagjait! — fakadt ki Tamasján.

— Mennyivel tartozol neki? — érdeklődött Hwel.

— A dolog rendben van — sietett válaszolni Kedélyvámos. — Nem vagyok hátralékban a kamatok fizetésével. Nagyjából.

— Jó, de mennyit akar?

— Egy kart meg egy lábat.

A törpe meg a fiú elborzadva bámultak rá.

— Hogy lehettél ennyire…

— Ti kettőtökért tettem! Tamasján jobb színpadot érdemel, nem akarja tönkretenni az egészségét ekhós szekéren alvással, meg hogy nincs otthona, és neked, kedves szerzőm, szükséged van az összes megfelelő dologra, amikkel rendelkezned kellene, mint például süllyesztők, meg… hullámoztató gépek, és így tovább. Ti beszéltetek rá, és azt gondoltam, igazuk van. Nem élet az, kinn az úton, napi két előadást lezavarni egy csapat földművesnek, s aztán körbejárni a kalappal, miféle jövő az ilyen? Azt gondoltam, hogy kell szerezzünk valahol egy helyet, kényelmes székekkel a nemességnek, olyan embereknek, akik nem hajigálnak paradicsomot a színpadra. Azt mondtam magamnak, fütyülök a kiadásokra. Csak azt akartam, hogy ti…

— Jól van, na, jól van, na! — kiáltotta Hwel. — Meg fogom írni!

— Én meg el fogom játszani — jelentette ki Tamasján.

— Jól jegyezzétek meg, hogy nem befolyásollak — mondta Kedélyvámos. — Saját választásotok.

Hwel összeráncolt homlokkal fixírozta az asztalt. El kellett ismerje, hogy vannak benne tetszetős elemek. A három boszorkány kiváló. Kettő nem lenne elég, négy túl sok. Beleárthatják maguk az emberiség sorsába, meg minden. Rengeteg füst meg zöldes fény. Az ember sokra mehet három boszorkánnyal. Meglepő, hogy korábban senki se gondolt erre.

— Szóval akkor megmondhatjuk ennek a Bolondnak, hogy megtesszük, igaz? — kérdezte Kedélyvámos, kezével a zacskó ezüstön.

És persze az ember el se ronthat egy jó vihart. És ott van a kísértetrutin, amit Kedélyvámos kivágott a Tőlem Csinálj, Amit Akarszból, mondván, hogy nem engedhetik meg maguknak a muszlint. És esetleg beletehetné a Halált is. Az ifjú Dáfíd piszkos jó Halált tudna alakítani, fehér arcfestékkel és telitalpú cipőben…

— Mit is mondott, milyen messziről jött? — firtatta.

— A Kostetőről — felelte a pénzeszsák. — Valami apró királyságból, amiről a kutya se hallott. Úgy hangzik, mint valami mellkaskór.

— Hónapokba telne odamenni.

— Én mindenképp menni szeretnék — jelentette be Tamasján. — Ott születtem.

Kedélyvámos a plafonra bámult. Hwel a padlóra. Bármi jobb volt, ebben a pillanatban, mint egymás arcára nézni.

— Ezt mondtátok — folytatta a fiú. — Amikor egy hegyi túrán jártatok, azt mondtátok.

— Igen, de nem emlékszem, hol — válaszolta Kedélyvámos. — Az összes kis hegyi város mind ugyanolyannak tűnt nekem. Több időt töltöttünk az ekhós szekerek folyókon áttaszigálásával meg meredekeken fölvonszolásával, mint amennyit valaha is a színpadon.

— Elvihetnék néhányat a fiatalabb legények közül és csinálhatnánk belőle egy igazi nyarat — javasolta Tamasján. — Előadhatnánk a régi kedvenceket. És még akkor is visszaérnénk Lélekhagyó Keddre. Te itt maradhatnál és felügyelhetnél a színházra, és mi visszajöhetnénk a Grandiózus Megnyitóra — rávigyorgott az apjára. — Jót tenne nekik — mondta furfangosan. — Mindig azt mondtad, hogy a fiatal legények némelyike nem tudja, milyen is az igazi színjátszó élet.

— Hwelnek még meg kell írnia a darabot — mutatta ki Kedélyvámos.

Hwel hallgatott. A nagy semmit bámulta. Egy idő múlva fél keze kotorászott a zekéjében, s előhúzott egy papírlapot, majd eltűnt az öve irányába, s előhalászott egy kicsiny, bedugaszolt tintásüveget meg egy csomó pennát.

Figyelték, ahogy a törpe anélkül, hogy egyszer is rájuk nézett volna, kisimította a papírt, kinyitotta a tintásüveget, belemártott egy tollhegyet, úgy tartotta lebegő pózban, mint amilyen a zsákmányára leső sólyomé, s aztán elkezdett írni.

Kedélyvámos odabiccentett Tamasjánnak.

Olyan halkan lépdelve, ahogy csak tudtak, kimentek a szobából.

A délután közepe felé fölvittek egy tálca ételt meg egy halom papírlapot.

A tálca még mindig ott állt uzsonnaidőben is. A papír eltűnt.

Néhány órával később a társulat egy arrajáró tagja jelentette, hogy hallott egy „Így nem működik! Pont fordítva van!” kiáltást, meg annak a zaját, amikor valamit keresztülhajítanak a szobán.

Vacsora körül Kedélyvámos hallotta, hogy a törpe további gyertyákra és friss pennákra vonatkozó kérelmet kiabál.

Tamasján megpróbált korán elaludni, de az álmot meggyilkolta a szomszédos szobából áthallatszó alkotó tevékenység nesze. Motyogások hallatszottak erkélyekről, és hogy vajon a világnak tényleg szüksége van-e hullámoztató gépekre. A többi méla csend volt, kivéve a tollak állhatatos kaparászását.

Végül álmodott Tamasján.

— Na már most. Most van mindenünk?

— Igen, Néne.

— Gyújtsd meg a tüzet, Magrat.

— Igen, Néne.

— Nagyszerű. Lássuk csak…

— Leírtam mindent, Néne.

— Nagyon szépen köszönöm, tudok olvasni, leányom. Na már most, mi is ez. „A mérgezett zsigereket, A katlanba, nosza, betedd,…” Mit akar ez jelenteni?

— Jászónunk disznót vágott tegnap, Eszme.

— Ez tökéletesen jó pacalnak tűnik nekem, Gytha. Megítélésem szerint legalább két kiadós étkezés kijönne belőle.

— Kérlek, Néne.

— Csak annyit mondhatok, bőven vannak Klaccsban éhező emberek, akik nem fintorgatnák az orruk ettől… Rendben van, rendben. „Maszlag, tuja, nadragulya, Lencse, búza, bagoly 'hu'-ja, Macskahere, az üst tele, Múmiavér kell még bele?” Mi történt a varanggyal?

— Kérlek, Néne. Lelassítod az egészet. Tudod, hogy Komámasszony ellenzett minden szükségtelen kegyetlenséget. A növényi fehérje tökéletesen elfogadható pótlék.

— Fölteszem, ez azt jelenti, hogy se gőte, se nádi kígyó?

— Úgy van, Néne.

— Vagy tigriskálmos?

— Íme.

— Mi a pokol ez, már elnézést a klaccsi kifejezésért?

— Tigriskálmos. Resőnk vette egy Külrészekből jött kalmártól.

— Biztos vagy benne?

— Resőnk külön megkérdezte, Eszme.

— Szerintem pont ugyanúgy néz ki, mint bármilyen kálmos. Ó, mindegy. „Szikra pattan, olthatatlan, Ég a munka, forr a katl…” MIÉRT nem forr a katlan, Magrat?

Tamasján borzongva ébredt föl. A szoba sötét volt. Kint néhány csillag fénye keresztülhatolt a város ködfelhőjén, s néha-néha betörők és útonállók füttyszava hallatszott, ahogy a szigorúan hivatalos ügyeik intézték.

A szomszéd szobában csönd honolt, de az ajtó alatt átszivárgott némi gyertyafény.

Visszabújt az ágyba.

A földuzzadt folyón túl a Bolond szintén fölébredt. A Bolondok Céhében szállt meg, kénytelenségből, mert a herceg nem adott neki pénzt semmi másra, s az elalvás különben is nehezen ment. A fagyos falak túl sok emléket idéztek föl. Ráadásul ha erősen fülelt, hallhatta az elfojtott zokogást és egyszer-egyszer nyöszörgést a diákok hálóterméből, amikor azok a szerencsétlenek rettegve elmélkedtek az előttük álló életről.

Belepüfölt a sziklakemény párnába, s görcsös álomba süllyedt. Talán álmodni.

— Ragacs meg ártás, igen. De azt nem írja, mennyire ragadjon és ártson.

— Pityergi Komámasszony javallata szerint egy keveset ki kell próbálni egy csésze hideg vízben, ahogy a tejkaramellát.

— Milyen kínos, hogy nem hoztunk magunkkal csészét, Magrat.

— Azt hiszem, folytatnunk kéne, Eszme. Mindjárt véget ér az éjszaka.

— Csak aztán ne engem hibáztassatok, ha nem fog tisztességesen működni a dolog ennyi az egész. Lássuk csak… „Majom szőre…” Kinél van majomszőr? Ó, köszönöm, Gytha, szerintem ez ugyan inkább macskaszőrnek látszik, de mindegy. „Majom szőre, mákony bőre”, hát ha ez igazi mákony, megeszem a kalapom, „répálé és csizma csőre”, aha, értem, föltételezem, egy kevéske humor…

— Légy szíves, siess!

— Jól van, na, jól van, na „Főjön, forrjon, hadd rotyogjon, Aztán hagyjuk, párolódjon.”

— Tudod mit, Eszme, nincs is olyan rossz íze.

— Nem szabad meginnod te hülye doyenné!

Tamasján nyársat nyelve fölült az ágyában. Megint ők voltak azok, ugyanazok az arcok, az idő és tér torzította pörlekedő hangok.

Még azután is, hogy kinézett az ablakon, ahol a friss napfény átözönlött a városon, hallani vélte a hangokat, a távolban morgolódva, mint egy múló vihar, elcsöndesedőben…

— Én a magam részéről nem hiszem el neki a csizma csőrét…

— Még mindig túl híg. Mit gondolsz, nem kéne beletegyünk egy kevés kukoricalisztet?

— Nem számít. A fiú vagy úton van, vagy nincs…

Fölkelt, s belemerítette arcát a mosdótálba.

Hwel szobájából hullámokban hömpölygött a csönd. Tamasján magára húzta ruháit, s kilökte az ajtót.

Úgy nézett ki, mintha havazott volna ott benn, nagy, nehéz pelyhekben, ami a szoba különféle sarkaiba hullottak. Hwel alacsony asztalánál ült, a szoba közepén, fejét egy halom papírra hajtva horkolt.

Tamasján lábujjhegyen átment a szobán, s találomra fölemelt egy gombóccá gyűrt lapot. Kisimította s elolvasta:

KIRÁLY: Na már most, csak ide leteszem a koronát erre a bokorra, és ti majd beszámoltok, hogy megpróbálta-e valaki megkaparintani, jó?

FILISZTEREK: Igen!

KIRÁLY: Na már most, ha meg tudnám találni a pacim…

(Az Első orgyilkos fölbukkan egy szikla mögött)

KÖZÖNSÉG: Mögötted!

(Az Első orgyilkos eltűnik)

KIRÁLY: Meg akarjátok viccelni a jó öreg Királykát, ti rosszcsont…

Volt ott egy csomó kihúzás meg egy nagy paca. Tamasján félredobta, s találomra kiválasztott egy másik gombócot.

KIRÁLY: Ez itt egy kacsa kés tőr, amit magam mögött mellett elől előtt látok, csőrével markolatával kezemre mutatva?

ELSŐ GYILKOS: Hitemre, nem az. Ó, bizony nem az!

MÁSODIK GYILKOS: Igazat szóla, felség. Ó, bizony az!

A papír gyűrődéseiből ítélve, ezt különösen nagy erővel vágták a falhoz. Hwel egyszer elmagyarázta Tamasjánnak az ihletekre vonatkozó elméletét, s a látvány alapján múlt éjjel csak úgy hózáporoztak.

Az alkotó folyamatba ily módon elnyert betekintéstől lenyűgözve Tamasján mégis kipróbált egy harmadik elvetett kísérletet:

KIRÁLYNŐ: Hitemre, nesz hallik kívül! Netántán férjuram az, hazatérőben! Gyorsan, be a gardróbba, s ne várjék tekegyelmed parancsszóra az távozáshoz!

GYILKOS: Frigyelj, de a szobalányodnál van a mamuszom!

SZOBALÁNY (kinyitja az ajtót): Az Érsek, felség.

PAP (az ágy alatt): Irgalmas Istenek! Nocsak-nocsak!

(Küllönfelle küszködések)

Tamasján bizonytalankodva eltöprengett, mik lehetnek valójában a küllönfelle küszködések, amiket Hwel mindig bebiggyesztett valahova a színpadi utasítások közé. Hwel nem volt hajlandó elárulni. Talán veszedelmes mélységekre utaltak, esetleg a légnyomás hiányára.

Az asztal felé oldalgott, nagyon óvatosan kihúzta a papírnyalábot az alvó törpe feje alól, s helyére gyöngéden egy párnát csúsztatott.

A legfölső íven ezt olvasta:

Verenc Felmet Kisistenek Előestéje Kések Tőrök Királyok Éjszakája, írta Hwel Kedélyvámos Társulatából Vígjáték Tragédia Nyolc Öt Hat Három Kilenc Felvonásban.

Szereplők:

Felmet, Egy Jó Király

Verenc, Egy Rossz Király

Mállavix, Eggy Gonosz Boszorka

Og, Eggy Hasonlóan Gonosz

Bozorka Magerat, Eggy Sziréna…

Tamasján szeme végigszaladt a lapon.

Helyszín: Egy Nappali Szoba Halyó a Tengeren Ucca Pszeudopoliszban Kopár Fenyér. Jő Három Boszorkány…

A fiú olvasott egy darabig, aztán hátralapozott az utolsó oldalra.

Úrinép, minket táncolni, dalolni hagyjanak, és a királynak jó egészséget kívánjanak (Mindenki távozik, lalalát énekelve, stb. Rózsaszirom záporozik. Harangok zengenek. Istenek ereszkednek alá az egekből, démonok emelkednek elő a poklokból, sok hűhó a forgószínpaddal, stb.) Vége.

Hwel horkolt.

Álmaiban istenek emelkedtek és hanyatlottak, csalafinta furfanggal hajók mozogtak zsákvászon óceánokon, képek ugrottak, összefolytak s villózó képsorrá váltak, emberek röpültek géppel, gép nélkül, óriási illúzióhajók csatáztak egymással képzeletbeli egeken, szétváltak a tengerek, nőket fűrészeltek ketté, ezernyi különleges effektus szakértő vihogott és zagyvált. Mindezen átrohant, kétségbeesetten széttárt karral, tudván tudva, hogy ebből egy se létezik valójában, s nem is fog soha, s semmi mása nincs néhány négyzetöl deszkán, valamicske zsákvásznon, és némi festéken kívül, amivel az agyát megszálló, csalogató képeket tőrbe ejthetné.

Csak álmainkban vagyunk szabadok. Az idő többi részében szükségünk van a munkabérre.

— Jó darab — ismerte el Kedélyvámos —, eltekintve a kísértettől.

— A kísértet marad — közölte Hwel dacosan.

— De a nézők mindig gúnykacagnak és mindenfélét hajigálnak. Különben is, tudod jól, milyen nehéz kiporolni azt a rengeteg krétaport a jelmezekből.

— A kísértet marad. Drámai szükségszerűség.

— Azt állítottad, hogy drámai szükségszerűség volt a legutóbbi darabban.

— És az is volt.

— Meg a Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-ban, meg az Egy Ankh-i Varázsló-ban, meg az összes többiben.

— Szeretem a kísérteteket.

Oldalra húzódva álltak, s szemlélték ahogy a törpe kézművesek összeszerelték a hullámoztató gépet. Féltucat hosszú tengelyből állt, amelyeket bonyolult kék és zöld és fehér árnyalatokra festett zsákvászon csigavonalak fedtek, a színpad teljes szélességében elnyúlva. Fogaskerekek és végtelen szíjak összeállítása vezetett a kulisszák mögötti taposómalomhoz. Amikor a spirálok mind egyszerre forogtak, a gyenge gyomrú emberek el kellett forduljanak.

— Tengeri ütközetek — lehelte Hwel. — Hajótörések. Tritonok. Kalózok!

— Nyikorgó csapágyak, fiacskám — nyögte Kedélyvámos, súlyát áthelyezve botjára. — Karbantartási költségek. Túlóra.

— Tényleg rettentően… komplikáltnak látszik — értett egyet Hwel. — Ki tervezte?

— Egy őrült fickó a Dörzsölt Feltalálók Útjáról — válaszolta Kedélyvámos. — Leonardo da Chirm. Valójában festőművész. Az ilyesmit csak hobbiból csinálja. Történetesen fülembe jutott, hogy hónapok óta dolgozik ezen. Csak gyorsan lecsaptam rá, amikor kisült, hogy nem tud vele repülni.

Figyelték a műhullámok forgását.

— Mindenképp menni akarsz? — kérdezte végül Kedélyvámos.

— Igen. Tamasján még mindig vadóc egy cseppet. Szüksége van egy érettebb főre a közelben.

— Hiányozni fogsz nekem, fiacskám. Nyíltan megmondom. Úgy tekintelek, mintha fiam lennél. Pontosan hány éves is vagy? Sose mondtad.

— Százkettő.

Kedélyvámos komoran biccentett. Ő maga hatvan volt, s a csúza folyton alájátszott.

— Hát akkor úgy tekintelek, mintha apám lennél — mondta.

— A végén még kiegyenlítődik — jegyezte meg Hwel bátortalanul. — Fele olyan magas, kétszer olyan idős. Azt mondhatni, hogy összátlagban mi körülbelül ugyanolyan időhosszig élünk, mint az emberek.

A pénzember fölsóhajtott.

— Nos, tény az, hogy nem is tudom, mit fogok kezdeni, ha Tamasján meg te nem lesztek itt.

— Csak a nyár végéig leszünk el, és a fiúk közül sokan itt maradnak. Igazából főképp csak a növendékek jönnek. Te magad mondtad, hogy hasznos tapasztalat lesz.

Kedélyvámos boldogtalannak tűnt, és a féligkész színház fagyos levegőjében a szokásosnál jóval kisebbnek, mint a léggömb két héttel a buli után. Zaklatottan böködött némi faforgácsot a botjával.

— Megöregedtünk, Hwel mester. Legalábbis — javította ki magát —, én megöregedtem s te öregebb lettél. Mindig meghallgattuk az éjféli gongot.

— Aha. Nem akarod, hogy elmenjen a fiú, mi?

— Eleinte teljes mértékben pártoltam. Tudod te is. Aztán eszembe jutott, ez a végzet ujja. Pont amikor minden megy, mint a karikacsapás, mindig belenyúl a végzet átkozott ujja. Úgy értem, onnan való a fiú. Valahonnan odafönnről, a hegyekből. Most visszaszólítja a sors. Soha többé nem fogom látni.

— Csak a nyár végéig…

Kedélyvámos föltartotta a kezét.

— Ne szakíts félbe. Pont elkaptam a megfelelő drámai hangvételt.

— Bocsánat.

Csitt-csatt, fricskázta a bot a forgácsokat, fölpöccintve őket a levegőbe.

— Úgy értem, tudod, hogy nem vér a véremből, hús a húsomból.

— De mégis a te fiad — jelentette ki Hwel. — Ez az egész öröklődés biznisz messze nem olyan meghatározó, mint amilyennek földicsérik.

— Szép tőled, hogy ezt mondod.

— Komolyan beszélek. Nézz csak rám. Nem lenne szabad színdarabokat írjak. A törpéknek még az se dolga, hogy olvasni tudjanak. Én a helyedben nem aggódnék túlságosan a végzet miatt. Nekem az volt a végzetem, hogy bányász legyek. Az esetek felében Végzet eltolja a dolgokat.

— De azt mondtad, hogy hasonlít arra a Bolond személyre. Bár ami azt illeti, magam nem vettem észre.

— Megfelelő fényviszonyok kellenek hozzá.

— Lehet benne valami végzet, munkálkodóban.

Hwel vállat vont. Tudta, hogy Végzet fura. Nem lehet megbízni benne. Gyakran még látni se lehet. És amikor azt hiszed, most aztán sarokba szorítottad, kiderül, hogy valami más — véletlen, esetleg, vagy gondviselés. Bezárod az ajtód, hogy kizárd, s végig ott áll a hátad mögött. Aztán, pont amikor azt hiszed, hogy elkaptad és szaván fogod, üres a markod, s ő elsétál.

Hwel sokszor használta a végzetet. Eszközként a darabjaiban még egy kísértetnél is jobb volt. Egy csipetnyi végzetnél semmi sem alkalmasabb a jó öreg cselekmény továbbgördítéséhez. De nagy hiba azt gondolni, hogy rátapinthatsz az alakulására. És ha azt hiszed, hogy irányítható…

Mállotviksz Néne ingerülten kancsított Ogg Ángyi kristálygömbjébe. Nem volt különösebben jó, lévén, hogy valójában hálóbólya volt zöldes üvegből, amit Ángyi egyik fia hozott haza tengerparti külrészekből. Mindent eltorzított, beleértve, Néne úgy gyanította, az igazságot is.

— Határozottan úgy néz ki, hogy útban van — jegyezte meg végül. — Szekéren.

— Egy tüzes, fehér paripa nagyobb sikert aratott volna — morogta Ogg Ángyi. — Tudjátok. Fölcsótározva, meg minden.

— Van neki varázskardja? — nyújtogatta nyakát Magrat, hogy jobban lásson.

Mállotviksz Néne hátradőlt.

— Szégyellhetitek magatok, mind a ketten — mondta. — Megáll az eszem… varázslovak, tüzes kardok. Úgy bámészkodtok, akár két fejőlány.

— Egy varázskard igenis fontos — jelentette ki Magrat. — Kell legyen olyanja az embernek. Készíthetnénk neki egyet — tette hozzá sóváran. — Istennyila vasból. Van arra egy bűvigém. Fogsz egy kevés meteorvasat — bizonytalankodott egy kicsit. — Aztán kardot csinálsz belőle.

— Köszönöm, nem kérek az ilyen ósdi dolgokból — hárította el Néne. — Napokig várhatsz az átkozott izékre, míg végre becsapódnak, s akkor hajszál híján leszakítják a karod!

