Támadás a Föld ellen (Gianea)

1

Az épület dombtetőn állott.

Lábánál óriási város terült el. Oly nagy volt, hogy még a legfelső emeletek ablakaiból, kétszáz méteres magasságból sem látszott a vége. Mindenfelé sokszínű tetők végtelen négyszögei húzódtak, és eltűntek a látóhatár mögött.

A dombtetőn álló épületet a város minden pontjáról látni lehetett. Egyáltalán nem olyan volt, mint a többi épület.

Mindennél jobban hasonlított egy emlékműre, amelyet mintha kétféle kék árnyalatot mutató üvegből építettek volna. A sötétkék színű sávok képezték a vázát, míg a világosabb, itt-ott már fehérnek látszok az ablaknyílásokat. A sávok ferdén helyezkedtek el, és az egész épület mintha az égbe csavarodott volna.

A tetőkupola fölött „lebegett” a levegőben az óriási, fehér szobor.

A rövid ruhájú, szétbontott hajú nőalak hátraszegett fejjel az ég felé nyújtotta karjait. Egész külseje nagyfokú szenvedélyt fejezett ki, amellyel olyan valakihez szól, aki az ég kékjén túl, a Világmindenség legmélyén tartózkodik.

Az épület óriási volt, ám lentről, a városból kicsinek és keskenynek tűnt, olyannak, mint egy spirálba csavart tű.

A földi emberek azt mondanák, hogy dugóhúzóra hasonlít. Az egyik legősibb város volt a bolygó többezer éves múltú fővárosai közül.

Ezen a napon az épület egyik alsó emeletén, a hatalmas teremben, amelyet beragyogtak a narancsszínű „nap” sugarai, nagygyűlést tartottak. A terem közepén álló, hatalmas asztal körül száznál több férfi és nő ült. Ruházatuk nagyon egyforma volt. A nők ruhát, a férfiak rövid tunikát viseltek. Egy kivételével mindnyájan fehérben voltak.

Bőrük színének mélyzöld árnyalata, ferde metszésű, az orrnyeregig érő szemük, a férfiak és nők magas termete ismerős volna a földi embernek, és feltétlenül felfedezné bennük Gianea honfitársait.

Ha pedig Marina Muratova volna itt, ő még a nyelvet is ismerné, amelyen ezek az emberek beszéltek. De mindjárt azt is észrevenné, hogy ez a nyelv nem egészen olyan, amelyet Gianea beszél, hogy van valami különbség a két nyelv között, jóllehet hasonlítanak egymásra.

Az a férfi is, akinek más színű volt a ruhája, mint a többieké, nehezen értette ezt a nyelvet, és olykor megismételte a kérdést.

Ekkor felemelkedett az egyik férfi, és elismételte az elmondottakat, de már ugyanazon a nyelven, amelyet Gianea beszélt.

Egy magas széken, kiemelkedve a többiek közül, egészen fiatal, keskeny, szinte már hunyorgó szemű férfi ült ugyanolyan ruhában, mint a többiek. Mereven farkasszemet nézett az előtte álló, más ruhát viselő emberrel, azzal, aki nem mindig értette, amit mondtak neki, és aki Gianea nyelvén beszélt.

Külsőleg mindenben hasonlított Gianea honfitársaira, csupán alacsonyabb volt náluk. Bőrének zöldes árnyalata alig volt észrevehető: a Nap erősen megbarnította. A férfi nem tunikát viselt, hanem széles köpenyt, amely a narancsszínű napsugaraktól vöröses aranyként csillogott. Feje nem volt kopaszra borotválva, smaragdzöld árnyalatú, fekete haja válláig ért.

A keskeny szemű fiatalember nyilván elnökölt a gyűlésen. Merev tekintete zavarta az aranyköpenyes férfit, gyakran nem bírta már nézését, és elkapta tekintetét, de mindannyiszor, mintha mágnes vonzaná, ismét ráemelte.

Ezekben a pillanatokban mindnyájan észrevették, hogy a köpenyes férfi szemében szikrák lobbantak fel: a kihívás és a gondosan palástolt félelem szikrái. Valahányszor a fiatal elnök észrevette ezt a szikrát, elmosolyodott. Mosolya megvetést, gúnyt, haragot fejezett ki, de gyűlöletet nem. Úgy látszik, éppen a gyűlölet hiánya hozta leginkább zavarba a köpenyes férfit.

Egész idő alatt állt. Valószínűleg állnia kellett, mert közelében nem volt szék. Régóta állt már, míg a többiek mind ültek. Olyan volt az egész, mint egy bírósági tárgyalás. Az is volt.

Nem a köpenyes férfi fölött ítélkeztek, hanem mások fölött, akikhez ő is tartozott, de akik most nincsenek jelen a teremben. Nem az emberek fölött ítélkeztek, hanem a tett fölött, amit ezek az emberek véghez akartak vinni.

— Tehát, Liagea, mindent elmondtál nekünk, semmit nem titkoltál el? — kérdezte az elnök, aki még mindig mereven nézett a „vádlott” szemébe.

— Igen, mindent! Nincs több hozzátenni valóm. Kész vagyok a halálra.

— Ezt látjuk. — A fiatal elnök Liagea ruhájára mutatott. — De kissé elsietted a dolgot. Három napja tartózkodsz hazádban. Nem vetted észre, hogy egy más világba csöppentél? Semmit nem értettél volna meg abból, amit saját szemeddel láttál? — folytatta az elnök. — Vagy talán nem is akarsz megérteni semmit? De te megérted, Liagea. Mi nem ölünk meg, mint ahogy ti a mi helyünkben tennétek. Máglyáitok rég kialudtak, és eltűntek az emberek emlékezetéből. Te közöttünk fogsz élni.

— Szóval nem hagyjátok, hogy visszamenjek?

— Nem. Mindörökre itt maradsz. A világűrben nincs hely az olyanok számára, mint te vagy. Oda csakis olyanok indulhatnak, akik becsületesen gondolkodnak, és makulátlanul tiszta a kezük. Neked dolgoznod kell, Liagea. Valószínűleg életedben először — tette hozzá az elnök megvetően. — Tőled függ, hogy az emberek elfelejtsék, ki vagy, és hogy milyen sötét dolgot akartatok végrehajtani.

— Akartunk? — Liagea arcán végigsuhant az első mosoly.

— Azt akarod mondani, hogy már végre is hajtottátok? Megint tévedtél, Liagea. Elfelejted, hogy a távollétedben bolygónkon tíz nemzedék váltotta fel egymást. Az a tíz nemzedék nem hiába élt. A mi szempontunkból a ti űrhajóitok esetlen csónakok. Mi eljutunk arra a bolygóra. hogy is nevezted?

— Lia.

— Rövidesen ott leszünk a Lián. És a gonosztett nem fog megvalósulni. Ha viszont elkésünk — a fiatal elnök szeme megvillant —, azért ti fogtok felelni.

— Ez azt jelenti, hogy nem most égettek el engem, hanem valamivel később, ennyi az egész.

— Megmondtam, te élni fogsz. Mi nem szoktuk megváltoztatni határozatunkat, és nem hazudunk, mint ti.

Liagea lehajtotta fejét.

— Én csak az igazságot mondtam nektek.

— Ezt tudjuk.

— Honnan tudhatnátok?

— Honnan? — Az elnök a mellette ülő éltes emberre mutatott. — Egyenesen a te számodra hívtunk ide egy orvost, mivel tudtuk, kivel van dolgunk. Elmaradtál a tudománytól, Liagea, és ez nem is csoda. Szerencséd, hogy igazat mondtál.

— És ha nem így történt volna? — kérdezte Liagea kihívóan.

— Akkor kényszerítettünk volna, hogy az igazat mondd el.

— Kínvallatással? Attól nem félek.

Az elnök néhány percig némán ült, mint akit megleptek e szavak. Aztán tekintetét végighordozta az asztal körül ülőkön. Csaknem mindenki nevetett.

— Látod? — kérdezte az elnök. — Ez a mi válaszunk, Liagea. Nehéz dolgod lesz közöttünk, ősvad vagy. S ilyennek fog téged látni mindenki, amíg nem változtatod meg nézeteidet. Azt tanácsolom, hogy ezt minél előbb tedd meg. Mi megértettük, amit mondtál, de a bolygónkon élő emberek többsége egyáltalán nem értené meg. Értsd meg, Liagea, más világban vagy.

— És mit tesztek velünk, ha mégsem késtek el? — kérdezte Liagea válasz helyett.

— Mindnyájatokat visszaküldünk. Azok, akik valamikor elrepültek innen, és az ő gyermekeik, akik abban az időben születtek — mind szülőhazájukban fognak lakni és dolgozni. Kasztod kiváltságos helyzetét el kell felejtened.

Liagea szemében gyűlölet lángja lobbant fel. Az elnök elnevette magát.

— Ha én éltem volna abban az időben, amikor ti elrepültetek — mondta aztán —, valószínűleg szóba sem álltál volna velem. Megváltoztak az idők. Ti magatok is tudtátok, hogy meg kell változniuk. Máskülönben miért repültetek volna el egy másik bolygót keresni?

— Azért, hogy megmentsük a jövő nemzedékeket — felelte Liagea büszkén.

— Hazudik, vagy mást mond, mint amit gondol — szólalt meg az orvos.

— Látod, Liagea. Kellett neked letérni az igaz útról, máris rajtakaptak. Elmondom helyetted az igazságot. Ti azért repültetek el, hogy megmentsétek kasztotokat, mert előre láttátok, hogy a leszámolás elkerülhetetlen. Tudtátok, hogy a bolygón való uralkodástok napjai meg vannak számlálva. Ekkor elhatároztátok, hogy átrepültök egy másik bolygóra, ahol ismét urak lehettek, és másokból élhettek. A gyarmatosítás hosszadalmas dolog.

Liagea felemelte fejét.

— Hát ti — mondta erőteljes hangon —, ti nemes-szívűek és igazságosak, akik nem tűritek a rosszat, ti mit csináltok? Pusztulásra ítélitek a bolygó lakosságát? Tudjátok, hogy a bolygón nincs hely a szaporodó lakosság számára, és félrelökitek segítő kezünket. Ha igazad volna, Viaja, azt hiszem, így hívnak, akkor én miért jöttem volna ide vissza?

— Nem őszinte — jegyezte meg nyugodtan az orvos.

— Tudom. — Az elnök gúnyosan elmosolyodott. — S mindnyájan tudják. Nem, Liagea — mondta —, te nem azért tértél vissza. Téged emberekért küldtek ide. Vad bolygóra bukkantatok. Sok munkát igényel, ahhoz pedig nem fűlik fogatok. Akkor keresni kezdtetek egy másik bolygót. Megtaláltátok a Liát. Ott már minden kész, vannak városok, utak, gyárak. Az már jobban tetszett nektek. Ámde a Lia lakosai már nem vademberek, és nem hajlandók engedelmeskedni nektek. Akkor határoztátok el, hogy megsemmisítitek a bolygó lakosságát. Döntéstek teljesen megfelelt erkölcsiségteknek. De mihez is kezdtetek volna ott egyedül? Nektek emberekre van szükségetek. És te csakis azért jöttél vissza, hogy becsapjál minket, és magaddal vihess több ezer embert, akik dolgozhattak volna rátok. De hát elszámítottátok magatokat, Liagea. Ilyen áron nem óhajtjuk megmenteni bolygónk lakosait a túlnépesedéstől.

Liagea hallgatott. Arca lángolt, de tekintete mintha hirtelen eltompult volna. Aztán felemelte a fejét, és minden gyűlölet nélkül, fáradt hangon így szólt:

— Jól kihasználtátok az időt. Sajnálom, hogy nem sokba vettük Riagea szavait.

— Riagea? — kérdezte az elnök csodálkozva. — Emlékszem erre a névre. Parancsnoka volt a ti űrhajóköteléketeknek, és cinkostársatok volt.

— Változnak az idők — ismételte Liagea gúnyosan Viaja szavait. — Mit akartok még tőlem?

— Semmit. Szabad vagy, Liagea.

— Akkor én teszek fel neked egy kérdést. Miért mondtad azt, hogy nincs szükségetek a lakosság megmentésére? Vagy talán a kormányzástok alatt csökkenni kezdett a lakosság száma?

— Nem, a lakosság száma növekszik, méghozzá gyorsabban, mint a te idődben, a ti kormányzástok alatt — felelte Viaja. — De én már megmondtam neked, hogy az a tíz nemzedék, amely a ti kasztotok igája nélkül élt, nem ült ölbe tett kézzel. Te tudod, Liagea, milyen gondosan őriztétek erőtök titkait, köztük az űrrepülés technikájáét is. Mindent magatokkal vittetek. Meg voltatok győződve, hogy az „alacsonyrendű lények” sohasem tárják fel ezeket a titkokat. Kevés idő kellett ahhoz, hogy túlszárnyaljuk technikátokat. Kik építették űrhajóitokat? Azok az emberek itt maradtak a bolygón. Az észt saját kiváltságtoknak tartottátok. Ez volt a legnagyobb hibátok, Liagea! Válaszolok a kérdésedre. A túlnépesedés problémája, amely benneteket egyáltalán nem érdekelt, jóllehet te megpróbáltál az ellenkezőjéről meggyőzni minket, olyan intézkedésekre késztette őseinket, amiket te a saját érdemetekül akartál feltüntetni. Mi magunk elindultunk a világűrbe, véletlenül az ellenkező irányba, mint amerre ti indultatok. Hisz mi nem tudtuk, hogy ti merre repültetek. És megtaláltuk észtestvéreinket, akik megértettek bennünket, és felajánlották a segítségüket. Most már nincs messze az idő, amikor megkezdődik a tömeges emigráció az új hazába, amelyet a két bolygó együttes erőfeszítéssel készített elő.

— Tehát mégiscsak be akartok települni egy idegen bolygóra?

— Amely lakatlan. Arckifejezésedből látom, hogy nem találsz ebben különbséget. Szerinted a Liát lakó alacsonyrendű lények nem érdemelnek sem sajnálatot, sem megértést, ha az olyan „magasabbrendű” lények érdekeiről van szó, mint ti vagytok. De a mi véleményünk szerint te és cinkostársaid az alacsonyrendű lények. Különben sem hiszem el neked, hogy a Lia lakosai vademberek. Szavaid, amelyeket arról a bolygóról mondtál, megcáfolják állításodat. Néhány nap múlva űrhajónk elszáll a Liára. Én tudom, hogy ott testvéreinkre találunk.

2

Hosszúak a Világegyetem útjai. De ha az űrhajó utasait a félelem és a türelmetlenség gyötri, az út még hosszabbnak tűnik.

Nem tudták az út nagyobbik felét álommal eltölteni. Megszokott napirend szerint éltek, a nap egyik felében fent voltak, a másikat átaludtak, üres idejüket pedig nem tudták mivel eltölteni.

Négyen voltak. Az eszme hajtotta őket előre, a távoli cél felé. Az eszméért áldozták fel magukat. Nem volt semmi reményük a visszatérésre. Mindörökre elszálltak szülőbolygójukról. Visszatérni azért nem tudtak, mert nem értettek az űrhajó irányításához, nem tudták volna megtalálni a visszafelé vezető utat a végtelen űrben.

Az űrhajót automaták vezérelték. Az okos, óvatos és érzékeny gépek a kijelölt útvonalon vezették az űrhajót. Ezt az útvonalat nem azok fektették le, akik most az űrhajó fedélzetén tartózkodtak, hanem mások. Mégpedig azok, akik az űrhajót építették, akik értettek irányításához, akik tudták, hogyan kell megtalálni a visszafelé vezető utat a világűrben. Ezek közül senki sem tartózkodott az űrhajón.

Az automaták megbízhatóak voltak. Többet tudtak, mint mostani gazdáik, és a gépek közömbösségével váltak hűtlenné előző uraikhoz.

Az űrhajó a pontosan kiszámított útvonalon haladt. Bármi történik, bármilyen akadály tornyosul eléje az úton, az űrhajó „parancsnoka” a másodperc ezredrésze alatt intézkedik, és elkerülnek bármilyen veszélyt.

Az űrhajó négy utasa jól tudta ezt. Féltek még meg is közelíteni a vezérlőszakasz ajtaját. Az ajtó szorosan be volt zárva, és sárga festékkel ferde keresztet rajzoltak rá. Azért, hogy véletlenül se hatolhasson be valaki a tilos szakaszba.

Minden a „parancsnoktól” függött. Gépagya volt a siker egyetlen záloga, a cél elérésének egyetlen garanciája, az élet egyetlen esélye.

