Vészbanyák

A Bolond megkockáztatta fejének kissé följebb emelését, s életében először megpillantotta Magratot.

A lány eléggé feszélyezetten abbahagyta a táncolást keresztül a keskeny mezőn, és azzal próbálkozott, hogy százszorszépeket fonjon a hajába, nem sok sikerrel.

A Bolond visszafojtotta lélegzetét. A kemény padlóköveken töltött hosszú éjszakákon ilyen nőkről álmodott. Bár, ha jobban meggondolja, nem igazán hasonlítottak ehhez a lányhoz: a mellkas környékén jobban el voltak látva gömbölyűségekkel, orruk se volt olyan hegyes és veres, s a hajuk hajlamosabb volt szállni a levegőben. De a Bolond libidója elég értelmes volt ahhoz, hogy megállapítsa a különbséget a lehetetlen és az elképzelhetően elérhető között, s sietve kettévágott egyes szűrőáramköröket.

Magrat virágokat szedett, s beszélt hozzájuk. A Bolond erejét megfeszítve fülelt.

— Itt egy Gyapjas Ádázfű — mondta. — És Melaszcitver, a fülgyulladásra…

Még Ogg Ángyi is, aki pedig roppant optimista világnézetet mondhatott magáénak, szorongatott helyzetbe került volna, ha valami hízelgőt kellett volna mondjon Magrat hangjáról. De a Bolond fülét úgy ütötte meg, akár a virágzás.

— …és Ötlevelű Hamis Mandragóra, hathatós a húgyhólyag ömlései ellen. Á, és ez itt az Öregember Békatutaja. Az való a székrekedésre.

A Bolond szégyenlősen fölállt a csengettyűk harangjátéka közepette. Magrat számára ez olyan volt, mintha a rét, ami ez idáig nem tartalmazott semmi veszedelmesebbet halványkék pillangók felhőinél, meg néhány magánvállalkozó dongónál, hirtelen egy nagy, vörös-sárga démont növesztett volna.

Tátogott a szája. Három fenyegető szarva volt.

Tudata hátsó felében egy sürgető hang azt mondta: most el kéne rohannod, akár egy félénk gazella, ez a szokásos eljárás ilyen helyzetekben.

A józan ész közbeavatkozott. Magrat még legderűlátóbb pillanataiban se hasonlította volna magát gazellához, legyen az félénk, vagy másmilyen. Ráadásul, tette hozzá, az az alapvető bökkenő az elfutással á la félénk gazella, hogy minden valószínűség szerint könnyedén maga mögött hagyná a fickót.

— Ööö — nyögte a jelenés.

A ráció, amiből, annak ellenére, hogy Mállotviksz Néne általános meggyőződése szerint Magratnak nem volt ki a négy kereke, mégis bőséges mennyiséggel rendelkezett, kimutatta, hogy viszonylag kevés démon szokott nyomorultul csilingelni, és ennyire levegő után kapkodva megjelenni.

— Szia! — üdvözölte Magrat.

A Bolond elméje szintén keményen kattogott. Kezdett pánikba esni.

Magrat őrizkedett a hagyományos csúcsos kalaptól, amit az idősebb boszorkányok viseltek, de tartotta magát a boszorkányság egyik legalapvetőbb szabályához. Nincs sok értelme boszorkánynak lenni, hacsak nem nézel ki annak. Esetében ez rengeteg ezüstékszert jelentett nyolcszögekkel, denevérekkel, pókokkal, sárkányokkal s a mindennapi miszticizmus egyéb jelképeivel; Magrat a körmét is feketére festette volna, kivéve, hogy nem hitte, hogy képes lenne szembenézni Néne megsemmisítő gúnyolódásával.

A Bolondban földerengett, hogy egy boszorkányt lepett meg.

— Hinnye — szólt, s megfordult, hogy elinaljon.

— Ne… — kezdte Magrat, de a Bolond már az erdei ösvényen trappolt, ami visszavezetett a kastélyhoz.

Magrat ott állt s a kezében kókadozó bokrétát nézte. Ujjaival a hajába túrt, s onnan elhervadt szirmok záporoztak.

Úgy érezte, hogy egy fontos pillanat csúszott ki a kezéből olyan gyorsan, akár egy bezsírozott malac a keskeny sikátorból.

Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy átkozódjék. Jó sok átkot ismert. Pityergi Komámasszony igazán tehetséges volt e téren, még az erdei lények is a lehető legsebesebb futásban szoktak volt elhaladni kunyhója mellett.

Egy olyat se talált, ami igazán kifejezte volna érzéseit.

— Ó, a fenébe! — mondta.

Megint holdtölte volt, s roppant szokatlan módon, mindhárom boszorka korán érkezett a menhirhez, ami annyira zavarba jött ettől, hogy elment, és elbújt a rekettyésben.

— Csöves két napja nem jött haza — panaszolta Ogg Ángyi, amint megérkezett. — Ez nem jellemző rá. Sehol se találom.

— A macskák tudnak magukra vigyázni — válaszolta Mállotviksz Néne. — Az országok nem. Jelentenivaló híreim vannak. Gyújtsd meg a tüzet, Magrat.

— Mmm?

— Azt mondtam, gyújtsd meg a tüzet, Magrat.

— Mmm? Ó? Igen.

A két öregasszony nézte, ahogy tétován átlibeg a fenyéren, szórakozottan rángatva kiszáradt zanótnyalábokat. Úgy tűnt, hogy valami foglalkoztatja Magratot.

— Nem szokásos önmagának látszik — jelentette ki Ogg Ángyi.

— Igen. Lehet, hogy javulás — felelte kurtán Néne, s leült egy sziklára. — Igazán meggyújthatta volna, mire megérkeztünk. Az a dolga.

— Igyekszik — jegyezte meg Ogg Ángyi, tűnődve tanulmányozva Magrat hátát.

— Én is igyekeztem, amikor jány voltam, de ez nem állította meg Szűrő Komámasszony nyelvének élesebbik végét. A legfiatalabb boszorkány kiszolgálja az idejét, tudod, hogy van ez. És nekünk nehezebb is volt. Nézz rá. Még csak nem is viseli a csúcsos kalapot. Honnan fogják tudni a népek?

— Nyugtalanít valami téged is, Eszme? — kérdezte Ángyi.

Néne mogorván bólintott.

— Látogatóm volt tegnap — közölte.

— Nekem is.

Aggodalma ellenére Néne ettől kissé bosszús lett.

— Kicsoda? — kérdezte.

— Lancre polgármestere meg egy csomó polgár. Nem valami boldogok a királlyal. Olyan királyt akarnak, akiben meg lehet bízni.

— Én nem bíznék meg olyan királyban, akiben bíznak a polgárok — jegyezte meg Néne.

— Igen, de ez nem jó senkinek, ez a folytonos adóztatás, meg a nép legyilkolása. Az az új őrmesterük szintén roppant lelkes, amikor kunyhók fölgyújtásáról van szó. Na persze, a jó öreg Verenc is azt szokta volt tenni, de… nos, tudod…

— Tudom, tudom. Sokkal személyesebb volt — bólogatott Néne. — Az ember érezte, hogy komolyan gondolja. Az emberek szeretik azt érezni, hogy megbecsülik őket.

— Ez a Felmet gyűlöli a királyságot — folytatta Ángyi. — Mindenki ezt mondja. Azt mondják, amikor odamennek, hogy beszéljenek vele, csak bámul rájuk, meg vihog, meg kezét dörzsöli, meg rángatózik kicsit.

Néne megvakarta az állát.

— Na persze, az öreg király meg kiabálni szokott velük, és kirugdosta őket a kastélyból. Mindig azt mondta, hogy nincs ideje szatócsokra meg hasonlókra — tette hozzá, s személyes elismerés csendült hangjában.

— De mindig nagyon kegyesen tette — mondta Ogg Ángyi. — És ő…

— A királyság aggódik — közölte Néne.

— Igen, már mondtam.

— Nem az emberekre gondoltam, hanem a királyságra.

Néne elmagyarázta. Ángyi néhányszor félbeszakította kurta kérdésekkel. Nem merült föl benne, hogy kételkedjék abban, amit hall. Mállotviksz Néne sose talált ki dolgokat.

A végén így szólt:

— Nahát!

— Pontosan ezt érzem én is.

— Megáll az eszem.

— Úgy van.

— És utána mit csináltak az állatok?

— Elmentek. Az odahozta őket, az hagyta őket elmenni.

— Senki se evett meg senkit?

— A szemem láttára nem.

— Fura.

— Hát hogyne.

Ogg Ángyi fölnézett a lenyugvó napra.

— Szerintem nem sok királyság csinál ilyesmit — szögezte le. — Láttad a teátrumot. A királyok meg hasonlók egész idő alatt gyilkolásszák egymást. A királyságaik meg csak próbálják kihozni a legjobbat belőle. Hogy lehet az, hogy ez meg hirtelen zokon vette?

— Már régóta itt van — mutatta ki Néne.

— A mindenhol is — vágta rá Ángyi, s hozzátette, az egész életük tanulmányaiknak szentelők stílusában —, a mindenhol ott van, ahol van, azóta, hogy először odatették. Ezt nevezik geográfiának.

— Az csak a föld — nyilvánított véleményt Néne. — Az nem ugyanaz, mint a királyság. A királyság mindenféléből tevődik össze. Elképzelésekből. Hűségből. Emlékekből. Ez valahogy együttlétezik. És aztán mindezek a dolgok valamiféle életet hoznak létre. Nem fizikai értelemben életet, inkább eleven eszmét. Abból áll, ami él, és amit azok gondolnak. Meg amit az előző emberek gondoltak.

Magrat újra föltűnt a színen, s elkezdett tüzet rakni olyan kifejezéssel, mint aki transzban van.

— Látom, hogy ezen sokat gondolkoztál — jegyezte meg Ángyi nagyon lassan és óvatosan fogalmazva. — És ez a királyság jobb királyt akar, úgy van?

— Nem! Azaz igen. Figyelj! — hajolt előre. — Neki nincsenek olyan szeretem-nemszeretem dolgai, mint az embereknek, érted?

Ogg Ángyi hátradőlt.

— Hát persze, hogy is lehetne, nem?

— Nem törődik azzal, hogy az emberek jók vagy rosszak. Nem hinném, hogy egyáltalán képes lenne ezt megállapítani, mint ahogy te se tudod megmondani, hogy egy hangya jó hangya-e. De elvárja a királytól, hogy törődjön vele.

— Igen, de — mondta siralmasan Ángyi. Kezdett egy kicsit megijedni a csillogástól Néne szemében. — Rengeteg ember ölte meg egymást, hogy Lancre királya lehessen. Elkövettek már mindenféle gyilkosságot.

— Nem számít! Nem számít! — magyarázta Néne karját lengetve. Elkezdett ujjain számolni. — Azért, mert, egy, a királyok jönnek-kelnek folyton egymást ölögetve, mert ez a sorsuk része, és nem is számít gyilkosságnak, és kettő, a királyságért ölnek. Ez a fontos benne. De ez az új fickó csak hatalmat akar. A királyságot magát gyűlöli.

— Egy kicsit olyan, mint egy kutya — jelentette ki Magrat. Néne fölnézett rá, s száját nyitotta, hogy valami megfelelő visszavágásban részesítse, aztán ellágyult az arckifejezése.

— Nagyon olyan — mondta. — Egy kutyát nem érdekli, hogy a gazdája jó vagy rossz egész addig, míg őt szereti.

— Hát akkor — mondta Ángyi. — Senki és semmi nem szereti Felmetet. Mit fogunk vele csinálni?

— Semmit. Tudod, hogy nem avatkozhatunk be.

— Megmentetted azt a gyereket — mutatta ki Ángyi.

— Az nem beavatkozás!

— Legyen, ahogy akarod — felelte Ángyi. — De talán egy nap vissza fog jönni. Szintén a végzet. És azt mondtad, el kellene rejtsük a koronát. Jegyezd meg, amit mondok, az egész újra vissza fog térni. Siess azzal a teával, Magrat!

— Mit fogsz csinálni a polgárokkal? — firtatta Néne.

— Megmondtam nekik, hogy maguknak kell megoldaniuk. Ha egyszer elkezdünk varázslatokat használni, mondtam, sose lesz vége. Te is tudod.

— Úgy van — szögezte le Néne, ám árnyalatnyi vágyódással hangjában.

— Ámbár el kell mondjam neked — folytatta Ángyi —, hogy ez nem nagyon tetszett nekik. Morogtak, amikor elmentek.

Magrat kitört.

— Ismeritek a Bolondot, aki fönn lakik a kastélyban?

— Alacsony fickó folyton könnyező szemmel? — tudakolta Ángyi megkönnyebbülve, hogy a beszélgetés szokásosabb dolgokra fordult.

— Nem olyan alacsony — válaszolta Magrat — Nem tudjátok véletlenül, hogy hívják?

— Csak simán Bolondnak nevezik — vont vállat Néne. — Nem férfinak való munka az. Futkorászni körbe, rajta csengettyűkkel.

— Az anyja egy Csoroszlya-lány onnan a Kormosüvegen túlról — közölte Ogg Ángyi, akinek Lancre genealógiájára vonatkozó tudása legendás volt. — Szépségszámba ment amikor fiatalabb volt. Sok szívet összetört, úgy biza. Volt valami botrány is körötte, úgy hallottam. De Nénének igaza van. Végül is, egy Bolond az Bolond.

— Miért akarod tudni, Magrat? — kérdezte Mállotviksz Néne.

— Ó… az egyik lány a faluból kérdezte tőlem — felelte Magrat fülig vörösödve.

Ángyi megköszörülte torkát, s rávigyorgott Mállotviksz Nénére, aki tartózkodóan fintorgott.

— Biztos állás — mondta Ángyi. — Azt meg kell hagyni.

— Huh! — morrant Néne. — Egy férfi, aki egész nap csilingel. Senkinek se való ilyen férj, én azt mondom.

— Te… a felesége mindig tudná, merre jár — mutatta ki Ángyi, aki roppantul élvezte az egészet. — Csak fülelnie kéne.

— Sose bízz olyan férfiban, akinek szarvak vannak a kalapján — jelentette ki Néne kereken.

Magrat fölállt és összeszedte magát, azt a benyomást keltve, hogy egyes részei messziről kellett visszajöjjenek.

— Ti ketten ostoba vénasszonyok vagytok — jegyezte meg csöndesen. — És most hazamegyek.

Se szó, se beszéd elmasírozott a falujába levezető ösvényen.

Az öreg boszorkák egymásra meredtek.

— Nahát! — fakadt ki Ángyi.

— Azoktól a könyvektől van, amiket manapság összeolvasnak — mondta Néne. — Túlfűtik az agyat. Te nem adtál neki ötleteket, ugye?

— Hogy érted?

— Nagyon jól tudod, hogy értem.

Ángyi fölállt.

— Határozottan nem értem, miért kéne egy lány egész életében egyedül éljen csak azért, mert te azt tartod helyesnek — közölte. — Különben is, ha az embereknek nem lennének gyerekeik, hol lennénk?

— Egyik lányod se boszorkány — szögezte le Néne, szintén fölállva.

— Lehettek volna — védekezett Ángyi.

— Igen, ha hagytad volna, hogy kivívják maguknak ahelyett, hogy arra bátorítottad volna őket, hogy férfiak nyakába varrják maguk.

— Mindegyik csinos. Nem állhatsz az emberi természet útjába. Te is tudnád, ha valaha is…

— Ha valaha is micsoda? — kérdezte csöndesen Mállotviksz Néne.

Döbbent csöndben bámultak egymásra. Mindketten érezték, a feszültség magából a talajból kúszott testükbe, a forró, fájó érzés, hogy elkezdtek valamit, amit muszáj befejezniük, mindegy, hogy mi lesz.

— Ismertelek jánykorodban — mondta Ángyi dacosan. — Beképzelt, az voltál.

— Én legalább az idő zömét függőlegesen töltöttem — felelte Néne. — Undorító, az volt. Mindenki úgy gondolta.

— Honnan tudnád te azt? — csattant föl Ángyi.

— Rajtad köszörülte a nyelvét az egész falu — válaszolta Néne.

— Meg rajtad is! Jégszűznek hívtak. Sose tudtad, nem igaz? — gúnyolódott Ángyi.

— Én nem mocskolom be a szám annak kimondásával, ahogy téged neveztek — kiabálta Néne.

— Ó, tényleg? — visította Ángyi. — Nos, hadd mondjam el magának, asszonyom…

— Ne merészelj ilyen hangkifejezéssel beszélni hozzám! Nem vagyok senkinek az asszonya…

— Úgy van!

Újabb csönd támadt, míg egymásra meredtek, orr az orrhoz feszülve, de ez a csönd az ellenségeskedés egy egész mennyiségi szintjével magasabb volt, mint az előző; ennek a csöndnek hevében egy egész pulykát meg lehetett volna sütni. Nem volt több kiabálás. A dolgok túl messzire mentek a kiabáláshoz. Most a hangok elhalkultak, és teli voltak fenyegetéssel.

— Jobban is tudhattam volna, mint hogy Magratra hallgassak — morraht Néne. — Ez a gyülekezet ügy nevetséges. Teljességgel meg nem felelő népeket vonz.

— Nagyon örülök, hogy megejtettük ezt a csevegést — sziszegte Ogg Ángyi. — Megtisztította a levegőt.

Lenézett.

— És maga, jóasszony, az én területemen van.

— Jóasszony!

A távolban mennydörgött. Az állandó lancrei vihar, az elő-hegységbe tett rövidke kiruccanás után, visszafelé lebegett a hegyekbe, egyéjszakás vizitre. A napnyugta utolsó sugarai élénken ragyogtak át a felhőkön, s kövér vízcsöppek kezdtek koppanni a boszorkányok csúcsos kalapján.

— Nekem erre tényleg nincs időm — acsarogta Néne reszketve. — Sokkal fontosabb teendőim vannak.

— És nekem is — mondta Ángyi.

— Jó éjszakát neked.

— És neked is.

Hátat fordítottak egymásnak, s elcsörtettek a szakadó esőben.

Az éjféli eső dobolt Magrat elfüggönyözött ablakain, miközben a boszorka eltökélten nyálazta át magát Pityergi Komámasszony könyvein, amelyek azzal foglalkoztak, amit — jobb szó híján — természetmágiának kell nevezzünk.

Az öregasszony szenvedélyes gyűjtője volt az ilyesminek, és, roppant szokatlan módon, le is jegyezte ezeket; a boszorkányok általában nem nagyon tudják, mit kezdjenek az írástudással. Ám könyvet könyv után megtöltött az apróbetűs, aprólékos kézírás, részletezve az alkalmazott mágia terén elvégzett türelmes kísérletek eredményeit. Pityergi Komámasszony valójában kutató boszorkány volt[11].

Magrat szerelmi varázslatokat keresett ki. Ahányszor behunyta szemét, egy vörös-sárga alakot látott a benti sötétségben. Valamit muszáj csinálni vele.

Nagy csattanással becsukta a könyvet, s ránézett a jegyzeteire. Először is, ki kell találja a férfi nevét. A vén hámozzuk-meg-az-almát trükknek azt el kell érnie. Az ember csak meghámozza az almát, egyetlen csíkban, s aztán maga mögé dobja a héjat; a nevet leírva fog földet érni. Lányok milliói próbálkoztak ezzel, s elkerülhetetlenül kiábrándultak, hacsak hőn szerettüket nem Scscsnek hívták. Ez azért volt így, mert nem egy éretlen Alkonyi Csodát fosztottak meg héjától, amit három perccel dél előtt szedtek az ősz első fagyos napján, s nem egy kevesebb mint fél hüvelyk széles pengéjű ezüstkéssel hámozták meg, kizárólag bal kezük használva; Pityergi sokat kísérletezett, és meglehetősen szókimondó volt ebben a témában. Magrat mindig tartott otthon néhányat vészhelyzetekre, és ez valószínűleg annak számított.

Nagy levegőt vett, s átdobta a héjat a válla fölött.

Lassan megfordult.

Boszorkány vagyok, mondta magának. Ez is csak egy varázslat. Nincs semmi, amitől félnem kéne. Szedd össze magad, te lány. Asszony.

Lenézett, s idegességében és zavarában megharapta a kézhátát.

— Ki hitte volna? — szólalt meg hangosan.

Összejött.

Repeső szívvel visszafordult a jegyzeteihez. Mi is a következő? Á, igen — páfránymagok gyűjtése selyemzsebkendőbe pitymallatkor. Pityergi Komámasszony apró kézírása két oldalon keresztül folytatódott aprólékos növénytani utasításokkal, amelyek, amennyiben gondosan betartják őket, azt a fajta szerelmi bájitalt eredményezik, amit szorosan lezárt fiolában kell tartani egy jeges vízzel teli vödör fenekén.

Magrat kinyitotta a hátsó ajtót. A vihar odábbállt, de most az új nap első szürke fénysugarát vízbe fullasztotta egy kitartó szitálás. De még így is hajnalnak minősült, és Magrat eltökélt volt.

Szedercserje rángatta a ruháját, haját az eső fejéhez tapasztotta, mégis nekivágott a csöpögő erdőnek.

A fák rázkódtak, noha szél se rebbent.

Ogg Ángyi szintén korán útra kelt. Egyáltalán nem tudott elaludni, meg különben is, aggódott Csövesért. Csöves képezte Ángyi kevés vak elfogultságának egyikét. Noha intellektuálisan egyetértett volna azzal, hogy a kandúr valóban egy kövér, fortélyos, iszonyatosan bűzös többszörös erőszaktevő, ennek ellenére ösztönösen kis, bolyhos cicaként képzelte maga elé, amilyen évtizedekkel korábban volt. A tény, hogy Csöves egyszer fölkergetett a fára egy farkasszukát, és meglepetésszerűen lerohant egy nősténymedvét, amint az ártatlanul gyökereket ásott ki, nem hagyatta abba Ángyival a folytonos aggódást, hogy valami baja eshet a macskájának. A királyságban mindenki más általánosságban úgy vélte, hogy az egyetlen dolog, ami esetleg kissé lelassíthatná Csövest, az a telitalálat meteorral.

Most egy kevés alapfokú varázslatot használt arra, hogy a macska nyomát kövesse, holott bárki némi szaglóérzekkel képes lett volna erre. Az ige átvezette a nedves utcákon és a kastély kitárt kapuján.

Odabiccentett az őröknek, ahogy elhaladt. Egyikükben sem merült föl, hogy megállítsa, mert a boszorkányok, a méhészekhez és hatalmas gorillákhoz hasonlóan, oda mennek, ahova akarnak. Meg aztán egy idősödő hölgy kanállal kocogtatva egy tálat valószínűleg nem volt az inváziós sereg előrevetett egysége.

Az élet kastélyőrként Lancrében szerfelett unalmas. Egyikük, lándzsájára támaszkodva, amint Ángyi elment mellette, azt kívánta, bárcsak lenne valami izgalom ebben a munkában. A másik kihúzta magát, és tisztelgett.

— 'Reggelt, mami.

— 'Reggelt, Sománk — felelte Ángyi, s elindult a belső udvaron keresztül.

Mint minden boszorka, Ogg Ángyi is idegenkedett a főbejáratoktól. Elment hátra, és a konyhán keresztül lépett az erődbe. Két szobalány pukedlizett előtte. És a főkulcsárnő is, akit Ogg Ángyi bizonytalanul beazonosított, mint menyei egyikét, bár nem tudott visszaemlékezni a nevére.

És így történt, hogy Lord Felmet kilépve hálószobájából, megpillantott a folyosón felé közelegve egy boszorkányt. Semmi kétség nem lehetett efelől. Csúcsos kalapja hegyétől csizmája talpáig boszorkány volt. És érte jött.

Magrat tehetetlenül lecsúszott az árokparton. Bőrig ázott és sár lepte. Valahogy, gondolta keserűen, amikor olvasod ezeket a varázsigéket, mindig azt hiszed, hogy szép, napos reggel lesz késő tavasszal. És elfelejtette ellenőrizni, hogy milyen rohadt fajta rohadt páfrány kell rohadtul legyen.

Egy fa ráhintett egy nagy csomó esőcsöppet. Magrat kilökte vizes haját szeméből, s nehézkesen lerogyott egy kidőlt fatörzsre, amiből sápadt és zavarba ejtő, nagy gombacsoportok nőttek.

Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Nagy reményeket fűzött a gyülekezethez. Biztos volt benne, hogy nem helyes egyedül boszorkánynak lenni, fura elképzelései támadhatnak az emberlányának. A természeti energiákról szóló bölcs vitákról álmodott, miközben az óriási hold csüng az égbolton, s aztán esetleg kipróbálhattak volna néhányat a régi táncokból, amiket Pityergi Komámasszony könyvei leírnak. Nem ténylegesen pucéron, vagy égbeöltözötten, ahogy ezt igazán elragadóan nevezik, mert Magratnak nem voltak illúziói saját testének formáját illetően, és az öreg boszorkányok ruháján ugyancsak feszült a varrás, és különben is, nem is volt teljesen kötelező. A könyvek azt mondták, hogy a régi idők boszorkái néha váltásukban táncoltak. Magrat eltöprengett rajta, hogyan táncol az ember váltásban. Talán nem volt elég hely, hogy mind egyszerre táncoljon, gondolta.

Amire nem számított, az két ingerlékeny vénasszony volt, akik még a legkedvezőbb esetben is épp csak nem gorombák, és egyszerűen nem hajlandók átvenni a dolgok szellemét. Ó, a kisfiúhoz kedvesek voltak a maguk módján, de a lány nem tehetett róla, úgy érezte, hogy ha egy boszorkány kedves valakihez, az csakis mélyen önző okból történhet.

És amikor varázsoltak, olyan közönségesnek tüntették föl, mint a háztartási munkát. Nem viseltek semmiféle okkult ékszert. Magrat mélyen hitt az okkult ékszerekben.