— Meg egy szamóca alakú anyajegy — említette Ogg Ángyi, oda se fütyülve a közbeszólásra.

A másik kettő várakozásteljesen pillantott rá.

— Egy szamóca alakú anyajegy — ismételte meg. — Egyike azoknak a dolgoknak, amik elengedhetetlenül szükségesek, ha királyfi vagy, és jössz igényt tartani a királyságodra. Erről ismer rád mindenki. Na persze, fogalmam sincs, honnan tudják, hogy szamóca kell legyen.

— Ki nem állhatom a szamócát — jegyezte meg tétován Néne, megint a kristályt vizsgálgatva.

Repedt, zöld, néhai homároktól szagló mélyén, egy parányi Tamasján megpuszilta szüleit, egyesekkel kezet rázott, megölelte a társulat többi tagját, s fölmászott az első ekhós szekérre.

Valahogy működnie kellett, mondta magának Néne. Másként nem jönne ide, nem igaz? Az összes többi bizonyára hű társainak megbízható csapata. Elvégre, puszta józan ész, ötszáz mérföldet kell jönnie veszélyes vidékeken, akármi is megeshet.

Merem állítani, hogy a páncél meg a kardok a szekérponyva alatt vannak.

Észlelt magában egy csöpp kételyt, s nekilátott, hogy tüstént elfojtsa. Magától értetődik, hogy semmi egyéb oka nem lehet idejönni. Tökéletesen jól végeztük el a varázslatot. Kivéve a hozzávalókat. Meg a vers zömét. És valószínűleg nem az alkalmatos időben. És Gytha hazavitte a nagy részét a macskának, ami semmiképp se lehet helyes.

De a fiú úton van. Amin nem lehet változtatni, abba bele kell törődni.

— Az lesz a legjobb, ha letakarod, amikor végeztél, Eszme — javasolta Ángyi. — Mindig aggaszt, hogy valaki majd jól megnéz magának, amikor épp fürdők.

— A fiú úton van — szólalt meg Néne annyi elégedettséggel a hangjában, hogy azzal gabonát lehetett volna őrölni. Rádobta a fekete bársonyzsákot a gömbre.

— Hosszú az út — mutatott rá Ángyi. — Sok minden téríthet egy férfit tévútra a ruha és a bugyi közt. Lehetnek arra banditák.

— Majd mi vigyázunk rá — biztosította Néne.

— Az nem helyes. Ha király akar lenni, akkor neki magának kellene megharcolnia a saját harcait — szögezte le Magrat.

— Nem akarjuk, hogy vesztegesse az erejét — válaszolta kimérten Ángyi. — Azt akarjuk, hogy friss legyen és üde, amikor ideér.

— És aztán, remélem, hagyni fogjuk, hogy a maga módján vívja meg a csatáit — figyelmeztetett Magrat.

Néne hivatalos modorban összecsapta kezét.

— Úgy van — jelentette ki. — Föltéve, hogy láthatólag győzésre áll.

Ogg Ángyi házában zajlott a találkozó. Magrat ürügyet talált rá, hogy Néne napkelte körüli távozása után még maradhasson, állítólagosan segíteni Ángyinak a rendrakásban.

— Mi történt a be nem avatkozással? — tudakolta.

— Hogy érted?

— Tudod jól, Ángyi.

— Ez nem igazi beavatkozás — válaszolta Ángyi feszélyezetten. — Csak a dolgok előmozdítása.

— Ezt magad se gondolhatod komolyan!

Ángyi leült, s feszengve babrált egy párnát.

— Nos, tudod, ez az egész be nem avatkozási politika szép és jó, amikor a dolgok normális mederben folynak — mondta. — Könnyű nem beavatkozni, amikor nem muszáj. Meg aztán gondolnom kell a családomra. Jászónunk már kétszer verekedésbe keveredett amiatt, amit az emberek beszélnek. Sománkat kidobták a hadseregből. Ahogy én látom a dolgot, amikor trónra segítjük az új királyt, tartozni fog nekünk egy-két szívességgel. Az úgy méltányos.

— De még múlt héten is azt mondtad… — Magrat szava elakadt, döbbenten ettől a pragmatikus megnyilatkozástól.

— Egy hét hosszú idő a mágiában — jelentette ki Ángyi. — Hogy mást ne mondjak, tizenöt év. Különben is, Eszme eltökélte magát, s semmi kedvem leállítani.

— Szóval azt mondod — firtatta Magrat fagyosan —, hogy ez a „be nem avatkozás” dolog olyan, mintha megesküdnél, sose fogsz úszni. Semmilyen körülmények közt nem szeged meg, kivéve, ha történetesen vízben találod magad?

— Jobb, mint megfulladni — felelte Ángyi.

Fölnyúlt, s levett a kandallópárkányról egy kisebb kátránygödörre emlékeztető agyagpipát. Meggyújtotta egy fidibusszal a kialvó tűzről, mialatt Csöves figyelmesen szemlélte őt a párnájáról.

Magrat szórakozottan leemelte a csuklyát a kristálygömbről, és belebámult.

— Azt hiszem — jegyezte meg —, hogy sosem fogom fölfogni, mi is a boszorkánymesterség. Amikor már kezdem azt hinni, értem, megváltozik.

— Mi is csak emberek volnánk — fujt Ángyi kékes füstfelhőt a kémény felé. — Mindenki az.

— Kölcsönvehetem a kristályt? — kérdezte váratlanul Magrat.

— Csak tessék — felelte Ángyi. Magrat hátára vigyorgott. — Összevesztél az udvarlóddal?

— Nem tudom, miről beszélsz.

— Hetek óta nem láttam erre.

— Ó, a herceg elküldte őt, hogy… — Magrat elhallgatott, aztán folytatta. — Elküldte őt valamiért. Nem mintha izgatna, akar így, akár úgy.

— Értem én. Feltétlen vidd el a gömböt.

Magrat örült, hogy végre hazaért. Ugyan senki sem jár a fenyéren éjszaka, de az utóbbi két hónapban a dolgok határozottan rosszabbra fordultak. A boszorkányokat illető általános gyanakvás tetejébe, derengeni kezdett annak a néhány lancrei embernek, akiknek bármiféle kapcsolata volt a külvilággal, hogy a) vagy több dolog történt, mint amennyiről korábban valaha összesen hallottak, vagy b) az idő kizökkent. Ezt nem volt könnyű bizonyítani[21], de az a pár kalmár, aki a tél múltával átkelt a hegyi ösvényeken, jóval idősebbnek látszott annál, amilyennek lennie kellett volna. A Kostetőn mindig lehet számítani többé-kevésbé tisztázatlan történésekre a magas mágikus potenciál miatt, ám első ízben fordult elő több év eltűnése egyetlen éjszaka leforgása alatt.

Bezárta az ajtót, becsukta a zsalukat, s gondosan a konyhaasztalra helyezte a zöld üveggömböt.

Összpontosított…

A Bolond szunyókált az egyenletes, óránkénti kétmérföldes sebességgel Ankh-on fölfelé haladó folyami bárka kátrányos ponyvája alatt. Ez nem valami izgalmas közlekedésmód, de végül eljuttat úticélodhoz.

Úgy tűnt, meglehetős biztonságban van, de álmában összevissza hánykolódott.

Magrat eltűnődött, milyen lehet, ha egész életedben azt csinálod, amit nem is akarsz. Mintha halott lennél, gondolta, csak rosszabb, annak okán, mert életben vagy, hogy szenvedhess.

Gyöngének tartotta a Bolondot, aki rossz befolyás alatt áll, s égető szüksége lenne némi gerincre. S vágyott arra, hogy visszaérjen, azért, hogy végre alig várhassa, hogy soha többé ne lássa.

Hosszú, forró nyár volt.

Nem kapkodták el a dolgokat. Jó sok föld terült el Ankh-Morpork és a Kostető között. Ráadásul, Hwel el kellett ismerje, jó mulatság volt. A mulatság nem olyan szó, amivel a törpék általában meghitt viszonyban lennének.

A Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-t jól fogadták. Mindig nagy sikere volt. A növendékek fölülmúlták önmaguk. Elfelejtettek egyes sorokat s vicceket gyártottak; Sto Latban a Gretalina és Mellius teljes harmadik fölvonását A Varázslóháborúk második felvonásának háttérfüggönye előtt adták elő, de láthatólag senki se vette észre, hogy a történelem legmegrázóbb szerelmi jelenetét az egész kontinensen átsöprő hullám díszletével játsszák el. Lehet, hogy azért, mert Tamasján alakította Gretalinát. A hatás olyannyira elképesztően lenyűgöző volt, hogy Hwel rávette, a következő előadóteremben, már amennyiben az aznapra kibérelt pajtára alkalmazni lehet ezt a szót, cseréljen szerepet, s a hatásban még mindig több nyűg volt, mint amennyit egy ménesgazda életében lát, pedig akkor Gretalinát az ifjú Kökéndi játszotta, aki kissé bamba volt, hajlamos a dadogásra, s csak remélni lehetett, hogy pattanásai egyszer majd elmúlnak.

Másnap, valami nevesincs faluban a végtelen káposztatenger közepén, Hwel megengedte Tamasjánnak, hogy eljátssza Vén Maszklint a Tőlem Csinálj, Amit Akarsz-ból, egy olyan szerepet, amiben Kedélyvámos mindig nagyot alakított. Az ember nem hagyhatja, hogy olyan valaki játssza el, aki még nincs negyven éves, hacsak nem akarja egy Vén Maszklint festett ráncokkal meg párnával a zekéje alatt.

Hwel nem tartotta magát öregnek. Az apja kétszáz évesen még mindig napi három tonna ércet bányászott ki.

Most öregnek érezte magát. Nézte, ahogy Tamasján lesántikál a színpadról, s egy tünékeny pillanatig tudta, milyen kövér, borissza öregembernek lenni, avítt harcokban hadakozni, amelyekkel már senki nem törődik többé, rettegve a lezuhanástól az ókorba makacsul megkapaszkodni a kései középkor meredélyén, de csak fél kézzel, mert a másik fityiszt mutat a Halálnak. Minderről természetesen tudomása volt, amikor megírta ezt a részt. De nem tudta.

Úgy tűnt, hogy ugyanez a mágia nem hatja át az új darabot. Kipróbálták néhányszor, csak hogy lássák, hogy megy. A közönség figyelmesen nézte, s hazament. Még csak azzal sem fáradt, hogy bármit is hozzájuk vágjon. Nem arról volt szó, hogy rossznak ítélték. Egyszerűen semmibe vették.

De hát benne volt az összes hozzávaló, nem? A hagyomány telis-teli olyan néppel, akik jó okkal látták el gonosz uralkodók baját. A boszorkányok mindig kasszasikert hoznak. A Halál megjelenése különösen nagyszerű volt, néhány igazán remek verssorral. Keverd össze mindet… s úgy látszik, megsemmisítik egymást, a színpadot két óráig betöltő puszta unalommá válnak.

Késő éjjel, amikor a szereposztás már aludt, Hwel fönn ült az egyik szekéren, s lázasan újraírta. Átrendezte a jeleneteket, kihagyott és betoldott egész sorokat, beillesztett egy bohócot, hozzátett még egy viadalt, s beszabályozta a különleges effektusokat. Nem úgy tűnt, hogy bármiféle hatása lenne. A darab olyan volt, akár valami csodás, bonyodalmas festmény, közelről a benyomások szemgyönyörködtető látványa, messziről csupán elmosódott paca.

Amikor az ihlet szaporán havazott, még a stílust is megkísérelte megváltoztatni. Reggelre kelve a korán kelők hozzászoktak a szekerek körüli füvet szerfelett literátus gombaként ékesítő elvetett próbálkozások látványához.

Tamasján megőrizte a legfurcsábbat:

1. BOZORKA: Késik.

(Csönd)

2. BOZORKA: Azt mondta, el fog jönni.

(Csönd)

3. BOZORKA: Azt mondta, el fog jönni, mégse jött. Ez az utolsó gőtém. Neki tartogattam. És nem jön.

(Csönd)

— Azt hiszem — jegyezte meg Tamasján később —, hogy egy csöppet lassítanod kéne. Elvégezted a megrendelt munkát. Senki se mondta, hogy sziporkáznia kell.

— Pedig, tudod, tudna. Ha valahogy rendbe tudnám hozni!

— Tényleg tökéletesen biztos vagy a kísértetben? — faggatta Tamasján. A mód, ahogy rögtönzést tetetett, világossá tette, hogy ő nem az.

— Semmi baj nincs a kísértettel — csattant föl Hwel. — A kísértetes jelenet a legjobb, amit valaha is írtam.

— Csak arra voltam kíváncsi, hogy ez-e a megfelelő darab hozzá, ennyi az egész.

— A kísértet marad. És most gyerünk, fiam.

Két nappal később, amikor a Kostető kék és fehér fala már kezdte eluralni a Tengely felőli láthatárt, a társulatot megtámadták. Nem volt valami nagy dráma; miután áttaszigálták az ekhós szekereket egy gázlón, lepihentek egy liget árnyékában, s fák hirtelen rablókat teremtek.

Hwel végignézett egy féltucatnyi szedett-vedett, rozsdás penge vonalán. Tulajdonosaik kissé bizonytalannak tűntek afelől, hogy mi a következő teendő.

— Van valahol egy elismervényünk… — kezdte a törpe.

Tamasján megbökte.

— Ezek nem látszanak Céhbeli tolvajoknak — sziszegte. — Szerintem határozottan szabadúszónak néznek ki.

Szép is lenne azt mondani, hogy a haramiák kapitánya fekete szakállas, hetvenkedő, brutális férfi volt, feje körül vörös sállal, fél fülében aranykarikával, s olyan állal, amivel edényt lehetne súrolni. Igazából ez gyakorlatilag kötelező. S valóban, így is volt. Hwel azt gondolta, hogy a faláb már enyhe túlzás, de a fickó nyilvánvalóan rendesen fölkészült a szerepre.

— Hát akkor — mondta a haramiák kapitánya. — Vajon mit fogtunk, és van-e nekik pénzük?

— Színészek vagyunk — válaszolta Tamasján.

— Ami meg kéne válaszolja mindkét kérdést — jegyezte meg Hwel.

— Csak semmi visszavágás! — vakkantotta a bandita. — Voltam már városban, voltam bizony. Fölismerem a talpraesett visszavágást, és — félig követői felé fordult, megemelintve egyik szemöldökét, hogy jelezze, a következő megjegyzés roppant szellemes lesz —, ha nem vigyáztok, magam is tehetek néhány metsző megjegyzést.

Halotti csönd volt mögötte; amíg nem intett türelmetlenül a kardjával.

— Rendben van — folytatta a bizonytalan kacarászás kórusával a háttérben. — Beérjük az összes aprópénzzel, értéktárggyal, élelemmel, és ruhával, amitek van.

— Mondhatok valamit? — érdeklődött Tamasján.

A társulat elhátrált tőle. Hwel lemosolygott a lábára.

— Irgalomért fogsz könyörögni, mi? — kérdezte a rabló.

— Úgy van.

Hwel a zsebe mélyére dugta kezét, fölnézett az égre, bajsza alatt fütyörészett, s mindent elkövetett, hogy szélesen el ne vigyorodjék. Tudatában volt, hogy a többi színész is várakozástelin tekint Tamasjánra.

El fogja szavalni nekik a kegyelemért esedező beszédet A Troll Történeté-ből, gondolta…

— Az érv, amit szeretnék fölhozni, az, hogy — mondta Tamasján, s tartása némileg megváltozott, hangja elmélyült, jobb keze színpadiasan előrelendült. — „A férfi értéke nem vitézi tetteken múlik, Avagy fosztogatásnak tüzes éhén…”

Pont olyan lesz, mint amikor az az ipse megpróbált kirabolni minket Sto Latban, gondolta Hwel. Ha azzal végződik, hogy odaadják nekünk a kardjaik, mi a francot fogunk velük kezdeni? És olyan kínos, amikor könnyekre fakadnak.

Ez volt az a pillanat, amikor a világ körülötte zöldes árnyalatot öltött, s azt gondolta, ki tud venni, pont a hallás leghatárán, más hangokat is.

— Férfiak kardokkal, Néne!

— „…ragyogó kardokkal hasítják szét a világcsodát…” — szavalta Tamasján, s a hangok a képzelet legszélén azt mondták. — Az én királyom nem fog senkinek se könyörögni. Add ide azt a tejesköcsögöt, Magrat.

— „…a részvét szíve, a csók…”

— Azt a nagynénémtől kaptam ajándékba!

— „…eme ékszerek ékszere, eme koronák koronája.”

Csönd támadt. Egyik-másik haramia kezébe temetett arccal halkan zokogott.

A főnök megszólalt.

— Ennyi volt?

Életében először, Tamasján nem tudott se köpni, se nyelni.

— Hát igen — felelte. — Ööö. Szeretné, ha elismételném?

— Nem volt rossz beszéd — ismerte el a bandita. — De nem értem, mi köze hozzám. Én gyakorlatias ember vagyok. Adjátok ide az értéktárgyaitok!

Kardja fölemelkedett, míg egy szintbe nem került Tamasján torkával.

— És ti többiek ne álljatok itt, mint valami idióta — tette hozzá. — Gyerünk már! Vagy annyi a fiúnak.

Kökéndi, a növendék, óvatosan jelentkezett.

— Mi az? — vakkantotta a haramia.

— B-biztos b-benne, uram, hogy figyelmesen hallgatta?

— Nem mondom még egyszer! Vagy hallani fogom a pénz csörgését, vagy ti fogtok bugyborékolást hallani!

Amit aztán mindnyájan ténylegesen hallottak, az süvítő zaj volt, magasan fönn a levegőben, s aztán a reccsenést, amikor a tejesköcsög, csupa zúzmara a felsőbb légrétegek jegétől, lezuhant az égből a kapitány sisakjának csúcsára.

A megmaradt útonállók egyeden pillantást vetettek az eredményre, és elmenekültek.

A színészek lebámultak a hanyatt fekvő banditára. Hwel csizmájával megpiszkált egy megfagyott tejkockát.

— Nicsak, nicsak — mondta elhaló hangon.

— Egyáltalán nem vett figyelembe! — suttogta Tamasján.

— Született kritikus — hümmögött a törpe. Kék-fehér köcsög volt. Fura, mennyire szembeötlenek egyes apró részletek ilyen alkalmakkor. Korábban többször összetörhetett, mert látta, hogy a darabkákat gondosan összeragasztották. Valaki tényleg nagyon szerethette ezt a tejeskancsót.

— Amivel itten dolgunk van — jelentette ki, összekaparva némi logikafoszlányt —, az valami bizarr forgószél. Nyilvánvalóan.

— De tejesköcsögök nem potyognak az égből! — tiltakozott Tamasján, szemléltetve ezzel az elképesztő emberi tehetséget a nyilvánvaló tagadására.

— Erről nem tudok. Hallottam már halakról, békákról, és sziklákról — felelte Hwel. — Semmi sem zárja ki a cserépedényeket — elkezdett magához térni. — Csak egyike azoknak a rendkívüli jelenségeknek. A világnak ezen a részén állandóan előfordulnak, nincs bennük semmi rendellenes. Nyilvánvalóan.

Visszaszálltak a szekerekre, s szokatlan csöndben utaztak tovább. Az ifjú Kökéndi összeszedegette a köcsög minden darabját, amit csak meg tudott találni, gondosan elhelyezte őket a kellékes ládában, s a nap hátralevő részében az eget leste, egy cukortartót remélve.

Az ekhós szekerek fölkínlódták maguk a Kostető poros meredekjein, puszta porszemcsék a kristály homályos üvegében.

— Szerintetek jól vannak? — kérdezte Magrat.

— Összevissza vándorolnak szerteszét — felelte Néne. — Lehet, hogy értenek a színészkedéshez, de az utazásról még van mit tanulniuk.

— Olyan szép köcsög volt — siránkozott Magrat. — Manapság már nem is lehet olyat szerezni. Úgy értem, ha megmondtad volna, mi jár a fejedben, ott volt az a vasaló a polcon.

— Az élet több tejesköcsögöknél.

— A karimája körül százszorszép minta is volt.

Néne füle botját se mozgatta.

— Azt hiszem — közölte —, hogy ideje vetnünk egy pillantást erre az új királyra. Közelről — vihogott egyet.

— Néne, te vihogtál — jegyezte meg sötéten Magrat.

— Nem is! Az csak — Néne megfelelő szót keresgélt — kuncogás volt.

— Fogadok, hogy hajdanában Fekete Alissz vihogni szokott.

— Jobban teszed, ha őrizkedsz attól, hogy úgy végezd, mint ő — vetette oda Ángyi a tűz mellől. — A végén egy kissé fura lett, tudod. Mérgezett almák meg ilyesmik.

— Csak mert kissé… kissé ridegen kuncogtam — húzta föl az orrát Néne. Úgy érezte, hogy indokolatlanul védekezik. — Különben is, nincs semmi rossz a vihogásban. Mértékkel.

— Szerintem — nyilvánított véleményt Tamasján —, eltévedtünk.

Hwel fölnézett a perzselődő bíborszínű tenyérre, ami egész a Kostető égnek meredő csúcsaiig fölhúzódott. Még a nyár derekán is hózászlók lengedeztek a legmagasabb ormokról. A leírható szépség tájképe terült el körülöttük.

Méhek szorgoskodtak a csapás melletti kakukkfűben, vagy legalábbis arra törekedtek, hogy szorgosnak látszódjanak és hallatszanak. Felhővetette árnyékok villantak át a havasi réteken. Az a fajta nagy, üres csönd uralkodott, amit csak olyan környezet hoz létre, amiben nem csak hogy nincsenek emberek, de szükség sincs rájuk.

Vagy útjelző táblákra.

— Már tíz mérfölddel ezelőtt eltévedtünk — közölte Hwel. — Kellene legyen egy új szó arra, amit most csinálunk.

— Azt mondtad, hogy a hegyeket átlyuggatják a törpetárnák — folytatta Tamasján. — Azt mondtad, hogy egy törpe mindig képes megállapítani, hol is van a hegyekben.

— A föld alatt, azt mondtam. Csak kőzetrétegek és sziklaképződmények kérdése. De nem a felszínen. Az egész táj belelóg a képbe.

— Áshatunk neked egy gödröt — ajánlotta Tamasján.

Ám ragyogó idő volt, s elég kellemes ahhoz, hogy — miközben az út keresztülkanyargott az erdő előretolt bástyái, a bürök- és cirbolyacsoportok, között — hagyják az öszvéreket saját tempójukban bandukolni. Az ösvény, Hwel úgy érezte, csak elvezet valahova.