A négy ember nem volt biztos abban, hogy leszállásuk ugyanolyan szerencsés lesz, mint felszállásuk volt. Nem tudták, hogy a „parancsnok” le tudja-e szállítani az űrhajót a bolygóra. Csupán reménykedtek ebben.

Gyakran pillantgattak a nagy, légmentesen zárt, élénksárga színű ládára, amely az óriási űrhajó központi helyiségének közepén állt. Mind a négyen egész idejüket ebben a helyiségben töltötték, és csak nagy ritkán hagyták el. Itt laktak, étkeztek, aludtak és beszélgettek, jóllehet a terem nem lakóhelyiség volt.

De igyekeztek mindig együtt lenni, segítettek legyőzni egymásban önkéntelen félelmüket a Világegyetem végtelen térségeitől, amelyek körülvették őket.

Az űrhajó utaskabinjai mind egyszemélyesek voltak. Ezek a kifinomult ízléssel berendezett, lakályos kabinok nem vonzották új gazdáikat. Minden idegen, szokatlan és gyűlöletes volt nekik. Gyűlöltek minden tárgyat, de magát az űrhajót is. Mindent, a sárga ládán kívül. Ez az egyetlen tárgy, amihez az előző gazdáknak semmi köze sincs, amely az övék, ők készítették, és magába foglalta ismert céljukat.

A sárga láda „saját magukat” jelentette. Mert ha nem érhetik el élve céljukat, a láda tartalma helyettük megcsinál mindent.

Bármi történik is, a feladat végre lesz hajtva.

A láda súlyos és nagyon erős. Ha az űrhajó összezúzódik, akkor is épségben marad. Ez a legfontosabb.

Az út hosszú évei alatt megszokták már, hogy úgy nézzenek erre a ládára, mint ötödik útitársukra. Kedves emberi névvel ruházták fel. Grigónak hívták.

Az űrhajón volt minden. Hosszú fasorok, buja növények, amelyek sétára csábították az embert. Lakályos szalonok, játék- és sporttermek, fürdőmedencék, olvasószobák és vetítőtermek hívták szórakozni, pihenni az utasokat. A csillagvizsgálók, dolgozószobák és laboratóriumok mindennel fel voltak szerelve a tudományos munkához. A kabinok mellett egy-egy kék terem húzódott hosszú medencével, amely most üres volt.

A négy ember csupán a fasorokat használta. Szükségük volt a testmozgásra. Minden „nap” bizonyos időpontban végigfutottak a fasorokon.

De szívesen használták volna a kék termeket és a bennük levő medencéket. Gyötrő volt számukra az idő. Ám a medencék üresek voltak. De ha még meg is lettek volna töltve, akkor sem tudtak volna mit kezdeni velük. A négy ember nem tudta, hogyan kell előidézni az anabió-álmot, és hogyan lehet belőle kijutni. Technikáját egyáltalán nem ismerték.

Népük első fiai voltak, akik behatoltak a világűrbe. És semmit sem tudtak csinálni, semmit sem ismertek a világűrben. A gyűlölet hajtotta őket, és irányította tetteiket.

A gyűlölet és a szeretet. Az űrhajó egykori gazdái voltak azok, akiket gyűlöltek. A szabadság és az élet volt az, amit szerettek. De volt még egy harmadik is: az ismeretlen bolygó ismeretlen népe. Őket fenyegették azok, akiket a négy ember gyűlölt. És a négy ember sietett az ismeretlen bolygólakók segítségére. Bár nem ismerték, akaratlanul is szerették őket, mint olyan testvéreiket, akik hasonló bajba jutottak, mint egykor ők maguk.

De a legfontosabb a négy ember számára mégsem a szeretet volt, hanem a gyűlölet. Szülőhazájuk most szabad, és úgy élhet, mint élt a „gyűlöletesek” megjelenése előtt. Negyvenhárom ellenség elrepült az igazságos ítélet elől. El kellett fogni, és megsemmisíteni őket.

Ha visszatérnek, és megtudják, mi történt az ő távollétükben, bosszút állnak társaik haláláért. A negyvenháromnak nem szabad visszatérnie.

A négy embert nem zavarta az, hogy ők csak négyen vannak. Ha tízszer, százszor többen lennének, sem tudnák lebírni a hatalmas jövevényeket. A „gyűlöletesek” erősebbek voltak. Olyan erők álltak a rendelkezésükre, amelyeket még nem ismert az a nép, amelyhez a négy ember tartozott.

És a négy ember csupán azoknak a segítségében bízott, akiknek ők maguk is a segítségére siettek.

Nem is olyan régen még a négy ember bolygóján senki nem is gondolt más bolygók, más emberiségek létezésére. Soha senki sem gondolkodott el a Világegyetem titkain. A természet jólelkű, hiszékeny gyermekei voltak. Technikájuk kezdetleges, tudásuk korlátolt, életük egyszerű.

A bolygó természete gazdag és sokrétű. Bőkezűen ontotta javait gyermekeinek, mindent, ami csak kellett nekik. Az emberek nem éheztek, nem szomjaztak, nem fáztak. Hiányoztak bolygójukról a ragadozó állatok, nem kellett hát ellenük védekezni. Az, hogy csaknem teljesen hiányzott a létért folyó harc, csak kárukra volt. Eszük megkövesedett. Senki közülük nem emlékezett más időkre, más körülményekre.

Nem tudták, vannak-e kívülük más emberek a bolygójukon. Még nem köszöntött be a bolygó átkutatásának ideje. A hatalmas szigetet, amelyen népük több tízezer tagja emberemlékezet óta lakott, minden oldalról óceán vette körül.

Nemzedék nemzedék után élvezte a természet adta gyönyöröket. Értelmük álomban ringott, és külső lökés kellett ahhoz, hogy felébredjen.

Ezt a lökést adták meg a jövevények. Három nemzedék élt az igájuk alatt. A „gyűlöletesek” rideg kegyetlenséggel bántak az őslakókkal. Egész várost építtettek velük saját céljukra. Aki ellenállt, azt megsemmisítették.

A tudás és a technika adta meg az erejüket. Kevesen voltak, és megfélemlítéssel kormányoztak. Az őslakóknak alkalmazkodniuk kellett, hogy életben maradjanak. Megkezdődött a létért folyó harc. Alig három nemzedék alatt a szigetlakók teljesen megváltoztak. Sok mindent megértettek és megtudtak. Fejlődésük ugrásszerűen előrelendült.

A jövevények nem akarták tanítani a leigázottakat. De kellett a munkájuk, és kénytelenek voltak kissé beavatni őket tudományukba és technikájukba. A jövevények mélyen megvetették a szigetlakókat, és alábecsülték rabszolgáik éles eszét, felfogóképességét és tehetségét. Rá is fizettek.

Senki nem tudta, honnan érkeztek a jövevények, mit keresnek itt, mi a céljuk. Nem lett volna nehéz egyszerre megsemmisíteni őket. Ám a szigetlakók örömmel fogadták az ismeretlen lényeket, akik egyáltalán nem hasonlítottak rájuk, amikor nyolc óriási űrhajóval leszálltak a szigeten. Aztán már késő volt. Sok idő kellett ahhoz, hogy annyira kiokosodjanak, hogy a jövevények ellen fordíthassák azok saját technikáját.

„Gyűlöletesek” — így hívta a jövevényeket az első nemzedék, amely uralmuk alá került, így hívta őket a szigetlakók mai, negyedik nemzedéke is. Három nemzedék ment sírba. A jövevények pedig még mindig ugyanazok voltak. Úgy tűnt, hogy a halál felett is uralkodnak. Egyetlenegy sem halt meg közülük, amióta a szigeten megjelentek. Ellenkezőleg: szaporodtak, hisz gyermekeik születtek.

Ám a jövevények nem voltak halhatatlanok. Erről akkor győződtek meg a szigetlakók, araikor régóta gyülemlő haragjuk felkelésben tört ki, és az elrepült negyvenhárom kivételével valamennyit lemészárolták. A negyvenhárom véletlenül csúszott ki a kezük közül. Amikor elhagyták a bolygót, még semmit sem tudtak a készülő felkelésről. Egy jövevény pedig még korábban elrepült.

A nyolc űrhajó közül hat a szigeten maradt. A jövevények nagyon vigyáztak űrhajóikra. El akartak volna repülni a bolygóról? Ezt senki sem tudta. A szigetlakók rég elvesztették reményüket, hogy valaha is megszabadulnak tőlük.

Négy ember repült az ismeretlen messzeségbe. De ők tudták, milyen céllal repült el a negyvenhárom, akiket el akartak fogni. „A gyűlöleteseknek” kevés volt egy bolygó, a második leigázására készültek. A szigetlakók saját szigetükről azt tartották, hogy az az „egész” bolygó.

A jövevények között Különféle emberek voltak. Egyesek jól bántak a helyi lakosokkal, elbeszélgettek velük, válaszoltak kérdéseikre. Egyiküket a szigetlakók még szerették is. De az elrepült a negyvenhárommal. Riageának hívták.

Ha ő itt marad, neki megkegyelmeztek volna. Gyakran elbeszélgetett az emberekkel, és sok mindent feltárt előttük. Milyen célból? Ezt nem tudták.

A négy ember meg volt győződve, hogy az ismeretlen bolygó hasonlít az övékére, s hogy a bolygó lakosai a „gyűlöletesek” igája alá kerülnek. Mindent el kell nekik mondani, figyelmeztetni őket a rájuk váró veszedelemre.

A négy ember ezt megtehette.

Régen, még a második nemzedék életében a jövevények három űrhajója elhagyta a szigetet, aztán visszatért. Ugyanazokkal az utasokkal. Volt köztük egy, akit Deának hívtak. Annak volt egy Gianea nevű lánya. Az apa az expedíciós útról egy azelőtt soha senki által nem hallott nyelv tudásával tért vissza.

A jövevények nemcsak arra kényszerítették a szigetlakókat, hogy dolgozzanak építkezéseiken, hanem ki is szolgálják őket. Minden háznál szigetlakó szolgák dolgoztak.

Dea házában egy Merigo nevű szolga dolgozott. A fiatalembernek nagyszerű memóriája volt. Ő egyike annak a négy embernek, akik az ismeretlen cél felé repülnek. Csakhogy most már nem fiatal.

Dea megtanította lányát az új nyelvre. Házában gyakrabban lehetett hallani ezt a nyelvet, mint a „gyűlöletesek” nyelvét, amelyet mindnyájan beszéltek. Merigo nem tudta, miért van erre szükség, de ő maga is akaratlanul megtanulta azt a nyelvet.

Dea „spanyol”-nak nevezte. Merigo rövidesen megtudta, hogy ez annak a bolygónak a nyelve, ahová Dea és útitársai repültek. Amikor pedig a felnőtt Gianea elrepült a negyvenhárommal, Merigo ráeszmélt, miért tanították meg az idegen nyelvre. Neki kellett beszélnie a helyi lakosokkal.

Merigo látta, hogy Gianea nem akart elrepülni a szigetről. Sírt, de a jövevények kegyetlenek voltak nemcsak a leigázott szigetlakókhoz, hanem egymáshoz is. Sőt, apa a lányához is.

Merigo és Dea többi szolgája sokszor tapasztalta saját magán gazdáik kegyetlenségét. A legcsekélyebb vétekért megverték őket, hárman pedig életükkel fizettek egy semmiségért. Elevenen elégették őket.

Így halt meg Merigo húga. A fiatalember gyűlölte a jövevényeket, és mindent, ami hozzájuk tartozott. Merigo volt az első, aki tudomást szerzett arról, hogy a „gyűlöletesek” elrepültek egy másik bolygóra. Két űrhajónak kellett volna felszállnia. De aztán csak egy indult útnak.

A második teljes készenlétben itt maradt. Úgy látszik, annak valamivel később kellett volna startolnia. De erre már nem került sor, mert kitört a felkelés.

A „gyűlöletesek” semmit sem csináltak maguk. Még a két űrhajó előkészítésébe is bevonták a rabszolgákat. A legfejlettebbeket és a „legképzettebbeket”.

Azok természetesen nem ismerték és nem értették a technikát. Azt sem tudták, hová repült el az űrhajó. De arról hallottak, hogy az űrhajó utasai útközben aludni fognak, az űrhajókat pedig az a rejtélyes gépezet fogja irányítani, amit a „gyűlöletesek” navigációs agynak neveztek. Ez az agy célhoz viszi az űrhajót.

Mindkét űrhajót egyformán és egyidőben készítették elő. Amikor az egyik elrepült, a másik pedig itt maradt, és végeztek a jövevényekkel, megszületett a második űrhajó felhasználásának terve.

A sokáig elnyomott népben kifejlődött a szolidaritás érzése. Segíteni akartak másokon, hogy azok elkerüljék az ő sorsukat. Jól tudták, hogy nem szabad élve hagyni a negyvenhárom „gyűlöletest”. Helyesebben mondva negyvenkettőt, mert egyikük sem emelné kezét Riageára.

Tudták, hogyan kell megindítani az űrhajó hajtóműveit. De semmi többet nem tudtak. Még csak nem is gondoltak tervük esztelenségére.

A négy ember felszállt. Merigónak el kell mondania mindent azoknak az ismeretlen embereknek. És segíteni három útitársának, hogy megértsék azokat az embereket, és el tudjanak velük beszélgetni.

Már itt, az űrhajón tanította őket „spanyolul”. Mert ha sikerül elevenen elérniük a célt, mind a négyüknek egész életüket ott kell leélniük az idegen bolygón. Ki tudja megmutatni nekik a visszafelé vezető utat? Csak Riagea.

De vajon megteszi-e? Nem tudták, hogyan fogadja a hírt, hogy elpusztították valamennyi honfitársát.

A négy ember felkészült arra, hogy sohasem tér vissza szülőhazájába.

— Én újból összetalálkozom ott Gianeával — mondotta Merigo. — Azt hiszem, nem várja ezt a találkozást. Saját kezemmel verem agyon.

Mennyit kell még repülniük? Nem tudták.

3

— Ott van, amit keresnek! — mondta Gianea.

A rádióösszeköttetés a négy terepjáró között egész idő alatt működött. A lány szavait mindnyájan egyszerre hallották meg. A kutatóexpedíció valamennyi részvevője mind a négy kocsiban az örömtől és az izgalomtól megremegett, akárcsak Stone.

— Hol? — kérdezte a parancsnok.

Megtalálni a keresés másnapján! Méghozzá három esztendei balsiker után.

— Egyenesen előttünk. És közel.

Muratov lefordította a választ. A terepjárók megálltak.

Elöl ugyanazok a komor, barnásszürke sziklák álltak, amelyeket repedések hasogattak össze. Sárgás por borította vastagon a talajt.

Közvetlenül előttük, kétszáz méternyire görbült a hegygerinc, és éles kiszögellésben végződött: hatalmas kőtömbök hevertek egymás hegyén hátán: egykor szétdarabolódott, hatalmas lavina maradványai. A hajlat mélyében áthatolhatatlan, fekete árnyék ült.

Hány ilyen hajlattal találkoztak már eddig!

Egyenesen abba az árnyékba mutatott Gianea.

— Ott? — kérdezte Stone.

— Igen, a legmélyén.

— Fényszórókat! — rendelkezett Stone.

A négy terepjáróból négy erős fénysugár hatolt be a fekete sötétségbe.

— Itt mi semmit sem találtunk — mondta Vereszov. — Ily közel az állomáshoz…

— Biztos, hogy az? — kérdezte Stone a lánytól.

— Látom — felelte Gianea egyszerűen.

Amint később kiderült, valamennyiükön keresztülfutott ugyanaz a gondolat:

„Itt örökké árnyék van. Ide soha nem süt a Nap. A hegyi kőzetek nullára hűltek le. Itt semmiféle infravörös kisugárzás nem lehet. Hogyan láthat Gianea bármit is? Tehát nemcsak a spektrum infravörös részét látja.”

Kétségtelen, hogy Gianea valóban látta a rejtélyes telepet.

— Körülbelül mekkora a telep? — kérdezte Stone.

Gianea végighallgatta a lefordított kérdést, aztán elgondolkodott. Muratov azt hitte, hogy a lány nem ismeri a földi hossz- és területi mértéket, de kiderült, hogy Gianea más miatt hallgatott. Csak pontosabb választ akart adni.

— Szemre nehezen tudom megállapítani — mondta végül —, de azt hiszem, megvan hatezer négyzetméter.

— Tehát — mondta az expedíció parancsnoka, — körülbelül nyolcvanszor nyolcvan méter. Ezt a kis területet nyugodtan át tudja vizsgálni négy munkagép.