Az egész félresikeredett. És ő most hazamegy.

Fölállt, maga köré tekerte nedves ruháját, s nekivágott a párás erdőnek…

…s meghallotta a rohanó lábak dobogását. Valaki nagy sebességgel jött erre, nem törődve azzal, ki hallja, és az összetörő gallyak zaja fölött egy különös, tompa csörömpölés hallatszott. Magrat becsusszant egy csöpögő magyalbokor mögé, s óvatosan kilesett a levelek közt.

Soma volt az, Ogg Ángyi legfiatalabb fia, és a fémes hangot páncélöltözéke okozta, ami több számmal nagyobb volt a kelleténél. Lancre szegény királyság, s a századok során a palotaőrség páncélját egyik nemzedék a másiknak adta tovább, gyakran egy hosszú bot végére tűzve. Ettől a láncingtől úgy nézett ki a fiú, mint egy golyóálló véreb.

A lány kilépett elé.

— Maga az, Mss. Magrat? — firtatta Soma fölemelve a szemét takaró páncélellenzőt. — A mamiról van szó!

— Mi történt vele?

— Ő becsukatta a mamit! Aszonta, azér' gyütt, hogy megmérgezze! És én le se tudok menni a tömlöcökhöz, hogy megnézzem, mert ott vannak azok az új őrök! Aszonták, a mamit láncra verték — Soma homlokát ráncolta —, és ez azt jelenti, hogy valami borzasztó fog történni. Tuggya, milyen a mami, amikor kigyün a sodrábú'. Az orrunk alá fogja dörgölni, és sose lesz vége, kisasszony.

— Mit fogsz csinálni? — óhajtotta tudni Magrat.

— Összeszedem Jászónunk meg Desőnk meg Resőnk meg…

— Várj egy percet.

— Ó, Mss. Magrat, tegyük föl, hogy megpróbálják megkínozni őtet? Tuggya, hogy micsoda éles nyelve van, ha begorombul…

— Gondolkozom — közölte Magrat.

— Odaparancsolta a saját testőreit a kapukhoz meg minden…

— Figyelj, hallgass már el egy percre, jó, Soma?

— Amikor Jászónunk megtuggya, akkor aztán a herceget alaposan a gondjába fogja venni, kisasszony. Aszongya, ideje, hogy valaki megtegye.

Ogg Ángyi Jászónja fiatal legény volt egy ökörcsorda fölépítésével és, Magrat mindig is úgy gondolta, eszével. Bármilyen vastag volt is a bőre, Magrat kétellte, hogy képes lenne túlélni egy nyílzáport.

— Még ne mondd el neki — javasolta elgondolkozva. — Lehet, hogy van rá más mód…

— Megyek és megkeresem Mállotviksz Nénét, jó, kisasszony? — indítványozta Soma, egyik lábáról a másikra ugrándozva. — Ő majd tudni fogja, mit tegyünk, ő boszorkány.

Magrat teljesen moccanatlan állt. Azt hitte, már korábban is mérges volt, de most aztán dühös lett. Elázott és fázott és éhezett és ez a fickó… Volt olyan idő, hallotta magát emlékezni, amikor ezen a ponton könnyekre fakadt volna.

— Ajjaj! — nyögte Soma. — Hümm. Nem úgy értettem. Hínnye. Hümm… — elhátrált.

— Ha történetesen látod Mállotviksz Nénét — kezdte Magrat lassan, olyan hangnemben, ami szavait üvegbe metszhette volna —, megmondhatod neki, hogy majd én kézbe veszem a dolgot. És most menj innét, mielőtt varanggyá változtatlak. Amúgy is pont úgy nézel ki.

Megfordult, fölkapta szoknyája alját, s mint akit puskából lőttek ki, elrohant a kunyhója irányába.

Lord Felmet vele születetten kárörvendő volt. Kiválóan csinálta.

— Nagyon kényelmes, ugyebár? — kérdezte.

Ogg Ángyi fontolóra vette ezt.

— Úgy érti, eltekintve ettől a kalodától? — tudakolta.

— Én érzéketlen vagyok a maga borzalmas bájaira — jelentette ki a herceg. — Megvetem a maga körmönfont fortélyait. Tudatom magával, hogy meg lesz kínozva!

Ez, úgy tűnt, nem érte el a kívánatos hatást. Ángyi körbenézett a tömlöcben egy városnéző turista halványan érdeklődő bámészkodásával.

— És utána máglyára lesz vetve — közölte a hercegné.

— Oké — válaszolta Ángyi.

— Oké?

— Nos, rohadt hideg van itt lenn. Mi az a nagy gardróbszekrény a cövekekkel?

A herceg reszketett.

— Aha — mondta. — Most kezd rádöbbeni, he? Az, drága hölgyem, egy Vasszűz. A legújabb találmány. És maga majd…

— Kipróbálhatom?

— Könyörgése süket f… — a herceg hangja elnémult. Arca vonaglani kezdett.

A hercegné addig hajolt előre, hogy nagy, vörös képe már csak hüvelykekre volt Ángyi orrától.

— Ez a gondtalanság most örömet okoz magának — sziszegte —, de hamarosan az arca másik oldalán fog nevetni!

— Csak ez az egy oldala van — jegyezte meg Ángyi.

A hercegné szeretetteljesen babrált egy tálcányi eszközt.

— Majd meglátjuk — válaszolta, fölemelve egy harapófogót.

— És ne higgye, hogy a népéből akár egyvalaki is a segítségére fog sietni — mondta a herceg, aki a hűvös ellenére izzadt. — Kizárólag nekünk van kulcsunk a tömlöcökhöz. Ha ha. Maga példa lesz mindazoknak, akik rosszindulatú pletykákat terjesztettek rólam. Ne hangoztassa ártatlanságát! Egyfolytában hangokat hallok, folyton hazudnak…

A hercegné vadul megragadta a karjánál fogva.

— Elég — recsegte. — Gyere, Leonál! Hagyni fogjuk, hogy egy ideig a sorsán töprengjen.

— …az arcok… gonosz hazugságok… nem is voltam ott, és különben is lezuhant… a zabkásám csupa só… — mormolta a herceg, ide-oda himbálózva.

Az ajtó becsapódott mögöttük. A zárak kattanása és reteszek csattanása hallatszott.

Ángyi egyedül maradt a sötétben. Magasan a falon egy pislákoló fáklya csak még fenyegetőbbnek mutatta a homályt. Fura fémformák, amiket az emberi test töréspróbájánál nem fennköltebb célra terveztek, vetettek kellemetlen árnyakat. Ogg Ángyi megmoccant bilincseiben.

— Rendben van — mondta. — Látlak. Ki vagy?

Verenc király előlépett.

— Láttam, ahogy képeket vágtál a herceg mögött — folytatta Ogg Ángyi. — Alig tudtam megállni pléhpofával.

— Nem képeket vágtam, nőszemély, hanem szemöldököm ráncoltam!

Ángyi hunyorgott.

— Jé, ismerlek — jelentette ki. — Te halott vagy.

— Jobb szeretem az „elhunyt” kifejezést — felelte a király.

— Fejet hajtanék[12] — jegyezte meg Ángyi —, csak itt vannak ezek a láncok meg hasonlók. Nem láttál erre egy macskát, igaz?

— De igen. Fönn van az egyik emeleti szobában, és alszik.

Ángyi láthatólag ellazult.

— Akkor ez rendben van — bólintott. — Már kezdtem aggódni — újra körbenézett a tömlöcben. — Mi az a nagy ágyszerű amott?

— A kínpad — válaszolta a király s elmagyarázta használatát. Ogg Ángyi biccentett.

— Milyen pihent elméje van neki — nyilvánított véleményt.

— Attól félek, asszonyom, hogy felelősséggel tartozom jelenlegi kínos helyzetéért — közölte Verenc, leülve egy kézreeső üllőre, vagy legalábbis épp fölötte lebegve. — Ide szerettem volna csábítani egy boszorkányt.

— Fölteszem, nem értesz a zárakhoz?

— Attól félek, hogy meghaladják mostani képességeim… de bizonyára — a király kísértete meglengette kezét egy bizonytalan gesztussal, amely fölölelni látszott az egész börtönt, Ángyit és a bilincseket —, egy boszorkánynak ez az egész csupán…

— Tömör vas — nyilatkozta Ángyi. — Lehet, hogy te át tudsz rajta sétálni, de én nem.

— Ezt nem tudtam — csodálkozott Verenc. — Azt hittem, a boszorkányok tudnak varázsolni.

— Fiatalember — szólt Ángyi. — Le fogsz kötelezni engem azzal, hogy befogod a szád.

— Asszonyom! Én király vagyok!

— Valamint halott is, így én nem törekednék a helyedben semmiféle véleménynyilvánításra. És most maradj szépen csöndben, mint egy jó kisfiú.

Ösztönei ellenére a király azon kapta magát, hogy engedelmeskedik. Az ilyen hangnemnek nem lehet ellentmondani. Az évtizedeken át szólt hozzá, egyenest a gyerekszobájából. Visszhangjai megmondták neki, hogy ha nem eszi meg azonnal ami a tányérján van, rögvest ágyba fogják parancsolni.

Ogg Ángyi megmoccant bilincseiben. Remélte, hogy hamarosan jönni fognak.

— Ööö — kezdte a király fészkelődve. — Úgy érzem, magyarázattal tartozom magának.

— Köszönöm — mondta Mállotviksz Néne, s mert Soma láthatólag számított erre, hozzátette. — Jó fiú voltál.

— Igen, naccsága — felelte Soma. — Naccsága?

— Van még valami?

Soma zavarában csavargatta páncélinge szélét.

— Ugye, az nem igaz, amit mindenki beszél a maminkról, naccsága — hebegte. — Ő nem mászkál szanaszét, hogy gonosz átkokat szórjon a népekre. Kivéve Jánosit, a mészárost. Meg a vén Gyömbérkalácsost, miután belerúgott a mami macskájába. De azok nem azok, amiket igazi átoknak lehetne nevezni, ugye, naccsága?

— Abbahagyhatod a naccságázást.

— Igen, naccsága.

— Ilyeneket beszélnek, mi?

— Igen, naccsága.

— Nos, hát jóanyád néha föl tudja idegesíteni az embert.

Soma egyik lábáról a másikra ugrándozott.

— Igen, naccsága, de ők naccsádról is rettentőket mondanak, naccsága, megkövetem alássan, naccsága.

Néne megmerevedett.

— Miféléket?

— Nem szeretném kimondani, naccsága.

— Miféléket!

Soma megfontolta következő lépését. Nem sok választási lehetősége akadt.

— Rengeteg olyat, amik nem igazak, naccsága — jelentette ki, megalapozva saját igazolását amilyen korán csak lehetséges. — Mindenféléket. Hogy az öreg Verenc rossz király volt, és naccsád segítette a trónra, meg hogy múlt évben naccsád okozta azt a szörnyű telet, meg hogy a vén Semde tehene nem adott több tejet, azután, hogy rá tetszett nézni. Sok hazugságot, naccsága — tette hozzá lojálisan.

— Rendben — mondta Néne.

A fiú lihegő képébe vágta az ajtót, gondolatokba merülten állt egy percig, aztán elvonult a hintaszékéhez. Végül még egyszer így szólt:

— Rendben.

Egy kicsit később hozzátette:

— Ő biz' hülye vén ribanc, de nem hagyhatjuk, hogy az emberek csak úgy akármit csinálhassanak boszorkányokkal. Ha az ember egyszer elveszti a megbecsülést, nem marad semmije. Nem emlékszem, hogy a vén Semde tehenére néztem volna. És ki a fene a vén Semde?

Fölállt, levette ajtó mögötti kampójáról csúcsos kalapját, és, szúrósan meredve a tükörbe, számos vészjósló kalaptű segélyével helyére nyársalta. A kalaptűk egyesével csúsztak helyükre, olyan megállíthatatlanul, mint az Isten haragja.

Egy pillanatra eltűnt a melléképületben, s boszorkányköpönyegével jött vissza, ami takaróként szolgált beteg kecskéknek, amikor épp nem fogta egyéb munkára.

Valaha fekete bársony volt, mostanra csak fekete lett. Gondosan és megfontoltan fölerősítette egy fényét vesztett ezüst melltűvel.

Nincs az a szamuráj, Grálkereső lovag, aki valaha is ilyen ceremóniával öltözködött volna.

Végezetül Néne kihúzta magát, fölmérte sötét tükörképét az üvegben, a helybenhagyás halvány, keskeny mosolyát mosolyogta, s távozott a hátsó ajtón át.

A fenyegető látszatot csak kevéssé oszlatta el föl-lerohangálásának hangja odakünn, ahogy megpróbálta beindítani a söprűt.

Magrat szintén tükörben nézegette magát.

Előásott egy hajmeresztően zöld ruhát, amit arra terveztek, hogy egyszerre legyen feltáró és testhez simuló, és az is lett volna, ha Magrat esetében lett volna mit feltárni vagy simulni valamihez, ezért hát bepakolt egy pár összegömbölyített zoknit oda le az elejébe, erőfeszítést téve arra, hogy helyrehozza a szembetűnőbb hiányosságokat. Továbbá megkísérelt egy varázslatot a hajára, de mivel az természeténél fogva ellenállt a mágiának, eredeti formája máris kezdett visszatolakodni (vö. pitypang ernyőjével du. kettő tájt).

Valamint a sminkeléssel is megpróbálkozott, amit nem lehetett fenntartás nélküli sikernek bélyegezni. Nem volt benne sok gyakorlata. Már azon is elkezdett tűnődni, nem vitte-e túlzásba a szemhéjfestéket.

Nyaka, karja és ujjai annyi ezüstöt cipeltek maguk közt, ami elég lett volna egy tizenkétszemélyes étkészlethez, s mindezek fölé magára rántott egy vörös selyemmel szegett fekete köpönyeget.

Egy bizonyos megvilágításban s egy gondosan megválasztott szögből Magrat nem volt bájtalan. Hogy mindezen készülődések tettek-e valamit szebbüléséért, az vitatható, de mindenesetre azt eredményezték, hogy remegő szívét az önbizalom vékonyka máza takarta.

Kihúzta magát, s ide-oda fordult. Az amulettek, mágikus ékszerek és okkult karperecek halmai teste különféle részein egyszerre csilingeltek; bármiféle ellenség nem csak vak kellett volna legyen, hogy ne vegye észre, itt egy boszorka közeleg, de süket is.

Odafordult dolgozóasztalához, s megvizsgálta, amit meglehetősen feszélyezetten és soha nem Néne füle hallatára, a Mesterség Eszközeinek nevezett. Ott volt a fehérnyelű kés, amit mágikus hozzávalók előkészítésénél használt. Ott volt a feketenyelű kés, amit maguknak a varázslatos munkálkodásoknak során kell igénybe venni; Magrat olyan sok rúnát vésett a nyelébe, hogy állandóan a kettéhasadás veszélye fenyegette. Tagadhatatlanul hatékonyak voltak, ám…

Magrat sajnálkozva megrázta fejét, odament a konyhaszekrényhez, és kivette a kenyérvágó kést. Valami azt súgta neki, hogy ilyen alkalmakkor valószínűleg egy jó éles kenyérvágó kés a lehető legjobb barát egy lány számára.

— Idenézek, odanézek, szertenézek, s mit lát fürkész szemem? — mondta Ogg Ángyi — Valamit, ami H-val kezdődik.

A király kísértete fáradtan körbebámult a tömlöcben.

— Harapófogó — sugalmazta.

— Nem.

— Hüvelykszorító.

— Jópofa név. Mi az?

— Afféle csavaros kínzóeszköz. Figyeljen — mondta a király.

— Nem az — felelte Ángyi.

— Fojtós-húzós körte? — kérdezte a férfi kétségbeesve.

— Az F, és különben se tudom, mi az — válaszolta Ogg Ángyi. A király lekötelezően megmutatta a tálcán, s elmagyarázta használatát.

— Határozottan nem — szólt Ángyi.

— A Büntetés Hőtől Izzó Vascsizmája? — tudakolta a király.

— Egy kissé túl jól ismered ezeket az elnevezéseket — jegyezte meg élesen Ángyi. — Biztos vagy benne, hogy életedben nem használtad ezeket?

— Abszolúte, Ángyi — felelte a kísértet.

— A hazudós kisfiúk pokolra jutnak — figyelmeztette Ángyi.

— Lady Felmet saját maga installálta a legtöbbet, ez az igazság — bizonykodott kétségbeesve a király, aki úgy érezte, hogy helyzete épp elég veszéllyel teli anélkül is, hogy a pokol miatt kelljen aggódjon.

Ángyi szippantott.

— Akkor jó — mondta, kissé megengesztelődve. — A „hétágú korbács”-ra gondoltam.

— De hát az nem is… — kezdte a király, de még időben leállította magát. Felnőttkorában se embertől, se állattól, se a kettő keverékétől nem félt, de Ángyi hangja visszahozta a gyerek- és tanulószoba régi emlékeit, a hosszú szoknyás szigorú hölgyek kiadta merev parancsok alatt élt életét, meg az óvodai ételekét — többnyire szürkék és barnák —, amik akkor megemészthetetlennek tűntek, de most távoli ambróziának látszottak.

— Öt nullra vezetek — jelentette Ángyi boldogan.

— Hamarosan vissza fognak jönni — mondta a király. — Biztos abban, hogy minden rendben lesz?

— Ha nem lennék, mégis pontosan mennyiben tudnál segíteni? — firtatta Ángyi.

A reteszek elhúzásának nesze hallatszott.

Nagy tömeg gyűlt össze a kastélyon kívül, mire Néne söprűje bizonytalankodva a talaj irányába ingadozott. Az emberek elhallgattak, amikor a boszorkány odacsörtetett, s elhúzódtak útjából. Az öregasszony egy kosár almát szorongatott hóna alatt.

— A tömlöcben van egy boszorkány! — súgta oda valaki Nénének. — Meg borzasztó kínzások, azt mondják!

— Most aztán túl messzire ment — jelentette ki egy paraszt. — Az a rengeteg gyújtogatás, meg adóztatás, és most ez! Én magukat, boszorkányokat, hibáztatom. Ennek véget kell vetni. Tudom a jogaim!

— S mik lennének azok? — érdeklődött Néne.

— Igázás hétszámba ötödnapokon, húrdolga, incselkedés, maradékok, darmincs, zsálya és peregetés — vágta rá a paraszt. — És makkoltatás, minden második évben, meg jog, hogy tartsak kétharmad kecskét a közös legelőn. Amíg föl nem gyújtották. Pedig rohadt jó kecske volt.

— Egy férfi sokra mehet, ha úgy ismeri a jogait, mint te — közölte Néne. — De most leginkább haza kéne mennie.

Megfordult, és a kapura nézett. Két, szerfelett aggodalmas képet vágó őr volt szolgálatban. Odasétált hozzájuk, s az egyiket tekintetével majd' fölnyársalta.

— Ártalmatlan, öreg almaárus vagyok — mutatkozott be olyan hangon, ami sokkal alkalmasabb lett volna az ellenségeskedések megkezdésére egy közepes horderejű háborúban. — Könyörgöm, hadd menjek be, kedveském — az utolsó szavakban kések lappangtak.

— Senki sem léphet a kastélyba — mondta az egyik őr. — A herceg parancsára.

Néne vállat vont. Legjobb tudomása szerint az almaárus-megnyitás a boszorkánymesterség teljes történetében egyetlen egyszer jött be, de akkor is ez volt a hagyomány.

— Ismerlek, Rágcsád Poldy — mondta. — Emlékszem, hogy én terítettem ki a nagyapád, s én segítettelek téged a világra — odapislantott a tömegre, ami kicsivel arrébb újra összegyűlt, aztán visszafordult az őrhöz, akinek arca a rettegés maszkjába fagyott. Kissé közelebb hajolt hozzá, s megszólalt. — Tőlem kaptad az első alapos elnáspángolást ebben a siralomvölgyben, s az összes istenekre, ha most szembeszegülsz velem, tőlem fogod kapni az utolsót is.

Halk, fémes nesz hallatszott, amikor a lándzsa kihullott a férfi megrémült ujjai közül. Néne odanyúlt, s bátorítóan megveregette a reszkető őr vállát.

— De ne aggódj emiatt — tett hozzá. — Vegyél egy almát.

Tett egy lépést előre, s egy második lándzsa zárta el útját. Érdeklődve fölnézett.

A másik őr nem kostetői volt, hanem városban nevelkedett zsoldos, akit az utóbbi néhány évben megcsappant legénységi állomány földuzzasztására hoztak ide föl. Az arcát sebhelyek hegezték bonyolult mintában. Több heg átrendezte magát valamibe, ami talán gúnyos vigyor óhajtott lenni.

— Szóval ez a boszorkányok mágiája, mi? — mondta az őr. — Átkozott vacak. Lehet, hogy megfélemlíti ezeket a falusi idiótákat, asszonyság, de engem nem ijeszt meg.

— Úgy képzelem, hogy nem olyan könnyű megijeszteni egy ilyen nagydarab, erős legényt, mint te — jegyezte meg Néne, fölnyúlva kalapjához.

— És meg se próbájjék engemet begyullasztani — az őr egyenesen maga elé meredt, enyhén himbálózva lábujjhegyen. — Idős hölgyek, mint maga, kisujjuk köré csavarják a népeket! Ilyet biza nem szabadna eltűrni, ahogy azt mondani szokják.

— Pontosan úgy, ahogy akarod — mondta Néne, eltaszítva a lándzsát.

— Hé, aszontam… — kezdte az őr, s megmarkolta Néne vállát. A boszorkány keze olyan gyorsan mozdult, hogy szinte nem is látszott moccanni, de a zsoldos hirtelen a karjához kapott, és nyögött.

Néne visszadöfte a kalaptűt, és megiramodott.

— Azzal fogjuk kezdeni — jelentette be a hercegné rosszindulatúan sandítva —, hogy Megmutatjuk az Eszközöket.

— Már láttam őket — válaszolta Ángyi. — Legalábbis azokat mind, amik H-val, S-sel, I-vel, T-vel és V-vel kezdődnek.

— Akkor lássuk, hogy meddig tudja ezt a könnyed társalgó tónust megőrizni. Gyújtsd meg a parazsas serpenyőt, Felmet — csattant föl a hercegné.

— Gyújtsd meg a parazsas serpenyőt, Bolond — mondta a herceg.

A Bolond lassan mozdult. Ilyesmire nem számított. Emberek kínzása nem szerepelt mentális napirendjén. Idős hölgyek hidegvérű bántalmazásához nem fűlt a foga, és boszorkányok tényleges bántalmazása bármilyen hőfokú vérrel meg aztán végképp nem volt fogára való. Szavak, azt javasolta. Ez az egész valószínűleg az ócsárlás és obstrukció címszava alá tartozik.

— Nem szeretek ilyesmit csinálni — mormolta a bajsza alatt.

— Nagyon helyes — vágta rá Ogg Ángyi, akinek kitűnő hallása volt. — Emlékezni fogok rá, hogy nem szeretted csinálni.

— Miről van szó? — tudakolta élesen a herceg.

— Semmiről — felelte Ángyi. — Sokáig fog tartani? Még nem reggeliztem.

A Bolond meggyújtott egy gyufát. A lehető legkisebb légmozgás támadt mellette, s a láng kialudt. A férfi káromkodott, s újabbal próbálkozott. Ezúttal reszkető keze egész a serpenyőig eljutott, mielőtt ez a gyufa is lobbant, és elsötétedett.

— Siess, fickó! — parancsolta a hercegné, előkészítve egy tálcányi kínzószerszámot.

— Nem úgy néz ki, mint ami meg akar gyulladni… — motyogta a Bolond, amikor egy újabb gyufa vált villózó lángcsíkká, majd kialudt.

A herceg elmarta a dobozt a Bolond remegő ujjai közül, s egy maroknyi gyűrűvel pofon vágta.

— Hát egyetlen parancsomnak se lehet engedelmeskedni? — sikította. — Szándékosan pipogya! Gyönge! Add ide a dobozt!

A Bolond elhátrált. Valaki, akit nem tudott meglátni, olyasmiket suttogott a fülébe, amiket nem tudott kivenni.

— Menj ki — sziszegte a herceg —, és gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak meg minket!

A Bolond megbotlott a legalsó lépcsőben, megfordult, egy utolsó esedező pillantást vetett Ángyira, és kiszáguldott az ajtón. Egy kicsit szökdécselt is, a szokás hatalmának engedve.

— A tűz nem elengedhetetlenül szükséges — jelentette ki a hercegné. — Csupán besegít. És most, asszonyság, be fogod-e vallani?

— Mit? — firtatta Ángyi.

— Az köztudomású. Árulást. Rosszindulatú boszorkányságot. A király ellenségeinek bújtatását. A korona ellopását…

A csörömpölésre odanéztek. Egy vérszennyezte tőr esett le a padról, mintha valaki megpróbálta volna fölkapni, csak nem lett volna hozzá elég ereje. Ángyi hallotta, ahogy a király kísértete káromkodik a bajsza alatt.

— …és hazug pletykák terjesztését — fejezte be a hercegné.

— …só az étkemben… — motyogta a herceg idegesen, a kezét takaró kötésre meredve. Egyfolytában azt érezte, hogy van egy negyedik személy is a börtönben.

— Ha valóban vallomást tesz — közölte a hercegné —, akkor csupán máglyán fog égni. És, kérem, semmi humoros megjegyzés!

— Miféle hazug pletykák?

A herceg behunyta szemét, de a látomás ott maradt.

— A néhai Verenc király halálos kimenetelű balesetéről — suttogta rekedten. A levegő újra kavarogni kezdett.

Ángyi féloldalra hajtott fejjel ült, mintha egy olyan hangot hallgatna, amit csak ő hall. Kivéve, hogy a herceg biztos volt benne, hogy ő is hall valamit, nem pontosan egy hangot, valami olyat, mint a szél távoli susogása.