Ez a földrajzi vélelem már sok ember halálát okozta. Az utak nem szükségszerűen vezetnek valahova, csak valahol el kell kezdődjenek.

— Eltévedtünk, igaz? — kérdezte Tamasján valamivel később.

— Ugyan, dehogy.

— Hát akkor hol vagyunk?

— A hegyekben. Teljesen világos bármilyen térképen.

— Meg kéne álljunk, hogy megkérdezzünk valakit.

Tamasján körbepillantott a hullámos tájon. Valahol egy magányos póling bömbölt, vagy esetleg egy borz — Hwel egy csöppet homályosan emlékezett vidéki dolgokra, legalábbis azokra, amik a mészkőrétegnél magasabban helyezkednek el. A napnál világosabb, hogy nincs más emberi lény sokmérföldes körzetben.

— Kire gondoltál? — tudakolta.

— Arra a fura kalapos öregasszonyra — mutatott oda Tamasján. — Már figyelem egy ideje. Állandóan lebukik egy bokor mögé, amikor azt hiszi, hogy megláttam.

Hwel megfordult, és lenézett egy szederbokorra, ami ide-oda ingott.

— Halló, mamus!

A bokor egy fölháborodott fejet sarjadzott.

— Kinek a mamusa? — firtatta.

Hwel habozott.

— Csak amolyan beszédfordulat, asszonyság… kisasszony…

— Úrnő — csattant föl Mállotviksz Néne. — Szegény, öreg rőzsegyűjtő nénike vagyok — tette hozzá kihívóan. Megköszörülte a torkát. — Nagy ég! — folytatta. — Jaj, de megijesztett, ifiúr. Szegény öreg szívem.

A szekerek felől csönd válaszolt. Aztán Tamasján megszólalt:

— Tessék?!

— Mi? — értetlenkedett vissza Néne.

— Szegény öreg szíve mi' csinál?

— Mi van a szegény öreg szívemmel? — érdeklődött Néne, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vénasszonyt alakítson, s igen behatárolt repertoárral rendelkezett e téren. Ám az ifjú, boldogulásuk kereső, szerencsét próbáló királyfiakat hagyományosan megsegítik titokzatos, rőzsegyűjtögető öregasszonyok, s neki esze ágában se volt ellenszegülni a hagyománynak.

— Csak az, hogy megemlítette — felelte Hwel.

— Nos, mindegy, nem érdekes. Nagy ég. Úgy vélem, kendtek Lancrét keresik — zsémbelt Néne, sebtében, hogy mihamarabb a lényegre térjenek.

— Hát igen — válaszolta Tamasján. — Egész álló nap.

— Túljöttetek rajta — jelentette ki Néne. — Menjetek vissza úgy két mérföldet, és forduljatok rá a jobboldali ösvényre, a fenyőállományon túl.

Kökéndi megráncigálta Tamasján ingét.

— Amikor t-találkozol egy t-titokzatos idős h-hölggyel az úton — mondta. — Föl kell ajánlanod, hogy m-megosztod vele az ennivalód. Vagy át k-kell segítsd a folyón.

— Valóban?

— R-rettenetes b-balszerencse, ha nem.

Tamasján udvariasan Nénére mosolygott.

— Megosztaná velünk az ebédünk, mamu… anyju… naccsád?

Néne habozott.

— Mi lesz az?

— Füstölt hús.

A boszorkány megrázta a fejét.

— Köszönöm, nem — hárította el nyájasan. — Fölfúvódom tőle.

Sarkon fordult, s elindult a bokrok közt.

— Átsegíthetjük a folyón, ha óhajtja — kiáltotta utána Tamasján.

— Milyen folyón? — firtatta Hwel. — Itt állunk a fenyéren, mérföldekre nincs egyetlen folyó se.

— A m-magad oldalára k-kell állítsd őket — motyogta Kökéndi. — Akkor s-segítenek rajtad.

— Talán meg kellett volna kérjük, hogy várjon itt, amíg mi megyünk és keresünk egyet — fanyalgott Hwel.

Megtalálták az elágazást. Az erdőbe vezetett, amit olyan sok nyomdokvonal keresztezett, mint egy rendező pályaudvart, olyan erdőbe, ahol a tarkód közli veled, hogy a fák utánad fordultak, és téged bámulnak miközben caplatsz, s az ég nagyon magasnak látszik, és még annál is távolibbnak. A meleg idő dacára nyirkos, áthatolhatatlan sötétség lebegett a fatörzsek közt, amelyek olyannyira az ösvény köré tömörültek, mintha szándékukban állt volna teljesen kiirtani.

Hamarosan újra eltévedtek, s úgy döntöttek, hogy olyan helyen eltévedni, ahol azt se tudod, hol vagy, sokkal rosszabb, mint eltévedni a szabad ég alatt.

— Adhatott volna sokkal részletesebb útbaigazítást — morogta Hwel.

— Mint például forduljon a következő banyához — fűzte hozzá Tamasján. — Odanézz!

Kihúzta magát a bakon.

— Hello, jóassz… vénassz… — reszkírozta meg.

Magrat hátralökte a kendőjét.

— Csupán egyszerű rőzsegyűjtögető — acsarogta. Föltartott egy ágat bizonyítéknak. Több órányi várakozás, ami alatt csakis fákhoz szólhat az emberlánya, mit sem javított kedélyállapotán.

Kökéndi megbökte Tamasjánt, aki bólintott, s arcára behízelgő mosolyt rögzített.

— Megosztaná velünk az ebédünk, mam… jóassz… kisasszony? — kérdezte. — Attól tartok, csak füstölt húsunk van.

— A hús rendkívül rosszat tesz az emésztőrendszernek — világosította föl Magrat. — Ha látnátok a saját vastagbeletek belsejét, teljesen elborzadnátok.

— Azt meghiszem — motyogta Hwel.

— Tudtátok azt, hogy egy felnőtt férfi állandóan akár öt fontig terjedő súlyú megemésztetlen véres húst hordoz a beleiben? — közölte Magrat, akinek táplálkozástanra vonatkozó ismeretterjesztő előadásai köztudomásúan azt okozták, hogy teljes családok rejtőztek el a pincében, míg végre el nem ment. — Míg ellenben a fenyőmandula és napraforgómag…

— Nincs véletlenül egy folyó a közelben, amin esetleg átsegíthetnénk? — tudakolta kétségbeesetten Tamasján.

— Ne bolondozz! — intette Magrat. — Csak egyszerű rőzsegyűjtő nénike vagyok, nagy ég, ágakat szedegetek, s netántán útba igazítok eltévedt vándorokat a Lancréba vezető úton.

— Á — sóhajtott Hwel —, gondoltam, hogy ide lyukadunk ki.

— Ott elöl az elágazásnál forduljatok balra, s utána jobbra a nagy sziklánál, amin van egy repedés, el sem lehet téveszteni — magyarázta Magrat.

— Remek — morrant Hwel. — Hát akkor nem is tartjuk föl tovább, biztos rengeteg fát kell még összeszedjen, és így tovább.

Füttyentett az öszvéreknek, hogy ballagjanak tovább, s magában zsörtölődött.

Amikor egy órával később az ösvény elfogyott háznagyságú sziklák között, Hwel gondosan lerakta a gyeplőt, s keresztbe tette a karját. Tamasján rámeredt.

— Most mit csinálsz?

— Várok — válaszolta komoran a törpe.

— Hamarosan be fog sötétedni.

— Nem leszünk itt sokáig — felelte Hwel.

Végül Ogg Ángyi föladta, s előbújt a sziklája mögül.

— Csak füstölt hús van, megértette? — förmedt rá Hwel. — Eszi, nem eszi, nem kap mást, oké? Na már most… merre van Lancre?

— Egyenesen tovább, balra a vízmosásnál, aztán rátértek a hídhoz vezető ösvényre, el se lehet téveszteni — vágta rá Ángyi.

Hwel megmarkolta a gyeplőt.

— Elfeledkezett a nagy égről.

— A francba. Bocsánat. Nagy ég!

— És maga is szerény rőzseszedegető öregasszony, arra számítok — folytatta Hwel.

— Jól kiszúrtad, fiam — felelte vígan Ángyi. — Pedig ami azt illeti, csak mostanában kezdtem bele.

Tamasján oldalba bökte a törpét.

— Megfeledkeztél a folyóról — emlékeztette. Hwel csúnyán nézett rá.

— Ó, igen — mormogta. — És itt várhat, amíg elmegyünk, és keresünk egy folyót.

— Amin aztán átsegítjük — tette hozzá segítőkészen Tamasján.

Ogg Ángyi ragyogó mosollyal ajándékozta meg őket.

— Van rajta egy teljesen megfelelő híd — jelentette ki. — De nem utasítanám el, ha elvinnétek egy darabon. Húzódj arrébb.

Hwel legnagyobb bosszúságára Ogg Ángyi fölkapta a szoknyája alját, s fölküzdötte magát a bakra, ahol betelepedett Tamasján és a törpe közé, addig fészkelődve, mint valami osztrigabontó kés, míg övé nem lett az ülés fele.

— Szó volt valami füstölt húsról — mondta. — Mustár nincs hozzá, mi?

— Nincs — felelte barátságtalanul Hwel.

— Ki nem állhatom a füstölt húst fűszerek nélkül — társalkodott Ángyi. — De azért add csak ide — Kökéndi szótlanul odanyújtotta a kosarat a trupp vacsorájával. Ángyi fölemelte a fedelét, s kritikusan fölmérte a tartalmat.

— Ez a sajt már nem egészen kifogástalan — jelentette ki. — Minél hamarabb meg kell enni. Mi van a bőrkulacsban?

— Sör — bökte ki Tamasján, egy másodperc töredékével az előtt, hogy Hwel nagy lélekjelenléttel azt mondta:

— Víz.

— Állati gyönge vacak — állapította meg Ángyi végül. Kotorászott köténye zsebében a dohányzacskója után.

— Van valakinek tüze? — érdeklődött.

Két színész is odakínált egy levél gyufát. Ángyi bólintott, s eltette a dohányzacskót.

— Pompás — mondta. — Na akkor, van valakinek dohánya?

Fél órával később az ekhós szekerek már átzötyögtek a Lancre-hídon, a kijjebb fekvő tanyaházak közt, és a királyság nagyját képező erdőn.

— Ez lenne az? — firtatta Tamasján.

— Hát, nem az egész — válaszolta Ángyi, aki azért ennél több lelkesedésre számított. — Sokkal több van belőle az amotti hegyek mögött. De ez a lapos része.

— Maga ezt laposnak nevezi?

— Laposkás — törődött bele Ángyi. — De a levegő kristálytiszta. Az ott fönn a palota, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a környező tájra.

— Úgy érti, az erdőre.

— Meglátod, meg fogod szeretni — biztatta Ángyi.

— Egy kissé kicsi.

Ángyi ezen eltűnődött. Csaknem egész életét Lancre határain belül élte le. Mindig is pont jó méretűnek vélte.

— Csecse — jelentette ki. — Mindenhol kézre esik.

— Hol van itt mindenhol?

Ángyi föladta.

— Közel mindenhez.

Hwel nem szólt semmit. A levegő tényleg tiszta volt, úgy gördült le a Kostető megmászhatatlan lejtőiről, mint valami arcüregmosás, s a magasan fekvő erdők gyantaillatával terhes. Áthaladtak a kapuján annak, amit itt fönn valószínűleg városnak neveznek, a világpolgár, amivé mostanra lett, úgy döntött, hogy odalenn a síkságon ezt semmivel se tartanák többre beépítetlen területnél.

— Van ott egy kocsma — jegyezte meg Tamasján kétségek közt.

Hwel követte pillantását.

— Igen — erősítette meg végül. — Igen, valószínűleg az.

— Hol fogjuk eljátszani a darabot?

— Nem tudom. Azt hiszem, az a legokosabb, ha fölküldünk a kastélyba, és tudatjuk, hogy itt vagyunk — Hwel megvakarta az állát. — A Bolond azt mondta, hogy a király vagy akárki látni akarja a szövegkönyvet.

Tamasján körbenézett Lancre városában. Elég békésnek látszott. Nem olyan helynek tűnt, ahonnan napszálltakor kikergetik a színészeket. Ahhoz kellett volna lakosság.

— Ez a királyság fővárosa — mutatott rá Ogg Ángyi. — Bizonyára föltűnt, milyen szabályosan megtervezettek az utcák.

— Utcák? — lepődött meg Tamasján.

— Utca — helyesbített Ángyi. — Valamint igen jó állapotban lévő házak, alig kőhajításnyira a folyótól…

— Hajítás?

— Ejtés — ismerte el Ángyi. — Rendben tartott szemétdombok, látod, és kiterjedt…

— Naccsád, mi szórakoztatni jöttünk a várost, nem megvásárolni — közölte Hwel.

Ogg Ángyi oldalvást Tamasjánra sandított.

— Csak azt akartam, hogy lássátok, milyen vonzó város — mondta.

— Naccsád lokálpatriotizmusa becsületére válik naccsádnak — jegyezte meg Hwel. — És most, legyen szíves, szálljon le a szekérről. Biztos vagyok benne, hogy naccsádnak még rőzsét kell gyűjtögetnie. Nagy ég.

— Igen hálás vagyok a kóstolóért — mászott le Ángyi.

— Étkezésekért — helyesbített Hwel.

Tamasján megbökte.

— Udvariasabbnak kell lenned — szólt rá. — Sose tudhatod — odafordult Ángyihoz. — Köszönjük szépen, jóassz… ó, már elment.

— Azért jöttek, hogy teátrumozzanak — jelentette ki Ángyi.

Ángyi legnagyobb bosszúságára Mállotviksz Néne folytatta a bab pucolását a napfényben.

— Mi az? Nem mondasz semmit? Rájöttem dolgokra — közölte. — Összeszedtem némi információt. Nem üldögéltem levesnek való…

— Főzelék.

— Szerintem ez fontos — húzta föl az orrát Ángyi.

— Miféle teátrumot?

— Nem mondták. Valamit a hercegnek, azt hiszem.

— Mire kell neki egy teátrum?

— Azt se árulták el.

— Valószínűleg csak cselfogás, hogy bejusson a kastélyba — mondta Néne sokattudón. — Nagyon ravasz ötlet. Láttál valami érdekeset a szekereken?

— Csak dobozokat, meg batyukat, meg hasonlókat.

— Tele lesznek páncéllal meg fegyverekkel, erre mérget vehetsz.

Ogg Ángyi kételkedni látszott.

— Szerintem nem valami nagyon hasonlítanak katonákra. Mind rettenetesen fiatal és pattanásos.

— Cseles. Arra számítok, hogy a darab közepén a király kinyilvánítja nyilvánvaló elhivatottságát, pont ott mindenki orra előtt. Okos terv.

— Van még valami — Ángyi fölvett egy babhüvelyt, s rágcsálni kezdte. — Nem úgy néz ki, hogy különösebben kedvelné az országot.

— Naná, hogy kedveli. A vérében van.

— A szebbik úton hoztam őket. Cseppet se imponált neki.

Néne habozott.

— Valószínűleg gyanakodott rád — következtetett. — Valószínűleg túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy megszólaljon.

Letette a tál zöldbabot, s elgondolkozva méregette a fákat.

— Dolgozik még valaki a családodból odafönn a kastélyban? — kérdezte.

— Fruzsink és Borkánk kisegítenek a konyhában, amióta a szakács becsavarodott.

— Remek. Beszélek Magrattal. Azt hiszem, ezt a teátrumot látnunk kell.

— Tökéletes — jelentette ki a herceg.

— Köszönöm — felelte Hwel.

— Teljes pontossággal eltalálta, amit arról a szörnyűséges balesetről írt — bókolt a herceg. — Mintha csak ott lett volna. Ha. Ha.

— De nem volt ott, ugyebár? — firtatta Lady Felmet előrehajolva, s szúrósan meredve a törpére.

— Csak használtam a képzeletem — tiltakozott sietve Hwel. A hercegné komoran fixfírozta, azt sejtetve, a képzelete roppant szerencsésnek tarthatja magát, hogy nem rángatják ki az udvarra, hogy magyarázatát adja viselkedésének négy fölbőszült lónak meg kötelékeknek.

— Teljesen pontos — szögezte le a herceg, fél kézzel lapozgatva. — Ez teljesen, teljesen, teljesen úgy van, ahogy megtörtént.

— Meg fog történni — csattant föl a hercegné.

A herceg ismét lapozott egyet.

— És te is benne vagy, kincsem — ámult. — Döbbenetes. Szóról szóra úgy van, ahogy majd emlékezni fogok az egészre. Látom, szerepelteti benne a Halált is.

— Mindig népszerű — árulta el Hwel. — Az emberek számítanak rá.

— Milyen hamar tudnák előadni?

— Színpadra vinni — helyesbített Hwel, s hozzáfűzte. — Már elpróbáltuk. Amilyen hamar csak akarják — és akkor eltűzhetünk innen, mondta magának, el a szemedtől, ami olyan, mint a nyers tojás, meg ettől a női hegytől veres ruhában, és ettől a kastélytól, ami úgy viselkedik, mintha mágnesként vonzaná a szelet. Ez nem úgy fog bekerülni az irodalomtörténetbe, mint a legjobb színművem, ennyit biztosan tudok.

— Mit is mondtunk, mennyit fogunk fizetni érte? — tudakolta a hercegné.

— Azt hiszem, további száz ezüstről volt szó — válaszolta Hwel.

— Minden garast megér — nyilatkozta a herceg.

Hwel sietve távozott, még mielőtt a hercegné alkudozni kezdhetett volna. Bár, úgy érezte, boldogan fizetne azért, hogy kijusson ebből az országból. Csecse, gondolta. Az istenekre, hogyan képes bárki is szeretni egy ilyen helyet?

A Bolond a tavas réten várakozott. Vágyódva bámulta az eget, s azon tűnődött, hol a fenébe' lehet Magrat. A lány azt mondta, ez az ő helyük; a tény, hogy néhány tucat tehénnel kellett megossza jelen pillanatban, láthatólag nem változtatott semmit.

Magrat zöld ruhában és ocsmány hangulatban érkezett.

— Mi ez az egész valami darabról? — firtatta.

A Bolond leroskadt egy fűzfarönkre.

— Nem örülsz, hogy látsz? — kérdezte.

— Nos, de, igen. Természetesen. Viszont ez a darab…

— Őméltósága szeretne valamit, ami meggyőzi az embereket, hogy ő Lancre törvényes királya. Legfőképp saját magát, szerintem.

— Ezért mentél a nagyvárosba?

— Igen.

— Undorító!

A Bolond békésen üldögélt.

— Jobban tetszene neked a hercegné módszere? — kíváncsiskodott. — Ő azt hiszi, hogy mindenkit ki kéne irtsanak. Nagy szakértője az ilyesminek. És akkor kitörne a harc meg minden. Mindenképp sokan halnának meg. Így esetleg könnyebb lesz.

— Ó, hol a merszed, ember?

— Tessék?

— Nem akarsz hősiesen meghalni az igaz ügyért?

— Sokkal szívesebben élnék érte csöndesen. Nektek, boszorkáknak, könnyű, azt csinálhattok, amit akartok, de az én lehetőségeim körülhatároltak — közölte a Bolond.

Magrat leült mellé. Tudj meg mindent erről a darabról, parancsolta Néne korábban. Eridj és beszélj azzal a csilingelő barátoddal. Amire azt felelte, Ő nagyon hűséges. Lehet, hogy semmit se fog elárulni nekem. Mire föl Néne azt mondta, Most nincs idő félmegoldásokra. Ha kell, csábítsd el.

— Hát akkor mikor lesz az előadás? — kérdezte a lány közelebb húzódva.

— Frigyelj, biztos vagyok benne, hogy nem szabad elmondanom neked — felelte a Bolond. — Azt mondta nekem a herceg, azt mondta, hogy meg ne mondd a boszorkányoknak, hogy holnap este lesz.

— Akkor én a helyedben nem mondanám el — értett egyet Magrat.

— Nyolc órakor.

— Értem.

— De, hitemre, előtte találkozni fognak egy pohár sherryre fél nyolckor.

— Úgy vélem, azt se mondhatod el nekem, hogy kiket hívtak meg — folytatta Magrat.

— Úgy van. Lancre előkelőinek többségét. Ugye, megérted, hogy ezt nem mondhatom el neked.

— Hogyne — válaszolta Magrat.

— De azt hiszem, jogod van megtudni, hogy mi az, amit nem mondanak el neked.

— Helyes álláspont. Megvan még az a kiskapu hátul, ami a konyhákhoz visz?

— Az, amit őrizetlenül szoktak hagyni?

— Igen.

— Ó, mostanság szinte soha nem áll ott őr.

— Mit gondolsz, fogja esetleg valaki őrizni holnap este nyolc körül?

— Nos, talán én ott leszek.

— Remek.

A Bolond ellökte egy tolakodóan kíváncsi tehén nedves orrát.

— A herceg számítani fog rátok — tette hozzá.

— Azt mondtad, hogy azt mondta, hogy nem tudhatjuk meg.

— Megtiltotta, hogy elmondjam nektek. De azt is mondta, hogy „Úgyis el fognak jönni. Remélem, hogy megteszik.” Tényleg egész fura. Úgy tűnt, nagyon jó kedvében van, amikor ezt mondta. Hümm. Találkozhatnánk az előadás után?

— Ez minden, amit mondott?

— Ó, volt valami arról, hogy megmutatja a boszorkányoknak a jövőjük. Nem értettem. Tudod, tényleg nagyon szeretnék találkozni veled a színház után. Hoztam…

— Azt hiszem, esetleg hajat fogok mosni — rebegte tétován Magrat. — Elnézést, most már tényleg mennem kell.

— Igen, de hoztam neked ezt az ajánd… — rebegte tétován a Bolond, a lány távozó alakját bámulva.

Megroggyant, amikor a nő eltűnt a fák közt, s lepislogott a szorosan ideges ujjai köré tekert nyakláncra. El kellett ismerje, rettentően ízléstelen, de az a fajta ékszer, amit Magrat szeret, csupa ezüst meg koponya. És túl sokba került neki.

Egy tehén, amelyet megtévesztettek bolondsipkájának szarvai, a fülébe dugta a nyelvét.

Mégiscsak igaz, gondolta a Bolond. A boszorkányok néha igenis csúnya dolgokat követnek el az ember ellen.

Eljött a másnap este, s a boszorkányok kerülőúton közelítették meg a kastélyt, jelentős mértékű vonakodással.