Nyomban kiadta a parancsot, hogy még egy, felszereléssel megrakott terepjáró induljon ide.

— Teljes sebességgel a nyomdokainkon! — szólt bele a mikrofonba. — Nyílt repedések nincsenek, az út veszélytelen. Figyelmeztessék Szabót. Tizenöt perc múlva várom magukat.

A fényszórók élénken megvilágították a hajlat mélyében levő sziklakiszögelléseket. A fénytől, mely első ízben hatolt be ide, jól látszottak az árnyékok. De mást jóformán most sem lehetett látni.

Aggasztó gondolat villant meg Stone fejében.

— Kérdezze meg a lánytól — mondta —, veszélytelen-e a telep megvilágítása?

Gianea azt felelte, hogy ő ezt nem tudja. Stone óvatosságból leoltatta a fényszórókat.

— Ha kell, majd újra meggyújtjuk őket.

— Furcsa — jegyezte meg Muratov. — A felderítő holdak nem átlátszók. Akkor hát miért nem takarják el a sziklákat? Miért nincs árnyéka a felderítő holdaknak?

— Talán már nincsenek is itt? — jegyezte meg Tokarev. — Lehet, hogy ez már az elhagyott telep?

— Kérdezze csak meg Gianeától — mondta Stone.

Muratov alaposan megmagyarázta a lánynak, mi zavarja őt és az expedíció többi tagját.

— Furcsállom — felelte Gianea —, hogy maguk ezt nem látják. De én tudom, mitől van ez. Mi (ezen honfitársait értette) nem is sejtettük látásmódjuknak ezt a sajátosságát. Csupán a Földön szereztem róla tudomást. — Gianea mintha elfelejtette volna a tegnapi beszélgetést. — Maguk semmit nem látnak, ha nincs fény. Akarom mondani, ha nincs olyan fény, amelyet érzékelni tudnak. Mi sokkal többet látunk. A maguk szerint sötét tárgyak számunkra világosak. Furcsa, igaz-e, Viktor? Hisz maguk olyannyira hasonlítanak ránk!

Muratov arra gondolt, hogy a lány alkalmasabb időt is választhatott volna erre a beszélgetésre. Nem bírta tovább palástolni türelmetlenségét, és megkérte, válaszoljon a feltett kérdésre.

— Miért beszél velem ilyen éles hangon? — kérdezte Gianea, mintha mi sem történt volna. — Nem szoktam hozzá, hogy így beszéljenek velem.

— Bocsásson meg, de nagyon idegesek vagyunk.

— Nincs miért, amit kerestek, megtalálták. Hát mit akarnak még?

Hangjából kiérződött: „Teljesítettem akaratukat, hagyjanak nekem békét.”

— Maga látja — mondta Muratov —, mi pedig nem. Legyen hát még egyszer a segítségünkre.

A lány vállat vont.

— Eresszék lejjebb a fényszórókat — mondta olyan hangon, mintha egy tanító mondta volna az értelmetlen nebulóknak. — A telep (először mondta ki érthetően e szót) a mélyedésben fekszik. Azt hiszem, mesterséges mélyedés, mert egyenesek a szélei. A fényszórók sugarai magasabbra világítanak, azért nem látnak maguk semmit.

— Várjunk még — mondta Stone, miután Muratov lefordított mindent, amit Gianea mondott. — Nem tudni, hogyan hat a fény a telep berendezésére. Már akkor is nagy kockázatot vállaltunk, amikor meggyújtottuk a fényszórókat, mert nem gondoltuk meg alaposan a dolgot. De hát ez az én bűnöm.

Tizenöt perc múlva megérkezett az ötödik terepjáró. Beköszöntött a hadművelet megkezdésének várva várt pillanata.

Stone kissé rézsútosan hátra vitte terepjáróját. A négy munkagép egyvonalba sorakozott fel. Az egyelőre láthatatlan telephez vagy száz méterre lehettek. Teljesen veszélytelen és alkalmas távolság a munkához. Az se okozna semmiféle kárt, ha bármilyen hatalmas erő robbanna is fel, mely megsemmisítene mindent. Levegőrázkódástól nem kell tartani itt, ahol semmiféle levegő nincs. Csupán elméleti volt az a lehetőség, hogy a telep atombombaként robban fel, ami óriási hőnövekedéssel jár. Ám a telep keresésére tervezett terepjárókat semmi veszély nem fenyegette. Utasaik biztonságban voltak. No persze, bizonyos fokú kockázat azért volt, de hát ezzel meg kellett békülniük. A gépeket még hátrább vinni, ahol teljesen biztonságban lennének, egyáltalán nem lehetett, mert akkor nagyon nehezen tudnák irányítani a robotautomatákat.

Az expedíció tagjai közül senki még csak nem is gondolt a veszélyre. Egyet tudtak: a telep megvan, és meg kell semmisíteni. Kell! S ez már elég volt nekik.

Stone kocsijában megjelent Szabó László mérnök, mind a hat előző expedíció műszaki vezetője, aki az ötödik terepjárón érkezett. A meghatározhatatlan korú, mokány férfi arcát éles vonások barázdálták. Hegyes kis szakállt viselt, amilyennel akkoriban nagyon ritkán találkozott az ember.

Amikor a helyére tartva végigment a terepjárón, fejbólintással üdvözölte Gianeát. A lány hasonlóképp válaszolt.

Szabó átvette az egész művelet irányítását.

— Figyelem! — mondta, amint leemelte a fejéről a holdsisakot. — Megkezdjük a program első részének, a felderítésnek a végrehajtását. Kérem útnak indítani az első számú robotgépet!

Abból a terepjáróból, amelyben Szinyicin ült, előkúszott egy, a Napon élénken csillogó, hernyótalpas fémgömb. Vereszov még az elindulásuk előtt aprólékosan leírta Muratovnak berendezését. A nagyon bonyolult és tökéletes gép számos ember tervezői és műszaki munkájának volt a gyümölcse. Most minden valószínűség szerint elpusztul.

A robotgép tíz méternyire eltávolodott a terepjárótól, és megállt. Várta a parancsot. Szabó elfordította a kapcsolót a rádióösszeköttetés vezérlőpultján.

— Előre! — adta ki a parancsot. — Első kutatás! A robotgép meglódult, és gyorsan kúszni kezdett a hegyhajlat felé.

Garcia átült a tájolóberendezéshez. Ügyelni kellett, hátha felhangzik valami rádiójelzés. Stone az infravörös ernyő fölé hajolt.

Semmiféle védelmi intézkedést nem tettek a fénylobbanás ellen, amilyen három esztendeje történt, amikor a „Tyitov”- expedíció alkalmával megsemmisült a robotfelderítő. Az ernyők nem eresztik át a rendkívül erős fénysugarakat, s bármi történne is, az emberek szemét veszély nem fenyegette.

Amint a robotgép a fekete árnyék határához ért, lelassította mozgását. Mint valami észlény, közeledett nagyon óvatosan a célhoz. Rendkívül fellett „agyközpontja” volt.

A robotgép most megállt. Elülső része belemerült az árnyékba, és nyomban eltűnt az emberek szeme elől. Hátsó része továbbra is csillogott a naptól.

Úgy nézett ki, mintha egy láthatatlan kéz hirtelen ketté vágta volna a gépet.

Kattant a vevőkészülék, és megszólalt egy fémes hang:

— Repedés. Két méter mély. A távolság — tizenkilenc méter. A látási viszonyok egyenlők a nullával.

— Az nem repedés — jegyezte meg Stone. — Mesterséges katlan, amelyben a telep fekszik. Mit csináljunk, László? Kockázatos dolog bekapcsolni a fényszórókat.

— Miért volna kockázatos? — ellenkezett Szabó. — Felrobban? No és, robbanjon fel. Hisz úgyis meg akarjuk semmisíteni a telepet. — Kissé közelebb hajolt a mikrofonhoz, és szó tagolva adta ki a parancsot: — Fényt! Té-vé-a-dás!

Az összes terepjáróban sietve elfordították a kapcsolót. A szemléltető ernyők alsó része kissé elsötétült. Most ez az alsó rész tévé-képernyővé változott. Felső része ugyanolyan maradt, mint eddig volt, s a vizuális megfigyelést szolgálta.

A sötétségben, amelyben eltűnt a robotgép elülső része, erős fénysugár gyulladt ki. Látni lehetett, hogy a robotgép lefelé irányította a fényszóró sugarát. A tv képernyőjén megjelent a szakadék nyílegyenes vonala. Az emberek úgy látták, hogy húsz méternyire volt a robottól, míg a robot tizenkilenc méternyi távolságot állapított meg.

— Közelebb menni! — adta ki a parancsot Szabó.

A robot teljesen eltűnt. Csupán fényszórója mutatta, hol tartózkodik. A szakadék vonala közelebb jött. Semmi kétség nem lehetett afelől, hogy mesterséges.

— Szélesíteni a fényt! — következett az újabb parancs.

Jól hallatszott, amint a gömb belsejében kattantak a kapcsolók. A fényszóró sugara kiszélesedett. Ereje is fokozódott.

Most jól látszott a sziklás talajba vájt egész katlan. Szabályos négyszög alakú, két méter mély és sima, egyenes az alja. Végre itt van előttük az idegen világ titokzatos telepe, amelyet az emberek három éve hasztalan keresnek.

Az első pillanatban mindenkinek úgy tűnt, hogy a telep üres. Nyoma sincs a felderítő holdaknak, sem bármiféle berendezésnek. De aztán észrevettek árnyékokat, amelyeket mintha az üres hely vetett volna. A telep láthatatlan gépcsoportjai nem voltak áttetszőek, ahogy azt megjósolták. Nem verték vissza a fényt, hanem teljesen elnyelték.

Sok kusza árnyék volt, és semmit sem lehetett pontosan megállapítani. A robotgép most közvetlenül a katlan szélén állt, egészen közel a felderítő holdakhoz, amelyeknek feltétlenül itt kellett lenniük. Ám semmi sem történt, a robot továbbra is ép volt. A megsemmisülést jelző robbanás, amelyet mindnyájan vártak, késett. Talán most ki vannak kapcsolva a védőberendezések, vagy csak repülés közben működnek?

— Mi is menjünk oda — ajánlotta Stone. — Vagy küldjünk ki felderítő embereket.

— Korai még! — felelte Szabó hevesen. — Figyelem! Útnak indítani a nyolcas, kilences, tizenegyes és tizenkettes számú robotokat!

Négy gép tűnt fel a holdtalajon. Az elsőtől abban különböztek, hogy szivar alakúak voltak. Mindegyiknek az orrán kúp alakú kiszögellés meredezett.

— Előre! Csatárláncban.

A robotok, mint hajdanában a jól beidomított katonák, egy vonalba fejlődtek, és gyorsan eltűntek a hajlat sötétségében. Az első gép fényszórója nem világította meg őket és nem látszottak az ernyőkön.

— Mindent megértenek, amit mondanak nekik? — kérdezte Gianea.

— Nem mindent — felelte Garcia. — Van bizonyos szókincsük, amelyet értenek, és ki is tudnak mondani.

— Maguknál vannak ilyen gépek? — kérdezte Muratov. Gianea összeráncolta homlokát, mintha kellemetlen volna számára a kérdés, de aztán mégis válaszolt.

— Nem láttam ilyeneket. De vannak gondolkodó gépeink. Az első számú robot fémhangja közölte, hogy a négy kisegítő gép a helyén van, és munkára készen áll.

— Port! — parancsolta Szabó. — Második program! Muratov fokozott érdeklődéssel szemlélte az ernyőt. Most valósul meg az ő ötlete. Jól látszott, amint a fényszórótól élénken megvilágított katlanba óriási erővel tört be a fekete festékpor legyező alakú sugara. Majd követte a második, a vörös színű por. Aztán a harmadik: a sárga por. S végül az utolsó, a zöld por. Sok színű köd borította be az egész katlant.

Amikor pedig a porlasztók befejezték munkájukat, és eloszlott a porfelhő, nagyszerű kép tárult az emberek szeme elé.

4

…A pillanat olyannyira izgalmas volt, hogy akikre a fényképezést bízták, egy pillanatra megfeledkeztek a kötelességükről. Mind az öt terepjáró utasai legalább tíz percig némán figyeltek. Mindegyikük örökre eszébe akarta vésni a látottakat.

Két hatalmas, tojásdad alakú test állt előttük tarkán, mint a gyermekjátékok. Teljesen simák voltak, minden kiszögellés és fúvókára emlékeztető nyílás nélkül. Egy-egynek a hossza negyven méter lehetett. Ezek voltak hát a titokzatos felderítő holdak, amelyek oly sokáig foglalkoztatták a tudósok gondolatait, annyi nyugtalanságot és vesződséget okoztak az űrszolgálatnak.

Mindegyik „tojáshoz” mindenfelől hosszú tömlők vezettek kisebb, kupola alakú magaslatoktól, amelyek körülbelül húsz centiméternyire emelkedtek a talaj fölé. Világos, hogy ez csak az építmény felső része, a többi része pedig a holdtalajba van süllyesztve. A katlan mélyén, a túlsó végében, hosszúkás, rombusz alakú tárgy látszott.

Az emberek lélegzetvisszafojtva nézték az eléjük bukkanó telepet. Minden mozdulatlan dermedtségben volt, mintha a holdbéli árnyék szörnyű hidege verte volna béklyóba.

A festék jóformán a talajhoz sem ért, és a látvány rendkívül érzékletes képet mutatott. A rombusz, a kupola, a tömlők és maguk a felderítő holdak fémszerűeknek tűntek, de hogy valóban fémből voltak-e, annak megállapítását éppen az a festék akadályozta, amely láthatóvá tette a tárgyakat.

A hosszú csendet Szabó törte meg.

— Bevonni a porlasztókat! — Hangja most is nyugodt volt. — Figyelem! Útnak bocsátani a második és harmadik számú robotot!

Most olyan gépezetek tűntek fel, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak az előzőkre. Lábakkal, kezekkel ellátott, kerek üveg-„fejű” robot-„emberek” voltak. Kissé esetlenül, de gyorsan lépkedtek a katlan felé.

A négy szivar alakú gép visszatért a maga terepjárójához, és eltűnt a belsejében. A művelet legfontosabb és legérdekesebb pillanata következett.

A kibernetikus automaták alaposan meg tudtak vizsgálni bármilyen tárgyat kívülről éppúgy, mint belülről. Anélkül hogy hozzányúltak volna a külső hártyaréteghez. Gyorsan és nagyon pontosan állapították meg a méreteket, az anyagot, a vegyi összetételt, eligazodtak bármely képletben, amely nem bonyolultabb, mint a sajátjuk.

Hasonló robotokat gyakran a legkülönfélébb célokra használtak, s ezek rendszerint megőrizték „emlékezetükben” a kapott információt, amit csak a kérdés feltevése után szolgáltattak ki. Ez alkalommal megváltoztatták szerkezetüket. Számolni kellett azzal, hogy a telep vagy a felderítő holdak védőberendezése megsemmisíti a robotgépeket. Mindazt, amit sikerült megtudniuk, a robotok azonnal továbbítják a vezér terep járó irányító központjához.

Szabó felkészült a jelentés vételére.

De vajon sikerül-e megtudni valamit? „Megengedik-e” ezt a felderítő holdak és telepük? Sokan kételkedtek a sikerben.

A kettes számú robotgép a meredek oldalú szakadék széléhez ért, és ügyesen leereszkedett a katlan aljára. A hármas számú valami miatt késlekedett, de aztán ő is leereszkedett.

— Egyes szám! — mondta Szabó. Átadom az irányítást! Második keresés!

— Második keresés — ismételte közömbösen az ernyőkön nem látható gömb.

Muratovnak eszébe jutott Vereszov magyarázata. Mind a két robot-„ember” a gömbben levő elektronikus agy parancsnoksága alá került, és mostantól fogva csak annak a parancsait hajtják végre. A gömb közelebb volt a helyszínhez, és közvetlen „látó” kapcsolatban állott a végrehajtó gépekkel. Jó „felfogóképessége” van ahhoz, hogy bármilyen meglepetés esetén az embernél sokkal gyorsabban tudjon intézkedni.

A robotgépek szétszéledtek. Az egyik elindult a legközelebbi felderítő hold felé, a másik a rombuszhoz. A telep nem reagált. Úgy látszott, hogy az idegen testek betörése ellen semmiféle védőberendezés nincs. De mindenki jól tudta, hogy a felderítő holdak rendelkeznek ilyen védelemmel. Miért nem működik hát?