— Ó, hát nem is tudom, mi ebben a hazugság — szólt a boszorkány. — Tudom, hogy ledöfted, és te adtad a tőrt neki. A lépcső tetején történt — elhallgatott, félrehajtotta fejét, bólintott, és hozzáfűzte —, pont egy dárdát tartó páncélruha mellett, és te azt mondtad „Ha meg kell legyen, szeretném, hogy hamar meglegyen”, vagy valami ilyesmit, és aztán kiragadtad a király saját tőrét, ugyanazt, ami most ott hever a földön, az övéből, és…

— Hazudsz! Nem volt tanú. Mi nem… nem történt semmi, aminek tanúja lehetne! Hallottam valakit a sötétben, de nem volt ott senki! Nem is lehetett volna ott senki, aki bármit is láthatott volna! — sikoltotta a herceg. Felesége fenyegetően nézett rá.

— Fogd be a szád, Leonál! — utasította. — Azt hiszem, itt, e négy fal között, meglehetünk az ilyesmi nélkül.

— Ki mondta el neki? Te mondtad el neki?

— És csillapodj le. Senki se mondta el neki. Ő boszorkány, az istenek szerelmére, azok rájönnek az ilyen dolgokra. Második látomás, vagy micsoda.

— Látás — javította ki Ángyi.

— Amit már nem sokáig fog birtokolni, jóasszony, hacsak nem árulja el, hogy ki tud erről még, meg nem segédkezik nekünk néhány más ügyben is — szögezte le komoran a hercegné. — És meg fogja tenni, higgyen nekem. Az ilyen dolgokban szakavatott vagyok.

Ángyi körbenézett a tömlöcben, ami kezdett zsúfolttá válni. Verenc király majd' kicsattant a haragvó vitalitástól, olyannyira, hogy csaknem látható lett, és dühösen próbált megmarkolni egy kést. Ám voltak ott mások is bizonytalanul ingadozva a háttérben, összetört alakok, nem kifejezetten kísértetek, de emlékek, amiket a puszta kín és rettegés plántált maguknak a falaknak az anyagába.

— A saját tőröm! A rohadékok! A saját tőrömmel gyilkoltak meg — dühöngött csöndesen Verenc király kísértete, magasba emelve átlátszó karját, a túlvilág nagyjához-egészéhez könyörögve, hogy legyen tanúja e végső megaláztatásnak. — Ó, adj erőt…

— Igen — értett egyet Ángyi. — Érdemes megpróbálni.

— És most bele fogunk kezdeni — mondta a hercegné.

— Micsoda? — hörrent az őr.

— AZT MONDTAM — ismételte meg Magrat —, hogy eladni jöttem ezeket a szépséges almákat. Nem figyelsz?

— Nincs valami vásár, vagy igen? — Az őr rendkívül ideges volt, amióta kollégáját el kellett vinni az ispotályba. Nem azért jelentkezett erre az állásra, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznia.

Derengeni kezdett neki.

— Maga nem boszorkány, ugye? — tudakolta, félszegen babrálva a dárdáját.

— Persze, hogy nem. Úgy nézek én ki?

Az őr szemügyre vette a nő okkult karpereceit, beszegett köpönyegét, reszkető kezét, és az arcát. Az arc különösen nyugtalanító volt. Magrat sok púdert használt, hogy arca sápadt legyen és érdekes. Ez, a nagyvonalúan alkalmazott szempillafestékkel kombinálva, azt a benyomást keltette az őrben, hogy két légyre néz, amik beleragadtak a cukortartóba. Azon kapta magát, hogy ujjai a rontás elleni gesztusba rándulnak, hogy elhárítsák a gonosz szempillafestéket.

— Rendbe' — szólt bizonytalankodva. Elméje a problémát őrölte. A nő boszorka. Csak nemrégiben hallott egy csomó pletykát, hogy a boszorkányok ártalmasak az egészségre. Megparancsolták neki, hogy ne engedje a boszorkákat belépni, de senki sem mondott neki semmit az almaárusokról. Az almaárusok nem jelentenek gondot. A boszorkányok okoznak gondot. A nő azt mondta, hogy ő almaárus, és neki esze ágában sincs, hogy kételkedjék egy boszorkány szavában.

Ettől a logikai levezetéstől fölvidulva, elhúzódott oldalra, és lelkesen intett.

— Szabad az út, almaárus — mondta.

— Köszönöm — hálálkodott kedvesen Magrat. — Szeretnél egy almát?

— Köszönöm, nem. Még azt se ettem meg, amit a másik boszorkány adott — szemét forgatta. — Nem boszorkány. Nem boszorkány, egy almaárus. Almaárus. Ő csak tudja.

— Mennyi ideje ennek?

— Csak pár perce…

Mállotviksz Néne nem volt eltévedve. Nem az a fajta ember volt, aki valaha is eltévedne. Csupáncsak jelenleg, noha pontosan tudta, hogy Ő MAGA hol van, semmi másnak nem tudta a helyzetét. E pillanatban újra megérkezett a konyhába, siettetve a szakács idegösszeroppanását, aki valami zellert próbált nyárson sütni. A tény, hogy többen kíséreltek meg almát vásárolni tőle, mit sem javított hangulatán.

Magrat megtalálta az utat a Nagy Csarnokba, ami a nap ezen szakában üres és elhagyatott volt, eltekintve két őrtől, akik kockáztak. Felmet saját személyi testőrségének címeres zubbonyát viselték, s abbahagyták a játszmát, amint a lány föltűnt a színen.

— Nicsak, nicsak — mondta az egyik, szemtelenül fixírozva őt. — Jöttél, hogy szórakoztass minket, szépségem[13]?

— A tömlöcöt keresem — árulta el neki Magrat, akinek a „szexuális zaklatás” kifejezés pusztán szótagok gyűjteményét jelentette.

— Ki hitte volna! — mondta az egyik őr, odakacsintva a másiknak. — Szerintem ebben tudunk neked segíteni — föltápászkodtak, s közrefogták; a lány tudatában volt a két állnak, amiken tüzet lehetett volna csiholni, no meg az állott sör fojtogató bűzének. Az elméje kijjebb eső részeiről érkező kétségbeesett jelzések kezdtek áttörni acélkemény meggyőződésén, mely szerint rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek.

Több lépcsőfordulón kísérték le a folyosók nyirkos, boltíves útvesztőjébe, miközben Magrat sietve keresgélt valami udvarias módszert arra, hogy megszabaduljon tőlük.

— Figyelmeztetnem kell titeket — jelentette be végül —, hogy nem vagyok, noha tán annak látszom, egyszerű almaárus.

— Na, ne mondd!

— Valójában én boszorkány vagyok.

Ez nem keltette azt a hatást, amit remélt. Az őrök összenéztek.

— Egész jó — vigyorgott az egyik. — Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet megcsókolni egy boszorkányt. Errefelé azt mondják, hogy varanggyá változol tőle.

A másik őr oldalba bökte.

— Akkor szerintem — jegyezte meg annak a vontatott, kiérlelt hangján, aki azt hiszi, hogy amit most mindjárt mondani fog, az elképesztően vicces lesz —, te már évekkel ezelőtt megcsókoltál egyet.

A rövid hahota hirtelen félbeszakadt, amikor Magratot a falhoz penderítették, és közelről szemlélhette meg, lenyűgöző premier plánban, az őr orrlyukait.

— Na ide figyelj, babám — mondta a férfi. — Nem te vagy az első boszorka, akit elkaptunk egy fordulóra itt lenn, ha boszorka vagy egyáltalán, de lehet, hogy mázlid lesz, és élve kisétálhatsz. Ha kedves leszel hozzánk, érted?

Valahonnan a közelből rövid, átható sikoly hallatszott.

— Ez, tudod — magyarázta az őr —, egy olyan boszorkány volt, aki a keservesebbik utat választotta. Mindnyájunknak tehetsz egy szívességet, érted? Szerencséd, hogy összeakadtál velünk, de tényleg.

Keresgélő keze megakadt a vándorlásban.

— Mi ez? — kiáltotta Magrat sápadt arcába. — Egy kés? Egy kés? Szerintem ezt komolyan kell vegyük, nem gondolod, Hron?

— Meg kell kötözd a kezét és be kell tömni a száját — felelte sietve Hron. — Nem tudnak varázsolni, ha nem tudnak beszélni, vagy a kezüket mozgatni…

— Azonnal vegyétek le a kezetek róla!

Mindhárman végigbámultak a folyosón a Bolondra, aki csilingelt dühében.

— Ebben a másodpercben eresszétek el! — kiáltotta. — Vagy jelentelek titeket!

— Ó, jelentesz minket, mi? — válaszolta Hron. — És fog valaki is hallgatni rád, te fülzsírszínű kis hülye?

— Ez itt egy boszorkány, akit elfogtunk — mutatta ki a másik őr. — Szóval mehetsz és csilingelhetsz valahol máshol — visszafordult Magrathoz. — Szeretem, ha egy csajban van spiritusz — mondta, mint utóbb kiderült, a tényeknek meg nem felelően.

A Bolond közelgett a halálosan földühödtek merészségével.

— Mondtam nektek, hogy eresszétek el — ismételte meg.

Hron kardot rántott, és társara kacsintott.

Magrat ütött. Be nem tervezett, ösztönös ütés volt, megállító erejét jelentősen fokozta a gyűrűk és karperecek súlya; karja szélsebesen forgott, és zümmögő hangot adott ki egy ívben, ami fogva tartója állkapcsánál ért véget, s kétszer megpördítette a férfit, mielőtt halk sóhajjal kis halommá rogyott, mellesleg orcáján több okkult jelentőséggel bíró jelkép mintájával.

Hron tátott szájjal bámult rá, aztán Magratra nézett. Körülbelül ugyanabban a pillanatban emelte föl kardját, amikor a Bolond belecsapódott, és a két férfi együtt zuhant le küzdő rakásba. Mint a legtöbb kistermetű ember, a Bolond is a kezdeti eszeveszett lerohanásra számított, hogy majd előnyt biztosít számára, s tanácstalan volt a befejező szakaszt illetőleg, s valószínűleg pórul járt volna, ha Hron hirtelen nem ébred tudatára, hogy egy kenyérvágó kést szorítanak a torkához.

— Ereszd el — mondta Magrat, kilökve haját a szeméből.

Hron megmerevedett.

— Azon töprengsz, vajon tényleg elvágnám-e a nyakad — zihálta Magrat. — Én se tudom biztosan. Gondolj csak arra, mennyi izgalomban lesz együtt részünk, amíg rájövünk.

Lenyúlt a másik kezével, s gallérjánál fogva talpra rángatta a Bolondot.

— Honnan jött az a sikoltás? — kérdezte anélkül, hogy levette volna szemét az őrről.

— Valahonnan innen lentről. Őt ott tarják a kínzókamrában, és nekem ez nem tetszik, túl messzire megy, és nem tudok bejutni, és eljöttem, hogy keressek valakit…

— Nos, megtaláltál engem — közölte Magrat. — Te — szólította meg Hront —, itt maradsz. Vagy el is menekülhetsz tőlem. De nem fogsz minket követni.

Az őr bólintott, s utánuk bámult, amikor elsiettek a folyosón.

— Be van zárva az ajtó — említette meg a Bolond. — Mindenféle zajok hallatszanak, de az ajtó zárva van.

— Nos, ez végül is tömlöc, vagy nem?

— De nem szokás belülről bezárni őket!

És valóban, mozdíthatatlan volt. A másik oldalról csönd érkezett — dolgos, sűrű csönd, ami átkúszott a repedéseken, s kiömlött a folyosóra, az a fajta csönd, ami rosszabb, mint a sikoltozás.

A Bolond egyik lábáról a másikra szökdécselt, miközben Magrat az ajtó durva felületét vizsgálgatta.

— Tényleg boszorkány vagy? — érdeklődött. — Azt mondták, boszorkány vagy, tényleg így van? Nem úgy nézel ki, mint egy boszorkány, nagyon is… olyannak látszol, azaz… — elpirult. — Nem mint egy, tudod, banya, egyáltalán nem, hanem teljességgel gyönyörű… — a hangja csönddé vékonyodott.

A helyzet teljes mértékben az ellenőrzésem alatt áll, mondta Magrat magának. Sose hittem volna, hogy így lesz, de kristálytisztán gondolkozom.

És rájött, kristálytisztán, hogy a kitömés lecsúszott a derekába, a frizurája olyan, mintha egy higiéniát nem ismerő madárcsalád fészkelt volna benne, és a szemfestéke nem is annyira elkenődött, mint inkább elcsüggedt. A ruhája több helyen kiszakadt, a lába csupa karmolás, a karja csupa horzsolás, és, ki tudja, miért, majd' kibújik a bőréből örömében.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha hátrébb állsz, Verenc — mondta. — Nem vagyok benne biztos, hogy ez működni fog.

Kapkodó lélegzetvétel hallatszott.

— Honnan tudod a nevem?

Magrat fölmérte az ajtót. A tölgy öreg volt, évszázados, de azért érzékelni tudott egy kis nedvességet a felszín alatt, amit az évek olyasmivé pácoltak, ami csaknem olyan szilárd volt, mint a szikla. Rendes körülmények közt az, ami a fejében járt, egy napnyi tervezést és egy zsák egzotikus hozzávalót igényelt volna. Legalábbis mindig is ezt hitte. Most azonban készen állt a kétkedésre. Ha az ember elő tud idézni démonokat egy mosóteknőből, akkor akármire is képes.

Ráébredt, hogy a Bolond beszélt hozzá.

— Ó, úgy gondolom, hallottam valahol — legyintett tétován.

— Nem hinném, mert sose használom — felelte a Bolond. — Úgy értem, nem valami népszerű név a herceg köreiben. Tudod, a mamám akarta. Föltételezem, az anyák szeretik a királyokról elnevezni gyerekeik. A nagypapám azt mondta, hogy nincs jogom ilyen névhez, és azt mondta, hogy nem szabadna járkálnom…

Magrat bólintott. A szakértő szemével nézett körbe a nyirkos alagútban.

Nem volt ígéretes hely. A vén tölgydeszkák a hosszú évek során végig itt lenn voltak a sötétben, távol az évszakok órájától…

Másrészt… Néne azt mondta, hogy valamiképp minden fa egy fa, vagy valami ilyesmit. Magrat úgy gondolta, érti, bár nem tudta egész pontosan, hogy ez mit jelent. És odafönn tavasz van. Az élet kísértete, ami még mindig létezett a fában, biztos tudja ezt. Vagy ha elfelejtette, emlékeztetni kell.

Tenyerét laposan az ajtóra fektette, behunyta szemét, megpróbálta gondolatban megtalálni a kiutat a kövön keresztül, ki a kastélyból, bele a hegyek vékony, fekete talajába, bele a levegőbe, a napfénybe…

A Bolond csak azzal volt tisztában, hogy Magrat teljesen moccanatlanul áll. Aztán a haja elállt a fejétől, gyöngéden, és avarszag érzett.

És aztán, figyelmeztetés nélkül, a pöröly, ami képes átüzni a mályvacukor-puhaságú mérgesgombát hat hüvelyk tömör útburkolaton, vagy az angolnát sokezer mérföld ellenséges óceánon egy meghatározott tavacskába azon a bizonyos felvidéki réten, lecsapott rajta keresztül, bele az ajtóba.

A boszorkány óvatosan ellépett, a tudata kábult, küszködve a kétségbeesett késztetéssel, hogy lábujjait a kőbe temesse, s levelet hajtson. A Bolond elkapta, és a megrázkódtatás majdnem kiütötte őt is.

Magrat nekirogyott a halkan csilingelő testnek, s diadalt érzett. Megtette! És mesterséges segédeszközök nélkül! Bárcsak a többiek is láthatták volna…

— Ne menj közel hozzá — motyogta. — Azt hiszem, egy kissé… sokat adtam neki — a Bolond még mindig magához szorította a lány kenyérpirító-rács testét, s túlságosan erőt vettek rajta az érzések ahhoz, hogy egyetlen szót is ki tudjon ejteni, de azért Magrat kapott választ.

— Szerintem is azt tetted — nyilatkozta Mállotviksz Néne, előlépve az árnyékból. — Nekem magamnak ez sose jutott volna eszembe.

Magrat rápislogott.

— Itt voltál egész idő alatt?

— Csak néhány perce érkeztem — Néne az ajtóra sandított. — Kitűnő technika — ismerte el —, de ez vén fa. Tűzben is égett már, úgy vélném. Sok vasszög meg izé van benne. Nem tudom elképzelni, hogy működjön. Ha rajtam múlt volna, megpróbálkozom a kövekkel, de…

Egy elhaló „pukk” félbeszakította.

Aztán jött még egy, aztán együtt egy egész sorozat belőlük, mint valami habcsókzápor.

Mögötte, nagyon szelíden, az ajtó levelet hajtott.

Néne néhány másodpercig bámulta, aztán belenézett Magrat megrettent tekintetébe.

— Fussunk! — kiáltotta.

Megragadták a Bolondot, s eliramodtak egy alkalmatos gyámpillér menedékébe.

Az ajtó figyelmeztetően nyikorgott. Több deszkája növényi agóniában tekergett, és sziklaszilánkok záporoztak, amikor a szögek kihúzódtak a fából, mint tüskék a sebből, és visszapattantak a kőfalról. A Bolond lebukott, amikor a zár egy része elsüvített a feje fölött, és szétzúzódott a szemközti falon.

A deszkák alsó része tapogatózó fehér gyökereket hajtott, amit végigcsusszantak a nyirkos kövön, és elkezdtek lefelé fúródni. Péterszegek domborultak, szétreccsentek, és ágakat löktek ki, amik az ajtónyílás köveibe ütődtek, és félredöntötték őket. És egész idő alatt halk morgás hallatszott, a fa sejtjeinek hangja, amint megpróbálják magukban tartani a rajtuk átlüktető nyers életerőt.

— Ha én lettem volna — mondta Mállotviksz Néne, miközben a plafon egy része beomlott távolabb a folyosón. — Nem így csináltam volna. Nem mintha tiltakoznék, tudod — folytatta, amikor Magrat szólásra nyitotta száját. — Elfogadható munka. Azt hiszem, egy kissé túlzásba vitted, ez minden.

— Elnézést — szólalt meg a Bolond.

— Nem értek a sziklákhoz — mutatta ki Magrat.

— Nos, a szikla az felnőtt korban fokozatosan megkedvelt élvezeti cikk…

— Elnézést.

A két boszorkány rámeredt, és a férfi hátrálni kezdett.

— Nem úgy volt, hogy valakit meg kéne menteni? — kérdezte.

— Ó — felelte Néne. — Hogyne. Gyere, Magrat. Jobb, ha megnézzük, mit követett el.

— Volt sikoltozás is — jegyezte meg a Bolond, aki nem tehetett róla, úgy érezte, hogy a boszorkányok nem veszik eléggé komolyan a dolgot.

— Meghiszem azt! — felelte Néne, félrelökve a férfit, s átlépve egy tekergőző karógyökér fölött. — Ha engem zárnának tömlöcbe, az biztos, hogy lenne sikoltozás.

A börtönön belül porfelhő kavargott, és az egyetlen fáklya fénykoszorújának köszönhetően Magrat homályosan ki tudott venni két alakot a legtávolabbi sarokban kushadva. A bútorok többségét fölbontották s szanaszét szórták a padlón; nem úgy nézett ki, mintha bármelyiket is arra tervezték volna, hogy a kényelem netovábbja legyen. Ogg Ángyi eléggé nyugodtan üldögélt abban, ami afféle kalodának látszott.

— Nem siettétek el — észrevételezte. — Szabadítsatok ki ebből, jó? Kezdek elzsibbadni.

És ott volt a tőr.

Lágyan pörgött a szoba közepén, villogott, amikor a forgó pengén megcsillant a fény.

— A saját tőrömmel! — mondta a király kísértete olyan hangon, amit csak a boszorkányok hallottak. — Egész idő alatt és én nem is tudtam! A saját tőrömmel! A saját átkozott tőrömmel nyírtak ki az átkozottak!

Újabb lépést tett az uralkodópár felé a tőrrel hadonászva. A herceg ajakát halk gurgulázás hagyta el, boldogan, hogy elmenekülhetett.

— Egész jól csinálja, hát nem? — jelentette ki Ángyi, miközben Magrat kisegítette börtönéből.

— Az nem az öreg király? Nem képesek látni?

— Nem hinném.

Verenc király kissé imbolygott a teher alatt, túl öreg volt az ilyen poltergeist tevékenységhez, ehhez kamasznak kell lenni…

— Csak hadd kapjam rendesen markomba ezt az izét — mondta. — Ó, a francba…

A kés kipottyant a kísértet erőtlen szorításából, s a földön csörömpölt. Mállotviksz Néne élelmesen előrelépett, s rátette lábát.

— A halottaknak nem szabad megölnie az élőket — szögezte le. — Veszedelmes hogyishívják, perecedens lenne. Hogy mást ne mondjak, mi mind számbeli kisebbségbe kerülnénk.

A hercegné merült föl elsőnek a rettegésből. Korábban kések csaptak le a levegőből, meg ajtók robbantak szét, és most ezek a nőszemélyek a saját tömlöcében dacolnak vele! Abban nem lehetett bizonyos, hogy hogyan kéne természetfölötti dolgokra reagálni, de nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy az utóbbival hogy bánjon el.

Szája kinyílt, mint valami kapu egy vörös pokolba.

— Őrség! — kiáltotta, és észrevette, hogy a Bolond az ajtóhoz közel lebzsel. — Bolond! Eredj az őrökért!

— Az őrök nem érnek rá. S már úgyis elmenőben vagyunk — mondta Néne. — Melyikőtök a herceg?

Felmet rózsaszín szemmel bámult rá félig összegörnyedt helyzetéből a sarokban. Szája sarkából vékony csíkban nyál folydogált, és vihogott.

Néne alaposabban megnézte. Azoknak a patakzó szemekben közepén valami más nézett vissza rá.

— Nem áll szándékomban okot adni neked rá — jelentette ki csöndesen. — De jobb lenne számodra, ha elhagynád ezt az országot. Köszönj le a trónról, vagy valami.

— Kinek a javára? — firtatta jegesen a hercegné. — Egy boszorkányéra?

— Nem fogok — közölte a herceg.

— Mit mondtál?

A herceg kihúzta magát, lesöpört egy kevés port ruhájáról, és Néne szeme közé nézett.

— Azt mondtam, nem fogok — válaszolta. — Azt hitte, hogy egy kevéske szimpla varázslat meg fog félemlíteni engem? A hódítás jogán én vagyok a király, s ezt nem tudja megváltoztatni, még maga sem. Ilyen egyszerű az egész, boszorka.

Közelebb húzódott hozzá.

Néne rámeredt. Még soha nem látott ehhez hasonlót. A fickó nyilvánvalóan őrült volt, de őrültsége mélyén rettenetes hideg épelméjűség bújt meg, tiszta csillagközi jégmag a kohó közepén. Korábban gyöngének vélte a pasast az erő vékony máza alatt, de a dolog ennél jóval messzebbre ment. Valahol mélyen a herceg elméjében, valahol a racionalitás eseményhorizontján túl, a tébolyodottság puszta nyomása őrültségét összesajtolta valami olyanná, ami keményebb a gyémántnál.

— Ha varázslással győz le engem, a mágia fog uralkodni — jelentette ki a herceg. — És azt nem teheti. És bármilyen király, aki a maga segítségével kerül uralomra, a hatalmában lesz. Banyaigában, úgy is mondhatnám. Amit ural a mágia, azt el is pusztítja. Magát is elpusztítaná, tudja jól. Ha ha.

Néne ökle elfehéredett, amikor a férfi közeledett hozzá.

— Lesújthat rám — mondta a herceg. — És talán találna is valakit, hogy a helyemre álljon. De neki bizony bolondnak kéne lennie, mert tudatában lenne, hogy a maga szemmelverése ott lóg a feje fölött, és ha nem lelne magánál tetszésre, nos, azon minutumban életével lakolna. Maga tiltakozhatna ellene, ahogy csak tetszik, de ő tudná, hogy a maga engedélyével uralkodik. És akkor egyáltalán nem is lenne király. Hát nincs igazam?

Néne másfele nézett. A másik két boszorkány hátramaradt, készen nyakuk behúzására.

— Azt kérdeztem, nincs igazam?

— De — felelte Néne —, igazad van…

— Igen.

— …de van valaki, aki legyőzhetne téged — tette hozzá lassan Néne.

— A gyerek? Jöjjön csak nyugodtan, ha fölnőtt. Fiatalember egy karddal, a végzetét beteljesítendő — gúnyolódott a herceg. — Roppant romantikus. De nekem számos évem lesz fölkészülni. Hadd próbálkozzon! — mellette Verenc király ökle áthasított a levegőn, és teljességgel elhibázta célját.

A herceg még közelebb hajolt, míg orra már csak egy hüvelykre volt Néne arcától.

— Eredjenek vissza a katlanhoz, vészbanyák — sugallta halkan.

Mállotviksz Néne úgy lépdelt Lancre Kastély folyosóin végig, mint egy óriási, mérges denevér, a herceg kacaja visszhangzott a feje körül.

— Adhatsz neki furunkulusokat vagy ilyesmit — javasolta Ángyi. — Az aranyér se rossz. Az engedélyezett. Nem akadályozza meg az uralkodásban, csak annyit jelent, hogy állva kell királykodjon. Azon mindig jót lehet röhögni. Vagy a végbéltályogon.

Mállotviksz Néne nem szólt semmit. Ha a düh hő lenne, a kalapja már tüzet fogott volna.

— Bár persze attól még elviselhetetlenebb lenne — jegyezte meg Ángyi, szedve a lábát, hogy lépést tartson. — Ugyanúgy a fogfájástól — oldalvást Néne rángatózó vonásaira sandított.