— Ha a herceg azt akarja, hogy ott legyünk, akkor én nem akarok odamenni — jelentette ki Néne. — Biztos van valami terve. Kobakológiát használ ellenünk.

— Valami készül — értett egyet Magrat. — Múlt éjszaka a falunkban három kunyhót gyújtatott föl az embereivel. Mindig azt teszi, amikor jókedvében van. Az az új őrmester is igen hirtelen ember a gyufával.

— Borkánk azt mondta, látta a színészeket gyakorolni ma reggel — említette meg Ogg Ángyi, akinél volt egy zacskó dió meg egy bőrflaska, amiből dús, markáns illat áradt. — Azt mondta, az egész csupa kiáltozás meg leszúrás meg töprengés, vajon ki tette, és hosszú részek, amikor az emberek magukban motyognak jó hangosan.

— Színészek — horkant Néne megsemmisítően. — Mintha a világ nem lenne tele épp elég történelemmel újabbak koholása nélkül.

— És ráadásul olyan hangosan kiabálnak — tódította Ángyi. — Az ember a saját szavát se hallja — mélyen a köténye zsebében, volt nála egy kísértett kastélybéli sziklakő. A király ingyen fog belógni.

Néne bólintott. Bár, gondolta, érdemes lesz megnézni. Halvány fogalma se volt róla, Tamasján mit forgat a fejében, de beépített drámaérzéke biztosította arról, hogy a fiú óhatatlanul valami fontosat fog cselekedni. Eltöprengett, vajon le fog-e szökkenni a színpadról, hogy agyonszúrja a herceget, s rádöbbent, őrülten reméli, hogy igen.

— Üdv neked, hogyhíjják — mormolta a bajsza alatt —, végezetül király leszel.

— Mozogjunk már — szólt Ángyi. — Mire odaérünk, megisszák a sherryt.

A Bolond csüggedten várakozott a kis rácsajtón belül. Arca földerült, amikor meglátta Magratot, aztán az udvarias meglepődés kifejezésébe fagyott, amikor észrevette a másik kettőt.

— Ugye, nem lesz semmi baj? — kérdezte. — Nem szeretném, ha valami baj lenne. Kérem.

— Biztos vagyok benne, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz — válaszolta fenségesen Néne, elsuhanva mellette.

— Szasz, csengettyűfej — bökte Ángyi könyökét a férfi bordái közé. — Remélem, hagytad ezt a leányzót lefeküdni késő éjszaka!

— De Ángyi! — fakadt ki Magrat döbbenten. A Bolond arca ijedt, behízelgőnek szánt vicsort öltött magára, amit a fiatalemberek mindenütt produkálnak, amikor okvetetlenkedő, éltes nőszemélyekkel találják maguk szembe, akik megjegyzéseket tesznek intim magánéletükre.

Az idősebb boszorkányok elsöpörtek mellettük. A Bolond megragadta Magrat kezét.

— Tudom, honnan van a legjobb kilátás — mondta.

A lány tétovázott.

— Teljesen rendben van — sürgette a Bolond. — Teljes biztonságban leszel tőlem.

— Igen. Mi sem természetesebb — mondta Magrat, arra törekedve, hogy elnézve a férfi mellett, meglássa, hova tűntek a többiek.

— A szabadban viszik színpadra a darabot, a nagy belső udvaron. Nagyszerű rálátásunk lesz az egyik kaputoronyból, s nem lesz ott senki más. Vittem oda bort meg mindent magunknak.

Amikor a lány még mindig habozott, hozzátette:

— És van ott egy víztároló meg egy kandalló, amit az őrök néha használnak. Amennyiben meg akarod mosni a hajad.

A kastély tele volt emberekkel, akik azzal az udvarias, birkaszerű ügyefogyottsággal álldogáltak szanaszét és szerte, amit az emberek olyankor szoktak magukra ölteni, ha amúgy mindennap látják egymást, s most szokatlan társas körülmények között teszik, mint mondjuk egy munkahelyi összejövetel. A boszorkányok teljességgel észrevétlen vonultak át közöttük, s találtak maguknak helyet a padsorokban a belső udvaron, egy sebtiben fölállított színpad előtt.

Ogg Ángyi meglengette a diószacskót Néne előtt.

— Kérsz? — kérdezte.

Lancre egyik városatyja elcsoszogott mellette, s udvariasan a balján lévő székre mutatott.

— Ül itt valaki? — tudakolta.

— Igen — válaszolta Ángyi.

A városatya zaklatottan a többi padra pillantott, amik szaporán megteltek, majd le a nyilvánvalóan üres helyre maga előtt. Eltökélt arckifejezéssel húzta föl köntöse alját.

— Azt hiszem, hogy mivel a darab hamarosan kezdetét veszi, a barátai kénytelenek lesznek máshol helyet keresni, amikor megérkeznek — jelentette ki, és leült.

Másodperceken belül elsápadt. Foga vacogni kezdett. A gyomrához kapott, s nyögdécselt[22].

— Nem megmondtam — méltatlankodott Ángyi, miközben a férfi eltántorgott. — Mi értelme kérdezni, ha oda se figyelsz a válaszra? — az üres székhez hajolt — Diót?

— Köszönöm, nem — felelte Verenc király, szellemkezével hárítóan intve. — Tudja, csak egyenesen átszalad rajtam.

— Esengünk, úrinép, figyelmezzenek regénkre…

— Mi ez? — sziszegte Néne. — Ki az a harisnyás fickó?

— Ő a Prológus — mondta Ángyi. — Az elején van rá szükség, hogy mindenki tudhassa, miről szól a darab.

— Egy szót se értek belőle — motyogta Néne. — Különben is, mi az az úrinép?

— Egyfajta nyű — világosította föl Ángyi.

— Ez aztán szép, mondhatom! „Szevasztok, nyüvek, isten hozott titeket a teátrumban”. Ettől kerülnek az emberek megfelelő hangulatba, mi?

Psszt-kórus hallatszott.

— Állati kemények ezek a diók — jegyezte meg Ángyi, kezébe köpve egyet. — Ehhez kénytelen leszek levenni a cipőm.

Néne tőle szokatlan, zavarodott hallgatásba süppedt, s megpróbált odafigyelni a prológusra. A színház aggasztotta. Megvolt a maga mágiája, olyan varázserő, aminek semmi köze sem volt a boszorkánykodáshoz, olyan varázserő, ami nem állt az irányítása alatt. Megváltoztatta a világot, s azt állította, hogy a dolgok másképpen vannak, mint valójában. És még ennél is rosszabb volt. Az a fajta mágia, ami nem tartozik a mágiával foglalkozók hatáskörébe. Közönséges emberek rendelkeznek vele, akiknek fogalma sincs a szabályokról. Megmásították a világot, csak azért, mert úgy jobban hangzik.

A herceg és a hercegné trónján ült, közvetlen a színpad előtt. Amikor Néne rájuk meredt, a herceg félig hátrafordult, s a boszorkány megpillantotta a férfi mosolyát.

Olyannak akarom a világot, amilyen tényleg, gondolta Néne. Olyannak akarom a múltat, amilyen tényleg volt. Régen a múlt sokkal jobb szokott lenni annál, amilyen most.

És a zenekar rákezdett.

Hwel kilesett egy oszlop mögül, s jelt adott Kökéndinek meg Porontynak, akik kidöcögtek a fáklyafénybe.

Vénember (egy Tekintély): Mi történendett emez országgal!

Vénasszony (egy Banya): Rettenet…

A törpe figyelte őket néhány másodpercig a színfalak mögül, ajka hangtalan mozgott. Aztán visszasietett hátra, az őrszobába, ahol a szereposztás többi tagja még mindig a jelmezbe bújás utolsó, kapkodó fázisánál tartott. Hwel az ügyelők hagyományos, dühös kiáltására fakadt.

— Gyerünk! — parancsolta — A király katonái, futólépés! És a Boszorkányok… hol vannak az átkozott boszorkányok?

Három kezdő növendék jelentkezett.

— Elvesztettem a bibircsókom!

— A katlan telistele undormánnyal!

— Van valami élőlény ebben a parókában!

— Csillapodjatok, csillapodjatok — rikácsolta Hwel. — Minden tökéletesen rendben lesz a premierre!

— Most van a premier, Hwel!

Hwel fölmart egy maroknyi gittet a sminkesasztalról, s odacsapott egy narancs nagyságú bibircsókot. A sérelmezett szalmaparókát tulajdonosa fejére sulykolta, állatállománnyal meg mindennel együtt, a katlant futólag megszemlélte, s kijelentette, hogy pont jóféle undormánnyal van teli, semmi baj az ilyen undormánnyal.

A színpadon az egyik őr elejtette a pajzsát, lehajolt, hogy fölvegye, s elejtette a lándzsáját. Hwel szemét forgatta, s csöndes imát fohászkodott bármely istenhez, aki esetleg épp odafigyel.

Máris minden balul sikerült. Igaz, a korábbi próbákon is akadtak apróbb gyermekbetegségek, de Hwel látott már egy-két hajmeresztő rémséget a maga idejében, s ez itt kezdett a lehető legrosszabb formába lendülni. A társulat beijedtebb volt, mint egy fazék homár. Füle sarkából meghallotta, hogy a színpadon botladozik a párbeszéd, s visszaloholt a kulisszákhoz.

— …megbosszulni atyádurad halálának borzalmát… — sziszegte, s visszanyargalt a reszkető boszorkákhoz. Fölnyögött. Küllönfelle küszködések. Ezek az alakok kéne terrorizáljanak egy egész királyságot. Körülbelül egy perce van a végszavuk előtt.

— Hát akkor — mondta, megtörpéllve magát. — Na már most, kik is vagytok? Ti vagytok a gonosz boszorkányok, igaz?

— Igen, Hwel — felelték jámboran.

— Mondjátok el nekem, kik vagytok — parancsolta.

— Gonosz boszorkányok vagyunk, Hwel.

— Hangosabban!

— Gonosz Boszorkányok Vagyunk!

Hwel elmasírozott a reszkető sor előtt, aztán hirtelen sarkon perdült.

— És mit fogtok csinálni?

A 2. Bozorka megvakarta viszkető parókáját.

— Megátkozzuk az embereket? — kockáztatta meg. — Azt mondja a forgatókönyv…

— Nem HALLAK!

— Megátkozzuk az embereket! — kiáltották kórusban, vigyázzba pattanva, s egyenesen előre meredve, hogy elkerüljék a törpe tekintetét.

Hwel visszadübörgött a sor előtt.

— Kik vagytok?

— Szipirtyók vagyunk, Hwel!

— Milyen szipirtyók?

— Sötét és förtelmes szipirtyók! — ordították, kezdve beleélni maguk a szerepbe.

— Miféle sötét és förtelmes szipirtyók?

— Gonosz sötét és förtelmes szipirtyók!

— Rosszat forraltok?

— Igen!

— Rejtélyesek vagytok?

— Igen!

Hwel teljes, szóra sem érdemes magasságában kihúzta magát.

— Kikvagytok? — süvítette.

— Rosszat forraló, gonosz, rejtélyes, sötét és förtelmes szipirtyók!

— Úgy van! — Reszkető ujjal a színpadra mutatott, lehalkította hangját, s abban a pillanatban egy drámai ihletrészecske sivított át a légkörön, s csapódott alkotóközpontjába, arra késztetve, hogy imígyen szóljon: — És most azt akarom, hogy kimenjetek oda, és pokollá tegyétek az életük. Nem az én kedvemért. Nem az istenverte kapitány kedvéért — szája egyik sarkából a másikba lökte a képzeletbeli szivart, hátralökte a nem létező fémsisakot, s fölreccsent. — Hanem Walkowski káplár és az ő kis kutyulija kedvéért.

A növendékek hitetlenkedve bámultak rá.

Végszóra valaki megkongatott egy bádoglemezt, megtörve ezzel a varázst.

Hwel a szemét forgatta. A hegyekben nőtt föl, ahol az égiháborúk villámló combokkal bércről bércre vonulnak peckesen. Emlékezett olyan viharokra, amelyek átformálták a hegység alakját, s teljes vadonokat lapítottak ki. Valahogy, egy bádoglemez nem volt ugyanaz, akármilyen lelkesedéssel kongatják.

Csak egyszer, gondolta, csak egyetlen egyszer. Hadd sikerüljön, csak egyetlen egyszer.

Kinyitotta szemét, s rámeredt a boszorkákra.

— Mi végre totojáztok itt? — kiabálta. — Takarodjatok ki oda, és átkozzátok meg őket!

Nézte, ahogy kiszáguldanak a színpadra, aztán Tamasján gyöngéden megveregette a fejét.

— Hwel, nincs korona.

— Hmm? — szólt a törpe, akinek elméje mennydörgő-és-villámló gépek konstruálásának módozataival birkózott.

— Nincs korona, Hwel. Muszáj, hogy koronát viseljek.

— Természetesen van korona. Egy nagy azzal a piros üveggel, roppant imponáló, használtuk azon a helyen, aminek az a nagy főtere van…

— Azt hiszem, ott felejtettük.

Újabb bádoghangú mennydörgés hallatszott, ám, ennek ellenére, Hwelnek az a része, amely a darabban élt, meghallott egy el-elakadó hangot a színpadról. Odairamlott a színfalakhoz.

— …számos csecsszopót fojték már meg… — sziszegte, s visszainalt.

— Nos hát akkor, keríts egy másikat — mondta bizonytalanul. — A kellékes ládából. Te vagy a Gonosz Király, muszáj legyen koronád. Siess már, fiam, néhány perc múlva színpadra lépsz. Rögtönözz.

Tamasján visszatévelygett a ládához. Koronák közt nőtt föl, nagy arany koronák közt, amelyek fából és gipszből készültek, a legkiválóbb minőségű üveggel telehintve. Mi több, a Szakmai Hozzáértés kalapkarimáján fogzott. De a legtöbbet a Corongban hagyták. Színpadi tőröket és koponyákat és vázákat húzott elő, az évek hordalékát s akkor, pont a láda fenekén, ujjai rázárultak valami vékonyra és korona alakúra, amit soha senki nem akart föltenni, mert olyan kevéssé hasonlított egy igazi koronára.

Jól hangzana, ha azt mondhatnánk, hogy életre kelt a fiú kezében. Talán úgy is történt.

Néne olyan mozdulatlan ült, akár egy szobor, s csaknem olyan fagyosan. A ráeszmélés borzalma fokozatosan elárasztotta.

— Ezek mink vagyunk — mondta. — A hülye katlan körül. Ez minket akar jelenteni, Gytha.

Ogg Ángyi habozott egy dióval félúton ínye felé. A szavakat hallgatta.

— Soha sem okoztam senkinek hajótörést! — méltatlankodott. — Most mondták, hogy ők hajótörést okoztak! És én soha!

Fönn a toronyba Magrat könyökével a Bolond bordái közé döfött.

— Zöldes arcpír — mondta, a 3. Bozorkára meredve. — Én nem így nézek ki. Nem, ugye?

— Egyáltalán nem — felelte a Bolond.

— És az a haj!

A Bolond kilesett a pártázat résein, mint valami túl mohó vízköpő.

— Szalmának tűnik — jegyezte meg. — És nem is nagyon tiszta.

Tétovázott, ujjaival piszkálgatva a mohabontotta követ. Mielőtt elindult volna a nagyvárosból, kért Hweltől néhány alkalmatos szót, amiket egy fiatal hölgyhöz lehet intézni, s egész úton hazafelé magolta őket. Most vagy soha.

— Szeretném tudni, szabadna-e téged egy nyári naphoz hasonlítani. Mert… nos, június tizenkettedike például egész szép volt, és… Ó. Hova tűntél?

Verenc király széke szélét markolta, ujjai átcsusszantak rajta. Tamasján parádézott föl a színpadra.

— Ez ő, igaz? Ez a fiam?

A föltöretlen dió kipottyant Ogg Ángyi ujjai közül, s elgurult. Bólintott.

Verenc felé fordította elkínzott, átlátszó arcát.

— De mit csinál? Miket mond?

Ángyi fejét rázta. A király eltátott szájjal hallgatta, amikor Tamasján, rákmódra átbicegve a színpadon, belevágott legfontosabb monológjába.

— Azt hiszem, ő téged akar megjeleníteni — vélte Ángyi hűvösen.

— De hát én sose jártam úgy! Miért van púp a hátán? Mi történt a lábával? — Odahallgatott egy keveset, aztán elszörnyedt hangon hozzátette. — És én egész biztosan nem cselekedtem semmi ilyet! Vagy olyat. Miért mondja azt, hogy azt tettem?

A tekintet, amit Ángyira vetett, tele volt esedezéssel. A boszorkány vállat vont.

A király fölnyúlt, leemelte fantomkoronáját, és megvizsgálta.

— És az én koronám viseli! Nézze, ez az! És azt mondja, hogy én elkövettem mindazt a… — egy pillanat szünetet tartott, hogy hallja a legutóbbi párverset, s hozzáfűzte. — Rendben. Lehet, hogy azt tényleg megtettem. Tehát fölgyújtattam néhány viskót. De hát mindenki úgy csinál! Különben is, jót tesz az építőiparnak.

Visszatette a kísérteties koronát a fejére.

— Miért mondja mindezen dolgokat rólam? — esengett.

— Ez művészet — felelte Ángyi. — Ez hogyishívják, tükröt tart az életnek.

Néne lassan megfordult, hogy a közönségre nézzen. Az előadást bámulták, elragadtatott arccal. A szavak átcsaptak fölöttük az izgatott légkörben. Ez a való. Valóságosabb, mint a valóság. Ez a történelem. Lehet, hogy nem igaz, de annak ehhez semmi köze.

Néne sose szentelt sok figyelmet a szavaknak. Azok olyan súlytalanok. Most azt kívánta, bárcsak több időt fordított volna rájuk. A szavak valóban anyagtalanok. Olyan lágyak, mint a víz, de olyan erőteljesek is, mint a víz, s most átáramlottak a közönségen, alámosva az igazságszeretet gátjait, elsodorva a múltat.

Azok ottan mink vagyunk, gondolta. Mindenki tudja, hogy kik vagyunk valójában, de azokra a dolgokra fog mindenki emlékezni — három locsi-fecsi vén csoroszlya csúcsos kalapban. Mindaz, amit valaha is tettünk, mindaz, akik valaha is voltunk, többé nem fog létezni.

Ránézett a király kísértetére. Nos, nem volt rosszabb a többinél. Ó, lehet, hogy leégettetett néhanap egy-egy kunyhót, egy amolyan oda se figyelő módon, de csak amikor tényleg dühös volt valami miatt, és bármikor abba tudta volna hagyni, ha akarja. Ahol megsebezte a világot, olyan sebeket ejtett rajta, amelyek begyógyulnak.

Akárki írta ezt a Teátrumot, tisztában volt a mágia alkalmazásával. Még én is elhiszem, ami történik, pedig én tudom, hogy nincs benne egy csöpp igazság sem.

Ez a Művészet, amint Tükröt tart az Életnek. Ez az oka, amiért minden pont fordítva van.

Vesztettünk. Nincs semmi, amit tehetnénk ez ellen anélkül, hogy pontosan azzá váljunk, amik nem vagyunk.

Ogg Ángyi erőteljesen megbökte a bordái közt.

— Hallottad ezt? — kérdezte. — Az egyikük azt mondta, hogy kisdedeket tettünk a katlanba! Nem fogok itt ülni, és eltűrni, hogy azt mondják, kisdedeket tettünk a katlanba!

Néne megragadta a kendőjét, amikor a másik megpróbált fölállni.

— Ne tégy semmit! — sziszegte. — Attól csak rosszabbak lesznek a dolgok.

— „Árokban szülészkede a vasorú bába”, azt mondták. Az a fiatal Mili Csipkebogyó lesz, aki nem mert szólni az anyukájának, s kiment rőzsét szedni. Egész éjjel fönn voltam vele — morgolódott Ángyi. — Gyönyörű kislánya lett, az bizony. Az egész rágalom! Mi az a vasorú? — tette hozzá.

— Szavak — mormolta Néne, félig-meddig önmagának. — Ez marad csak a végén. Szavak.

— És most jön egy fickó egy harsonával. Mit fog csinálni? Ó. Vége az Első Felvonásnak — mondta Ángyi.

A szavakat nem fogják elfelejteni, gondolta Néne. Van bennük erő. Átkozottul jó szavak ahhoz képest, hogy csak szavak.

Újabb mennydörgés-zörgés hallatszott, ami azzal a csörömpöléssel ért véget, amit például okozhat egy, a kézből kiesett és falnak csapódó bádoglemez.

A színpadon kívüli világban a hőség úgy nehezedett rá a levegőre, mint valami dunyha, kipréselve magát az életet belőle. Néne látta, hogy egy lakáj a herceg füléhez hajol. Nem, nem fogja megszakítani a darabot. Persze, hogy nem. Azt akarja, hogy szabályosan zajoljék le minden.

A herceg minden bizonnyal megérezte tarkóján a boszorkány tekintetének hevét. Megfordult, rászegezte szemét, s fura kis mosolyt vetett rá. Aztán megbökte feleségét. Mindketten fölnevettek.

Mállotviksz Néne gyakran volt mérges. Ezt egyik erősségének tekintette. Az igaz düh a világ nagy alkotóerőinek egyike. De az ember meg kell tanulja uralni. Ami azt jelenti, hogy nem hagyhatod elszivárogni. Azt jelenti, hogy gondosan gátak közé szorítod, engeded, hogy kialakuljon a nyomás, hagyod, hogy a tudat egész völgyeit elöntse, s akkor, amikor már az egész építmény összeomlani látszik, megnyitsz egy kicsiny csővezetéket az alján, s hagyod, hogy a harag vaskemény gőze áramot adjon a bosszú turbináinak.

Érezte maga alatt az ország földjét, még több lábnyi alapozáson, kockakövön, egy réteg bőrön és két réteg zoknin keresztül is. Érezte, hogy várakozik.

Hallotta, hogy a király így szól:

— A saját húsom és vérem? Miért tette ezt velem? Kérdőre fogom vonni!

Gyöngéden megfogta Ogg Ángyi kezét.

— Gyere, Gytha — mondta.

Lord Felmet hátradőlt a trónusán, s őrülten vigyorgott a világra, ami jelen pillanatban szépnek látszott. A dolgok jobban alakultak, mint legmerészebb reményeiben. Képes volt kivenni, ahogy a múlt elolvad mögötte, akár a jég tavaszi olvadáskor.

A pillanat hatása alatt visszarendelte a lakájt.