Muratov Gianeára nézett. A lány látható érdeklődéssel figyelte a történteket. Semmiféle aggodalom nem látszott arcán. Vajon mire gondol most? Mit érezhet?

A földi emberek behatolni készültek egy olyan titokba, amelyet Gianea honfitársai el akartak rejtem előlük. A lány nem nézhette ezt ilyen közömbösen. Ám külseje semmit sem árult el.

A hármas számú robot hirtelen megállt, megfordult, és visszament a gömbhöz.

— Úgy dönthetett, hogy a vizsgálást sorjában kell végezni — mondta Stone az elektronikus agyra célozva. — Fél, hogy összezavarja az egyszerre kapott információkat.

— Valószínű — bólintott Szabó.

A kettes számú robot akadálytalanul megközelítette a rombuszt. Felgyulladt a jelzőlámpa zöld fénye a vevőkészüléken, és halk zizegéssel megindult a keskeny „nézőke” üvege alatt az írószalag. A robot munkához látott.

A gépek higgadtságával végezte sorjában a műveleteket. Közölte a rombusz méreteit, elmondta, hogy nagyobbik fele a sziklába van süllyesztve, majd hozzáfogott az anyag vizsgálatához, amelyből a külső felülete készült.

Eleinte minden simán ment. A szalagon gyors egymásutánban jelentek meg a vegyi elemek jelei. Vas, alumínium, mangán, kalcium. Ám ekkor kérdőjel következett. Ez azt jelentette, hogy a robot olyan elemmel vagy ötvözettel találkozott, amelyet nem ismer és amelyet nem tudott felbontani alkotórészeire. A második kérdőjel! A harmadik!

— Rosszul működik! — mondta Szabó. — A szerkezet nincs jól átgondolva. Nem tud elvégezni ismeretlen elemzést.

— Nem éppen — hallatszott valakinek a hangja a másik terepjáró hangszórójából. — Benne van bármely analízis, amelyet valaha is a Földön elvégeztek. Azt pedig, amit nem képesek, illetve egyelőre nem tudnak elvégezni az emberek, természetesen ő sem tudja elvégezni.

Látták, amint a robot elővett egy szerszámot. Vágókés lehetett, mert alóla szikrák pattantak ki.

— Az anyag ellenáll — közölte higgadtan az elektronikus agy. — Küldjenek egy másikat.

— Ennél tökéletesebb nincs — felelte Szabó.

— Abbahagyom — mondta a gömb.

A kettes számú robot nyomban eltette a villanyvágókést.

Muratov még soha nem látta effajta gépek munkáját. Kissé furcsa volt számára hallani a dialógusokat, tudva azt, hogy nem két ember beszélget egymással, hanem egy ember a géppel.

— Rosszul működik! — ismételte Szabó. — Éppen abban rejlik a láthatatlanság titka, amit felderítőnk nem volt képes megérteni.

— Próbáljunk meg talán egy kis darabkát levágni a kupolából — ajánlotta Stone.

A gömb elektronikus agya magától is rátalált erre a megoldásra. A robot elindult a legközelebbi kupolához. De itt sem sikerült semmi. Az anyag, amelyből a telep gépcsoportjai készültek, ellenállt minden próbálkozásnak.

A robot visszatért a rombuszhoz. Majd felemelte a kezeit, és rátette a felületére. És megint nem történt semmi.

Hirtelen megváltozott az ernyők színe. Kissé megzöldültek. A rombusz és a mellette álló robot közelebb jöttek, és betöltötték az ernyőt.

Aztán mindnyájan látták, hogy elhomályosult, felolvadt a rombusz felülete, és láthatóvá váltak ismeretlen műszerek vezetékei, fogantyúi, éles kiszögellései. Feltárult a rombusz belseje.

— Ha ez a telep elektronikus agya — mondta Tokarev —, akkor minek kellenek a fogantyúk?

— Talán nem is fogantyúk — szólalt meg Szabó —, hanem valami hozzájuk hasonló. Ne feledjük el, hogy nem földi szerkezettel állunk szemben.

— Erről nem szabad megfeledkezni.

A robot mozdulatlanná merevedett. A vevőkészülék szalagja továbbhaladt, s ez azt mutatta, hogy a kibernet üveg „fejében” a „gondolatok” folytatták munkájukat.

— A séma nem hagyja magát, küldjenek egy másikat — hallatszott a gömb fémhangja.

— Nincs tökéletesebb — felelte Szabó.

De az „abbahagyom” szó nem következett utána. Úgy látszik, a gömb nem adta fel a reményt, hogy segítőtársának mégiscsak sikerül megfejteni a telep elektronikus agyának az övénél láthatóan bonyolultabb sémáját. A rombusz belseje még mindig jól látszott a tv-képernyőn.

A vizuális ernyőn pedig látszott, hogy a hármas számú robot újból elindult a felderítő hold felé. A gömb ki akarta használni az időt. Miután a kettes számú robot egyelőre abbahagyta az információ közlését, parancsot adott a hármas számúnak, hogy lépjen akcióba.

— Úgy látszik, mégiscsak sikerül átvizsgálnunk a telepet, és alaposan megismerkedünk gépcsoportjaival — mondta Stone. — Hol van a veszély, amelyről Gianea beszélt?

A lány meghallotta nevét, és kérdően pillantott Muratovra.

Viktor lefordította az expedíció parancsnokának a szavait, de úgy, hogy ne sértse meg a lányt.

Gianea vállat vont.

— Nem tudom, miben nyilvánulhat meg a veszély — mondta aztán. — De jól emlékszem Riagea szavaira. Azt mondta, hogy ha a földi emberek megpróbálják megközelíteni a telepet, ezzel előidézik a katasztrófát. Ennyi az egész. Kötelességemnek tartottam, hogy figyelmeztessem magukat.

Szavai zavarba hoztak mindenkit.

— Lehet. — kezdte Tokarev, de Stone félbeszakította.

— Gianea félre is érthette Riageát — mondta. — Vagy pedig maga sem sejtette, hogy más értelmet tulajdonított Riagea szavainak. Nem szabad az alaptalan félelem miatt elszalasztani az egyetlen lehetőséget.

— Alaptalan! — mondta Tokarev. — De vajon csakugyan alaptalan-e?

— Mindegy! — Stone bosszúsan legyintett. Láthatóan igen ingerült volt.

„Hátha amiatt, mert érzi, hogy nincs igaza?” — gondolta Muratov.

— Egyetértek Henryvel — mondta Szabó. — Ha hozzáfogtunk, folytatnunk kell.

A többiek hallgattak.

Amíg a fenti beszélgetés lezajlott, a hármas számú robot egészen a felderítő holdhoz ért.

— Nézzék csak! — kiáltott fel Muratov, és a tv-képernyőre mutatott. De ugyanakkor a többiek is észrevették.

A rombusz belsejében mozgás keletkezett. Rövid lobbanások szikraesőként futottak végig a vezetékeken, illetve azokon a holmikon, amelyeket az emberek vezetékeknek néztek.

— Jelzések — jegyezte meg Garcia, aki a tájoló mellett ült. — Ultrarövid hullámok.

Alig fejezte be szavait, erős fénylobbanás ragyogta be az ernyőket. Nagyon vakító volt, és csupán az ernyők tompító hatásának köszönhető, hogy nem vakította el az embereket.

— Előre tudtam! — mondta Stone. — Megsemmisülés?!

Az ernyők továbbra is fény lettek. Ez azt jelentette, hogy az egyes számú robotnak nem esett baja, sőt folytatta a művelet irányítását.

A tv-ernyőn az általa közvetített kép elmozdult. Ismét az egész telepet lehetett látni. A kettes számú robot továbbra is ott állt a rombusz mellett. A hármas számú robot eltűnt. Tudták, mi lett a sorsa. Egészen megközelítette a felderítő holdat, amely közölte ezt a rombusszal. Parancs következett, és a robot nyomban megsemmisült. Ugyanúgy, ahogy a „Tyitov” fedélzetéről három évvel ezelőtt kiküldött felderítő robotot is megsemmisítették. Valószínűleg akkor is ettől a rombusztól kapta a parancsot a felderítő hold.

— Maga meg mást mondott! — jegyezte meg Tokarev.

— Most is fenntartom a véleményemet — felelte Stone. — A telep veszélytelen. Csak a felderítő holdak vannak felszerelve védőberendezéssel.

— Figyelem! — szólalt meg Szabó. — Kiengedni a négyes számú robotot!

A „Figyelem” szót csupán azért kellett mondani, hogy a működésben levő robotok tudják; ez nem rájuk vonatkozik.

— Mindjárt az elején kellett volna kiküldeni a négyes számút! — motyogta Szabó. — Kár azért a gépért!

— Hisz maga mondta, hogy ki kell próbálni a veszély nagyságát — mondta Stone.

Muratov tudta, hogy a négyes számú robot ugyanolyan gép, mint a kettes és a hármas számú, csakhogy el van látva robbanás elleni védőberendezéssel. Tudta, hogy Szabó most azért küldte ki ugyanahhoz a felderítő holdhoz, hogy kipróbálja.

Az első kettőnél sokkal magasabb és masszívabb harmadik „ember” a katlan felé lépkedett. De még csak a fele utat sem tette meg, amikor megtörtént az, amit senki sem várt. A legközelebb levő felderítő hold hirtelen meglódult, majd gyorsan emelkedni kezdett függőlegesen felfelé. Az elsőt követte a második.

Valami megvillant a készülék alsó részében. S mind a két „tojás” felszállt a katlanból, és egy másodpercre megállt. Újabb két villanás. És a felderítő holdak eltűntek a Hold egének fekete és feneketlen mélységében.

5

Szabó elkáromkodta magát.

— Úgy kell nekünk! — szólalt meg Szinyicin hangja a hangszóróban.

Stone a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit, jóllehet Szinyicin megjegyzése neki szólt.

— Nem erről beszélt-e Riagea? — töprengett Muratov. — Vajon nem ezt értette a „katasztrófán”.

— Nem látok katasztrófát — mondta Stone. — A felderítő holdak elszálltak. Elkapjuk majd őket az űrben. A telep rendelkezésünkre áll.

— Aligha — jegyezte meg Vereszov.

— De igen!

A telepen most mozgás támadt. A sok tömlő gyorsan rövidülni kezdett, míg csak el nem tűntek a kupolák belsejében. Aztán ismét mozdulatlanná vált minden.

Váratlanul felnevetett valaki. Gianea volt.

— Mit csináltak maguk? — kérdezte a lány.

— Honnan tudhattuk volna? — felelte Muratoy.

— Elvégre nem figyelmeztetett minket.

— Ezt én magam se vártam.

— Annál inkább mi.

Az események váratlan fordulata zavarba hozta az expedíció tagjait. Muratov szavai gondolkodóba ejtették az embereket. Úgy látszik, a parancsot a felszállásra a rombusz adta ki, és azért, mert emberek jelentek meg a telepen. Építői ezt előre látták, és annak idején megtették az intézkedéseket. Láthatóan nem volt semmi kifogásuk az ellen, hogy a földi emberek megismerkedjenek a teleppel, de egyáltalán nem a felderítő holdakkal. S a két „tojás” teljesítette akaratukat, és elrepült a nemkívánatos szomszédok elől.

De vajon csak elrepültek-e? Csupán egy soronkívüli Föld körüli utazásra indultak? Riagea aligha nevezte volna katasztrófának az egyszerű szökést. Ám teljesen hasztalan most a találgatás.

— Nem tudja, milyen időközönként térnek ide vissza ezek a felderítő holdak? — kérdezte Garcia a lánytól.

— Nem tudom. De sokáig szoktak repdesni.

— Majd az égben kell elkapnunk őket — mondta Szabó. — Ez sokkal bonyolultabb. Kár, hogy így történt. Itt egyszerűbb lett volna megsemmisíteni őket. De nincs öröm üröm nélkül. Most legalább alaposan megismerkedhetünk a telep berendezésével. Egyáltalán nincs értelme megsemmisíteni.

— Ahogy vesszük — mondta Tokarev. — Lehet, hogy éppen ellenkezőleg, meg kell semmisíteni a telepet, és ezzel megfosztani a felderítő holdakat a lehetőségtől, hogy feltöltődjenek. Ha majd visszatérnek, a kezünkbe kerülnek.

— Egyáltalán nem valószínű — mondta Vereszov. — Ki tudja, milyen hosszú ideig képesek védekezni, még akkor is, ha már nem tudnak repülni. Aligha lesznek képesek visszatérni a telepre, ha megsemmisítjük a rombuszt.

Stone sokáig hallgatott.

— Valamiben tévedtem — szólalt meg. — Úgy döntöttem, hogy a telepet megsemmisítjük, de csak azután, hogy részletesen átvizsgáltuk. A felderítő holdakat is elpusztítjuk az égben. Van ellenvetésük?

— Az átvizsgálást rendkívül óvatosan kell végezni — figyelmeztette Szinyicin. — Ki tudja, milyen meglepetéseket tartogatnak számunkra!

— Óvatosak leszünk.

Stone javaslatát elfogadták.

A kettes számú robot még mindig mozdulatlanul állt a rombusz előtt. A negyedik ott maradt állva, ahol a felderítő holdak váratlan elrepülése érte. Úgy látszik, parancsot kapott a gömbtől a megállásra.

Ám a következő pillanatban mind a két robot megmozdult. A gömb elektronikus agya tisztába jött a helyzettel, és parancsot adott a munka folytatására. A kettes számú ismét felemelte kezeit, és a rombusz felületére helyezte, a négyes számú pedig előrelépett.

— Jószerint már nincs is rá szükség — mondta Szabó.

— Nem fontos — felelte Stone. — A robbanás elleni védőberendezés nem akadályozza a munkában.

Gianea Muratovhoz fordult.

— Miért tetézik a hibákat? — kérdezte. — Vagy talán tönkre akarják tenni a gépeket? Sajnálom őket, nagyon okos gépeknek látszanak.

— Akkor is fenyegeti őket veszély, ha már a felderítő holdak nincsenek itt?

— Mondtam már maguknak: semmisítsék meg!

— Magyarázza meg világosabban, Gianea.

— Hát meg tudom? — felelte a lány, és némi szomorúság csendült ki a hangjából. — Én keveset tudok.

— Akkor hát miért ajánlja olyan kitartóan mielőbbi megsemmisítését?

— Azért, mert hallottam valamit. Riagea egyik emberünknek azt mondta, hogy a földi emberek soha nem ismerhetik meg sem a felderítő holdak, sem a telep berendezéseit, még ha rájuk is bukkannak. Majd hozzátette: „Ez a kísérlet sokba kerülne nekik.”

Muratov sietve lefordította a lány szavait a többieknek.

— Szerintem — tette hozzá — az a Riagea arra gondolt, hogy ha rábukkanunk a telepre, valamilyen veszélyes akciót hajtunk végre a felderítő holdak ellen.

— Teljesen figyelmen kívül hagytuk azt a tényt, hogy amint felfedeztük a telepet, a felderítő holdak elrepültek — szólalt meg Stone izgatott hangon. — Parancs következhet az akcióra.

— Sőt egészen biztos, hogy következik — hallatszott Szinyicin hangja. — Feltétlenül előre látták, hogy rábukkanunk erre a telepre, és jól tudták, hogy ebben az esetben elpusztítjuk.

— Egyes szám! — Ez alkalommal Szabó hangja nem volt oly zavartalanul nyugodt. — Abbahagyni a keresést! Vissza! — Stone-hoz fordult: — Valóban nagyon nagy a kockázat. Jobb, ha nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot.

— Bármilyen sajnálatos, de úgy látszik, ez lesz a legjobb.

— Megsemmisítjük?

— Igen — felelte Stone határozottan.

De elkéstek. A telep gazdái már korábban gondoskodtak mindenről.

A Holdon nincs hang. Az első robbanást csak látták az emberek. Az egyes számú robot még nem oltotta el a fényszóróját, várta, hogy mindkét segítőtársa kijöjjön a katlanból. Éppen feltűntek a katlan szélén, amikor az egyik kupola szétnyílt, belsejéből lángcsóva csapott ki, és egy pillanat múlva mély gödör maradt a helyén.

Nyomban ezután felrobbant a második, majd a harmadik kupola. A negyedik robbanás már sötétben történt. A gömb gyorsan gurult a terepjárók felé. Előtte „futott” a két robot- „ember”.

Ott, a szurokfekete árnyék mélyén egyforma időközönként lángcsóvák röppentek a magasba, és pusztították a telep ember nem ismerte, bonyolult berendezéseit, amelyeket Gianea ősei egy másik bolygóról szállítottak ide: egy ismeretlen nép műszaki tudományának maradványait.