— Nem kell nyugtalankodj — mondta. — Nem csináltak semmi különösebbet velem. De azért köszönöm.

— Én nem aggódom miattad, Gytha Ogg — csattant föl Néne. — Csakis azért jöttem, mert Magrat idegeskedett. Én azt mondom, ha egy boszorkány nem tud magára vigyázni, akkor semmi joga magát boszorkánynak nevezni.

— Magrat jól csinálta a famegmunkálást, úgy gondolom.

Még zord haragja szorításában is, Mállotviksz Néne nem sajnált egy biccentést.

— Fejlődik — ismerte el. Mindkét irányban szétnézett a folyosón, aztán közelebb hajolt Ogg Ángyi füléhez.

— Nem adom meg neki azt az örömet, hogy elismerjem — jelentette ki —, de megfogott minket.

— Nos, nem is tudom — felelte Ángyi. — Jászónunk meg egynéhány markáns legény hamar meg tudnák…

— Láttál egyet-kettőt az őrök közül. Nem a régi gárda tagjai. Ezek nehéz fiúk.

— Adhatnánk egy kis segítséget a mieinknek…

— Nem használna. Az embereknek maguknak kell az ilyen dolgokat megoldaniuk.

— Ha te mondod, Eszme — egyezett bele Ángyi jámborul.

— Mondom, bizony. A mágia arra való, hogy uraljuk, nem uralkodásra.

Ángyi bólintott, és aztán, visszaemlékezve egy ígéretre, lenyúlt, és fölszedett egy szikladarabkát az alagút alján lévő zúzalékból.

— Azt hittem, elfelejtette — szólalt meg a király kísértete a fülénél.

Odébb a folyosón a Bolond Magrat után szökdécselt.

— Láthatnálak újra? — tudakolta.

— Nos… nem is tudom — válaszolta Magrat, s szíve önelégült dalra fakadt.

— Mit szólnál a ma estéhez? — kérdezte a Bolond.

— Ó, nem — felelte Magrat. — Nagyon sok dolgom van ma este — eredetileg az állt szándékában, hogy elfészkel egy bögre forró tejjel meg Pityergi Komámasszony jegyzetfüzeteivel a kísérleti asztrológiáról, de ösztönei megsúgták, hogy fáradságos küzdelmek elé kell állítani bármilyen udvarlót, csak hogy jobban törje magát utána.

— Hát akkor holnap este? — a Bolond nem tágított.

— Azt hiszem, meg kéne mossam a hajam.

— Szabaddá tudnám tenni a péntek estét.

— Mi nagyon sokat dolgozunk éjszaka, tudod…

— Akkor hát délután.

Magrat tétovázott. Talán az ösztönei tévednek.

— Nos… — mondta.

— Két óra körül. A tó melletti réten, rendben?

— Nos…

— Akkor ott találkozunk. Rendben? — kérte kétségbeesetten a Bolond.

— Bolond! — a hercegné hangja végigvisszhangzott a folyosón, s a férfi arcán rettegés suhant át.

— Mennem kell — közölte. — A réten, oké? Majd viselek valamit, hogy rám ismerj. Rendben?

— Rendben — visszhangozta Magrat, kitartásának puszta nyomásától hipnotizálva. Megfordult, és a másik két boszorkány után szaladt.

Pokoli fölfordulás volt a kastélyon kívül. A tömeg, ami ott volt Néne érkezésekor, jelentős mértékben gyarapodott, s beáramlott az immár őrizetlen kapun, és az erőd körül csobogott. A polgári engedetlenség új dolog volt Lancréban, de a lakosok máris elsajátították némelyik alapvetőbb megnyilvánulási formáját, ti., a gereblyék és sarlók fenyegető rázogatását a levegőben, egyszerű föl-le mozdulatokkal, grimaszok és „Hörrh!” kiáltások kíséretében, bár egy pár polgár, akik nem teljesen fogták föl az elképzelés lényegét, zászlókat lengetett, és éljenzett. A haladóbb szintet elért diákok már a gyúlékonyabb épületekkel szemeztek a falakon belül. Több forró húspástétom valamint kifliben-kolbász árus bukkant elő a semmiből[14], s most élénk kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le. Igen-igen rövidesen valaki elkezd hajigálni.

A három boszorkány az erőd főkapujához vezető lépcső tetején állt, és fölmérte az arcok tengerét.

— Ott van Jászónunk — mutatta Ángyi boldogan. — És Resőnk és Tidorunk és Bencink és Jencink és Lencink…

— Emlékezni fogok az arcukra — jelentette be Lord Felmet előbukkanva közöttük, s kezét a vállukra tette. — És maguk látják az íjászaim, ott a falakon?

— Látom őket — válaszolta komoran Néne.

— Akkor mosolyogjon és integessen — indítványozta a herceg. — Azért, hogy az emberek tudják, minden rendben van. Elvégre nem államügyekben jártak nálam máma?

Közelebb hajolt Nénéhez.

— Igen, száznál is több dolgot tehetne — mondta. — De a vége mindig ugyanaz lenne — elhúzódott. — Nem vagyok ésszerűség híján, remélem — tette hozzá vidám hangon. — Talán, ha ráveszi a népet, hogy megnyugodjék, esetleg rá lehet majd beszélni engem, hogy uralmam kissé enyhítsem. Na persze, nem ígérek semmit.

Néne nem szólt semmit.

— Mosolyogjon és integessen — parancsolta a herceg.

Néne tétova mozdulattal fölemelte egyik kezét, s produkált egy röpke fogvicsorítást, aminek az égvilágon semmi köze se volt humorhoz. Aztán haragosan ráncolta szemöldökét, és oldalba bökte Ogg Ángyit, aki őrültül integetett, meg ripacskodott.

— Semmi szükség, hogy eltúlozd — sziszegte.

— De ott van Rittánk meg Sarlénunk meg a kölköcskéik — felelte Ángyi. — Héj, halló!

— Fogd már be a szád, te hülye vén ribanc! — csattant föl Néne. — És embereld meg magad!

— Nagyszerű, remek munka — mondta a herceg. Fölemelte kezét, pontosabban csak az egyiket. A másik még mindig fájt. Múlt éjszaka megpróbálkozott a reszelővel, de nem használt.

— Lancre népe! — kiáltotta. — Ne féljetek! Barátotok vagyok. Meg foglak védelmezni benneteket a boszorkányoktól! Beleegyeztek, hogy békén hagyjanak titeket!

Néne rábámult a férfira, miközben az beszélt. Egyike azoknak a mániás depressziós elmebajosoknak, mondta magában. Fönn meg lenn, mint az a hogyishívják. Egyik percben meggyilkol, s a következőben megkérdi, hogy vagy.

Ráébredt, hogy a herceg várakozásteljesen őt nézi.

— Mi?

— Azt mondtam, most fölszólítom a nagyrabecsült Mállotviksz Nénét, hogy szóljon néhány szót, ha ha — válaszolta a férfi.

— Ezt mondtad tényleg?

— Igen!

— Túlságosan messzire merészkedtél, túl minden határon — közölte Néne.

— Ugye, ugye — a herceg vihorászott.

Néne odafordult a várakozó tömeghez, ami elcsöndesedett.

— Menjetek haza — mondta.

Újabb hosszas csönd támadt.

— Ez minden? — firtatta a herceg.

— Igen.

— És mi van az örökérvényű alattvalói hűségnyilatkozattal?

— Mi van vele? Gytha, légy szíves, hagyd abba az integetést az embereknek!

— Bocsánat.

— És most már mennünk kell — szögezte le Néne.

— De mikor olyan jól kijöttünk egymással — tiltakozott a herceg.

— Gyere, Gytha — szólt fagyosan Néne. — És hova tűnt Magrat?

Magrat bűntudatosan nézett föl. Mélyen beszélgetésbe merült a Bolonddal, bár az a fajta beszélgetés volt, melynek során mindkét fél rengeteg időt tölt lába megszemlélésével, és körme piszkálásával. Az igaz szerelem kilencven százaléka heveny, égő fülű feszengés.

— Ideje, hogy induljunk — mondta Néne.

— Péntek délután, ne feledd — sziszegte a Bolond.

— Nos, ha nem jön közbe semmi — felelte Magrat.

Ogg Ángyi vigyorgott.

És imígyen Mállotviksz Néne lesöpört a lépcsőn, és át a sokadalmon, a másik kettő mögötte rohant. A vigyorgó őrök közül többen elkapták pillantását, s azt kívánták, bárcsak ne tették volna, de itt-ott, a figyelő tömegben, hallatszott egy-egy épp csak elfojtott kuncogás. A boszorkány kirontott a kapun, át a felvonó hídon, keresztül a városon. A gyorsan gyalogló Néne meg tudta volna előzni a legtöbb rohanó embert.

Mögöttük a herceg, aki megmászta a legutóbbi mániás csúcsot őrültsége hullámvasútján, s sebesen siklott a kétségbeesés vízcsobbanása felé, nevetett.

— Ha ha.

Néne meg sem állt, míg nem került kívül a városon, az erdő őt mindig szívesen látó eszterhéja alá. Letért az útról, és lezöttyent egy fatörzsre, arcát kezébe temette.

A másik kettő óvatosan közelítette meg. Magrat megveregette a hátát.

— Ne ess kétségbe — mondta. — Nagyon jól kezelted a dolgot, azt gondoltuk.

— Nem kétségbeesem, gondolkozom — közölte Néne. — Menjetek innen.

Ogg Ángyi figyelmeztető stílusban emelte meg szemöldökét Magrat irányába. Megfelelő távolságba elhátráltak, bár, figyelembe véve Néne jelenlegi hangulatát, még a szomszédos univerzum se lett volna eléggé távol, és leültek egy mohalepte sziklára.

— Jól vagy? — kérdezte Magrat. — Nem csináltak semmit, ugye?

— Egy ujjal se nyúltak hozzám — válaszolta Ángyi. Fintorgott. — Nem igazi királyi felségek — tette hozzá. — Ami azt illeti, a jó öreg Zöldrezeda király nem vesztegetett volna időt mindenféle vackok lóbálására, meg az ember fenyegetésére. Zsupsz bele lett volna, tű egyenest a köröm alá rögtön kezdettől fogva, és semmi hezitálás. Nem ez a gonosz kacaj biznisz. Ő bezzeg igazi király volt. Nagyon kegyes.

— Azzal fenyegetett, hogy elégettet.

— Ó, aztat sose nem tűrtem volna el. Látom, lett egy kurizálod — jegyezte meg Ángyi.

— Tessék?

— A fiatal fickó a csengettyűkkel — magyarázta Ángyi. — Meg olyan képpel, mint a spániel, amibe épp belerúgtak.

— Ó, ő — Magrat forrón elpirult sápadt sminkje alatt —, igazán, ő csak egy pasi. Csak jár utánam mindenütt.

— Az zűrös lehet, az bizony — bólogatott bölcsen Ángyi.

— Különben is, olyan alacsony. És mindig mindenhol ugrabugrál — mondta Magrat.

— Megnézted alaposan, ugye? — tudakolta az öreg boszorkány.

— Pardon?

— Nem tetted, nem ám. Gondoltam, hogy nem. Nagyon okos fickó az a Bolond. Lehetne egyik abból a színész népségből.

— Hogy érted?

— Legközelebb úgy nézd meg, mint boszorkány, ne mint nő — javasolta Ángyi, s cinkos oldalbabökésben részesítette Magratot. — Jó kis munka volt az ott, az ajtóval az imént — fűzte hozzá. — Szépen fejlődsz, úgy bizony. Remélem, megemlítetted neki Csövest.

— Azt mondta, első dolga lesz, hogy kieressze, Ángyi.

Mállotviksz Néne irányából horkantás hallatszott.

— Hallottátok a kuncogást a tömegből? — szólt. — Valaki kuncogott!

Ogg Ángyi leült mellé.

— És egyik-másik ujjal mutogatott — mondta. — Tudom.

— Ezt nem fogom eltűrni!

Magrat leült a fatörzs másik végére.

— Vannak más boszorkányok is — jegyezte meg. — Odaát Skundon túl. Sok boszorka él távolabb a Kostetőn. Talán tudnának segíteni.

A másik kettő fájdalmas megdöbbenéssel tekintett rá.

— Nem hinném, hogy olyan messzire kéne menjünk — fanyalgott Néne. — Segítséget kérni.

— Rendkívül rossz szokás — bólintott Ogg Ángyi.

— De megkértétek a démont, hogy segítsen nektek — mutatta ki Magrat.

— Dehogy — felelte Néne.

— Úgy van, nem tettük.

— Megparancsoltuk neki, hogy segédkezzen.

— Úgy biza.

Mállotviksz Néne kinyújtotta lábát, s lenézett a csizmájára. Jó, erős csizma volt, jancsiszegekkel és félhold alakú vasalásokkal; az ember el se hitte volna, hogy cipész készítette, inkább valaki lefektette a talpat és arra ráépített.

— Úgy értem, ott van az a boszorkány odaát Skundon túl — mondta. — Akárki Nővér, hogyhíjják, a fia matróznak állt… tudod, Gytha, az, aki állandóan az orrát szívja, és azonnal fölteszi azokat a bútorvédő goblinokat a székek hátára, amint leülsz…

— Gródli — vetette közbe Ogg Ángyi. — Eltartja a kisujját, amikor teát iszik, és sose mondja ki a h-kat.

— Igen. Hnos. Hén sosem halacsonyodtam le hodáig, hogy szóba halljak vele a bitófás hügy óta, emlékszel. Merem állítani, hogy boldogan jönne hide beleütni a horrát mindenbe, végighúzni a hujját mindenen, és szipákolni, kioktatni minket, hogy csináljuk a dolgokat. Ó, igen. Segítség. Mind szép kis kalamajkába kerülnénk, ha folyton segítgetnénk.

— Igen, és odatúl Skundon a fák beszélnek hozzád, és éjszakánként sétára indulnak — morgott Ángyi. — Mégpedig anélkül, hogy engedélyt kérnének. Nagyon vacak szervezettség.

— Nem olyan igazi, jó szervezettség, amilyen nekünk van itt? — firtatta Magrat.

Néne eltökélten fölállt.

— Hazamegyek — jelentette be.

Ezrével van jó oka annak, amiért nem a mágia uralja a világot. Boszorkányoknak és varázslóknak hívják őket, tűnődött Magrat, miközben követte a másik kettőt vissza az útra.

Valószínűleg valami csodálatos szervezésnek betudhatóan a Természet részéről, hogy megvédje önmagát. Gondoskodott róla, hogy bárki, akinek csak egy csöppnyi mágikus képessége van, olyannyira legyen kész együttműködésre, mint egy fogfájós nősténymedve, s így az összes veszélyes varázserő biztonságosan szétforgácsolódjon véletlenszerű civakodás és rivalizálás formájában. Na persze, akadnak stílusbeli különbségek. A varázslók megorgyilkolják egymást huzatos folyosókon, a boszorkányok meg csak keresztülnéznek egymáson az utcán. És mind olyan önközpontú, akár egy búgócsiga. Még amikor segítenek másokon, gondolta Magrat, titokban akkor is magukért teszik. Istenek bizony, mind csupa nagy gyerek.

Kivéve engem, gondolta önelégülten.

— Néne nagyon feldúlt, nem igaz? — kérdezte Magrat Ogg Ángyitól.

— Nos hát — válaszolta Ángyi. — Van egy probléma, tudod. Minél jobban hozzászoksz a mágiához, annál kevésbé akarod használni. Annál jobban áll az utadba. Úgy gondolom, hogy amikor épp csak elkezdted, megtanultál néhány bűvigét Pityergi Komámasszonytól, nyugodjékbékében, és egyfolytában használtad őket, nem igaz?

— Nos, de. Mindenki azt teszi.

— Közismert tény — értett egyet Ángyi. — De amikor előrébb jutsz a Mesterségben, megtanulod, hogy az a fajta a legnehezebb mágia, amit egyáltalán nem használsz.

Magrat gondosan fontolóra vette ezt az állítást.

— Ez nem valamiféle Zen, ugye? — érdeklődött.

— Nemtom. Sose láttam olyat.

— Amikor a tömlöcökben voltunk, Néne mondott valamit a sziklák kipróbálásáról. Az ugyancsak nehéz diónak hangzott.

— Nos, Komámasszony nem nagyon foglalkozott sziklákkal — mutatta ki Ángyi. — Igazából nem túl nehéz. Csak megböködöd az emlékeik. Tudod, a régi szép időkből. Amikor meg forrók voltak meg folyósak.

Tétovázott, s keze a zsebébe tévedt. Megragadta a kastélykő kockáját, s megnyugodott.

— Egy pillanatig azt hittem, elfelejtettem — jegyezte meg, előhúzva a követ. — Most már előjöhetsz.

Alig volt látható a nappal fényességében, puszta vibrálás a levegőben a fák alatt. Verenc király pislogott. Elszokott a napfénytől.

— Eszme — szólt Ángyi. — Van itt valaki, aki téged akar látni.

Néne lassan megfordult, és a kísértetre kancsított.

— Téged láttalak a tömlöcben, ugye? — kérdezte. — Ki vagy?

— Verenc, Lancre királya — felelte a kísértet, s térdre hullott — Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Mállotviksz Nénéhez, a boszorkányok doyenne-jéhez, intézhetem szavaim?

Már kimutattuk, hogy a tény, mely szerint Verenc királyok hosszú sorának leszármazottja, még nem jelenti azt, hogy alapvetően ostoba, és ráadásul egy esztendő a hús figyelemelterelései nélkül csodákat tett. Mállotviksz Néne teljesen ellenállónak tartotta magát hiúsága legyezgetésével szemben, ám a király szakértően alkalmazta egy meglehetősen nagy ország légfújtató többlettermelésének egyenértékét. A térdhajtás különösképp jó húzás volt.

Megrándult egy izom Néne szájának sarkában. Mereven biccentett kicsit, mert nem volt egészen biztos abban, mit jelent a „doyenne”.

— Én vagyok ő — ismerte el.

— Most már fölkelhetsz — tette hozzá felségesen.

Verenc király térden maradt, úgy két hüvelykkel a tényleges föld fölött.

— Hé, hát te hogy jutottál ki a kastélyból? — firtatta Néne.

— A nagyrabecsült Ogg Ángyi segített rajtam — válaszolta a király. — Úgy érveltem, hogy ha Lancre köveihez rögzítettek, akkor én is képes leszek odamenni, ahová a kövek mennek. Attól tartok, megengedtem magamnak, hogy egy kis csaláshoz folyamodjak a dolgok elrendezése érdekében. Jelenleg őboszorkánysága kötényét frekventálom.

— És nem te vagy az első — vágta rá automatikusan Néne.

— Eszme!

— És könyörgöm, Mállotviksz Néne, restaurálja fiam a trónra.

— Restauráljam?

— Tudja, hogy értem. Jó egészségnek örvend a gyerek?

Néne bólintott.

— Amikor utoljára Ránéztünk, épp almát evett — felelte.

— Az a végzete, hogy Lancre királya legyen!

— Nos, igen. A végzet trükkös dolog, tudod.

— Nem fog segíteni?

Néne boldogtalannak látszott.

— Az beavatkozás, tudod — mondta. — Az mindig rosszul sül el, ha beavatkozol a politikába! Például, ha egyszer elkezded, nem tudod abbahagyni. Alapvető szabálya a mágiának, ez bizony az. Az ember nem borogathatja föl az alapvető szabályokat csak úgy.

— Nem áll szándékában segíteni?

— Nos… természetesen igen, egy nap, amikor a fiad egy kicsit idősebb lesz.

— Hol van most? — érdeklődött hűvösen a király.

A boszorkányok gondosan nem néztek egymás szemébe.

— Gondoskodtunk róla, hogy biztonságban kijusson az országból, tudod — nyögte kínosan Néne.

— Igen jó család — sietett hozzátenni Ogg Ángyi.

— Miféle népek? — kérdezte a király. — Bízom benne, hogy nem közemberek?

— Abszolúte nem — szögezte le Néne jelentékeny határozottsággal, miközben Kedélyvámos látványa lebegett át képzeletén. — Egyáltalán nem közönségesek. Elkülönülnek a közönségtől. Ööö.

Tekintete Magrathoz folyamodott segítségért.

— Teszpiánusok — jelentette ki Magrat határozottan, s hangja olyan helyeslést sugárzott, hogy a király azon kapta magát, önkéntelenül bólogat.

— Ó! — mondta. — Akkor jó.

— Azok voltak? — suttogta Ogg Ángyi. — Nem úgy néztek ki.

— Ne áruld el tudatlanságod, Gytha Ogg — húzta az orrát Néne. Visszafordult a király kísértetéhez. — Elnézést ezért, felség. Csak Ángyi szokásos hencegése. Még azt se tudja, hol van Teszpia.

— Akárhol van is, remélem, tudják, hogy hogyan képezzenek ki valakit a háború művészetében — mondta Verenc. — Ismerem Felmetet. Tíz év alatt úgy beássa itt magát, mint egy varangy a sziklába.

A király boszorkányról boszorkányra pillantott.

— Miféle királyságba kell majd visszatérjen a fiam? Már most is hallom, mivé válik az ország. Figyelni fogják az esztendők során, hogyan változik hitvánnyá és aljassá? — a király kísértete elhalványodott.

A hangja ott lógott a levegőben, elhalóan, mint a szellő.

— Emlékezzenek, kedves nővérek — szólt. — Az ország és a király egy.

Azzal elenyészett.

A feszengő csöndet Magrat törte meg, orrának kifújásával.

— Egy mi? — tudakolta Ogg Ángyi.

— Muszáj csináljunk valamit — közölte Magrat, érzelmektől elfúló hangon. — Szabály ide vagy oda!

— Roppant bosszantó — jegyezte meg halkan Néne.

— Igen, igen, de mit fogsz csinálni? — érdeklődött a lány.

— Eltűnődöm dolgokon — felelte Néne. — Végiggondolom az egészet.

— Már vagy egy éve gondolkozol rajta — említette meg Magrat.

— Egy micsoda? Egy mivel? — morfondírozott Ogg Ángyi.

— Semmi haszna, ha csak reagálás — mormolta Néne. — Az embernek muszáj…

A csapáson egy szekér közeledett zötykölődve és rázkódva Lancre felől. Néne nem vette figyelembe.

— …alaposan megfontolnia az ilyen dolgokat.

— Nem tudod, hogy mit tegyél, erről van szó? — faggatta Magrat.

— Hülyeség. Én…

— Jön egy kocsi, Néne.

Néne vállat vont.

— Amit ti fiatalok nem vesztek észre… — kezdte.

A boszorkányok nem törődnek az elemi közlekedésbiztonsággal. Az olyan mértékű járműforgalom, amilyen Lancre útjain létezett, vagy kikerülte őket, vagy, ha ez nem volt lehetséges, kivárta, míg elmentek az útjából. Mállotviksz Néne úgy nőtt föl, hogy ezt teljességgel megmásíthatatlan ténynek tudta; egyetlen oka, amiért nem azzal a fölismeréssel halálozott el, hogy ez még sincs így, az volt, hogy Magrat, jobb reflexekkel, elrántotta az útról, bele az árokba.

Érdekes árok volt. Voltak benne szökdécselő dugóhúzó alakú izék, amik egyenesági leszármazottai voltak azon dolgoknak, amelyek még a teremtés őslevesében főttek. Bárki, aki azt gondolja, hogy az útszéli poshadt víz unalmas, tanulságos félórát tölthetne abban az árokban egy nagy fölbontású mikroszkóppal. Továbbá nőttek benne csalánok is, és most már volt benne Mállotviksz Néne is.

A boszorkány keresztülküzdötte magát a dudván, összefüggéstelenül dadogva éktelen haragjában, s úgy emelkedett ki az árokból, mint Vénusz Anadüomené, csak kissé öregebb és több békalencsével.

— T,t,t — mondta, egy reszkető ujjat szögezve a távolodó szekérre.

— Az ifjú Nezselé volt az, Tintasipkán túlról — jegyezte meg Ogg Ángyi egy közeli bokorból. — A családja mindig zabolátlan volt egy kicsit. Na persze, az anyja Ostoros lány.

— Elgázolt minket! — háborgott Néne.

— Kitérhettél volna az útjából — mondta Magrat.

— Kitérhettem volna az útjából? — süvítette Néne. — Mi boszorkányok vagyunk! Az emberek térnek ki a mi utunkból! — fölcuppogott az útra, ujja még mindig a távoli kocsi felé mutatott. — Hokira, azt fogja kívánni, bár meg se született volna…

— Emlékszem, szép nagy újszülött volt — társalgott a bokor. — Nehéz időszak volt az az anyjának.

— Korábban soha nem történt ilyen velem — zsörtölődött Néne, még mindig vibrálva, mint egy íjhúr. — Majd én megtanítom, milyen az, amikor elgázol minket, mintha, mintha, mintha közönséges emberek volnánk!

— Már tudja — szögezte le Magrat. — Csak segíts kihúzni Ángyit ebből a bokorból, jó?

— Átváltoztatom a…

— Az emberekben nincs többé tisztelet, erről van szó — magyarázta Ángyi, miközben Magrat segített kiszedegetni a tüskéket. — Úgy vélem, az egész annak köszönhető, hogy a király egy.

— Mi boszorkányok vagyunk! — visította Néne, égnek fordítva orcáját, és öklét rázva.

— Igen, igen — értett egyet Magrat. — A világegyetem harmonikus egyensúlya, meg minden. Azt hiszem, Ángyi egy kissé elfáradt.

— És mit csináltam én egész idő alatt? — kérdezte Néne olyan szónoki cikornyával, amitől még Kedélyvámos is levegő után kapkodott volna.

— Nem sokat — felelte Magrat.

— Kinevettek! Kinevettek! A saját utamon! A saját országomban! — sikította Néne. — Na, ebből aztán elég! Nem fogok eltűrni még tíz évet ebből! Nem fogok eltűrni egyetlen további napot sem belőle!