— Keresd meg az őrség kapitányát — utasította —, és mondd meg neki, hogy keresse meg és tartóztassa le a boszorkányokat.

A hercegné fölhorkant.

— Emlékszel, mi történt legutóbb, te féleszű?

— Kettőt szabadon hagytunk — válaszolta a herceg. — Ezúttal… mind a hármat. A közhangulat árapálya minket támogat. Az olyasmi befolyásolja a boszorkányokat, erre mérget vehetsz.

A hercegné reccsenve jelezte öklével, mit tart a közvéleményről.

— El kell ismerd, kincsem, hogy a kísérlet láthatólag sikeres.

— Úgy néz ki.

— Rendben van. Ne álldogálj itt, fickó. Mielőtt véget ér a darab, mondd meg neki. Azoknak a boszorkányoknak lakat alatt a helye.

A Halál megigazgatta papírmasé koponyáját a tükör előtt, megfelelő formába ráncigálta csuklyáját, hátralépett s megszemlélte az összbenyomást. Ez lesz az első nem néma szerepe. Jól akarta csinálni.

— „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” — mondta. — „Mert én a Halál vagyok, Ki Ellen Nem… nem… nem.” Hwel, ki ellen nem?

— Ó, az istenek szerelmére, Dáfid. „Ki ellen nem véd se zár, se kapuretesz”, komolyan nem értem, hogy lehet gondod ezz… ne oda föl, ti marhák! — Hwel elcsörtetett a kulisszák mögötti zűrzavaron keresztül két okvetetlenkedő díszletmunkást üldözve.

— Jó — mondta a Halál, konkrétan senkinek. Visszapenderült a tükör elé.

— „Ki Ellen Nem… Ta-Dam Ta-Dam… se Ta-Dam Ta-Dam retesz” — motyogta tétován, s meglengette a kaszáját. A vége leesett.

— Gondolod, hogy elég félelmetes vagyok? — kérdezte, miközben megpróbálta újra fölerősíteni a véget.

Tamasján, aki a púpján üldögélt s szerette volna meginni a teáját, bátorítóan biccentett.

— Azzal semmi gond, haver — jelentette ki. — Ahhoz képest, ha te teszel látogatást, még maga a Halál se kelt félelmet. De megpróbálkozhatnál egy kicsivel több kongassál.

— Hogy érted?

Tamasján letette csészéjét. Úgy tűnt, árnyak futnak át az arcán, a szeme besüppedt, ajka felhúzódott fogairól, bőre megfeszült s elsápadt.

— ÉRTED JÖTTEM, TE RETTENETES RIPACS — intonálta, minden egyes szótag úgy zuhant helyére, akár a koporsófedél. Az arcvonásai visszaugrottak szokásos alakjukba.

— Így — felelte.

Dáfid, aki ezalatt teljesen a falhoz tapadt, kissé ellazult, s idegesen vihogott.

— Az istenekre, nem tudom, hogy csinálod — mondta. — Becsületszavamra, sose leszek olyan jó, mint te.

— Nincs benne semmi különös. És most szaladj, Hwel már így is kötözni való.

Dáfid hálás pillantást vetett rá, s elrohant, hogy segítsen a díszletek átrendezésében.

Tamasján szorongva kortyolt bele a teájába, a színfalak mögötti zajok sebesen pörögtek körülötte, mint megannyi bizonytalanság. Aggódott.

Hwel előzőleg azt állította, hogy a darab körül minden rendben van, kivéve magát a darabot. És Tamasján folyamatosan úgy érezte, hogy maga a dráma próbálja magát más formába kényszeríteni. A tudata egyfolytában más szavakat hallott, épp csak túl halkan ahhoz, hogy kivehesse őket. Majdnem olyan volt, mint kihallgatni egy beszélgetést. Jobban meg kellett emelje a hangját, hogy elfojtsa a zümmögést a fejében.

Ez így nincs rendben. Ha egyszer megírták a darabot, nos, akkor az meg van írva. Nem lenne szabad megelevenednie s elkezdeni kitekergetni magát.

Nem csoda, hogy mindenki állandóan rászorul a súgóra. A darab vonaglott a kezükben, megpróbálva megváltoztatni magát.

Jóságos istenek, boldog lesz, ha végre kikerül ebből a kísérteties kastélyból, el ettől a tébolyult hercegtől. Körbepislantott, úgy döntött, hogy még beletelik némi időbe, míg szólítják a következő felvonás szereplőit, s céltalan elténfergett frissebb levegőt keresve.

Egy ajtó engedett érintésének s kilépett a lőréses oromzatra. Belökte maga mögött az ajtót, elvágva ezzel a színpad neszeit, bársonyos némasággal helyettesítve őket. Felhőrácsok mögé börtönözve fakó naplementét látott, de a levegő olyan rezzenetlen volt, akár a tükörsima tenger, s olyan forró, mint egy kohó. A lenti erdőben valami éji madár visongott.

Elsétált az oromzat másik végébe, s lebámult a merőleges torok mélyére. Messze alant, a Lancre örökös párafelhőben forrongott.

Megfordult, s belesétált egy olyan jéghideg fuvallatba, hogy elállt a lélegzete.

Szokatlan szellők kaptak a ruhájába. Volt valami fura motyogás a fülénél, mintha valaki megpróbálna beszélni hozzá, de nem tudná eltalálni a helyes sebességet. Egy pillanatig mereven állt, hogy lélegzethez jusson, aztán elmenekült az ajtó felé.

— De mi nem vagyunk boszorkányok!

— Akkor miért néztek ki annak? Kötözzétek meg a kezük, fiúk.

— Igen, bocsánat, de mi nem vagyunk boszorkányok!

Az őrség kapitánya arcról arcra nézett. Szeme beitta a csúcsos kalapokat, a kócos, nedves szalmakazal szagú hajat, a betegesen zöldes arcszínt, és a bibircsókok tömkelegét. A herceg testőrkapitányának lenni nem az a fajta állás, ami hosszútávú karrierlehetőséget kínál azoknak, akik kezdeményező képességről tesznek tanúságot. Három boszorkányra volt kereslet, s ezek láthatólag megfelelnek a kívánalmaknak.

A kapitány nem járt színházba. Akkoriban, amikor még a serdülőkor kínjait állta ki, halálra rémítette egy bábszínházi előadás paprikajancsija, s azóta minden erejével azon volt, hogy elkerüljön bármiféle szervezett szórakoztatást, s mindenhonnan távol maradt, ahol elképzelhetően krokodilokra lehetett számítani. Az előző órácskát az őrszobában töltötte csöndes iszogatással.

— Nem azt mondtam, hogy kötözzétek meg a kezük? — csattant föl.

— Peckeljük föl a szájuk is, kap'tány?

— De ha csak meghallgatnának, mi a színházzal vagyunk…

— Igen — válaszolta a kapitány összeborzadva. — Hallgattassátok el őket.

— Kérem…

A kapitány lehajolt, s belenézett három pár ijedt szembe. Teljes testében remegett.

— Ez — mondta — az utolsó alkalom, hogy megeszitek bárkinek is a kolbászát.

Tudatában volt hogy most már a katonák is furcsálkodó pillantásokat vetnek rá. Köhintett, és megemberelte magát.

— Hát akkor rendben van, színi boszorkáim — közölte. — Eljátszottatok a darabot s most itt az ideje a vastapsnak — odabiccentett az embereinek.

— Verjétek őket vasra — mondta.

A másik három boszorkány a színpad mögötti homályban ült, kifejezéstelenül meredve a sötétbe. Mállotviksz Néne fölszedte a szövegkönyv egyik másolatát, amibe időről időre belekukucskált, mintha ötleteket keresne.

— Küllönfelle küszködések meg elkalandozások — olvasta tétován.

— Az rengeteg szörnyűséges eseményt jelent — magyarázta Magrat. — Mindig beleteszik ezeket egy színdarabba.

— Küszködések meg mik? — kérdezte Ogg Ángyi, aki addig nem figyelt.

— Elkalandozások — felelte türelmesen Magrat.

— Ó — Ogg Ángyi egy kissé földerült. — A tengerpartra lenne jó — jegyezte meg.

— Légy szíves, hallgass el, Gytha — mondta Mállotviksz Néne. — Nem neked valók. Azokat csak a küllönfellének szánják, ahogy írja. Valószínűleg azért, hogy fölépülhessen azokból a küszködésekből.

— Nem engedhetjük, hogy ez megessen — vágott közbe sietve és hangosan Magrat. — Ha ennek híre megy, a boszorkányok mindig vén banyák lesznek zöld arcpírral.

— Meg beavatkoznak a királyok belügyeibe — tódította Ángyi. — Amit mi közismerten sosem teszünk.

— Nem a beavatkozás, mint olyan, ellen van kifogásom — jelentette ki Mállotviksz Néne, állát kezébe támasztva. — Hanem a gonosz beavatkozás ellen.

— Meg az állatokkal való kegyetlenkedés ellen — mormolta Magrat. — Az az egész izé a kutyaszemről meg varangyfülről. Senki se használ olyasmit.

Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi gondosan nem néztek egymás szemébe.

— Vasorrú bába! — fakadt ki keserűen Ogg Ángyi.

— A boszorkányok nem is olyanok — folytatta Magrat. — Összhangban élünk a Természet nagy körforgásával, nem ártunk senkinek, és csúnya dolog tőlük, hogy azt mondják, de igen. Forró ólmot kéne öntsünk a csontjaikba.

A másik kettő egy bizonyos mennyiségű meglepődött csodálattal pillantott rá. A lány elpirult, noha nem zöldesen, s a térdét nézegette.

— Pityergi Komámasszony leírta a receptet — vallotta be. — Egész könnyű. Annyit kell csak csinálnod, hogy szerzel egy kevés ólmot, és…

— Nem hinném, hogy az helyénvaló lenne — jegyezte meg Néne némi belső vívódás után. — Esetleg rossz benyomást keltene egyesekben.

— De nem sokáig — mondta Ángyi sóváran.

— Nem, nem követhetünk el ilyesmit — közölte Néne, ezúttal kissé határozottabban. — Soha nem hallanánk a végét.

— Mért nem változtatjuk meg pusztán a szavakat? — javasolta Magrat. — Amikor visszajönnek a színpadra, csak rájuk hatunk, hogy elfelejtsék, amit mondaniuk kéne, s adunk nekik új szöveget.

— S föltételezem, te szakértője van a színházi szavaknak? — jegyezte meg Néne maró gúnnyal. — Azoknak odaillőnek kell lennie, különben az emberek gyanakodnának.

— Nincs abban semmi pláne — legyintett Ogg Ángyi elutasítólag. — Tanulmányoztam a dolgot. Az ember csak tadamtadam-tadamozik.

Néne fontolóra vette.

— Azt hiszem, ennél azért több van a dologban — mondta. — Azoknak a párbeszédeknek egyike-másika tényleg jó volt. Szinte semmit se értettem belőle.

— Nincs benne semmi fortély — unszolta Ogg Ángyi. — Különben is, már így is állandóan elfelejtik a szövegük. Úgy fog menni, mint a karikacsapás.

— Szájukba adjuk a szavakat? — kérdezte Magrat.

Ogg Ángyi bólintott.

— Nem tudom, menni fognak-e az új szavak — közölte. — De arra rá tudjuk őket venni, hogy elfelejtsék ezeket.

Mindketten Mállotviksz Nénére néztek, aki vállat vont.

— Esetleg érdemes megpróbálni — egyezett bele.

— A még meg sem született boszorkányok nemzedékei fogják megköszönni nekünk — jelentette ki Magrat lángolón.

— Ó, remek — mondta Néne.

— Na végre! Mit játszadoztok ti hárman? Már mindenhol kerestünk titeket!

A boszorkányok megfordulva megpillantottak egy mérges törpét, aki megpróbált föléjük tornyosulni.

— Minket? — kérdezte Magrat. — De mi nem vagyunk benne…

— De igen, benne vagytok, emlékezzetek, múlt héten toldottuk bele. Második Felvonás, Színpadi Előtér, a katlan körül. Nem kell mondanotok semmit. A működőben lévő okkult erőket szimbolizáljátok. Csak legyetek olyan gonoszak, ahogy csak telik tőletek. Gyerünk, legyetek jó fiúk. Eddig egész jól csináltátok.

Hwel Magrat fenekére csapott.

— Jó arcszíned van, Bilf — tette hozzá bátorítóan. — De az ég szerelmére, tömd ki magad jobban, még mindig nincs elég jó alakod. Remek bibircsókok, Vincell. Meg kell mondjam — lépett hátra —, olyan ocsmány egy boszorkánybanda vagytok, amilyennek a látványára az ember csak vágyhat. Derék dolog. Milyen kár, hogy ócskák a parókák. És most eridjetek. A függöny egy percen belül fölmegy. Kéz- és lábtörést!

Újabb csattanósat csapott Magrat alfelére, kissé megsajdítva ezzel kezét, s elsietett, hogy valaki mással üvöltözzön.

A boszorkányok egyike sem mert megszólalni. Magrat és Ogg Ángyi azon kapták maguk, hogy ösztönösen Néne felé fordulnak.

Aki horkantott egyet. Fölnézett. Körbenézett. Ránézett a fénylően kivilágított színpadra a háta mögött. Olyat csattantva csapta össze tenyerét, hogy az végigvisszhangzott a kastélyon, s aztán dörzsölni kezdte.

— Hasznos — jelentette ki komoran. — Akkor kezdjük a műsort!

Ángyi sértődötten Hwel után kancsított.

— Törd ki te a lábad — motyogta.

Hwel a kulisszák mögött állt, s megadta a jelet a függöny fölhúzására. Meg a mennydörgésre.

Ami nem dörgött.

— Vihar! — sziszegte olyan hangon, amit meghallott legalább a közönség fele. — Gyerünk, kezdd el!

Egy hang a legközelebbi oszlop mögül imígyen jajgatott:

— Odamentem és megtekertem a mennydörgést, Hwel! De csak kipi-kopog!

Hwel némán állt egy pillanatig, magában számolva. A társulat figyelte őt, döbbenettől — ám sajnos villámtól nem — sújtva.

Végül öklét az ég felé rázva így szólt:

— Egy vihart akartam! Csak egy vihart. Még csak nem is nagyot. Bármilyet. És most meg akarom értetni abszolút VILÁGOSAN! ELEGEM van. Vihart akarok MOST AZONNAL!

A válaszként érkező nyilalló villám a kastély tarka árnyait vakító fehérré és égő feketévé árnyalta. Ezt, végszóra, égzengés követte.

Dörgött és dörgött, megrezegtetve a kastély minden egyes kövét. Por esőzött. Egy távoli fiatorony balettozó lassúsággal letört, s pörögve-forogva puhán a szurdok éhes mélyébe hullt.

Amikor véget ért, olyan csendet hagyott maga után, ami harangzúgásként zengett.

Hwel fölnézett az égre. Óriási fekete fellegek suhantak a kastély fölött, eltakarva a csillagokat.

A vihar visszatért.

Egy örökkévalóságot töltött el mestersége tanulásával. Évekig lappangott messzi völgyekben. Órákon át gyakorolt egy gleccser előtt. Tanulmányozta a múlt nagy viharait. Tökéletesre csiszolta művészetét. És most, ma éjjel, az erre váró fogékony közönséget fergeteges rohammal fogja magával ragadni, igen, viharos sikert fog aratni.

Hwel elmosolyodott. Lehet hogy az istenek mégiscsak meghallgatták. Azt kívánta, bárcsak imádkozott volna egy igazán jó szélgépért is.

Őrjöngve hadonászott Tamasjánnak.

— Folytasd!

A fiú bólintott s belevágott legfőbb szövegébe:

— „S most hogy uralmunk teljes…”

Mögötte a színpadon a boszorkányok a katlan fölé hajoltak.

— Csak bádog, ez itten — sziszegte Ángyi. — És teli van undormánnyal.

— És a tűz csak vörös papírmasé — suttogta Magrat — Lentről olyan valódinak látszott, és csak vörös papír! Nézd, át lehet bökni rajta…

— Ne is törődj vele — mondta Néne. — Csak látszódj szorgosnak, s várj, amíg nem szólok.

Amikor a Gonosz Király és a Jóságos Herceg elkezdték a szóváltást ami majd az izgalmas Párbajjelenethez vezet feszengve vették tudomásul a hátuk mögött zajló tevékenységet s a közönség időnként fölharsanó kacagását. Egy teljességgel oda nem illő nevetésroham után Tamasján megkockáztatott egy oldalpillantást.

Az egyik boszorka darabokra szedte a tüzüket. Egy másik megpróbálta megtisztítani a katlant. A harmadik karba tett kézzel ült, és mereven őt nézte.

— „Maga a föld is fölrí a zsarnokság ellen…” — mondta Kökéndi, aztán észrevette Tamasján arckifejezését, s követte tekintetét. Elnémult.

— „És engem hí, hogy bosszút álljak” — súgta segítőkészen Tamasján.

— D-de… — suttogta Kökéndi, megpróbálva lopva odamutatni a tőrével.

— Nincs az a kincs, amiért én ilyen katlannal mutatkoznék — szögezte le Ogg Ángyi elég hangosan suttogva ahhoz, hogy az udvar végében is hallani lehessen. — Két napi súrolás egy ipari mosogatógéppel meg egy vödör homokkal, minimum.

— „És engem hí, hogy bosszút álljak” — sziszegte Tamasján. A szeme sarkából látta Hwelt a kulisszák mögött, tajtékzó dührohamba merevedve.

— Hogy érik el azt, hogy pislákoljon? — kérdezte Magrat.

— Maradjatok csöndben, ti ketten — szólt rájuk Néne. — Fölzaklatjátok a népeket — megemelte kalapját Kökéndi előtt. — Csak rajta, fiatalember. Ne is törődjön velünk.

— Mi? — rezzent össze Kökéndi.

— Aha, és téged hí, hogy bosszút állj, nem igaz? — firtatta kétségbeesetten Tamasján. — Meg maga a menny is bosszúért kiált, arra számítok.

Végszóra, a vihar produkált egy újabb mennykőcsapást, ami levitte egy másik torony tetejét…

A herceg meglapult a székén, arca a rettegés teljes körképe. Kinyújtott valamit, ami valaha egy ujj volt.

— Ott vannak — lehelte. — Ők azok. Mit keresnek az én színjátékomban? Ki mondta, hogy szerepelhetnek a darabomban?

A hercegné, aki kevésbé hajlott szónoki kérdések föltevésére, intett a legközelebbi őrnek.

A színpadon Tamasján megizzadt a szövegkönyv súlya alatt. Kökéndi összefüggéstelenül zagyvált. Most Fodorgyanta, aki a Jóságos Hercegnét alakította egy lenparókában, szintén elvesztette a fonalat.

— Aha, kegyelmed gonosz királynak hí engem, ámbátor ugyan suttogá, hogy kívülem élő lélek meg ne hallhassa — krákogta Tamasján. — És kegyelmed ideparancsolá az testőrséget, tán valami titkos jellel, mit sem tartozandva ajak avagy nyelv leleményének.

Egy testőr érkezett rákmódra oldalazva, még mindig botladozva Hwel taszításától. Rábámult Mállotviksz Nénére.

— Hwel kérdi, mi a fene folyik itt? — sziszegte.

— Mi volt az? — kérdezte Tamasján. — Jól hallottam, azt mondtad „Jövék, úrnőm”?

— Azt mondja, tüntessük el ezeket a nőszemélyeket!

Tamasján a színpad elejére lépdelt.

— Kegyelmed összebeszél tücsköt-bogarat, jóember. Lásd, hogyan térek ki kegyelmed teknöclándzsája elől. Kegyelmed lándzsája, jóember. Ott van kegyelmed átkozott kezében, az istenek szerelmére!

A testőr kétségbeesetten, mereven vigyorgott.

Tamasján tétovázott. Körülötte három másik színész megrögzötten a boszorkányokat bámulta. Fenyegetően elé tornyosulva, akár az adóbevallás elkerülhetetlensége, várt rá egy kardpárbaj, melynek során, kezdett neki úgy tűnni, kénytelen lesz hárítani önnön vad támadásait s végül agyonszúrni magát.

Odafordult a három boszorkányhoz. Kinyitotta a száját.

Életében először cserben hagyta félelmetes emlékezőtehetsége. Nem jutott eszébe semmi szóra érdemes.

Mállotviksz Néne fölállt. Előrelépdelt a színpad szélére. A közönség visszafojtotta lélegzetét. A boszorkány fölemelte kezét.

— El innen, szellem szellemei, minden fortély! Megparancsolom Igazság, hogy… — megakadt — tadamtadam, ítélj!

Tamasján érezte, hogy elborítja a varázslat hűse. A többiek szintén életre lökődtek.

Kiürült tudatuk mélyéről új szavak száguldottak elő, vértől és bosszúvágytól vörös szavak, a kastély kövei közt visszhangzó szavak, szilíciumban tárolt szavak, magukat meghallotta tenni akaró szavak, a színészek száját olyan szorosan markoló szavak, hogy bármiféle kísérlet ki nem mondásukra törött állkapcsot okozott volna.

— Mi az, még most is félsz tőle? — kérdezte Fodorgyanta. — Amikor olyan kába az ivástól? Vedd a tőrét, férjuram — csupán egy pengeszélesség választ el a királyságtól.

— Nem merem — válaszolta Kökéndi, megpróbálva döbbenten ránézni saját ajkára.

— Ugyan, ki fog tudni róla? — Fodorgyanta a közönség irányába intett kezével. Soha többé nem fog ilyen nagyot alakítani. — Látod, ott csak a vak sötét honol. Ragadd meg most a tőrt, ragadd meg holnap a királyságot. Vágj bele, ember!

Kökéndi keze remegett.

— Megvan, asszony — felelte. — Tőr az, amit magam előtt látok?

— Persze, hogy egy átkozott tőr az. Gyerünk, most tedd meg. A gyöngék nem érdemelnek irgalmat. Azt fogjuk mondani, hogy lezuhant a lépcsőn.

— De az emberek gyanakodni fognak!

— Nincsenek-e tömlöcök? Nincsenek-e hüvelykszorítók? A birtoklás a törvény kilenctizede, férjuram, ha egy kés az, amit birtokolsz.

Kökéndi elhúzta a karját.

— Nem tudom megtenni! Ő mindig maga volt a megtestesült kedvesség velem!

— És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál…

Dáfid hallotta a hangokat a távolból. Megigazgatta a maszkját, ellenőrizte a tükörben külsejének halálosságát, s a színpad mögötti homályban belekukkantott a szövegkönyvbe.