Ismét az iménti „csend” borult a tájra.

Az öt fényszóró, minden parancs nélkül, egyszerre megvilágította a telep gidres-gödrös területét. Minden csupa por volt, ahol a rombusz állt, a robbanás ereje leszakított egy szikladarabot, és a gránitszilánkok a fél katlant elborították.

Csupán a katlan egyenes szélei mutatták, hogy itt mesterséges építmény állt. Ez minden, ami emlékül maradt az embereknek a világűrbeli jövevényektől. Nem, nem minden! Megmaradt még a két felderítő hold! Valahol a világűrben ismét ott keringtek a Föld körül, magukban hordozva az ismeretlen veszélyt.

Nem kétséges, hogy a „parancsot az akcióra”, ahogy Stone mondta, már kiadták. Ez logikusan következett abból a tényből, hogy a telep megszűnt működni. A rombusznak végre kellett hajtania, és végre is hajtotta utolsó megbízatását.

Vajon mi fenyegeti a Földet az eljövendő órákban, vagy talán percekben? Hiszen ott még semmit sem tudnak!

A vezérterepjáró teljes sebességgel robogott visszafelé az állomáshoz. Az emberek izgalma és aggodalma oly nagyfokú volt, hogy a többi kocsi csak útközben jutott eszükbe, és rádión magyarázták meg gyors távozásuk okát.

Tíz perc múlva Szabó és Stone már a rádiófülkében voltak. Alig tíz perc múlva pedig összeköttetésbe léptek az űrhajózási intézettel, és a külsőleg nyugodt Szabó közölte az aggasztó hírt.

Gianea nyomban az állomásra való megérkezés után elindult a fürdőmedencéhez. Szinte furcsa, mennyire szerette a vizet.

— Bocsánat a zavarásért — mondta Muratov, amint bement a medencébe.

— Nincs miért — mosolyodott el Gianea.

— Arra kérjük, emlékezzék vissza, mondott-e Riagea olyasmit, hogy milyen veszély fenyegeti a földi embereket a felderítő holdak részéről.

— Nem hallottam ilyesmit.

— De azt tudta, miért repültek maguk a Földre?

— Tudtam.

— Nos, miért?

— Hogy megvalósítsunk egy régen dédelgetett tervet.

— Milyen tervet?

Gianea felnevetett.

— Maga következetlen, Viktor — mondta gúnyosan. — Ha tudnék felelni erre a kérdésre, akkor válaszolnék az elsőre is. Egy és ugyanaz. Tudtam, hogy meg akartuk valósítani tervünket. Hogy mi volt az a terv? Azt csak Riagea és még hárman tudták.

Marina közölte bátyjával, hogy Gianea hajlamos a hazugságra. Viktor bizonyosra vette, hogy most is hazudik. Meggyőződését a lány egyik mondata igazolta: „A földi emberek nem érdemlik meg azt a sorsot, amelyre szánták őket.” Ahhoz, hogy ezt mondja, tudnia kell, mi az, amit nekik szántak.

— Maga is tudja, Gianea — mondta Viktor halkan.

Ismét felhangzott a leány dallamos nevetése.

— Lehet — szólalt meg a legcsekélyebb zavar nélkül. — De maguknak nem kell tudni róla.

Muratovot majd szétvetette a düh.

— Azok után, amiket már közölt velünk — csattant fel a hangja —, köteles elárulni nekünk!

— Ez szemrehányás akar lenni?

Muratov tudta, hogy változtatnia kell hangján. A Gianea szemében lobogó tűz veszélyt jelzett.

— Nem teszek magának semmiért szemrehányást, Gianea — mondta a férfi. — Inkább el vagyok ragadtatva nemes tettétől. Óriási szolgálatot tett nekünk. De legyen következetes. Bennünket nagyon aggaszt a bizonytalanság.

— Aggodalmuk teljesen érthető. De ha meg is mondanám, nem értenék meg. — Gianea harmadszor ismételte meg ezt a mondatot.

Muratovnak minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy uralkodjon magán.

— Próbálja meg — mondta aztán. — Hátha meg tudjuk érteni magát.

Gianea a medence peremébe fogódzkodott, és könnyedén kiemelkedett a vízből. Mozdulatai mindig könnyedek voltak, itt a Holdon pedig különösen. Fesztelenül leült Viktor mellé. A villanyfény játékosan villódzott nedvesen csillogó, zöldes színű testén.

— Ehhez tudnia kell, hogy mi volt tervünk születésének oka.

Muratov nem nézett a lányra. Feszélyezte a másiknak a meztelensége. Hiába, nem úgy nevelték mint Gianeát.

— Akkor hát mesélje el az okát.

— Elmondom.

— Mikor?

— Majd egyszer. Ez nem alkalmas hely egy ilyen hosszú beszélgetésre.

— De amíg készülődünk — türelmetlenkedett Muratov —, helyrehozhatatlan dolog történhet.

— Talán. De most már semmit sem lehet helyrehozni, vagy megváltoztatni. Egyébként ne heveskedjen, ezt nem szeretem. Tervünk már megvalósulóban van. A maguk hibájából történt így. Figyelmeztettem magukat.

Még lent a Földön volt egy pillanat, amikor Muratov azt gondolta, hogy Gianea szavait: „megmentem magukat” nem az emberek féltése mondatta vele, hanem az önfenntartási ösztöne. Hisz Gianea a Földön élve osztozott a földi emberiség sorsában. De most ráébredt, hogy a lány akkor őszinte volt. Saját sorsa nem érdekli. Ha ez nem így van, Gianea azonnal megmondott volna mindent.

— Arról, amit Riagea tett, kiderült, hogy hiábavaló volt — szólalt meg Gianea elgondolkodva. — De ennek így kellett lennie.

Muratov meghallotta ezeket a szavakat, jóllehet a lány nagyon halkan ejtette ki őket. Nem tette fel a kínálkozó kérdést: Gianea nem őhozzá, hanem saját magához beszélt.

S ekkor döbbent rá, hogy a lány spanyolul mondta ezt a mondatot!

6

Muratov néhány percig Gianeát figyelte. Először látta úszni, és akaratlanul is elgyönyörködött mozdulatainak szépségében. De gondolatai messze kalandoztak.

A lány saját magához beszélt, hangosan gondolkodott, s mindezt földi nyelven! Az emberek néha hangosan mondják ki gondolataikat. De miért „gondolkodik” Gianea spanyolul? Sokkal természetesebb lenne, ha anyanyelvén mondta volna ki ezt a mondatot. Az ember mindig anyanyelvén gondolkodik, nem pedig idegen nyelven.

Muratov érezte, hogy nagyon fontos felfedezés küszöbén áll.

„Gianea talán gyermekkora óta beszéli a spanyol nyelvet. Mégpedig olyan jól, olyannyira megszokta, hogy még gondolkodni is tud spanyolul. Ez furcsa és megmagyarázhatatlan. De fogadjuk el tényként. Gianea láthatóan nem ért a műszaki kérdésekhez, nem tudja, mi volt honfitársainak célja, amikor berepültek a Naprendszerbe. Tervüket csak nagyjából ismeri. Miért van ez így? Űrutazásra nem visznek magukkal felesleges embert. Miért vitték hát magukkal a lányt? Miért? Csupán egy dolog miatt vehették hasznát: ismerte a spanyol nyelvet. Gianea tolmácsnak kellett! Ám eszerint az elpusztult űrhajó utasai ki akartak szállni a Földön, s nemcsak a Holdon, ahol szerintük még nem voltak élőlények. Rendkívül fontos következtetés!”

Muratov csaknem futva indult Stone keresésére. Szabó, Tokarev és Vereszov társaságában talált rá az expedíció vezetőjére.

— Figyeljenek csak ide! Nagyon fontos hírem van.

Részletesen beszámolt Gianeával történt beszélgetéséről és saját gondolatairól.

— Ezek szerint — fejezte be szavait — nemcsak szándékukban volt megvalósítani tervüket, hanem bizonyos időt is akartak itt tölteni a Földön. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?

Muratov bejelentésének óriási hatása volt. Stone izgalmában felugrott a fotelból.

— Igaza van, ezerszer igaza van! — mondta. — Ostobák vagyunk, hogy erre nem jöttünk rá előbb. Az egész helyzet megváltozik. Bármilyen szörnyű veszély fenyegeti is a Földet, az mégsem egyenlő a katasztrófával. Tervük nem pillanatok alatt valósul meg, idő kell hozzá. Mégpedig elég hosszú idő. S akkor már nem is olyan szörnyű a veszély. Szembeszállunk bármilyen veszéllyel. (Stone-nak fogalma sem volt, hogy pontosan elismételte Gianea iménti szavait.) A felderítő holdakat megsemmisítjük a közeli órákban. Maga, Muratov, háromszorosan remek fickó! Másnak fel sem tűnt volna, hogy Gianea spanyolul gondolkodik. Valószínűleg gyerekkora óta beszél spanyolul. Tehát gyerekkora óta tolmácsnak nevelték. Emlékezzenek vissza, hogy egyszer azt mondta, hogy szinte akarata ellenére került ide a Földre.

— Ha mindez így van — szólalt meg Tokarev —, miért kellett Riageának megsemmisíteni az űrhajót és saját magát? Ha ő a Föld barátja volt, logikusabb lett volna, ha eljön hozzánk és figyelmeztet bennünket a veszélyre.

— Igen, ha megtehette volna — jegyezte meg Szabó. — Semmit sem tudunk, ez a legnagyobb baj.

— Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy minden feltevésünk tévesnek is bizonyulhat — mondta Stone. — Lehet, hogy az űrhajót nem semmisítették meg, hanem mégis szerencsétlen véletlen folytán pusztult el.

— Nem, ez lehetetlen — ellenkezett Muratov rövid gondolkodás után. — Gianea ezt mondta: „Az, amit Riagea tett, hiábavaló volt.” Miért volt hiábavaló? Hát azért, mert a felderítő holdak úgyis megkapták a parancsot az akcióra. Ez megint csak a lány szavaiból következik.

— Gianea maga is tévedhet — mondta Stone szokott makacsságával.

Ám nagyon rövid idő múlva kiderült, hogy Gianea nem tévedett.

A hetedik holdexpedíció közleménye figyelmet keltett a Földön, de a legcsekélyebb aggodalmat sem. Az illetékesek megvitatták a hírt, és arra a következtetésre jutottak, hogy a Földet, vagyis azt, amit az emberek a Földön építettek, semmiféle veszély nem fenyegetheti. Miféle kárt tehetett volna az óriási bolygóban a két apró „tojás”; amelynek hossza negyven méter volt, bármivel legyenek is megtöltve! A legcsekélyebb pusztítást sem okozná a két felderítő hold felrobbanása, még akkor sem, ha az százszorosán felülmúlná is teljes megsemmisülésük erejét, hisz olyan messze keringtek a Föld felszínétől. Csupán arról lehetett volna szó, hogy a mesterséges holdak a földi lakosságra káros anyaggal vannak megtöltve, vagyis az élő szervezetre ható erős kisugárzást bocsátanak ki magukból. De ez is csak abban az esetben, ha valóban kárt akarnak okozni az embereknek, amiben még mindig sokan erősen kételkedtek.

De nem volt semmi alapja, hogy ne higgyenek Gianea szavainak. A riasztójelzést megkapták, és meg kellett tenni a szükséges óvintézkedéseket.

Az űrszolgálat parancsot kapott, hogy azonnal indítsa útnak a „Germán Tyitov” űrhajót, amely vegye üldözőbe a felderítő holdakat, és semmisítse meg őket. Erre az űrhajóra már rég felszerelték a gáz elleni katapultokat. Arra már nem volt idő, hogy még egy űrhajót szereljenek fel a „Tyitov” segítségére.

A rádióobszervatóriumok és a kozmikus sugárállomások fokozottabban figyelték a világűrből a Föld felé érkező valamennyi kisugárzást.

És néhány perc múlva azután, hogy megkapták a rádiógramot, mely szerint mindkét felderítő hold felszállt a Holdról (megszokásból továbbra is így nevezték őket), a lokátorok éber sugarai, a vizuális teleszkópok lencséi, a graviométerek hatalmas erejű csápjai felfedezték őket. Ezek a műszerek a Föld számos mesterséges holdján voltak elhelyezve.

És miután a két „tojás” — amelynek egyik oldala tarka, a másik továbbra is láthatatlan volt — felszállt a holdbéli telepről, mindössze néhány órát repülhetett.

Ilyen szempontból a hetedik holdexpedíció, amely „megijesztette” a felderítő holdakat, nagyon hasznosnak bizonyult. A „tojások”-nak még idejük sem volt, hogy az űrben elváljanak egymástól, amikor a „Tyitov” rajtuk ütött a Hawaii szigetek fölött.

E pillanatban sötét éjszaka borult a Csendes-óceánra. És csak nagyon kevés ember láthatta a megsemmisülést jelző, erős fényvillanásokat, amelyek azt jelentették, hogy a másik világ két felderítő holdja megszűnt létezni.

Vajon sikerült-e bizonyos mértékben megvalósítani feladatukat? Vagy pedig úgy pusztulnak el, hogy gazdáiknak semmi haszna nem volt belőlük? E kérdésekre a választ megsemmisülésük után két órával kapták meg az emberek. Méghozzá pozitív választ.

A felderítő holdaknak sikerült valami igen csekély kárt okozni. Meg kellett hát tisztítani a légkört, és orvosi segítséget nyújtani azoknak, akiket a felderítő holdak kisugárzása ért. A rájuk szerelt berendezés úgy látszik, nyomban azután lépett működésbe, hogy a felderítő holdak felszálltak a Holdról.

Az emberek hamarabb, mint várták volna, megtudták, mi fenyegette őket, mivel akarták sújtani a Föld lakosságát Gianea honfitársai. Céljuk hát ismertté vált.

Akik ismerték az eseményeket — ezek pedig egyelőre még kevesen voltak: vezető tudósok, az űrszolgálat és az obszervatóriumok munkatársai — akaratlanul elmosolyodtak.

Túlságosan lebecsülték a földi tudományt és technikát Gianea honfitársai. Még akkor is, ha a középkorban jártak első ízben a Földön, figyelembe kellett volna venniük a társadalomfejlődés törvényeit, amelyeket feltétlenül ismerniük kellett Ám ők semmit sem láttak előre, és ezért elszámították magukat.

— Egyáltalán nem volna kedvünk nevetni — mondta Marlene Fraser professzor, a neves földi fizikus —, ha néhány évszázaddal előbb valósítják meg tervüket. De még a legutolsó századokban is, amikor az embereket a kizsákmányoló rendszer választotta el egymástól, a jövevények akciója számos gyengén fejlett népet pusztított volna el. De ma. mi okozhat kárt az egyesült emberiségnek?

— Véleményem szerint — tette hozzá egy másik tudós —, tévedünk a felderítő holdak felbocsátásának idejét illetően. Úgy látszik, nem olyan régen tűntek fel a Föld közelében, így tévedésük még érthetetlenebb. Ekkora tévedést csak olyanok követhetnek el, akik elbizakodottak, gőgösök, és egyeseket mélyen megvetnek.

Senki a Földön még csak nem is sejtette, milyen közel járt ez a tudós az igazsághoz.

A veszély elmúlt. Most! Hát a jövőben? Várható-e újabb támadás?

Abból következtetve, hogy Gianea népe között feltűntek a Riageához hasonló emberek, ettől nem kellett tartani. Az ismeretlen emberiség nyilván olyan fejlődést ért el, amikor már lehetetlen a másokkal szembeni ellenségeskedés.

7

— Kezdek nyugtalankodni — mondta Marina.

Felállt, és tenyerével árnyékolva szemét, mereven nézte a végtelen, csillogó víztükröt.

A Fekete-tenger smaragdzöld hullámai lustán csapkodták a partot. Gyöngyházszínű ködbe veszett a látóhatár. Ott, ahol csak sejteni lehetett a látóhatár vonalát, szinte a levegőben úszott egy fehér hajó. Messze volt, és mozdulatlannak tűnt. Fehér felhőpamacs vitorlázott az égen, és elnyeléssel fenyegette a Napot. Szinte teljes szélcsend volt. Csak néha libbent tova kis szélfuvallat, amely nem hűvösséget, hanem még nagyobb hőséget hozott. Gianea fekete hajkoronája sehol sem látszott.

— Nagyszerűen úszik — mondta Viktor Muratov lustán.

— De már több mint egy órája elment!

— Na és?

— Nyugtalanít.

Raul Garcia felkönyökölt.