A fák körülötte elkezdtek hajlongani, és az út pora tekergőző formákba pattant, amik megpróbáltak elkígyózni a boszorkány útjából. Mállotviksz Néne kinyújtott egy hosszú kart, annak végén előremeresztett egy hosszú ujjat, s annak görbe körömhegyéből röviden oktarintűz lobbant.

Fél mérfölddel arrébb az úton, a szekér mind a négy kereke egyszerre esett ki.

— Bebörtönözne egy boszorkányt a princecske, mi? — kiáltotta Néne a fáknak.

Ángyi talpra küzdötte magát.

— Jobb lesz, ha lefogjuk — súgta oda Magratnak. Mindketten Nénére vetették maguk, és erőszakkal oldalához szorították a karjait.

— Majd átkozottul jól megmutatom neki, mit tud egy boszorkány! — ordította Néne.

— Hogyne, hogyne, remek lesz, remek — nyugtatta Ángyi. — Csak talán ne most, és ne így, he?

— Vészbanyák, nahát! — kiáltozta Néne. — Majd adok én neki…

— Tartsd erősen egy pillanatig, Magrat — parancsolta Ogg Ángyi, s fölgyűrte az ingujját.

— Néha így megy ez ezekkel a túlságosan szakképzettekkel — jelentette ki, s tenyerével akkora pofont adott, hogy az mindkét boszorkányt leverte lábáról. Egy ilyen végső durral véget érhetett volna maga a világegyetem.

Az ezt követő feszült csönd befejezéseképp Mállotviksz Néne így szólt:

— Köszönöm — némi méltósággal megigazgatta ruháját, és hozzátette. — De komolyan gondoltam. Ma este találkozni fogunk a menhirnél, és megtesszük, amit meg kell tenni. Ühüm.

Visszadugdosta a kalaptűket helyükre, és bizonytalan léptekkel elindult kunyhója irányába.

— Ugyan mi történt a politikába be nem avatkozás szabályával? — firtatta Magrat, a távolodó hátat szemlélve.

Ogg Ángyi némi életet masszírozott ujjaiba.

— Hokira, ennek a nőnek olyan az álla, mint valami üllő — jelentette ki. — Mit is mondtál?

— Azt kérdeztem, mi történt a be nem avatkozás szabályával? — ismételte meg Magrat.

— Á — felelte Ángyi. Megfogta a lány karját. — Arról van szó — magyarázta —, hogy ahogy előrehaladsz a Mesterségben, megtanulod, hogy van egy másik szabály is. Eszme világ életében betartotta.

— És mi lenne az?

— Amikor megszeged a szabályokat, szegd meg őket jó alaposan — mondta Ángyi, s elővillantva ínyét elmosolyodott, ami valahogy sokkal fenyegetőbb volt, mint bármiféle fogsor.

A herceg kimosolygott az erdőre.

— Működik — jegyezte meg. — Az emberek zúgolódnak a boszorkányok ellen. Hogy csinálod, Bolond?

— Tréfák, bácsikám. És pletyka. Az emberek amúgy is félig már készek elhinni ezeket. Mindenki tiszteli a boszorkányokat. De az a bökkenő, hogy senki sem kedveli őket különösebben.

Péntek délután, gondolta. Kerítenem kell virágokat. És a legjobb öltönyöm veszem föl, amelyiknek ezüst csengettyűi vannak. Azt a mindenit.

— Ez igen kellemes. Ha így megy tovább, Bolond, nemesi címet fogunk adományozni neked.

Ez volt a 302-es Szám, és a Bolondnak több esze volt annál, mint hogy lecsapatlan hagyjon egy poént.

— Frigyelj, bácsikám — mondta fáradtan, figyelmen kívül hagyva a herceg arcán végigkúszó fájdalmas rándulást. — Ha Nemes (Nem S) lennék, miért, akkor hűbérbirtokom lehetne az alfabétum maradéka; hitemre mondom, ha oly sok Nemes Bolond, mér' ne lehetne egy…

— Igen, igen, rendben — csattant föl Lord Felmet. Valójában máris sokkal jobban érezte magát. A zabkásáját nem sózták el ma este, és a kastély is illő mód üresnek érződött. Nem hallatszott többé semmilyen hang a hallásküszöbén.

Leült a trónra. Most először tényleg kényelmesnek érzett.

A hercegné mellette ült, állát a tenyerébe támasztva, s fürkészően nézte a Bolondot. Ez zavarta a férfit. Azt gondolta, tudja, hol áll a herceggel, csak ki kell tartani, amíg őrültsége visszakanyarodik a vidám fázisba, de a hercegné tényleg megrémítette.

— Úgy tűnik, hogy a szavak szerfelett hatalmasak — mondta az asszony.

— Valóban, úrasszonyom.

— Biztosan hosszasan tanulmányoztad ezt.

A Bolond bólintott. A szavak hatalma tartotta életben a Céh poklán át. A varázslók és a boszorkányok úgy használják a szavakat, mintha azok szerszámok lennének, amikkel el lehet végezni feladatokat, de a Bolond úgy vélte, hogy a szavak különálló dolgok saját maguk jogán.

— A szavak meg tudják változtatni a világot — jelentette ki.

A hercegné szeme összeszűkült.

— Már mondtad ezt korábban. Továbbra sem győztél meg. Az erős emberek változtatják meg a világot — állította. — Erős embereik és a tetteik. A szavak olyanok, mint a marcipán a tortán. Természetesen, te azt hiszed, hogy a szavak fontosak. Gyönge vagy, s nincs másod.

— Ladységed tévedni méltóztatik.

A hercegné kövérkés keze türelmetlenül dobolt a trónszék karfáján.

— Jobb lesz — szögezte le —, ha ezt az állítást kellőképp megokolod.

— Úrnőm, a herceg ki óhajtja vágatni az erdőket, nem így van?

— A fák pletykálnak rólam — suttogta Lord Felmet. — Hallom őket susogni, mikor kilovagolok. Hazugságokat terjesztenek rólam!

A hercegné és a Bolond összenéztek.

— De — folytatta a Bolond — ez a döntés fanatikus ellenzésre lelt.

— Mi?

— Az embereknek nem tetszik.

A hercegné kirobbant.

— Mit számít az? — bömbölte. — Mi uralkodunk! Azt fogják csinálni, amit mondunk nekik vagy könyörtelenül kivégeztetjük őket!

A Bolond békéltető modorban föl-leugrált, és szökdécselt, és kezét lengette.

— De, szerelmem, ki fogunk fogyni az emberekből — mormolta a herceg.

— Semmi szükség, semmi szükség! — mondta kétségbeesve a Bolond. — Egyáltalán nem kell olyat tenni méltóságodnak! Amit tenni kell az az… — elhallgatott, ajkai sebesen mozogtak —, hogy fenségetek belefog egy messzeágazó és nagy horderejű tervbe az agráripar fejlesztésére, ami hosszútávú munkalehetőséget nyújt a fűrészmalmokban, új földek területfejlesztését teszi lehetővé, s egyben csökkenti a banditizmus elterjedtségét.

Ezúttal a herceg zavarba jött.

— Hogy fogom azt csinálni? — kérdezte.

— Az erdők kivágásával.

— De azt mondtad…

— Fogd be a szád, Felmet — vágott közbe a hercegné. Újabb hosszú, mérlegelő pillantásnak vetette alá a Bolondot.

— Pontosan hogyan — szólalt meg végül — jár el az ember, ha le akarja romboltatni azoknak a házát, akiket nem szível?

— Városrendezés — felelte a Bolond.

— A leégettetésükre gondoltam.

— Higiénikus városrendezés — tette hozzá azonnal a Bolond.

— És a föld bevetése sóval.

— Frigyelj, azt gyanítom, hogy az higiénikus városrendezés és környezetfejlesztési program. Nem lenne rossz ötlet néhány fa ültetése se.

— Nem lesz több fa! — kiáltotta Felmet.

— Ó, az rendben van. Nem fognak megmaradni. A fontos dolog az elültetésük.

— De én az adókat is meg akarom emelni — közölte a hercegné.

— Miért, bácsikám…

— És nem vagyok a bácsikád.

— Nénikém? — firtatta a Bolond.

— Nem.

— Miért… esedezem… méltóságodnak finanszíroznia kell az országépítés ambiciózus programját.

— Tessék? — szólt a herceg, aki már megint kezdte elveszíteni a fonalat.

— Úgy érti, hogy a fák kivágása pénzbe kerül — fordított a hercegné. Rámosolygott a Bolondra. Ez volt az első alkalom, amikor nem úgy nézett rá, mintha egy undorító kis csótány lenne. Pillantásában még mindig volt egy jókora adag svábbogárelem, de azt mondta: jó kis csótány, tud kunsztokat.

— Érdekes — mondta az asszony. — De meg tudják változtatni a szavaid a múltat is?

A Bolond fontolóra vette.

— Még könnyebben, úgy vélném — válaszolta. — Mert a múlt az, amire az emberek emlékeznek, és az emlékek szavak. Ki tudja, hogy viselkedett egy király ezer évvel ezelőtt? Csak az emlékezet maradt, meg mondák. És persze színdarabok.

— Á, igen. Egyszer láttam egy drámát — emlékezett Felmet. — Egy csomó nevetséges fickó harisnyában. Sok-sok kiáltozás. Az embereknek tetszett.

— Azt mondod, hogy a történelem nem más, mint amit elmesélnek az embernek? — faggatta a hercegné.

A Bolond körülnézett a trónteremben, s rátalált Jó Zöldbogyó királyra (906-967).

— Tényleg az volt? — kérdezte odamutatva. — Ki tudja ma már? Miben volt jó? De Jó Zöldbogyó lesz, míg világ a világ.

A herceg csillogó szemmel előrehajolt a trónján.

— Én jó uralkodó akarok lenni — jelentette ki. — Azt akarom, hogy az emberek szeressenek. Szeretném, ha az emberek szeretettel emlékeznének rám.

— Tegyük föl — mondta a hercegné —, hogy vannak egyéb vitás ügyek. Történelmi feljegyzések, amelyek… elhomályosodtak.

— Nem én tettem, tudod — vágta rá sietve a herceg. — Megcsúszott és elesett. Az történt. Megcsúszott és elesett. Még csak ott se voltam. Megtámadott engem. Önvédelem volt. Az volt, igen. Megcsúszott, és ráesett a saját tőrére önvédelemből — a hangja motyogássá halkult. — Jelen pillanatban nem tudok visszaemlékezni, hogy történt — dünnyögte. Megdörzsölte tőrforgató kezét, noha a szó kezdett oda nem illővé válni.

— Maradj csöndben, férjuram — csattant föl a hercegné. — Tudom, hogy nem te tetted. Bizonyára emlékszel, hogy nem voltam ott veled. Én voltam az, aki nem nyomta kezedbe a tőrt — a herceg újra megborzongott.

— És most, Bolond — szólt Lady Felmet. — Azt mondtam éppen, úgy hiszem, hogy talán vannak olyan ügyek, amiket helyesen kellene följegyezni.

— Frigyelj, hogy méltóságtok akkor nem volt ott? — tudakolta a Bolond éles eszűen.

Igaz az, hogy a szavaknak nagy hatalma van, és az egyik dolog, amire képesek, az, hogy kicsúsznak az ember száján, mielőtt a beszélőnek esélye lenne arra, hogy megakadályozza őket. Ha a szavak édes kis bankák lennének, akkor a Bolond láthatta volna, ahogy vidáman elugrabugrálnak egyenest a hercegné pillantásának lángszórójába.

— Hol nem? — firtatta az asszony.

— Akárhol — válaszolta kapkodva a Bolond.

— Ostoba fickó! Mindenki van valahol.

— Úgy értem, méltóságod mindenhol volt, csak nem a lépcső tetején — felelte a Bolond.

— Melyik lépcső?

— Bármelyik lépcső — mondta a Bolond, aki már kezdett izzadni. — Határozottan emlékszem, hogy nem láttam méltóságod!

A hercegné egy ideig méregette.

— Mindaddig, amíg emlékszel erre — közölte. Megdörzsölte állát, ami hallható reszelős hanggal járt.

— A valóság pusztán a gyönge szavak, azt mondod. Így hát a szavak a valóság. De hogyan válnak a szavak történelemmé?

— Nagyon jó darab volt az a színjáték, amit láttam — álmodozott Felmet. — Voltak benne harcok, és senki se halt meg igaziból. Meg néhány egész jó beszéd, azt gondoltam.

Újabb smirglinesz hangzott a hercegné felől.

— Bolond?

— Úrnőm?

— Tudnál írni egy darabot? Egy drámát, ami körbejárná a világot, egy színművet, amire sokáig emlékeznek azután, hogy a pletyka már halott?

— Nem, úrnőm. Ahhoz különleges tehetség kell.

— De tudnál találni valakit, akinek van?

— Vannak olyan emberek, úrasszonyom.

— Találj egyet — motyogta a herceg. — Keresd meg a legjobbat. Keresd meg a legjobbat. Az igazságot nem lehet véka alá rejteni. Keress egyet.

A vihar szünetet tartott. Nem akart így tenni, de szünetelt. Két hetet töltött a Körkörös-tenger fölött egy híres anticiklon szerepének betanulásával, készen a beugrásra, mindennap odament, ott lebzselt a hidegfront körül, hálásan a legkisebb lehetőségért, hogy alkalmankint tövestül kicsavarjon egy fát, vagy elsodorjon magával egy tanyát bármelyik rendelkezésre álló, általa választott smaragdvárosba. Ám sosem adódott egy igazi kitörési lehetőség az időjárásban.

Azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy még a múlt nagy viharai — az 1789-es Óriás Orkán, például, vagy Hurrikán Zelda és az ő Döbbenetes Békaesője — is át kellett essenek az ilyesmin pályájuk valamelyik szakaszán. Ez csupán az időjárás nagyszerű hagyományának része.

Meg különben is, jót nyújtózkodott egy afféle pantomimban lenn a síkságon, milliókhoz juttatva el az évszaknak megfelelő havazást és megfagyást. Csak bele kell törődjön abba, hogy újra itt van fönn, s nem nagyon van mit tennie a hanga meglengetésén kívül. Ha az időjárás ember lenne, ez a vihar azzal töltené el az idejét, hogy papírcsákót visel egy hamburger pokolban.

Jelen pillanatban három alakot figyelt, akik lassan mozogtak keresztül a fenyéren, eltökélten azonos cél felé haladva, egy kopasz folt irányába, ahol a menhir áll, vagy legalábbis állni szokott, bár most éppen nem volt látható.

A vihar fölismerte a közeledőket, régi barátok és ínyencek, ezért üdvözlésképp előbűvölt egy rövid, az évszakhoz nem illő égzengést. Amit teljesen semmibe vettek.

— Az átkozott kövek eltűntek — mondta Mállotviksz Néne. — Akárhány legyen is belőle.

Sápadt volt az arca. Nyúzottnak is lehetne mondani; bár persze ritka dolog, hogy valaki azt ép bőrrel ússza meg, s ő ott állt szőröstül-bőröstül. Úgy nézett ki, mint aki nem ismer tréfát. Legfeljebb a gonoszt.

— Gyújtsd meg a tüzet, Magrat — tette hozzá gépiesen.

— Merem állítani, hogy mindnyájan jobban fogjuk érezni magunkat egy csésze teától — jelentette ki Ogg Ángyi, mániaként forgatva szájában a szavakat. Kotorászott kendője mélyén. — Meg valamitől benne — egészítette ki mondandóját, előhalászva egy kis almóriumos palackot.

— Az alkohol öl, butít és beszennyezi a lelket — tiltakozott Magrat erényesen.

— Én soha nem iszom — közölte Mállotviksz Néne. — Tiszta fejre lesz szükségünk, Gytha.

— Egy csöppecske a teádba még nem ivás — szögezte le Ángyi. — Orvosság. Jó fagyos szél fúj itt fönn, nővéreim.

— Na jó — egyezett bele Néne. — De csak egy cseppet.

Csöndben ittak. Végül Néne megszólalt:

— Nos, Magrat. Te mindent tudsz erről a gyülekezet ügyről. Akkor akár jól is csinálhatjuk. Mi a következő teendő?

Magrat tétovázott. Nem volt elegendő lelkiereje arra, hogy mezítelen táncolást javasoljon.

— Van egy ének — mondta. — A teliholdat magasztaló.

— Nem is teli — mutatta ki Néne —, hanem hogyishíjják. Fölfúvódott.

— Domború — tette hozzá szolgálatkészen Ángyi.

— Azt hiszem, hogy az ének általánosságban dicsőíti a teliholdat — reszkírozta meg Magrat. — És aztán fokoznunk kell a tudatosságunk. Attól tartok, ahhoz viszont tényleg kell a telihold. A holdak nagyon fontosak.

Néne hosszú, méregető pillantást vetett rá.

— Ez lenne hát a modern boszorkányság, mi? — tudakolta.

— Részben, Néne. Még van sok más is.

Mállotviksz Néne fölsóhajtott.

— Mindenkinek a magáé, aszondom. Itt süllyedjek el, ha hagyom, hogy egy fénylő sziklagömb előírja nekem, hogy mit kell tenni.

— Igen, egye meg a fene az egészet — értett egyet Ángyi. — Inkább átkozzunk meg valakit!

A Bolond óvatosan osont az éjjeli folyosókon. Semmiféle kockázatot nem vállalt. Magrat aprólékos beszámolóban részesítette Csöves szokásos viselkedéséről, és a Bolond kölcsönvett egy pár kesztyűt meg egy afféle fémfátylat a kastély öröklődő páncélkészletéből.

Elért a lomtárhoz, óvatosan fölemelte a kallantyút, belökte az ajtót, s aztán a falhoz tapadt.

A folyosó kicsivel sötétebb lett, ahogy az intenzívebb sötétség a szoba belsejéből kiömlött, és összekeveredett a már ott lévő sokkal világosabb sötétséggel.

Ettől eltekintve, semmi. Az ajtón át kizúduló gyilkos, köpködő, fölbőszült szőrlabdák száma egyenlő volt a nullával. A Bolond ellazult, s beszivárgott a szobába.

Csöves a férfi fejére pottyant.

Hosszú volt a nap. A helyiség nem kínálta az élet azon teljességét, amit Csöves elvárt és megkövetelt. Az egyetlen érdekes pont a délelőtt közepe tájt egy egérkolónia fölfedezése volt, amely nemzedékeket töltött a Lancre történelmét ábrázoló fölbecsülhetetlen értékű faliszőnyeg keresztülrágásával, és már egészen Murune királyig (709-745) jutottak, akit elért a rettenetes végzet[15], amikor velük is ez történt. Karmát kifente Lancre egyetlen királyi vámpírjának, Fölnyársaló Grimnir királynőnek (1514-1553, 1553-1557, 1557-1562, 1562-1567 és 1568-1573) mellszobrán. Reggeli szertartásos mosakodását egy ismeretlen monarcha portréján végezte el, ami már kezdett föloldódni. Mostanra unta magát, és dühös is volt.

Végighúzta karmait azon a helyen, ahol a Bolond fülének kellett volna lenni, és fémes, karistoló nesznél nem kapott több ellenértéket.

— Nem leszel jó kisfiú? — mondta a Bolond. — Nyau, nyau, miau.

Ez izgatta Csövest. Az egyetlen másik személy, aki valaha is így beszélt hozzá, Ogg Ángyi volt, s mindenki más „Hrrtűnésinnétkifeleterrohattdög” szavakkal szólította meg. Nagyon óvatosan lehajolt, kíváncsisága fölkeltve az új tapasztalatnak köszönhetően.

A Bolond szemszögéből egy tótágast álló, gonosz tekintetű érdeklődést kifejező macskaarc ereszkedett le lassan látómezejébe.

— Szeretnél talán hazamenni? — érdeklődött reménykedve a Bolond. — Nézd, Mr. Ajtó nyitva van.

Csöves szorosabban markolta. Barátra lelt.

A Bolond vállat vont, nagyon óvatosan, megfordult, és visszasétált a folyosóra. Lement a csarnokba, ki az udvarra, körbe az őrszoba mentén, s ki a főkapun, odabiccentve — nagyon óvatosan — az őröknek.

— Most ment el itt egy pasi, a fején macskával — kommentálta egyikük, egy-két percnyi tűnődés után.

— Láttad, ki volt az?

— Azt hiszem, a Bolond.

Gondolatokba merült csönd támadt. A második őr fogást váltott az alabárdján.

— Rohadt egy meló — mondta. — De, föltételezem, valakinek csak el kell végeznie.

— Nem fogunk senkit se nem megátkozni — szögezte le határozottan Néne. — Szinte sose működik, ha az illető nem tud arról, hogy megátkoztad.

— Csak annyit kell csinálnod, hogy küldesz neki egy őt ábrázoló babát benne tűkkel.

— Nem, Gytha.

— Csak annyi az egész, hogy szerezned kell néhányat a lábkörmeiből — tartott ki lelkesen Ángyi.

— Nem.

— Vagy a hajából, vagy valamilyéből. Van nálam tű.

— Nem.

— Az emberek megátkozása erkölcsileg egészségtelen, s rendkívül rosszat tesz a karmádnak — jelentette ki Magrat.

— Nos, márpedig én akkor is meg fogom őt átkozni — kötötte az ebet a karóhoz Ángyi. — Majd úgy a bajszom alatt. Tőle aztán akár csúnyán meg is fázhattam volna abban a tömlöcben.

— Nem fogjuk megátkozni — mondta Néne. — Le fogjuk váltani. Mit csináltál az öreg királlyal?

— Ott hagytam a sziklát a konyhaasztalon — válaszolta Ángyi. — Nem tudtam tovább elviselni.

— Nem értem, miért — jegyezte meg Magrat. — Nagyon kellemes embernek tűnt. Ahhoz képest, hogy kísértet.

— Ó, ő teljesen rendben van. A többiek készítettek ki — felelte Ángyi.

— Többiek?

— „Könyörgöm, vigyen ki egy követ a kastélyból, hogy kísérthessem, jóságos asszonyom”, azt mondta — mesélte Ogg Ángyi. — „Átkozottul unalmas itt, Ogg Úrnő, már elnézést a klaccsi kifejezésért”, azt mondta, így aztán persze, hogy megtettem. Azt hiszem, mind hallották. Héj, mind azt gondolta, nosza, beszállás, ideje egy kis nyaralásnak. Semmi kifogásom a kísértetek ellen. Különösen a királyi kísértetek ellen — tette hozzá lojálisan. — De az én viskóm nem nekik való hely. Úgy értem, van valami nőszemély egy harckocsin, halálra visítozza magát a mosókonyhában. Most mondd meg! És aztán van két kiskölök a kamrában, és mindenütt férfiak a fejük vesztve, meg valaki sikítozik a mosogató alatt, és ott az a kis, szőrös, elveszettnek látszó fickó körbebóklászva, meg minden. Ez nem helyes.

— Mindaddig, amíg nincs itt — vont vállat Néne. — Nem akarok itt egyetlen férfit se.

— Ő kísértet, nem férfi — pontosított Magrat.

— Nincs időnk arra, hogy részletekbe menjünk — utasította el Néne fagyosan.

— De nem helyezheted vissza az öreg királyt a trónra — tiltakozott Magrat. — A kísértetek nem uralkodhatnak. Sose tudnád elérni, hogy rajta maradjon a korona. Keresztülesne rajta.

— A fia fog a helyére lépni — közölte Néne. — Tisztességes trónöröklés.

— Ó, azt hittem, azzal már végeztünk — legyintett elutasítólag Ángyi. — Úgy kábé tizenöt év múlva, esetleg, de…

— Ma éjjel — mondta Néne.

— Egy gyereket a trónra? Öt percig se maradna meg.

— Nem gyereket — felelte halkan Néne. — Felnőtt férfit. Emlékszel Alissz Fekbérre?

Csönd támadt. Aztán Ogg Ángyi hátradőlt.

— A francos pokolba! — suttogta. — Nem fogod megpróbálni azt, ugye?

— Szándékomban áll belevágni.

— A francos pokolba! — mondta újra Ángyi, nagyon csöndesen, s hozzátette. — Nem most jutott eszedbe, igaz?

— Igen.

— Idefigyelj, Eszme. Úgy értem, Fekete Alissz egyike volt a legjobbaknak. Úgy értem, nagyon jó vagy a, nos, kobakológiában, meg gondolkodásban, meg hasonlók. Úgy értem, Fekete Alissz, nos, ő csak fogta magát, és belevágott.

— Azt akarod mondani, hogy én nem tudnám megtenni, mi?

— Elnézést — szólt Magrat.

— Nem. Dehogy. Természetesen nem — felelte Ángyi, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást.

— Akkor jó.

— Csak… nos, ő tényleg, tudod, a boszorkányok bojárnéja volt, ahogy a király mondta.

— Doyenné — korrigálta Néne, aki megnézte a szótárban. — Nem bojárné.

— Elnézést — szólalt meg újra Magrat, ezúttal hangosabban. — Ki volt Fekete Alissz? És — tette hozzá sietve — nem kérek abból a jelentőségteljes összenézésből meg az átbeszélésből a fejem fölött vagy a hátam mögött. Három boszorkány van ebben a gyülekezetben, emlékeztek?

— Még a te időd előtt élt — mesélte Ogg Ángyi. — Igazából még az enyém előtt. Odaát Skund felé tanyázott. Nagyon hatalmas boszorkány volt.

— Ha hiszel a pletykáknak — jegyezte meg Néne.

— Egyszer királyi hintóvá varázsolt egy tököt — regélte Ángyi.

— Kérkedő — mondta Mállotviksz Néne. — Az nem segít senkin, ha úgy érkezel a bálba, hogy főzelékszagú vagy. És az az ügy az üvegcipellővel. Veszélyes, véleményem szerint.