— „Rettegjetek mostan, Rövidéltű Halandók” — mondta. — „Mert én a Halál vagyok, Aki Ellen… Aki Ellen…”

KI.

— Ó, köszi — hálálkodott oda se figyelve a fiú. — „Ki Ellen Nem Védhet…”

VÉD.

— „Ki Ellen Nem Véd Se Zár, Se Kapuretesz, ím… ím… ím…”

ÍM JÖVÉK BEHAJTANI JÁRANDÓSÁGOM EZEN KIRÁLYOK ÉJSZAKÁJÁN.

Dáfid megroggyant.

— Annyival jobban csinálod nálam — nyögte. — Megvan hozzá a hangod, és vissza tudsz emlékezni a szövegre — megfordult — Csak három sor, és Hwel ki… fog… en… gem… belezni.

Megmeredt. A szeme kitágult, a rettegés csészealjává vált, amikor a Halál csettintett ujjával a fiú merev arca előtt.

FELEJTSD EL, parancsolta, sarkon fordult, s halkan ellépdelt a kulisszák irányába.

Szem híján koponyája tekintette végig a jelmezek sorát, a sminkelő asztal viaszos hulladékait. Üresen tátongó orrlyuka beszippantotta a molyirtó labdacsok, alapozók és izzadság összekeveredett szagát.

Van itt valami, gondolta, ami szinte az istenek hatáskörébe tartozik. Az emberek létrehoztak egy világot a világon belül, ami visszatükrözi az eredetit, nagyon hasonlatosan ahhoz, ahogy egy vízcsepp tükrözi vissza a tájat. És mégis… mégis…

Ezen az apró világon belül erőfeszítéseket tesznek arra, hogy benne legyen az összes dolog, amiről azt gondolná az ember, hogy szeretnének megszabadulni tőlük — gyűlölet, félelem, zsarnokság, és így tovább. Ez fölkeltette a Halál kíváncsiságát. Azt gondolják, hogy szeretnének kiszabadulni önmagukból, s minden művészet, amit megálmodtak ezek a humán szerzetek, egyre beljebb viszi őket. Ez lebilincselte a Halált.

Teljesen konkrét és világos céllal érkezett ide. Van itt egy igénylendő lélek. Nincs idő csip-csupságokra. Ám ugyan mi az idő, tulajdonképpen?

Lába önkéntelen táncot kopogott a köveken. A Halál dzsiggelt, egyedül, a szürke árnyékok közt.

— S A RÁKÖVETKEZŐ ÉJJEL CSILLAGOT AKASZTANAK AZ ÖLTÖZŐDBE — Összeszedte magát, megigazgatta a kaszáját, s csöndben várt a végszavára.

Még soha sem szalasztott el egyet sem.

Kimegy az emberek közé, és tarolni fog.

— És számára te lehetsz maga a megtestesült Halál. Most!

A Halál színre lépett, csontlába kopogott a deszkákon.

RETTEGJETEK MOSTAN, RÖVIDÉLTŰ HALANDÓK, mondta, MERT ÉN A HALÁL VAGYOK, KI ELLEN… NEM… NEM… KI ELLEN…

Tétovázott. Létezése örökkévalóságának során legislegelőször, tétovázott.

Mert noha a Korongvilág Halála hozzászokott ahhoz, hogy emberek millióival foglalkozzék, mégis minden egyes halál bizalmas dolog volt, és személyre szóló.

A Halált ritkán pillantották meg, eltekintve az okkult pártállású népségtől, meg maguktól az ügyfelektől. Azért nem látta meg senki más, mert az emberi agy szerkesztőollója elég okos a még épp elviselhetőnél borzalmasabb látványok kivágásához, csak az volt a gond, hogy itt és most több száz ember ténylegesen arra számított, hogy ezen a ponton látni fogják a Halált, s ezért valóban látták is.

A Halál lassan megfordult, s visszabámult a figyelő szemek százaira.

Tamasján még az igazság markolásában is fölismerte a szorult helyzetbe került színésztársat, s küzdött az ajka fölötti uralomért.

— …nem véd se zár… — suttogta, fintorba zárult fogakon keresztül.

A Halál a lámpaláz mániákus vicsorával vigyorgott rá.

MI? suttogott vissza olyan hangon, mint amikor megütik az üllőt egy nagyon kicsi ólomkalapáccsal.

— „…nem véd se zár, se ajtóretesz…” — mondta bátorítóan Tamasján.

…NEM VÉD SE ZÁR, SE AJTÓ… HUH…, ismételte utána kétségbeesetten a Halál a fiú ajkát lesve.

— „…retesz!…”

…RETESZ.

— Nem, nem tudom megtenni! — siránkozott Kökéndi. — Meg fognak látni! Ott lenn a csarnokban leskelődik valaki!

— Nincs ott senki!

— Érzem, hogy néz!

— Cidriző idióta! Nekem kell megtennem érted? Látod, a lába már a lépcső legfelső fokán!

Kökéndi arcát eltorzította a félelem és bizonytalanság. Visszahúzta a kezét.

— Nem!

A sikoly a közönség felől hallatszott. A herceg félig fölemelkedett székéről, megkínzott ujjait a szájához kapta. Előretántorgott a megdöbbent emberek között.

— Nem! Nem én tettem! Nem így történt! Nem mondhatod azt, hogy így történt! Nem voltál ott! — rámeredt a fölfelé fordított arcokra maga körül, és megroskadt.

— És én se — vihogta. — Akkor épp aludtam, tudjátok. Nagyon jól emlékszem rá. Vér volt az ágytakarón, vér volt a padlón, nem tudtam lemosni a vért, de mindez nem képezi a vizsgálat tárgyát. Nem engedhetem nemzetbiztonsági okokból. Csak álom volt, s amikor fölébredek holnap, ő életben lesz. És holnap az egész meg sem történtté válik, mert nem is történt meg. És holnap elmondhatod, hogy nem tudtam. És holnap elmondhatod, hogy nem emlékezem rá. Micsoda zajt csapott, amikor lezuhant! Eleget ahhoz, hogy fölébressze a holtakat… de ki hitte volna, hogy még annyi vér van benne? — ekkorra már fölmászott a színpadra, s boldogan vigyorgott rá az egybesereglett társulatra.

— Remélem, hogy ez mindent megold — közölte. — Ha. Ha.

Azt ezt követő csöndben Tamasján nyitotta száját, hogy valami ide illőnek, valami nyugtatónak adjon hangot, s rádöbbent, hogy nincs semmi, amit mondhatna.

Ám egy másik személy belebújt, birtokába vette száját, s imígyen szóla:

— A saját istenekverte tőrömmel, te piszok! Tudtam, hogy te voltál! Láttalak a lépcső tetején az ujjad szopni! Most megölnélek, ha nem gondolnék arra, hogy akkor egy egész örökkévalóságot kell a nyafogásod hallgatásával töltsek! Én, Verenc, néhai királya…

— Miféle tanúvallomás ez? — kérdezte a hercegné. A színpad előtt állt, fél tucat katonával az oldalán.

— Ezek csak rágalmak — fűzte hozzá. — És ezenfelül felségárulás. Őrült ripacsok hantája.

— Lancre francos királya voltam! — üvöltötte Tamasján.

— Mely esetben te lennél az állítólagos áldozat — mutatott rá nyugodtan a hercegné. — És képtelen a vád nevében szót emelni. Ez szembehelyezkedik minden precedenssel.

Tamasján teste odafordult a Halálhoz.

— Maga ott volt! Mindent látott!

AZT GYANÍTOM, NEM SZÁMÍTOK ELFOGADHATÓ SZEMTANÚNAK.

— Ezért hát nincs bizonyíték, s ahol nincs bizonyíték, ott nincs bűncselekmény sem — szögezte le a hercegné. Intett a katonáknak, hogy lépjenek előre.

— Ennyit a kísérletedről — vetette oda férjének. — Azt hiszem, az én módszerem jobb.

Körbenézett a színpadon, s rátalált a boszorkányokra.

— Fogjátok el őket! — parancsolta.

— Nem — mondta a Bolond előlépve a színfalak mögül.

— Mit mondtál?

— Mindent láttam — jelentette ki a Bolond sallangtalanul. — Ott voltam a Nagy Csarnokban azon az éjszakán. Lordságod ölte meg a királyt.

— Én nem is! — sikította a herceg. — Nem is voltál ott! Nem láttalak ott! Megparancsolom, hogy ne legyél ott!

— Korábban nem merészelted ezt állítani — jegyezte meg Lady Felmet.

— Valóban, úrasszonyom. De most ki kell mondanom.

A herceg bizonytalankodva rászegezte szemét.

— Hűséget esküdtél mindhalálig, Bolondom — sziszegte.

— Igen, nagyjóuram. Sajnálom.

— Halott vagy.

A herceg kikapta Kökéndi ellenállásra képtelen kezéből a tőrt, előrevetődött, s markolatig a Bolond szívébe döfte. Magrat fölsikoltott.

A Bolond tétován előre-hátra ingadozott.

— Hála az isteneknek, végre vége — mondta, amikor Magrat keresztültört a színészeken, s odaszorította ahhoz, amit jótékonyan kebelének nevezhetünk. Átvillant a Bolondon, hogy sose nézett ilyen közelről egy kebelre, legalábbis csecsszopó kora óta nem, s különös kegyetlenség az élettől, hogy nem részesítette ebben az élményben egész addig, míg meg nem halt.

Gyöngéden arrébb mozdította Magrat egyik karját, lerántotta a gyűlöletes, szarvakkal ékített sipkát a fejéről, s olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. Többé nem kell Bolond legyen, vagy, döbbent rá, eskükkel vagy bármivel bajlódjon. Ettől, a keblekről nem is beszélve, a halál kifejezett haladásnak tűnt.

— Nem én tettem — jelentette ki a herceg.

Semmi fájdalom, gondolta a Bolond. Ez aztán fura. Másrészt viszont az ember nyilvánvalóan nem érezhet fájdalmat, ha egyszer halott. Kész pazarlás lenne.

— Mind láttátok, hogy nem én tettem — szólt a herceg.

A Halál meglepett pillantást vetett a Bolondra. Aztán benyúlt köntöse mélyére, s előhúzott egy életidő-mérőt. Csengettyűk voltak rajta. Gyöngén megrázta, amitől csilingelni kezdett.

— Nem adtam parancsot bármi ilyesmi elkövetésére — magyarázta nyugodtan a herceg. A hangja nagyon messziről szólt, onnan, akárhol legyen is az, ahol most az értelme épp tartózkodott. A társulat szótlanul meredt rá. Nem lehetséges ilyen állapotú embert gyűlölni, csak kínos zavarba lehet esni a közelségétől. Még a Bolond is zavarba jött, pedig ő halott volt.

A Halál megkocogtatta a homokórát, aztán belekukucskált, hogy lássa, elromlott-e.

— Mind hazudtok — említette meg a herceg csöndes hangon. — Csúnya dolog ám hazudozni.

A legközelebb álló színészek közül többet leszúrt álmodozó, szelíd modorban, s aztán föltartotta a pengét.

— Látjátok? — firtatta. — Nincs vér! Nem én voltam — fölnézett a hercegnére, aki úgy tornyosult fölé, mint szökőár a kis halászfalu fölé.

— Ő volt az — vádolta. — Ő tette.

Elvi megfontolásokból egyszer-kétszer beledöfött, aztán leszúrta magát, s hagyta, hogy a tőr kihulljék kezéből.

Néhány másodperc elmélkedés után azt mondta olyan hangon, ami sokkal közelebb esett a józan értelem világához:

— Most már nem kaphatsz el.

Odafordult a Halálhoz.

— Lesz üstökös? — tudakolta. — Kell legyen egy üstökös, amikor egy herceg meghal. Megyek és megnézem, jó?

Távozott. A közönség megtapsolta.

— El kell ismerni, hogy igazi fenség volt — jegyezte meg végül Ogg Ángyi. — Ez is mutatja, hogy a királyi vér jóval különbül válik hóbortossá, mint a hozzád vagy hozzám hasonlók.

A Halál odatartotta a homokórát a füléhez, arca meghökkentséget sugárzott.

Mállotviksz Néne fölvette a ledobott tőrt, s ujjával tesztelte a pengét: egész könnyedén csúszott bele a markolatba, halk nyiszogó nesszel.

Néne odanyújtotta Ángyinak.

— Itt a varázskardod — mondta.

Magrat is megtekintette, s aztán a Bolondra pillantott.

— Halott vagy, vagy nem? — érdeklődött.

— Halott kell legyek — válaszolta kissé elfojtott hangon a Bolond. — Szerintem a paradicsomban vagyok.

— Nem, figyelj, komolyan kérdeztem.

— Nem tudom. De szeretnék levegőt venni.

— Akkor biztos életben vagy.

— Mindenki életben van — közölte Néne. — Ez a tőr csak trükk. Valószínűleg a színészekre senki se merne rábízni valódit.

— Elvégre még egy katlant se képesek tisztán tartani — tódította Ángyi.

— Hogy mindenki életben maradt-e vagy sem, engem nem érdekel — szögezte le a hercegné. — Uralkodóként az én élvezetes feladatom lesz ennek eldöntése. A férjem nyilvánvalóan eszét vesztette — odafordult a katonákhoz. — És én elrendelem…

— Most! — sziszegte Verenc király Néne fülébe. — Most!

Mállotviksz Néne kihúzta magát.

— Hallgass el, némber! — harsogta. — Lancre igaz királya áll előtted!

Megveregette Tamasján vállát.

— Mi, ő?

— Ki, én?

— Nevetséges — nyilatkozta a hercegné. — Csak valamiféle komédiás.

— Őfensége igazat mond, kisasszony — mondta Tamasján a pánik szélén. — Az apám színházat, nem királyságot igazgat.

— A fiú az igaz király. Be tudjuk bizonyítani — jelentette ki Néne.

— Ó, dehogy — legyintett a hercegné. — Nem hagyjuk. Nem lesz semmiféle rejtélyesen hazatért trónörökös ebben a királyságban. Őrök — ragadjátok meg a fiút!

Mállotviksz Néne föltartotta kezét. A katonák egyik lábukról a másikra álltak, habozva.

— Ő boszorkány, igaz? — kérdezte egyikük puhatolódzva.

— Hogyne! — válaszolta a hercegné.

Az őrök idegesen feszengtek.

— Láttuk, hogy gőtévé varázsoltak embereket — mondta az egyik.

— És aztán hajótörést okoztak nekik.

— Aha, meg küszködtették a küllönfellét.

— Aha.

— Ezt először meg kéne beszélni. A boszorkányokért pótlékot kéne kapjunk.

— Figyeljetek, ő azt tehet velünk, amit csak akar. Még az is lehet, hogy vasorrú bába.

— Ne legyetek ostobák — csattant föl a hercegné. — A boszorkányok semmi olyat nem tesznek. Azok csak koholmányok az emberek ijesztgetésére.

Az őr a fejét rázta.

— Nekem épp elég meggyőzőnek tűnt.

— Persze, hogy annak tűnt, annak is szánták… — kezdte a hercegné. Fölsóhajtott, s kikapta a lándzsát az egyik őr kezéből.

— Majd én megmutatom nektek a boszorkányok hatalmát — fenyegetőzött, s a fegyvert Néne feje felé hajította.

Néne keze kígyómarás-gyorsasággal csapott keresztbe, s elkapta a lándzsát pont a hegye mögött.

— Szóval — mondta —, a végén erre kerül sor, mi?

— Én nem félek tőletek, vészbanyák — közölte a hercegné.

Néne néhány másodpercig mélyen a szemébe nézett Meglepődve mordult föl.

— Igazad van — ismerte el. — Tényleg nem félsz, nem ám…

— Azt hiszitek, hogy nem tanulmányoztalak titeket? A boszorkányságotok csupa ügyes fogás meg illúzió, a gyönge elmék elkápráztatására. Számomra nem tartogat semmi félelmetest. Felőlem nyugodtan tehetsz, amit akarsz. Akár a legrosszabbat is!

Néne egy darabig szemlélte.

— A legrosszabbat? — szólalt meg végül. Magrat és Ogg Ángyi sietve elhúzódtak az útjából.

A hercegné fölnevetett.

— Neked van eszed — adta tudtára. — Ennyit elismerek. És gyors is vagy. Gyerünk, szipirtyó. Vesd be a varangyaid és démonjaid, én majd…

Elakadt a szava, szája tátogott anélkül, hogy akár egyetlen szó előbújt volna rajta. Az ajkai a rettegés vicsorába húzódtak szét szeme túlnézett Nénén, túl a világon, valami másra. Egyik ökölbe szorított kezét a szájához kapta, s kis, nyüszítő hangot adott ki. Megmerevedett, akár egy nyúl, amely épp megpillantott egy hermelint, s kétségtelenül tudja, hogy ez az utolsó hermelin, amit valaha is látni fog.

— Mit tettél vele? — kérdezte Magrat, az első, aki meg mert szólalni.

— Kobakológia — válaszolta Néne, s önelégülten elmosolyodott. — Ahhoz nincs szükség semmilyen Fekete Alissz-féle mágiára.

— Jó, de mit tettét?

— Senki se válik olyanná, mint ő, anélkül, hogy ne húzna föl falakat a fejében — felelte. — Én csak ledöntöttem azokat. Minden sikoly előtt. Minden esdeklés előtt. Minden bűntudatroham előtt. Minden lelkiismeret-nyilallás előtt. Mind egyszerre. Van ennek egy apró trükkje.

Leereszkedő mosolyban részesítette Magratot.

— Egy nap majd megmutatom neked, ha akarod.

Magrat eltöprengett ezen.

— Ez szörnyű — jelentette ki.

— Ugyan már! — Néne félelmetesen mosolygott. — Mindenki ismerni szeretné önmaga igaz természetét. És ő most megismeri.

— Néha az ember kedvesen kell bánjon valakivel, hogy az eredmény elég brutális legyen — helyeselt Ogg Ángyi.

— Szerintem valószínűleg ez a legrosszabb, ami csak megtörténhet valakivel — tiltakozott Magrat, miközben a hercegné előre-hátra himbálta magát.

— Az ég áldjon, leányzó, használd a képzelőerőd! — fakadt ki Néne. — Sokkal szörnyűségesebb dolgok is vannak. Tűk a köröm alá, például. Ez meg az, tüzes fogókkal.

— Vörösen izzó kések föl a végbélbe — folytatta Ogg Ángyi. — Markolattal föl, hogy megvágd az ujjad, amikor megpróbálod kihúzni…

— Ez csak a tőlem telhető legrosszabb — magyarázta pedánsan Mállotviksz Néne. — És ráadásul teljesen rendben van, meg helyénvaló. Egy boszorkány így kéne eljárjon, tudod. Nincs szükség semmi drámai hókuszpókuszra. A legtöbb varázslat a fejekben zajlik Ez a kobakológia lényege. Na már most, ha te…

Gázszivárgáshoz hasonló hang szökött ki a hercegné száján. A feje hirtelen hátrarándult. Kinyitotta a szemét, pislogott, s Nénére fókuszált. Vonásait színtiszta gyűlölet öntötte el.

— Őrség! — kiáltotta. — Megparancsoltam nektek, hogy fogjátok el őket!

Nénének leesett az álla.

— Mi? — nyögte ki. — De… de hát én megmutattam neked igaz valódat…

— És ettől most oda kéne legyen a lelki nyugalmam? — amikor a katonák félénken megragadták Néne két karját, a hercegné odatolta arcát közel Nénééhez, iszonyatos szemöldöke a diadalmas gyűlölet V-je. — A földön kéne csússzak, arról van szó? Hát, vénasszony, láttam teljes pontossággal, hogy mi vagyok, érted, és büszke vagyok rá! Újra megtenném az egészet, csak szilajabbul és hosszabban! Élveztem minden másodpercét, és azért tettem, amit tettem, mert úgy akartam!

Megdübörögtette óriási kiterjedésű mellkasát.

— Ti szájtáti mamlaszok! — harsogta. — Ti olyan gyöngék vagytok. Tényleg azt hiszitek, hogy az emberek alapjában véve tisztességesek lelkük mélyén, mi?

A színpadon tartózkodó tömeg elhátrált diadalmámorának puszta erejétől.

— Nos, én megnéztem a lelkem mélyét — közölte a hercegné. — Tudom, mi vezérli az embereket. A félelem. Csupasz, pokolmély félelem. Nincs köztetek egy se, aki ne rettegne tőlem, el tudnám érni, hogy a bugyogótokat összepisiljétek a rémülettől, és most fogom magam, és…

S ezen a ponton Ogg Ángyi fejbe vágta a katlannal.

— Be nem állt a szája, nem igaz? — jegyezte meg könnyed, csevegő tónusban, miközben a hercegné összeesett. — Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, szerintem a hölgy egy kissé bogaras.

Hosszú, feszengő csönd támadt.

Mállotviksz Néne köhintett. Aztán azt őt markoló katonákat ragyogó, baráti mosollyal ajándékozta meg, s rámutatott a buckára, ami a hercegné volt.

— Vigyétek el, s tegyétek valahol egy zárkába — utasította őket. A férfiak vigyázzba vágták maguk, megragadták a hercegné két karját, s jelentékeny nehézségek árán talpra ráncigálták.

— Gyöngéden, ha kérhetném — szólt Néne.

Tenyerét dörzsölgetve fordult Tamasjánhoz, aki eltátott szájjal bámult rá.

— Mérget vehetsz rá — sziszegte a boszorkány. — Itt és most, édes fiam, nincs választásod. Te vagy Lancre királya.

— De nem is tudom, hogyan kell királykodni!

— Mindnyájan láttunk téged! Pont jól csináltál mindent, beleértve az üvöltözést is.

— Az csak színjáték volt!

— Hát akkor játssz színt. A királynak levés az… az… — Néne habozott, aztán odacsettintett Magratnak. — Hogyan hívják azokat az izéket, amikből mindig száz van mindenben?

Magrat elképedtnek látszott.

— A százalékokra gondolsz? — firtatta.

— Azokra — hagyta rá Néne. — A királynak levés legtöbb százaléka színészkedés, nézetem szerint. Neked abban kifejezetten jónak kéne lenned.

Tamasján segítségre vágyva a kulisszák felé pillantott, oda, ahol Hwelnek lennie kellett volna. A törpe tényleg ott is volt, de nem szentelt nekik figyelmet. Ott volt előtte kiterítve a szövegkönyv, s dühödten újraírta.

DE BIZTOSÍTHATLAK, HOGY NEM VAGY HALOTT. NEKEM ELHIHETED.

A herceg vihogott. Valahol talált egy lepedőt, maga köré tekerte, s most a kastély elhagyatottabb folyosóin sompolygott. Néha halkan „húúúúú”-zott.