— Keressük meg — javasolta.

— Min menjünk?

— Motorcsónakon. Ha elmondjuk, miről van szó, mindenki átengedi nekünk csónakját.

— Várjunk még egy kicsit.

Húgának nyugtalansága átragadt Viktorra is.

Sokat úsztak ma. Gianea egész idő alatt velük volt. Amikor pedig már mindnyájan kifáradtak, egyedül úszott tovább. Azóta eltelt egy óra, Gianea meg nincs sehol.

Már egy hónapja, hogy a hetedik holdexpedíció visszatért a Földre. Az emberek többsége jóformán elfelejtette e napok izgalmait, aggodalmait. Csupán Gianea földi jelenléte emlékeztette őket a szokatlan eseményekre.

A hetedik expedíció tagjai elhatározták, hogy egy hónapot pihennek, és tanyát vertek a Kaukázusi tengerparton.

Sok mindenre fény derült ez alatt az egy hónap alatt. Gianea észrevehetően őszintébb lett. Végérvényesen kiderült, hogy valahol van egy világ, amelynek lakosai számára égetően szükséges egy letelepedésre alkalmas bolygó Már nem is csodálkoztak azon, hogy Gianea nem emlékszik hazájára. Ez annak idején igen meglepte Muratovot. A lány egy másik bolygón született, amelyet honfitársai találtak, és gyarmatosításra alkalmatlannak minősítettek. Igazi hazáját Gianea sohasem látta.

Fény derült Riagea személyére is. Ez a tudós és mérnök az űrexpedíció műszaki vezetője volt, s egyáltalán nem hasonlított Gianea többi honfitársaira. Mindig ellenezte társainak a Földdel kapcsolatos terveit, s embertelennek tartotta azokat. Amellett kardoskodott, hogy maradjanak az első bolygón, építsék ki, és telepítsék be. Az nem derült ki, miért nem értettek egyet vele. Gianea valamit elhallgatott.

Jóllehet világosak voltak Gianea űrhajójának ellenséges szándékai, a Földön senki sem gondolt a lányra rosszindulattal.

Gianea passzív szerepe érthető volt, szavait pedig, hogy akarata ellenére repült a Földre, elhitték, s ez igazolta az iránta érzett rokonszenvet.

Marina szerint Gianea a Holdról való visszatérése után meglepően megváltozott. Nyoma sem maradt benne annak a palástolt félelemnek, amely azelőtt olykor-olykor meglátszott rajta. Míg korábban kerülte az embereket, most kereste a társaságukat. Kívánságára és javaslatára Marinával csatlakoztak a hetedik expedíció tagjaihoz.

E változás okát mindnyájan sejtették. Gianea tudott a földi embereket fenyegető veszélyről, várta a bűnös terv megvalósulását, és félt a megtorlástól. Bizonyára honfitársainak a szokásai és elképzelései szerint ítélte meg az embereket, s honfitársai valószínűleg rideg és kegyetlen emberek voltak. Nemhiába jelentette ki később, hogy a hazájába vezető út előtte örökre bezárult.

Most pedig, amikor a terv meghiúsult, és többé semmiféle veszedelem nem leselkedett az emberekre, Gianea félelme is elmúlt.

Természetesen senki sem bántotta volna Gianeát, még ha tervük meg is valósul. De félelme érthető volt.

Gianea határozott „nem!”-mel felelt arra a kérdésre, küldhetnek-e honfitársai újabb felderítő holdakat a Föld közelébe.

— Nem szeretném — mondta Marinának —, ha az emberek az eddiginél is rosszabb véleménnyel lennének rólunk. Megértem, hogy részetekről ez nem puszta kíváncsiság, de higgyetek nekem. Soha többé nem fognak ártani a földi embereknek. Ezt Riagea nevében mondom, jóllehet már meghalt. Ha ez nem így volna, nem tette volna meg, amit megtett.

E szavak mindenkit meggyőztek. Riagea személye, akit soha senki nem látott, és nem fog látni, még halála után is hatással volt az eseményekre. Hittek neki, abban pedig, amit Gianea az ő nevében mondott, kétségtelen logika volt. Nem lett volna semmi értelme feláldoznia önmagát és útitársait, ha lehetséges lett volna hasonló céllal újabb felderítő holdakat küldeni a Föld közelébe. Abban az esetben, ahogy azt Tokarev megjegyezte, logikusabb lett volna megjelenni az emberek előtt, és figyelmeztetni őket a veszélyre.

Egyébként továbbra is homály fedte azt, miért semmisítette meg Riagea önmagát és az űrhajót. Még akkor is lejöhetett volna az emberekhez, hisz az űrhajónak szándékában volt leszállni a Földre, amit Gianea is igazolt.

A lány sokai őszintébb lett, de nem teljesen. Sok mindent elhallgatott, amit pedig sikerült megtudni tőle, fantáziával kellett kiegészíteni. De reménykedhettek abban, hogy Gianea előbb-utóbb mindent elmond. Mint azelőtt, most is úgy döntöttek, hogy nem siettetik az eseményeket, és teljes szabadságot adnak a lánynak.

Sokan csodálkoztak azon, hogy Gianea jól bírja a tétlenséget. Lassan két éve, hogy a Földön tartózkodik. Beutazta az egész földgolyót, mindent látott, és a földi emberek fogalmai szerint már rég szükségét kellett volna éreznie a hasznos munkának. De ennek semmiféle jelét nem látták.

Azt már megtudták, hogy Gianea nagyon fiatal. Marina végre választ kapott a világűrbeli vendéglány korára vonatkozóan. Sőt Gianea már földi években is ki tudta fejezni korát. Kiderült, hogy csupán tizenhét éves. Ez részben arra vallott, hogy nyilván még nem szokta meg a munkát. Nem volt ideje megszokni.

A vendéglány arra a természetes kérdésre, hogy milyen náluk a legmagasabb életkor, valószínűtlen választ adott. Gianea óriási számot mondott: 500. Ezek szerint, ha földi években számítjuk, honfitársai hatszor annyi ideig éltek, mint a földi emberek. E Matuzsálem-kor okára a tudósok persze nagyon kíváncsiak voltak, ám Gianea válasza csalódást okozott.

— Nem tudom — mondta.

Kevés remény volt megtudni azt, amit Gianea sem tudott. Az emberek azt sem tudták, hol volt szülőhazája.

— De ott csak tudják, hová repültek űrhajóik? — kérdezték a lánytól.

— Nem — hangzott a furcsa válasz.

Sok mindent homály borított, s úgy látszott, örökre. Ha Gianea szülőhazájában nem tudnak a Fold létezéséről, reménytelen, hogy onnan valaha is űrhajó érkezik. Lehetetlen, hogy a Világegyetem térségeiben véletlenül rábukkanjanak arra a bolygóra, amelyet éppen keresnek. E véletlen esélye egyenlő a nullával.

Ez elkeserítő és bosszantó volt. Az emberek akaratlanul is azt kívánták, hogy Gianea helyett bárcsak egy sokkal tapasztaltabb ember tartózkodna a Földön.

— Hej! — sóhajtoztak a tudósok. — Bárcsak Riagea volna itt!

Akkor bizony a két világ kapcsolata nem szakadt volna meg, mint most. De hát így történt, s ebbe bele kellett nyugodni.

Az évszázados álom — végre kapcsolatot teremteni más lakott világokkal — alkalmasint bizonytalan ideig ábránd marad.

— Még jó, hogy kellemes látványt nyújt a másik világnak ez a képviselője — tréfálkoztak a Földön. Borzalmas torzszülött is lehetett volna.

Ám ez gyenge vigasz volt.

Újabb tíz perc telt el. Több tucat ember kémlelte aggodalmas arccal a tengert, s távcsövön kereste az eltűnt Gianeát. Muratov és Garcia már indulni akart, hogy sétahajón folytassák a lány keresését.

— Ott van! — sóhajtott Marina megkönnyebbülten, amint elsőnek pillantotta meg a szökevényt.

A fekete hajuszály gyorsan közeledett a part felé. Gianea nem érzett fáradtságot a csaknem másfél órás úszás után. Zöldes színű karjai egyenletesen és erőteljesen hasították a vizet.

Amikor narancsszínű fürdőruhájában kilépett a partra, egészen frissnek látszott.

— Hát szabad így megijeszteni minket?! — szólalt meg Marina.

Gianea elmosolyodott.

— Messzire beúsztam — felelte nyugodt hangon. — Szerettem volna utolérni a fehér hajót. De nem sikerült. Aztán meg elgondolkodtam, és megfeledkeztem róla, hogy vártok rám. Bocsássatok meg!

Letelepedett a homokos kavicsra. Ez a mozdulata sem árult el fáradtságot.

— Min gondolkodott el annyira? — kérdezte Garcia.

A fiatal mérnöknek különösen tetszett Gianea. Ez a rokonszenv határos volt a szerelemmel, s persze gyakran szolgáltatott okot az ugratásra.

Gianea Muratovhoz fordult.

— Szomorú lettem — mondta, és Viktor nyomban észrevette hangjának másféle csengését. Belenézett a szemébe. Nem, nem volt könnyes, de szavaiból kiérződtek a könnyek. — Szüleim, nővéreim, fivéreim jutottak eszembe, és elfogott a viszontlátás vágya.

A kérdésre nem Garciának felelt. De a mérnök nem sértődött meg érte. Mindnyájan jól tudták, hogy Gianea, ha a kérdést fontosnak tartotta, csakis Muratov felé fordulva válaszolt.

— De már sohasem láthatom őket — tette hozzá Gianea.

Szegényke, semmiről nem tudott!

— Félek, hogy igazat mond — felelte Muratov gyengéden. — Mindent megtennénk, hogy vissza tudjon menni, de maga sem tudja, hol van második hazája. De talán majd érkezik hozzánk onnan egy újabb űrhajó!

— El kellett volna indulnia — szólalt meg Gianea váratlanul. — Ám az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy mégsem küldik el.

— Még meggondolhatják magukat. Mondja, Gianea — Muratov szerette volna elterelni borongós gondolatait —, miért éppen magát választották tolmácsnak? Talán mert csak maga beszélt spanyolul?

— Apám is jól beszél spanyolul — felelte Gianea. — De ő már öreg ahhoz, hogy másodszor utazzon a Földre. Én voltam a legjobb tanítványa.

— Apja járt nálunk?

— Tagja volt az első expedíciónak. Akkor bukkantak a maguk Földjére.

— Sokáig tartózkodtak itt a Földön?

— Pontosan nem tudom, de azt hiszem, sokáig. Ezalatt apám megtanulta a nyelvet.

— Mikor volt ez?

Raul és Marina fülelni kezdtek, amikor meghallották ezt a régóta vajúdó kérdést. Vajon válaszol-e rá Gianea?

— Bizonyára csodálkozik — felelte Gianea —, de nem tudom. Az űrutazások során az ember nagyon összezavarja az időt. Mindenesetre a maguk évszámítása szerint körülbelül fél évszázaddal ezelőtt lehetett.

— Micsoda?! — Muratov izgalmában felugrott. — Nem téved, Gianea?

— Azt hiszem, hogy nem tévedek. De min csodálkozik?

— Semmin. Mi azt hittük, hogy sokkal korábban volt.

Gianea válasza egy szempillantás alatt halomra döntötte az emberek találgatásait és feltevéseit. Kétségtelennek látszott, hogy Gianea honfitársai a középkorban jártak a Földön. Nehéz volt elképzelni, hogy sokkal későbbi korban senki nem vette észre őket. Fél évszázad! Ez azt jelentette, hogy az idegen űrhajó a huszadik század utolsó negyedében szállt le a Földre. Hihetetlen!

— Tisztázzuk csak ezt a dolgot — mondta Muratov, s igyekezett leplezni Gianea előtt egyre fokozódó izgalmát. — Úgy sincs mit csinálnunk, és nem árt, ha egy kis matematikával ütjük el az időt. Hány éves volt, amikor apja elrepült a Földre?

— Még meg sem születtem — mosolygott Gianea.

Ez megnehezíti a feladatot.

— Akkor hány éves volt az apja?

— Nem tudom.

— De édesanyjának csak kellett emlékeznie arra, mennyi ideig volt távol a maga apja?

— Bizonyára emlékezik is, de én ezt tőle sohasem kérdeztem meg.

Muratov terve összeomlott. És mégsem tudott hinni Gianea szavainak. Fél évszázad! Gianea biztosan téved. Még a tizenkilencedik század elejét elhinné, de a huszadik végét. Gianeát megtéveszti az az időbeli különbség, amely a bolygón tartózkodók és a világűrben fényen túli sebességgel száguldók időszámítása között van.

Ám Gianea tévedhetett egy évszázadot, másfél évszázadot, de semmi esetre sem többet. A földi történelem középkoráról szóló feltevést el kellett vetniük. Ez megváltoztatta az egész képet, amelyet a földi tudósok Muratov közvetlen közreműködésével állítottak össze.

„Bizony nagyon rossz — gondolta —, hogy nincs itt Riagea. Vajon kiderül-e valaha az igazság, vagy mindörökre homály borítja?”

— Nézzék csak — szólalt meg Garcia —, Stone szalad felénk.

— Szalad? — csodálkozott Marina.

Mindnyájan megfordultak. Stone valóban futott.

Ez egyáltalán nem vallott reá. Úgy látszik, történt valami. Még csak nem is köszönt, hanem lihegve így szólt:

— Fordítsák le neki! A Föld közelében feltűnt egy űrhajó amely kétségtelenül honfitársaié.

8

A holdbeli állomások graviométerei fedezték fel elsőnek a láthatatlan űrhajó közeledését a Föld felé.

Már csak az is, hogy láthatatlan, arra vallott, hogy az űrhajó azoké, akik másfél éve jártak itt. De az sem történhetett meg, hogy két különböző bolygó lakói látogatták meg a Földet ilyen rövid idő alatt. Ez túlontúl hihetetlen, véletlen volna, ha nem számítják Gianea honfitársainak látogatását.

Természetesen ők voltak azok. De mi célból jelentek meg ilyen gyorsan?

Gianea honfitársainak terve teljesen világos volt, ezért előre lehetett látni további akciójukat. A második űrhajó Földre érkezése korai volt.

A felderítő holdak sugárzását felfogták a műszerek, áttanulmányozták és megfejtették. Hasonlított az atomrobbanások sugárzásához, és az emberi szervezetre gyakorolt hatásának a születések teljes megszűnéséhez kellett vezetnie. A földi emberiségnek „természetes módon” kellett kihalnia.

E terv megvalósításához legalább nyolcvan-kilencven év kellett. Csak azután volt várható a második látogatás.

Az első űrhajó személyzetét Riagea megsemmisítette. Az otthonmaradottak nem tudhatták, hogy a terv megbukott. De íme, alig másfél év múlva ismét megjelentek.

Feltétlenül arra kellett gondolniuk, hogy a felderítő holdak berendezéseit az első űrhajó utasai bekapcsolták. Hogy mi történt a valóságban, nem tudhatták.

Hát akkor miért jöttek? Három magyarázata volt.

Az első és a legvalószínűtlenebb, hogy azért, mert Riagea űrhajója nem tért haza. Ez azért volt valószínűtlen, mert az űrhajó utasainak bizonyos időt kellett tölteniük a Földön, ami Gianea jelenlétének tényéből fakadt. Másfél év túlságosan kevés idő ahhoz, hogy megtegye az utat a Földről bármely legközelebbi csillagig, meg még legalább egy hónapot itt töltsön a Földön.

A második feltevés sokkal valószínűbbnek látszott. Eszerint az űrhajó felderítés céljából érkezett. S végül, ami a legkellemetlenebb volt, azzal a céllal is érkezhetett, hogy fokozza a felderítő holdak akcióját, meggyorsítsa azt, új, sokkal nagyobb erejű sugárzásadagot zúdítson a Földre.

Ez utóbbit mintha megcáfolta volna Riagea lépése és az, amit Gianea mondott a nevében. De a lány tévedhetett is. Felvetődött a kérdés: miként fogadják a hívatlan vendégeket?

A földi emberiségnek joga volt megsemmisíteni a berepült űrhajót. Ez, ahogy a múltban mondták, jogos önvédelem. Könnyű lett volna megtenni. Ám ilyesmi senkinek sem jutott eszébe.

A tudósok és a mérnökök csalódtak: a telep és a felderítő holdak nyomtalanul eltűntek, így hát senki sem ismerhette meg berendezéseiket, működésük elvét. Mert hiszen ez egy másik világ technikája volt, és természetesen nagyon jó lett volna kitanulmányozni.