— De a legnagyobb dolog, amit valaha is tett — szőtte a mesét Ángyi, semmibe véve a közbevágást —, az volt, hogy aludni küldött egy egész palotát száz évre, amíg… — tétovázott. — Nem emlékszem. Rózsabokrok voltak valahogy belekeveredve, vagy rokkák voltak azok? Azt hiszem, valami hercegkisasszonynak fogdosnia kellett… nem, volt valami királyfi. Az volt az.

— Fogdosnia kellett egy királyfit? — firtatta Magrat kényelmetlen érzésekkel.

— Nem, annak kellett megcsókolnia a hercegkisasszonyt. Nagyon romantikus, az volt Fekete Alissz. Semmit se szeretett annál jobban, mint amikor a Lány Rátalál a Békára.

— Miért nevezték Fekete Alissznak?

— Körmök — válaszolta Néne.

— Meg fogak — mondta Ogg Ángyi. — Szerette az édességet. Egy igazi mézeskalács-házikóban lakott. A végén két kölyök belökte a saját kemencéjébe. Fölháborító!

— És most el fogjátok küldeni a kastélyt aludni? — érdeklődött Magrat.

— Sose altatta el a palotát — jelentette ki Néne. — Az csak dajkamese — tette hozzá, szúrósan meredve Ángyira. — Csak egy kicsit fölkavarta az időt. Nem olyan nehéz, mint általában hiszik. Mindenki egyfolytában azt teszi. Olyan, mint a gumi, az idő. Ki tudod nyújtani kedvedre.

Magrat azon volt, hogy kimondja, ez nem igaz, az idő az idő, minden másodperc egy másodpercig tart, erre való, ez a dolga…

És aztán eszébe jutottak a hetek, amik elröppentek, és a délutánok, amik a végtelenbe nyúltak. Némelyik perc órákig tartott, némelyik óra olyan gyorsan elszállt, hogy egyáltalán nem is ébredt tudatára annak, hogy már el is múlt…

— De az csak az emberi érzékelés — mondta. — Nem?

— Ó, igen — értett egyet Néne. — Persze, hogy az. Az egész az. Nem mindegy?

— Száz év az erős túlzás lenne, én azt mondom — jegyezte meg Ángyi.

— Szerintem a tizenöt az szép kerek szám — jelentette ki Néne. — Azt azt jelenti, hogy a fiú tizennyolc lesz a hajrában. Csak megcsináljuk a varázslatot, érte megyünk, kinyilváníthatja a végzetét, és minden szép lesz, meg kerek.

Magrat nem fűzött ehhez megjegyzést, mert fölmerült benne, hogy a végzetek elég valóságosnak hangzanak, amikor beszélsz róluk, de sosem igazán bankképesek, amikor az érintettek valóságos emberek. Ogg Ángyi viszont hátradőlt, s újabb bőkezű adag almapálinkát löttyintett a teájába.

— Egész jól sülhet el — mormolta. — Egy kis béke meg nyugalom tizenöt évig. Ha jól emlékszem a bűvigére, miután elmondtad, körbe kell repüld a kastélyt, mielőtt a kakas kukorékol.

— Nem arra gondoltam — jelentette ki Néne. — Az nem lenne helyes. Akkor is Felmet lenne a király egész idő alatt. A királyság ugyanúgy belebetegedne. Nem, amire gondoltam, az az egész királyság elmozdítása.

Sugárzóan rájuk mosolygott.

— Lancre egészének elmozdítása? — kérdezte Ángyi.

— Igen.

— Tizenöt évvel a jövőbe?

— Igen.

Ángyi Néne söprűjére pillantott. Szakszerűen készített darab volt, tartós, eltekintve az alkalmankénti beindítási problémától. De mindennek van határa.

— Sose leszel képes rá — vetette ellen. — Nem az egész királyság körül, ezen a söprűn. Egész oda föl kell menni, Porpengéig, meg le a Drumlin-ingoványig. Egyszerűen nem tudsz elegendő mágiát magaddal vinni.

— Erre is gondoltam — felelte Néne.

Újra rájuk ragyogott. Félelmetes volt.

Elmagyarázta a tervet. Rettenetes volt.

Egy perccel később a fenyér kiürült, mert a boszorkányok elsiettek feladataik elvégzendő. Egy darabig csönd volt, eltekintve a denevérek nyikkanásaitól, meg hébe-hóba a szél susogásától a hangában.

Aztán bugyborékolás hallatszott egy közeli tőzegláp-gödörből. Nagyon lassan, tőzegmoha-bozóttal koronázva, felszínre bukkant a menhir, s a mélységes bizalmatlanság kifejezésével körbekukucskált, szerte a vidéken.

Csöves őszintén élvezte ezt. Először azt gondolta, hogy új barátja Magrat kunyhójába viszi őt, de valami okból a férfi elbóklászott az ösvényről a sötétben, s sétára indult az erdőben. Méghozzá az érdekesebb részek egyikén, legalábbis Csöves mindig is annak tartotta. Csupa halom terület volt, gazdag az eldugott, vízvájta, katlanszerű sziklaüregekben, és apró, de mély posványokban, telistele köddel még szép időben is. Csöves gyakran jött föl ide abban a — gyakorlatilag hiábavaló — reményben, hogy esetleg egy farkas ágyban maradt egy napra.

— Azt hittem, a macskák haza tudnak találni — motyogta a Bolond.

Átkozta magát a bajsza alatt. Könnyű lett volna elvinni ezt a szörnyűséges teremtményt Ogg Ángyi házához, ami csak néhány utcányira volt, csaknem a kastély árnyékában. De akkor az az ötlete támadt, hogy Magratnak szállítja le. Ez jó benyomást fog kelteni, azt gondolta. A boszorkányok élnek-halnak a macskákért. És akkor a lány kötelességének érezné, hogy behívja őt egy csésze teára, vagy valamire.

Újabb vízzel teli gödörbe lépett. Valami fickándozott a víz alatt. A Bolond nyögdécselt, s hátralépett egy pöfeteggombára.

— Figyelj, macska — mondta. — Le kell gyere onnan, jó? És aztán te hazatalálsz, és én követni foglak. A macskák jól látnak a sötétben s ügyesen hazatalálnak — tette hozzá reménykedően.

Fölnyúlt. Csöves baráti figyelmeztetésképpen karjába süllyesztette karmait, s legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy ennek semmi hatása a páncélra.

— Jó kis cica — jelentette ki a Bolond, s letette a macskát a földre. — Menj, találj szépen haza. Bármilyen haza megfelel.

Csöves vigyora fokozatosan eltűnt, míg végül csak a macska maradt. Ez majdnem olyan kísérteties volt, mint a fordítottja.

Nyújtózkodott, és ásított, hogy leplezze zavarát. Jó kis cicának szólíttatni egyik kedvenc cserkelő területének kellős közepén nem fog jót tenni prédaleső hírnevének. Eltűnt az aljnövényzetben.

A Bolond belemeredt a homályba. Derengeni kezdett neki, hogy noha kedveli az erdőket, egy hajszállal távolabbról, mondhatni közvetve és másodfokon, kedveli őket; jó tudni azt, hogy ott vannak, de az elképzelt erdők nem teljesen azonosak a valóságossal, például azzal, amiben eltévedtél. Sokkal több hatalmas tölgyfa van bennük és kevesebb tüskebokor. Valamint az ember hajlamos nappali fényben elképzelni őket, s a fáknak nincs rosszindulatú arca, meg hosszú, karmoló ágai. A fantázia fái az erdő büszke óriásai. Itt a legtöbb fa növénytermő manónak látszott, gombák és repkény puszta redélyének.

A Bolond haloványan tudatában volt, hogy az ember meg tudja állapítani, melyik irányban van a Tengely, abból, hogy a fák melyik oldalán nő a moha. A közeli törzsek gyors szemügyrevétele azt sugallta, hogy, fittyet hányva minden szokásos földrajzra, a Tengely köröskörül van.

Csöves teljesen eltűnt a színről.

A Bolond fölsóhajtott, lehámozta páncél-védőöltözékét, s halkan csilingelt át az éjszakán, valami magaslatot keresve. A magaslat jó ötletnek tűnt. A talaj, amin jelenleg tartózkodott, remegni látszott. Biztos volt benne, hogy nem lenne szabad ezt tennie.

Magrat több száz lábnyira lengedezett söprűjén Lancre fordulatiránti határai fölött, letekintve egy ködtengerre, amin keresztül alkalmankint egy-egy fa csúcsa bújt elő, mint valami moszatlepte szikla a dagályból. Egy fölfúvódott hold lebegett fölötte, valószínűleg újra domború is. Még egy tisztes, vékony félhold is jobb lett volna, úgy érezte. Sokkal alkalomhoz illőbb.

Megborzongott s azon tűnődött, hol lehet Mállotviksz Néne ebben a pillanatban.

Az öreg boszorkány söprűjét egész Lancre légterében ismerték és rettegték. Néne előrehaladott életkorban ismerkedett meg a repüléssel, s némi kezdeti gyanakvás után úgy rákapott, mint a húslégy az ősrégi halfejre. Azonban az némi gondot jelentett, hogy Néne minden repülést egyszerűen úgy fogott föl, mint egyenes vonalat A-ból B-be, s képtelen volt belátni azt, hogy a levegő többi használójának is lehetnek bármiféle jogai; egy teljes kontinens légi költözésmintái változtak meg ezen szimpla tény miatt. A helyi madarak közt a fölpörgött evolúció létrehozott egy olyan nemzedéket, amely hátán repült azért, hogy éberen fürkészhesse az eget.

Néne vak hite, mely szerint mindennek ki kell térnie az útjából, kiterjedt más boszorkányokra, rendkívül magas fákra, és, néhanapján, hegyekre is.

Néne ezenkívül rákényszerítette a törpéket, akik a hegység alatt éltek és állandó rettegésben, hogy fölgyorsítsák a söprűt. Számos tojást tojtak meg a levegőben gyanútlan szárnyasok, amik hirtelen megpillantották a rájuk lecsapó Nénét, söprűnyele fölött homlokát ráncolva.

— Jaj, istenkéim — gondolta Magrat. — Remélem, nem történt Nénével valami.

Az éjféli szellő lágyan megpörgette őt a levegőben, mint valami alá nem támasztott szélkakast. Megborzongott, s a holdfény megvilágította hegyekre kancsított, a magas Kostetőre, amelynek fagyos bércei és jégzöld szakadékai nem ismernek se királyt, se térképészt. Csak a peremiránti oldalon állt Lancre nyitva a világ felé, többi határa olyan cakkosnak látszott, mint egy farkas szája, és sokkal áthatolhatatlanabbnak. Innen föntről az egész királyságot lehetett látni…

Szakadó hang hallatszott az égen fölötte, jött egy széllökés, ami újra megpenderítette, s egy Doppler-eltorzította kiáltás, hogy „Hagyd abba az álmodozást, te jány!”

Térdével megszorította a cirkot, s fölfelé nógatta a nyelet.

Több percbe telt, míg utolérte Nénét, aki csaknem teljes hosszában elfeküdt a nyélen, hogy csökkentse a légellenállást. Sötét fakoronák harsogtak messze alant, amikor Magrat mellé került. Néne odafordult hozzá, egyik kezével kalapját markolva.

— Egy szempillantással se időnek előtte! — csattant föl. — Nem hinném, hogy több maradt benne pár perc repülésnél. Gyerünk, mozogj már!

Kinyújtotta egyik kezét. Magrat is. Ingatagon, a söprűk billegtek és rázkódtak egymás légörvényében, összeérintették ujjbegyeik.

Magrat karja bizsergett, ahogy az erő föláramlott rajta[16]. Néne söprűje előrerándult.

— Hagyj egy kicsit nekem — kiáltotta Magrat. — Le kell még szállnom!

— Az nem lesz nehéz — sikította túl Néne a szél süvítését.

— Úgy értem, biztonságosan!

— Boszorkány lennél, vagy nem? Erről jut eszembe, hoztál kakaót? Megfagyok idefönn!

Magrat kétségbeesetten bólintott, s szabad kezével odanyújtott egy szalmakosarat.

— Rendben — mondta Néne. — Jól végzett munka. Viszlát a Lancre-hídnál!

Kibontotta ujjait a fogásból.

Magrat elsodródott az ostorozó szélben, szorosan tapadva a söprűnyélhez, ami, attól tartott, körülbelül annyi felhajtóerővel rendelkezett, mint egy darab tűzifa. Határozottan nem volt arra képes, hogy fönntartson egy felnőtt nőt a gravitáció hívogató ujjai ellenében.

Miközben az erdő teteje felé bukdácsolt lefelé egy hosszú, lapos zuhanórepülésben, azon járt az esze, hogy lehet valami hízelgő abban, ahogy Mállotviksz Néne eltökélten visszautasítja más emberek problémáinak tekintetbe vételét. Ez azt jelenti, hogy az öreg boszorkány figyelemre méltó véleménye szerint, az illetők határozottan képesek ezeket saját maguk megoldani.

Valószínűleg esedékes lenne valamiféle Változtató bűvige.

Magrat összpontosított.

Nos, ez láthatólag működik.

Valójában semmi, amit halandó ember láthatott volna, nem változott meg. Amit Magrat elért, az csak a szellemi folyamatok puszta finomszabályozása volt, egy tanácstalan és kissé megrémült, feltartóztathatatlanul a barátságtalan föld felé sikló nőből egy tisztafejű, derűlátó, és pozitívan gondolkodó nővé, aki tényleg összeszedte magát, teljes mértékben felelősséget vállalt saját életéért, és általánosságban tudta, hogy honnan jön, habár, sajnálatos módon, az, ahová tartott, semmilyen módon nem változott. De sokkal jobban érezte magát tőle.

Megmakacsolta magát, s kényszerítette a söprűt, hogy kiadja erejének utolsó csöppjeit egy rövid föllobbanásban, ami továbbhajtotta őt a fáktól néhány lábnyira cikcakkban suhanva. Amikor a söprű újra ellankadt, s elkezdett barázdát szántani az éjféli levelek közt, Magrat megfeszült, röpke imát intézett az erdő akármely istenéhez, aki esetlegesen épp odahallgat, hogy valami puhán landolhasson, és elengedte.

Háromezer ismert főbb istenség létezik a Korongon, és kutató teológusok minden héten újabbakat fedeznek föl. Eltekintve a sziklak, fák és vizek jelentéktelen isteneitől, csak ketten keresik föl gyakran a Kostetőt — Hoki, félig ember, félig kecske, és teljesen sületlen viccek mestere, akit száműztek a Megnemnyilvánul-lakból, mert fölheccelte Vak Iót, az istenek főnökét, a jó öreg robbanó fagyöngy tréfával, valamint Herne, a Vadászott, riadt és félénk istene minden kis szőrös állatnak, amelynek az a végzete, hogy élete kurta, fogak közt roppanó csikkanással fejeződjék be…

Bármelyikük pályázhatott volna a kis csodára, ami akkor megtörtént, mert — egy hideg sziklákkal, fűrészfogas rönkökkel és tüskebokrokkal teli erdőben — Magrat valami puhán landolt.

Eközben Néne útjának második szakaszán a hegyek felé gyorsult. Elfogyasztotta a sajnálatos mód langyos kakaót, és, helyénvaló környezetvédő megfontolással, akkor ejtette le a palackot, amikor egy tengerszem fölött haladt el.

Kiderült, hogy Magrat elképzelése a tápláló étekről két szelet, levágott héjú zsázsával meghintett tojásos szendvics, és, Néne észrevette, mielőtt elfújta volna a szél, egy-egy kicsiny szál petrezselyem, amit nagy gonddal és műértéssel helyeztek el mindegyik tetején. Néne egy darabig szemlélte a szendvicseket. Aztán megette őket.

Egy szakadék tátongott, még mindig a téli hótól fuldokolva. Mint egy csöpp szikra a sötétben, egy fénypetty a Kostető mérhetetlenségével szemben, Néne megküzdött a hegyek útvesztőjével.

Hátrébb az erdőben Magrat fölült, s szórakozottan kicibált egy gallyat a hajából. Néhány öllel arrébb a söprű keresztülesett a koronákon, leveleket záporozva.

Egy nyögés meg lagymatag csilingelés arra késztette, hogy belebámuljon a homályba. Egy kivehetetlen alak négykézláb keresgélt valamit.

— Rajtad landoltam? — firtatta Magrat.

— Valaki azt tette — válaszolta a Bolond.

Közelebb másztak egymáshoz.

— Te?

— Te!

— Mit csinálsz itt?

— Frigyelj, a földön sétáltam — felelte a Bolond. — Sokan teszik, tudod. Úgy értem, tudom, hogy mások már korábban is csináltak ilyet. Nem eredeti. Valószínűleg a fantázia hiányára vall, de, nos, nekem mindig elég jónak tűnt.

— Megütöttelek?

— Azt hiszem, egy-két csengettyűm sose lesz a régi — a Bolond matatott az avarban s végül rálelt gyűlölt sipkájára. Ami csörömpölt.

— Teljesen beléjük lett esve, hitemre — mondta, de azért föltette. Úgy tűnt, ettől jobban érzi magát, s folytatta. — Eső, igen, jégverés, rendben, még szikladarabok is. Hal és kisebb békák, oké. Nők, nem, legalábbis eddig. Számíthatok erre a jövőben is?

— Átkozottul kemény fejed van — jelentette ki Magrat talpra állva.

— Csak az illemtudás tartóztat meg a kommentártól — közölte a Bolond, majd észbe kapva gyorsan hozzátette. — Esedezem.

Újra egymásra bámultak, elméjük száguldott.

Magrat azt gondolta: Ángyi azt mondta, nézzem meg alaposan. Őt nézem. Pont ugyanolyannak látszik. Egy szomorú, alacsony fickó nevetséges bolondruhában, gyakorlatilag púpos.

Aztán, ugyanúgy, ahogy egy pár véletlenszerű kidudorodás egy felhőben hirtelen gályává vagy bálnává válik a szemlélő szemében, Magrat rádöbbent, hogy a Bolond nem alacsony. Legalább átlagos magasságú, csak kicsivé teszi magát, válla összehúzásával, lába begörbítésével, és félig guggoló járásmódjával, amitől úgy néz ki, mintha ott helyben ugrabugrálna.

Vajon mi mást vett még észre Gytha Ogg? gondolta kíváncsian.

A Bolond megdörzsölte a karját, s féloldalasan rámosolygott.

— Föltételezem, nem tudod, hogy hol vagyunk — mondta.

— A boszorkányok sosem tévednek el — felelte határozottan Magrat. — Bár ideiglenesen elhányódhatnak. Lancre odaát van, abba' az irányba', szerintem. Ha nem haragszol, most keresnem kell egy hegyet.

— Hogy lásd, hol vagy?

— Hogy lássam, mikor, azt hiszem. Ma éjszaka rengeteg varázslat zajlik.

— Tényleg? Akkor azt hiszem, elkísérlek — tette hozzá a Bolond lovagiasan, miután óvatosan belemeredt a fák kísértette homályba, ami szemlátomást közte meg padlókövei között terült el. — Nem szeretném, ha bármi történne veled.

Néne laposan ráfeküdt a söprűre ahogy az előrerontott, át a hegyek emberi láb sosem taposta szakadékjain, elölről oldalra hajolgatva abban a reményben, hogy esetleg ennek lesz valami hatása a kormányzásra, ami különösképp egyre nehezebbnek tűnt. Mögötte elhaladásának légörvénye megkavarta és furábbnál furább formákba csavarta a hulló havat. Az egész télen jégkorszakba burkolózó völgyek fölött egyensúlyozgató hókéreg ágaskodó hullámai megremegtek, s aztán megkezdték a hosszú, hangtalan zuhanást. A boszorkány repülését egy-egy lavina dübörgése tette nyomatékosabbá.

Lenézett a hirtelen halál és fűrészfogas szépség vidékére, s tudta, hogy az visszanéz rá, úgy, ahogy egy szunyókáló férfi figyel egy szúnyogot. Eltűnődött, hogy az ország tudja-e, ő most mit csinál. Eltűnődött, hogy puhábbá tenné-e számára a becsapódást, s lélekben jól leszúrta magát az ilyen puhány puhatolózásért. Nem, az ország nem olyan. Nem alkuszik. Az ország sokat ad, és sokat követel. A kutya mindig az állatorvos kezét harapja meg legalaposabban.

És aztán túljutott, olyan alacsonyan szökkenve át az utolsó orom fölött, hogy az egyik csizmája telement hóval, s nyílegyenesen tartott a síkság felé.

A köd, ami sosincs messze a hegyekben, visszatért, de ezúttal lobogott benne a harci kedv, és sűrű ezüsttengerré alakult előtte. Néne fölnyögött.

Valahol mindennek közepén lebegett Ogg Ángyi, meg-meghúzva egy zsebbe illő lapos üveget, megelőzendő egy esetleges megfázást.

És így esett, hogy Néne, kalapja és vasszürke kontya nyirkosságtól csöpögve, csizmája jégdarabokat hullajtva, meghallott egy távoli és elfojtott hangot, amint lelkesen elmagyarázza a láthatatlan égboltnak, hogy a sünnek eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia, mint nagyjából az összes többi emlősnek. Akár egy sólyom, amely kiszúr valami kicsinyt és szőröset a fűben, akár egy csillagközi vándor influenzavírus, ami épp most pillantott meg egy arra lebegő szépséges kék planétát, Néne megfordította a söprűnyelet, és lecsapott a hosszú, keskeny, fojtogató felhőkön keresztül.

— Gyere! — visította, mámorosan a sebességtől és életörömtől, s a hang ötszáz lábbal a feje fölöttről egy arrajáró farkasnak teljesen elvette az étvágyát a vacsorától. — Ebben a minutumban, Gytha Ogg!

Ogg Ángyi erősen vonakodva fogta meg a kezét, s a két söprű fölsöpört újra a tiszta, csillagfényes égboltra.

A Korong, mint mindig, azt a benyomást keltette, hogy a Teremtő kifejezetten arra tervezte, hogy fölülről szemléljék. Fehér és ezüst fellegszerpentinek nyújtózkodtak a peremig, a világ forgása ezer mérföldes örvényekbe kavarta őket. A száguldó söprűk mögött a köd mogorva teteje fehér, fodrozódó páraalagútba vonszolódott, így hát az odafigyelő istenek — és biztos, hogy figyeltek — égi barázdának láthatták a rettentő repülést.

Ezer láb magasan és sebesen emelkedve a fagyos légben, a két boszorkány már megint civakodott.

— Állati hülye ötlet volt — zsémbelt Ángyi. — Sose szerettem a magasságot.

— Hoztál valami innivalót?

— Persze. Kérted.

— Nos akkor?

— Megittam, hát hogyne — válaszolta Ángyi. — Itt ücsörögni fönn az én koromban! Jászónunk dührohamot kapna.

Néne a fogát csikorgatta.

— Nos, akkor ide a varázserővel — mondta. — Kezdek kifogyni az emelkedésből. Döbbenetes, hogyan…

Néne hangja sikolyban ért véget amikor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a söprűje élesen keresztülcigánykerekezett a felhőkön, s eltűnt a látképből.

A Bolond és Magrat egy fatörzsön ültek egy apró kiszögellésen, ami az erdőre nézett. Lancre városának fényei valójában nem voltak valami messze, de egyikük se hozta szóba a távozást.

A levegő köztük ki nem mondott gondolatoktól és vadabbnál vadabb feltevésektől sistergett.

— Régóta vagy Bolond? — érdeklődött Magrat udvariasan. Elpirult a jótékony sötétben. Ebben a hangulatban kérdése a lehető legudvariatlanabbnak tűnt.

— Egész életemben — felelte keserűen a Bolond. — Már fogzani is egy sor csengettyűn fogzottam.

— Föltételezem ez apáról fiúra száll? — firtatta Magrat.

— Nem sokat láttam az apámból. Elment, amikor még kicsi voltam, hogy Quirm Lordjainak Bolondja legyen — válaszolta a Bolond. — Összeveszett a nagypapival. Időről időre hazamegy, hogy meglátogassa anyut.

— Ez borzasztó.

Szomorú csilingelés hallatszott, amikor a Bolond vállat vont. Bizonytalanul visszaemlékezett apjára, egy alacsony, barátságos férfira, akinek osztagához hasonló szeme volt. Olyan merész tett elkövetése, mint amilyen a szembeszállás az öreggel valószínűleg teljesen kívül esett jellemén. Két garnitúra, dühében rázkódó csengettyű hangja még mindig kísértette emlékezetét, ami anélkül is épp eléggé tele volt ocsmány jelenetekkel.

— De azért — szólt Magrat, magasabb hangon a szokásosnál, ami ráadásul reszketett a bizonytalanságtól —, az biztos nagyon boldog élet. Úgy értem, az emberek megnevettetése.

Amikor nem jött válasz, odafordult, hogy a férfira nézzen. Olyan volt a Bolond arca, akár a szikla. Halkan, mintha a lány nem is lenne ott, beszélni kezdett.

Mesélt az ankh-morporki Bolondok és Tréfacsinálók Céhéről.

A legtöbb látogató első pillantásra az Orgyilkosok Céhe irodaházának nézte, amely valójában igen kellemes, levegős épületegyüttes a szomszédban (az Orgyilkosoknak mindig is bőven volt pénze); néha az ifjú Bolondok, még a nyár derekán is jéghideg szobáikban gépies magolással agyondolgozva maguk, hallottak a fiatal Orgyilkosokat játszani a falon túl és irigyelték őket, annak ellenére, hogy, mi sem természetesebb, a csivitelő hangok száma észrevehetően kevesebb lett a félév vége felé (az Orgyilkosok hisznek a verseny vizsgáztatásban is).