Ez aggasztotta a Halált. Ahhoz hozzá volt szokva, hogy egyesek azt állítják, nem halottak, mert a halál mindig meglepetésszerűen érkezik, s sokaknak okozott gondot, hogy túltegyék magukat rajta. De olyan ember, aki minden egyes lélegzetével azt állítja, halott, új és nyugtalanító tapasztalatot jelentett.

— Rá fogok ugrani az erre járókra — közölte álmodozva a herceg. — Egész álló éjjel zörgetni fogom a csontjaim, föl fogok csücsülni a tetőre, s előrejelzem, hogy meg fog halni valaki a házban…

AZ A BANSHEE.

— Megtehetem, ha akarom — jelentette ki a herceg korábbi eltökéltségének halvány jelét adva. — És át fogok libegni a falakon, meg kocogtatni fogom az asztalokat, és ektoplazmát csöpögtetek mindenkire, akit nem kedvelek. Ha. Ha.

NEM FOG ÖSSZEJÖNNI. ELEVENEKNEK TILOS A KÍSÉRTÉS. SAJNÁLOM.

A herceg sikertelen kísérletet tett a falon átlebegésre, föladta, s kinyitotta az málladozó oromzatra kivezető ajtót. A vihar egy kissé elhalt, s vékony holdsarló lapult a felhők mögött, mint valami jegyüzér az idők végtelenségéig.

A Halál keresztülmasírozott a falon a férfi mögött.

— Na jó — mondta a herceg. — Ha nem vagyok halott, akkor miért vagy itt?

Fölszökkent a falra, s meglengette lepedőjét.

VÁRAKOZOM.

— Várakozz mindörökre, csontpofa! — kiáltotta a herceg diadalmasan. — A homály világában fogok lebzselni, keresni fogok láncokat, hogy csörgethessem őket, és majd…

Hátralépett, elvesztette egyensúlyát, teljes súlyával rázuhant a falra, és csúszni kezdett. Egy pillanatig jobb kezének csonkja hiábavalóan kaparászta a köveket, aztán eltűnt.

A Halál nyilvánvalóan egyszerre mindenhol ott van, s bizonyos értelemben semmivel sem tartalmaz több igazságot ha azt állítjuk, hogy a csipkés oromzaton állt, szórakozottan nem létező részecskéket piszkálgatva a ragyogó fémről kaszapengéjének élén, mint ha azt, hogy derékig merült a habzó, sziklafogú vizekben a Lancre-torok mélyén, meszes tekintete lefelé söpört, s hirtelen megtorpant azon a ponton, ahol az ár néhány csalóka hüvelykkel szögletes kavicsok ágya fölött száguldott.

Egy kis idő múlva a herceg fölült, átlátszóan a foszforeszkáló hullámokban.

— A folyosóikon fogok kísérteni — jelentette ki —, s csöndes éjszakákon besuttogok az ajtók alatt — a hangja folyamatosan halkult, csaknem eltűnt a folyó szüntelen harsogásában. — A lehető legijesztőbben fogom csikorgatni a fonott hintaszékeket, majd meglátod!

A Halál rávigyorgott.

MOST MÁR NEM CSAK JÁRTATOD A SZÁD.

Esni kezdett.

A kostetői esőnek olyan különösképpen áthatoló jellege van, amitől a közönséges eső csaknem száraznak tűnik. Úgy ömlött a kastély tetejére, mintha dézsából öntötték volna, s valamiképp úgy látszott, egyenesen keresztülfolyik a cserepeken, s megtölti a nagy csarnokot meleg, kellemetlen nyirkossággal[23].

A csarnokba bezsúfolódott Lancre népességének fele. Odakint a felhőszakadás özönlése még a folyó távoli morajlását is elfojtotta. A színpad elázott. A színek elfolytak s összekeveredtek a festett háttérfüggönyön, s az egyik függöny leszakadt karnisáról, bánatosan verdesett egy tócsában.

Bent Mállotviksz Néne befejezte beszédét.

— Megfeledkeztél a koronáról — súgta Ogg Ángyi.

— Á — mondta Néne. — Igen, a korona. Ott van a fiú fején, láthatjátok. Elrejtettük a koronák között, amikor a színészek elmentek, abból az okból, hogy ott senki sem fogja keresni. Láthatjátok, milyen tökéletesen illik rá.

Néne kivételes meggyőző erejének kijáró tiszteletből mindenki igenis úgy látta, hogy tökéletesen passzol Tamasjánra. Valójában az egyetlen, aki nem tette, maga Tamasján volt, aki tudta, hogy csupán fülei akadályozzák meg a koronát abban, hogy nyakék legyen belőle.

— Képzeljétek el az érzést, amikor először föltette — folytatta a boszorkány. — Szerintem biztos bizsergő, ominózus érzés volt.

— Igazából, eléggé… — kezdte Tamasján, de senki se figyelt rá. Megvonta a vállát, s odahajolt Hwelhez, aki még mindig szorgosan körmölt.

— Az ominózus kényelmetlent jelent? — kérdezte suttogva.

A törpe ránézett, de nyilvánvaló volt, hogy nem Tamasján áll tekintete fókuszában.

— Mi?

— Azt kérdeztem, hogy kényelmetlent jelent-e az ominózus?

— He? Ó. Nem. Nem, nem hinném.

— Akkor mit jelent?

— Fogalmam sincs. Téglalap alakút, azt hiszem — Hwel pillantása visszatért macskakaparására, mintha mágnes vonzaná. — Vissza tudsz emlékezni mit mondott a herceg a rengeteg holnap után? Nem értettem azt a részt utána…

— És semmi szükség nem volt arra, hogy mindenkinek elmondd, hogy engem örökbe fogadtak — morgott Tamasján.

— Úgy történt pedig, tudod — jegyezte meg tétován a törpe. — Jobb a becsületesség ilyen dolgokban. Na és akkor, tényleg beledöfött a feleségébe, vagy csak megvádolta?

— Nem akarok király lenni! — súgta oda rekedten Tamasján. — Mindenki azt mondja, hogy apura ütöttem!

— Érdekes dolog ez a felmenőkre ütés — tűnődött révedezve a törpe. — Úgy értem, ha én az apámra ütöttem volna, most száz lábbal a föld alatt törném a követ, jóllehet… — elhalt a hangja. A tolla hegyét bámulta, mintha az valami hihetetlen vonzerőt gyakorolna rá.

— Jóllehet micsoda?

— He?

— Ide se figyelsz!

— Tudtam, hogy téves, amikor írtam, tudtam, hogy pont fordítva van… Mi? Ó, igen. Légy király. Jó állás. Legalábbis úgy tűnik, hogy sokan tülekednek érte. Örülök a szerencsédnek. S ha egyszer király vagy, azt tehetsz, amit csak akarsz.

Tamasján ránézett Lancre kiválóságainak arcára körben az asztal körül. Rámenős, számító kifejezés honolt rajtuk, olyasmi, mint a vágóállat-kiállítás közönségéé. Őt mérlegelték. Jeges verejték ütött ki rajta a gondolatra, hogy ha egyszer király lesz, azt tehet, amit csak akar. Föltéve persze, hogy nem akar mást tenni, más lenni, csak király.

— Fölépíttetheted a saját színházad — folytatta Hwel, s szeme egy pillanatra fölcsillant. — Olyan sok süllyesztővel, amennyit csak akarsz, és pompázatos jelmezekkel. Új darabban léphetsz színre minden áldott este. Úgy értem, ahhoz képest még a Corong is csak pajtának tűnne.

— Ugyan, ki jönne el megnézni? — roskadt bele Tamasján a székébe.

— Mindenki.

— Mi, minden este?

— Megparancsolhatod nekik — mutatott rá Hwel anélkül, hogy föltekintett volna.

Tudtam, hogy ezt fogja mondani, gondolta Tamasján. Nem gondolhatja komolyan, tette hozzá jólelkűen. Ott van neki a színműve. Nem ebben a világban él, legalábbis ebben a pillanatban nem.

Levette a koronát, s újra meg újra megforgatta kezében. Nem volt benne valami sok fém, de nehéznek érződött. Eltűnődött, mennyire válik súlyossá, ha egyfolytában viselnie kell az embernek.

Az asztalon állt egy üres szék, amely, biztosították efelől, tényleges apját tartalmazta. Szép is lenne, ha arról számolhatnánk be, hogy többet érzett jeges benyomásnál és fülzúgásnál, amikor bemutatták neki.

— Föltételezem, segíthetnék apámnak, hogy kifizesse a Corongot — jegyezte meg.

— Igen, az jó lenne — válaszolta Hwel.

Pörgette kezében a koronát, s gyászosan figyelte a feje fölött ide-oda áramló társalgást.

— Tizenöt év? — kérdezte Lancre polgármestere.

— Kénytelenek voltunk — felelte Mállotviksz Néne.

— Gondoltam is, hogy a pék kissé korai volt múlt héten.

— Nem, nem — mondta türelmetlenül a boszorkány. — Nem úgy működik. Senki sem vesztett semmit.

— Az én számításaim szerint — jelentette ki a férfi, aki egyszerre töltötte be Lancre kikiáltójának, főjegyzőjének, anyakönyvvezetőjének és sírásójának szerepét —, mindnyájan elveszítettünk tizenöt évet.

— Dehogy, mind annyit nyertünk — szögezte le a polgármester. — Magától értetődik. Az idő olyan, mint az ide-oda tekergőző út, de mi átvágtunk a földeken.

— Egyáltalán nem — tiltakozott a hivatalnok, orra elé csúsztatva egy ív papirost. — Nézz ide…

Tamasján hagyta, hogy a vita hullámai újra átcsapjanak a feje fölött.

Mindenki azt akarja, hogy király legyek. Senki sem szentelt egyetlen gondolatot sem annak, hogy én mit akarok. A nézeteim nem számítanak.

Igen, ez az. Senki sem akarja, hogy én legyek a király, pontosan én. Csak történetesen kézre esem.

Az arany nem rozsdásodik, legalábbis természettanilag nem, de Tamasján úgy érezte, hogy a kezében lévő keskeny fémkarika fényének kellemetlen mélysége van. Túlságosan sok zavaros főn ült már. Ha az ember odatartja a füléhez, hallani lehet a sikolyokat.

Ráébredt, hogy valaki más is nézi, az illető tekintete úgy suhant végig az arcán, mint a hegesztőpisztoly a porhanyós jégen. Fölnézett.

A harmadik boszorka volt az, a fiatal… a legfiatalabb köztük, az elmélyült arckifejezéssel meg a sövényfrizurával. Úgy ült ott a jó öreg Bolond mellett, mintha többségi érdekeltsége lenne benne.

Nem is az arcom vizsgálja, hanem a vonásaim. A lány szemgolyói nyomon követték Tamasján ábrázatát nyakszirttől orrig, mint a körző két szára. A fiú bátor kis mosolyt vetett rá, amit a boszorkány nem vett figyelembe. Pont, mint mindenki, gondolta.

Csak a Bolond figyelt rá, s viszonozta a mosolyt egy bocsánatkérő vigyorral, meg apró, cinkostársi ujjbillegetéssel, ami azt mondta: Ugyan mit keres itt két, hozzánk hasonlóan értelmes ember? A nőszemély már megint őt nézegette, ide-oda forgatva fejét, s hunyorogva szemével. Fölváltva méregette a Bolondot meg Tamasjánt. Aztán a legöregebb boszorkányhoz fordult, az egyetlenhez a forró, nedves teremben, aki szert tett egy korsó sörre, s a fülébe susogott.

Azok ketten lendületes, suttogó párbeszédbe fogtak. Ez a beszédmód, gondolta Tamasján, különösképp jellemző a nőkre. Rendes körülmények között az ajtóküszöbön zajlik, s az összes részvevő karba tett kézzel áll, és, ha valaki olyan udvariatlan, hogy elmegy mellettük, hirtelen elhallgatnak, s csöndben lesik az illetőt, amíg biztosan hallótávolságon kívülre nem kerül.

Ráébredt, hogy Mállotviksz Néne abbahagyta a beszédet, s az egész csarnok várakozásteljesen őt bámulja.

— Igen?

— Talán jó ötlet lenne megtartani a koronázást már holnap — jelentette ki Néne. — Nem tesz jót a királyságnak, ha nincs uralkodója. Nem szereti.

Fölállt, hátralökte székét, odament, s megfogta Tamasján kezét. A fiú tiltakozás nélkül követte át a termen, s föl a lépcsőn a trónhoz, ahol a boszorkány a vállára tette kezét, s puhán lenyomta őt a megviselt, vörös plüsspárnákra.

Szék- és padlábak csikorogtak a padlón. A fiú pánikba esve nézett körül.

— Most mi fog történni? — kérdezte.

— Ne izgulj — felelte Néne határozottan. — Mindenki jönni akar, hogy hűséget esküdjön neked. Te csak biccents kegyesen, s kérdezz meg mindenkit, mi a munkája, és hogy szereti-e. Ó, és jobb lenne, ha visszaadnád nekik a koronát.

Tamasján sietve lekapta fejéről.

— Miért? — tudakolta.

— Ők akarják odaajándékozni neked.

— De már az enyém! — tiltakozott kétségbeesve Tamasján.

Néne türelmes sóhajt hallatott.

— Csak a hogyishíják, reális értelemben — válaszolta. — Így sokkal szertartásosabb.

— Úgy érti, irreális?

— Igen — mondta Néne. — De jóval fontosabb.

Tamasján megmarkolta a trón karfáját.

— Menjen Hwelért, és hozza ide!

— Nem, a következőképpen kell cselekedj. Van rá perecedens, tudod, először találkoznod…

— Azt mondtam, menjen és hozza ide a törpét. Nem hallotta, nőszemély? — ezúttal Tamasján pont eltalálta a megfelelő hangszínt és -nemet, de Néne csodálatosan ragadta vissza magához a kezdeményezést.

— Nem hiszem, hogy teljesen fölfogtad, kihez beszélsz, fiatalember — jelentette ki.

Tamasján félig fölemelkedett ültében. Jó sok királyt alakított már, s többségük nem az a fajta király volt, aki kegyesen kezet fogva megérdeklődi alattvalóitól, vajon élvezik-e a munkájuk. Sokkal inkább olyan jellegű királyokat játszott, akik egy jéghideg reggelen rohamot vezényelnek hajnali ötkor, s mégis képesek meggyőzni követőik, hogy ez jobb, mint ágyban maradni. Fölidézte mindet, s Mállotviksz Nénét a királyi fennhéjázás, dölyf és gőg kitörésében részesítette.

— Azt hittük, hogy egyik alattvalónkhoz intéztük szavunk! — dörögte. — S most tegye, amit parancsoltunk!

Néne arca több másodpercig meg sem rezzent, amíg eldöntötte, most mitévő legyen. Aztán magában elmosolyodott, s könnyedén így felelt:

— Ahogy kívánja — s elment és kimozdította Hwelt, aki még mindig körmölt, vackából.

A törpe mereven fejet hajtott.

— Csak semmi főhajtás! — csattant föl Tamasján. — Most mit tegyek?

— Nem tudom. Akarod, hogy írjak neked egy jelölést elfogadó programbeszédet?

— Mondtam neked, hogy nem akarok király lenni!

— Az bizony bajossá tesz egy jelölést elfogadó programbeszédet — értett egyet a törpe. — Jól meggondoltad? Királynak lenni ragyogó szerep.

— De az egyetlen, amit eljátszhat az ember!

— Hmm. Nos, akkor csak mondj nekik nemet.

— Csak úgy? Lesz foganatja?

— Mindenesetre érdemes megpróbálni.

Lancre előkelőségeinek csoportja közelgett a párnára helyezett koronával. Arcukon a székrekedéses tisztelettudás kifejezése honolt, csak egy árnyalatnyi önelégültséggel. Úgy vonultak a koronával, mintha az Ajándék lenne a Jó Kisfiúnak.

Lancre polgármestere a kezével eltakarva száját köhécselt.

— Egy rendes koronázás megszervezése eltart egy ideig — kezdte —, ám szeretnénk…

— Nem — mondta Tamasján.

A polgármester tétovázott.

— Tessék?

— Nem fogadom el.

A polgármester ismét habozott. Ajka mozgott, tekintete enyhén üvegessé vált. Úgy érezte, hogy valahol elvesztette a fonalat, s elhatározta, a legjobb, ha újrakezdi.

— Egy rendes koronázás megszervezése… — kockáztatta meg.

— Nem érdekes — közölte Tamasján. — Nem leszek király.

A polgármester potykamód tátogott.

— Hwel? — esengett Tamasján kétségbeesetten. — Te jól forgatod a szavakat.

— Az itt a gond — mutatott rá a törpe —, hogy a „nem” láthatólag nem tartozik a választási lehetőségek közé, amikor koronát kínálnak föl neked. Azt hiszem, esetleg az ürge meg tudna birkózni egy „talánnal”.

Tamasján fölállt, s megragadta a koronát. Úgy tartotta a feje fölé, mintha csörgődob lenne.

— Hallgassatok ide mindnyájan — szólította meg az egybegyűlteket. — Köszönöm az ajánlatot, nagy megtiszteltetés. De nem fogadhatom el. Már több koronát viseltem, mint amennyit meg tudnátok számolni, s az egyetlen királyságnak, amiről tudom, hogyan kell uralni, függönyök vannak az elején. Sajnálom.

Ezt a beszédet halotti csönd fogadta. Szemlátomást ezek nem a kellő szavak voltak.

— A másik probléma az — jegyezte meg Hwel csevegő tónusban —, hogy valójában nincs választásod. Te vagy a király. Ez olyan állás, amiért születésed óta sorban állsz.

— Nem értek hozzá!

— Az nem számít. A király nem olyasvalami, amihez értened kell, hanem egyszerűen az vagy, és kész.

— Nem hagyhatsz itt! Nincs itt semmi, csak rengeteg!

Tamasján megint érezte a fullasztó hűvöset, s a csöndes zümmögést a fülében. Egy pillanatig azt gondolta, hogy lát maga előtt — halványan, ködösen — egy magas, szomorú férfit, aki esdekelve nyújtja felé kezét.

— Sajnálom — suttogta. — Őszintén sajnálom.

A halványuló alakon keresztül megpillantotta a boszorkányokat, akik elmélyülten figyelték őt.

Mellette megszólalt Hwel:

— Csak akkor lenne esélyed, ha akadna másik örökös. Nem emlékszel, hogy lenne fivéred vagy nővéred, igaz?

— Nem emlékszem senkire! Hwel, én…

Újabb bősz vitába kezdtek a boszorkányok. S aztán Magrat megindult, úgy vonult át a termen, mint valami szökőár, mint vértolulás az agyban, lerázva Mállotviksz Néne visszatartó kezét, úgy rontva a trón felé, akár egy dugattyú, maga után rángatva a Bolondot.

— Hé?

— Ööö. Hallóóó!

— Ööö, hé, elnézést, hall minket valaki?

A kastély odafönn tele volt hangzavarral és általános örömujjongással, s senki sem hallotta az udvarias és kétségbeesett hangokat, amelyek visszhangoztak a tömlöcfolyosókon, minden egyes tovatűnő órával egyre udvariasabban és kétségbeesettebben.

— Hümm, hé? Elnézést? Vincell ezt a szörnyű izét kapja a patkányoktól, ha nem haragszanak. Hallóó!

Hagyjuk, hogy lelki szemeink kamerája lassan pásztázzon végig a sötét, ősöreg folyosókon, megtekintse a csöpögő penészt, a rozsdálló láncokat, a nedvességet, az árnyékokat…

— Hall valaki minket? Figyeljenek, ez tényleg túlzás. Ez valami nevetséges tévedés, figyeljenek, a parókák gond nélkül levehetőek…

Hagyjuk, hogy a siránkozó hangok elhalkuljanak a pókhálós sarkokban és rágcsálók kísértette alagutakban, míg végül rekedt suttogás lesz belőlük a hallás küszöbén.

— Hé? Hé, elnézést, nem segítenének!

Egy szép napon valaki csak le fog jönni ide újra.

Valamivel később Magrat megkérdezte Hweltől, hogy hisz-e a hosszas jegyváltásban. A törpe szünetet tartott az ekhós szekér megrakásának feladatában[24].

— Maximum egy hétre előre — felelte végül. — Na persze, a matiné az más.

Eltelt egy hónap. A koraősz nedves földszaga terjengett a bársonysötét fenyéren, ahol a bágyadt csillagfény visszhangjaként tűz pislákolt.

A menhir szokásos helyén tartózkodott, bár menekülésre készen, amennyiben számvizsgáló bukkanna föl a láthatáron.

A boszorkányok megfontolt csöndben üldögéltek. Ezt a mostanit nem fogják minden idők száz legizgalmasabb boszorkányszombatja közé sorolni. Ha Muszorgszkij most látta volna őket, az éj a kopár hegyen véget ért volna uzsonnaidőre.

Aztán Mállotviksz Néne megszólalt.

— Szerintem remek volt a lakoma.

— Majdnem kidobtam a taccsot — jelentette büszkén Ogg Ángyi. — És Fruzsink kisegített a konyhán és hazahozott kevéske maradékot.

— Hallottam hírét — jegyezte meg fagyosan Néne. — Egy fél disznó meg három üveg habzóbor tűnt el, azt beszélik.

— Szép dolog, hogy egyesek gondolnak az idősekre — folytatta Ogg Ángyi teljesen szégyentelenül. — Szereztem egy koronázási bögrét is — előhúzta. — Azt mondja, hogy „Viva Verenc II. Rex”. Ki hitte volna, hogy Rexnek hívják? De figyeljetek csak, azt nem mondhatnám, hogy nagyon hasonlít rá. Nem rémlik nekem, hogy kilóg a füléből egy fül.

Újabb, rettentően udvarias csönd támadt. Aztán Néne így szólt:

— Egy kissé meglepett minket, hogy te nem voltál ott, Magrat.

— Azt hittük, hogy az asztal tetején fogsz táncolni, vagy ilyesmi — tódította Ángyi. — Azt hittük, föl fogsz költözni a kastélyba.

Magrat mereven a lábára szögezte tekintetét.

— Nem hívtak meg — felelte szelíden.

— Nos, én semmit se tudok meghívásokról — közölte Néne. — Minket se hívtak meg. A boszorkányokat nem kell meghívni, az emberek tudják, hogy ha kedvünk van, úgyis elmegyünk. És mindig hamar találnak nekünk helyet — tette hozzá elégedetten.