Megsemmisíteni ezt az űrhajót is! Ez annyit jelentene, hogy végérvényesen lemondanak a technika megismeréséről.

A tudományos kíváncsiság — hatalmas érzés, s jóformán lehetetlen harcolni ellene. Megsemmisíteni az űrhajót! Nem, soha! Csak végső esetben, ha már semmi más nem marad hátra. A Föld nagyszerű technikája más módszert sugalmazott. Érdemes megpróbálni. No, és ha kudarccal végződik, bármely pillanatban atomjaira lehet felbomlasztani a berepült űrhajót.

Nem sok idő telt el attól a pillanattól kezdve, hogy feltűnt a graviométerek látómezejében, addig amíg megszületett a döntés. Két óra múlva pedig a Föld már készen állt az űrhajó bármilyen variációjú fogadására.

A lokátorok sugarai „fogva tartották” az űrhajót. Már ismerték méreteit, terjedelmét. A bolygó védőrétegbe: sugárzás elleni sugarakba burkolódzott. Négy űrhajó már meg is közelítette a vendéget, és nyomába szegődött.

A kárhozatra ítélt és tehetetlen jövevény a földi emberek teljes hatalmában volt. Vajon tudott-e erről a legénység? Észre kellett venniük a „díszkíséretet”, meg kellett érteniük célját, és levonni belőle a következtetést.

Vajon mit fognak csinálni?

A Földön nyugodtan vártak. Az űrhajózási intézetben, amely a „fogadóbizottság” központjává változott, Szabó László kezét a gombon tartotta. Csak meg kell nyomnia s a négy űrhajó megkapja a jelt a támadásra, s kilövi halált hozó rakétáit. A jövevényből semmi sem marad.

Az űrhajó nagyon furcsán viselkedett. Valószínűleg már rég bekapcsolták fékező motorjait: nagyon lassan közeledett. S állandóan lassult a tempója; jobban mint ahogy szükséges volt. Végül sebessége csaknem nullára csökkent.

Úgy látszik, a jövevény nem szándékozott a Holdra leszállni. Ahhoz nagy sebesség kellett, hogy mint a felderítő holdak, rátérjen a Föld körüli pályára. Értelmetlennek látszott ilyen lassan leereszkedni a Földre.

Az embereknek az a benyomásuk támadt, hogy az űrhajó parancsnoka nem tudja, mit tegyen. Talán látott mindent, és ráeszmélt, hogy csapdába került. Akkor viszont hirtelen visszafordíthatta volna az űrhajót, és eltűnhetett volna a világűrben.

Szabó eltökélte, hogy ezt nem engedi meg. A jövevény „élve” nem hagyja el a Földet.

Kinek jutott volna eszébe, hogy az űrhajót senki sem irányítja, hogy a benne tartózkodó négy lény még csak nem is sejti, hogy útjuk véget ért, hogy az automata gépek parancsra várnak, amelyet nem adhatott ki senki? A legképtelenebb fantáziával is nehéz lenne az igazságot megfejteni.

A Földön nem értették a dolgot. Az óriási űrhajó — hossza elérte a fél kilométert — a Föld körül „topogott”, értelmetlenül pocsékolta az időt és az energiát. Semmiféle kisugárzást nem bocsátott ki magából, de nem zuhant a Földre. Ez a fékező berendezés működéséről tanúskodott. Óriási energiát kellett felhasználni ahhoz, hogy ezt a monstrumot egy helyben tartsa, oly hatalmas égitest közelében, mint a Föld.

S ekkor átvillant a gondolat az embereken, hogy újabb tragédia történt. Az űrhajó utasai halottak.

Vajon mi vagy ki okozhatta a végét ennek az űrrepülésnek? Egy második Riagea?!

Sürgősen Gianeához fordultak. Megerősítette, hogy a második űrhajó — ugyanolyan, mint az első — valóban indulásra készen állt, de aztán úgy döntöttek, hogy csak egyet indítanak útnak. Azt nem tudja, mi változtathatta meg ezt a döntést.

Most tehát még több okuk volt megvalósítani a kitűzött tervet. Ám ehhez először meg kellett győződniük, hogy veszélytelen megközelíteni az űrhajót, hogy nincs rajta olyan védőberendezés, mint amilyen a felderítő holdakon volt.

A vendéget kísérő űrhajók parancsot kaptak: végezzék el ezt a vizsgálatot. Négy robotfelderítő különböző oldalról közelítette meg a világűrbeli jövevényt, s minden akadály nélkül hozzátapadt felületéhez.

Nem semmisültek meg. Védőberendezés nem volt az űrhajón!

A kísérő űrhajók vezérlőfülkéjében levő képernyőkön homályos körvonalak látszottak abból, ami a vendégűrhajó belsejében volt.

Újabb meglepetés! Az űrhajó középső részén levő robotfelderítő bent valami mozgást jelzett. Ez a „valami” nagyon emlékeztetett élőlényekre, emberekre!

Kiderült, hogy a feltevés helytelennek bizonyult, az utasok élnek! Az űrhajózási intézetben levők végérvényesen zsákutcába jutottak. Mit jelent a jövevények értelmetlen viselkedése? Elképzelhetetlen, hogy egy csillagközi utat megtett űrhajót olyan emberek irányítanak, akiknek fogalmuk sincs az égi mechanika törvényeiről. Márpedig pontosan így volt! — Segítünk nekik — mondta Szabó. A Földről felszállt ugyanaz a kötelék, amelyet egykor Muratov vezetett. Már régóta készen állt, hogy egy újabb aszteroidot változtasson át tudományos űrállomássá. Nem szívesen pocsékolták el energiáját egy előre nem látható célra, de más megoldás nem volt.

A kötelék kapacitásából, amely elegendő volt a Hermész pályájának megváltoztatására, bőven futotta erre a vállalkozásra.

Az űrhajók nagyon kicsiknek tűntek az óriási jövevényhez képest, de nyolcan voltak. Négy oldalról kettesével közelítették meg a vendéget, s hozzátapadtak a felszínéhez, amely még ilyen közelről is láthatatlan volt, de jól kivehető, mint egy sötét szakadék a világűrben, a csillagos égbolton.

A hatalmas erejű mágnesek egy darabbá „kötötték” össze a jövevényt az űrhajókötelékkel. Az űrhajó már nem tudott elszabadulni.

Nyomban kiderült, hogy a jövevény hajtóművei ellenállnak a Föld vonzásának. Az elgondolt művelet első részét teljesítették, de mi legyen tovább?

A nyolc űrhajó ereje kétségkívül meg tudott birkózni a vendég hajtóműveinek erejével. De mi történik a Földön, a leszállás után? Megáll-e a vendégűrhajó motorja, vagy pedig továbbra is ilyen értelmetlenül működik majd? Hisz a vendég egész Föld körüli viselkedése elég értelmetlen volt ahhoz, hogy ez a kérdés felvetődjék. Elvégre nem lehetett az űrhajót a rakétatérhez láncolni. No, meg aztán miféle lánc tartana meg egy ilyen óriási méretű űrhajót?

A kötelék parancsnoka közölte kételyeit a hadműveletet irányító „vezérkarral”. Azok nem sokat gondolkodtak.

A vendégek automata gépei — márpedig világos volt, hogy nem emberek, hanem automaták irányítják az űrhajót — „okos” gépeknek látszottak. Igaz, a hasonló földi automaták okosabbak voltak, és nem hagyták volna pocsékolni az energiát, de mégis valami logika szerint működtek, ha egyszer azt a programot kapták, hogy várják a parancsot, amíg a bolygó közelébe érnek.

Tehát amint „megérezték” a Földet, meg kellett állítaniuk a hajtóműveket. Szabó ennek értelmében adta meg a választ a kötelék parancsnokának. A nyolc űrhajó megváltoztatta akcióját. Miért fejtsenek ki ellenállást a vendégűrhajó hajtóműveivel szemben, amikor azokat fel is tudják használni? Egyúttal az emberek szerették volna ellenőrizni, mennyire „okosak” a jövevények automatái.

Az idegen űrhajót farolva is lehozhatják a Földre. Ebben az esetben hajtóművei, ha továbbra is működni fognak, nem akadályozzák, hanem inkább segítik a lehozást. No, és ha ellenkező irányban is működésbe lépnek, akkor erőt kell alkalmazni, jóllehet sajnáltak annyi energiát elpocsékolni.

Kiderült, hogy a vendégűrhajó „esze” sokkal tökéletesebb, mint hitték. Alig kezdték meg a vontatást, a jövevény hajtóművei teljesen megálltak. A központi gépsor nyilván megérezte, és „rájött”, hogy az űrhajót kívülről irányítják.

Ám lehet, hogy az efféle leszállás megszokott volt? Ez nagyon is lehetséges, ha figyelembe vesszük az űrhajó hatalmas méreteit.

Bárhogy is legyen, ennek már nem sok jelentősége van, a vendég nem „állt ellen”, és másfél óra múlva az összes rakétától megszabadított pireneusi rakétatéren leszállt a kötelék nyolc űrhajója.

Közöttük volt az a valami, ami kísértetre hasonlított. Óriási teste eltakart maga mögött mindent, ám teljesen láthatatlan volt, matt színű ürességnek tűnt.

A földi emberek első ízben láttak ilyesmit. A jövevényt csupán a világűrszolgálat munkatársai fogadták. Óvatosságból lezárták a rakétateret az idegenek elől. Csupán két emberrel: Muratovval és Gianeával tettek kivételt.

A kisegítő űrhajók leváltak a testről, és a rakétatér szélére repültek. A vendég egyedül maradt. Láthatóvá kellett tenni. A „Kísértet” sok tekintetben nagyon kellemetlen volt.

Senki nem szállt ki az űrhajóból. Az akusztikai készülékek nem tapasztaltak semmiféle hangot a belsejében. Ámde a kötelékűrhajók képernyőin mozgást észleltek. Most hát miért szűnt meg? Azok, akik a világűr béli jövevény belsejében tartózkodtak, mintha elrejtőztek volna.

A földi emberek nem féltek semmiféle veszélytől. Az űrhajó itt, a Földön nem tudott nagy kárt okozni, a bolygó lakóinak kezében volt. Ám a mozgás hiánya akaratlanul is új veszélyre figyelmeztette az embereket. Az űrhajó utasainak tudniuk kell, hogy fogságba kerültek. Mit tesz majd a parancsnokuk?

Ha eszébe jut felszállni, nem menekülhet el. Négy űrhajó nem szállt le a Földre, magasan a rakétatér fölött várakoztak, kitartóan lesték a vendéget. Ha az űrhajó megkísérli a szökést, megsemmisítik.

Az emberek hiába próbálták kitalálni, mi történik most az űrhajó belsejében. Most sem tudta senki, még Gianea sem, hogy mi is a helyzet valójában.

Ha az indulás lefújása után az űrhajóról eltávolították volna a vizet, amelyet a medencék számára készítettek, a négy utas szomján halt volna.

Ha felbúgtak volna a vészjelek, amelyek a legcsekélyebb hibát is jelzik a vezérlőgépsorban, a négy utas semmit sem tudott volna megjavítani, még e vészjelek jelentését sem értették volna meg, és örökre a világűrben maradnak.

Sok más ehhez hasonló „ha” leselkedett rájuk ezen az úton. Még azt sem tudták, hogy útjuk véget ért. Amikor kisebbfajta zökkenést éreztek leszállás közben, nem tudták, mitől származik. Semmi sem mutathatta nekik, hogy az űrhajó többé nem repül, hanem mozdulatlanul áll a bolygón.

Sokáig maradtak volna ebben a hiszemben, valószínűleg addig, amíg a földi emberek nem mentek volna be hozzájuk. Ám a „gyűlöletesek” maguk gondoskodtak róluk. Hirtelen mintha eltűntek volna a központi helyiség falai, amelyek között tartózkodtak. Érthetetlen és csodálatos kép tárult eléjük.

Azt várták, hogy a bolygón, ahová repülnek, sűrű erdőket, lakóházakat pillantanak meg, olyan világot, mint az övék.

Az űrhajó hatalmas, növényzet nélküli mező kellős közepén állt, amely furcsán sima volt, akár egy fennsík. A láthatáron fura épületek emelkedtek. Ezek a négy jövevényt messziről azokra az építményekre emlékeztették, amelyeket a „gyűlöletesek” az ő bolygójukon emeltek. Gépek közeledtek hozzájuk mindenfelől. Ezek is hasonlítottak a „gyűlöletesek” gépeire, de más formájuk volt.

A gépekben emberek látszottak. A négy jövevény kétségbeesett.

„A gyűlöletesek!” Az űrhajó nem oda hozta őket, ahová igyekeztek. A „gyűlöletesek” bolygójára szállt le.

Mindennek vége, minden tervük összeomlott. A négy utas mozdulatlanul feküdt, megadva magát sorsának: jöjjenek hát, és tegyenek velük, amit akarnak.

Elsőnek Vego, a legidősebb jövevény tért magához.

— Becsaptak bennünket. Az űrhajónak egyáltalán nem oda kellett repülni, ahová az első űrhajó repült. De itt semmiről nem tudnak. Hallgassatok, bármit is csinálnak veletek.

— Bármit csinálnak velünk, hallgatni fogunk — felelte a három jövevény.

A láthatatlan test szürkére festése nem tartott sokáig. A hatalmas erejű porlasztógépek fél óra alatt elvégezték. Az űrhajó ötszáz méter hosszú teste hetykén emelkedett az emberek szeme előtt.

— Ez az az űrhajó — mondta Gianea —, amelynek nyomban utánunk kellett felszállnia. De aztán, úgy döntöttek, hogy mégsem indítják útnak. Furcsa! Hogy került ide?

Az űrhajóból senki sem mutatkozott.

— Ki lehet nyitni a bejáratot kívülről? — kérdezte Stone.

— Igen.

Mind a két mondatot Muratov tolmácsolta.

— Nekünk kell bemennünk — javasolta Szabó. — Lehet, hogy az utasok segítségre szorulnak.

— Meg kell nekik mutatni Gianeát — tanácsolta Muratov. — Természetesen jól látják, hogy mi történik idekint. Gianea írja le nagybetűkkel egy jókora lapra: „Gyertek ki! Nincs veszély!” És menjen vele az ablaknyílásokhoz közel. Nyilván tudja, merre vannak a nyílások.

Muratov ötlete tetszett mindenkinek.

— Közölje Gianeával — mondta Stone.

Gianea szívesen szót fogadott. Valaki elindult a kikötőépület felé papírért és festékért.

— Nálunk nincsenek ablaknyílások — mondta Gianea Muratovhoz fordulva. — A külső objektívek a benti képernyőkre közvetítik a képet. Mint a maguk televíziója. Oda megyek az elülső részhez, a vezérlőpulthoz. Ott valakinek tartózkodnia kell.

— Hol van a bejárat — kérdezte Stone —, melyik oldalon?

— Bal oldalon, amely most felénk néz.

Szavai ekkor váratlanul igazolódtak.

Mindnyájan észrevették, hogy az űrhajó fedélzetén nyílás képződött. Csillogva hullott a földre a fémlépcső, és az űrhajó utasai leereszkedtek a földre. Mindössze négyen voltak. De talán a többiek bent maradtak?

Gianea váratlanul felkiáltott. Muratov megfordult, és megpillantotta csodálkozó arcát. Ám nemcsak Gianea lepődött meg. A Gianea honfitársaihoz tartozó űrhajóknak is az volt a rendeltetésük, hogy minden egyes alkalomkor meglepetést okozzanak. Az elsőből Gianea lépett ki aranyló ruhában. Most pedig.

Négy aprócska alak állt a lépcsőnél. Egyszerűen és furán voltak öltözve. Derékban összefogott, alig térdig érő, rövid inget viseltek. Lábukon nem volt cipő. Fejüket sűrű haj és szőrzet nőtte be.

A földiek némán figyelték a fura űrhajósokat. Senki nem értett semmit.

— Kik ezek? — kérdezte végül Muratov. — A maga honfitársai, Gianea?

A lány hallgatott. Szemét egy pillanatra sem vette le a jövevényekről. Aztán összerezzent, és szeme megvillant.

— Merigo! — mondta megdöbbenve és zavartan.

A megszólított nyilván meghallotta a nevét.

Felkapta fejét, és meglátta Gianeát. A következő pillanatban a vecsemobilhoz rohant.

— Öljétek meg! — kiabálta a többiek legnagyobb csodálkozására csaknem tiszta spanyol nyelven. — Őt és az összes többit! Ellenségek, akik kínozni jöttek ide benneteket!

Úgy tűnt, mintha máris saját kezűleg akarná megfojtani Gianeát.