Igazából mindenféle hangok betörtek a magas, zord, ablaktalan falakon, és a szolgák lelkes faggatásából az ifjú Bolondok összeszedtek valamiféle képet a kinti városról. Egy egész nyüzsgő világ volt odakinn, amiben a különböző Céhek és Iskolák inasai és diákjai teljes komiszságukban részt vettek, vagy csínyeket követve el rajta, vagy kiáltozva és rohangálva benne, vagy annak egyes részeit földobva. Volt kacagás, ami semmiféle figyelmet sem szentelt az Öt Hanglejtésnek vagy Tizenkét Hanghordozásnak. És — bár a diákok vitatták ezt az információt éjszakánként a kollégiumban — volt nyilvánvalóan illetéktelen humor, kötetlenül előadva, semminő hivatkozással a Monstrum Vicclajstromra, vagy a Tanácsra, vagy bármire.

Odakint, a piszkos kőművesmunkán túl, az emberek vicceket mondtak anélkül, hogy utaltak volna a Vigasságok Tréfacsináló Mestereire.

Kijózanító gondolat volt. Nos, ténylegesen nem volt kijózanító gondolat, mert az alkoholfogyasztást tiltották a Céhen belül. De ha nem lett volna tilos, akkor biztos az lett volna.

Semmi sem volt józanabb a Céhnél.

A Bolond keserűen számolt be a hatalmas, vörösképű Kópé Testvérről, a Víg Mókák tanulásával töltött estékről, a fagypont alatti tornateremben a Tizennyolc Seggreesés és a habostorta elfogadott röppályájának tanulmányozásával átkínlódott hosszú délelőttökről. És a zsonglőrködésről. Zsonglőrködés! Hecc Testvér, akinek olyan volt a lelke, mint a hideg főtt korbács, tanította a zsonglőrködést. Nem attól esett fröcsögő dührohamba, hogy a Bolond ügyetlenül zsonglőrködött. A Bolondoktól elvárják, hogy ügyetlenül zsonglőrködjenek, különösen, ha olyan magától értetődően mulatságos tárgyakkal zsonglőrködnek, mint például a habostorta, égő fáklya, vagy rendkívül éles húsbárd. Amitől Hecc Testvér ütött-vágott vörösen izzó, fémcsengésű mérgében az a tény volt, hogy a Bolond azért zsonglőrködött ügyetlenül, mert nem volt elég ügyes.

— Nem akartál valami más lenni? — kérdezte Magrat.

— Mi más lehettem volna? — tudakolta a Bolond. — Sose láttam semmi mást, ami lehettem volna.

A Bolond hallgatókat utolsó éves korukban kiengedték, de egy sor megkötés félelmetes terhe alatt. Nyomorultan ugrabugrálva az utcákon, életében először látott varázslókat, akik úgy mozogtak, mint a karneváli, kerekeken vontatott dobogók, méltóságteljesen. Megpillantotta a képzést túlélt orgyilkosokat, piperkőc, kuncogó fiatalembereket fekete selyemben, olyan kifentek voltak, mint a kések öltözékük alatt; észrevette a papokat, akiknek fantasztikus viseletét csak kissé csúfította el a hosszú, áldozári gumikötény, amit a fontosabb szertartásokhoz vettek föl. Minden szakma és hivatás rendelkezik a maga uniformisával, ezt látta, s akkor először döbbent rá, hogy a rajta lévő egyenruhát gondosan és aggályosan semmi egyéb célra nem tervezték, minthogy viselője teljes és komplett idiótának látsszék.

Mindennek ellenére nem tágított. Az egész életét állhatatos kitartással töltötte.

Pontosan azért tartott ki rendületlenül, mert végképp semmihez se volt tehetsége, és mert a nagypapi elevenen megnyúzta volna, ha nem teszi. Addig magolta a hivatalosan jóváhagyott vicceket, míg csöngeni nem kezdett az agya, s még korábban kelt reggelente, hogy gyakorolja a zsonglőrködést, míg végül nyikorgott a könyöke. Odáig fejlesztette a komikus szókincsre vonatkozó tudományát, hogy már csak a legidősebb Mesterek voltak képesek őt megérteni. Áthatolhatatlanul komor eltökéltséggel ugrabugrált és pojácáskodott, és évfolyamelsőként diplomázott, s elnyerte a Becsületbeli Hólyagot. Amikor hazatért, bedobta a budiba.

Magrat hallgatott.

A Bolond így szólt.

— Hogy lett belőled boszorkány?

— Hümm?

— Úgy értem jártál valami iskolába, vagy ilyesmi?

— Ó! Nem. Pityergi Komámasszony csak lesétált a faluba egy nap, fölsorakoztatta az összes lányt, s kiválasztott engem. Nem te választod a Mesterséget, tudod. Ő választ téged.

— Jó, de mikor leszel ténylegesen boszorkány?

— Föltételezem, amikor a többi boszorka úgy bánik veled, mintha az lennél — sóhajtotta Magrat. — Ha valaha is sor kerül erre — tette hozzá. — Azt hittem, megteszik azután a varázslás után ott a folyosón. Végül is, egész jól sikerült.

— Frigyelj, akkor az az átjáró rítusa volt — jegyezte meg a Bolond, képtelenül arra, hogy ezt megállja. Magrat értetlenül nézett rá. A férfi köhécselt.

— A többi boszorkány a két idős hölgy? — tudakolta, visszaesve szokásos borongásába.

— Igen.

— Nagyon erőteljes jellemek, úgy képzelem.

— Nagyon — felelte Magrat, mély átérzéssel.

— Kíváncsi vagyok, találkoztak-e valaha a nagypapival — merengett a Bolond.

Magrat a lábát nézte.

— Igazából nagyon rendesek — mondta. — Csak tudod, nos, amikor boszorkány vagy, nem gondolsz más emberekre. Úgy értem, gondolsz rájuk, csak nem arra, mit éreznek, ha érted, mire gondolok. Legalábbis addig nem, amíg nem kifejezetten erre gondolsz — újra a lábát szemlélgette.

— Te nem ilyen vagy — szögezte le a Bolond.

— Figyelj, szeretném, ha nem dolgoznál a hercegnek — mondta kétségbeesetten Magrat. — Tudod, hogy milyen. Kínozza a népeket, meg fölgyújtatja a házukat, meg minden.

— De a Bolondja vagyok — felelte a Bolond. — Egy Bolond lojális kell legyen a gazdájához. Egész addig, míg meg nem hal. Ez a hagyomány, attól tartok. A hagyomány nagyon fontos.

— De nem is szeretsz Bolond lenni!

— Gyűlölöm. De annak ehhez semmi köze. Ha már Bolond kell legyek, akkor jól fogom csinálni.

— Ez nagy hülyeség — mutatta ki Magrat.

— Bolondság, ha szabadna.

A Bolond egyre közelebb húzódott a fatörzsön.

— Ha megcsókollak — tette hozzá óvakodva —, békává fogok változni?

Magrat megint a lábára meredt, ami csoszogott a ruhája alatt, zavarba jőve ennyi figyelemtől.

A lány érzékelni tudta Ogg Ángyi és Mállotviksz Néne árnyát két oldalán. Néne szelleme szúrósan fixírozta. Egy boszorkány ura minden helyzetnek, mondta.

Úrnője, korrigálta Ogg Ángyi jelenése, s kurtán gesztikulált, rengeteg vigyorgással és alsókar-lengetéssel egybekötve.

— Majd meglátjuk — mondta Magrat fennhangon.

Arra szánta a végzet, hogy ez legyen az előjátékok történetének legislegimponálóbb csókja.

Az idő, ahogy Mállotviksz Néne kimutatta, szubjektív élmény. A Bolond Céhbeli évei örökkévalóságnak tűntek, míg a Magrattal töltött órák a hegytetőn olyan gyorsan szálltak el, akár egy pillanat. És, magasan Lancre fölött, úgy két maroknyi másodperc karamellként húzódott el a sikító rettegés óráivá.

— Jég! — sikoltotta Néne. — Befagyott!

Ogg Ángyi érkezett oldalra, hiába próbálva pályát egyeztetni a bukfencező, rángatózó söprűvel. Oktarintűz sistergett a fagyos cirkon, véletlenszerűen kiiktatva egyes szálakat. Átnyúlt, s elkapott egy maroknyit Néne szoknyájából.

— Mondtam neked, hogy marhaság! — kiáltotta. — Átmentél azon a csomó nedves ködön, s aztán föl a hideg levegőbe, te hülye vén ribanc!

— Azonnal eriszd el a szoknyám, Gytha Ogg!

— Gyere, kapaszkodj az enyimbe. Kigyulladtál ott hátul!

Keresztülsuhantak a felhőréteg alján s egyszólamban sikítottak, amikor a cserjefedte talaj előemelkedett a semmiből, és egyenesen őket célozta meg.

És elhúzott mellettük.

Ángyi fekete látképre nézett le, aminek fenekén homályosan látszott egy fehér vízforgatag. Átrepültek a Lancre-torok szélén.

Kék füst ömlött Néne seprűjűből, de csüngött rajta eltökélten, és fordulásra kényszerítette.

— Mi a fenét csinálsz? — üvöltötte Ángyi.

— Követni fogom a folyót — visította túl Mállotviksz Néne a lángok pattogását. — Csak ne aggódj!

— Szállj át, hallod? Vége az egésznek, nem tudod megcsinálni…

Kisebb robbanás hallatszott Néne mögül, s több maroknyi égő cirokszál vált le, s kavargott el a szurdok visszhangzó mélyébe. A söprűnyél oldalra rángott, és Ángyi megragadta a másik boszorkányt a vállánál, pont akkor, amikor egy tűzfreccsenés elszaggatott egy újabb kötést.

A lángoló söprű kilőtt a lába közül, megpördült a levegőben, s fölszáguldott egyenesen fölfelé, szikra-nyomvonalat húzva s olyan zajt csapva, mint amikor végighúzod nedves ujjad a borospohár karimáján.

Ez Ángyit fejjel lefelé repülve hagyta, kartávolságra tartva magától Mállotviksz Nénét. Egymás arcába meredtek és sikoltottak.

— Nem tudlak fölhúzni!

— Nos, én meg nem tudok fölmászni, nem igaz? Legyen eszed, Gytha!

Ángyi ezt fontolóra vette. Aztán elengedte.

Három házasság s kalandos lánykor olyan combizmokkal látta el Ogg Ángyit, amikkel kókuszdiót törhetett volna, és a g-erők szívták magukhoz, miközben le- és szűk hurokban körbe-kényszerítette a gyorsuló söprűnyelet.

Maga előtt ki tudta venni a kőként zuhanó Mállotviksz Nénét, aki egyik kezével kalapját szorongatta, a másikkal meg megpróbálta megakadályozni a gravitációt, hogy a szoknyája alá kukkanthasson. Ángyi előresarkallta a söprűt, míg már nyikorgott, elkapta a hulló boszorkányt derekánál fogva, visszaküzdötte a lebukó söprűt egyenes irányba, s megroskadt.

Az ezt követő csöndet Mállotviksz Néne törte meg, imígyen szólván:

— Soha többet ne csinálj ilyet, Gytha Ogg.

— Ígérem.

— És most fordulj meg. A Lancre-híd felé tartunk, emlékszel?

Ángyi engedelmesen megfordította a söprűt, végigsöpörve a szakadék falait ezenközben.

— Még mindig sok mérföldet kell megtegyünk — jegyezte meg.

— Szándékomban áll végigcsinálni — felelte Néne. — Bőven maradt még éjszaka.

— Nem lesz elég, azt hiszem.

— Egy boszorkány nem ismeri a „kudarc” szó jelentését, Gytha.

Újra föllőttek a tiszta levegőbe. A láthatár arany fénycsík volt, ahogy a Korong lassú hajnala átsietett a tájon, eldózerolva az éjjel külvárosait.

— Eszme? — szólalt meg Ogg Ángyi egy kicsivel később.

— Mi az?

— A siker hiányát jelenti.

Több másodpercig fagyos csöndben repültek.

— Hogyishívjákul mondtam. Képletesen — közölte Néne.

— Ó! Nos hát. Mondhattad volna.

A fénycsík nagyobb lett, és fényesebb. Most először a kétely egy szikrája behatolt Mállotviksz Néne elméjébe, megzavarodva attól, hogy ilyen ismeretlen környezetben találja magát.

— Kíváncsi vagyok, vajon hány kakas van Lancréban? — kérdezte csöndesen Néne.

— Ez egyike azoknak a hogyishívják kérdéseknek?

— Csak eltűnődtem.

Ogg Ángyi hátradőlt. Harminckettő volt kukorékoló korban, ezt tudta. Tudta, mert végiggondolta múlt éjszaka — ma éjszaka —, s kiadta az utasításokat Jászónnak. Tizenöt felnőtt gyereke volt, s megszámlálhatatlan unokája meg dédunokája, s rendelkezésükre állt az éjjel nagy része, hogy elhelyezkedjenek. Ennek elégnek kell lenni.

— Hallottad azt? — firtatta Néne. — Onnét Girheshát felől?

Ángyi ártatlanul nézett a ködös tájra. A hang rendkívül tisztán terjed ezekben a korai órákban.

— Mit? — érdeklődött.

— Azt az „örrkh”-szerű hangot?

— Nem.

Néne megpördült.

— Onnét — mondta. — Most tényleg hallottam. Valami olyat, hogy „kukurárrgh”.

— Nem mondhatnám, hogy bármit is hallottam, Eszme — felelte Ángyi, fölmosolyogva az égre. — A Lancre-híd itt van előttünk.

— És onnan is! Pont ott lenn! Határozottan kakaskodás volt!

— Szerintem hajnali madárkórus, Eszme. Nézd, már csak fél mérföldet kell megtennünk.

Néne rámeredt kollégájának tarkójára.

— Itt valami nem stimmel — jelentette ki.

— Fogalmam sincs róla, mi lehet az, Eszme.

— A vállad rázkódik!

— Még odébb elvesztettem a kendőm. Egy kicsit fázom. Nézd, már majdnem ott vagyunk.

Néne előre bámult, agya a gyanakvás útvesztője. Márpedig ennek a végére fog járni. Amikor lesz rá ideje.

A Lancrét a külvilághoz kapcsoló legfőbb láncszem nedves rönkjei gyöngéden himbálóztak alattuk. A fél mérföldre lévő baromfitelepről elfojtott rikácsolás kórusa, meg egy tompa puffanás hallatszott.

— És ez? Ez akkor mi volt? — követelte a választ Néne.

— Baromfivész. Vigyázz, ereszkedünk!

— Te kinevetsz engem?

— Csak örülök a sikerednek, Eszme. Ezzel be fogsz kerülni a történelembe, tudod.

Átlebegtek a híd gerendái között. Mállotviksz Néne óvatosan lelépett a csúszós deszkaburkolatra, s megigazgatta a ruháját.

— Igen. Nos hát — mondta.

— Jobb, mint Fekete Alissz, mindenki ezt fogja mondani — folytatta Ogg Ángyi.

— Egyesek akármit is mondanak — jelentette ki Néne. Átbámult a korlát fölött a habzó árra, messze lent, aztán föl, a távoli sziklanyúlványra, amelyen Lancre Kastély állt.

— Gondolod, hogy ezt fogják mondani? — kérdezte.

— Meghiszem azt.

— Hmm.

— De még be kell fejezned a varázsigét, ne feledd.

Mállotviksz Néne bólintott. Odafordult, hogy szembenézzen a hajnallal, fölemelte karját, s befejezte a varázslatot.

Csaknem lehetetlen szavakkal ábrázolni tizenöt év és két hónap hirtelen elmúlását.

Sokkal könnyebb képekkel, amikor az ember csak fog egy naptárt sebesen pergő lapokkal, vagy egy órát, aminek mutatói egyre gyorsabban és gyorsabban mozognak, míg végül elmosódnak, vagy fákat, amelyek kirügyeznek s gyümölcsöt hoznak néhány másodperc leforgása alatt…

Ismered, nem? Vagy a nap tüzes csíkká válik az égbolton, s a napok és éjszakák a váltásnál megakadva tovavillannak, mint valami ócska optikai trükk figurái, és az utca másik oldalán a ruhabolt kirakatában látható divatok gyorsabban öltöznek-vetkőznek, mint az ebédidőben melózó sztriptíztáncosnő, akinek még további öt éttermi föllépése van hátra.

Tömérdek módszer van, de nem lesz rájuk szükség, mert valójában nem így történt.

A nap tényleg megugrott oldalvást egy kicsit, s úgy tűnt, hogy a szurdok peremiránti oldalán a fák sokkal magasabbak, és Ángyi nem tudta lerázni azt az érzést, hogy valaki súlyosan rácsüccsent, laposra nyomta, s aztán újra kihajtogatta.

Azért volt ez így, mert a királyság, magyarán szólva, nem haladt át az időn a szó normális, égvillogtató, nagysebességű fotózásra hajazó értelmében. Megkerülte, ami sokkal tisztább ügy, lényegesen könnyebben elérhető, s megspórolja az összes föl-alá rohangászást, aminek során megpróbálsz találni egy olyan ruhaboltot, ami ugyanazt a próbabábut tartja a kirakatban hatvan évig, s ami hagyományosan a legidőrablóbb, legdrágább része az egész ügynek.

A csók több mint tizenöt évig tartott.

Még a békák se képesek erre.

A Bolond elhúzódott, szeme üveges, arckifejezése összezavarodott.

— Érezted, ahogy megrendült a világ? — tudakolta.

Magrat átlesett a férfi válla fölött az erdőre.

— Azt hiszem, megtette — felelte.

— Mit tett meg?

Magrat tétovázott.

— Ó. Semmit. Tényleg semmi különöset.

— Nem próbáljuk meg még egyszer? Nem hinném, hogy az előbb elég alaposan tisztáztuk a dolgot.

Magrat bólintott.

Ezúttal csupán tizenöt másodpercig tartott a csók, de hosszabbnak tűnt.

Egy földlökés szaladt végig a kastélyon, megrázva a reggelivel megrakott tálcát, amiről Felmet herceg, legnagyobb megkönnyebbülésére, olyan zabkását evett, amit nem sóztak el.

A kísértetek is érezték, akik most úgy betöltötték Ogg Ángyi házikóját, mint rögbicsapat a telefonfülkét.

Kiterjedt a királyság minden tyúkóljára, s számos kéz ernyesztette el szorítását. És harminckét ellilult képű kakas vett mély levegőt s kezdett eszeveszetten kukorékolni, de már túl későn, túl későn…

— Még mindig úgy gondolom, hogy valami rosszban sántikálsz — jegyezte meg Mállotviksz Néne.

— Igyál még egy csésze teát — javasolta kedvesen Ángyi.

— De nem fogsz beletenni semmi alkoholt, ugyebár — szögezte le kereken Néne. — Az ital volt az oka múlt éjjel. Én sose toltam volna magam úgy előtérbe. Az szégyenletes.

— Fekete Alissz sose tett semmi hasonlót — mondta bátorítóan Ángyi. — Úgy értem, száz év volt, na jó, rendben, de ő csak egyetlen kastélyt mozdított el. Szerintem akárki képes egy kastélyra.

Néne homlokráncolása redőkbe húzódott a szélén.

— És ő hagyta, hogy benőjék az egészet a gyomok — jegyezte meg pedánsan.

— Úgy bizony.

— Rendkívül jól végzett munka — fűzte hozzá lelkesen Verenc király. — Mi mind azt gondoljuk, hogy remek. Na persze, a földöntúli létsíkon tartózkodás kitűnő helyzetet biztosított nekünk, hogy közelről szemlélhessük.

— Pompás, kegyességed — mondta Ogg Ángyi. Megfordult, s szemügyre vételezte a kísértetek tömegét, akik nem nyerték el a konyhaasztalnál, illetve részben azon keresztül, ülés privilégiumát.

— De ti csőcselék elhúzhattok ám az ólba — mordult. — Ezt a pimaszságot! Kivéve a kölköket, ők maradhatnak — tette hozzá. — Szegény kicsi csöppségek!

— Attól tartok, igen kellemetes kívül kerülni a kastélyon — szólt a király.

Mállotviksz Néne ásított.

— Na most aztán — mondta. — Most meg kell találjuk a fiút. Az a következő lépés.

— Meg fogjuk keresni rögtön ebéd után.

— Ebéd?

— Csirke lesz — tájékoztatta Ángyi. — És fáradt is vagy. Különben is, egy tisztességes keresés sokáig fog tartani.

— Ankh-Morporkban lesz — közölte Néne. — Jól jegyezd meg. Mindenki ott végzi. Ankh-Morporkkal fogjuk kezdeni. Egyáltalán nem kell keresni az embereket, ha a végzet bele van keveredve az ügybe, csak várni kell rájuk Ankh-Morporkban.

Ángyi földerült.

— Kármenünk egy ottani kocsmároshoz ment férjhez — örvendezett. — Még nem is láttam a gyerekük. Ingyen szállásunk lehetne, meg minden.

— Nem kell valóban odamennünk. Pont az a lényeg, hogy a fiúnak kell ide jönnie. Van valami abban a városban — mondta Néne. — Olyan, mint egy víznyelő.

— Ötszáz mérföldre van innen! — tiltakozott Magrat. — Egy örökkévalóságig leszel távol!

— Nem tehetek róla — felelte a Bolond. — A herceg különleges utasításokat adott nekem. Bízik bennem.

— Huh! Hogy még több zsoldost fogadj föl, mi?

— Nem. Semmi olyasmi. Nem olyan rossz — a Bolond tétovázott. Ő vezette be Felmetet a szavak világába. Az biztosan jobb, mint az emberek karddal csapkodása? Hát nem nyernek azzal időt? Nem az lenne a legjobb mindenkinek az adott körülmények között?

— De nem kell elmenned! Nem is akarsz elmenni!

— Annak nem sok köze van ehhez. Megígértem, hogy hűséges leszek hozzá…

— Igen, igen, amíg meg nem halsz. De még csak nem is hiszel ebben! Elmesélted nekem, hogy mennyire gyűlölted az egész Céhet, meg mindent!

— Nos, valóban. De akkor is meg kell tennem. Szavamat adtam.

Magrat közel állt a toporzékoláshoz, de nem süllyedt annyira mélyre.

— Pont akkor, amikor kezdtük megismerni egymást! — kiáltotta. — Szánalmas vagy!

A Bolond szeme összeszűkült.

— Akkor lennék szánalmas, ha megszegném a szavam — mondta. — De lehetséges, hogy hihetetlenül balga vagyok. Sajnálom. Különben is, néhány héten belül újra itt leszek.

— Nem érted, hogy azt kérem tőled, hogy ne hallgass rá?

— Mondtam már, hogy sajnálom. Nem láthatnálak azelőtt, hogy elmegyek, esetleg?

— A hajam fogom mosni — válaszolta mereven Magrat.

— Mikor?

— Akármikor!

Hwel megcsípte az orrnyergét, s fáradtan lekancsalított a viaszpettyezte papírra.

A darab egyáltalán nem ment jól.

Már megoldotta a lehulló kandelábert, talált helyet a gazembernek, aki álarcot visel, hogy leplezze torzságát, s újraírta az egyik mulatságos részt, tekintetbe veendő a tényt, hogy a hős egy kézitáskában született. Már megint a bohócok okoztak gondot neki. Valahányszor rájuk gondolt, megváltoztak. Egyébként is jobb szerette őket kettesével, az a hagyomány, de most úgy látszott, van egy harmadik is, és itt pukkadjon meg, ha képes akár egyetlen humoros sort is kitalálni a számára.

Pennája kaparva mozgott a legutolsó papírlapon, megpróbálva megragadni a hangokat, amik átáramlottak álmain és olyan mulatságosnak tűntek olyankor.

A nyelve hegyét kidugta szája sarkán. Izzadt.

Ez azz Én Kis Stúdijóm, írta, Hej, egy Kis Stúdiummal Sokra Mehecc. És Ászt szeretném, ha máris indulnál. Ha nem mehecc Kotsiba, akkor mennyél Szocsiba. Ha neked túl mesze Szochi, bocsi, s csocsi. Hé, van egy Korzód? Vagy poharad?…

Hwel elborzadva meredt a papírra. A lapon az egész röhejesen értelmetlennek tűnt. És mégis, és mégis, a tudata csupa tolongás előadótermében…

Pennáját a tintába mártotta, s továbbűzte a visszhangokat.

Második Bohótz: Rendicsek, Főnök.

Harmadick Bohóc: (ügyködik a rúdra tüszött hójaggal) Töff! Töff!

Hwel föladta. Igen, mulatságos volt, tudta, hogy mulatságos, hallotta a kacagásorkánt álmaiban. De nem volt rendben. Még nem. Talán soha. Olyan volt, mint az a másik ötlet a két bohóccal, az egyik kövér, a másik sovány. Mostasztán ténleg fájintos slamaztikkába kewertél, Sztenli… addig nevetett, míg megfájdult a rekeszizma, s a társulat többi tagja döbbenten nézett rá. De az álmaiban olyan komikus volt…

Letette a tollat, s megdörzsölte a szemét. Közel járhat már az éjfélhez, s élethossznyi megszokás súgta neki, hogy spóroljon a gyertyával, bár, ami a tényeket illeti, immár annyi gyertyát engedhettek meg maguknak, amennyit csak meg tudtak enni, akármit állítson is Kedélyvámos.

Az időt jelző gongokat megütötték szerte a városban, s az éjjeli őrök kikiáltották, hogy valóban itt az éjfél, valamint, minden ellenkező értelmű bizonyíték dacára, hogy minden rendben. Sokan közülük egész a mondat végéig is eljutottak, mielőtt rablótámadásnak estek volna áldozatul.

Hwel kilökte az ablaktáblákat, s kinézett Ankh-Morporkra.

Csábító lenne azt állítani, hogy az ikerváros legjobb formáját hozta ebben az évszakban, ám nem lenne teljesen pontos. A legjellemzőbb formáját hozta.