— Tudod, ő nagyon elfoglalt volt — motyogta Magrat a lábának. — Mindenfélék elrendezésével, tudod. Ő nagyon okos, tudod. Alapjában.

— Nagyon józan legény — jelentette ki Ángyi.

— Különben is, telihold van — említette meg sietve Magrat. — Teliholdkor az emberlánya boszorkánygyülekezeti összejövetelre kell menjen, nem számít, milyen más, halasztást nem tűrő elfoglaltságai akadnak esetleg.

— Neked halasz…? — kezdte Ogg Ángyi, de Néne erősen oldalba bökte.

— Roppant jó dolog, hogy olyan sok figyelmet szentel annak, hogy a királyság ismét rendesen működjön — jegyezte meg Néne nyugtatólag. — Helyes hozzáállást mutat. Merem állítani, hogy előbb-utóbb mindenre sort kerít. Nagyon igénybe vevő munka királynak lenni.

— Igen — susogta Magrat alig hallható hangon.

Az ezt követő csönd csaknem szilárd volt. Ángyi törte meg, olyan tiszta és törékeny hangon, mint a jég.

— Nos, én hoztam magammal egy üveg pezsgőt — jelentette ki. — Arra az esetre, ha ő… arra az esetre, ha kedvünk szottyan inni egyet — kapott új erőre, s odalengette a palackot a másik kettő felé.

— Én nem kérek — tiltakozott Magrat rosszkedvűen.

— Márpedig inni fogsz, te jány — parancsolt rá Mállotviksz Néne. — Hideg az éjszaka. Jót fog tenni a mellyednek.

Rábandzsított Magratra, amikor a hold kibújt a felhők mögül.

— No tessék — mondta. — A hajad egy kissé piszkosnak tűnik. Úgy néz ki, mintha nem mostál volna hajat egy hónapja.

Magrat sírva fakadt.

Ugyanaz a hold sütött az amúgy jelentéktelen Rham Nitz városára, Lancrétól úgy kilencven mérföldnyire.

Tamasján lejött a színpadról az Egy Troll Ankh-ban befejező felvonását követő tapsviharban. Százak mennek haza ma éjjel azon töprengve, hogy a trollok tényleg olyan szörnyűek-e, mint ez idáig hitték, bár, persze, ez a legkisebb mértékben sem fogja meggátolni őket abban, hogy továbbra is kedvükre utálják őket.

Hwel megveregette a fiú hátát, amikor az leült a sminkelő asztalhoz, s elkezdte levakarni a vastag, szürke iszapot, ami szándékai szerint sétafikáló sziklának tüntette őt föl.

— Derék dolog — mondta a törpe. — A szerelmi jelenet pont jó volt. És amikor megfordultál, s ráüvöltöttél a varázslóra, nem hinném, hogy maradt szék szárazon.

— Tudom.

Hwel dörzsölgette a kezét.

— Ma este megengedhetjük magunknak a vendégfogadót — jelentette ki. — Szóval ha csak…

— A szekereken fogunk aludni — szögezte le Tamasján határozottan, miközben magára kancsított a tükörcserépben.

— De hát tudod jól, mennyi pénzt adott a Bo… a király nekünk! Tollas ágyban alhatnánk egész úton hazáig!

— Szalmazsákok és bőséges haszon vár ránk — közölte Tamasján. — És az fogja kifizetni a te isteneid a mennyekből meg démonjaid a poklokból, meg a szelet meg a hullámokat meg több süllyesztőt, mint amennyit meg tudnál számolni, édes kerti díszem.

Hwel keze megpihent a fiú vállán egy pillanatig. Aztán azt felelte:

— Igazad van, főnök.

— Naná, hogy igazam van. Hogy halad a darab?

— Hmm? Miféle darab? — tudakolta ártatlanul Hwel.

Tamasján gondosan eltávolított egy gipsz homlokcsontot.

— Tudod — válaszolta. — Az a bizonyos. A Lancre Királya.

— Ó. Halad, halad. Haladgat, tudod. Előbb-utóbb sikerülni fog eltalálni a kellő hangot — Hwel szélsebesen változtatott témát. — Tudod, lassan, de biztosan elmehetnénk a folyóig, s onnan hajóval haza. Az jó lenne, nem igaz?

— Másrészt lassan, de biztosan elmehetnénk hazáig a szárazföldön is, útközben némi készpénzre téve szert. Az még jobb lenne, nem igaz? — vigyorgott Tamasján. — Ma este százhárom garast kerestünk, megszámoltam a fejeket az ítéletalkotó monológ alatt. Az a költségek levonása után majdnem egy egész ezüst.

— Apád fia vagy, kétségtelen — jelentette ki Hwel.

Tamasján hátradőlt, s magát nézte a tükörben.

— Igen — értett egyet. — Úgy gondoltam, jobban járok, ha az leszek.

Magrat nem kedvelte a macskákat s ki nem állhatta az egérfogó gondolatát se. Mindig úgy érezte, hogy lehetséges kellene legyen valami olyan megállapodásra jutni az élőlényekkel, mint például az egerek, aminek alapján a rendelkezésre álló ételmennyiséget szét lehetne porciózni az összes érintett érdekeit figyelembe véve. Ez rendkívül emberbaráti szemlélet volt, azaz nem olyan nézet, amelyet az egerek is osztottak, s ezért a boszorkány holdvilágos konyhája nyüzsgött.

Amikor kopogtattak az ajtón, úgy tűnt, hogy az egész padló elrohan a falak felé.

Néhány másodperc múlva újra zörgettek.

Megint csönd támadt. Aztán a kopogtatás megreccsentette az ajtót zsanérjain, s egy hang ezt kiáltotta:

— A király nevében nyissák ki!

Egy másik hang, megbántódva, azt mondta:

— Nem kell ennyire kiabálni. Miért kiabál ennyire? Nem parancsoltam meg, hogy ennyire kiabáljon. Megrémíthet akárkit, ha ennyire kiabál.

— Bocsánat, Sire! A munkakörrel jár, Sire!

— Csak kopogtasson be újra. Egy kissé halkabban, ha kérhetném.

Nem kizárt, hogy a zörgetés valamicskével enyhébb volt. Magrat köténye leesett az ajtó másik oldalán a kampójáról.

— Biztos benne, hogy nem tehetem én magam?

— Nem szokás, Sire, hogy királyok kopogjanak egyszerű kunyhók ajtaján. Jobb, ha rám bízza. NYISSÁK KI A KIRÁLY…

— Őrmester!

— Bocsánat, Sire. Megfeledkeztem magamról.

— Próbálja meg a kilincset.

Az a nesz hallatszott, amikor valaki szerfölött húzódozik valami megtételétől.

— Nem tetszik ez nekem, Sire — közölte a láthatatlan őrmester. — Veszélyes lehet. Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem gyújtsuk föl a zsúptetőt.

— Gyújtsuk föl?

— Igenuram. Mindig azt tesszük, ha nem nyitnak ajtót. Úgy kihozza őket, mint a pinty.

— Nem hinném, hogy az helyes lenne, őrmester. Azt hiszem, inkább megpróbálkozom a kilinccsel, ha nincs ellene kifogása.

— Megszakad a szívem, hogy Felséged ilyesmire adja a fejét, Sire.

— Nos, sajnálom.

— Felséged legalább annyit megengedhetne, hogy előbb kipolírozhassam.

— Nem!

— Hát jó, de nem gyújthatnám föl legalább az árnyékszéket…?

— Kizárt dolog!

— Az a tyúkól ott hátul úgy néz ki, mint ami könnyebben kapna lángra egy…

— Őrmester!

— Sire!

— Menjen vissza a kastélyba!

— Mi, és itthagyjam Felséged egyedül, Sire?

— Ez szerfelett kényes ügy, őrmester. Biztos vagyok benne, hogy maga kitűnő tulajdonságokkal rendelkező férfiú, de vannak olyan idők, amikor egy király feltétlen egyedül kell legyen. Egy ifjú hölgyet érint a dolog, remélem, érti.

— Á. Értem a célzást, Sire.

— Köszönöm. Legyen szíves, segítsen le a lóról.

— Sajnálom, hogy annyit akadékoskodtam, Sire. Tapintatlanság volt tőlem.

— Ne is beszéljünk róla.

— Ha Felségednek szüksége van segítségre, hogy lángra lobbantsa a leá…

— Kérem, menjen vissza a kastélyba, őrmester.

— Igen, Sire. Ha tényleg úgy óhajtja, Sire. Köszönöm, Sire.

— Őrmester?

— Igenis?

— Most, hogy kilépek, szükségem lesz valakire, hogy visszavigye a sipkám és csöngettyűim a Bolondok Céhébe Ankh-Morporkba. Úgy látom, maga az ideális férfi erre a feladatra.

— Köszönöm, Sire. Nagyon lekötelez.

— A… ah, égő vágya miatt, hogy hasznos legyen.

— Tényleg, Sire?

— Gondoskodjon róla, hogy az egyik vendégszobában szállásolják el éjszakára.

— Igen, Sire. Köszönöm, Sire.

Az elvágtató ló patadobogása hallatszott. Néhány másodperccel később kattant a kilincs, és a Bolond beóvakodott.

Jelentős mérvű merészség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki belépjen egy boszorkány sötét konyhájába, bár valószínűleg nem több, mint amennyi egy bíborszín ing viseléséhez kell, bársony ujjakkal meg cakkozott szegéllyel. Ámbátor megvoltak ennek is az előnyei. Nem voltak rajta csengettyűk.

Hozott magával egy palack pezsgőt meg egy virágcsokrot, de az út során mindkettő megtört. Az asztalra helyezte őket, s leült a hamvadó tűz mellett.

Megdörzsölte szemét. Hosszú volt a nap. Úgy érezte, nem jó király, de egész addigi életét azzal töltötte, hogy keményen dolgozott azon, hogy azzá legyen, amire egyáltalán nem volt rátermett, és nem tágított. Amennyire meg tudta ítélni a helyzetet, egyik elődje se vette a fáradságot, hogy legalább megpróbálkozzék. Annyi a teendő, annyi minden vár javításra, annyi mindent meg kéne szervezni…

S mindennek a tetejébe ott a gond a hercegnével. Ki tudja miért, indíttatva érezte magát, hogy átköltöztesse őt egy levegős torony tisztességes cellájába. Mégiscsak özvegyasszony a szerencsétlen. Úgy érezte, kedvesnek kell lennie az özvegyekhez. De a kedvesség nem sokat ért el a hercegnénél, meg se értette, azt hitte, puszta gyöngeség. Rettentően tartott attól, hogy esetleg majd le kell csapassa a fejét.

Nem, királynak lenni nem tréfadolog. Ettől a gondolattól kicsit fölvidult. Legalább ennyi jót el lehet mondani erről.

És, egy idő múlva, elaludt.

A hercegné nem aludt. Jelenleg épp félúton tartott lefelé a kastély falán, egy lepedőkből összecsomózott kötélen, miután az előző napokat azzal töltötte, hogy fokozatosan kivájta a habarcsot az ablakrács körül, bár, az igazat megvallva, az ember át tudta volna vágni magát az adagos Lancre-kastélyfalon egy darab sajttal. A bolond! Adatott neki evőeszközt és ágyneműt bőséggel! Hát így reagálnak ezek az emberek. Hagyják, hogy a félelem gondolkodjék helyettük. Rettegnek tőle, még akkor is, amikor azt hitték róla, a hatalmukban tartják (és a gyöngék sohasem tartják az erőseket a hatalmukban, sohasem igazán a hatalmukban). Ha ő vetette volna saját magát tömlöcbe, határozott elégedettséggel érte volna el magánál, hogy azt is megbánja, hogy valaha megszületett. De ezek csak pokrócokat adtak neki, s aggódtak miatta.

Nos, vissza fog térni. Nagy a világ, és ő tudja, melyik emelőkart kell meghúzni, hogy aztán az emberek azt tegyék, amit ő akar. És ezúttal nem fogja megnehezíteni a saját dolgát egy férjjel. Gyönge! Ő volt köztük a legrosszabb, nem volt benne elég bátorság, hogy olyan gonosz legyen, mint amilyennek ismerte magát, ott belül.

Nehézkesen lezöttyent a mohára, megállt, hogy elállt lélegzetét visszanyerje, s aztán, kezében döfésre kész késsel, elsiklott a kastélyfal mellett, be az erdőbe.

Le fog menni végig a messzi határig, s ott átúszik a folyón, vagy talán épít magának egy tutajt. Reggelre kelve már túl messze fog járni ahhoz, hogy esetleg megtalálják, s erősen kétellte, hogy a nyomába erednének.

Gyöngék!

Meglepő sebességgel haladt az erdőben. Végtére is, vannak itt ösvények, elég szélesek a szekereknek, és igazán jól tud tájékozódni. Ráadásul, semmi mást nem kell tegyen, mint hogy lefelé tartson. Ha megtalálja a szurdokot, akkor csak követnie kell a folyásirányt.

És aztán úgy tűnt, hogy túl sok a fa. Még mindig ott volt az ösvény, s többé-kevésbé a jó irányba haladt, de a fák mindkét oldalán sokkal sűrűbben nőttek, mint gondolná az ember, és, amikor megpróbált visszafordulni, egyáltalán nem volt mögötte út. Rákapott arra, hogy váratlan megforduljon, félig-meddig arra számítva, hogy mozogni látja majd a fákat, de azok mindig egykedvűen egy helyben álltak, szilárdan a mohába gyökerezve.

Nem érzett légmozgást, de a fák koronái susogtak.

— Rendben — mondta a hercegné a bajsza alatt. — Rendben. Amúgy is elmegyek. El akarok menni. De visszatérek.

Ezen a ponton az ösvény egy tisztásra nyílt, ami nem volt ott az előző napon, s nem lesz ott a rákövetkezőn, egy tisztásra, ahol a holdfény megcsillant az egybesereglett agancsokon és agyarokon és parázsló szemek zárt sorain.

A gyöngék összefogása lehet, hogy eléggé megvetendő, de derengeni kezdett a hercegnének, hogy az erősek szövetsége égetőbb gondot jelenthet.

Néhány másodpercig teljes volt a csönd, csak halk zihálás törte meg, aztán a hercegné elvigyorodta magát, magasba emelte a kést, s megrohanta az egész bagázst.

A tömegbe verődött élőlények első sorai szétnyíltak, hogy a hercegné elhaladhasson, aztán összezárultak. Még a nyulak is.

A királyság föllélegzett, amikor utolsót lélegzett.

A fenyéren, a hegycsúcsok árnyékában a természet nagyszerű éji kórusa elhallgatott. A tücskök abbahagyták a ciripelést, a baglyok némaságba huhogták maguk, és a farkasoknak más intéznivalói voltak éppen.

Egy dal visszhangzott és zengett szirttől szirtig, visszaverődött fönn a magasban megbújó völgyekben, miniatűr lavinákat okozva. Átszűrődött a gleccserek alatti titkos alagutakon, elveszítve értelmét, ahogy a jégfalak között ide-odacsengett.

Hogy megtudjuk, valójában mit is énekelnek, vissza kell térjünk egész oda le, a hamvadó tűzhöz a menhir mellett, ahol a vissza- és viszontverődő zengések, az egymásnak ellentmondó visszhanghullámok egy apró, idős asszonyra összpontosultak, aki egy üres palackot lóbált.

— …egy csigával, ha csúszásig lelassulsz, de a sün…

— A palack alján jobb az íze, nem igaz — jegyezte meg Magrat, megpróbálva elnyomni a refrént.

— Úgy van — értett egyet Néne, kiürítve csészéjét.

— Van még?

— A hangokból ítélve Gytha végzett vele.

Az illatos hangán ültek, s a holdat bámulták.

— Nos, van nekünk királyunk — jelentette ki Néne. — És ezzel vége az egésznek.

— Neked meg Ángyinak lehet köszönni, de tényleg — csuklott Magrat.

— Mért?

— Senki se hitt volna nekem, ha ti nem álltok ki mellettem.

— Csak mert megkérdeztek minket — felelte Néne.

— Igen, de mindenki tudja, hogy a boszorkányok nem hazudnak, ez a lényeg. Úgy értem, mindenki láthatta, hogy annyira hasonlítanak egymásra, de az lehetett volna véletlen. Tudod — pirult el Magrat —, kikerestem a droit de seigneur-t. Pityergi Komámasszonynak volt egy szótára.

Ogg Ángyi fölhagyott a dalolászással.

— Igen — szólt Mállotviksz Néne. — Nos.

Magrat ráébredt, hogy feszengő lett a hangulat.

— Az igazat mondtátok, ugye? — kérdezte. — Tényleg testvérek, ugye?

— Ó, igen — válaszolta Ogg Ángyi. — Határozottan. Én gondoskodtam az anyjáról, amikor a te… amikor az új király született. És a királynéról, amikor az ifjú Tamasján jött a világra, és ő megmondta nekem, ki a gyerek apja.

— Gytha!

— Bocsánat.

A bor ugyan Magrat fejébe szállt, de az agyában azért még kattogtak a kerekek.

— Várjunk csak egy percet — nyögte.

— Emlékszem a Bolond apjára — mesélte Ogg Ángyi, lassan és kimérten beszélve. — Roppant jóképű fiatalember, az volt bizony. Nem jött ki a papájával, de néha eljött látogatóba. Hogy találkozzon régi barátokkal.

— Könnyen barátkozott — tette hozzá Néne.

— Különösen hölgyekkel — értett egyet Ángyi. — Nagyon kisportolt, az volt, nem? Úgy rémlik, azt hallottam, úgy mászta meg a falakat, hogy ihaj.

— Nagyon népszerű volt az udvarnál — folytatta Néne. — Ennyit én is tudok.

— Ó, igen. Legalábbis ami a királynét illeti.

— A király olyan sokat eljárt vadászni — szőtte a szót Néne.

— A droit-izéje miatt — szögezte le Ángyi. — Mindig fenn volt azzal, úgy biza. Szinte sose ment haza éjjelre.

— Várjunk csak egy percet — ismételte el Magrat.

A másik kettő ránézett.

— Igen? — szólt Néne.

— Ti azt mondtátok mindenkinek, hogy testvérek és Verenc az idősebb!

— Úgy van.

— És hagytátok, hogy mindenki azt higgye…

Mállotviksz Néne összébb húzta maga körül a kendőjét.

— Kötelesek vagyunk igazat mondani — jegyezte meg. — De semmi szükség arra, hogy nyíltak legyünk.

— Nem, nem, te azt mondod, hogy Lancre királya valójában nem…

— Amit mondok az az — közölte szigorúan Néne —, hogy van egy királyunk, aki nem rosszabb a legtöbbnél, és jobb, mint sokan, akinek helyén van az esze…

— Még ha fonákján is — vágott közbe Ángyi.

— …és az öreg király kísértete boldog nyugovóra tért, túl vagyunk egy élvezetes koronázáson, és némelyikünk még bögrét is szerzett, pedig minket nem illet meg, lévén, hogy azokat a gyermekeknek szánták, és, egészében véve, a dolgok sokkalta megnyugtatóbbak, mint amilyenek esetleg lehettek volna. Ez az, amit mondok. Sose törődj azzal, aminek lennie kéne, vagy lehetett volna, vagy illene. Az a fontos, ami van.

— De ő valójában nem is király!

— Lehet, hogy az — mondta Ángyi.

— De most mondtad…

— Ki tudja? A néhai királyné nem tudott jól számolni. Különben is, ő nem tudja, hogy nem királyi vérből származik.

— És te nem fogod elmondani neki, ugye? — kérdezte Mállotviksz Néne.

Magrat fölbámult a holdra, ami előtt épp átsuhant egy-két felhő.

— Nem — felelte.

— Akkor jó — jelentette ki Néne. — Egyébként meg közelítsd meg így. A királyi dinasztiának el kell kezdődnie valahol. Akár vele is kezdődhet. Úgy tűnik, hogy ő komolyan akarja venni, ami jóval több annál, ahogy a legtöbbjük vette. Meg fog felelni.

Magrat tudta, hogy veszített. Az ember mindig veszít Mállotviksz Nénével szemben, csak az volt nyitott kérdés, pontosan hogyan.

— De nagyon csodálkozom rajtatok, tényleg egész megdöbbentettetek — mondta. — Boszorkányok vagytok. Az azt jelenti, hogy törődnötök kéne olyan dolgokkal, mint az igazság meg hagyomány meg végzet, nem igaz?

— Na, pont ez az, amit félreértettél — válaszolta Néne. — Tudod, a végzet fontos, de az emberek tévednek, amikor azt hiszik, hogy az irányítja az életük. Épp fordítva.

— Egye fene a végzetet — értett egyet Ángyi.

Néne szúrósan rámeredt.

— Elvégre nem hihetted azt, hogy boszorkánynak lenni könnyű lesz, ugye nem?

— Már kezdek rájönni — felelte Magrat. Elnézett a fenyér fölött oda, ahol a hajnal keskeny pereme fölizzott a láthatáron.

— Azt hiszem, jobb, ha megyek — közölte. — Már korán van.

— És én is — osztotta véleményét Ángyi. — Fruzsink nyugtalankodik, ha nem vagyok otthon, amikor jön, hogy elkészítse a reggelim.

Néne aggályosan eltaposta a tűz maradványait.

— Új találkánk vészjele Zápor lesz? vagy ég tüze? — firtatta. — Hmm?

A boszorkányok zavarba jőve néztek egymásra.

— Jövő hónapban egy cseppet elfoglalt leszek — válaszolta Ángyi. — Születésnapok meg minden. Ööö. És a tennivalók is fölhalmozódtak ettől a kalamajkától. Tudjátok. Meg aztán arra a rengeteg kísértetre is gondolnom kell.

— Azt hittem, visszaküldted őket a kastélyba — lepődött meg Néne.

— Nos, nem akartak visszamenni — legyintett Ángyi bizonytalanul. — Hogy őszinte legyek, egész hozzászoktam, hogy ott vannak körülöttem. Társulati estek, tudjátok. És most már szinte egyáltalán nem sikítoznak.

— Hát ez remek — közölte Néne. — És te, Magrat?

— Mindig olyan soknak tűnnek a teendők ebben az évszakban, te nem találod úgy? — érdeklődött Magrat.

— Valóban — felelte kedvesen Néne. — Nincs abban semmi jó, ha az emberlánya egyfolytában időpontokhoz van kötve, igaz? Mi lenne, ha nyitva hagynánk a kérdést, mit szóltok hozzá?

Mindketten bólintottak. És, miközben az új nap átkacskaringózott a tájon, ki-ki elmerülve gondolataiban, mindegyik boszorkány egymagában, hazamentek[25].