A lány meg sem moccant. Mindnyájan önkéntelenül ránéztek, és látták, hogy megvetően mosolyog. Csak egy másodpercig nézett összehúzott szemekkel az űrhajósra, azután hátat fordított neki.

— Ejha! — mondta Stone. — Nagyon érdekes!

Garcia már lefordította neki a jövevény szavait.

— Nyugodjon meg, barátom! — szólalt meg Muratov gyengéd hangon. — Miért ölnénk meg vendégünket? Egyedül van, és semmivel nem tud bennünket megkínozni.

— Miért volna egyedül? — Az idegen már nyugodtan beszélt. — Negyvenhármán vannak. — S hozzátett valamilyen szót, nyilván az anyanyelvén, amelyet látható gyűlölettel ejtett ki.

— Csak voltak negyvenhármán — felelte Muratov, aki már értette, mire céloz a furcsa idegen. — Negyvenkettő közülük elpusztult. Gianea egyedül maradt életben.

— Biztos?

— Így van. Nincs oka a nyugtalanságra.

— Tudjátok, mit akartak csinálni veletek?

— Persze hogy tudjuk. De bennünk már senki sem tehet kárt. Inkább azt mondja meg, hogy honnan érkeztek? Hányan vannak?

— Négyen vagyunk. Hazánkból érkeztünk.

— Hol van a hazájuk?

— Ott. — Az idegen felmutatott az égre.

— A maguk évszámítása szerint mennyi ideig repültek?

— Nem értem.

— Régóta repülnek?

— Nagyon régóta. Azt hittük, hogy már sohasem érünk célba.

— Ki maguk közt a vezető? Ki irányította az űrhajót?

— A vezetőnk — Vego. Az űrhajót pedig senki sem irányította. Mi nem tudjuk irányítani.

— Micsoda?!

Muratov Stone-hoz fordult, és röviden elmondta neki a beszélgetés tartalmát.

— Semmit sem értek — fejezte be szavait.

— Hát igen, nehéz valamit is megérteni. Mindenesetre egyáltalán nem hasonlítanak űrhajósokra. Rejtély!

Gianea ezüstösen csengő hangja szakította félbe a szavait.

— Ezek — mutatott Gianea megvetően a vállán keresztül a jövevényekre — ellopták az űrhajót. S felszálltak vele, azt sem tudták, hová repülnek. Csoda, hogy életben maradtak!

— Az ő szavaiból ítélve nem egészen így van — felelte Mathews. — Valószínűleg megvolt a céljuk. De hogyan sikerült elérniük a Földet, amikor nem is tudták irányítani az űrhajót?

— Úgy, hogy a gépnek megvolt előző útiprogramja. Ennek az űrhajónak utánunk kellett jönnie.

— Hát akkor minden világos — mondta Stone, miután meghallgatta a fordítást. — Az űrhajót elektronikus agy irányította. A Föld közelébe érve várta a parancsot, amely nem érkezett sehonnan. Csodálatos és példátlan eset! Négyük részéről esztelen vakmerőség volt elindulni ilyen útra!

Muratov ismét az űrhajósókhoz fordult.

— Hallotta, mit mondott ez a lány? — kérdezte.

— Hallottam.

— Valóban ellopták az idegen űrhajót?

— Most már a miénk.

Gianea a jövevényhez fordult. Kissé lehajolt hozzá, és valamit kérdezett tőle saját anyanyelvén.

Szilaj öröm villant meg a jövevény kerek szemében. Majd hosszú mondattal válaszolt. Gianea ijesztően elsápadt.

Néhány másodpercig tág szemekkel nézte Merigót. Aztán felnyögött, és lehunyta szemét, a következő pillanatban Mathews lába elé zuhant, aki már nem tudta elkapni.

9

Úgy tűnt, hogy nincs több rejtély. Mindenre fény derült. A földi mérnökök könnyen kiismerték magukat az űrhajó szerkezetében és hajtóműveiben, amelyek a graviton és antigraviton mezők kölcsönhatásának elve alapján működtek A földi technika már megközelítette e feladat megoldását, de befejezéséhez nem volt elég anyag.

Az űrhajó által megtett, és az elektronikus agy programja szerinti utat Gianea segítsége nélkül is megfejtették. A csillagtérképen megjelöltek egy csillagot, annak a bolygónak a Napját, amelyről a négy űrhajós érkezett.

Csaknem hét földi évet töltöttek úton. Az űrhajó sebessége nagy volt, és az űrhajósok szülőbolygóján sokkal több idő telt el ezalatt.

Semmi nehézséget nem okozott a négy jövevény visszaküldése. A programba könnyen beiktatják a leszállási parancsot.

Ám a földi tudósok mást határoztak. Nem akarták elszalasztani ezt a ritka alkalmat. A négy jövevénnyel közölték, hogy hazatérhetnek. Hozzátették, hogy nem lesznek egyedül, földi emberek is indulnak velük. Az útjuk sokkalta rövidebb lesz, nem kell majd többé hét évig kínlódniuk. Az anabiózis-kádak teljes épségben voltak. A hétéves utat egy hónap alatt megteszik.

A relativitás elméletét nem ismerték Merigo és útitársai. Ezért nem hitték el, hogy hazatérésükkor nem találják már élve azokat, akiket otthagytak. Ám örömmel fogadták a hírt, hogy hazatérhetnek.

— Azt mondjátok, hogy többé nem látjuk viszont szeretteinket — mondta Merigo. — Mi már megbékéltünk ezzel a gondolattal. Amikor elhagytuk hazánkat, örökre elbúcsúztunk tőle.

A négy űrhajós önfeláldozó hőstettének nagysága lenyűgözte a földi embereket. Nagyságát csak növelte, hogy ők négyen nem is sejtették, mit vittek véghez. Bár tettükre egyáltalán nem volt szükség, az emberek hajlandók voltak bármivel meghálálni a négy űrhajós jó szándékát.

Gianea földi jelenléte biztosította Merigónak és társainak, hogy éppen ott szálltak le, ahová igyekeztek. Merigo elmondott mindent, mi történt szülőbolygójukon.

Hol, merre van Gianea eredeti hazája, senki nem tudta. De remény volt arra, hogy a „gyűlöletesek” irattáraiban maradtak erre vonatkozó útmutatások. Merigo azt mondta, hogy amikor honfitársai kiirtották a „gyűlöleteseket”, semmihez nem nyúltak hozzá, ami az övék volt.

Váratlanul adódott a lehetőség, hogy két bolygó emberisége kapcsolatot teremtsen egymással, és ezt nem volt szabad elszalasztani. Az emberek tevékenyen készülődtek az első szakasz teljesítésére: a négy jövevény bolygójának meglátogatására. Három űrhajó fog felszállni: az, amelyiken a négy jövevény érkezett és kettő, amelyek itt a Földön készülnek.

Egy év múlva startolnak.

Gianea nem szerette a rádiófont. Muratov egyáltalán nem csodálkozott, amikor levelet kapott a lánytól. Gianea kérte, hogy ma este látogassa meg. Akkor, azután a váratlan elájulás után a lány nyomban elhagyta a Pireneusi félszigetét. Muratov azóta nem látta.

Az ájulás oka kiderült Merigo elbeszélése után. Meghaltak a szülei, fivérei, nővérei és mindazok, akiket ismert. A földi emberek sajnálták a lányt, de elismerték, hogy a négy jövevény népe helyesen cselekedett. A kegyetlen erőszak bosszúért kiáltott, s nem lehetett várni nagylelkűséget egy ilyen régóta elnyomott néptől. A leszámolás igazságos, és maguk a „gyűlöletesek” idézték elő. Ez az elnevezés sok mindenről beszélt.

De ugyanakkor mindnyájan osztoztak Gianea bánatában. Szerették a vendéglányt, sok jó tulajdonsága volt. Most már világos, hogy Gianeát születése pillanatától rosszul nevelték a dühödt gyarmatosítók. Riagea nyilvánvaló hatása a lányra azt bizonyította, hogy Gianeában tudat alatt megvan a törekvés a nemeslelkűségre és az igazságosságra. Hisz az is nyilvánvaló, hogy nagyon megváltozott a másfél év alatt a Föld kommunista társadalmában élve.

Merigo Gianea halálát követelte. Kitartóan kérte, hogy a „gyűlöletes nőt” adják ki neki, s három társának, hogy kivégezhessék. A halálos ítéletet népe mondta ki, s ő kötelességének tartja végrehajtani.

Az emberek nem teljesítették követelését. Mindkét fél megmaradt hát a maga véleménye mellett.

Gianea hellyel kínálta vendégét. Ő szembe ült vele. Muratov nyomban megérezte, hogy nem mindennapi beszélgetés következik.

— Tessék — nyújtott át Gianea neki két vastag albumot. — Rajzaim vannak benne arról a bolygóról, ahonnan érkeztem. Vegye magához, és adja oda azoknak, akik oda indulnak. Hadd tudják meg, milyen annak a bolygónak a természetvilága és népe.

— Maga nem megy velük, Gianea? — kérdezte Muratov.

— Nem — felelte Gianea furcsa elkeseredéssel a hangjában. — Én örökre itt maradok.

— Talán megváltoztatja döntését, ha megtudja, hogy meg akarjuk találni a maga első hazájába vezető utat.

— Mi közöm hozzál Soha nem láttam, nem ismerem, és idegen lesz számomra. Riagea azt mondta, hogy otthon minden megváltozott, minden más lett.

— Ő járt ott?

— Nem járt. De Riagea nagy tudós volt. Mindenről tudott.

Muratov kezét Gianea karjára tette. A lány összerezzent, de hagyta.

— Higgye el — mondta a férfi —, engem nagyon elkeserít a maga szerencsétlensége. Tiszta szívemből együtt érzek magával.

Gianea szemében a gyűlölet lángja lobbant fel.

— Ne merjen így beszélni — mondta élesen. — Maga helyeselte a vademberek kegyetlen emberirtását. Nem büntette meg őket. Különben. — Gianea váratlanul elnevette magát. Muratov összerezzent, oly sok elfojtott fájdalom volt ebben a nevetésben. — Maga engem sem büntetett meg, pedig megtehette volna. Amikor Riagea lebocsátott az aszteroidra, meg volt győződve, hogy a halálba megyek.

— De ha Riagea meg volt győződve erről, akkor miért szállította ki magát a Hermeszen?

— Mert nem tudott megölni. — Gianea Muratovhoz hajolt. Tekintete elhomályosult. Sokáig hallgatott, nyilván a múltra emlékezett. Aztán összefüggéstelenül beszélni kezdett, sokszor érthetetlen szavakat mondva: — Mindnyájan aludtak. Riagea nem keltette fel társait, bár rég eljött az ideje. Nagyon gyötrődött. A sajnálat kínozta, nem a habozás. Elhatározása kemény volt. A második űrhajó nem jött utánunk. S harmadik nem volt. Sok idő telt volna el. Felkeltett engem. Soha nem felejtem el az arcát. Nem, nem beszéltem le. Tudtam, hogy hasztalan. Meggyőződését mindnyájan ismertük. Elmondta nekem: társai elhatározták, hogy kivégzik, amint az űrhajó leszáll a Földre. Nem bíztak benne. Megkért, hogy menjek el. Menjek el? Majdnem elnevettem magam. Hová mehetne az ember a világűrben száguldó űrhajóról? Sokáig repültünk, egyik kört csináltuk a másik után. Néztem ezt a nyugodt embert, akiben az elhatározás már megszületett. Tudtam, hogy ha nem találja meg azt, amit keres, akkor is végrehajtja elhatározását. De sehogy sem tudott megölni. Régóta tudtam, hogy szeret. Nem tudott saját kezével megölni. Képtelen volt rá. S ekkor maga küldött a halálba. Biztos volt a dolgában. Engedelmeskednem kellett. Ezt mondta: „Tudom, hogy ezzel megmentem a Lia emberiségét. De nekik nem kell tudniuk erről. Hallgass, ha életben maradsz. A halál színe előtt is hallgass.” Megígértem, hogy hallgatok. Abban a pillanatban hajlandó lettem volna teljesíteni bármilyen kívánságát. Az utolsót, a borzalmas halál előtt. Eltakarta a szemét.

— Szerette? — kérdezte Muratov hosszú hallgatás után.

— Nem tudom. Túlságosan fiatal voltam. Most már öreg vagyok. Mindenkinél öregebb. Hisz kortársaim közül senki sem maradt. Mindnyájukat megölték ezek. — Lehajtotta a fejét.

Muratov minden érzésével Merigo és népe pártján állt. De ebben a pillanatban rádöbbent, hogy azokat is lehet gyűlölni, akikkel együtt érez. Nagyon sajnálta Gianeát.

— Maga, Victor, nagyon hasonlít rá, — szólalt meg a lány. — Ezért kértem meg, hogy jöjjön el hozzám.

— Boldog vagyok, ha csak ezzel is könnyíthetek bánatán — felelte a férfi.

A lány elbeszélése után számos kérdés tolult a nyelvére, de belátta, hogy az időpont nem alkalmas a feltevésükre. Hadd beszéljen a lány magától.

Gianea felemelte a fejét. Könny nem csillogott a szemében. Mosolygott.

— Szeretne kérdezni tőlem valamit?

— Ha nincs ellene kifogása.

— Kérdezzen.

— Miért volt Riagea ilyen következetlen? Szavaiból kiderül, hogy Riagea tudta: a földi emberek nagyot fejlődtek, nem olyanok már, mint voltak. Miért gondolta hát, hogy maga a biztos halálba megy?

— Magyarázatát történelmünkben kell keresni — felelte Gianea nyugodtan. — Egyszer majd megtudja. Hiszek abban, hogy eljutnak szülőhazánkba. Maguk gyorsabban fejlődtek, mint mi, s ezzel még Riagea sem számolt. Ezt én is a Földön tudtam meg. Nem mesélek tovább, Viktor. Most ezt nem tehetem meg. Akárcsak Riagea, meg voltam győződve, hogy a Földön megölnek. Ezért, amikor elindultam az aszteroidra, felvettem az aranyruhámat.

— Tehát ez a ruha.

— Temetési viselet. Aranyruhába öltöztetik a halottakat és a halálra ítélteket.

— Ma miért vette fel?

— Temetem ifjúságomat.

Muratovnak úgy rémlett, hogy a lány nem őszinte. Szorongás vett rajta erőt, de mosolyt erőltetett arcára.

— Amikor közénk került, észrevehette, hogy semmi sem fenyegeti.

— Nem mindjárt. Túlságosan erősen éltek bennem a gyermekkoromban belém oltott fogalmak, többek közt a Földről olvasottak hatása. Lehet, hogy a könyveket nem szerencsésen válogatták ki a számomra. Nem tudom. Amikor átvitt az űrhajójára, azt gondoltam: „Furcsa véletlen.”

— Miért?

— Nálunk van egy szokás: amikor a férfi megnősül, karjaiban viszi be a házába ifjú nejét, így gondolkodtam: „Riagea így vihetett volna az életbe, ez pedig, aki annyira hasonlít rá, ugyanúgy visz, de a halálba.” — Elhallgatott, majd így folytatta: — Most már furcsának találom, de tudtam, hogy meghalok. S felkészültem, hogy űrhajójáról egyenesen a máglyára kerülök. Féltem az efféle haláltól.

— Miért éppen máglyára?

— Nálunk így szokták. És olvastam, hogy a Földön is így szokták. Aztán ráeszméltem, hogy még Riagea is tévedett. Maguk különbek nálunk, életük tiszta és gyönyörű.

Gianea pillantása a szoba sarkában álló órán pihent meg. Muratov sohasem felejti el, hogy az óra pontosan tízet mutatott.

— Késő van, ideje befejeznünk beszélgetésünket. — Gianea megfogta a poharat. Muratov meg se moccant.

— Viktor, én emelem poharam a maga hazájára, boldogságára. Egy időben arra gondoltam, hazámmá, harmadik hazámmá válik.

— Hát nem így van?

— Nem. Szakadék tátong közöttünk. Lehet, hogy nincs igazam. De én semmit sem tehetek. Tusakodtam magammal, Viktor, máskülönben már korábban elhívtam volna. Bocsásson meg nekem.

Muratov aggodalma és homályos sejtelme bizonyossággá változott. Rádöbbent, hogy minek kell most bekövetkeznie, hogy mit jelent Gianea aranyszínű ruhája.

Felugrott.

— Megálljon!

Előrelendülő keze, amellyel el akarta kapni Gianea karját, egy másodperccel elkésett. Gianeának sikerült kiinnia a pohár tartalmát.