Az Ankh-folyó, a fél kontinens kloakája, már ugyancsak széles és hordalékkal terhelt, mire eléri a város peremét. Mire maga mögött hagyja a várost, már nem annyira folyik, mint inkább váladékozik. Az évszázadok sárleülepedésének betudhatóan a folyó ágya valójában magasabban helyezkedik el, mint egyes alacsonyan fekvő területek, és most, hogy az elolvadt hó földuzzasztotta az árt, a morporki oldalon az olcsó lakbérű kerületek jelentős részét elöntötte a víz, már amennyiben használni lehet ezt a szót olyan folyadék esetében, amit hálóval lehet kifogni. Valami ilyesmi minden évben megtörtént, és szörnyű rombolást vihetett volna véghez a szennyvízelvezető csatornahálózatban, ezért jobb is, hogy a városnak nincs ilyen. A lakók mindössze a kezük ügyében tartanak egy rúddal hajtható lapos fenekű ladikot a hátsó udvaron, és periodikusan ráépítenek egy újabb emeletet a házra.

A környéket roppant egészségesnek tartják. Rendkívül kevés bacilus képes mindezt túlélni.

Hwel egy afféle ködtengerre nézett ki, amiben az épületek összebújtak, mint egy homokvárépítő verseny dagály idején. Lobbanások és kivilágított ablakok szemgyönyörködtető mintát rajzoltak a színjátszó felületre, de egy bizonyos ragyogó fény, jóval közelebb hozzá, különösképp lekötötte érdeklődését.

A folyó menti, kissé magasabban fekvő földdarabon, amelyet Kedélyvámos csődbe döntő összegért vásárolt meg, új épület emelkedett. Még éjjelente is növekedett, mint valami gomba — Hwel ki tudta venni az állványzaton égő fáklyatartókat, merthogy a fölfogadott mesterek — és néhányan maguk a színészek közül — nem hagyták, hogy az égbolt puszta színe félbeszakíthassa munkálkodásuk.

Új épületek ritkán épülnek Morporkban, de ez ráadásul új típusú épület volt.

A Corong.

Kedélyvámost először elrettentette az ötlet, de az ifjú Tamasján nem hagyta békén. És mindenki tudta, hogy ha egyszer a fiú ráérzett a hangulatára, képes lenne meggyőzni a vizet, hogy fölfelé folyjon.

— De mi mindig vándoroltunk, fiam — mondta Kedélyvámos annak kétségbeesett hangján, aki tudja, hogy a végén úgyis alul fog maradni a vitában. — Nem telepedhetek le csak úgy, az én koromban!

— Egyáltalán nem tesznek neked jót — szögezte le határozottan Tamasján. — Azok a hűvös éjszakák meg fagyos reggelek. Te se leszel fiatalabb. Egy helyben kéne maradjunk, s hagyni, hogy az emberek jöjjenek hozzánk. És jönni is fognak. Tudod, milyen nagy mostanában a közönségünk. Hwel darabjai híresek.

— Nem az én darabjaim — felelte vala Hwel. — A színészek.

— El se tudom elképzelni magam a tűz mellett ücsörögve egy levegőtlen szobában, meg az igazi ágyban pehelypaplannal alvást, meg az összes ilyen badarságot — vágta rá Kedélyvámos, de észrevette a felesége arckifejezését, s föladta.

És aztán ott volt maga a színház. Rávenni a vizet, hogy fölfelé folyjon, kiskutyafüle ahhoz képest, amit a készpénz kicsalogatása Kedélyvámosból igényel, bár, tény, ami tény, mostanság igen jól ment a soruk. Azóta, hogy Tamasján elég nagy lett a keményített nyakfodor viseléséhez, meg hogy egy-két szót szóljon anélkül, hogy a hangja oktávokat ugorjon.

Annak idején Hwel és Kedélyvámos együtt nézték a faszerkezet első gerendáinak fölhúzását.

— Természetellenes — panaszkodott Kedélyvámos, botjára támaszkodva. — Foglyul ejteni a teátrum szellemét, kalickába zárni! Ez meg fogja ölni.

— Ó, én nem is tudom — jegyezte meg Hwel szégyenlősen. Tamasján korábban jól kidolgozta terveit, egy egész estét Hwelnek szentelt, mielőtt egyáltalán szóba hozta volna a témát apjának, s most a törpe agya tűzben égett a háttérfüggönyök és színpadkép váltások és oldalkulisszák és zsinórpadlás adta lehetőségektől, meg a nagyszerű gépezetektől, amelyek isteneket ereszthetnek le a mennyekből, és süllyesztőktől, amelyek démonokat emelhetnek föl a poklokból. Hwel semmivel se volt képesebb tiltakozni az új színház ellen, mint amennyire egy majom tudna zokon venni egy banánültetvényt.

— Az átkozott izének még csak neve sincs — morgott Kedélyvámos. — Aranyomnak kéne nevezzem, azért amibe kerül nekem! Hogy honnan lesz rá pénz, ez az, amit tudni szeretnék!

Valójában több névvel is kísérleteztek, de egyik se felelt meg Tamasjánnak.

— Olyan neve kell legyen, ami mindent felölel — jelentette ki. — Mert minden benne lesz. Az egész világ a színpadon, érted?

És Hwel azt válaszolta, tökéletesen tisztában azzal, hogy amit mond, teljesen helyénvaló.

— A Korong.

És most a Corong már majdnem kész volt, s még mindig nem írta meg az új darabot.

Becsukta az ablakot, visszaténfergett az íróasztalához, fölvette a pennát, s magához húzott egy újabb papírlapot. Támadt egy ötlete. Színház az egész világ, az istenekre…

Tüstént írni kezdett.

Színház az Egés Korong, írta, És Színész bene mynden férfi és nö. Elkövette azt a hibát, hogy megállt, s újabb ihlet esőzött rá, gondolatmenetét teljesen más vágányra terelve.

Lenézett arra, amit megírt, s hozzátette: Kivéve azokat, Akik patogatot kukoritzát árulnak.

Kis idő múlva ezt kihúzta s megpróbálkozott újra: Mikként az Teátrum Szinpagya ojan a Wilág, amellyen minden Személ Zinészként feszyt.

Kissé jobbnak tűnt.

Gondolkozott egy keveset, s lelkiismeretesen folytatta: Néha fellépnec. Néha lelépnec.

Úgy látszott, elveszíti a fonalat. Idő, idő, ami most kéne neki, az a végtelen…

Elfojtott kiáltás s puffanás hallatszott a szomszédos szobából. Hwel elejtette a tollat, s óvatosan kinyitotta az ajtót.

A fiú sápadt arccal ült föl az ágyban. Elernyedt, amikor meglátta Hwelt belépni.

— Hwel?

— Mi történt, fiú? Lidércnyomás?

— Az istenekre, szörnyű volt! Megint őket láttam! Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy…

Hwel, aki szórakozottan szedegette föl a ruhadarabokat, amikkel Tamasján korábban telehintette a szobát, megtorpant tevékenységében. Rajongott az álmokért. Olyankor jönnek az ötletek.

— Hogy mit? — érdeklődött.

— Olyan volt… úgy értem, valahogy belül voltam valamin, olyasmin, mint egy tál, és ott volt az a három rettenetes arc rám bámulva.

— És?

— Igen, és aztán azt mondták „Üdvöz légy…” és aztán elkezdtek vitatkozni a nevemen, és aztán azt mondták „Akárki, ki végezetül király leszel”. És aztán egyikük azt mondta „Kinek végezetéül?” és egyik a másik kettőből azt mondta „Csak végezetül, lányom, ez az, amit ilyenkor szokás mondani, igazán megpróbálhatnád megerőltetni magad”, és akkor mind közelebbről bámultak rám, és az egyik azt mondta „Egy kissé girhesnek látszik, szerintem attól a rengeteg külföldi kajától”, s akkor a legfiatalabb azt mondta „Ángyi, már mondtam neked, hogy nem létezik Teszpia nevű hely”, s aztán civakodtak kicsit, és az egyik öreg azt mondta „Nem hall minket, ugye? Mintha hánykolódna álmában” és akkor a másik azt mondta „Tudod, hogy sose tudtam hangot behozni ezen a vackon, Eszme”, és aztán veszekedtek még egy kicsit, és elködösült az egész, és aztán… fölébredtem — fejezte be akadozva. — Rémes volt, mert minden alkalommal, amikor közelebb hajoltak a tálhoz, az valahogy mindent fölnagyított, szóval csak szemeket meg orrlyukakat lehetett látni.

Hwel fölhúzta magát a keskeny ágy szélére.

— Érdekes jószágok az álmok — jegyezte meg.

— Nem sok érdekes volt ebben.

— Nem, de úgy értem, múlt éjjel álmodtam egy kis, karikalábú fickóról, ahogy elsétál az úton — mondta Hwel. — Volt rajta egy kis, fekete kalap, s úgy lépkedett, mintha a csizmája tele lett volna vízzel.

Tamasján udvariasan bólintott.

— Igen? — szólt. — És…?

— Nos, ennyi volt az egész. És semmi. Volt egy kis sétapálcája, amit forgatott, és, tudod, hihetetlenül…

A törpe hangja elhalkult. Tamasján arca az ismerős kifejezést viselte, az udvarias és kissé leereszkedő zavarét, amit Hwel már megtanult fölismerni és rettegni.

— Akárhogy is, nagyon komikus volt — mondta, félig-meddig önmagának. De tudta, hogy sosem lesz képes meggyőzni a társulat többi részét. Ha nem volt benne valahol egy habostorta, azt mondták, akkor nem is mulatságos.

Tamasján kilendítette lábát a paplan alól, s a térdnadrágjáért nyúlt.

— Nem fogok újra elaludni — jelentette ki. — Mennyi az idő?

— Éjfél elmúlt — felelte Hwel. — És tudod, hogy mit mondott apád a késői lefekvésről.

— Nem azt teszem — magyarázta Tamasján csizmát húzva. — Korán kelek. A korán kelés nagyon egészséges. És most elmegyek meginni egy nagyon egészséges felest. Te is jöhetsz — tette hozzá —, hogy rajtam tartsd a szemed.

Hwel kételkedő pillantást vetett rá.

— Azt is tudod, hogy apád mit mondott az ivásról — közölte.

— Valóban. Azt mondta, hogy egyfolytában vedelt, amikor fiatal volt. Azt mondta, hogy nem volt abban semmi szokatlan, ha egész éjjel sört öntött a gallérja alá, s hajnali ötkor ment haza, útközben bezúzva az ablakokat. Azt mondta, egy kissé korhely volt, nem úgy, mint ezek a mai nyúlszívű alakok, akik nem bírják a szíverősítőt — Tamasján megigazgatta zekéjét a tükör előtt, s hozzáfűzte. — Tudod, Hwel, szerintem a felelősségteljes magatartás olyasmi, amire akkor teszel szert, amikor megöregszel. Mint a visszér.

Hwel sóhajtott. Tamasján emlékezőtehetsége a rosszkor tett megjegyzésekre egyszerűen mesés volt.

— Rendben — mondta. — De csak egy pohárral. Valami tisztességes helyen.

— Ígérem — Tamasján megigazgatta a kalapját. Amin meredezett egy toll. — Jut eszembe — folytatta —, pontosan hogyan kell gallér alá önteni?

— Azt hiszem, csak az a lényeg, hogy a nagyobb része mellé menjen — válaszolta Hwel.

Ahogy az Ankh-folyó vize jóval sűrűbb, és határozottan több egyéniséggel bír, mint a közönséges folyóvíz, úgy a Megfoltozott Dob ájere is sokkalta zsúfoltabb a normális levegőnél. Olyan, mint a száraz köd.

Tamasján és Hwel nézték, ahogy kiömlik az utcára. Az ajtó kivágódott, és egy ember érkezett háttal, valójában hozzá sem érve a földhöz, míg az utca túloldalán bele nem csapódott a falba.

Egy óriási troll, akit a tulajdonosok némi rend megőrzése végett alkalmaztak, kijött két további elernyedt testet húzva, amiket aztán elhelyezett a macskaköveken, egyszer-kétszer belerúgva a lágyabb részekbe.

— Szerintem itt korhelykednek, nem gondolod? — mondta Tamasján.

— Úgy tűnik — felelte Hwel. Megborzongott. Utálta a kocsmákat. Az emberek örökké a fejére teszik az italuk.

Gyorsan besurrantak, mialatt a troll az egyik eszméletlen részeget lábánál fogva föltartotta, s az illető fejét ütemesen a kockakövekbe verve, elrejtett értékek után kutatott.

A Dobban iszogatást az ingoványba fejesugráshoz szokták hasonlítani, azzal az apró különbséggel, hogy az aligátorok először nem a zsebed tartalmát csenik el. Kétszáz szem figyelte a párt, ahogy áttülekedtek a tömegen a bárhoz, száz száj tartott szünetet az ivásban, káromkodásban vagy esedezésben, és kilencvenkilenc homlok ráncolódott össze a töprengés erőfeszítésétől, hogy eldöntsék, az újonnan jöttek vajon az A kategóriába esnek, akiktől jobb megijedni, vagy B-be, akiket jó megijeszteni.

Tamasján úgy sétált keresztül a sokadalmon, mintha ő lenne itt az úr, és, az ifjúság elhamarkodottságával, megkocogtatta a bárpultot. A meggondolatlanság nem az életbenmaradás jellemző vonása a Megfoltozott Dobban.

— Két pinttel a legjobbik söréből, kocsmáros — rendelte, olyan gondosan megválasztott hangnemben, hogy a csapos azon kapta magát, engedelmesen tölti az első korsót, még mielőtt elhaltak volna a visszhangok.

Hwel fölnézett. Jobbján egy szerfölött nagy darab férfi állt, több hatalmas bika külsejét viselve, valamint lényegesen több láncot, mint amennyi egy hadihajó kikötéséhez szükséges. Egy arc, ami úgy nézett ki, akár egy szőrös építkezési terület, meredt le rá.

— Ördög és pokol! — mondta. — Ez egy rohadt kerti dísz.

Hwel ereiben megfagyott a vér. Lévén kozmopoliták, Morpork népe fesztelen, gyakorlatias modorban viszonyul a nem emberi fajokhoz, úm. fejbe vágja őket egy téglával, s bedobja őket a folyóba. Ez nem vonatkozik a trollokra, mert rendkívül nehéz faji előítélettel viseltetni olyan lényekkel szemben, akik hét láb magasak és képesek átharapni a falakat — legalábbis sokáig. De a három láb magas népséget abszolúte arra tervezték, hogy diszkriminálni lehessen őket.

Az óriás megbökdöste Hwel feje búbját.

— Hol van a horgászbotod, kerti dísz? — firtatta.

A csaplár odalökte a korsókat a sörtócsás pulton.

— Tessék — mondta, gúnyosan vigyorogva. — Egy pint. Meg egy fél.

Tamasján szólásra nyitotta száját, de Hwel élesen megbökte a térdét. Tűrjük el, tűrjük el, osonjunk innét, amilyen hamar csak lehet, az az egyetlen lehetőség…

— Meg aztán hol van a kis hegyes sipkád? — faggatózott a szakállas ipse.

A terem elcsöndesedett. Úgy látszott, eljött a kabaré ideje.

— Azt kérdeztem, hol van a hegyes sipkád, kuka?

A csapos megmarkolta a szögekkel kivert fütyköst, ami a bárpult alatt lakozott, biztos, ami biztos, és így szólt:

— Ööö…

— A kerti díszhez beszéltem itten.

A férfi megfogta itala maradékát, és gondosan a hallgató törpe fejére öntötte.

— Nem fogok többet itten inni — motyogta, amikor még ez sem ért el hatást. — Épp elég rossz, hogy beengednek makikat inni, de a pigmeusok…

Most a kocsmában a csönd egy egész új intenzitást nyert, amiben egy lassan hátralökött zsámoly hangja olyannak hangzott, mint a végítélet harsonacsikorgása. Minden szem a terem másik vége felé fordult, ahol a Megfoltozott Dob egyetlen olyan italozója ült, aki a C kategóriába tartozott.

Amit Tamasján a pultra görnyedt öreg zsáknak vélt, kinyújtotta karjait és… további karokat is, csakhogy azok lábak voltak. Egy szomorkás, gumiszerű arc fordult a beszélő felé, kifejezése olyan mélabús, akár az evolúció homálya. Mulatságos szája föl-húzódott a sarkaknál. A fogai abszolúte nem voltak komikusak.

— Ööö — szólalt meg ismét a kocsmáros, hangja még saját magát is megrémítette ebben a rettentő, emberszabású csendben. — Nem hinném, hogy ezt komolyan gondolta, igaz? Amit a makikról mondott, he? Nem igazán, ugye?

— Mi a fene az? — sziszegte Tamasján.

— Azt hiszem, egy orangután — válaszolta Hwel. — Egy emberszabású majom.

— A maki az maki — szögezte le a szakállas ürge, minek hallatán többen a Dob gyorsabb fölfogású vendégei közül araszolni kezdtek az ajtó irányába. — Úgy értem, és akkor mi van? De ezek a rohadt kerti díszek…

Hwel ökle teljes erővel ütött — ágyékmagasban.

A törpék félelmetes harcosok hírében állnak. Bármelyik három láb magas fickókból álló faj, amely előszeretettel használ csatabárdot s úgy megy az ütközetbe, mintha az bajnoki favágó verseny lenne, hamarosan a szóbeszéd tárgya lesz. De az évek, melyek során pöröly helyett pennát forgatott, valamivel mérsékelték Hwel ökölcsapásának megállító erejét, és a törpe ott végezte volna, amikor a nagy darab fickó fölüvöltött s kardot rántott, ha egy pár finom, bőrszerű kéz nem rántotta volna ki azonnal a kezéből, és, csupán kevéske erőkifejtéssel, kettébe nem hajtja[17].

Amikor az óriás fölhörrent és megfordult, egy kar, akár két összegumizott s vörös szőrrel borított söprűnyél, bonyolult mozdulattal kinyúlt, s olyan keményen vágta állkapcson, hogy több hüvelyknyire emelkedett a levegőben, s egy asztalon ért földet.

Akkorra, amikorra az asztal belesiklott egy másikba, s fölborított két padot, elegendő ösztönzés gyűlt össze az éjszaka rég esedékes verekedéséhez, különösen mert a nagy darab fickónak akadt néhány cimborája. Mivel senkinek sem szottyant kedve megtámadni az emberszabásút, aki álmodozva leemelt egy palackot a polcról, és letörte az alját a pulton, általános elvi alapokon mindenki azt ütötte, aki történetesen a közelében tartózkodott. Ez teljességgel az etikettnek megfelelő viselkedés kocsmai verekedések esetében.

Hwel odasétált az asztal alatt, s maga után húzta Tamasjánt, aki mindezt nagy érdeklődéssel szemlélte.

— Szóval ilyen a dáridó. Mindig kíváncsi voltam rá.

— Azt hiszem, talán jó ötlet lenne, ha most távoznánk — javasolta eltökélten a törpe. — Mielőtt még, tudod, valami baj lesz.

Puffanás hallatszott, amikor valaki fölöttük landolt az asztalon, s a törő üveg csilingelése.

— Szerinted ez igazi dáridó, vagy csupán duhajkodás? — firtatta Tamasján vigyorogva.

— Egy percen belül elkezdődik a vérengzés, fiam!

Tamasján biccentett, s visszakúszott, ki a csetepatéba. Hwel hallotta, ahogy valamivel odacsap a bárpultra, és csöndet kér.

Hwel pánikba esve kulcsolta karját a feje köré.

— Nem úgy értettem…

Valójában a csöndre intés elégségesen ritka eseményszámba megy egy kocsmai verekedés kellős közepén ahhoz, hogy Tamasján tényleg csöndet kapjon. Amit aztán megtöltött.

Hwel összerezzent, amikor a fiú hangja fölcsendült, tele önbizalommal és abszolút első osztályú kivetítéssel.

— Fivéreim! Mert hadd nevezzek minden férfit fivéremnek, aki ezen éjszaka…

A törpe nyakát nyújtogatta, hogy láthassa Tamasjánt egy széken állva, egyik keze az előírásos szónoki modorban a magasba emelve. Körülötte az emberek élőképként megmeredtek egymás baja alapos ellátásának aktusa közben, fejüket a fiú felé fordították.

Odalenn, asztallap magasságban Hwel ajka tökéletes szinkronban mozdult a szavakkal, ahogy Tamasján folytatta az ismerős monológot. Megkockáztatott egy újabb kikukucskálást.

A küzdő felek fölegyenesedtek, összeszedték maguk, megigazgatták tunikájuk redőit, s bocsánatkérően pislantottak egymásra. Igazából többen közülük vigyázzba vágták maguk.

Még maga Hwel is érezte, hogy megpezsdül a vére, és ő írta a beszédet. Fél éjszakát gürcölt vele, évekkel ezelőtt, amikor Kedélyvámos kijelentette, hogy kellene még öt perc Az Ankh Királyá-nak Harmadik Felvonásába.

— Irkálj nekünk valamit, amiben van egy kis tűz — rendelte meg. — Egy kis lendület meg fortyongás, tudod. Valami, amitől fölforr a vér, és némi gerincet ültet a félkrajcáros székeken ülő felebarátainkba. És csak olyan hosszú, hogy ki tudjuk cserélni a díszleteket.

Akkoriban kissé szégyellte azt a darabot. A híres Morporki Csata, erősen gyanította, abból állt, hogy kábé kétezer férfi eltévedt a mocsárban egy hideg, esős napon, és rozsdás kardjaikkal az örök feledésbe kaszabolták egymást. Ugyan mit mondhatott volna Ankh utolsó királya egy csapat toprongyos fickónak, akik tudták, hogy az ellenség túlerőben van, egy sima átkaroló hadművelettel túlszárnyalta őket, túljárt az eszükön és túlélhetetlen? Valami marót, valami lelkesítőt, valami olyat, amilyen egy korty pálinka a haldoklónak; semmi logikusát semmi magyarázkodást, csak szavakat amelyek közvetlenül behatolnak a kimerült férfi agyába és újra talpra állítják a golyóinál fogva.

És most láthatta, hogyan hat.

Hinni kezdte, hogy a falak szétfoszlottak, hogy hideg köd permetezik az ingoványon, amelynek fojtogató csöndjét csak a dögevő madarak türelmetlen rikoltásai tönk meg…

És ez a hang.

És igenis ő írta ezeket a szavakat, mind az övé, nincs az a félőrült király, aki valaha is így beszélt volna. És csak azért írta mindezt hogy betömjön egy lyukat hogy a keretre feszített zsákvászonra festett kastélyt be lehessen suvasztani valami függöny mögé, s ez a hang fogta a szavai szénporát s gyémántokkal töltötte be a teret.

Én alkottam ezt a szöveget gondolta Hwel. De nem tartozik hozzám. Hozzá tartozik.

Nézd ezeket az alakokat. Egynek se volt soha egyetlen hazafias gondolata sem, de ha Tamasján megkérné őket, ez a csapat részeg ma éjjel megrohanná a Patrícius palotáját. És valószínűleg győznének.

Csak abban reménykedem, hogy a szája sose kerül rossz kezekbe…

Amikor az utolsó szótagok elhaltak, fehéren izzó visszhangjuk tüzes bélyeget nyomva minden egyes agyba a teremben, Hwel megrázta magát, előmászott rejtekhelyéről, és rácsapott Tamasján térdére.

— Gyerünk innen most azonnal, te bolond — sziszegte. — Még mielőtt elmúlik a hatás.

Eltökélten megmarkolta a fiú karját, átadott két tiszteletjegyet a meghökkent kocsmárosnak, s fölsietett a lépcsőn. Meg sem állt, míg egy utcával odébb nem értek.

— Azt hittem, egész jól csináltam — jegyezte meg Tamasján.

— Túlságosan is jól, szerintem.

A fiú megdörgölte a kezét.

— Rendben. Hová megyünk ezután?

— Ezután?

— Fiatal még az éjszaka!

— Dehogy, az éjszaka halott. A mai nap az, ami még fiatal — vágta rá sietve a törpe.

— Nos, én még nem megyek haza. Nincs valami barátságosabb hely? Valójában még nem is ittunk semmit.

Hwel sóhajtott egyet.

— Egy trollvendéglő — folytatta Tamasján. — Hallottam róluk. Van néhány odalenn a Gyehennában[18]. Szeretnék látni egy trollvendéglőt.

— Azok csakis trolloknak vannak fönntartva, fiú. Folyékony lávát lehet inni, szól a rock, és sajtos-chutneys ízesítésű kavicsot lehet harapni.

— És a törpebárok?

— Utálnád — jelentette ki Hwel hevesen. — Különben is, kifogynál a belmagasságból.

— Földhözragadt lebujok, mi?

— Közelítsd meg így… szerinted milyen sokáig tudnál énekelni az aranyról?

— Sárga és zörög és mindenfélét lehet vásárolni érte — felelte kísérleti jelleggel Tamasján, miközben átvágtak a tömegen a Törött Holdak Terén. — Négy másodpercig, azt hiszem.

— Úgy van. Öt órányi belőle némi ismétléssel jár — Hwel morózusan belerúgott egy kavicsba. Amikor utoljára a városban időztek, meglátogatott néhány törpebárt, és nem nyerték el a tetszését. Ki tudja, mi okból, kivándorolt társai, akik otthon egy kevés vasércbányászásnál és apró teremtmények vadászatánál semmi kifogásolhatóbbat nem követnek el, kényszert éreznek arra, ha már egyszer eljutottak a nagyvárosba, hogy páncélozott alsóneműt öltsenek, övükre aggatott csatabárddal járjanak-keljenek, és magukat olyasmiknek nevezzék, mint például Timkin Korgóhas. És senki se tud túltenni egy törpén, amikor a gallér alá öntésre kerül a sor. Néha a szájukat is teljesen elvétik.

— Különben is — tette hozzá. — Kidobnának túlzott kreativitásért. A tényleges szöveg az „Arany, arany, arany, arany, arany, arany”.